A. Gergely András: Elfelejtett mélységben a leküzdhetetlen magasság
Stanczik-Starecz Ervin teremtésrendjei
Akkoriban örökös álomlátás kínzott. A perzsa mágusok és az egyiptomi
jósok jól ismerték ezt a különös állapotot: Hali-cök-katar, Elfelejtett Mélység.
Az érzékszervek hol pengeélessé válnak, hol pedig felmondják a szolgálatot. Az
Én nem keresi magát, sőt megfeledkezik lényegéről. Csapódik ide-oda. A lélek
spirituális anyaga szétoszlik a végtelen térben, s hol ilyen, hol olyan formában
jelenik meg. Akár önmagával is találkozhat…” (Hajónapló, 2015)
Az érzékszervi élmény s az önmagával találkozás mélységei különös rendbe ötvözik Stanczik-Starecz Ervin munkáit. Háborítatlan (azaz éppen sokrétű mélységekig háborított) rendben keleti elvontság s mellette a nyugati vagy még nyugatibb (amerikai indián, perui, paraguayi) életvilág üli meg írásait. A Hajónapló-füzet[1] éppúgy megjeleníti ezt a kelet-nyugati kalandor elbeszélő küldetésességet, mint a Tanulmányok. Ötezer év hazakeresése Szent László koráig származástörténeti gondolatmúzeum, vagy a Reformer vonások Assisi Szent Ferenc életében történeti portré.[2] S egyáltalán, ha meghatározó jegyet keresünk művei átfogó felbecsülésére, éppen ezt a gondolatreformeri kutató-kalandor attitűdöt látjuk legfőképpen érvényesülni. A minősítés önkényessége ugyanakkor a szerzői önképpel is egyezik:
„1983 óta rendszeresen írok és publikálok. A családregényen kívül minden műfajban megpróbáltam magam. Kultúrantropológiai írásaimat egyszerű értékelni. Megjelent tudományos cikkeim, tanulmányaim – többsége külföldön látott napvilágot – bekerültek a tudományos élet vérkeringésébe. […] A novellákkal, versekkel, képversekkel, kisregényekkel, színpadi művekkel más a helyzet. Tudjuk, esztétikai elhelyezésük az utólagos értékelések birodalmába tartozik. A jelenkor gyakran téveszt értékítéletében (Thomas Mannt ünneplik, tömjénezik, miközben Kafka depressziósan a háttérbe húzódik, holott…), de az sem ritka, hogy régi nagyjainkat elfeledjük saját korunk sekélyessége, igénytelensége, tespedtsége miatt… Az avantgárdtól sokat tanultam, persze ehhez fiatalnak kell lenni – legalább lélekben. Semmi tekintélyelvűség, túlméretezett tisztelet, hisz parányok parányai vagyunk. Hallgatás és meghallgatás. Elvek és hitek élnek bennünk, de ha görcsösen, betegesen, hánykolódva, letiporva is ragaszkodunk hozzájuk, kiszikkadt, üvegszemű szőrcsomóvá leszünk. A jó öreg André Breton, a szürrealizmus atyja, így mondta: »Bocsássanak meg, de én úgy hiszem, hogy – ellentétben a repkénnyel – meghalok, ha valamihez hozzátapadok«” (Hajónapló, fülszöveg, 2015).
