Napút-búcsúest 3.
Igen, e csokor nagyobbik része (még) a 430 oldalas búcsú-összeállítás lapozgatásakor/olvastán érkezett címeinkre… Nagy Katalin fájdalmas szép üzenete az estre, Konczek József kéziratosa, Lajtos Nóra írása – utána.
Az utolsó szám utolérhetetlen. Csodálatos munka. (Bertalan Tivadar)
*
Napok óta változatlan érdeklődéssel, izgalommal és nosztalgiával olvasom, szemelgetem a Napút búcsúszámát. Ritkán volt hasonló értelmű, tartalmú, színvonalú és megrázó erejű magyar írásmű a kezemben. A századforduló magyar szellemiségének a hírhozója, a mérlege, a gazdagsága, és az elvárható igényesség állandó mutatója. Személyeddel összeforrott a Napút, nem lehet és nem is kell szétválasztani. Én sem teszem, remélve, hogy még sokáig fog továbbsugározni akár az eddig megírott huszonkét esztendő anyaga, akár a következő években keletkező írások, bármilyen néven és címen jönnek létre. (Lukáts János)
*
Olvasgatjuk, ízlelgetjük a grandiózus lapszámot és egyik ámulatból esünk a másikba, hogy mi minden történt az elröppent évtizedek sorában – sodrásában. Mi minden született Jóvoltodból is és hogy mi mindenre nem figyeltünk kellőképpen.
Éves olvasást és gondolkodó elmélkedést kaptunk Tőled. Felemelő érzés ilyen illusztris társaságban szerepelni.
Föladtad a leckét a következő generációnak, a jövőnek.
A Napút gyermekének, az online-Napútnak sikeres ívelést kívánok, kívánunk! Szárnyaló távlatot! (Szlafkay Attila)
*
Nagyon köszönjük a Napút-csodát! Ma kaptuk meg: egymásnak adogatjuk, aztán persze olvasmányunk lesz hosszú ideig. Vajda János szavával ez egy igazi “emlék-ajándék” tettestársaidnak, akik két évtizeden keresztül ott lehettek a magas kultúra megtartó biztonságában. (Druzsin Ferenc)
Komáromi Gabriella
„Nem megy” (Napút-búcsúztató)
Abbahagyni valamit sokféleképp lehet. Akár Napút-sirató is lehetne ez az írás, de nem az. Ha az lenne, ki figyelne rá. Annyira tudunk már siránkozni, panaszkodni okkal, ok nélkül, hogy végtelenül szánalmassá vált. A folyóiratok élnek, halnak. A Napút megért huszonhárom tavaszt. Nem kevés, de mégiscsak fiatalon vesztettük el. Most elegánsan elbúcsúzott. Megadta a módját. Nem eltűnt hirtelen, mint nem egy folyóirat, amit aztán évek múlva kezdünk keresgélni, ugyan hova lett, mikor szűnt meg? Összevont számok, töredék évfolyamok jelezték az évek során, hogy gyengélkedik, vergődik; egy-egy kósza szám mutatta, hogy éppen csak van; de kiderülhet, hogy valójában nincs is már. Az ilyesmit megtanultuk tudomásul venni, meg is szoktuk már. Pedig a periodikum lelke a rendszeresség. Ez jelenti az önazonosságát. A csonka évfolyamokkal nem tudnak mit kezdeni a könyvtárak, repertórium nélkül szinte elveszett az anyaga. A Napút nem így élt, és egy percig sem haldokolt.
