Virágh László: Márta
Mártával is a Kórusban való tevékenysége során került kapcsolatba.
Valahogy úgy kezdődött a dolog, hogy Márta azok közé tartozott, akik érdeklődtek V. hangképzési módszerei iránt. Ebből alakult aztán úgy, hogy V. tanítani kezdte őt a próbák előtt, vagy amikor mindketten ráértek. Mártának valamelyes szólista ambíciói is voltak, Boross adott is neki apróbb feladatokat ezen a téren. Az órák a zeneteremben folytak. Márta hűvös volt és barátian kedves. A feszültség köztük abból adódott, hogy a lánynak vőlegénye volt, akit csak becenevén, Johnnyként emlegetett. Sohasem beszélt róla bővebben, így addig, amíg V. meg nem ismerte – jóval később és csak felületesen –, a személytelenség jótékony homálya borította, ami V. számára nem volt túlságosan szerencsés körülmény. Ha határozottabb formát ölt, valószínűleg nem hagyja tudatos szférába emelkedni azt az érzést, amely aztán gondok forrása lett számára.
A beszélgetések általában az éneklés és a kórus belső ügyeinek tematikája körül forogtak, akkor is, amikor próbák után hazakísérte a lányt, gyakran Péterrel együtt, aki arrafelé lakott, V. nem kis bánatára.
Ami Mártában vonzotta, az a rendkívüli gyöngédség volt, ami belőle sugárzott, és amire rettenetesen vágyott. Mivel későn érő típus volt, ennek a vágynak nem tudott határozott és szabad folyást engedni, amivel talán egyértelműen maga felé hajlíthatta volna a lányt. Inkább fojtott és rosszul titkolt lobogás volt ez, amelyet néha felfedett, máskor leplezett, és egészében véve inkább gyermeki volt, mint férfias.
Márta tudomásul vette ezt, és a maga gyöngéd, de határozott módján hárította el az ügyetlen közeledési kísérleteket, amelyek csak egy alkalommal érték el azt a szintet, hogy cselekvéshez vezessenek, azaz V. meg akarta őt csókolni, ám a kísérlet csak kísérlet maradt. Ez azonban nem befolyásolta további barátságukat. Minden maradt a régiben. Márta – úgy tűnt – tulajdonképpen fedezéknek használta őt mások közeledése ellenében. Elég erős volt hozzá, hogy tartsa magát ahhoz a bizonyos határvonalhoz, amelynek átlépését önmagának megtiltotta, és annak vállalásához is, hogy esetleg mások azt hihették róla, mégis átlépte. Kirándulásokon, külföldi utakon mindig egymás társaságában voltak, amely néha kibővült egy másik párossal, akik azonban később összeházasodtak. Spittalban a kórusversenyen és más hasonló alkalmakkor készült fényképek is bizonyítják mindezt.
V. emlékezetében élénken megmaradt a hévízi tónál töltött délután, amikor Borossék közelében heverészett egy betonszigeten. A távolban feltűnt az úszva közeledő Márta szőke hajkoronája, amelyet magasan kiemelt a vízből. Talán éppen ezért is nem úszott nagyon jól, ám amikor odaért, méltóságteljesen kiszállt a vízből, és szó nélkül letelepedett V. mellé. Borossék körében élénk sugdolódzás támadt. Visszagondolva akkori önmagára, külső megjelenését tekintve valóban nem tűnt indokoltnak az érdeklődés, amelyet ez a semmiképpen sem hétköznapi megjelenésű nő tanúsított iránta. Eszébe jutott az a canzonetta, amelyet Márta olyan hangsúlyozottan kedvelt, és amely így kezdődött: Per non penar, non voglio amar, azaz: Hogy ne szenvedjek, nem akarok szeretni. Még magyarázattal is szolgált ezzel kapcsolatban. Valami olyasmit mondott, hogy: ez pont az én esetem.
