MENEKÜLTEK (Levélfa, 55.)
*
Volt idő, amikor Gorkij Éjjeli menedékhelyének irodalmi feldolgozásában talán legfőbb gondot a mű irodalmon kívüli vonatkozásainak, a hajléktalan és a menedékhely fogalmának a megértetése okozta. Véletlenül sem politikai nosztalgiák okán mondom, kedves Olvasó. De, e tekintetben legalábbis, a rendszerváltozás koráig viszonylagos biztonságban tudhattuk magunkat. A délszláv háborúk lezajlása utáni két évtizedben talán még azt is képzelhettük, hogy Európában beköszöntött (Európába beköszönt) az örök béke. Most, ha csak kicsit is kiemeljük fejünket a napi gondok örök ingoványából, ha más nem, hát a határon átcsapó ukrajnai menekülthullám eszünkbe juttatja ennek is, a békének a törékenységét. A szomszédban háború dúl, s ez a mi nyugalmunkat is elorozza és próbára teszi. A tűzből-lángból menekülők áradatának a mienkénél bizony hitelesebb tudásával.
E Levélfa-összeállítás tervezőjeként nekem mindez Petőfi Sándor utolsó versét, a Szörnyű időt, ennek abszurditásérzetéig csigázott kétségbeesését juttatta először eszembe: „Szörnyű idő, szörnyű idő! / S a szörnyüség mindegyre nő. […] Be kijutott a részed / Isten csapásiból, o hon, / Folyvást arat határidon / Két kézzel az enyészet. // Egy szálig elveszünk-e mi? / Vagy fog maradni valaki, / Leírni e / Vad fekete / Időket a világnak? / S ha lesz ember, ki megmarad, / El tudja e gyászdolgokat / Beszélni, mint valának? // S ha elbeszéli úgy, amint / Megértük ezeket mi mind: / Akad-e majd, / Ki ennyi bajt / Higgyen, hogy ez történet? / És e beszédet nem veszi / Egy őrült, rémülésteli, / Zavart ész meséjének?” A huszadik (s immár a huszonegyedik) század évtizedeit megélt-megért ember elhiszi. Át- és túlélte már, ha él.
Aztán arra is gondoltam, így, húsvét előtt, hogy Babits Mihály hasonló című versét kellene a Levélfa itteni ágának végére tűznöm: „Ó béke! béke! / legyen béke már! / Legyen vége már!” De a költemény végének néhány nyugalmat áhító s éppen ezzel nyugtalanító sora („Ki a bűnös, ne kérdjük, / ültessünk virágot, / szeressük és megértsük / az egész világot”) elbizonytalanított. Ez nem a számonkérés órája, nem, de szó nélkül mégse menjünk el mellette. Legalább fölvetésének erejéig ne. Ha már Babits, inkább illik ide a Jónás könyve előzőleg nevetségessé lett-tett haragos prófétájának komikumba oltottan is az írástudók felelősségét visszhangzó fölkiáltása: „böjt s jámborság néked mint a pélyva, / mert vétkesek közt cinkos aki néma.” Az alábbi írások számvetése, így vagy úgy, innen és túl a menekülttársaink iránti együttérzés természetes hangján, mind e felelősségvállalás megnyilvánulása. Magam így tekintek rájuk.
Suhai Pál
Tamási Orosz János
2022. március 7.
Kedves Jánoskám! Szeretettel hívlak az alábbiak értelmében. Tudom, hogy lesz, ha nincs is. Baráti öleléssel: Pali
Felhívás!
A Napút Online Levélfa rovata az ukrajnai menekültekkel való szolidaritás jegyében, az együttérzés kifejezésére Menekültek címmel vers- és novella-összeállítást tervez. Kérjük írótársainkat, hogy amennyiben ilyen jellegű alkotással rendelkeznek, vagy ilyet írni szándékoznak, legkésőbb március 15-éig küldjék el alábbi címünkre.
Suhai Pál, szerkesztő
Menekülés? Nem menekülhetsz…
I.
Kedves Pali, élve invitálásoddal (természetesen) két verset is csatolok e néhány sor mellé. Tudom, hogy ennyit sem kellene/illene, nehezítve a szerkesztést, de fontos elmondanom: mindkét írás a nyolcvanas évek eleje-közepéről datálódik, akkori és valójában folyamatos életérzésem lenyomatai, ám nincs és nem is lehet ennél aktuálisabb. Nekem, nekünk, nem igazán lehet. Ez volt meghatározó. És azt gondolom: az ettől való menekülés, a félelem átörökítésének lehetetlenné válása. Általunk is – ahogy lehet. Ám a háború első pillanatainak döbbenete alól szabadulva is azt kérdezte tőlem a lányom: vajon megállnak a magyar határnál? S én rádöbbentem: nem tudok felelős választ adni. Itt tartunk, a magunk harmincvalahány reményesztendeje után, hogy nincs – nekem legalábbis – nincs egyértelmű válasz a kérdésre, mert a világ reménytelenül több osztatúvá vált. Ismét. Csak a „fej vagy írás” reménye marad, újra.
Ne félj, nem írok itt és most sem kis, sem nagy esszét eme tényről, ez a pár mondat, ismétlem, csak magyarázata annak, hogy miért sok évtizedes verseket küldök; és ebből akár kötetnyi is telne… Ám annyit idefűznék, mégis, ama esszékísérlet mottójaként: immár a sokadik cikket olvasom arról, hogy vajon miért vannak fölfestve azok a bizonyos, jelképpé vált Z betűk, már nem csupán az orosz harci járművekre, de moszkvai – nem háború-barát – alkotóemberek ajtajára is. Nos, a magam magyarázata bennem megfogalmazódott, noha én sem tudom az épp e jelzés most-miértjének hivatalos indokát. De első látásra is úgy olvastam, mint generációnk meghatározó filmélményének címét, abban csak egyetlen szót változtatva meg: a gyilkosságét. Az új verzióm: Z, avagy egy politikai agresszió anatómiája. Mert agresszió történt, más néven: bekövetkezett a diplomácia hanyatlása és bukása. Minden, ami most következik, csupán a kétes hírű pókerszalonok hangulatával árasztja majd el a tárgyaló felek öltönyeit, és a kabátujjakból kikandikáló cetliken lejegyzett titkos záradékokat.