1999-től évente tíz tematikus szám jelent meg, az utolsó évben kettő – a második az elköszönő. Ez összesen 36 ezer oldal. Lesz repertóriuma is a folyóiratnak, így aztán kitörölhetetlen és kifelejthetetlen lesz a magyar irodalom történetéből akkor is, ha már nem lesz ki emlékezzen rá, hogy mi, mikor, melyik számban jelent meg valaha. Hiába „feszeng” az „utószövésben” a főszerkesztő. Tudjuk, hogy a Napút Szondi György bűvészmutatványa volt. Az, ahogy életben tartotta, ahogy önzetlen szerzőkre és segítőtársakra talált, akik sose hagyták cserben, ha volt honorárium, ha nem. Mindannyian, mindig tudták, hogy „szonditlanul”, nincs Napút, és azt, hogy „nem megy”, csak akkor fogja kimondani, ha már ereje a szinte egyszemélyes lapkészítéshez annyira fogytán. „Drégely vára” elesett, de hősiesen, mondhatjuk jelképesen.
A szerkesztőségből a főszerkesztő után először is Kovács Ildikó előtt hajtunk fejet. Ő az, aki a 36 ezer oldal minden mondatát olvasta, a szöveget szigorúan és szeretettel gondozta. Ő az, aki az első részben olyan módon tudott felmutatni egymás mellett egy tucat írást, hogy az sokat mond arról, milyen is volt a Napút, milyen értékek mentén szervezte anyagát. Egyetlen lábjegyzetben sem kell kommentálnia, hogy mi volt a koncepció. Az összeállításból kiderül szándék. Pedig annyira mások ezek az írások, vajon hogy is férnek meg egymás mellett? Az egyikben Naszreddin Hodzsa a hős, a másikban például Erkel és Liszt. Falcsik Mari verse felidézi a Bibliát, pedig „Egészen másfajta énekek éneke.” Mi tagadás, merész vágásokkal szerkesztett Kovács Ildikó.
A műfaji sokszínűség a legláthatóbb. Van itt tanulmány, versek, elbeszélés, regény- és drámarészlet, tárca, jegyzetszerű szöveg. De ne ragadjunk le a láthatónál! Nincs folyóirat, amelytől ne irigyelnénk, ha jelentős regény részletét hozta amolyan előzetesként. Bereményi Géza: Magyar Copperfield című életrajzi regényének első fejezete ilyen. Albert Gábortól A magyarság és a kálvinizmus cím veretes tanulmányt ígér, ám az esszé személyessége is megjelenik benne. A szerző szinte beszélget olvasójával. Töprengésre készteti, meglepi, hogy a kálvinizmus mi mindennel járt együtt az idők során. „A kálvinizmus nem liberalizmus, bár sokáig együtt járt vele.” Nem nacionalizmus, bár mindig együtt járt vele. Nem „kurucos politika” (…), hanem „hitből való élet”. A történelem során „mentőövet dobott a lelki anarchiában fuldokló embereknek.” Tárgyát lélektani nézőpontból közelíti meg. Ez újdonság. És nem akar mindenre racionális magyarázatot adni, mert nincs is. A válogatás néha az írás alcímével csábít: „Egy írás – olvassuk -, mely nem szól semmiről, nincs értelme. Egy írás, mit fölösleges elolvasni.” Ezek után ki hagyná ki Ivánovics Beatrixtól a haikut? Nem is szabad! Elbűvölő logikai játék. Mi mindent lehet csinálni a kategorikus szillogizmusokkal! Élvezetes és elgondolkodtató. Belefért a Napútba. Csupa meglepetés szerző személye is. A színház világából jött, de filozofikus, buddhista írásokat is fordít. Most a szövegek világában játszik. Szondi, maga sem mindennapi figura, könnyen otthonra találhatott lapjában mindenféle rokonlélek. Íróként biztosan Hrabal is az. De nem a zseniális fecsegőt idézi meg Tőzsér Árpád tanulmánya, hanem Hrabalt, az ismeretlen költőt. Pepin bácsi a verseiben is ott van. A tanulmány címe is nagyon hrabalos: Egy nemi szerv mindig van olyan szép, mint Edison agya. Az egyik írást Prágai Tamásnak ajánlja a válogatás. A hajdani szerkesztőségi tag emlékét őrzi az ajánlás. Ebben a mi kulturális életünkben, amiben akkora a megosztottság, hogy boldog, boldogtalan egymásnak eshet bármikor, a Napút nyitott volt mindenféle irányban, csak a gondolat és a megírás minősége számított, a másság iránt mindenkor tisztelettel volt. Ezért lehet egymás közelében Vasadi Péter verse és Zalán Tibor tárcasorozata, a B2-páholy. Az utóbbiba beleférnek olyan mondatok is, hogy „(…) a legnagyobb cirkusz, ez az új magyar demokrácia” – írja. Aztán visszaréved egy régi pillanatra, amikor Szigligeten két egymás mellett heverő nyugágyból Nemes Nagy Ágnessel az eget tanulmányozzák, s közben a világ és a költészet dolgairól beszélgetnek. „Zalán, maga nem is olyan vadállat, amilyennek lefestették nekem”, mondja távozóban Nemes Nagy Ágnes, akit akkor látott utoljára. Lehet, hogy békét keresve többet kéne együtt néznünk a csillagos eget.
