Verebes Ernő: UTAZÁS A KOPONYÁNK KÖRÜL
Így írták ők – író és hőse
/Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című regénye nyomán/
1.
F. Nem arról van szó, eléri-e vajon megrakott hajóm a vágyak partjait, hanem arról, lesz-e kegyes a tenger kidobni az elsüllyedt hajóról egy deszkaszálat, amiben megkapaszkodhatom?
X. A nagy becsvágyak hajója régen elsüllyedt, s akik azt hiszik, hogy még mindig a víz színén úszik, halottak már régen, üveges szemükben balga gőggel üldögélvén a bársonypamlagon, lent, a tenger fenekén. De…
F. Látod, én nem haltam meg, a roncs kidobott magából, és jól sejtettem, hogy ami ezután jön, nem a legtöbbnek elérése, hanem… /Pillanatnyi rövidzárlat/
X. Hanem, mi?
F. A bizonyosság önáltató elkerülése.
X. /Fejét ingatja/
F. Mulandóságom hegemóniája.
X. Nem.
F. A „minden lehetséges” állapotának megtapasztalása, a „mi történt” és „mi fog történni” idő-utak kereszteződésében.
X. Mondom, hideg.
F. /Szemrehányó/ Nézzük, hogy hűlsz ki, amíg én haldoklom?
X. Ne beszélj másról. Tehát: ami ezután jön, nem a legtöbbnek elérése, hanem?
F. Remény és végzet minden lehetséges végkifejlete.
X. Minden lehetséges közhelyet végigsorolsz?
F. Hallgass! Itt van: a folyamatosan bekövetkező bizonytalanságnak, vagyis a bizonytalanságnak, mint az egyetlen realitásnak fátumként való megélése. Ez az, ami azután jön.
X. Langyos.
F. A legmagasabb rendű dolgokba való beavatkozásnak, mint a megsemmisülés apoteózisának nélkülözhetetlensége.
X. Ez ugyanaz.
F. Az agyban történő műszeres kurkászás sorsdöntő eredménye.
X. Meleg.
F. Ha komoly a baj a fejedben, meghalsz.
X. Nagyon meleg, szinte süt.
F. Még ide sem értél, már itt sem vagy, baszki!
X. Ez az! Kimondtad! Szél hozott, szél visz el. Az élet rossz a halál miatt, és a halál rossz az élet miatt. Viszont rossz érzés nem volna lehetséges, valami jónak a létezése nélkül.
F. /Szerényen/ Jónak, itt vagyok például én.
X. Én speciel a túlvilágra gondoltam. Az valóban jó… ha van.
2.
F. Azon a délutánon inkább gazdasági kérdések foglalkoztattak. A Centrál kávéházban ültem, és azt igyekeztem kiszámítani, melyiket írjam meg előbb: azt a már régóta eltervezett elvi tanulmányt a színészképzésben nem részesülő ember szerepéről a társadalomban, vagy egy egész estét betöltő három felvonásos színművet. Az utóbbi mellett döntöttem, hogy ennek jövedelméből annyi időt biztosítsak magamnak, amennyi egy tanulmány megírásához kell. Itt az ideje, hogy színpadi szerző legyek magam is – nehogy körmömre égjen a dolog.
X. Pirandello ötvenhat éves korában kezdte, mégis nagy sikereket ért el.
F. Lefogadom, hogy titokban előtte is gyakorolt.
X. Prózát írt, de nem büszke rá.
F. No de, ha ő ötvenhat volt, akkor én még ráérek befejezni a keresztrejtvénynek a megfejtését, amibe éppen belekezdtem.
A rovatvezető ezúttal a népies szólás-mondásokra volt kihegyezve, olyanokra, amilyeneket, talán urbánus mivoltomból kifolyólag, soha nem hallottam. Gondolom, az illető maga találta ki ezeket, csak szerénységből vagy művészgőgből fogta rá a népre.
X. Ha csálé balra, jobbra bakafánt. Asszonysírás, repceropogás. Acélsodrony, faúsztató…
F. Elég! Az ilyenektől szoktam bedühödni.
Akkor is egészen belevörösödtem a próbálkozásba, hogy kitöltsem a vízszinteseket és függőlegeseket.
X. Pedig egyszerű. Megkérdezel engem.
F. Csend! /Fülel/ Hallod?
X. /Suttog/ Nem.
Vonatzakatolás.
F. Mi ez?
X. Te mondd meg. Mi legyen?
F. Csend legyen!
X. De hát, csend van.
A vonatzakatolás egyre erősödik. F. kifelé figyel.
X. Segítene, ha én is hallanám?
F. Ekkor indultak meg a vonatok. Pontosan, menetrendszerűen, pontosan hét óra tíz perckor.
X. /Halkan énekli/ E-ej, uh-nyem. E-ej, uh-nyem.
F. Akár a hajóvontató munkások éneke. Arra hasonlított. Dübörgött, zakatolt, elhalkult. Vonatok jártak a Károlyi utcában.
X. Frici!
F. Sokszor megtörtént azelőtt is, hogy az utcán ballagva a nevemet hallom a hátam mögött. Mintha ismerős volna a hang, de nem tudom, kié. Egy elfelejtett valaki a gyerekkoromból, akit halottnak hittem. Távoli rokon, aki nagy nyomorban bujkál, restelli a dolgot, de muszáj valamit gyorsan közölnie velem. Vagy a mosókonyhába bezárt pajtásom, aki rossz szellemmé változott, itt van, mintha hallanám… /Csend/ Semmi. Hála istennek.
X. Mi van veled?
F. Már megint. Pincér! Pincér!
X. közeledik F-hez, beszél valamit, de az nem hallja. Erősödő vonatdübörgés.
F. /Kiabál/ Nem hallom! Hallucinálok. De nem vagyok őrült. Nem lehetek őrült, mert… /Hirtelen csend/ Akkor ezt nem tudnám megállapítani.
X. Látod, ez igaz. Valami más baj van.
F. Muszáj okoskodnod?
X. Én például, ha nyugodtan gondolkodom és figyelem magam, körülbelül meg tudom határozni, hogy az aktuális gondolat agyamnak melyik részén keletkezik.
F. Azt hittem, pontosan tudod. Számolás, szójáték-gyártás itt elöl, a homlok alatt, érzelmek, muzsika, indulatok a koponya hátsó részén keletkeznek. Ez a humán értelem geográfiája.
X. Illetve cefalográfiája.
F. /Elismerően bólint/ Brávó! Újabb orvosi műszó.
X. Ugyan, semmiség.
F. Még nincs mire szerénynek lenned.
X. A cefalográfiával kapcsolatban: a múltkoriban láttam egy orvosi filmet zárt körű vetítésen. Egy amerikai…
F. Ne fáradj, ismerem. Cushing professzor, bostoni műtőjében egy Jackson-epilepsziában szenvedő betegen koponyaműtétet végez.
X. Szerintem ahhoz, hogy valaki rászánja magát egy ilyen műtétre, előbb ki kellene venni a félelem-központját a fejéből.
F. Méltányolom a viccet, de nem nevetek, mert egy régi barátom jut eszembe, aki huszonkét éves volt, amikor valami agydaganatban elpusztult. Akkor hallottam először, hogy ilyesmi létezik. Emlékszem utolsó napjaira, elferdült arcára, a béna rángatódzásra, ahogy nevetni próbált.
X. Gondolom, a vicceiden.
F. /Mintha nem hallotta volna/ Lelkes, lángoló, nagyszerű tehetség volt. És milyen furcsa volt arra gondolni, hogy most tönkrement agyvelejében elviszi magával nemcsak tulajdon életét, de a szeretettel és megértéssel alkotott képet is, amit rólam rajzolt ez az agyvelő. Milyen borzasztó ez. Egy kicsit én is meghaltam vele, ilyen nyomorultan és ostobán. Hát érdemes hinnünk magunkban és másokban, ha csak ennyin múlik az egész?
