Dudás A. Alex: Váltott lovakon (I.)
*
Egy héttel bolgár édesanyám halála után mentem el a családi házba, a Sas-hegyi Hermánd utcába. Ahol megszülettem és felnevelkedtem. A kertkaput, amióta a távnyitó meghibásodott, csak be kellett nyomni. Nagyot nyekkent, ahogy belöktem. A bejárati ajtót csak egy Elzett zár védte. Soha nem voltak a lakásban olyan értéktárgyak, amiért érdemes lett volna betörni. Még a rendszerváltás után elharapódzott betörések idején sem szereltek fel szüleim legalább egy hevederzárat. Szorongó szívvel léptem be a lakásba. Az előszobát piros cserge díszítette, rajta két tonett szék ívelt egy kerek asztal két oldalán. Az állófogason még ott lógott egy bézs színű viharkabát, melyet a kertészkedéshez használt édesapám. A fogas tövében egy bakancs bújt meg, rajta repedezettre száradt sár.
Az üvegajtón a hallba lépve november végi sárgás napfény fogadott, amely akadálytalanul hatolt be a csupa üveg verandán keresztül. A lapos fénysugaraktól a szállongó porszemek, mint milliónyi LED égő, szikrázva világították meg a tágas szobát. Egyszerre szemembe villantak a komódot és a tévéállványt borító színes babák, amiket szinte észre sem vettem az elmúlt évtizedekben. Hosszan sorjáztak a bolgár népviseletbe öltözött figurák. Fiúk, lányok vegyesen. Lengyel meg szerb babák is voltak köztük. És ott feketéllett vízhordó kancsóval a kezében egy fedetlen keblű néger lány arasznyi szobra. A régmúlt nyárspolgárainak elmaradhatatlan szobadísze, mint a fehér ember leereszkedő szolidaritásának jele.
A komód tetejét egy, a hatvanas évek végéről származó cseh lemezjátszó foglalta el a két hangfallal. De sok bakelit lemezt hallgattunk meg rajta! 78-as, 45-ös és 33-as fordulattal. A tizenéves német csodagyerek, Heintje körüli ovációra emlékeztem vissza leginkább. Meg a Lea Ivanova-nagylemezre. Ez utóbbi korong volt a padlóvikszelés háttérzenéje. Tviszt, csacsacsa, szving meg bosszanova zenét játszottak. A telefonállvány felett két hímzett kép virult horót táncoló bolgár legényről és lányról népviseletben. Kezükben fehér kendő, amivel irányították a körtáncot. A többi falon a család tagjairól készült fotók lógtak. Apám érettségiző fotója és a bátyám első elemis, egyensapkás képe. Volt még egy kép anyámról és bolgár anyjáról, Róza mamáról, ahogy átölelik egymást. E két szép nő a legszorosabb kötelékben élt egymással. Rólam egy hathónapos koromban készült fénykép adott hírt.
Felléptem a verandára, ami telis-tele volt szobanövényekkel. Apámnak ez volt a büszkesége. Minden vendégnek kiselőadást tartott származásukról és igényeikről. Apám halála után édesanyám csak a locsolásukat látta el, s a hosszú évek során a még élő hajtásokat ellepték a száraz, megbarnult levelek. A vizet is egyenlően osztotta meg a különböző fajták közt. Így aztán néhány példány vadul és formátlanul burjánzott, mások csenevész hajtásokat növesztettek. Őszintén sajnáltam, hogy nem tanultam el apámtól a növények gondozását. Még a nevüket is alig tudtam. Ezt valószínűleg az okozta, hogy Róza mama a verandán volt elhelyezve, aki fulladozott a sok növénytől. Mint mondta, úgy érzi, mintha a ravatalán feküdne. Elhatároztam, hogy magamhoz veszek néhány szép növényt, meg a róluk szóló szakkönyvet is. Később nagy élvezettel növesztgettem e növényeket kis lakásomban.
