A Rubens-kép legendája (Örmény anekdoták)
*
Van a szamosújvári örmény templomnak egy értékes Rubens-képe, mely Krisztusnak a keresztfáról való levételét ábrázolja.
Hogy került ez a kép Szamosújvárra, és melyik időben, erről még ma is egyre-másra járják az anekdoták, legendák, apróságok, hitelesen eldöntve a kérdés azonban még nincs. Egyedüli feltevés, ami valószínűnek látszik, az, hogy Ferenc császár ajándékozása révén került a gyönyörű kép az örmények tulajdonába. Írásos dokumentum azonban erről sincs, szinte hihetetlen, hogy ennek a fontos eseménynek ne akadt volna krónikása. Nemcsak az örmények, hanem a magyar történészek is megbolygatták ezt a kérdést, de eredményt nem értek el, mert még jobban összezavarták a dolgot, s a kép ajándékozási idejére, valamint az örmény küldöttség Ferenc császárnál való látogatására új dátumokat állapítottak meg, ami még nehezebbé teszi a dolgokban való eligazodást. Négy változatát ismertetjük a Rubens-képre vonatkozó legendának, nem tartva egyebet szem előtt, mint hogy a közlések abban a formában és tartalommal kerüljenek nyilvánosság elé, ahogyan a hagyományban és az egyes írók feljegyzéseiben élnek.
I. A Rubens-képre vonatkozó legendák majdnem mindegyike a Bécsben 1800–1805 körül járt örmény küldöttség szereplésével hozza kapcsolatba a kép odaajándékozását. Van azonban egy olyan legenda is, mely ezekről a dolgokról mit sem tud, és a Ferenc császár 1817-beli szamosújvári látogatásának tulajdonítja a kép megszerzését. Ezt a legendát Lukácsi Kristóf plébános állítólag hitelesnek mondta, és úgy emlékezett róla mindig, mint amelyet elődei tartottak emlékezetben Ferenc császár szamosújvári látogatásáról.
Ferenc császárt ugyanis 1817‑ben, mikor először tett ott látogatást, az örmények nagy pompával és hódolattal fogadták. A mai Felső-Vízutcát látogatásának emlékére „Király” utcának nevezték el, ezenkívül a külső fény emelésében kifejtettek mindent, amit csak lehetett. A császár állítólag az akkori plébánosnál szállt meg, és a villásreggeli alatt feltűnt neki egy rendkívül díszes veretű, antik cukortartó, melyről a plébános úgy nyilatkozott, hogy az több száz éves eredetű, és készítési helye Örményország volt.
– Ejnye, be szép! – mondta állítólag a császár, és kezébe véve a cukortartót, hosszasan gyönyörködött benne.
A villásreggeli végeztével nemsokára kocsira szállt a császár, s ekkor a plébános hódolattal meghajtva magát előtte, így szólt:
– Adja meg Felséged nekem és az örményeknek azt az örömet, hogy e cukortartót, mely Felséged magas tetszését megnyerte, hódolattal felajánlhassam.
A császár természetesen szabadkozott egy ideig, de végre beleegyezett, hanem ekkor ő fordult a plébános felé, és a következőket mondta:
– Most már én kívánom, hogy kérjen Főtisztelendőséged tőlem valami ajándékot.
Mit tehetett mást ebben a helyzetben a plébános, mint hogy alázatosan hajlongott és hallgatott. A császár környezetében levő urak közül az egyik erre odasúgta a plébános fülébe:
– Kérje Rubensnek a „Krisztus levétele” képét.
A plébános azonban nem mert szólni most sem, s csak mikor feléje fordult ismét a császár, és siettette a kérelmet, beszélt ilyenformán:
– Felséged kegyes jóvoltából, kérem templomunk számára a Rubens-képet.
– Az nekem is becses ereklyém, de jól van, legyen a tiétek – szólt a császár, és azóta Rubens világhírű képe a szamosújvári egyház tulajdonát képezi.
II. Szamosújvár piaci temploma egyik mellékoltárán Rubens eredeti műve van: Krisztus keresztfáról levétele, mit olvasóink metszések után is ismerhetnek. Hogyan került a festészet e remeke hozzánk, azt a következőleg beszélik.
Mint mondják, e kép eredetileg Rómában volt. Onnan a napóleoni mozgalmak alatt Bécsbe került, a Belvederbe. Történik azonban, hogy 1800-ban Szamosújvár város részéről küldöttség megy Bécsbe, kik jó szolgálatukkal annyira megnyerik Ferenc császár kegyét, hogy a küldöttséget arra jogosítá, hogy a Belvederből tetszésök szerint egy képet válasszanak.
Örmény polgártársaink el is mennek, megnézik a képtárt, s midőn Rubens e remekén megnyugodnának, jelentik az igazgatónak, hogy ez lesz azon kép.
– Miféle kép?
– Melyet mi Őfelsége kegyéből magunknak viszünk.
– Az nem lehet. E kincset nem ígérhette el Őfelsége…
Az igazgató az ügyet a fejedelem elé viszi. Mindenáron meg kívánja az ígéretét másoltatni. De Ferenc császár ígéretét vissza nem vonta, s a képet elhozták.
Azonban a remekmű egy kissé nagyobb volt, mintsem a hely, hova alkalmazhatták. Mit tettek tehát? Lábát a képnek levágták… Így szól az adoma. De nem áll, mert e kép alsó része csak be van hajtva, a mű megcsonkítása nélkül.