És hogyan is kezdődött ama példázatban? A verbális eszmecsere, emlékszel, még csupán megjeleníti a szőlőskerteket támadó peronoszpóra és az „ideológiai másság” azonosságát. A szőlőt pusztító betegség akkor jelentkezett nálunk, amikor egy másik, éppoly veszélyes eszmei ragály, hangsúlyozza a földművelődésügyi államtitkár, majd az őt követő csendőrtábornok tovább nyomatékosítja: az izmusok megjelenése, úgy, mint szocializmus, anarchizmus, imperializmus, kommunizmus… megszaporította a napfoltokat égitestünk felszínén. S mit teszünk mi, egy vérrel s vérben áztatott huszadik század így vagy úgy megnyomorított utolsó nemzedéke? Tobzódva keressük a végső harc végtelenítésének lehetőségeit. És hogy ott vagyunk a szeren… Tudom, hogy lesz, ha nincs is, írtad kéziratokra gondolva leveledben, de bennem ez a sor is – minő profanizmus – elsatnyult korunk époszára utalt. Igen, mintha nekünk az lenne a jó, ha csak rossz válaszaink vannak, vagy egyáltalán nincsenek; ha békére gondolva ellenség után kutat tekintetünk, tudom, hogy lesz, ha nincs is, rág-mar bennünk a gondolat, s valami bizarr megnyugvást érzünk, mikor – vérvörös színt fest az égre a hajnal… Kedves Pali, csatolom hát e régiúj verseket.
II.
Menekülés
Boroksa András festményére
ki tudja, mióta menekülünk már…?
jurták, zsupfedelek, betongerendák
omlanak reánk örökkön-örökké;
erdeink kiégtek; tömör sziklák,
fojtó füstoszlopok vigyázzák lépteink
nyomát ezért tűnnek el nyomtalan
a füvek rebbenő testéről; ki tudja,
ki tudja, mióta menekülünk már…?
ki tudja, mióta hisszük hajnalnak,
gyönyörű pirkadatnak a fejünk fölé
virrasztó szárnyait táró lángfelhőt?
hisszük: a jövőt épp ez mutatja, írja;
a pusztulás lidérce, a tűz reánk lobbanó
kísértete az Út és az Intelem maga:
vigyázz, menekülő! bűneid fénye
világítja az időt, az ösvényt, amelyen
ki tudja, mióta menekülünk már?
ki tudja, mióta fogadkozunk már;
mióta építgetjük falát s fedelét
a honnak, melyet annyiszor felégettünk,
s amely éjfélre ma is reánk izzik talán.
ki tudja, mióta menekülünk már?
ki tudja, mióta menekülünk már?
III.
István estéje
hited
már nem fontos.
parazsát
tisztán lobogó lánggá
vak szél
nem élesztheti.
kuporodj csak mellé
s ha kell: vesd hátad
a rossz szelek elé.
tüdődből gyenge fújásnyi is
elegendő, hogy fellobogjon.
fénye rejtető homályt s
vakító pompát
egyként feltakar.
a túlélést világítja be.
de sejtésnél több: már-már
bizonyosság, hogy –
ennyi csak.
ennyi vagy. ennyi vattok.
a senkiföldjét benépesítve
csatázhatunk itt magunkkal
örökkön-örökre.
pogányok
szélverte ivadéka; Jézus
jelének tört maradéka;
egy testben egy lélekkel
egyfelé hasadva.
vagyunk.
úrként is szolgálva csak
hódító hatalmak akaratát.
adnak s vesznek majd
hitük fogyása s növése szerint.
de:
itt, e Kárpátoktól ölelt
kis ország messzering,
őrzi évezredeken át
a hazányi égbolt
nem illó
illúzióját s egy kérdést:
Róma, vagy Bizánc?
Bizánc,
vagy Róma?
Róma. Vagy Bizánc.
Lajtos Nóra
Látom az Isten könnyét
Láttam sírni sorban az ukrán fákat,
láttam, hogyan bombáznak házat, gyárat.
Láttam elcsöppenő gyermeki nyálat,
láttam anyát, növeszteni angyalszárnyat.
Láttam füstölgő, földporos tájat,
láttam, mint emészt mindenkit a bánat.
Láttam, bőröndöt cipelni, százat,
láttam, a valami semmivé hogyan válhat.
Láttam fényképen siratni anyának fiát,
láttam, mint vetett egy kézigránát szikrát.
Láttam, ki hogyan mondja el titkát,
láttam összetett kézben fészkelő imát.
Láttam játszóteret, elhagyott, üres hintát,
láttam kötéllétrát, melyet a szél himbált.
Láttam öregeket, amint húzzák az igát,
láttam agyagos földben ott ragadt csizmát.
Láttam végeláthatatlan autóknak sorát,
láttam, amikor átléptük a magyar határt.
Láttam hozzám szaladó fiam arcát,
láttam, amit nem kellett volna: anyám ráncát.
Nem látom a buggyanó tavaszt, a békét,
s nem látom, ó, nem látom a háború végét.
Nem látom, meddig tartunk ki még,
de látom, jaj, látom az Isten könnyét.
Kőszegi Barta Kálmán
Hamis próféták földje
haragszik a föld reng és dühöng
tűzhányókat okád lövell magasba
perzselő füsttenger égő lávafolyam
beborítja a földet elpusztul minden
pusztul a világ pusztul a régi
kéneső hull a magasból égi
a jel nem veszi senki nem érti
mi végre jár a büntetés
oda a friss vetés leégett az is
hamis próféták minden próféta hamis
múlik az idő a kihűlő
lávatenger bőrén nyílik egy virág
Búzás Huba
Menekültek
pillanatunk, mely akkor létezett, de nyomban
———-elillant és a múlt szerelvény nyílt platója,
———-a hely, hol éppen elidőzött, mint a fény
———-vagy mint a végtelen egy csücske, visszatért
———-–ne hidd el! – félévszázad távlatából:
———-a pesti Vörösmarty téren ültem
———-a Café de Paris-ban és velem
———-kissé rézsút, de szemben ült le ő,
———-Dusan, a szerb trieszti srác,
———-mint akkor is, mikor anyám
kulacsból vízzel körbe locsolta magát,
nehogy a tetvek hozzá által keljenek,
———-mert szórta szerb, horvát meg macedón
———-a háború után Belgrád felé…
———-már félnap együtt zakatoltunk
———-úgy harminc-negyvenen a napban,
———-mikor meglökte vállamat:
———-te, jó neked,hogy él anyád
———-– így magyarul – enyémet
———-a kommandó lelőtte
– hol? – Krakkó főterén – miért? – azt nem tudom,
csak azt láttam: eperfagylaltszín vére folyt,
hja, és van hová haza menj, hazátok…
———-tán létezik egy pillanatra Isten:
———-eszméletünk, gyerekkorunk – titok…
———-– a régi tested ez, amelyben ülsz?
