Boda Miklós: Életévfolyamtársam Janus Pannonius
Gyakran képzelem azt, hogy egyidős vagyok Janusszal.
Mindketten 34-ben születtünk, 1434-ben ő, 1934-ben én. Hogy a két évjárat közé beékelődik kereken 500 év, nem lehet akadály, ha egyszer működni kezd a képzelet. Márpedig az enyém beindul már akkor is, ha arra gondolok, hogy ott születtem, ahol a Zala folyócska habját és régi nevét a Balatonba veszíteni készül, míg Janus a Drávát és a Dunát hívta segítségül szülőhelye behatárolásához egyik versfolyamában. A születést követő életfolyamunk már nehezebben állja ki az összehasonlítást. Hogy mást ne mondjak, ő 25-évesen már pécsi püspök volt, míg én, ugyanebben az életkorban budapesti bölcsészhallgató. És utána is csak egy szerény könyvtárosi állás várt rám Pécs városában, ahol ma is élek. De élek, míg ő mindössze 38-évesen sajnos már távozni kényszerült az élők sorából. „Távozása”, immár az évszázadokkal is számolva, 1472-ben történt, 2022 előtt kerek 550 évvel. Ez a nem akármilyen évforduló úgyszólván kötelezővé teszi számomra, hogy életévfolyamtársam, Janus Pannonius emlékét idézzem a magam szerény eszközeivel.
Ötven évvel ezelőtt, 1972-ben, amikor halálának 500. évfordulója alkalmából idézték a költő-püspökünk emlékét Pécs városában, 38-éves voltam, mint halála évében az ünnepelt. Akkoriban még a Klimó György nevével fémjelzett püspöki könyvtár vonzásában kutatgattam a Pécsi Egyetemi Könyvtár munkatársaként, de lélekben (és ha lehetett, valóságosan is) jelen voltam az ünnepi eseményeken. Évtizedekkel később a következő sorokkal vezettem be visszaemlékezésemet a Janus Pannonius-évfordulóra is kiterjedő időszakra az Egyetemi Könyvtár tanulmánykötetében, illetve ezt megelőző előadásomban: „Az 1960-as évek utolsó negyedében tudományos indíttatású jubileumi időszak vette kezdetét Pécs városában. Egy évtizeddel az 1956-os forradalom leverése után már megengedhette magának a politika, hogy némileg a háttérbe vonuljon, és teret engedjen a tudománynak, a több évszázadra visszatekintő történeti témáknak is, miután az átlagosnál messzebb látó politikusok felismerték, hogy a történettudomány nem azonos a munkásmozgalom történetének sok esetben idézőjelbe tehető kutatásával.”
Mint ismeretes, ez a „jubileumi időszak” a középkori pécsi egyetem alapítása 600. évfordulójának ünneplésével kezdődött 1967-ben, és 1974-ben zárult a Pécsi Egyetemi Könyvtár úgymond alapításának 200. jubileumával. Minthogy a Janus Pannonius-évforduló évében, 1972-ben még bölcsészkar nélkül működött a pécsi egyetem, Kardos Tibor, az ELTE tanszékvezetője és V. Kovács Sándor, az MTA Irodalomtudományi Intézet munkatársa voltak a tudományos szervezők. Ők szerkesztették a pécsi Janus Pannonius-ülésszak (1972. március 27−31.) előadásait tartalmazó kötetet, melyben neves hazai és külföldi szerzők szerepeltek tanulmányformába öntött írásaikkal. A helyi szerzőket Petrovich Ede képviselte a kötetben a „pécsi Janust” idéző munkájával, valamint a „Kesincei-elképzelést” útjára bocsátó Tóth István, Janus Pannonius geneológiája című írásával. Már említett visszaemlékezéseimből idézve: „Fontos elemét képezték a kiállítással, szoboravatással, irodalmi pályázattal és előadásokkal, valamint Jelenkor-különszámmal is „dúsított” eseményeknek Csorba Győző Janus Pannonius-fordításai. A V. Kovács Sándornak köszönhető kétnyelvű Janus Pannonius-kiadás előszavát is Csorba Győző írta.”