Kővári László
III. Ferenc király alatt sok pénzt emésztettek föl a háborúk; az állampénztár már üresen állott… E költségek fedezéséhez igen jelentékeny összegekkel járultak hozzá az örmények. Most is útban van a küldöttség, mely sok aranyat visz Bécsbe. A „Burg”-ban szállásolták el. Estve a királyi asztalhoz ültetik.
– Szeretem az örményeket – szólott a király –, de örmény szót még nem hallottam; beszéljetek valamit, hadd halljam: szép-e az örmény nyelv?
Mire az egyik szólott Chácshádur nevű társához:
– Chenámi Chácshádur! Chonthikháré gichentre or churén u chárén choszkh. (Chácshádur rokonom! A Király fölkért, hogy egymással pár szót váltsunk.)
Lehet, hogy a ch torokhang, mely a szándékosan választott szavak mindegyikében előfordult, nem nyerte meg az uralkodó magas tetszését, de viszonzásul a sok aranyért, ajándékot ígért Szamosújvár városának.
– Most menjetek, járjátok körül székvárosomat, nézzetek meg mindent, aztán jertek és mondjátok meg: mivel jutalmazzalak meg titeket.
Visszatértek az örmények.
– No, mit adjak?
– Fölséged határtalan kegyétől a Rubens-képet, mit a „Belveder”-ben láttunk, kérjük hódoló tisztelettel.
– A király be szokta váltani ígéretét; ezért, habár nem szívesen válok meg e remekműtől, de odaadom.
Így jutott e fejedelmi ajándék, mely Krisztus levételét a keresztről ábrázolja, és műértők által 60 000 forintra van becsülve – Szamosújvár birtokába 1806-ban.
Szongott Kristóf
IV. Szamosújvárnak és a szamosújvári nagytemplomnak egyik büszkesége a fönséges Rubens-kép, melyet az imaház egyik fülkéjében féltő gonddal őriznek.
Igen bizony, egy valódi, eredeti Rubens-kép, Krisztus levétele a keresztfáról, melynél szebbet nemigen alkotott a nagy művész. A képen a főalakon kívül József és Magdolna alakja csodálatosan szép, oly igaz fájdalom van kifejezve arcukon, hogy önkéntelen könnyek gyűlnek szemünkbe, és lelkünket, melyet a kor szelleme oly fásulttá tett, mély áhítat fogja el, s térdünk önként hajlik meg az Igaz előtt.
E gyönyörű műkincsről keveset beszélnek az emberek, még kevesebben tudják létezését. Mint a féltve őrzött titkot takargatják a jó örmények, vagy legalábbis nem hirdetik a világnak, mintha félnének, hogy valamely hatalom még elveheti tőlük. Szó sincs róla! Becsülettel szerezték, áldozatkészségükért, hűségükért kapták jutalmul, övék a dicsőség és a tulajdonjog.
Ferenc császár a sok háborúskodás folytán gyakran jött abba a helyzetbe, hogy kénytelen volt alattvalói áldozatkészségét igénybe venni, s ily esetben többször voltak segítségére az örmények. Mindig készséggel, bőkezűen áldoztak a fejedelmükért, s szerényen megelégedtek egyes kiváltságokkal a város (szabad királyi város stb.) és nemesi címekkel a maguk részére.
Egy alkalommal kegyesen kérdi a császár a pénzhozó küldöttségtől, hogy nincs-e valami különleges kívánságuk, amit teljesíthetne. Nincs-e valamire szükségük?
Az örményeknek élelmes eszük volt, s nem utasították vissza a fejedelmi jóakaratot, hanem egész alázattal kinyilvánították, hogy nekik bizony volna egy igen-igen nagy kérésük. Ugyanis éppen új templomot építenek, s abba kellene egy egyszerű oltárkép.
Oh, csak egy oltárkép! Ez bizony kis kívánság, és Ferenc császár saját kezű utalványt adott a Belvederbe, hogy adassék át Szamosújvár képviselőinek az a szent kép, amelyet ők választanak maguknak.
És az örmények műízlését egy felséges Rubens-kép nyerte meg, melyet az igazgató fájó szívvel csomagoltatott be. Inkább tíz mástól vált volna meg, mint ettől az egytől; de hát nem tehetett kifogást: a királyi szó, a királyi ígéret szent.
Mikor a Belveder igazgatója jelentés tett a császárnak a dologról, rögtön a küldöttség után indította futárjait, és kérte a visszahívott örményeket, hogy válasszanak más képet, akár tízet, éppen csak ezt az egyet nem.
– Vagy ezt, Uram, vagy egyet sem – felelték a küldöttek –, a mi templomunkat csupán ez az egy találja.
És mert a királyi szó adott szentség, Ferenc császár fájó szívvel ugyan, de fejedelmi nagylelkűséggel egyezett bele az elszállításba… és ma oly kincset képez e kép, amelyre ugyancsak büszkék lehetnek Szamosújvár polgárai.
Harmath Lajos
(Bányai Elemér gyűjtése,
Szamosújvár, 1902)
Illusztráció: Levétel a keresztről (Szamosújvár)
Ezek is érdekelhetik!
Balizs Dániel: Miről mesélnek a temetők? Új perspektíva a Vas vármegyei etnikai vizsgálatokban →
Julius Frömmel: A remete* →
Julius Frömmel: Az Én Németségem, Misch Ádám emlékére (versek) →