———-– nevetett rám barázda arca
———-s a mindenségen áthajoltunk
———-– hisz’ visszatért a pillanat –
———-hogy megfogjuk egymás kezét
Belélegeztük a holtak levegőjét
1945 májusa Budapesten
te legszebb városom, óh, Budapest, Budapestem!
———– suttogta kisanyám – itt szült a nagymamád,
———hát, itt keresem magamat, keresem a gyerekkort –
———és álltunk halkulón és mentünk csendesen
———és láttam a várost: omladozó fa-
———lait, bombák üres tölcséreit,
———az üszkösödő romokat, hol
———csak egy-két véres macska nyá-
———vogott panaszolva
———– kinek? – ami történt,
———szétlőtt vonatokat a pályaudvarokon – jaj! –
———csikorgott föl talpunk alól a törmelék
———és néztük a csonkán vízbe borult hidakat a
———Dunán… s a túlélőket is, amint teher-
———kocsikra lapátolják a sugárút
———– talán az Andrássy út lehetett –
———tanktörte kövét, taligázzák
———a romladékokat, barokk,
———empire, rokokó pa-
———loták körül és –
a Lehel-piacon… aranyos koranyár babonázott
meg annyira, hogy én bizony csudálatos-
nak láttam a város romtereit, gyönyörű volt
———erkélyekkel szegélyezett homlokzatok
———felől a Sziget is az alkonyi napban,
———találkozás – ki élte túl? – anyám
———testvéreivel, pösze húga-
———imat puszilgattam agyon,
———tapsolva, hogy égnek
———az utcai lámpák
Horváth Ödön
Téli utazás
Ott utaztunk szénrakáson hasalva
a mozdony mögötti vagonban, mélyen
nulla fok alatt, negyvennégyben, télen,
a hideg ellen pléddel betakarva.
Anyám és én a pesti bombázások
elől vidékre menekültünk. Nem volt
mit ennünk, s abban a számos üres bolt
volt a ludas. Komor fosztogatások
után számunkra már nem maradt semmi
ennivaló. Így nagybátyámban bízva
elindultunk, hátha falun majd jobban
jutunk élelemhez. Öregkoromban
ezt az utazást, mint gyermeknek ritka,
cudar élményt, nem könnyű elfeledni.
Mindenre képes
Azok a régi, megbízható gátak:
istenfélelem, a pokol tüzétől
való rettegés nincs többé, csak véres
gaztetteinket mentő magyarázat.
A ma embere már mindenre képes:
tör-zúz, pusztít, gyilkol. Ha kedve támad,
a villámgyorsan elrendelt hírzárlat
oltalma alatt megfosztja fejétől
évekig fogva tartott embertársát.
Meggyőződéséért még jóbarátját
is feláldozza, hóhérkézre szánja.
Elfajultságának nincs többé fékje:
rajongói előtt, férfi létére,
anyaszült meztelen hastáncát járja.
Zsatkovics Edit
Három haiku
Határainkon
ólomnehéz fájdalmam
cipelem gyermekem
semmilyen ország
nem lehet gyökered
hazádon kívül
égig érő fák
mindig bimbós virágok
visszavártok még?
Gutai István
Menekülők*
Délvidékről
1944 őszén a Vörös Hadsereg és a partizánok megérkezése előtt Zsablyán is kihirdették a csendőrök: mikor kell ott lenni mindenkinek indulásra készen a községháza előtt.
A csonka Bognár család is elindult. Az apa magyar katona volt, nem tudták, hol. A beteg édesanyát a kocsideszkára terített szőnyegre fektették, párnával alátámasztották a fejét és dunnával betakarták.
Szüle hamarjában összegyűjtötte és a szekérderékba rakta az útravalót. Fölszállt a két lány is: a tizenhárom éves Bözse és húga Rozika. Aztán Sógor elindította a lovakat.
Zomborban kórházba adták az egyre romló állapotú édesanyát; úgy látták, nem bírja ki a bizonytalannak és viszontagságosnak látszó utat. Jöttek tovább az esőben: Bezdán, Küllőd, Béreg, Hercegszántó, Bátmonostor, Baracska… Hatalmas bábeli emberduzzanat alakult ki a lebombázott bajai Duna-hídnál. Közelharc árán engedték föl a kompra kocsijukat a magyar és a német katonák.
Bátaszéken esteledett rájuk. Szüle kis gödröket kapart a vasútállomás környéki kőrakásokba; azokba bújtak az eső elől.
Reggel értek Várdombra, ami akkor még német község volt. A település közepén megláttak egy kerekes kutat, ahol meg akarták itatni a lovakat és ők is megszomjaztak. Odament hozzájuk egy asszony: „Itt nem ihattok! Menjetek Pilisre! Ott magyarok laknak. Ott ihattok.”
Bognárék megfordultak. Sárpilisig a négy kilométeres távolságot a még mindig zuhogó esőben tették meg és jelentkeztek a községházán.
Átvészelték a német és a szovjet katonák rekvirálásait, egyetlen lovuk sem maradt. A lányok és Szüle házakhoz jártak takarítani, kertben dolgoztak, nyáron arattak, cséplőgépnél keresték meg a kenyérre valót. Ősszel kukoricát törtek, éjjel szárat vágtak. Sógor más lovaival szántott, szalonnát, kenyeret kapott.
Bognár Péterné a kórház után túlélte a járeki és a gajdobrai haláltábort és Eszékről átszökve megtalálta Sárpilisen a családját. Az édesapa öt év múlva került elő.