A másik emlékezetes dolog Csobánkán történt. Csobánkán persze sok minden történt. Például, rögtön amint megérkeztek (a kórus megkapta a szakszervezeti üdülőt egy hétre), Tamás azonnal leszedett néhány csábító külsejű almát az egyik fáról. Boross aggályoskodva rászólt: nem illik leszedni a háziak (talán a gondnokra értette) almáját. A válasz sem késett: illik, nem illik szedimusz (gyengébbek kedvéért: illic sedimus et flevimus, Lassus Super flumina Babylonis-motettájának, az énekkar repertoárjának kedvelt darabjának szövegéből), amire Boross nem tudott mit válaszolni.
Nos, V. ott tartózkodásuk egyik estéjén, sőt már egész nap, valamiféle mellőzést vélt felfedezni Márta magatartásában, amitől egy fajta feszült melankóliába esett, amellyel mintegy hatalmat nyert környezetén. Színjátékot rendezett, amelynek egy darabig mindenki résztvevője lett, ő pedig főszereplője. Ebben nagy segítségére volt Márta barátnője, Kati, akinek talán nem volt teljesen közömbös V., és maga Márta is, aki halvány lelkiismeret-furdalástól és szánalomtól, no meg eredendő empatikus hajlamaitól indíttatva könnyen játékba hozható volt.
Kati molett, rendkívül érzékeny, férfihiányban szenvedő, csupa szív teremtés volt, aki hol elsápadt, hol kipirult már attól is, ha valaki ránézett, sőt mindkettőt egyszerre is képes volt megjeleníteni, amennyiben a legnagyobb izgalom jeleként sápadt arcán piros foltok jelentek meg néha. Szép, drámai szoprán hangja lévén, szólózott is olykor, bár mindent elsöprő lámpaláza ebben valamelyest akadályozta. Lelkesen részt vett V. kamarakórus alapítására irányuló kísérleteiben. Mindent összevetve kitűnő médium válhatott volna belőle. Ez irányú képességei ezen az estén nagyszerűen megnyilvánulhattak.
V. tehát hosszas, búskomor hallgatás után, amelyet a lányok legkedvesebb aggódó unszolására sem volt hajlandó megtörni, kijelentette, hogy fölmegy a sziklára. A szikla az üdülő fölött meredező, függőleges sziklafal volt, amelyet napközben a merészebbek megmásztak, miközben ezt a kevésbé merészek megcsodálták. A két nő illő rémülettel reagált erre a kijelentésre, nem tudván, hogy számára egy erdei séta éjszaka, akár sziklafallal is egybekötve, teljesen hétköznapi dolognak számít.
Ez a rémület sugallta aztán V.-nek az ezután következő játékot, melynek értelmében hol eltűnt, hol felbukkant a kertben beszélgető egyik vagy másik csoport közelében, miközben, különösen a nők körében elterjedt a rémhír, hogy le akarja vetni magát a szikláról. A dolog Boross fülébe is eljutott, de szokott gyávasága folytán mástól várta a megoldást, ő maga határozni nem mert, csak azt mondogatta, hogy ezt meg kéne akadályozni, de hogy miként, azt nem tudta. Talán el kéne fogni és bezárni valahova, amíg megnyugszik. De hát ez amúgy sem lett volna elképzelhető, mivel V. a sötét kertben árnyként suhant ide-oda, kihallgatta a róla szóló beszélgetéseket, és a szerzett értesüléseket a továbbiakban felhasználta. Végül, úgy éjféltájt, mindenki nagy megkönnyebbülésére odament a Boross körül csoportosuló, legnagyobb társasághoz, és megjegyezte, hogy szép idő van. Kijelentése döbbent csöndet váltott ki, majd amikor még hozzátette, hogy álmos és lefekszik, hatalmas sóhaj szakadt ki Boross kebeléből. Ezzel az ügy lezárult.