X. Sajnálatod, érthető módon, magadra is kiterjed. Főleg magadra.
F. A mások iránti sajnálat origója mindig a te fejedben van. Mint ahogy a mások nemi ösztöneinek megítélése is.
X. Aláírom. Kifejtsem?
F. Nem kell.
X. Az élő testnek, a természetben végig kettős jellege van: egy „belügyi”, életfenntartó, és egy, mondjuk így, hedonista, szex-centrikus. Ennek megfelelően minden szervünk kétféle célra és feladatra van berendezve.
F. Izgató lehet ilyesmiről beszélni.
X. A szem nemcsak látószerv, de vonzó ékszer is, örökmécs, mely magába szédíti a másnemű embert. A fül nemcsak arra való, hogy halljunk vele, de arra is, hogy enyelegve cibáljuk. A száj, egy szerelmes ifjú számára nem a bélcsatorna felső nyílása, illetve evésre való eszköz, hanem maga a megtestesült csók. Legélénkebben ez a tendencia a nemi szervek körül mutatkozik, melyek takarékossági célból, végig az egész állatvilágon, az emésztés végső következtetéseit levonó szervekkel vannak összekapcsolva.
F. Ámen. És az agy? Pont az agyammal igyekeztem egész életemben ezt a kettősséget szétválasztani – mint mindenki más, aki civilizáltnak hiszi magát. Ezért hagytam magamon lógni lelki hiúságom mellett testi hiúságomat is, ezt a kényes, könnyen sebezhető, annyi szenvedést okozó ballasztot. /Megszédül/
X. Indulsz valahová?
F. Mit is kell nekem elintézni? Ja, tudom már.
Befordulok a vásárcsarnokba. Főzelékes kupacok, gyümölcsdombok, káposztás teknők, uborkás hordók. Függenek a zsigerek a mészárszék előtt, sajthegyek ingerelnek.
X. /Halkan telefonál/ Igen kérem, a déli lapban adunk részletes jelentést, akár befejezik addig, akár nem.
F. Mit kellene befejezni?
X. Csak intézkedj nyugodtan.
F. Másnap a vágóhídra megyek ki, ökröt vágnak éppen. Halkan bőgve, kelletlenül oldalog a fal mellé, de azért nem ellenkezik. A legény magasra emeli a taglót.
/X-re sandít/ Te egy undok áruló vagy. Kiadsz engem.
X. Én csak segíteni próbálok. Jó dolog alkalmat adni az embereknek, hogy sírhassanak miattunk, és végre zavartalanul szerethessenek, hogy ne zavarja őket, hogy élünk.
F. Semmi bajom. Kérlek, ne segíts, és nem is lesz semmi bajom.
Egy délelőtt a Kerepesi temetőben találom magam. Az igazgató úrnak magyarázom, hogy mennyire ellene vagyok a halottégetésnek – megint szóba került a lapokban a krematórium – erőszakos dolognak találom: a holttest nem olyan nagyon halott valami, mint ahogy hisszük.
X. A feleséged aggódik. Megtudta, hogy szédülsz, és fáj a fejed.
F. Őnagysága Bécsben a Wagner-Jauregg klinikán freudizmust tanul, és neurológiai gyakorlatokon vesz részt.
X. Mielőtt beszéltem vele, éppen diktált a gyorsírónak /utánozza/: „kihallatszik a beteg nyögése… igen, villamos tűvel próbálkoznak… oxigénbelégzést kap… ha szükség van rá, fiziológiai sóoldatot és vérátömlesztést… egy ember, az ő vércsoportjából itt vár a mellékszobában, reméljük, nem lesz rá szükség.”
Bizony, ez így fog megjelenni, valamelyik lapban.
F. Fog? Mintha már olvastam volna. Vajon ki lehet az a szerencsétlen?
X. /Úgy néz rá, mint egy hibbantra/ Minden időérzéked elszállt?
F. Nem szabad semmit elhamarkodni.
Azon kapom magam, hogy régi ismerősöket látogatok meg, visszamegyek olyan helyekre, ahol először sem éreztem jól magam.
X. Már akkor is rosszul voltál…
F. Ruhát rendelek, szokatlanul sokat veszekszem a szabómmal, végre, előleget veszni hagyva, nem csináltatom meg.
X. Ruhát csináltatni? Kinek? Minek?
F. Az utóbbi napokban sokat mászkáltam mindenfelé. Mintha leltárt akarnék csinálni, pedig nem a múlt felé forduló természet vagyok. Még ma is hiszek a korlátlan lehetőségekben, utálom a fatalizmust.
X. Fejfájásod szervi összefüggésben áll a karaktereddel, vágyaiddal, csalódásaiddal, gyermekkori emlékeiddel, és egy bizonyos novellával, amelyben szemeteslapátról van szó.
F. Arra utalsz, hogy tudat alatt lapátra tesznek?
X. Azt nem mondtam, hogy tudat alatt.
F. Mégiscsak jelent valamit ez a lélekelemzés. A laikusok szemében nem más, mint groteszknek látszó ugrálás a képzettársítások között, de valójában, ez az egzakt és óvatos kórrajz, és nem a konzervatív természettudomány, amely csak a testet figyeli.
X. Csakhogy hiszel valamiben! A test, komoly ember számára érdektelen jelenség, csökevény, rossz ruhája a léleknek. Állandó javításra szorul. Lásd: műtét.
F. Valóban vérre szomjazol? A lelkemen van a sérülés, azt kell kikúrálni, aztán minden rendbe jön. „Menj analízisbe, Ofélia” – mondja a modern Hamlet kedvesének.
X. Lám, már a humorod is visszatért. Nézd csak!
Egy tükröt mutat F-nek, majd saját arcát helyettesíti be a tükörrel. Ezt néhányszor eljátssza.
F. Mit akarsz ezzel? Mintha elmozdulna. Nem nagyon, egy kicsit. Mintha nem látnék jól. Mi ez a… furcsa… Az a furcsa éppen, hogy nem tudom, mi. És mégis van valami, ami még sohasem volt, illetve nincs valami, ami mindig volt, mióta élek és eszmélek, csak nem szoktam törődni vele. Kísértetiesen és ijesztően esetlegessé válik, mintha csak véletlenül lenne ott, ahol van, éppen úgy másutt is lehetne. Mint az arcom, amit mozogni látok.
X. Pedig csak te mozgatod.
F. Az se biztos, hogy én itt vagyok, vagy, hogy ami itt van, az én vagyok. Ne mozgass, mert nincs hol megkapaszkodnom. Sehol egy fix pont. Csak odabent, a fejemben, ha találok egy képet, emléket, kapcsolódást, amiben önmagamra ismerek… Vagy akárcsak egy szót. Valami tévedés lehet itt.
X. Nincs tévedés. Fél tízkor a feleségedet telefonhoz hívja a pesti szerkesztőség. Beszéljen rólad, amit tud, úgy negyedóráig.
F. Negyedóráig? A feleségem bármiről órák hosszáig képes beszélni. Fejből tudom a kedvenc témáit. Például, az én gutaütésem kockázata.
X. Valamit még mindig nem értesz. Vagyis, egyre kevesebbet fogsz fel a dolgok menetéből. A szöveg, részletekben a főszerkesztőnek megy, onnan a nyomdába, délre lapzárta. Minden rólad szól.
F. Rólam, aki egyre kevesebbet fog fel a dolgok menetéből. Szóval, a testem, ez a szánalmas rongydarab, rendbe jön, mint anyag – de mi lesz velem, a birodalmát elvesztett fejedelemmel? Iszonyú. Rosszabb minden inkvizíciós kínpadnál.
X. Lehet, mert az sem biztos, hogy mint anyag, rendbe jössz. De mindig is utáltam a vészmadarakat.
F. Hálás vagyok, hogy pusztán csak jóindulatból jósolsz nekem. Amúgy rosszul alakulnának a dolgaim.
3.
F. Első eszméletvesztésemnél is az ijedtség volt nagyobb, mint a tényleges baj. Az ijedtség ijesztett meg, semmi más. A vonatdübörgéssel és szédüléssel együtt ezt is a napi teendőim közé számítom fel. Este hat órakor jön a szédülés…
X. /Jegyzetel/ Este hat – szédülés.
F. Nem kell leírnod, nem az örökkévalóságnak szól. /X ezt is leírja, majd a továbbiakat is/
Hétkor a vonat jelentkezik, majd újabb szédülés, azután néhány pillanatra az ájulás.