Bognár Erzsébet is férjhez ment, bontott anyagból házat építettek a férjével; dolgozott a helyi bölcsődében, főzött az óvodásoknak, huszonnyolc évet lehúzott a szekszárdi kórházban.
Több mint hatvan évet töltött el már új lakhelyén; addigra eltemette Szülét, Sógort, az édesanyját, az édesapját, testvérét, férjét, fiát.
Élete vége felé szeretett volna még egyszer visszamenni Zsablyára. A vagyon-visszaszármaztatás érdekében (hosszas levelezés és telefonálgatás után) unokahúgával, Rózsival és egy fogadott sofőrrel elindultak az óbecsei ügyvédhez. Ha ott végeznek, gondolták, kiszaladnak Zsablyára. A határon azonban kiderült: érvénytelen Bözse néni személyi igazolványa.
„Nem akar beengedni a szülőföldemre?!” könyörgött Bognár Erzsébet a különben segítőkész határőrnek.
„Nem tehetem.”
Akkor a két rokon között parázs vita kerekedett: ki tehet róla, hogy ez megtörténhetett, kinek kellett volna figyelni az igazolvány érvényességi idejére, „menjünk haza”, „hagyjuk a fenébe az egészet”…
„A becsei ügyvéd vár bennünket, ha már itt vagyunk, ne menjünk haza üres kézzel! Bözse néni beül a vendéglőbe, ami mellett az előbb eljöttünk, visszafelé pedig bejövünk érte” javasolta az autó vezetője. Indítványát Rózsi elfogadta.
„Ne hagyjatok magamra!” rimánkodott az öregasszony, amikor kiszálltak az autóból a parkolóban és bekísérték az étterembe. A szerb tulajdonos őszinte örömmel fogadta ajándék vendégét és azonnal leültette.
Rózsi megbeszélte az ügyvéddel a további tennivalókat, de nem sok jóval kecsegtette a kárvallotak utódját.
Aggódva lépett be sofőrje társaságában a vendéglőbe. Nagynénje ott ült a csapóajtó mellett, asztalán egy bőséges ebéd maradványaival. Szerencsésen hazaértek, de Bognár Erzsébet soha nem látta többé szülőföldjét, mert nemsokára meghalt. Az elveszett vagyon visszaszerzéséért indított per is dugába dőlt.
+++
Az ókéri németeket a Fekete-erdő vidékéről telepítették Bácskába. A II. világháború idején alig volt már fiú otthon, mind a fronton harcolt a német hadseregben.
Rosalie Schneider bátyja 1943-ban halt meg Dubrovniknál. Lányok meg asszonyok dolgoztak a földeken, hajtották a lovakat, közben állandóan ez járt a fejükben: „mi lesz velünk, ha az oroszok és a partizánok átjönnek a Dunán?”
Azon a vasárnapon is templomba ment a Schneider család. A prédikációt egy német és egy magyar katona félbeszakította és kihirdette: két órakor álljon mindenki, akinek kedves az élete, menetkészen a főutcán. Lélekszakadva szétrebbent az evangélikus gyülekezet. Minden háznál eszeveszett kapkodás kezdődött. „Siessünk!” „Hamar… hamar…” „itt vannak a partizánok…” „még nincsenek…” „mi senkit se bántottunk…” összedobáltak egy kis ennivalót, néhány ruhadarabot, pokrócot… a tehenet a saroglyához kötötték, útközben jó lesz majd a tej… úgyse maradnak sokáig.
Nem csak a német, hanem a magyar és a szerb templomban is szóltak a harangok, amikor elindult a menet. Verbász után vette észre valaki az első halottat az árokban. „Gyertek ide!” „Úristen!” „Itt is!” „Itt is!” „Ezek zsidók!” „Aki nem tudott továbbmenni, azt agyonlőtték és otthagyták.” „Meglesz ennek a böjtje” mondta Rosalie édesapja, Franz Schneider. „Visszaüt majd az ostor!”
Schneiderék is mentek tovább a menekülőkkel. Az asszonyok a kocsikon szültek, bábaasszony és mosdóvíz nélkül. Ha valaki meghalt, a hullát átadták a Vöröskeresztnek; nem volt szabad megállni.
A felrobbantott bajai hidat látva Dunaföldvár felé fordultak. Ennivalójuk már-már elfogyott, a legyengült lovak alig bírták már vonszolni a kocsikat. Kínkeservesen eljutottak Wiener Neustadtig, ahol vagonokba rakták őket. A szovjet zónában kihirdették: „Aki akar, hazamehet!” Franz Schneider azonnal döntött: „Mi hazamegyünk. Ókéren van mindenünk. Visszafordultak.
Bácskában akkor még tartott a vérengzés, a partizánok nem engedték be őket falujukba. Újra megindultak a többiek után az őshaza felé. „Éhes vagyok!” „Brot!” „Brot!” Útközben ezek a fohászok hallatszottak mindenhonnan.
Bátaszéken a transzportvezető azt tanácsolta a végsőkig elcsigázott csoportnak: „Menjen mindenki élelemért a közeli sváb községekbe, Mórágyra vagy Alsónánára!” Schneiderék Alsónánát választották. Ott kaptak enni, lúgot csináltak, hajat mostak, megfürödtek.
Gyalog János Kolarevo Selon élt, és kovácsmesterséget tanult. Magyar létére két horvát fiúval együtt besorozták a Wehrmachtba, ahonnan kereket oldott. Nemsokára keresni kezdték a hatóságok. Egy másik katonaszökevénnyel átlógott Magyarországra. Dolgozott Drávacsepelen, Mernyén… mindig ott, ahol többet fizettek. Egyik unokatestvére, akivel levelezett, Alsónánára hívta, mert ott szerinte nagy szükség van munkáskézre és jól is fizetnek. Akkor meg miért ne? gondolta János és elindult. A ruszkik már továbbmentek, amikor odaért. Egy gazdánál vállalt munkát, nemsokára megérkeztek a bácskai svábok. Meglátott köztük egy csinos, barna lányt. Ráköszönt: „Zdravo diko!” [Szervusz!] Rosalienek még a lélekzete is elállt a meglepetéstől, de aztán visszaköszönt: „Zdravo!”