A kötet második része a Napút-köszöntőké. A köszöntő szó eufemizmus, többségük „legyőzhetetlen szomorúsággal” búcsúztat. Vallomásfélék is akadnak közöttük. „Szeretem ezt a folyóiratot”, írta Jankovics Marcell. Kukorelly Endre távirati stílusban üzent három fontos mondatot: „A folyóiratok a kultúrát tartják fönn. Aki folyóiratot csinál – gründol, fönntart – kultúrát csinál. Ha megszűnik egy folyóirat, repedés keletkezik.” „Fogalommá vált műhely” – írta Liptay Katalin – „A Napútnak már a nevét is jó kimondani.” Néha egy szikár mondat attól lesz fontos, hogy ki mondta, például Pomogács Béla. Hosszabb elemzések is keverednek a „köszöntőkbe”, ilyen a Napút-díjas Druzsin Ferencé. A huszadik évfordulóra, 2019-ben készült, amikor a Napút még megvolt.
Több, mint száz a „köszöntő”. És százötven szerzője van a vaskos kötetnek. Megemlíthetetlenek. Szondi közli a képzőművészek ajándékait és ajánlásait is. Amíg az összeférhetetlennek látszó szövegek jól megvannak egymás mellett, az egyébként szép színes képanyag együttesében már zavar támad ettől. Nemegyszer stilárisan „ütik” egymást a festmények, grafikák. Tudjuk, drágább megoldás lett volna, ha itt-ott a szövegben felbukkannak. Nem ment.
A kötet vége felé járva az egyes számokról, emlékszámokról, illetve a Napút sorozatának, a Káva Tékának 150 füzetéről szemlézik a kötet „szem-le-nem-sütve”, ahogy írják.
A kötet végén az adattár felsorolja a Napút-díjasokat, a több száz közönségtalálkozó helyszíneit, a laptémákat, a rovatokat, a pályázatokat. Többek között azt is megtudjuk, hogy a Napút névadója Fazekas Mihály nyomán Prágai Tamás volt.
*
Leírom azt a néhány mondatot, amit szóban terveztem elmondani.