Miután V. otthagyta a kórust, hosszú ideig nem találkoztak, de Márta időnként feltűnt (a V. által alapított A. R. együttessel adott) koncertjein férjével, és utána vagy odajött hozzá, vagy nem. Időközben szült két gyereket, de ezzel együtt az eltelt idő nemigen látszott meg rajta. Végül, mintegy tizenöt évvel a kórusban eltöltött szép napok után V. egy válságos időszakában, amikor igen egyedül érezte magát, felkereste. Először telefonon hívta, majd meglátogatta a kollégiumban, ahol igazgatóhelyettesként dolgozott. Újra megállapította, hogy szinte semmit sem változott, csak a haja lett barna, de mint azt bevallotta, korábbi szőkeségét hidrogénperoxid útján segítette elő, amire V. azt válaszolta: „jobb így. Természetesebb.”
Ott folytatták, ahol annak idején abbahagyták. Nem volt szükség hosszas magyarázkodásra, értették egymást félszavakból, és befejezetlen, sőt ki nem mondott mondatokból is. V. számos nőügyét is bizalommal elmesélte, amit Márta türelemmel, sőt érdeklődéssel hallgatott, de csak később, többedik találkozásuk alkalmával viszonozta ezt azzal, hogy elmesélte plátói kapcsolatát az akkor nemrég elhunyt neves és idős képzőművésszel.
V. verseiből is felolvasott. Márta elgondolkodva azt mondta egyszer:
– Kellene nekem egy vers a főnixről…
– Sajnos, nem tudok ilyet, pedig már magam is kerestem.
– Hát írj egyet!
– Már gondolkodtam rajta, de nem megy.
Mégis, így született a Fél szonett a főnixről.
Fél szonett a Főnixről,
erről a csodálatos teremtményről, amely önnön erejéből
halandóból halhatatlanná lett
Tisztító, vad kínját, hevét a lángnak,
S látszat-halálod önként vállalod,
Örökkön élsz hát, mint az angyalok,
Akik a földi jóra sose vágynak,
De hogy mezsgyéjén életnek-halálnak
Vajon mit érzel ama pillanatban,
Nem tudja halandó, sem halhatatlan.
Amikor elvitte neki, Márta elégedetten megköszönte. V. érdeklődött, hogy mire kellett a vers. Úgy képzelte, valamilyen irodalomórára, vagy előadáshoz. Legnagyobb meglepetésére Márta azt válaszolta, hogy évekkel azelőtt, az egyik hangversenyen (Egyetemi Színpad, Vers és dallam az ókortól a reneszánszig) látta az együttes emblémáját, és visszaemlékezett arra, amit V. akkor a főnixről mondott. Azóta jár a fejében. Csak ezért kérte, nem másért. Ez felért egy vallomással. Beszélgetés közben felbukkant a másik téma: mi lett volna, ha…? Márta nyíltan megmondta, ha szabad lenne, most is őt választaná. Ez olyan meglepő volt, hogy nem tudott nem kételkedni. Olyan könnyű ilyet mondani. Hiszen nem szabad, semmiféle kockázattal nem jár. Közben úgy viselkedett, mintha nem érdekelnék az előítéletek, V. szabadon látogathatná őt kollégiumi birodalmában, ahol néha valóban kellemes beszélgetések estek, de – meglehet, véletlenül ugyan – egyre többen és többen zavarták őket. Hol egyik, hol másik kolléga, vagy növendék nyitott be ügyes-bajos dolgaival, amit persze nem lehetett csodálni. Máskor hosszú ideig kellett várakoznia, míg Márta megérkezik az épület túlsó sarkából, ráadásul a folyosón elhelyezett ülőgarnitúra meghittnek nem mondható kirakatszerűségében, ahol az arra járók illedelmesen megcsodálták, ami egyáltalán nem volt ínyére. Márta nem tett megjegyzést, de V. érezte, hogy kellemetlenné vált számára, mint állandó látogató.