Egy kicsit beszélgettek. Találkoztak másnap is. Mindenki csomagolt, indult volna vissza Bátaszékre, hogy csatlakozzon a transzporthoz. Rosalie nem tudta, mit csináljon. Szerelem az, amit érez? Menjen? Maradjon? Apja korholta: „Itt akarsz maradni egy idegennel? Akit csak fél napja ismersz! Azt se tudod, kicsoda! Ebben a háborús világban sok az össze-vissza ember. Lehet, hogy ez is az!” Várt, mit válaszol a lánya, de Rosalie hallgatott. János ott állt nem messze tőlük, ő is hallgatott.
Franz Schneider akkor kikelt magából: „Ha itt maradsz… ha ezt megteszed, a bátyád megfordul a sírjában!” Sarkon fordult; otthagyta a lányát az édesanya is, otthagyták a nagyszülők is, elgyalogoltak Bátaszékre, de nemsokára visszatértek a lányukhoz.
Rosalie (akkor már) Rozália és János összeházasodtak, fölneveltek három gyereket és együtt éltek, míg meg nem haltak.
A jeges ár elől
A kisfiú értetlenül téblábolt a konyhában összerakott batyuk között. A gyalogszéken berliner kendőben ülő nagyanyjára nézett, aki fejét lehajtva, két kezét egymásba fonva egymás körül pörgette hüvelyujjait.
Nagyapja a viaszosvászonnal letakart asztalnál utolsókat szippantott cigarettájából; mindig hagyta a körmére égni, ezt titokban már megfigyelte az unokája.
Aznap reggel nem gyújtottak tüzet a sparheltben, nem dudorászott rajta a melegvizes fazék. A falióra tiktakolt, mint máskor, de most hangja nyugtalaníthatta a nagyapát, mert fölállt és mutatóujjával megállította az ingát. Ez rendkívüli eseménynek számított, mert amióta a kisfiú hallhatta, öt és fél éve, az óra sohasem pihent.
„Miért állítottad le, Papa?” fordult a nagyapjához.
„Kinek járjon?”
Tigris ugatni kezdett, jelezve: idegen közelítette meg a portát. A nagyapa fejére tette a kalapját, kiment és néhány perc múlva egy prémgalléros félkabátot viselő bácsival tért vissza. A férfi jóval fiatalabbnak látszott Papánál és ugyanolyan bajusza volt. Bemutatkozott és máris nyúlt a batyuk után. „Menjünk” – mondta, „mert a gát hátha…” Térült, fordult és a kapu előtt álló kétlovas fogatra rakodott.
A nagyanya akkor már nem bírta visszafojtani sírását, nyüszítve zokogott. A nagyapa búcsúszemlét tartott a hátsó udvarban. Megpaskolta Vilma nyakát az istállóban. „Ne félj, minden nap hazajövök” súgta a fülébe. „Nem hagylak!” A fekete bőrű muraközi ló gazdája után nézett, ő pedig bereteszelte az ajtót. „Hátha hazudtam neki?” Mi lesz, ha a víz előbb ér ide? Beleborzongott Vilma pusztulásának gondolatába. Másik kedves lovát a háborúban veszítette el. „Ha a kocsi derekát megrakták volna piroshasúakkal, akkor sem adtam volna” emlékezett később Pistára. Negyvennégy karácsonya után őt is odaparancsolták fogatával az oroszok az őcsényi repülőtérre. A kirendelt civilek megrakták bombákkal a kocsi derekát, aztán indíts Budaörsre! Az érdligeti pihenőnél orosz tisztek vették körül a lovat. Megnézték még a fogát is, ahogy vásárban szokás. Elismerően beszéltek róla a maguk nyelvén és közben izgatottan bólogattak egymásnak. Aztán csak úgy kifogták és elvezették, hiába ugrott le védelmezve a gazdája a kocsiról, a képébe nevettek. Pista nyerített, toporzékolt közben, a nagyapának pedig majd’ megszakadt a szíve.
Vilma maga volt a jámborság és a szorgalom. Hiába rakták meg a csatlásos kocsit szénával, vagy csöves kukoricával teli zsákokkal, meglódult és nem tűrte, hogy más szekér előtte haladjon. Inaszakadtáig erőlködött, hogy megelőzze, utána pedig tartsa a kiküzdött pozícióját.
A nagyapa megszemlélte a disznókat is, a tyúkok föltalálják magukat, gondolta és elbúcsúzott Tigristől is: „Őrizd a házat!”
A nagymama és a kisfiú már a batyukon gubbasztottak, amikor a nagyapa beriglizte a kaput és fölült a kocsideszkára a hajtó mellé.
„Szépek a lovai! mondta neki néhány lépés után.
„Jól is vannak tartva!”
„Meghálálják.”
„Meg.”
Várdombon tarka hangzavar fogadta őket. Lovak prüszkölése keveredett a falun áthaladó teherautók, munkagépek zajával, nevek röpködtek: a házigazdák kint állva a hídon fennhangon, integetve szólongatták a hozzájuk beosztott menekülteket.
A kisfiúék Tessedikékhez kerültek. Szívesen és együttérzéssel fogadták őket, egyik szobájukba szalmát hintettek, ott lett a jövevények hálóhelye. (Felnőttként László Péter Fehérlaposok című könyvében találtam meg befogadóink nyomait. Tessedik Pál földműves öttagú családjával 1947. november 12-én érkezett a felvidéki Negyedből a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény következtében. Velük együtt hatvannál több embert űztek Nagysallóról, Udvardról, Ébenhardról Várdombra. Ahonnan 1947-ben és ’48-ban kitelepítették a svábokat. ’56 márciusában pedig – ha csak időlegesen is –, menedéket adtak egy sárközi falu lakóinak. E sorok írása közben eltűnődtem: ez a a XX. század Nagycirkusz triplaszaltó csendes világszáma.)
A kisfiú az első ebédosztásnál összebarátkozott egy már iskolás (!) falubeli fiúval, aki elmesélte neki menekülésük izgalmas történetét: az iskolában abba kellett hagyni a tanulást, és autóbusszal hozták őket a téesz tanyájába. A kisfiú naphosszat vele játszott, csatangolt a szőlőhegyen (Az egykori játszópajtás hatvan év múlva is csodálattal beszélt a májkonzervvel való első találkozásáról, ami az árvizi kitelepítés idején esett meg.)