Egyszer Szibériában jártam. Az Agan folyón ültem egy ladikban egy öreg halász-sámánnal. Látta rajtam, hogy nagyon szomorú vagyok – akkoriban történt egy haláleset a családunkban –, de nem faggatott. Megfogta a kezemet, és azt mondta: “Gyermekem, ne csak a pocsolyát lásd, de vedd észre a benne visszatükröződő csillagot is!” Szondi György ilyen csillagkereső, csillaglátó ember volt és maradt: minden körülmények között rátalált a fényre, és egész lényével szét tudta sugározni azt. Mások javára. A Napúton át az egyetemes kultúra javára. Köszönjük. (Nagy Katalin)
*
Lajtos Nóra
A B2-páholy lakójáról
Nyikorgó verskosárral a fejemben, mindig meg-megállva olvastam a Napút folyóirat állandó rovatát, a B2-páholyt, melyet Zalán Tibor jegyzett. Senki nem tiltotta meg, hogy levegőt vegyek két sor között, minthogy az is nyilvánvaló, hogy a semmi ágán ülök. A B2-páholyból be lehetett látni a Napút színpadát, ahol mindig történt valami. Zalán Tibor közel száz tárcát írt az elmúlt egy évtized alatt. Amióta „közöm lett” a folyóirathoz, mindig nagy kíváncsisággal olvastam 3000 karakterbe sűrített billentyűleütéseit. Mert friss volt, primőr áru volt, hol szagos, hol illatos, hol harsányabb, hol halkabb, hol rágós, hol omlós, hol pasztell, hol tusrajz, és mert nagy, álmos dzsungel volt a lelkem, amely befogadni vágyott mindent, ami a tudásnak tett panaszt. Én mindig befogtam pörös számat, Zalán Tibor bőre alatt halovány árnyékként viszont ott fészkelt a kimondhatóság kimondhatatlansága, avagy a kimondhatatlanság kimondhatóságának igénye. Tisztességgel helyt állnak tárcái ma is, amikor a Napút print verziójának zenitjeit csak a digitális online tér közvetíti ettől a hónaptól kezdve. Úgy leng most a lelkem, leng, nem suhan, amikor felidézem magamban azt a tárcáját, amelyben a nevetésről gondolkodik, s eljut addig a pontig, amikor is rá kell döbbennie: félember. Persze nemcsak ő, hanem mindannyian e félhazában. Ez szomorúsággal tölti el, de aztán persze tovább lép, mert tudja, az írónak esztétikai-etikai kötelezettsége észrevennie a folyóvízben két jegenye hajlását éppúgy, mint a tisztességes ember kiterítését. Zalán Tibor Madárúton indult el az irodalomban, a több oldalról is támadott „arctalan nemzedék” lírikusaként, hogy aztán benépesítse a felette boltosuló eget műveinek csillagképeivel, melyeket a 20–21. század eseményei, a külső-belső történések rajzoltak fel az égre. Zalán Tibor az, aki tudja, hogy aki szegény, az a legszegényebb, és azt is tudja, mert a B2-páholyból többet látni néha, mint a nézőtérről, vagy legalábbis más szögből, hogy akár egy halom hasított fa, úgy van most a világ: gyújtogatják erről-arról a rakást, de nem azért, hogy melegedjenek az emberek. S közben feláll a B2-páholy lakója, csöndben, rezzenéstelenül, de mégis szomorúan egy kicsit, mert végig nézte a naplementéjét. Merthogy mindenkinek van egy saját naplementéje. Ami csak az övé. S ha majd ezeket a hónapokat is békévé oldja az emlékezés, akkor ott ül majd csillámló sziklafalon, hajába bele-beletúr a szél, s várja, hogy fölbukkanjon az árból az… Nézi, nézi a vizet, közben kimérten konstatálja magában, hogy a jegyzeteit elmentette külön mappákba, s ott hagyta őket az asztalon. Közben eszébe jut egy pályakezdőként írt versének, a Piros szélben zengő havak első versszaka: „Lobogó nyárban havazó asszony, / piros a szél is, hogy elsápasszon. / Hullámzik melled elnyugodóban, / szemedben fürdök, fekete tóban.” Zalán Tiborban így fonódik össze két szülője: a szellem és a szerelem. A B2-páholy üres. Csend ül benne. S csendül benne az üresség. Én pedig magamba bújok, alattam kő, üresség (üres ég) fölöttem. A kőre rávésem Zété nevét, mert a kőbe vésett nevek megmaradnak Az üres égre is felkarcolom a nevét, azt meg azért, mert abból ért az Isten.
(A jelöletlen ismert vagy kevésbé ismert József Attila-idézetek azzal magyarázhatóak, hogy jelen írás a költészet napja alkalmából kíván tisztelegni majd a B2-páholy lakója, Zalán Tibor előtt.)
Illusztráció: Búcsú (fh. Knight)
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