Egyszer vagy kétszer hazakísérte, ám ennek az időszaknak is vége lett egyszer. Otthonról felhívta Mártát, aki azt mondta, most ne jöjjön, mert fáradt és félóra múlva hazamegy. Nem szólt semmit, csak kocsiba vágta magát, és elment hozzá. Márta meglepődött. Éppen egy kolléganőjével beszélgetett, de udvariasan beterelte V.-t a szobájába, leültette, két-három percet beszélt vele, majd értésére adta, hogy jelenléte nem kívánatos. V. kijelentésére, hogy ugyanis azt mondta, hazamegy és el akarta kísérni, azt válaszolta, hogy meggondolta a dolgot, valami sürgős munkáról megfeledkezett. A helyzet megalázó volt, és Márta viselkedése teljesen indokolatlannak tűnt. Mentségére V. kitalálta, hogy mégiscsak törődik az előítéletekkel, vagyis a többiek véleményével, amit tulajdonképpen megértett volna, de miért nem lehetett ezt neki megmondania? Ennyi bizalmat talán megérdemelt volna.
Ezek után körülbelül egy évig, vagy még tovább nem jelentkezett. Közben persze sokat töprengett a történteken. Magyarázatként többféle megoldás is kínálkozott:
1. Egyszerűen skalpvadásszal van dolga – láttunk már ilyet –, aki mindent megtesz, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból, majd amikor már biztos a dolgában, gyorsan visszavonulót fúj, mert ő „tisztességes”. 2. Frigid (ezt magának sem vallja be), és csak addig élvezi a játékot, amíg nem megy vérre. Visszagondolt Klári esetére (ez egy másik történet), akinek azt az ominózus verset írta:
(Ártatlanul elátkozott árva madár,
Kietlenségbe vetetten mire vágyol?
Vajon mi az, ami téged odaűzött,
Szabad szárnnyal tiszta égre mikor szállasz?
Megleled-e valahára kedves társad?
Kedves társad, aki keres, amiként te,
Hányszor mentél el mellette meg se látva,
Pedig a jel fel volt írva homlokára.
Pedig a jel fel van írva homlokára,
Fel van írva homlokára, homlokodra,
Amíg egyik a másikat nem találja,
Azt a jelet a homlokán sírva hordja.)
…amelyre aztán Márta válaszolt. A válasz, vagy folytatás lényege az volt, hogy miután nem ismertük fel az Igazit, mindenki cipeli a sors által rárótt keresztet. Márta egy este felhívta, csakhogy ezt felolvassa neki. A vers, mint vers nem volt jó, mint gondolat parafrázisa volt az eredeti utolsó versszakának, és így tulajdonképpen fölösleges, ám mint gesztus, sokatmondó és bizalmas, míg persze, alternatívaként ott volt a skalpvadász csalétkeként való értelmezés lehetősége, amit megerősíteni látszott a rá nemsokára következő elutasítás mozzanata. Ami persze – gondolta kajánul V. – túl jól sikerült, hiszen teljes szakítás (gondolta akkor) lett a következménye, amit vérbeli skalpvadász mindenképpen kudarcként kell, hogy átéljen, hacsak nem tartozik azok közé a nők közé, akiket mindenki üldöz, és akiknek mindenkit állandóan vissza kell utasítaniuk.
Lám, aztán még ott van az a tény is, ezen az egy híváson kívül Márta soha nem kereste, mindig ő volt a hívó fél. Igaz viszont, hogy amikor beteg volt, meglátogatta. Ezen kívül még egyszer járt nála, ám ez a találkozás semmiféle kellemes emléket nem hagyott maga után. Márta feszült és merev volt. V. – ugyan kötelességszerűen – megpróbált közeledni, de ahogy ezt elviselte, bár visszautasítás nélkül, az maga volt a visszautasítás. A találkozások ritkasága egyébként vitát is eredményezett közöttük. V. Márta szemére hányta, hogy még a barátság sem lehet meg anélkül, hogy időnként, bármilyen ritkán, látnák egymást. Elmondta, hogy legalább minden hónapban egy napot beszéljenek meg, amikor egy órát egymásra szánnak, hiszen nem lehet telefonon fenntartani egy kapcsolatot. Igen… igen… mondta Márta, de aztán kitérő válaszokat adott, holmi elfoglaltságot emlegetett, munkát, családot stb., szóval közhelyeket tálalt elé, hiszen a gyerek is tudja, hogy mindenkinek arra van ideje, amit fontosnak tart, és hát havonta egy óra nem billenti ki sarkaiból senki időbeosztását.