Felnőtt koromban dokumentumfilmeken láttam a félelmetes jégtorlaszokat robbantó utászok és repülőgépek pilótáinak igyekezetét, a gátakon védekező katonák, vasutasok és civilek valóban hősies helytállását, közben hallottam a Duna alattomos morgását. A megvadult folyó több helyen zúgva, bőgve áttörte a gátat, és elöntött több falut, mert akkor a víz volt az úr. A Sió is átszakította Szekszárd fölött a töltést. Korabeli újság tudósításait olvastam az Árvízvédelmi Kormánybiztosság döntése nyomán kiürített településekről.
Amikor a Duna kiadta mérgét és hét-nyolc nap múlva visszahúzódott medrébe, mi is hazatérhettünk. Az ár nem tett kárt a mi falunkban. Ugyanaz a kocsis, Lajos bácsi (a kisfiú akkor már tudta és megjegyezte a nevét) vitte vissza őket.
Nemsokára úgy két-három kilós dobozokat kaptunk, rajta ez a felirat: BUTTER Az amerikai nép adománya. Miután kiürült, öregapám évtizedekig szögeket tartott benne.
Szüretkor, ha a tanya előtti gyöpre terített abrosz körül megebédeltünk, sohasem mulasztottuk el megmutatni egymásnak Tessedikék házát: ott laktunk az árvíz idején.
A hazából
Szőke Pál 1949-ben végrendeletileg harminchat holdat örökölt. Csak tizennégyet tartott meg, a többit „felajánlotta” az állami gazdaságnak, mégis kuláklistára került. Még abban az évben mindenüket elárverezték. ’50-ben fegyverrejtegetés gyanújával letartóztatták, két hét múlva a megyei bíróság szabadlábra helyezte. Házukat lefoglalta a Márciusi Ébredés termelőszövetkezeti csoport.
Az öttagú család a csepeli Királydülő egy kis házikójában húzta meg magát. A családfő a Rákosi Mátyás Művek darusaként lett az uralkodó osztály tagja.
Pista fiát fölvették a csepeli zeneiskolába. Szép hangja és jó hallása ellenére három hónap múlva az igazgató kirúgta. Levelet kapott ugyanis tehetséges tanulója szülőfalujából: kulákgyerek nem méltó olyan képzésre.
Palkó, az idősebb fiú akkor már segédmunkás volt Sztálinvárosban. (A gyönki református, majd a bonyhádi evangélikus gimnáziumba járt, középiskolai tanulmányait a budapesti Lónyai református gimnáziumban fejezte be. Származása és felekezeti iskolában szerzett érettségije miatt nem vették fel sehova.)
Katonaidejének letöltése után Kővágószöllősön építette a leendő uránbánya tárnáit. A forradalom kitörésekor beválasztották a munkástanácsba. A leveretés után a biztosnak látszó letartóztatás elől decemberben Jugoszláviába disszidált. Szándékáról csak öccse tudott. Őt a kalocsai laktanyában érte a szovjet megszállás. A magyar és a szovjet katonák egy ideig farkasszemet néztek egymással, majd a Vörös Hadsereg harcosai lefegyverezték és hazazavarták a honvédeket.
Pista a katonaságnál szerzett jogosítvánnyal teherautó-sofőr lett. Levelező tagozaton mezőgazdasági technikumot végzett, nagyon szeretett volna önállóan, a maga uraként gazdálkodni, mint egykor ősei, A kárpótlás előtt azonban meghalt.
Palkó a gerovoi egykori katonai büntetőtáborba került. A foglyokra fegyveres őrség vigyázott.
Ötvenhét januárjában egy fiatalasszony látogatta meg Szőkééket. Tizenkét éves fia (egy „bajai srác”) is átszökött Jugoszláviába. Édesanyja utána szökött és a gerovoi menekülttáborban megtalálta és hazahívta.
„Üzenetet hoztam” mondta Szőke Pálnénak az idegen nő és átadott neki egy húszforintost.
Szőkéné értetlenül forgatta, majd kérdőn és gyanakodva fölpillantott.
„Nézze csak meg jobban!”
A háziasszony újra szemügyre vette a kék bankjegyet, akkor vette észre a szélén Palkó fia keze írását: Jól vagyok.
Alig ment el a hírhozó, házkutatást tartottak a családnál. Az idegőrlő zaklatások később folytatódtak. Hatásukra Szőke Pál újra átrétegződött: darukezelő lett Kazincbarcikán.
Egy svéd munkaerő-toborzó küldöttség tagjai Palkót is kiválasztották a menekülttáborban. Társaival együtt vonatra, azután hajóra szállt és 1957. május elején megérkezett Malmöbe.
Húgát érettségi után már fölvették a pécsi jogi egyetemre, mégsem lett belőle jogász. Nemsokára követte testvérét a szabad világba.
*Földönfutók, hontalanok II. Menekülés Bácskából 1944–45. (Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944–45 Alapítvány 2016) és Kocsikerék a nyakcsigolyán (Pro Pannonia Kiadó 2018) kötetem alapján.
M. Fehérvári Judit
Arcvonások nélkül
A fiam lába vöröslő kötésben úszik.
Azt mondják, a saját vére.
Üveges szemében várakozó közöny.
A teherautó platóján az égre tekintek:
Isten! Hallod? Őt nem viheted sehová!
Isten! Hallod? Hallgatsz, én jajgatok.
Ki bírja tovább? Messze még a határ.
Csak addig bírd ki, fiam! Lesz élelem,
kórház. Csillagszemek kísérnek,
karjaimba zárlak: hideg-meleg testedre
vigyázok, többé nem kísérnek puskaropogások.
Anyám! Madarakkal játszom: fekete-fehér
szárnyakat gyűjtök, hogy az otthon íze
ne legyen a múlt maradéka. Érzed a
lobos szél nyargalta februári lőporáztatta
határ, hogyan zokog búzáért, békéért,
és férfiakért, kik felszántják, s bevetik
e hazát? Fiam! Itt csak a halál csapdos
körülöttünk. Lábaid kötése is rozsdabarna.
Kötélen tartom neked az eget, csak hagyjuk el
ezt az országot már! Látod, az az embersor
már előttünk nem más, mint Magyarország.
Nem nyel el ez az év, a sötét, új életedre
itt rakott fészket a remény.