Beléptem édesanyám szobájába. Szinte az egész teret betöltötte a masszív, nyitható nászágy és a két zömök fotel. Kartámlájuk a padlóig ért. A kanapét már évtizedek óta nem nyitották ki. Anyám kis termetű volt, elfért a csukott ágyon is. Amikor a bátyámmal elköltöztünk otthonról, külön szobába költöztek szüleim. Apám a gyerek szobába ment át. Édesanyám szobájában minden az öregségről és betegségről szólt. Az íróasztalt ellepték a gyógyászati eszközök és orvosságok. Megbújt köztük anyám ékszeres ládikája, mely tele volt bolgár ezüst ékszerekkel. A jegygyűrűn kívül nem volt arany ékszere. Azt is lehúzta apám halála után.
Az íróasztal feletti könyvespolc tele volt anyám orosz nyelvű jegyzetkönyveivel meg útikönyvekkel. Az alsó polcon egészségügyi kiadványok meg Maria Treben könyve. Csak ezeket olvasta anyám élete utolsó másfél évtizedében. A kanapé fölött helyezkedett el szüleim esküvői fotója, amin apám fél fejjel magasabbnak látszik, holott a valóságban egy centivel még alacsonyabb is volt a feleségénél. A kép jobb alsó sarkában havasi gyopár díszítette a képet, amit apám a Rila-hegységből szedett, saját kezűleg, és nagyon büszke volt rá. Ezt mindketten többször elmesélték gyermekkoromban, s én elcsodálkoztam azon, hogy egy ilyen kis növény milyen erős lehet egy házaspár életében.
A szobában két szekrény tárolta a ruhákat, könyveket, hivatalos iratokat és emlékeket. A ruhásszekrény barna behemót darab volt, minden díszítés nélkül. Nagy nehezen kinyitottam a kulcsra zárt ajtókat, amik nyikorogva tárultak fel. A szekrényben lógtak anyámnak a régmúlt évek óta megőrzött ruhái, időrendi sorban. Apró mintás selyem ruhák, óriás virágmintásak kartonból az ötvenes évekből, csillogó lurexek a hatvanas évekből, majd kék és fekete kosztümök gyümölcsöt formázó brosstűkkel. A sort egy világosbarna hasított bőr félkabát zárta meg egy ezüst prémgalléros műszőrme bunda. A szekrény egyharmadában apám öltönyei simultak a vállfákra. A szekrény aljában bőr- és lakkcipők álltak glédában. Mind 38-as méret, ugyanis szüleim lábmérete egyforma volt. A szekrényajtók belsején anyám harisnyáit tartalmazó zsebek dudorodtak. Soha nem láttam a lábán hibás harisnyát.
A szoba másik oldalán állt a díszesebb könyvszekrény. Felső részét egymásra csúsztatható üveg borította. Mögötte bolgár és orosz nyelvű földrajzi szakkönyvek álltak a rájuk zsúfolt szótárak alatt. Volt ott lengyel, albán, cseh és szerb-horvát zsebszótár is. Olyan régi kiadásúak voltak, hogy az egyikben még a „gyarmatáru” kifejezés is szerepelt. Ezen elmosolyodtam. A polcokat Shakespeare ötvenes években megjelent összes műve uralta. Igénytelen kiadás volt, a kor rosszul felfogott plebejussága szerint nagyon nagy betűkkel nyomtatva. De Arany János fordításai így is maradandó élményt jelentettek számomra a gimnazista éveimben. Természetesen nem hiányozhatott a könyvtárból a bolgár Hriszto Botev verses kötete sem. Ez a vékony füzet címlapjával kifelé dőlt neki a többi könyvnek. Ott díszelegtek az elmaradhatatlan monográfiák Napóleonról és II. Józsefről, a kalapos királyról. A könyvek melletti vitrinben további népviseletes babák, porcelán szobrocskák és bonbonierek zsúfolódtak össze. Nem hiányozhattak a tengeri csigaházak sem, melyek korallszínű járataikban őrizték a tenger örökös zúgását. Sok barátomnak mutattam meg e csodát, amitől elámultak. Valójában a fülünk ereiben nyomuló vér neszét hangosítja fel a csigaház. A szoba északi sarkában egyszerű sárga cserépkályha tornyosult, de a befűtésének apám megadta a módját. A híres habán kályhákhoz hasonlóan, állítva rendezte el benne a tűzifát. A kályha zöld fedlapján Mikulástól vízkeresztig narancshéjakat tároltunk, amelyek citrus illattal árasztották el a szobát. Most ez csak szép emlék maradt. Hideg és áporodott volt a szoba levegője.