Tartozunk még persze egy másik magyarázattal, ami igen egyszerű és tetszetős: Márta ugyanúgy érez V. iránt, mint az őiránta. Ezért kerüli. Örül, hogy létezik, de nem tesz felé egy lépést sem, mert attól fél, túl közel engedi magához. Ugyanakkor önmagától is fél, ha lehet, még jobban, mint V.-től, ő tudja, miért. Nem mer gyakran kettesben maradni vele, inkább vállalja a zaklatott kollégiumi beszélgetést, hiszen az biztosíték arra, hogy nem történhet semmi. Ismeri magát, és tudja, hogy nem tudna tartósan ellenállni a kísértésnek, ráadásul nem tudja, mennyire bízhat V.-ben, aki egyáltalán nem tűnik olyan gyámoltalannak, mint egykor („hiszen ez már kész férfi!”). Ezért nézte annyit az óráját azon a bizonyos látogatáson. Végül V. felajánlotta, hogy elviszi, de nem volt benne köszönet. Már közel a kollégiumhoz belecsúsztak egy hirtelen fékező Ladába, eltört a hűtő, elfolyt a hűtővíz, kettesben tolták a kocsit egy (szerencsére közeli) parkolóba, ahol rossz szájízzel búcsúztak. V. ottmaradt egyezkedni a másik kárvallottal és átkozta magát, hogy túlságosan figyelt Mártára. Így cserben hagyták mindenki által dicsért vezetői képességei, és ilyen nevetséges hibát követett el. A partner közben kesergett: két héten belül maga a második, aki belém jön. – V. nem állhatta megjegyzés nélkül: azért ezen el kéne gondolkoznia, mondta, de elismerte, hogy ő a hibás.
Márta tulajdonképpen azzal játszotta el V. bizalmát, hogy nem volt őszinte hozzá a kollégiumi látogatásokkal kapcsolatban, vagyis amikor megkérdezte, nem kellemetlen-e neki, hogy olyan sűrűn látogatja, ezt határozottan tagadta.
Hogy, hogy nem, mégis találkoztak ismét, sőt V. maga ment el a kollégiumba, amin maga is csodálkozott. A közeli művelődési központban lett volna ugyanis hangversenyük az együttessel, és ottjártában beugrott Mártához azzal, hogy szervezési szempontból egy közeli kollégium jól jöhet, mint tömegbázis. Legalábbis ő így magyarázta magának ezt a lépését. Márta nem volt a helyén, de megkeresték, ő pedig a szobája előtt várta. Ahogy közeledett, nem látszott rajta semmi különös, olyan volt, mint mindig. Fegyelmezett? Gátlásos? Ezen V. már sokat töprengett.
Márta kezet nyújtott, majd sokáig ügyetlenkedett a kulccsal:
– Zavaromban nem találom a zárat – mondta nyugodtan.
Itt álljunk meg egy pillanatra. V. utólag kielemezte a helyzetet. Ehhez adalékul szolgálhatott egy azóta telefonon lefolyt beszélgetés, amelynek során V. megkérdezte Mártát:
– Nem vagy te egy kicsit túl fegyelmezett?
– De igen, azt hiszem…
A válasz pedig arra a következtetésre juttatta V.-t, hogy Márta (néha) szenved ettől a fegyelmezettségtől, és megpróbál úrrá lenni rajta. Valójában nem a legszerencsésebb szó itt a fegyelem, inkább a gátlás, vagy „túlkontrolláltság” fedi a lényeget. Szóval Márta időnként maga is fonáknak érzi ezt a kínai viselkedést, és mint akkor, az ajtónál, verbálisan közli érzelmi állapotát.
– Azt hittem, már többet nem látlak.
– Nem gondolhattad komolyan
– Hát tényleg nem.