X. /Szájával is írja/ Ájulás.
F. /Durcás/ Úgysem mutatom be.
X. És a fejfájás? A hányás?
F. Üres a gyomrom. Hiába.
Látom a gyomor lombik alakú vonalát, ahogy kínlódva vonaglik. A duodénum görcsösen összezárul, a regurgitációs epeömlés szünetel. A gyomortartalom kavarog, feszít a kóranyag, a zagyva táp. Csak már túl volnék rajta… /Csend/ De már megint „színészkedem”. Ezt régen figyelem magamon, egész elméletet csináltam hozzá, egy „színészi világszemlélet” lehetőségének körvonalai alakultak ki bennem, világszemlélet és világkép, amelyben semmi sem létezik, „mint olyan”, minden csak szerepel.
X. A cigarettát úgy tartom, ahogy te tartod.
F. A cigarettát úgy tartom, ahogy apám tartotta.
X. Mindjárt hányni fogsz.
F. Fejfordításom egy volt miniszterelnök mozdulatára emlékeztet. /Fejét elfordítja egyik, majd másik irányba, mintha kiabálna/ Eh, ellenszenves kényszermodor… /Hirtelen öklendezni kezd/
X. /Arca elé tartja a tükröt/ Jól nézd meg magad. Ez te vagy. Ez vagy te.
F. /Megtántorodik, mélyeket sóhajt, majd felnyög/ Még jó, hogy üres a gyomrom. De melyik vagyok ezek közül én?
***
Sötét. Halottasház. F és X bádog tepsikben fekszenek, egymás mellett. Egy fénypászma hol az egyik, hol a másik tepsit világítja meg.
X. Hát kérem, Bauer, csak nyugalom. Csak nyugalom, kedves Bauer, azért nem muszáj elsietni a dolgot. Nem kell kapkodni, meg lehet csinálni azt a felkelést szép nyugodtan, előkészítve. Zrínyi se rohant ki csak úgy az ágyból, hanem előbb előkészült.
F. Kérem, tanár úr, én előkészültem.
X. Arra semmi szükség nincsen, hogy az ember mindjárt kidugja a lábát, ilyen hidegben. Csak óvatosan, kedves Bauer, csak óvatosan.
F. Hogy én minek is dugnám ki a lábam?
X. Léket kapott ez a hajó, mindjárt elsüllyed. Ezt a lyukat be kell tömni…
F. Na, de nem a lábammal.
X. Nem, esetleg majd később. Zoknit kell húznia, úgy jobban szigetel. Tyű, itt oldalt bejön a hideg. Magánál is?
F. Igen, nálam is. Már rég nincs rajtam zokni, tanár úr.
X. Nem baj. A nehezén túl van, most már csak a kartoncipő jön és a kartonöltöny, erre lehet pihenni néhány percet, talán többet is.
F. Pihenni szükséges, úgyis beteg vagyok. Minek öltöztetne fel engem? Halottnak? Törődjön magával, és ne magázzon!
X. Maga akarta! /Felül, kezében újság, lapozgatja/
F. Mégis, ki vagy te, ember?
X. Addisz-Abebát elfoglalták az olaszok, baszki! Ó, drága komám! A doktortól hallottam, hogy megsebesültél!
F. Csak a szabadságomért harcoltam.
X. Olasz létedre Etiópiában? Azt írta az újság, fejsérülés.
F. Egy etióp repesz, igen.
X. Abban mi a különleges?
F. Az, hogy belülről támad.
X. Értem. Nehéz volt az etiópok ellen?
F. Senki ellen nem könnyű, kétezer ötszáz méter tengerszint feletti magasságban.
X. Szegény. Ezt mind megírni! „Egy szabadsághódító harcháború margójára”. Jó cím, nem? De nem zavarok, úgy látom, dolgozol.
F. Mi sem természetesebb. Halott író a jó író. Különben, nem hódítani mentem Addisz-Abebába, hanem megsebesülni.
X. Megértelek. Egy író számára a legnagyobb diadal, ha saját testét feláldozva, mások szellemét hizlalja.
F. Nem érzel ebben egy kis ellentmondást? A más szelleme és az én testem között?
X. Dehogynem és nem csak ebben, mindenben. A testet és a szellemet egy dolog köti össze, az pedig az ego. Az én.
F. Jókor mondod… Tepsibe hányt borsó. Én már nem vagyok alkalmas magamra. De ki vagy te?
X. Majd az elemzők megmondják. Viszont, addig is: /ráolvas F-re, egyre nagyobb átéléssel/ Vagyok aki vagyok. Uné jam, ai qé jam. I am that which I am. Mi estas kiu estas. Ja sam koji jesam. Ego sum qui sum. Aku akan ada yang aku ada. Jestem ktori jestem. Ich bin der ich bin. Io sono colui che sono. Eu sou o que sou. Meme ndi mundi. Ich werde sein der ich sein werde.
F. /Hirtelen felül/ Állj! Németül már volt egyszer.
X. Szóval figyeltél! Átkozott halottja…
4.
F. /Járkálni kezd/ Most is valami tehetetlenségi nyomaték pörget magam körül, s nem vagyok hajlandó észrevenni azt a nálam hatalmasabb vonzóerőt, ami, mint kavicsot a parittya forgat külső pályámon. Akkor, a Nagy Ösztön formájában magához rántani igyekezett az életközpont, de most már tudom, el akart hajítani az érintő irányában, a sötétségbe.
X. El is hajított, baszki.
F. De vonzást és taszítást ugyanaz a törvény kormányoz, s én, hetyke kis bolygó, úgy látszik, megint valami üstökösfélének képzeltem magam, ami saját útját járja, csak belső parancsnak engedelmeskedve, függetlenül kozmikus rendszerektől.
X. Közben a megbolygatott külső világ halkan, csendesen, észrevétlen végzi feladatát.
F. Mintha engem idéznél. Honnan ez a szöveg?
X. /Figyeli, ahogy járkál/ Miért mégy folyton jobb felé?
F. Bal felé?
X. Jobb felé. Mért mégy folyton bal felé?
F. Jobb felé, miért?
A fenti négy sort másodszorra már éneklik, az ismert szövegritmus alapján.
X. Folyton jobb felé tartasz, egyszer neki fogsz menni a falnak.
F. Lehet, hogy új szemüveg kell, majd holnap bemegyek a klinikára. De várj csak! A feleségemtől levél jött, panaszkodott, látni akarja a fiunkat, ha vasárnapra nem hozom fel Bécsbe, abbahagyja az egész stúdiumot. Levele végén szemrehányást tett: /könyvet vesz elő, felüti, és hunyorogva, lassan olvasni kezd/ „Mi ütött magába, nem tudom elolvasni az írását, csupa krikszkraksz és lefelé tartanak a sorok, magának megváltozott a manuszkriptuma.”
Valóban új szemüveg kell.
X. /Elveszi F-től a könyvet, fel van paprikázva/ Ügyes húzás. De amit én mondok, azt ne a saját könyvedből olvasd fel, ha megkérhetlek.
F. Hogyne, persze. Csak amit a feleségem írt, hisz ő nincs itt. Nézd csak, valahogy így /olvas a könyvből/: „Jézus Mária… mi van magával? Hát maga nem értesít engem, hogy pangásos papillája van? Egy óra múlva indulok, hajnalban ott vagyok Pesten… Két hete tudja, és eszébe nem jut, hogy… Rémes, hogy valaki ezt csinálja…
Látod, ezt őnagysága mondta. Mi az, hogy pangásos papilla?
X. Értem. Na, játszunk egy kicsit.
Á, szerkesztő úr! Rég láttuk, kerüljön beljebb. Mi az? Új szemüveg kellene, mi?
F. A látásom nem féltem, csak a karom lenne hosszabb.
X. Na, de azért megnézzük a fundust is. /Maga elé/ Ejha, apuskám!
F. Mint mikor ritka példányra akad a bogarász, akinek számára, ha bogarászik, nem létezik más, csak a tudomány és annak örömei.