Apám szobájában minden érintetlenül úgy maradt, ahogy nyolc éve hátrahagyta, halálakor. A redőny félig leeresztve csíkozta homályosra a szobát. Fapapucsai az egyik ágy lábánál pihentek, a lábujjaknál kifényesedett ovális foltokkal. A nagy íróasztal felét szobanövények foglalták el. Alattuk az asztal foltosra színeződött, ami engem nagyon feldühített, mivel még én szereztem be ezt az asztalt egyetemi éveim alatt. De amikor elköltöztem hazulról, nem fért be az új lakásba, így le kellett mondanom róla, s egy kisebb asztalt szereztem magamnak. Az íróasztal alatt lapultak az írógépek. Egy 220-as Brother és egy cirill betűs Consul. Róza mama kivételével az egész családunk pötyögött rajtuk. Bátyám a műfordításait, anyám az egyetemi jegyzeteit. Meghatottan vettem kézbe és próbáltam ki őket. Nagyon halványan írtak. Kihúztam az asztal fiókját, ahol a rengeteg mívesen kihegyezett Koh-i-Noor ceruza, radír és vonalzó közt megbújt egy Sharp kalkulátor, aminek külön története van. Apám gazdaság-földrajzos volt, és tanulmányai megírásához rengeteg számítást kellett elvégeznie. Főleg a szocialista gazdaságok töretlen növekedésének százalékos kimutatását. Kockás papíron végezte az időigényes műveletet. Bátyám, hogy könnyítsen munkáján, e számológépet vásárolta neki egyik születésnapjára. Apám nagyon örült. Mégis, egyik alkalommal, amikor a hallban levő nagy asztalon dolgozott, elborítva azt statisztikai évkönyvekkel és almanachokkal, átmentem a szobán és akaratlanul is észrevettem, hogy megint a kockás papíron oszt-szoroz, a Sharp kijelzőjén lévő eredményt ellenőrizve. Sajnálattal vegyes megbotránkozást éreztem. Hiába, az ő generációja nehezen fogadta be az elektronika vívmányait. Megjegyzem, én is ellenőrzöm fejben a kalkulátor eredményét, de csak a nagyságrendet, hogy elkerüljem a hibás input okozta tévedést.
Az íróasztal fölött Bulgária domború térképe függött a falon, amit nagyon kedveltem. Annak ellenére, hogy több, mint harminc éve készült, kitűnő állapotban volt. Ha mögéje fókuszáltam a szemem, egy csókolózó párt formáltak a Balkán-hegység tengerbe bukó, folyók szabdalta gerincei és Kelet-Rumélia dimbes-dombos tájai, amik egy lányt formáztak, akinek varkocsai a Dardanellákig értek. Ezen mindig jól szórakoztam. A falra erősített egyszerű könyvespolcon sok szakkönyv porosodott. Köztük volt Bulgária vörös könyve a kipusztulástól veszélyeztetett állatfajokról. Többször belelapoztam. Ott éktelenkedett a bolgár-magyar kapcsolatokról íródott könyv is, amely tudományos elemzés helyett nem bizonyított elméleteket népszerűsített a két nép őskori rokonságáról és baráti viszonyáról. A baráti viszony igaz is. A két ország mindig egyazon szövetségi rendszerhez csatlakozott, és hasonló sorsra is jutott. Határvitái nem voltak egymással. Életem során sokat köszönhettem e felhőtlen viszonynak félbolgár származásom elfogadtatása során. Az egyik polc tele volt apám ásványgyűjteményével. Hegyikristályok, kalcit, pirit, magnezit. A kövek értékét növelte, hogy zömüket apám saját kezűleg fejtette ki a hegyekben. A falon még ott lógott Kecskemét madártávlati fotója. Apám e városban végezte a piarista gimnáziumot, ami meghatározó volt életében. Alatta apai nagyapám időskori képe díszelgett. Ő volt a család dinasztikus felemelkedésének kiinduló pontja. Az ablak mellett függött apám kedvenc tárgya, a barométer. Kívül pedig egy hőmérő. Minden nap feljegyezte naptárába az időjárás adatait. Évekre visszamenőleg emlékezett a szélsőséges hőmérsékletekre. A naptárak precízen időrendi sorba rakva töltötték meg a polcokat. Bele-bele lapoztam egyikbe-másikba. A kertben termesztett zöldségek és gyümölcsök állapotáról szóltak a bejegyzések.