Lévén amúgy is kulturális antropológus, akinek ideája is, meggyőződése is, hogy a meglelt jelenségeket nem saját minősítéssel kell ellátni, hanem arra érdemes figyelni, amit a megnyilatkozó-mesélő saját szavaival önmagáról állít, máris két kételyem azért szükségletképpen feltámad. Az egyik a Kafka – Thomas Mann – Breton vonal értékképzete (mint afféle jellegzetesen-tipikusan nyugati értékrend tükre), melynek megidézése a saját művel összefüggésben kicsit túlhajtottnak tetszik (de ez legyen a késlekedő esztétikai megítélés majdani kérdése…!), a másik óhatatlanul a kulturális antropológiai „hozadéka” mindannak, amit Stanczik-Starecz írásai „egyszerű értékeléséről” vall. Szerintem messze nem egyszerű, sőt. Merevebb szakmai értékrendben méricskélve ugyanis nem antropológus, hanem az antropológusok között is viszonylag gyakori irodalmi aspektust érvényesíti, mondhatnám: mihelyt a mapucse, araukán indiánokról versfordításokban, versekben, prózai szövegekben rögzített tartalmait tekintem,[3] azonnal látszik annak komplexitása, ami felfedezés, megnevezés, tolmácsolás, közvetítés – és költészet, próza, kortárs irodalom is. Az „interpretációk interpretálása” ugyanakkor a lehetséges (és kortárs) antropológiai elméleti diskurzus része, sőt meghatározó eleme a nyolcvanas évek (egyik, Clifford Geertz-i) amerikai metodológiája szerint is. Ugyanakkor ehhez itt is, az Indiánkocsma, a Hajónapló, sőt a Tanulmányok oldalain is előkerül egy sajátlagos nemzetkép, kultuszkeresés, szakrális kultusztörténeti aspektus is, melyet viszont az antropológusok legszélesebb körei sem méltatnak a szaktudományhoz tartozóként. Stanczik-Starecz Ervin ezt érzékenyen körvonalazza, ekként:
„Egyfajta holisztikus egybenlátásra van szükségünk, hogy a valóságot megközelítsük. Amit bátran kijelenthetünk, hogy kevés konkrét adat áll rendelkezésünkre, s nem esünk abba a hibába, hogy mendemondákkal egészítsük ezeket ki. Rögtön hozzáfűzöm, hogy amit ma oral historynak neveznek (elbeszélt és pontosan továbbadott, a nép, nemzet, nemzetség történetébe illeszkedő események) korábban is éltek, s ezeket, ha bizonyítékok támasztják alá, ma is felhasználhatjuk a világosabb látás érdekében” (Tanulmányok, 2. oldal).
S ezt is teszi, kötethosszan… A Hajónapló kritikai-esztétikai értékelésében is megjelennek ezek a minősítő körvonalak és meghatározások:
„S-SE egyik legexkluzívabb, legrejtelmesebb írónk, ezért alig akarják el- és megismerni. Mivel – nem mellesleg – mellesleg beavatott költő és megpróbált-misztikus bölcselő is, elbeszélései hallatlan sűrűséggel buggyannak elő magma-mélységekből. Végtelen (arab s kínai regékre alító) történetei a közepébe vágnak, s soha nem fejeződnek be. Folytonos meglepetésekkel kecsegtetnek, megunhatatlanságukban semmi-történésükben is érdekfeszítőek. Hihetetlen mennyiségű háttér-tudásanyagot görgetnek, de még ennél is többre utalnak. Kiművelt sokrétűségükben az S-SE-írások senkire se ütnek, ellenben szuverének és sajátosan egy-gyökerűek. Mégis – éppen ezért – számos magyar s világirodalmi nagyság sugallata hallszik ki polifón harmóniáikból. Ez esetben halkan utalok néhány ilyféle allúzióra: egykori nemzettársának, a világbolygó lengyel bojárnak, Conradnak önviviszekciós csatangolásai, Melville tengeri medvét idéző földrengéses mordulatai, Lawrence halált és szerelmet egybetorlasztó indián-rediviv mítoszai, Juan