/X-hez/ Mit talált?
X. A szemfenék tele van vérrel. Egész duzzadt a papilla.
F. /Ízlelgeti/ Papilla…
X. Látóidegfő. Onnan indulnak ki a szemidegek. A szemfenék vizsgálat az előbbiekből adódóan a látóidegfőről, az erekről, illetve a látóhártyán az éleslátás és a perifériás látás területéről ad információt. De semmi képzelődés, ez sok minden lehet. Következzék most egy látótér vizsgálat, színlátás-ellenőrzés, scotoma, nystagmus. Jöjjön.
F. Örülnék, ha csak szifiliszre gyanakodna.
X. Örülne, mi? Azt elhiszem. De inkább várjunk, ne profanizáljunk.
F. /Csak úgy, mellékesen/ Ezek a bevérzések utalhatnak esetleg agydaganatra?
X. Egy frászt. Mondtam már, hogy sok minden lehet. Különben is, ahhoz az kellene, hogy hallucináljon, szédüljön és hányjon. De oda se neki, rég láttam már ilyen jó színben.
Rövid csend.
F. De hát én… Akkor a játéknak itt vége.
X. Persze, hogy vége. Nehogy komolyan vedd! Függöny.
5.
F. könyvek címeit olvassa.
F. Az emberi agy. A fejfájásokról. Utazás a koponyám körül. Ja, ez nem… A központi idegrendszer szomatikus elváltozásai. Daganatok. Ez az. Hangtalanul olvasni kezd.
X. „Ezek a daganatok előbb-utóbb feltétlenül halálhoz vezetnek, ezért a műtéti beavatkozás, a daganat eltávolítása még a mai nem kedvező statisztika ellenére is okvetlenül javasolt, ha a diagnózis, főként persze a röntgenkép, a komputeres tomográfia és a mágneses rezonancia nem hagynak kétséget a daganat létezését és helyét illetően.
F. /Maga elé/ CT, MR. Azt hiszed, nem hallottam ezekről?
X. Akkor még nem. De figyelj: „A műtéti beavatkozások halálozási arányszáma ezek után és mindent tekintetbe véve, sajnos még mindig hetvenöt-nyolcvanöt százalékra becsülhető.
***
F. /Felnéz/ Hová is kell mennem? Szerkesztőség, korrektúra, utalvány… Jól van. De miért megyek olyan lassan? El kell intéznem, nagyon sürgős… Nem a klinikára, oda majd holnap. Most valami más van, magammal kell valamit megbeszélnem. Ő az, megismerem. Énke.
X. Szemtelen kis ember, független tőlem, de itt mászkál bennem valahol.
F. Néha a szívemben, az ujjaimban, aztán az agyvelő párnás tekervényeire lefekszik.
X. Énke, akit egyszer fiatalon felfedeztem magamban, és nevén neveztem.
F. Énke, aki a döntő pillanatban, amikor az életet felfedeztem, mikor szerelembe estem, mikor hittem a túlvilágban, kopogni kezdett szemtelenül és sürgetően.
X. No, mi lesz? Észre térsz-e végre?
F. /Gúnyolódik/ É-e, é-e, é-e!
X. Abbahagyod nagyképű fellengzéseid?
F. Énke, aki ott fog ülni az orrom hegyén, utolsó perceimben, hogy akkor is gúnyoljon és gyalázzon.
X. Nyilatkozol-e végre? Elmondod hát mindenkinek? Vagy még most is halogatni akarod a vallomást? „Na, mi az? Akarsz mondani valamit? Azt hittem, mondani akarsz valamit: beszélj hát, nyavalyás! Vagy adj egy jelet! Csak őszinte legyen – ordíts hát fel végre, kiabálj, üvölts, te félni is gyáva!”
F. Már gyerekkoromban… ártatlanul vádoltak… nem hallgatták meg a védekezésem… rám csapták az ajtót… tomboltam, rúgtam, döngettem… nem lehetett tűrni… Parancsoljon tanár úr. Hogy csendben kell maradnom? Általában csendben kellett volna maradnom eddig is? Hogy érti ezt? /Mintha suttognának neki, odahajol egy nem létező szájhoz, bólogat/ Igen, láttam a huzallal azt a dolgot. Szóval, az ordítástól volt… Igen, úgy éreztem, mintha meg akarna pukkadni a fejem… a véráram tágította a vékony ereket, és az egyiknél tokocska keletkezett. Igaz? Így volt, tanár úr? Igen, értem, de értsen meg a tanár úr engem is… Hát lehetett tűrni az igaztalanságot, a mohó, önző indulatot? Már gyermekkoromban… ártatlanul vádoltak…
X. Elég volt! A saját farkadat kergeted.
F. /Ismét egy nem létező személyhez beszél/ Csukja be az ajtót Kirsten nővér, és jöjjön közelebb. Mondja meg nekem, kertelés nélkül: mikor operáltak engem? Azt tudom. De mikor nyolckor? …És milyen nap van ma, maga szerint?
Csend.
X. Te biztosan tudsz a féreglyukakról.
F. Tévedés. Egyszer majd tudni fogok a féreglyukakról.
X. Ha megéred. Néha úgy tűnik, hogy máris megérted.
F. Megértek mindent, így is, úgy is, nem kell nekem magyaráznod semmit. És ne játszd meg nekem a felügyelőt, amikor ugyanazt követted el, amit én.
X. Még ha másképp is telik az időm itt, a börtönben? Erre nem számítottál a napok számolgatása közben! Hogy mások is vannak, akik úgy számolnak, ahogy nekik tetszik. És egyszerűen fütyülnek az erőfeszítésedre, amivel a tényeket regisztrálod. Kezeik közt vagy, nem tehetsz semmit. Ha akarják, felfordítják az egész Gregoriánus-naptárt. Ma tegnap van, és tegnap holnap lesz.
6.
F. Három hete Bécsben, mint valami viccet vagy groteszk gondolatot dobtam oda feleségemnek hetyke ötletemet: nekem agydaganatom van. Azóta az a makacs gyanú kínoz, hogy akkor kezdődött a dolog, mikor ezt kimondtam. A gyermek akkor született, nem is akkor: attól, hogy megneveztem.
X. A tumorra gondolsz?
F. Arra, ha neked jól esik kimondani.
X. Minden, amit lehetségesnek tartunk, meg is történik.
F. Ezt is loptad valahonnan.
X. Újra Bécs. A vizsgálat most nem óvatos, gyöngéd, leplezgető, enyelgő játék, mint otthon, ahol mindenki ismer és szeret…
F. És ahol mindenkit ismerek és szeretek. Ezeknek eset vagyok, egy csomó lelet, bőrtáskában.
X. Mint a bűnös, akinek a hivatalos ítélete még nem érkezett meg, de már elmarasztalták, büntetését tulajdonképpen megkezdte.
F. Lebukásom egy jelentéktelennek látszó tünet volt. A beteg, ha behunyt szemmel, vízszintesen kinyújtja mindkét karját, az egyiket parányival feljebb emeli.
X. Semmiség, ugye? És mégis csalhatatlanul azt jelenti, hogy az agyvelő ugyanazon oldalán, rendszerint a kisagyban, üzemzavar állt be.
F. Mintha jobboldalt folyadékkal telt hólyag terpeszkedne a kisagyon. Hátha fel lehetne szívatni a folyadékot, belső úton, a hólyag összelappadna, felszabadulna a nyomás… Ezüstkenőcs, vízelvonó egy hétig, meg persze otthoni pihenés.
***
Társasági zaj, pohárcsörgés, vidámság. A hangerő egyre nő.
X. Ezek mind téged jöttek látogatni? Hát így fest az otthoni pihenés? Nézzél csak magadra. Az izomvonaglás, amit látok az arcodon, már nem mosoly, hanem a sírás elleplezése.
F. A látogatóknak az is megteszi. Az előbb járt itt a szemorvos. Megvizsgált. A többiek addig természetesen kimentek. /A zaj lassan elcsitul, csend/
Sokáig, hosszú percekig meresztette belém a szemtükör villogó lámpáját.