Tarka emlékekkel telítve hagytam el a szülői házat. Hazatérve is bennem zsongtak a régi történetek. Újfent megállapítottam, hogy milyen fontos szerepet játszott életemben a bolgár vonal. Aznap korán ledőltem az ágyamba, és felidéztem bulgáriai emlékeimet. Csak hajnalban jött álom a szememre.
***
Két és fél éves koromban vitt először Bulgáriába édesanyám az akkor öt éves bátyámmal együtt. De nem egy vagy két hétre, hanem másfél-két hónapra. Anyám pedagógus volt, így a nyári hónapok szabadok voltak. Ez az utazás különös esemény volt számára, ami mindenben különbözött egyéb útjainktól. Édesanyám ugyanis bolgár lévén hazájába utazott Bulgáriába, ahol gyermekkorát és egyetemista éveit élte. Ezért aztán különös izgalom lett úrrá rajta induláskor, ami átragadt rám is. Furcsa volt számomra, hogy egy másik országban értem, amit az emberek beszélnek.
Ilyenkor mi is bolgárul beszéltünk egymás közt, s csak akkor váltottunk magyarra, ha nem akartuk, hogy a bolgárok értsék a mondandónkat. Főleg akkor beszéltünk magyarul, amikor a pénz került szóba. Mi ugyanis Krőzusként éltünk Bulgáriában, mivel anyai nagymamám, Róza Mama, aki velünk élt Budapesten, nyugdíját nem utalták Magyarországra, ezért meg kellett kérni egy szófiai barátot, hogy nála gyűljön fel az egész évi nyugdíj. Ez fedezte a hosszú hónapokig tartó nyaralásunkat.
Első utunk a Duna-parti Lom városába vezetett, ahol Róza Mama Georgi nevű bátyja élt családjával. A rokoni kapcsolat nagyon érzelmessé tette ottlétünket. Anyám két unokatestvérével, Nadkával és Mimivel testvériesen közeli kapcsolatban volt. A két lány, később, anyámhoz hasonlóan külföldre, Pozsonyba házasodott, de azután is fenntartották szívélyes kapcsolatukat.
Én, a bátyámmal a nyári konyhában nyertünk elhelyezést, ahol korábban lefeküdhettünk. Mind a mai napig őrzöm az emlékét a lomi dinnyének, ami a magyar csányi dinnyéhez hasonlóan országos hírű volt. De bőségesen jutott nekünk a bolgár juhtúróból, a szirenéből és a csodás ízű juhsajtból, a kaskaválból is. Nem maradhatott el a kebab meg a vegyes rostélyos sem a hozzá tartozó sopszka salátával. Az egész család olyan lelkesen fogyasztotta ezeket az ételeket, hogy szóba sem jöhetett a válogatás vagy a visszautasítás. Nekem is, a bátyámmal együtt nemzeti eledelünk lett a bolgár konyha. Uzsonnára bánicát kaptunk, amit Magyarországon a török nevén, bürekként ismernek.