de la Cruz (magyarul Keresztes Szent János) e- és túlvilági életet datolyaédessé csordító jézusi fájdalom-ódái, a salingeri próza vízipók-szökellő szabadság-fenoménja, Lowry sűrű mákonymérgű elveszett labirintus-mondókája, Ottlik sajtlukacsos kihagyásai, Dickens történetbe vesző mesehullámzása, a hamvasi személykatalógus kimeríthetetlen akasa-tudománya, Borges titokzatos időlabirintlódása, Remenyik Zsigmond Dél-Amerika által szétcsócsált s újra magyarrá reinkarnált kalandtumultus-konfessziója s a többi. Merthogy S-SE nemcsak bő évre fúrta át s be magát Chile, Peru indián közegeinek múltjába-jelenébe kultúrantropológus egyetemi oktatóként, hanem azóta is a mapucse évezredek históriáit éli, faggatja. Nemcsak ismeri minden ágát-bogát a sok ezer éves hunmagyar-szkíta arvisuráknak, igazmondásoknak – de ezeket mélységes hittel csillantja meg írásai kölcsönösen örvénylő barlangtükörtermeiben. S-SE birtokolja a régi-jó írófajták megkülönböztető madárbélyegzőjét: Balzac-módra látja – belülről ismeri – hőseit, az embert. Látszatra felmondja alakjai élettörténeteit. Egyszerre látja-láttatja kívülről a szereplőit, alig részletezőbben, mint bárki-akárki, ugyanakkor – egy füst alatt – az autentikus belső lélekfolyamatokat is felszínre dobja egy-egy bravúros kitérővel. A Hajónaplóban (is) csobog és villámlik az örökkévalóság végtelen vize, az isteni tenger, ólomok és álmok megbabonázó óceánja. S közbül gnómák, lapidáris életbölcsességek pihentető, felüdítő zátonyai. Mintha mégis minden más világból, a másvilágból bomlana ki elénk töredékes ezeregyéjszaka kinyilatkoztatásaként. Anélkül, hogy részletezhetnénk, kitapogatjuk a mondatok, képek lüktetéséből a szerző bonyodalmasan magyar hánykódású életrajzát: az ’56-os mártír édesapától kezdve a hármas szigonyú házasságok odüsszeumán át a jelen kallódó testamentumi textúráiig. Stanczik-Starecz Ervin sokkal összetettebb, összeérettebb írófenomén, mint hogy akár csak megkísérelhetné felmérni életművét a mostidő csapodár intrika-kritikája!”[4]
Nehezen felülmúlható esztétikai komplexitásról szól tehát a kritikus olvasó, a szövegértelmező kutató, az esztétikai alkalmazás hangulatait, tónusait feltárni kész értékelő is. S-SE ebben nehezít is – saját önképe, önmeghatározó szándékai, közlési céljai, életrajzi momentumai minduntalan kiülnek a textuális fővonalakra –, de valamelyest könnyít is olyankor, amikor nem a nyugati tónusú értelmező módba száll bele, hanem a másikba, amelyben mégannyira vendég csupán, küldetésessége erre sodorja…:
A Galéria (2020) egyik tusrajza – a maneki (integető macska) megidézésével – ekként szólal meg:
„Fölötte néhány centire, de a macska számára elérhetetlen távolságban, fehér pille szárnyal könnyedén, mit sem tudva az alatta történő, fölfelé hatoló nyilallásról, a maneki irdatlan erőfeszítéséről. A magasság leküzdhetetlenné válik. És itt minden megáll. A macska megdermed, a pille szintén, de a kiegyenlítetlenség megmarad. A lepke közönyösen áll a légben, a manekiből csak sóvárgás marad. Minden elvégeztetett és betetőzött. Mindegy, mi történik egy pillanat múlva. Már nem érdekes… Amíg a tusrajzon csak alakzatokat, tollvonásokat látunk, addig csak a kép kisebbik részét fogtuk fel.
A képek lényeges része a semmi, az űr, a fehér, tátongó tér. Az út: fehérből a feketéig: ez a tusrajz megismerésének útja…” (Galéria, 1. old.)