X. /Szembefordul F-el, mosolyogva néz rá, doktori szerepbe kerül/
F. Végre valami kellemeset is hall majd az ember… Ugye, így lesz, doktor úr?
X. Hát, kedves mester, a papilla megint két és fél dioptriát romlott.
F. Ugyan.
X. Igen. Elfajulási pontok is vannak már, a múltkori változáshoz képest negyedannyi idő alatt.
F. No de ha tekintetbe vesszük…
X. Amennyiben tíz napon belül nem vágatja ki az agyvelejében fejlődő daganatot… /X. visszavált a doktori szerepből hallgatói szerepbe/
F. /X-hez/ Képzeld, azt mondja, három hét alatt véglegesen megvakulok. Teljesen. Mint az éjszaka. De ez csak az első tünet lesz. További két hét múlva sorban, egymás után jön a többi. Teljes bénulás… elbutulás… és végre…
X. Ki ne mondd, igen jó a hangulat. /A látogatók zajongása ismét erősödik/ Bejöhetnek már?
F. Igen, tessék, készen vagyunk. /X-hez/ Szóval, így állunk.
X. Majd én intézkedem. Mindenki tudja, hol az ital? Mert a házigazdánknak fogalma sincs. Engem tessék kérdezni. Ott a sarokban, azon a kisasztalon, igen, ott.
F. a láthatatlan látogatók tömegében őrlődik. Néha ránéz „valakire”, akit nehezen, vagy nem ismer fel. A „kérdésekre” feszülten figyel.
F. Hogyne, persze, csak már rég találkoztunk… Hogyan? Dr. Cushing… Cushing… aha, egy dokumentumfilmet láttam róla. Hát nem furcsa véletlen, a földgolyónak, ennek a nagy koponyának a másik oldalán egy agysebész, aki harminc éve gondol az én kis koponyámra, és dolgozik érte, anélkül, hogy tudna róla… Hogy miről van szó? Hát arról, utaznék én oda, hozzá, Amerikába, hogy amennyiben mégis… igen, Bostonba. Honnan tudod? No, azt sem kell teljesen kizárni, de létezik ennek a Cushing professzornak egy tanítványa Stockholmban. Igen. Hallottál róla? Orvos ismerőseim legalább olyan kiválónak tartják, mint ezt az amerikait, és közelebb is van… Na igen, a legközelebb az Üllői úti klinika van, ez természetes… Ha egyáltalán sor kerül rá… Mire? Hát műtétre. Mert egyáltalán nem biztos. Tessék? A neve? Sima agyműtét, barátom. Ja, hogy a svéd professzor neve… Olivecrona. Herbert Olivecrona. Olajkoszorút, olajkoronát, vagy olajfalombot jelent magyarul. Nem, személyesen a feleségem sem ismeri. Pedig ő többet tudna minderről mondani… Amit én tudok, az magukat nem annyira érdekli. Ja, hogy miért magázom önöket? Mért, kik maguk? Az, hogy az előbb még tegeződtünk, csak az idő dilatációjának egyik ismérve. Igen, az idő is nyújtható, csak úgy, ahogy a tér is görbíthető. Nem, a saját szememmel még nem láttam, ahogy a te arcod is eléggé homályos lett… Tudom már, te Óvatos Gyula vagy, a neurológus. Az urológusokhoz csak annyi közöd van, hogy nem-urológus vagy. Igen-igen, a vicceim velem hülyülnek. Értük kár, értem már kevésbé.
***
Álló mozdony szuszogása.
X. Két nap Bécs, aztán Berlin, Malmö, Trelleborg, Stockholm.
F. A Harmadik Birodalom Németországát most fogom először látni. Még egy koffer kell csak, és őnagyságának, aki elkísér, egy kalapskatulya, amit barátnőitől kér kölcsön.
X. Nézd, a peronon egész csokorra való ismerős, főként asszonyok.
F. Isten áldja őket! Ami komoly bajom volt életemben, asszonyoknak köszönhettem. Vagy talán mégsem így volt? Milyen jó, hogy itt vannak! Mert emberformában mégis egész más valakik, mint mi, férfiak: örök reménységek, hogy mégis visszük talán valamire.
X. Minden eddigi lelet egybevág. Az agyvelő jobb felén, hátul a kisagyban, pontosan körülírható helyen, jelenleg mintegy tyúktojásnyi daganat növekszik. A hólyag mögött, vagy benne, vérdaganat van, úgynevezett angioma.
F. Köszönöm. Nincs más dolgom, mint figyelni és kivárni, érzelmi széljegyzetek nélkül, ami majd abban a kórházban körülöttem és velem történik.
X. „Serafimer Lazarettet.”
F. Tévedés, ez nem az én diagnózisom.
X. Ez a stockholmi klinika neve.
7.
F. A műtő fölött, ahová ágyastól betolnak, akkora 13-as szám díszeleg, hogy vakon is ki tudom betűzni.
X. Csak magadnak ártasz, ha beszélsz.
F. Rögtön a hasamra fordítanak, fejem előre lóg egy ovális kis mélyedésbe, hogy lélegezni tudjak.
X. Úgy csinálsz, mintha minden most történne.
F. Tudom, hogy órákig leszek ebben a helyzetben, próbálok berendezkedni.
X. Az érzéstelenítő után, remélem, megnyugszol. Tudod, mit mondott Olivecrona a feleségednek? Azt, hogy „európai embert nem altatok el, nekem éber betegnél huszonöt százalékkal kisebb a rizikóm.”
F. Ha a feleségemnek mondta, hiszek neki.
Tanár úr, itt van? Szereti a barackpálinkát? Igyuk már meg a pertut! Még nem is láttam, azon kívül, hogy tegnap megkérdezte: „Hogy van?” Nem „na, hogy vagyunk” vagy ilyesmi. Nem vizsgált, nem is kérdezett ki. Mindent tudott rólam. A tanár úr igazán kitűnő embernek látszik, ha nincs is különösebb érzelmi kultúrája.
X. Nem tudnál csendben maradni? Már megkaptad az injekciót…
F. Látja tanár úr, a valóság, mint műfaj, még kompozíció szempontjából sem szorul rá a „művész” támogatására, egyszerűen azért, mert ő maga is komponál. Ahogy a tanár úr is mindjárt ezt teszi az én fejemben. Én pedig közben ostoba cigányzenére áhítozom, ami halottas kocsimat kíséri a temetőbe.
X. Pátosz. Igen, a pátosz az, ami az életet benned tartja. Mintha színpadon volnál.
F. Sivít és mennydörög a fejem, pokoli égzengés, földindulás, hogy lehet ezt kibírni?
X. Semmi baj, a fúró átszaladt. Mit érzel?
F. Hangtalan, meleg zubogást.
X. Csak lecsapolják az agykamrák folyadékát és levegőt töltenek bele.
F. Ehhez nincs hozzáfűznivalóm. Mért kell engem leszíjazni? Úgy sem írok többet.
X. Most a finom penge körberajzol egy nagy területet. Aztán egyetlen hosszú vágás. Nyilván semmit sem érzel.
F. A doktor úr köpenyén, itt az orrom előtt, fekete pontok táncolnak. Mint a babos kendőn.
X. Az ütőerek nem folyatják, hanem ugrásszerűen fröcskölik a vért. Ezért.
F. Miért húznak gumiszalagot a nyakamra?
X. Az csak a bőr, ami a tarkódon visszaugrott, mint egy gallér.
F. Istenem, a reneszánsz kor divatja, élő anyagból. Most meg kopognak a fejemen.
X. Igen, az a trepan, egyfajta fúrófej. Olivecrona próbál bejutni. De nem jó az, ha te mindenről tudsz.
F. Hogy ne tudnék mindenről, amikor az okos fejemmel játszik! Már megint kopog.
X. Be kell engedned.
F. Szerintem már benn van.
X. Igen, a kifúrt lékbe akasztotta a fogót.
F. Feszítés… nyomás… roppanás… rántás. Hát minek néz ez engem? Én egy érzékeny értelmiségi vagyok, aki azt kérdi tőled: hogy lehetett velem ez az ember néhány órája olyan barátságos? Olivecrona a képmutatás bajnoka, baszki!