Ismét ugyanaz a jelenség: a zökkenőmentes folytatás. Elmondta, hogy miért jött. Márta közölte, hogy majd kirakja a plakátot, aztán az időpont hallatán eszébe jutott, hogy akkor szünet lesz, mindenki hazautazik. (Biztos, hogy ezt V. nem tudta? Ő úgy gondolja, igen, hisz már egy évtizede nem tanít.) Nem baj, azért egy plakátot el kéne juttatni a másik művelődési házba, de V. rohan, nem tudná ő, mármint Márta valakivel elküldeni. Dehogynem, persze. Mint utóbb kiderült, a plakát eljutott, ám ez nem oldotta meg a szervezési gondokat, a nézőtéren alig lézengtek, és ami a legfájóbb, Márta se jött el, holott a szomszédban lakott, és megígérte, elhozza az egész családot. Ez már megint miért? Persze, tudjuk, Márta nem független, férje, gyermekei vannak, persze, persze… a hangverseny meg hét végén volt, ilyenkor szép az idő, az emberek mennek vidékre, telekre, kirándulni, Isten tudja, hová, nyilván ez volt a baj a közönség egyéb részeinél is, ezért nem jöttek el Sándorék sem (akik közben összeházasodtak, pedig ők is a közelben laknak.
Aztán következett V. önálló estje, saját verseiből, műfordításaiból, amelyek eredetijét (csupa zenei szöveg) el is énekelte saját lantkíséretével. Márta elhozta egy kolléganőjét, előtte bemutatta V.-nek, aki éppen a büféből jött fel, kezében egy csodálatos virágzó gránátalmaággal, amelyet kölcsönkapott az előadáshoz. A gyönyörű, aranyhímzésű bordó bársonyterítővel fedett asztal egyik sarkán a virágzó ág, másikon ezüst tartóban gyertyát gyújt V., miközben elmondja az első verset:
Gyullad, elalszik a láng,
A pillanatnyi idő
Mindent betöltő végtelenség,
Végtelen része maga is.
Gyullad, elalszik a láng,
Mégis ottmarad mindörökre,
Pillanatának végtelenjét élve,
Mindig meggyúlva, kihúnyva, égve.
A teremben mintegy tizenketten lehettek. Mint az apostolok. Persze, megint hétvége volt. A szervezők azzal vigasztalták, hogy Jancsó Adrienn estjén sem voltak többen. V. azonban jól érezte magát. Tudomásul vette a létszámot, látta az arcokon, csupa rokonszenves, érdeklődő ember ül a teremben, akiknek érdemes adni, és így az est jól is sikerült. Márta nem jött oda hozzá, de másnap felhívta, és elmondta, mennyire tetszett neki, amit csinált. Egy-két kritikai észrevételt is hozzáfűzött, amely inkább a technikai megoldásokra vonatkozott, mintsem az előadásra, vagy a művekre.
Itt tulajdonképpen véget is ér a történet. Még találkoztak ugyan néhányszor, ám V. belátta a helyzet megoldhatatlanságát, amit versben is megírt. Úgy valószínűleg érthetőbb, mint logikailag közelítve. A verssel V. nem teljesen elégedett, mégis… mégis van benne valami többlet a prózával szemben. Talán érdemes ideírni.
Hiába nyújtom feléd kezem
állsz mozdulatlan
nem értem
hogy te miért nem
hisz nem láthatom
a téged nyűgöző köteléket
hát nincs remény találkozásra
újra kell születni
keresni egymást a lét minden
zugában szegelletében
álomban ébren
kezünkben karddal és virággal
felvillansz minden ezredévben
mint szivárvány vagy mint madárdal
könnyű szél vagy felhő az égen
felismerlek egy gyümölcs ízében
fényben árnyékban és zenében
víztükörben vagy gyermek szemében
a tengerben s a napsugárban
(Folytatása következik)
(Előző rész →http://www.naputonline.hu/2021/09/19/viragh-laszlo-historia/)
Illusztráció: Kórus
Ezek is érdekelhetik!
Búzás Huba: Emlékezésem Juhász Ferencre →
Lukáts János: A hatvanadik… →
Jámborné Balog Tünde: Töredékek az elhagyott színtérről →