Itt, az „elfelejtett mélységek” és a leküzdhetetlen magasságok úgy találkoznak, ahogyan a keleti habitus azt megkívánja:
„A vágytalanság elérése épp a tökéletes koncentrációt és a lényeglátást segíti, éppen úgy, mint shintaku mester fája. A növények, az állatok és az ember is teremtmény. Lényegi kapcsolódási pontjaiknak kell lenniük, nem fizikailag, hanem spirituálisan. Ezért is fordítják nyugaton a shintakut sokszor orákulumnak, ami persze nem fedi az igazságot. Az orákulum majdnem mindent tud és előrelátó; a shintaku emellett kreatív is. Észreveszi a fa leveleiben a homogenitást
és a különbözőséget is, melyek tökéletesen olvadnak össze. Ehhez a szemlélethez az embernek szinte izzó kreativitásra van szüksége. A kiváló japán és kínai tusrajzokon nem létezik háttér, illetve sokkal erőteljesebb a nem látható üresség szerepe, mint a nyugati világban. Az űr alakítja a valamit”. (Galéria, 5. old.)
Ezek pedig valószerűen csak közvetítő utak, avagy olyan kultúraközi tájak, melyek nem térbeliségükben (vagy nem a nyugati térfelfogásban) teljesednek ki, hanem a képzelet és érzület mélyebb (és jóval keletibb) tájain…
„Soha nem volt kiállítást nézhetünk meg ebben a Galériában. Az ősi kínai, japán tusrajz mesterei, majd magyar követőik is (hisz, mi is Belső-Ázsiából származunk, közel a tusrajzolás hazáihoz) hasonlatosak azokhoz a vándor bölcsekhez, shintakukhoz, akik a vágytalanság űrjével dolgoznak képeiken. A kiváló japán és kínai tusrajzokon nem létezik háttér, illetve sokkal erőteljesebb a nem látható üresség szerepe, mint a nyugati világban. Az űr, amely nem puszta üresség, alakítja a valamit.
A napnyugati orákulum majdnem mindent tud és előrelátó, de a shintaku emellett kreatív is: egyszerre látja az egyneműséget és a különbözőséget. Jó barangolást a tudati és lelki fények egymásba olvadó mezsgyéjén!” (invitál a hátoldali szerzői szöveg).
S talán a „vágytalanság űrje”, ami találkozik a napnyugati orákulum közvetítő szótárával, kerül abba a mélységes komplexitásba, melyben nem az egybeolvasás a megoldás, hanem a nem látható ürességben a láthatóvá tett folyamatok személyes elbeszélése. Ennek pedig ebben az életműben éppen a (nem okvetlenül antropológusi, de inkább költői) összehasonlító pillantás, a rátekintés merészsége és a kételkedés hangoztatása, igénye és eszköztára szab végtelen határt… Talán maga a címadás sem véletlen, s nem mentes az elnagyolt fejlődésív rajzolatától sem:
„A nyilazó magyar harcos képében tökéletesen jelennek meg a japán és kínai elvárások a tusrajzzal szemben, mégis Szalay egyénisége átüt a művön. Japánban íratlan törvény: Nem illik kitűnni mások közül. Másik helyes meglátás, melyet nem a jogra bíztak: Nincs született mester. Merhetetlen szenvedést megtapasztalva válhat valaki mesterré. Ennek is megfelel Szalay Lajos. És végül: A sintoizmus legnagyobb erénye az engedelmesség, a munka legjobb elvégzése. Ilyformán három erős kötelék is kötötte a művészt a japán tusrajzoláshoz. A negyedik kapcsolódási pont, természetesen, hogy ezer éveken át a lovas nomád kultúrához tartoztunk Keleten, ahonnan kultúrában, hagyományban, hitben, világfelfogásban rengeteg dolgot hoztunk magunkkal a Kárpát-medencébe. Nézzük meg elsőként az alkotást, ami minden részletében a mestermunka jegyeit hordozza: A nyilazó magyar harcos.” (Galéria, 7. old.).