X. Most csontokat tör ki, nagy darabokban, a tarkón lefelé. Ezt nem nevezném képmutatásnak.
F. Vágd csak, törd csak jobban, menj neki, szét az egészet, most a csigolyát, úgy, tudom ám, hol tartasz, nyugodtan még egyszer, kit érdekel baszki, csak csavard, muszáj kitörnie!
X. Kitört ez is, nyugodj meg.
F. Hogy nyugodjak meg? Mi az, hogy „Wie fühlen sie sich jetzt?” Hát hogy érezném magam, egy velőre éhes démon kése alatt? /Csend, majd csendesen és alázatosan/ Danke, Herr Professor… es geht gut!
X. Nem szabad elvesztened az eszméletedet. Ébren vagy, tudod hol vagy, operálnak. Most az agyburkot nyitják föl éppen, egy vágás, egy csipesz, egy vágás, egy csipesz. Tiszta, rendes munka. Figyelj csak! Egy előkelő szálloda konyhacsarnokában egy fehér ruhás főszakács éppen velőt… Nem, ez nem jó, gondolj valami másra…
F. Valami szörcsög, valamit szivattyúznak megint. Meddig tart ez a kotorászás, hahó, uraim! Én szépen, udvariasan hallgatok, de bevallom, egy kicsit engem is érdekelne, hogy meddig tart még ez a puha, lucskos kotorászás!
X. Az agyvelőnél tartanak.
F. Hát hol, ha nem ott? Kiszivattyúzzák, hogy hozzáférjenek. Értek én mindent. Danke, Herr Professor, es geht… Nem fáj. Egyáltalán nem fáj az agyvelőm. De fáj egy átsuhanó gondolat, amit nem tudok visszatartani. Ijesztőbb minden fájásnál, hogy minden valószínűtlen. Hogy egy ember itt feküdjön meztelen koponyával – agyveleje meg, akár egy dióbél, már a külvilágban –, hogy itt fekhessen élve? Nem való, illetlen dolog ez!
X. Mit is mondott a kiskacsa szelíden, ahogy hátrahajtották a nyakát?
F. Ez a kés nem ide való… nagy baj lesz még ebből.
X. Most meglátja a vérdaganatot. Az a kérdés, hogy ki lehet-e emelni egyáltalán, vagy nagyon mélyen fekszik bent.
F. Zizegést hallok.
X. A metszésvonalon áthaladó ereket csípi el, izzó villamos késsel. Az meg ott van, kicsit oldalt, a hólyag belsejében: jókora, vörös göb. Mint egy kelvirág.
8.
F. /Két fehér krizantémot bámul/ Atyaúristen – ravatalon fekszem. Útban a másvilág felé, melyből kettő is van. Mea culpa.
X. Látod, látod! /F-re néz, együtt mondják, mint egy liturgiát/ Minő képtelen lénnyé formáltuk az istenséget! Igazságtalan, haragvó, részrehajló, bosszúszomjas lényt csináltunk belőle, olyant, amilyen egy gonosz ember. Holott a végtelen hatalommal párosuló végtelen bölcsesség, szükségképpen csak jó lehet. Nem kegyetlen bosszúálló módjára büntet, hanem vagy jobbá tesz, vagy megsemmisít.
F. Brávó! Az arcom fölfelé van már fordítva, nem lefelé.
X. Igen, egyelőre megúsztad. Most mire gondolsz?
F. Kaphatnék egy kis barackpálinkát? Innék egyet a feleségemmel.
X. Én a helyedben nem tenném.
F. Érdekes, sose teniszeztem, nem is éreztem hiányát. És mégis…
X. Játszanál egyet a feleségeddel?
F. Félek, megverne.
X. Az előbb volt benn, nem bántott, sőt könnyek ültek a szemében, annyira aggódott.
F. Volt bent? Ez már egy következő nap?
X. A tegnaphoz képest, igen.
F. Mikor veszik le a kötést?
X. Kicsit korán kérded.
F. Mért, hány óra van? /Csend/ Hát most megfogtak. Hogy mások is vannak, akik úgy számolnak, ahogy nekik tetszik. Egyszerűen fütyülnek az erőfeszítéseimre. Nem tehetek semmit, ha akarják, felfordítják az egész Gregoriánus-naptárt. Ma tegnap van, és tegnap holnap lesz.
X. Ezt én már mondtam egyszer. Ismétled önmagamat.
Megpróbál visszaemlékezni, közben X. lázmérőt dug a hóna alá.
F. Ájulásból magukhoz térőknél sokszor megfigyeltem, hogy aprólékos dolgok érdeklik őket. A zsebkendőjük, vagy valami kis tárgy, hogy nem veszítették-e el? Véletlenül sem nagyszerű meglátások élet és halál küszöbéről, ahogy a regényes rajongók és a rossz megfigyelők hiszik. /X. kiveszi a lázmérőt, megnézi/ Nagyon meleg van itt, nem lehetne ablakot nyitni?
X. Harminckilenc-kilenc. Sajnos nem, itt minden steril. Nálad viszont komplikáció állott be: agyburokgyulladás jelentkezett.
F. Ezt te mondod?
X. Nem, ezt a professzor jelentette ki.
F. Vagy úgy. Kérem, csak egy percre, professzor úr! Ez alatt elmondom önnek az Ármánykirályt. Németül tanultam, svédül sajnos nem tudom, magyarul viszont így hangzik: „Wo reitet so spat durch Nacht und Wind, Es ist der Vater mit seinem Kind.” Ennek a határtalan és parttalan és időtlen süketségnek mélységében nyargalok én, ölemben veled, kedves valóm…
X. Holnap a professzor úr személyesen fogja megcsapolni a gerinccsatornádat.
F. Alig várom. De hogy? Hisz holnap tegnap lesz. Mindegy, addig barnás-fekete eb vagyok, sovány, nagy kutya, valami átmenet a magyar vizsla és a dán dog között. Trelleborgban, Svédországban, hosszában kettészelt az a bizonyos vonat, és miután egy ideig a vasútállomás falának támasztva álldogáltam, rájöttem, hogy meg kell találnom a másik felemet, amíg nem késő, amíg ebben, és amabban a félben is tart a maradék élet. Ezért rohanni kezdtem amennyire tudtam, mintha két keréken, két lábon, de hátam mögött már egy újabb vonat zakatolását hallottam. Semmi menetrend, csak úgy robogott utánam, baszki.
X. Kérlek, ne meséld végig, ez egy igen hosszú passzus… Különben is, beöntést fogsz kapni.
F. Azt ne!
X. Egy koponyacsontba való befúrás után egy seggbeöntés nem lehet olyan szörnyű.
F. Pedig öngyilkos tudnék lenni tőle. Tudod, az a baj ezekkel itt, hogy a sok szőke haj meg fehér arcbőr nem ismeri a pirulást.
X. Majd a katéterezésnél. Abba vélhetően belepirulnak.
F. Sose mondj olyasmit, amit később megbánnál. Nincs szükségem semmilyen segédeszközre. Ma a reggelinél megállapítottam, hogy az ételnek megint íze van. A régi, ismerős ízek!
X. Nem is a bevitellel van gond, hanem…
F. Elég legyen! Képzeld, őnagyságával, a feleségemmel álmodtam, és ő azt mondta, hogy az életemet megmentették, de meg fogok vakulni. Olivecronától tudja.
X. Nem álmodtad, és nem fogsz megvakulni.
F. Ha nemmel egyszerűsítünk, ez úgy hangzik: álmodtad, és meg fogsz vakulni. Világos. Különben meg, általában sötétben álmodik az ember.
A játéktér fokozatosan elsötétül.