Saitos Lajos
Diptychon
Sobor Antal emlékének
1. Hazamentek a katonák
A lányok hozták el a tavaszt
a katonáknak
a lányok hozták el
a béke virágait
és tanították nevüket
viola jázmin margaréta
örültek a katonák
és feledték bajaikat
és feledték hétrétű fájdalmukat
és feledték felejthetetlen bajtársuk szavát
csapott célgömbbel úgy célzunk
viola jázmin margaréta
és örültek a katonák
hogy idők árkain túl is
értik egymás
szerelmetes szavát
viola jázmin margaréta
kék fátyolba öltöztetett tündérek
tündérei a meséknek
tündérei a tüdőbajos futóárkoknak
tündérei a kénszagú tűzvésznek
tündérei a meséknek
a gyermekkor álomképeiből kiléptek
ezerarcúvá lett az ünnep
szétosztották az illatos szappant
viola jázmin margaréta
szétosztották az illatos olajokat
s fehér inget fehér kendőt kéket
és levetették a katonák az egyenruhát
és átkarolták szerelmesük csipejét
és átkarolták a virágtengereket
violát jázmint margarétát
és tánclépésben indultak a főtérre
hol mutatványosok várták őket
kik kardot nyeltek a tiszteletükre
és más harci szerszámokat süllyesztettek
a történelemkönyvek lapjai közé
majd szóvá tették a virágok nevét
s énekelték
viola jázmin margaréta
tépett szívekből nyíló rózsa
2. Tűzszünet
„… ne keresd ami van
minden a helyén van
azt keresd ami nincs
boglyában a sok kincs.”
(Bettes István: Tüsszentések)
Tüsszentett a hangya
tűzszünet van.
A hosszú háborúnak ím vége.
Most kéne eljönnie emberre
a farkasok antitörvényének.
B. Tóth Klára
Aineiasz vívódása menekülés közben
Ab urbe condita – A város alapításától
Titus Livius
Mért pont engem küldesz Hektór, távoli földre,
menteni istenszobrokat, embert? Trója-hazáért
halnék inkább, mint meneküljek… Harcban elesnék-
oly könnyű s vágyott a halál, mikor ily pokol élnem…
Mit lehet itt még menteni, látod, lángok emésztik
drága hazánkat, füst, korom, istenek átka lesújtnak,
hű Kreuszám mögülem tűnt el, jaj, nem szoritottam
drága kezét, hisz vállon vittem béna apámat,
s kisfiamat kellett kivezetnem lángok öléből…
S kint a falon túl várt rám sok menekült, akiket most
menteni kell a sok akháj gyilkos elől, de a kérdés:
istenek ádáz küzdelmétől, Héra dühétől
hogy képes menekülni a földön porhüvely-ember…?
Isteni édesanyám, jöjj, bosszúm vájd ki szivemből,
szép Helené, Párisz bűnétől el ne vakuljak,
áldozatok maguk is, de szerelmük rabjai lettek,
isteneink játékszere mind, aki földi halandó…
Mért alkottatok, ősök ilyen zord égi vezérkart,
ők sem jobbak az embernél, éppúgy a viszályok
rengetik égi honuk, az Olympos zeng a csatától…
Ó bár jönne a kor, mikor egy Isten van az égben,
s ártani nem, sőt lelkünk mentését veszi célba.
Építsünk Neki várost Trója után, ami majdan
méltó templomokat készíthet a hét halom alján…
Addig azonban félő, majd ez is áldozatokkal
jár, mint minden a földön, s folyton gyűlöletet szül…
Add, igaz Isten – itt érezlek már közelemben –,
higgyek a jó győzelmében végül s a szivemben,
ott legalább hadd nyerjek Rómát Trója veszésén.
Kemsei István
Levelek Pontusba
A tizedik levéltöredék Ovidiusnak
Távlatokat nézvést mégis történelem ez, mit
—átéltünk: együtt van minden hozzá:
vér, a mocsok, küzdés, a hatalmak harca, nyomorgás
—mások okán, fölösen, víg helyi öldöklés,
újrafelosztás, mind, mit előre tudón bogarászhatsz
—régi korok polcon romló könyveiből.
Ismert képek ezek, csak a technika változik ébvről
—évre, szöveg korról korra a számító
pusztítást magyarázni, vadultr eszmék kavarognak,
—felmentő seregek földúlják a határt,
gyarmati hősnek emelnek szobrot, s únva ledöntik,
—újra szöveg hallik, megváltó duma szól,
majd kezdődik minden előlről…
Közben városok égnek, falvak ürülnek a pusztán,
—űzött nép menekül, mentve motyóját, s fél,
mert nem tudja, milyen törvények kedve irányít,
—hogy ki vezette a harc, s főképpen mi a cél,
merre irányul holnap a vércsapolás Pazar üdve,
—oltani létet, mint angyalszárnysuhanás…
Nincs beavatva az ember eféle ügyekbe, akárhogy
—tervez, melléfog, s pottyan a bajba nyaki:
rálőnek, vagy hullahegyek mentén araszolhat
—vén országutakon, hajtva az éhségtől,
vagy kolerától, míg váratlanul eljön a béke…
Nálunk másképpen mennek a dolgok, jobb a kilátás,
—Éli világát most, tudja jövendőjét
Jól tájékoztatva a polgár: semmi a két év,
—mit legatyásodtan tölteni kell kicsinyég…
Történelmi a pillanat itt mifelénk, türelemmel
—Húz rabigát, láncot, vagy korszakváltást
bárki, ha kérik: csak még egy kis időt ha kibírnánk –
—s mily szép lesz majd ott seregelnünk holt
történelmünk olcsóbb, koszlott lapjai szélén
—kis lábjegyzetben: voltak, akárkik, ezek…
Így fogy a század, utolsó éveivel, Naso, nálunk,
—hűs Duna partjainál, meglepetés nélkül.
Úgy száműzheti néha magát, hogy csak ki se mozdul,
—s bízvást senki lehet mind, aki megszületett:
nem szól róla Évkönyv, tetteiről eposzok sem
—emlékeznek meg, s hír s, ha elpusztul,
némán horpad a sírja, kiszolgált csontja enyészhet
—bátran, nyomtalanul, névtelenül porlón
szétfoszló malacok, macskák, s más dög közelében…
(1998)
Mások
Horatio, világíts! Elviselhetetlen a Sátán sötétje,
bucskázva át a bugyrok tömegén, alig lát az ember.