S a Galéria társszövege, bár éppen a fennebb említett űr, mely nem üresség, hanem alakító hatás, kelti életre az Ujguria felé szövegtársítás létjogát is:
„Ujguriában, első őshazánkban, még mindig értik az alapvető magyar szavakat. S az ott élők is azt vallják, hogy a magyarok az egyetlen testvéreik, akik zömében nyugat felé indultak, kisebb részük otthon maradt. Isten, lélek, öröm, hűség; kenyér, vér, alma, iszik, eszik szavainkat kétezer-ötszáz év után is értik az egyszerű ujgur emberek. Lehel vezér (Lél) lelkesen lélegezte elő a régi lelkeket csaták idején. Rálelt a láthatatlan lelkek hadára, kik megsegélték seregét. Én is megidéztem őseink népét, hitvilágukat, s a hunságtól való elválásukat…” (Galéria, hátoldali szöveg…)
Innen s visszább a hatások komplexitása, a „nyugatról” hozott entitás/identitás tónusa már kínálja Hamvas megidézését is:
„Hamvas Béla így ír az ősi tusrajzokról (A kínai tusrajz): „A modern festészetnek a kínai/japán tusrajzzal kétségtelen rokonsága van. Egyetlen hibája, hogy még mindig a feketéből, az érzékileg tapasztalhatóból, az objektumból indul ki, és a teret passzívnak és ürességnek tekinti. Háttér. Ez meg nem valóság. Az lesz a nagy, modern festő, aki észre fogja venni, hogy nem a valami formálja a semmit, hanem a semmi a valamit.”
Tehát a varázslatos, a misztikus és mágikus nem az ábrázolt valami, hanem a láthatatlan, formáló erejű Semmi” (Galéria, 11. old.).
A misztikus és mágikus ekképpeni halmozása ott találkozik a keleti tusrajzok tónusaival, ahol a konkréttól a lehetséges, a racionális állapotrajz felől az invenció felé eltávolodás kínálja a megoldás merészségét:
„Nem egyértelmű, hogy az ábrázolt alak árnykép vagy valóságos figura. Éles határú fény-árnyék területek figyelhetők meg a képen. A világos és sötét foltok az emberi formát teszik igen különössé. Tán az ember lényegét merevíti ki a művész: fény és árnyék határán élő megdöbbentő kreatúra, mely feltűnik az éles napsütésben, s máris beleolvad a láthatatlanságba, ily formán a mulandóságba. Az előtte álló életutat csupa kereszteződések alkotják. Döntési kényszerek tucatjai előtt állunk. Sőt zsákutcák is nehezítik továbbhaladásunkat. A fehér falra fröccsent fekete tus tragédiákat is előrevetít. Az egész mű valamiféle archaikus kisugárzást közvetít. Mintha egy ősi, nehezen megfejthető, titokzatos értelmet hordozó barlangrajz előtt állnánk…” (Galéria, 15-16. old.)
S itt az értelmet nemcsak hordozó, de megadó interpretáció az, amelynek saját terét teremti meg Stanczik-Starecz Ervin:
„A fekete hunok hat-nyolc fős kis csoportjai manapság is be-bemerészkednek a Góbi-sivatagba. A felderítés persze a vérükben volt a hunoknak, de a szent területekre csak a táltossal merészkedhettek. »Nyavalyákat küld rátok Tengri, ha a szent kövekhez értek« – szokta mondani Csakhilij, a szellemvilágot járó pap-orvos, a varázslatok mestere”. (Ujguria felé, 19. old.)