X. Ezzel ne játszunk.
F. Látod? Nem én kezdtem játszani.
X. Azt senki nem mondta, hogy én is meg fogok vakulni.
F. Megesik, hogy külön nem jelentik be.
X. Csak úgy, egyszeriben rád tör?
F. Rád bizony, fene a sötét pofáját.
X. Nem gondolod, hogy a sötétség inkább pofátlan?
F. Mindegy, eleget láttunk életünkben.
X. Én, speciel, nem. Honnan veszi Olivecrona ezt a számodra lesújtó hírt?
F. Lehet, hogy későn jött mégis a műtét. Tudod, a vércsomók a szemfenéken…
X. Ja, ez az, amit már nem lehet visszacsinálni.
F. Nem igaz! Mindent vissza lehet csinálni. /Magában dörmög/ Mindent vissza. Mindent vissza! Én legalábbis hiszek benne… Tudod, már itt bujkál bennem a törvény ítéletét egyéni önérzetünk nevében megvető csakazértis. Lehet, hogy orvosi szabály szerint megvakulunk, de a diagnózis elfelejtette, hogy rólunk van szó.
X. De nekem miért kéne? Lenne egy kérdésem: megvakulhat egy regényhős?
F. Ha az is én vagyok, ahogyan az író is, természetesen. Sőt, regényhősként még inkább megvakulhatok, mint egy halandó ember.
X. Nem tudom, melyik a vigasztalóbb: hogy valaki regényhős, aki halhatatlanul megvakul, vagy egyszerű halandó, aki nem örökre veszíti el látását, csak amíg él.
F. Nézd: a vak befelé lát, egy inert világban él, abban tájékozódik, a külső létformát csak leképezi a saját belső képrendszerére. És mindehhez az agyának egy külön részét aktivizálja.
X. De nem azt, amelyik a látásért felelős, vagyis nem azt, ami neked már nincs…
F. Persze, hogy nem. Hanem azt, amelyik az imaginációért felelős.
X. Ezért nem bánkódsz, hogy megvakulsz?
F. Nem, hanem azért, mert magamat így jobban látom, jobban ki tudom fejezni, és erre bizonyítékom is van.
X. És mi lenne az?
F. Nem mi, hanem ki. Éppen te, okostojás.
9.
A szín kivilágosodik. F, könyvvel a kezében, lassan, tagoltan olvas.
F. Ezt figyeld: „Ott ült kötelékeiben lehorgasztott fővel, és dohszagot árasztott. Sebei elvarasodtak és meglehetősen begyógyultak odalenn, és szemeinek duzzadása is annyira lelohadt, hogy ki tudta nyitni.”
X. József és testvérei. Nem szűkölködik csodákban. Akkor, valóban, miért pont te fosztatnál meg ezektől a csodáktól, amikor „vakon” is képes vagy felolvasni a regényből? A lázad is lement…
F. Az előbb volt itt a feleségem, egyből felismertem. Említett valami svéd lapot, melyben közös interjúnk jelent meg. Inkább ő beszél, mondja, a nőkről kérdezték, női sorsokról, írófeleségekről, satöbbi. Nem emlékszem pontosan.
X. Akkor olvasd fel ezt a részt az „Utazásból”, úgy majd emlékezni fogsz.
F. Lehet, hogy ez nem jó ötlet.
X. Nézz már szembe magaddal. Főleg most, hogy újra látsz.
F. /Hirtelen mozdulattal felveszi saját könyvét, olvasni kezd. Először lassan, bizonytalanul, majd egyre nagyobb lendülettel/ „Kép is volt benne, mindkettőnk fényképe. Őróla külön írtak, nagyon dicsérték, mint orvost, és mint érdekes megjelenést. Hát persze, az egészből csak az érdekli, ami vele történik, de hiszen rég óta tudom ezt. Én egy szegény, hülye beteg vagyok, akinél nem fontos, igazat tud meg, vagy nem – különben is, mi az igazság, ha nem életérdekeinket szolgálja? A nőket soha nem érdekelte az igazság, csak a maguk igaza. Egy pillanatra felvillant bennem Strindberg komor tekintete, haragos üstöke – igen, úgy volt, és úgy van, ahogy Te láttad, ifjúkorom mestere! Nem véletlenül zarándokoltam ide, hogy megmutassam Neked feltárt fejem, ahogy én láttam könyveidben a Tiédet!” /Lázasan lapoz, keres még valamit/
X. Ez egészen fantasztikus. De most pihenned kell.
F. „Mit értenek ehhez a nők? Mindent összezavarnak, elméletet és praktikumot, képtelenek felfogni, hogy a tudomány, kilencven százalékban mégiscsak elmélet, a gyakorlatban viszont, a teendőket illetően, az élet minden pillanatában józan, minden pillanatban résen álló, mindig alkalmazkodó, mindig új mérleget csináló ítélőképességünkre vagyunk utalva. Kijelenthetem, hogy a nők mind ostobák és nagyképűek, sejtelmük sincs a világról, más, férfiaktól átmajmolt formulákkal fontoskodnak, mindenütt ott akarnak lenni, mindent jobban akarnak tudni.” /Hirtelen leteszi a könyvet/ Persze, ez mind nem igaz. Ezekkel a kijelentésekkel nem értek egyet. A műtét utáni eszmélésemkor összevissza beszélhettem, mert erővel fel akartam ülni, aztán az ápolónők meg a feleségem nekem estek, hogy maradjak veszteg, én hülye barom, mit akarok a fejemben egy öklömnyi lyukkal. Erre mondtam én azt, hogy…
X. Miért pont ezt a részt választottad most felolvasásra?
F. /Újra felveszi a könyvet/ Mert „vegyítenem kell emlékeimet, környezetemtől kapott információkkal, a műtét utáni napokra vonatkozóan…” Szép mi?
***
X. Megszabadulásod fél tizenegykor következett be. Olivecrona és Söjkvist doktor együtt végezték az ünnepélyes aktust. Behunyt szemmel, mámoros boldogsággal élvezted a halk pattanásokat és nyisszanásokat, ahogy átvágják és lefejtik a hatalmas köteg gézt és vásznat… /Kézitükröt nyújt F-nek/ Szinte grammonként érezted a megkönnyebbülést, ahogy a súlyoktól megszabadulsz, mint a felszín felé suhanó búvár, ahogy egyre fogy feje fölött a vizek rétege.
F. /Nézi magát a tükörben/ Rácáfoltam a tudományra azzal, hogy ismét látok. Azzal, hogy magamat is látom, ezt a fülig érő szájú, vastag orrú, szemtelenül vigyorgó arcot, aki vagyok, még ha nem is vagyok egyedül.
X. mögéje áll, együtt nézik magukat a tükörben.
X. Szerintem többen is állnak mögöttünk.
F. Előttünk meg ülnek. Mögöttünk mindig is sokan álltak, csak akkor még nem voltunk saját sorsunk ellenségei. A küzdő ember létformája a gyógyulás, amihez előbb betegnek kell lenni. Legyőzve a betegséget megdrágul minden: a feneked alá tolt szék, a kihűlt krumplifőzelék, a feleséged ráncai, meg minden hiú, leírt szavad.
X. Olivecrona is mögöttünk áll, Söjkvist doktor is, Kerstin nővér a lázmérővel, de főleg Böhm Aranka nagyságos asszony, Strindberg, Pirandello, Thomas Mann Józseffel és testvéreivel, hogy tartsuk tiszteletben a fontossági sorrendet, de még jönnek, látod…
Csendben néznek a tükörbe.
F. Aranka, nekem agydaganatom van.
Diktafont vesz elő, beindítja. Női hang szólal meg.
– Menjen már a hülyeségeivel – nem szégyelli magát? Mint egy elsőéves orvostanhallgató.
X. /Zavartan szétnéz/ Aranka?
F. De nekem valóban, minden kétséget kizáróan, agydaganatom van. /Újból beindítja a diktafont, majd mosolyogva figyel/
– Menjen már a hülyeségeivel – nem szégyelli magát? Mint egy elsőéves orvostanhallgató.
X. Tényleg menj már a hülyeségeiddel.
F. Látod, soha nem hitt nekem. Vajon milyen diagnoszta lehetek az ő szemében? /Beindítja a diktafont/
– Menjen már a hülyeségeivel – nem szégyelli magát? Mint egy elsőéves orvostanhallgató.
F. Na, látod.
10.
