Csanda Mária: Víztörténetek
Eső
Kimentem bicajozni, meleg volt, sütött a nap, még pólót se vettem fel, csak ujjatlan trikót húztam. Alig tettem egy kört a Ligetben, lezúdult a víz. Vajon te benne vagy az esőben? Isten biztosan benne van. Az apácák kertjében megsimogattam a tulipánok szirmát, amik az orgonabokor szomszédságában nőttek. Érintésük, mint a selyemé, olyan finom és lágy. Akkor még csak beborult az ég, kezdett cseperegni, percekkel később már ömlött. Hazafelé bőrig áztam, kerekezés közben végignéztem az út mentén sorakozó fákat a tócsákban, olyan volt, mint egy film, amit éppen készítenek, mozgásban. Megérte megázni. Szeretem a fák tükörképét a vízben, mindig le akartam fotózni. De ehhez az kéne, hogy kisüssön a nap és a megterebélyesedett víztócsákat megvilágítsa.
Tó
Hiába áramlok feléd, ha te nem áramlasz vissza. Csak félhullám vagyunk mi így, te csendes víztükör maradsz. Annak örülök, ha kicsit felborzol a szél, s emlékezem, hogy láthattam más arcodat. De lassan az is kisimul, belepik békák és hínárok, zöld felejtés és enyészet. Kinő rajta egy tavirózsa – ennyi mégis az üzeneted.
Patak
Minek beszélgessek őszintén érintő dolgokról olyan valakivel, akit utána elfelejtek, nem találkozunk? Tele leszek felszínes emberekkel, hordalékkal, amitől nem tudok tovább haladni, csak pocsolyába gyűlök. Pedig tiszta vizű patak lennék, ahol a bogarak is úszkálhatnak, sütkérezhetnek falevélen, és szörfözve kidobja őket a víz a lankás mederpartra. A hosszú szárú füvek a fáik, sétálgatnak a fű-erdőben, majd pettyes-barna szárnyukon felrepülnek, hogy a kék-zöld tájat belássák.
Mag
Elképzelem, ahogyan elültettem magam benned és időnként rügyek nőnek a füleden és növény-levelek a kezedből. Mert ilyen, ha érintésünkre megindul valakiben egy új élet, belekerülünk a másikba, és nem csak átmegyünk, mint a világ rajtunk, hanem tartósan ott maradunk, élünk, lélegzünk és növekedünk, bár időnként mintha teljesen eltűnnénk… És ez a szétszórt létezésünk van, akire semmilyen hatással sincs, mint a mag, amelyik elveszik, mert nem talál olyan talajra, se vízre vagy napfényre, ami éltetné, mert akire került, az terméketlen, száraz. De ha mégis, az a teremtéshez hasonló és ámulunk, hogy van ilyen, mert nem tudtunk róla, vagy ha létezett valamikor, úgy teljesen elfelejtettük. És találkozunk más, ilyen kilombosodott emberekkel, amin nevetünk, már elhisszük, hogy van ilyen, mert találkoztunk egymással, az volt a kezdet, egy emberrel és velünk megtörtént. Tehát hihető, hogy másokban is okozunk ilyeneket, amitől tele leszünk nevetéssel, és mégis csak az az egy számít, az első, pedig lassan már egy erdőnyi ilyen ember vesz körül, akiben mintha elültettük volna magunkat, időnként rügyek nőnek a fülükön és növény-levelek a kezükből.
Illusztráció: a szerző képmellékletével (Dudás Zoltán fotója)
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