A varázslatok mestere melletti/helyetti szövegközlés ezen a láthatatlan tartományon és empirikusan érzékelhető, mert megjárt úton jut el a szaktudományi vizsgálódás, a klasszika-filológia-pótló tájékozódás és az irodalmi komplexitás elágazásaiig…:
„Úgy lett, ahogyan az északi hunok khánja megjósolta. Találkoztak újra az északi emberek. A nyugat felé indulók szerencsésebben jártak, mint a többség. Igaz, sokszor cselhez folyamodtak. A sztyeppei népeknél ez dicséretes volt, nem megvetendő. Dzsi-Dzsákut, úgy temették el, mint Buddhát, akiről soha nem hallottak, csak jóval később testvéreiktől, a fehér hunoktól, mert a csin-csinbeliek, a han uralkodók megismertették velük ezt a vallást. Attila kardjának tövében elhantolták elégetett testét a khánnak, s a hun nemzetségfők elmondták, mi az, amit tanított, és mit fontos továbbvinni. Már csak hat törzsfő élt, de a Góbi-sivatag másik felén még kettő. Buddha tanításai is a nyolcrétegű szent ösvény tanítására épültek. Az északi hunok vallása Ujguriában lassan átalakult, követve fehér testvéreik imáit.
Az elbeszélésem valós történeten alapul. A novellát illusztráló kőrajzokat, bálványokat, emlékoszlopokat közel 300 éve kutatják tudósok a Jenyiszej folyó mentén. Bár a múlt században, 1985-ben kinyitották az archív tárak egy részét, de a Minuszinszki-völgy, az ún. Okunyevi kultúra leleteit nem tették közre. Az újkőkor és a korai bronzkor találkozásának idején született, mondhatjuk, szürrealista látásmódot tükröző kőleletek továbbra is rejtve maradtak. A Hakaszia Köztársaság és Baku városának szabadtéri tárlóiban (lapidáriumaiban) gyűjtötték össze őket. A kőoszlopok csillagokat, a Földet, állatokat, vizeket, az embert és isteneit ábrázolják. Sokszor, kihasználva az oszlopok adottságait, három dimenzióban. Foromozov, akkor még szovjet tudós 1969-ben Mohenjo-Daro és a Jamna-kultúra ábrázolásaival hozta összefüggésbe az okunyevi kőrajzokat és véseteket. A kőbálványok jelentéstanával még ennyi idő után is keveset foglalkoztak a szovjet, orosz tudósok. Nyugati országokban ez idáig részleteiben csak Berlinben került sor egy viszonylag felszínes mű kiadására a témával kapcsolatban…” (Ujguria felé, 31. old.).
Visszatér ez a kettős spektrum a Tanulmányok oldalain is:
„Az első részben a magyarság lelkisége, a második részben Assisi Szent Ferenc korszerűsége mutatkozik meg. A magyar őstörténet kutatása, főként, ahol a legkevesebb az adat, csak közvetett módon történhet. Így válik axiómává, hogy a magyar, lovas nomád népet (nemzetségeket, törzseket) csakis a hasonló életmódot élők hit- és hiedelemvilágából, kultúrszokásaiból, fejlettségi szintjéből ítélhetjük meg, és vonhatunk le következtetéseket: a magyar őstörténet kutatása a hunok kutatása nélkül nem elképzelhető! A hun birodalmat, mint legnagyobb kiterjedésű belső-ázsiai hatalmat, ugyanaz a három kényszerítő erő szabályozta, mint a legkisebb létszámú és területű, íjazó és állattartó sztyeppei népcsoportét: a legelők nagysága és termékenysége, az édesvizekhez való hozzáférés, és a környező ellenséges népek ereje és taktikája”…
Majd a kötet második részében, a Reformer vonások… oldalain ismét a teljességigényű összehasonlítás, a hitvilágértelmű tudás és a megértésszándékú megismerés kerül harmóniába:
„Úgy gondolom, Szent Ferenc »önazonossága« számtalan »másság« feszültségében kapott formát. Kiáltó ellentéteket halmoz magában harmóniává: szigorúság és szelídség, játékosság és kiszámíthatóság, emberközpontúság és Istenre irányultság, természetközeliség és mag-magány, Írástisztelet és a holt betű kíméletlen megvetése, protestáló kritikai szellem és egyúttal szinte hízelgő hódolat a hatalmi egyház iránt, öngyötrő aszkézis és a minden napi örömök gondos megbecsülése stb, stb.