Délután összeverődött a Perkov család többi tagja is, anyám másod és harmad unokatestvérei. Éjszakába nyúló beszélgetések és éneklések zajlottak. Nekünk is volt külön programunk. Valamelyik rokon kíséretében, délután kimentünk a Duna-partra, ahol a sok és nagy hajók közt élénk kikötői élet pezsgett. Nagy tetszéssel nézegettem az egyenruhában sürgő matrózokat. Évekkel később, amikor apám is velünk volt, befizettünk egy hajóútra Ruszéig. Három emeleten sorakoztak a kajütök, amikből az egyikben laktunk bátyámmal. Időnk nagyobb részét a gépház ajtajában töltöttük bámulva a dugattyúk monoton járását. Varázslatos volt a tömény olajszag is. Fél napos volt az út Ruszéig. A városnézés után visszahajóztunk Lomba, ezúttal sodrással szemben. Hajnalra értünk haza. Hasonlóan szép élményt csak Jugoszláviában éltem át, amikor szüleimmel Splitből Dubrovnikba hajóztunk, de nem folyami, hanem tengeri hajón.
Két hét után érzékeny búcsút vettünk Gosó bácsiéktól és vonattal Szófiába utaztunk, ahol apám egyetemi kollégája várt bennünket. Egy három szobás panelházban laktak, és ők voltak az értelmiségi kapcsolat. Péter bácsi a szófiai egyetemen volt földrajz tanár, Lena nevű felesége pedig francia nyelvtanár. Volt egy Iszkra nevű lányuk, aki életkora szerint másfél évvel idősebb volt nálam. A bátyámnál viszont ugyanennyivel fiatalabb. Testvérként, hugicaként tekintettünk rá. Egy szobában zsúfolódtunk össze vele. Sokat játszottunk is a házuk közelében levő lakótelepi erdős játszótéren. Iszkrának köszönhetem, hogy egész életemben hittem férfi és nő barátságában.
Náluk az étkezés csak másodlagos dolog volt. A modern feleség csak egyszerű ételeket készített és azt is a férje szolgálta fel. A hideg tálakhoz mindig társítottak egy nagy adag olíva bogyót is, amit nagyon megkedveltem. Kávézás vagy teázás közben folyt a tartalmas beszélgetés. Én akkor még nem sokat értettem belőle, de megsejtettem, hogy fontos témákról folyik a szó. A gasztronómiai csúcs az volt, amikor Péter bácsi egy nagy tál baklavával, anyám kedvenc édességével tért haza. Szófiai tartózkodásunk alatt sorra látogattuk szüleim egyetemista barátait, akik szintén földrajz szakon végeztek.
Szófiai tartózkodásunk alatt mindig sor került a szinte szakrális jellegű hegymászásra a Vitosa csúcsára, ami 2 290 m magas. Volt, hogy meg is szálltunk ott a menedékházban. Este ott ízleltük meg a balkáni hegyi teát, ami rendkívül jó ízű. A magaslati levegő benyomult a tüdőnkbe, javítva a vérkeringésünket. Büszke voltam magamra, hogy megmásztam e hegyet. Volt, amikor a Vitosa helyett hosszabb útra indultunk a Rila-hegységbe, ahol megcsodáltuk a kolostort is, aztán tovább mentünk a Muszala csúcsra, ami 2 925 méter magas. Ekkor éltem át unikális élményemet, amikor a kora tavaszi napsütésben félmeztelenül hógolyóztunk bátyámmal a hóhatár felett. Szüleim Szófiában mérték fel, hogy ki hol nyaral abban az évben, és mindig összefutottunk valakivel a tengerparton, ahol sokuknak nyaralója is volt.
Újabb két hét után indultunk a bolgár tengerpartra, ahol megfordultunk mindenhol az északi Balcsiktól egészen a legdélebbi Ahtopolig az évek hosszú során. Voltunk Aranyhomokon és a Naposparton is. Nekem mégis Neszebár volt a legjobb, főleg azért, mert ott minden nap bárkával mentünk át a strandra meg vissza. Később az ókori görög templomokat is megcsodáltam. Esténként apró sült halakat majszoltunk, amiket papírzacskóban árultak a sziklák közt. Várnában az esti korzózást élveztem nagy adag fagyival. A bolgár fagyi az olaszhoz hasonlóan tejszínnel készült a vizes magyarral szemben.