Az elejét mindketten szövegkönyvből olvassák, mintha színházi próbán lennének.
F. Grand Hotel, Saltsjöbaden. Emberemlékezet óta üdülök itt, a parkra néző földszinti szobában.
X. Valóban hosszúnak tűnik ez a tíz nap, mióta itt vagyunk.
F. A hallon át a tengerpartra jutni, futó férfialak áll ott alacsony talapzatán és lent a vízen enyelgő najád.
X. Nimfa.
F. Az.
X. /Gúnnyal/ Vitorlák és motorcsónakok szeldelik a kora tavaszi hűvösséget, szemben az öböl kanyarulata, fönt, a hegyen a csillagvizsgáló kupolája.
F. Apró lázaktól eltekintve egész jól vagyok, csak hangulataimmal bírok nehezen.
X. Az agyamra megy ez az egymásnak való felolvasás, miközben nem is egymásnak, de ugyanazt olvassuk, valaki másnak.
F. Olyan érzékeny lettem, mint egy csecsemő és olyan érzelmes, mint egy kis cseléd.
X. /F-hez/ Mikor jön már az unokahúgod, az a kis norvég?
F. Úgy árad belőlem a részvét emberek és állatok és növények és minden élő és élettelen felé, ami élőt utánoz, mint az influenzás nátha.
X. /Egyre idegesebb/ Onkel! Onkel! Ezt kiabálja majd. Egy norvég unokahúg, egy megváltás az idegenben, egy tenyérnyi otthon, sejtmelegítő érzelem.
F. Idegeneket ért apró balszerencsék váratlanul könnyeket buggyantanak a szememből.
X. egy porcelán kutyát mutat F-nek, aki a kutya szemébe nézvén meghatódik, és könnyezni kezd.
X. Mit bőgsz? Most akartam odaadni, még Pestről hoztam magammal. Az egyik nőrajongód küldte, hogy ha felépülsz, legyen a tiéd, mint az ő hűségének szimbóluma. Csak Aranka meg ne tudja. Majd kitalálok neki egy másik mesét, például, hogy én vettem neked itt Stockholmban, hisz olykor magához legkevésbé hű az ember – lásd: légy hű magadhoz, tehát általam, énvelem és énbennem, megváltásod után, másodjára is…
F. Minek vennél te nekem egy porcelán kutyát?
X. Hátha visszavágysz a gyerekkorodba.
F. Soha nem volt porcelán kutyám. Rendes sem nagyon. Az életet viszont akkor kezdhetjük másodjára élni, ha a test majdnem meghal, de mégsem hal meg, és míg a gyógyulás útjára lép, új értelmet keres magának. Mintha az eddigitől teljesen különböző érzékszerveket kapna ajándékba az ember, minek következtében áthangolódik a világ, és olyan képeket, hangokat és ízeket kínál, mint soha azelőtt. Áthelyeződnek a hangsúlyok, és az addig nélkülözhetetlen dolgokból hirtelen nevetségesen olcsó és kisszerű játékok lesznek – mint például egy porcelán kutya – míg egy ügyetlen kézmozdulat, egy gyerekkori íz, egy eddig észrevétlen zsírfolt a konyhabútoron, lényegi dolgokat fed fel.
X. Mindez vonatkozik a házasságra is?
F. Mindennél jobban.
X. Pedig utoljára te sem vakon nősültél!
F. Nem.
X. Hát akkor?
F. Mit hát akkor? Ne vizsgáztass már, baszki! /Rövid gondolkodás után/
Ha nem elég a feleség,
Mi kitölthető benned még,
Az a háromnegyediség.
Túlhaladni ezt, reméled,
Szolgál majd az egészséged.
X. Most ez honnan jött?
F. Hát, ez az.
X. Akár ha én fabrikáltam volna.
F. Fabrikáltad volna te nyolcasokban, viszont így írom én újra, hetesekben! /Ujjain számolja a szótagokat/:
Nem elég, ha feleség?
Hogy tölthet ki engem épp
Egy háromnegyediség?
Túlélni ezt, remélem,
Szolgál az egészségem.
X. Le kellene fordítani svédre.
***
F. titkon ismét beindítja a diktafont, amiből most egy csengő női hang szólal meg.
– Onkel! Onkel!
Csend. F. szemét erőltetve próbálja a távolban felfedezni a hang gazdáját.
X. /Unottan/ Na végre.
F. Ott van Nini, a kis norvég rokon!
X. Hiába ninizel, én nem látom.
F. Nini, a neve. Az unokahúgom. Az édesanyja pedig, a nővérem. Huszonöt éve nem láttam. Ott jönnek mindketten.
X. Biztos a reggeli vonattal érkeztek…
F. Kicsi Nini, hát mit meséljek nektek déli hazámról, hogy közben ábrándjaitokra is vigyázzak? Kérdezitek, boldog és büszke vagyok-e most, hogy újjászülettem, és újra kezdhetek mindent a Kánaánban, ahol kincseimet összegyűjtöttem? Vagy talán megtörtnek és rokkantnak érzem magam, hajótöröttnek, akit egy irgalmas hullám partra vetett, megajándékozva őt a maradék élet alamizsnájával?
X. Frici… Nem látod? Máris indulnak vissza.
F. De hát, csak most érkeztek! Akár így volna, akár úgy, köszönöm a részvéted, kicsi Nini.
X. Elég őszinte volt.
F. Ha elszánt volnék és bizakodó, nem volnék boldog, hidd el! De ne hidd azt se, hogy boldogtalanná tenne a tudat, hogy hajótörött vagyok. Nem átkozom sorsomat körültekintve a kopár szigeten, amiről máris láthatom, hogy számomra lakatlan és elhagyatott.
X. Integess!
F. /Integet/ Ennek bizony vége, kis rokon, sok szép holminak, színes kristályüvegnek, gomboknak és kösöntyűknek, illatos rózsaolajnak, ezer tarka csecsebecsének és csereberének, ami gazdaggá tett volna, ha elérjük Afrikát… Azon kívül, igazad van, ez a sziget számomra csakugyan, olyan… /Elhallgat/ Elmentek?
X. El.
F. /Maga elé/ A nagy becsvágyak hajója régen elsüllyedt… De látod, én nem haltam meg, a roncs kidobott magából, és jól sejtettem, hogy ami ezután jön, nem a legtöbbnek elérése, hanem…
X. Most már tudnod kell, hogy mi.
F. Hanem a legkevesebbnek kivárása, amivel újra kezdhetem az életem.
11.
Coda – de akár egy kezdet…
X. „Aki nem remélt semmit, nem eshetik kétségbe soha”.
F. Mondta Caesar, amikor Egyiptom földjére lépett. És mondom én, aki most szintén ismeretlen tájakra vetődik.
X. Megnyugtató, szép, lankás tájakra, ahol minden élő és holt dologra ki van írva, hogyan kell őket nevezni azoknak, akik arra járnak, ezzel is megkönnyítve a tájékozódást.
F. Filmekben érezheti magát így az ember, ahol a lehetőségek végtelensége megfoszt mindenkit az elmúlást követő semmitől.
X. Neked is annyi van még hátra, amennyire nehéz volt eddig a gondolatig eljutnod.
F. Vagyis, ha nagyon nehéz volt eddig a gondolatig eljutnom, akkor még nagyon sok van hátra?
X. Én optimista vagyok.
F. Ne játszd meg magad.
X. Ne? Te végig azt csináltad, baszki.
F. Akkor most én kérdezek valamit: „Ha kellő távolságra engeded, közelebb férkőzik hozzád.” Mi az?
X. Sok minden lehet. Vagy sok mindenki?
F. Például?
X. Majd te megmondod.
F. Én sem tudom, de gyűjtöm a válaszokat.
Illusztráció: utazás a koponyánk körül
Ezek is érdekelhetik!
Pekár István János – Szabó Benedek: Rákóczi tér ’92 →
Nemes Klára: LÁNGOLÓ TULIPÁNOK II. (TŰZszirmok A VIHAROS SZÉLBEN) →
Fehér József: Ötven év (Egyfelvonásos színdarab) →