A Janus Pannonius-kutatásnak újabb lendületet adott az a pécsi (országos) rendezvénysorozat, mely a Neolatin irodalom Európában és Magyarországon című konferenciával kezdődött 1994-ben, Janus Pannonius és a humanista irodalmi hagyomány címmel folytatódott 1997-ben, s Janus Pannonius és a humanista hagyomány címmel zárult 2000-ben. A Janus Pannonius Tudományegyetem (2000-ben már Pécsi Tudományegyetem) és az MTA Irodalomtudományi Intézet „főrendezésében” létrejött konferenciák mindegyikét szép megjelenésű tanulmánykötet követte Jankovits László és Kecskeméti Gábor szerkesztésében, akikhez 2000-ben Bartók István is csatlakozott. Számomra nagyon sokat jelentett ez a publikációs lehetőség, jóllehet addig is, azután is jelentek meg írásaim Janus Pannoniusról; ezt tanulmányköteteim is tanúsíthatják. (2002: Studium és literatúra, 2020: Itáliából Itáliába − Püspökök, professzorok, poéták.)
Hogy költő-püspökünkkel érdemben foglalkozhattam, nem utolsó sorban annak volt köszönhető, hogy kétszer is a Római Magyar Akadémia lakója lehettem ösztöndíjas kutatóként, és annak is, hogy rendszeresen szerepelhettem az Irodalomtudományi Intézet kiadványaiban és konferenciáin. Csodálatos élmény volt számomra a Nemzetközi Janus Pannonius-konferencia (Ferrara, 2002. október 17−19.), nem utolsósorban a Guarino-tanítvány Janus emléktáblájának felavatása a Biblioteca Ariosteia díszlépcsőházában. Szerencsésnek mondhattam magam, hogy 1998. szeptember 29-én (az újjáélesztéssel próbálkozó Janus Pannonius Társaság tisztségviselőjeként) tagja lehettem annak a pécsi küldöttségnek, melynek részvételével a Zágráb-közeli Remete pálos kolostoránál felavatták a Medvevárban elhalálozott Janus Pannonius emléktábláját. Évekkel később, 2013. november 16-án ugyan nem lehettem ott az umbriai Narni városkában, amikor felavatták a Janus által is megverselt Feronia-forrás kútházán elhelyezett emléktáblát, de együtt örültem a kezdeményező Szentmártoni Szabó Gézával a Galeotto Marzio emlékét is idéző eseménynek.)
Pécsre visszatérve még annyit, hogy 2008. október 21-én nagy esemény színhelye volt a pécsi Bazilika. Püspöki szentmise keretében itt került sor költő-püspökünk évekkel korábban felfedezett földi maradványainak újratemetésére. A versidézetekkel „egyénített” urnakoporsó művészi síremlékbe illesztve látható az altemplomban, ahol sokan megfordulnak ma is Janus Pannoniusra emlékezve. A szomorú, ugyanakkor szívet melengető eseményről eszembe jut Janus mandulafája és az a megtiszteltetés, hogy az újratemetés napjaiban, a Janus Pannonius Múzeum igazgatójának felkérésére tizedmagammal mandulafácskát ültethettem a Havihegyen, Pécs talán legszebb kilátópontján. Egy „alkalmi” versem is született ezt követően, talán megengedhető, hogy idézzem a Jelenkor 2009 májusi számából.
Egy havihegyi mandulafáról
Havas Boldogasszony sokat megélt kápolnája ilyet még sose látott;
a hegytetőn hölgyek és urak kis csoportja szorgoskodik, forgatja a lapátot.
Könnyű a dolguk, az új életet befogadni kész gödröcskék előre kiásva,
néhány lapátnyi föld, s ott áll, ahogy kell, tizenegy zsenge mandulafácska.
Az én kis facsemetém merészen a városra néz, hatalmasabbnak látom,
mint az élettelen toronyházat odalent, a jobb sorsra érdemes láthatáron.
Hiszem, hogy nem ér fel idáig a vandál kéz, mely mindent besároz, leszakaszt.
Boldogasszony segíts, hogy a fácska velünk együtt megérje a jövőt érlelő tavaszt.
Illusztráció: Janus mandulával
Ezek is érdekelhetik!
Búzás Huba: Emlékezésem Juhász Ferencre →
Lukáts János: A hatvanadik… →
Jámborné Balog Tünde: Töredékek az elhagyott színtérről →