Egészen kis koromban a tengerben tanított meg úszni édesanyám, méghozzá az ősi módszerrel. Bedobott a mély vízbe. Kétségbe esve kapálóztam és ittam a hullámok fodrainak sós levét, de aztán kutyaúszással haladni kezdtem. Kamasz koromban édesanyámmal úsztam be jó mélyen a tengerbe, ahonnan a parton levő emberek kis pálcikáknak látszottak. Akkor még nem zárták le mindenhol a strandot bójákkal. Szabadon lehetett beúszni.
Idővel a napozást is megkedveltem a forró homokban fekve. A napsugarak hangsátrat képeztek körülöttem. A strandon beszélgető emberek hangja halk zsibongássá változott, a tenger morajlása pedig felerősödött. Kamasz éveimben kedvenc időtöltésem volt kiszámolni, hogy hány millió év alatt erodálnak a hullámok egy milliméternyit a sziklákból. Eközben megszédültem a végtelen tér és idő érzésétől.
Egyik nyáron, tíz éves lehettem, Balcsikban, esti korzózás közben összefutottunk Bubi bácsival, aki egy nemzedékkel idősebb volt szüleimnél. A kötelező témakörök tisztázása után, hogy ki mikor jött és meddig marad, a családi és munkahelyi kérdésekre került sor. Engem meglepett, hogy Bubi bácsi még a messze földön szívélyességéről ismert bolgároknál is nyájasabb volt. Különösen az tetszett nekem, hogy velünk, gyerekekkel is szót váltott. És nem a megszokott közhelyeket kérdezte, hanem minket érdeklő témákat vetett fel. Ráadásul őszintén érdekelte, amit mondunk. Az volt az érzésem, hogy fel akarja mérni az értelmi képességemet. Nekem ez nagyon tetszett. Késő este, mikor a szálláshelyünkre baktattunk, lelkendezve áradoztam anyámnak Bubi bácsiról. Ő pedig minden előítélet és megkülönböztető hangsúly nélkül közölte, hogy Bubi bácsi bolgár zsidó. Ekkor találkoztam életemben először bevallottan zsidó emberrel. Ez a minta rögzült bennem egész életemre, amit aztán itthon is kerestem, de nem sok sikerrel. Ennek az okára jóval később jöttem rá. Bulgáriában ugyanis, egyedüliként a németekkel szövetséges országok közül nem internálták a bolgár zsidókat koncentrációs táborokba, úgy, mint Magyarországon. Egyetlen bolgár zsidó áldozata sem volt a II. Világháborúnak. Ezen ismeret birtokában aztán már megértettem a bolgár-zsidó viszony sajátosságát.
Tíz évvel később az tűnt fel nekem egy újabb találkozásunkkor, hogy Bubi bácsi a nyugdíj korhatár elérése után is aktívan dolgozott újságíróként egy napilapnál, szemben azokkal, akiket én ismertem, és alig várták a nyugdíjas éveket.
Élményekkel telve, csokibarnán tértünk haza Budapestre, általában augusztus 20-a előtt.
***
Sajnos, már nagyon korán át kellett élnem magyar játszótársaim kirekesztő gúnyolódását. Szüleim már kora délelőtt kiengedtek az utcára, ahol fogócskáztunk, bújócskáztunk meg fára másztunk a kertünkben levő óriási japán akácfára. Én voltam a legkisebb a gyerekek között. Az ebédidő közeledtével Róza Mama kiállt a bejárati ajtóba és elkiáltotta magát: „Ela tuka!”, ami azt jelentette: „Gyere ide!”. Természetesen azonnal hazamentem. Ebéd után újra kiengedtek az utcára. Kis idő multával Sanyi, a legidősebb közülünk, elkezdett Elatukának szólítani, s közben nevetgélt. A hangján éreztem, hogy nem rossz szándékú ez a megszólítás, mégis feszélyezett egy kicsit. Úgy éreztem, hogy nem vagyok egyenrangú társuk. Kicsit szégyelltem is bolgár származásomat.