Sorolhatnánk a keresztre feszített ellentétpárokat, de a lényeg rövidebben összefoglalható. Szent Ferenc tudott valamit az Istenről és az ördögről, amit senki más. Senki sem érezte magát ember létére az Atyaistennel, s nem szenvedett egyszersmind gyönyörtelibben Szerelmese irritáló távolságán.
Senki sem vettetett mohóbban alá az ördög gyötrésének, de ebből a kínból gyöngyöket izzadt: „Ha tudnák a testvérek, mennyit kínoznak engem a gonosz lelkek, senki se lenne közülük, akiben ne ébredne irántam nagy szeretet és együttérzés. (42.)” (Tanulmányok, 62. old.).
Mindez, ha nem is kiterjedt összefoglalóban, de az összegzést, hitet, tanúságtételt, tapasztalatot és példázatosságot együttesen feldolgozó költői műben tűnik föl újfent, mégpedig olyan kiterjedt és összegző olvasatban, melynek már nem csupán a távolságtartó keresés (világhálóról összeválogatott harmincnégy kép), hanem a rálátás bátorsága adja alaptónusát. A teremtés rendje kötet[5] nyelvtörténeti forrásanyaga, mellette fohászértékű költeményekbe foglalt teremtéstörténetisége úgy öleli át a tudások fölhalmozódott rendjét, mint lényegformáló hatást…
„Isten a Semmiből teremtett Mindent,
hisz e kettő neki Egy.
A Teremtés Isten szikrázó közelsége, testmelege.
A Fénytől ájult anyag magába zuhant:
megtalálta lényege magvát, az Életet.
Szembesült a holttá fagyott Sötét
az Élő nyüzsgő hemzsegésével,
melyre olyan jármot dobott az Úr,
mit színes áramok járnak-szelnek át:
a szépség új és új formát vált, s csak a pillanat-létek
elvillanása szorítja a gőzölgő ősóceánt medrébe” (Teremtés, 5. old.).
A fentebb kihangosított antropológusi kötözködésem talán itt leli értelmező teljességét… A Teremtéstől a testmelegig, a semmiből teremtett minden bátorságáig és a színes áramok szépséges formaváltásáig feltehetően hosszú és tusrajzokban ki nem fejezhető keresztútjáratok vezetnek, amit „a pillanat-létek” ősóceán felé elvillanása már nem hitelesít a kutatói tekintet számára. Hiteles azonban ott és azok számára, akik ezt a teremtett világegészt, genezist és Élet-formáló rendet a maga őserejével és újbonyolultságával együtt szemlélhetik. Ezért pedig a megértő és megismerési köszönet illeti a Szerzőt… Az Elfelejtett Mélység keresése és a lélek spirituális találkozása „akár önmagával is” talán itt válik a Teljesség és Teremtés sajátlagos lényegévé.
[1] Galéria. / Ujguria felé. Káva Téka, Napút-füzetek 141., a tartalom: Hajónapló / A külvárosi író / Arany Függőhíd / Puerto Esperanza / Keresztül…
[2] Püski Kiadó, Budapest, 2019., 142 oldal.
[3] Lásd Indiánkocsma. Mapucse indiánok versei, fordítások. Káva Téka, Napút-füzetek 114., Budapest, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2017. https://mek.oszk.hu/21300/21366
[4] Stanczik-Starecz Ervin sehova se istenülése. Turai Kamil hátoldali ajánlója.
[5] Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2022., 84 oldal
Illusztráció: fh. kötetborító
Ezek is érdekelhetik!
Két könyvméltató (Oláh Tamás: Örökbe ékelődve, Baka Györgyi – Oláh Tamás: Keresztbe kötve. Ikerjelek) →
Halász Margit: Fahéj illatú szelek →
Ádám Tamás: „Isten öleléséből font széken” (Hajnal Éva „az a nap” című új könyvéről*) →