Ez volt az első frusztráció, amit származásom okozott. De én megúsztam ennyivel. Szegény bátyámat viszont meg is verték. Harmadik elemibe járt, amikor iskola után három osztálytársa a Fátra téren a bokrok közé bújva bevárta őt és nagyon megverték. Sírva tért haza. Szüleim fel voltak háborodva, de nem tudtak segíteni. Nem mentek be az iskolába panaszt tenni. Ebben a korban elfogadott dolog volt a verekedés a fiúk közt. Én is verekedtem, de többnyire én szerveztem meg valamelyik osztálytársam elnáspángolását. Engem nem bántottak. Ez annak volt köszönhető, hogy igazi vasgyúró voltam. Ahogy bolgárul mondják: balkáni Jovó. A bátyám esete mégis elszomorított engem is.
Egy másik kellemetlenség, ami egész életemen végigkísért, az az anyám leánykori neve volt. Szühejla Raifova Atefova volt a hivatalos elnevezése. Akárhányszor bediktáltam adatfelvételkor, az ügyintézők bosszúsan kérték, hogy betűzzem le a nevét. Olykor percekig tartott, mire le tudták írni. S mindezt megvető pillantással kísérték. Itt kell kitérnem arra, hogy anyám nem volt tiszta bolgár, mivel az apja török volt. Tiszta bolgár Róza Mama volt, aki Lomban született, és kalandos élete során Konstantinápolyban élt le huszonhárom évet. Ott ment férjhez és ott szülte meg édesanyámat. Mindez úgy alakult ki, hogy Róza Mama apja, aki viszonylag jómódú mosodás volt, Lomban beleszeretett az egyik vasalólányba, akit Milkának hívtak. Összeházasodtak és két gyerekük született, a már említett Georgi és Róza, a nagymamám. Ezt követően azonban tragikus esemény történt. Mindketten TBC-sek lettek és Róza két éves korában egy hónap eltéréssel mindketten életüket veszítették. Az árván maradt gyerekeket szétosztották a szomszédok közt. Rózát egy fiatal és szép lány fogadta örökbe, aki hamarosan férjhez ment egy törökhöz, akivel Konstantinápolyba költöztek. Jómódúan éltek, bejáratosak voltak fogadások alkalmával a szultán Topkapi szerájába is. Tizenhárom évesen adták férjhez Rózát egy gazdag kereskedő család huszonhat éves fiúgyermekéhez. A férj, Ataf Raif olyan gyöngéden vezette be a testi szerelembe nagyanyámat, hogy később, válásuk után sem tudta elviselni más férfinak még az érintését sem. De rosszra fordult a sorsuk. Ataf apja kitagadással fenyegette meg fiát, ha nem válik el és nem veszi feleségül egy görög üzlettársa lányát. Ennek következtében megromlott nagymamám házassága. Ekkor közölte vele a nevelőanyja, hogy ő nem török, hanem bolgár, és van egy bátyja Bulgáriában. Anyám ekkor négy éves volt. Róza, egy a környéken lakó bolgár pék segítségével levelezni kezdett bátyjával, és végül a válás után elutazott Lomba, ahol testvére befogadta őket. Georgi cipész volt, Róza pedig szemész orvos mellett asszisztens. Csak ekkor tanult meg bolgárul. Anyám, az elején még török iskolába járt, de a rokonokkal való érintkezésnek köszönhetően gyorsan megtanultak mind a ketten bolgárul. Anyám a világháború után még egyetemre is járt, földrajz-orosz-testnevelés szakon. Ott ismerkedett meg apámmal.
(Folyt. köv.)
Illusztráció: Neszebár (fh. N. Kojić-akvarell)
Ezek is érdekelhetik!
Balizs Dániel: Miről mesélnek a temetők? Új perspektíva a Vas vármegyei etnikai vizsgálatokban →
Julius Frömmel: A remete* →
Julius Frömmel: Az Én Németségem, Misch Ádám emlékére (versek) →