Nem fér a bőrében, mindig kitalál valamit,
ha már hosszú ideje tart a béke,
őrülten viszketni kezd a valamije.
„Menjünk, mert a késés az utat növeszti.”
A Nagy Háborúban elpusztult x millió ember,
a Másodikban – épp egy emberöltő múlva! – y,
s az eredmény: majdnem semmi,
az ember sokak által várt megtisztulása elmaradt.
Az azóta eltelt hetvenöt esztendőben
az emberiség a háború elkerülését gyakorolta.
Az eközben holtak számát senki nem adta össze,
de azt tudjuk, hogy Koreában, Vietnamban,
sőt az egész Hátsó-indiai pokolban,
a „felszabadult” Afrikában a törzsi háborúkban,
a Közel-Keleten stb. azért haltak,
hogy az egészet Európa megússza,
s ezalatt az elhülyülés művészetét gyakorolja.
Hogy látva lássunk: „Rémhírek és férgek közt él itt”.
Eközben a Föld pörög, mint a megveszett motolla,
1674 km/h – ha éreznénk legalább, ahogy talpunk alól
kisüvít az egész kínkeserves miskulancia!
Miközben a Nyugat jólétben böfög, a Közép szívesen
utánozná, nem sejtve, mennyire unalmas,
ha hirtelen megvan mindenünk,
és nincs mire elköltenünk a keresményt,
de közben bekövetkezik az eszmények pusztulása,
és céltalanná omlik az élet. A. utakat gyűr maga alá,
minden évben más országban nyaral,
a helyek bosszúja utoléri, hiába látja a
kölni, milánói Dómot, mégsem szeretik,
állása bizonytalan, rokonsága rühelli,
fecseg a felszín, a mélybe is leér a folytonos locsogás.
Az ember képtelen felnőni önmagához.
Ez van, Horatio. Késésben a lét minden nyűge,
az idő ránkszakad, a kereső kutyák
nem kapnak szagot, nem csoda: ebben a bűzben,
hogy vágni lehet e kétes illatot.
És aztán? Nem félik a jövőt az eljövendők.
A Bűnben fogantak bezzeg, a bűnös eszme követői
a modernség jegyében – persze a Pénz és
a Hatalom – mi más? hirdetőik és kiszolgálóik,
együtt a keselyűk és a sakálok, végül az öntudatlan
rovarhad, napszítta csontok fehéren, majd azok is:
mióta lejárt lemez, a lejárt halál kattog a fülben.
Itt vannak a barbárok, Kavafisz, mi állítjuk elő őket,
legyenek a megoldás, ha nincs is megoldás, meglelik
az orzott időben, és tovább a mért időn túli mélyben,
az egyetemes sötétség havában, a személyességnek
gúnyolt magányban…
Czigány György
Szőnyegbombázás Pestszenterzsébeten
1944 tavaszán, a nagyhét kezdetén Pestszenterzsébeten, falusias, bérelt házunkba éltem végig az első szőnyegbombázásokat.
Mint mikor az orgonista sarka kitart a legmélyebb basszuspedálon. A teraszon állva soká hallgattam ezt a furcsa, szívremegtető búgást. Szól a „16-lábas” basszus. Alig hallhatóan, szinte csak a remegőt remegtette. Öt perc múlva testesebbé válik a hang. Tíz perc elmúltával sima, tömbbé vasalt, megszakítatlan mennydörgés zeng fölöttünk. Halljuk a légvédelmi ágyúk fáradt böffenéseit: a szirénák már elhallgattak. Létra vezet le a kocka-beton pincébe. Csak ketten vagyunk odalenn: Anya és én. Apám messze van, a Gyömrői úton, munkahelyén a Radiátorgyárban. Az újonnan festett pinceajtó váratlanul kitárul: a fehér villogásban piros is, mintha tűz tükröződne. Tátott szájjal védekezünk a légnyomás ellen. Üvegcserepek hullnak hosszan csilingelve, záporozva, talán az égből. Anyám ötlete, hogy a mosóteknőt, kuporogván, tartsuk a fejünk fölé, mint valami esernyőt. Meg-meghullámzik a föld alattunk. Nyelünk, tátogunk. Egyszer csak véget ér a világ. Elhalkul minden. Csend. Hülyén elmosolyodok: nem haltunk meg mégsem. Ekkor, mintha csak az előbbi emléke volna: újra az orgonabasszus finom pianissimója. A második hullám. Anya száraz szemmel néz. Nem fogjuk túlélni, még egyszer nem lehet kibírni. Zsebkendőt nedvesít mégis. Tartsuk a szánk elé, az orrunk alá. Az anyák, a nők szent gyakorlatiassága. Segíteni, minden helyzetben segíteni. Az ajtó most kiszakad, ferdén lóg a levegőben. Hiszem, hogy meghalunk, s nem tudom elképzelni. Fölnézünk: látni egy darab eget. Derűset, nyugalmasat, öröktől ismerőset. Nem tud az égbolt semmiről, nem hallatszanak oda föl a szirénák; csak csillogtatja a nap a magasban vonuló ezüsthalak rajait. Talpunk alatt föl-fölrúg a föld a betonon át, végigreped a fal, sisteregve repülnek be az ablakok szilánkjai, jégeső veri a fölfordított teknő alját, késként állnak benne az üvegdarabok. Anya megszopja a hüvelykujját, mintha megvágta volna kicsit főzés közben. Köpködjük a port, és megadjuk magunkat. Meghalunk, csak már legyen vége. Nem lett; csak az ötödik kötelék támadása után. Cserepek, törmelék, valami piros rongy, sál a teraszon. Később lassú mentőautó bukdácsol, gödröket kerülget, billeg a járdán. Oldalt nézek, s nem feledhetem a látvány különös eufóriáját: a szomszéd utcva orgonabokros kerítése innen látható, holott, holott eddig soha, hiszen eltakarták a házak. A Horváthék háza helyén porzik valami árok. Még reggel Pestre villamosoztak. Majd hazajönnek? Ácsorogtam a teraszon, ráérősen. Sütött a Nap.
Zárófogadás (Szent István Társulat, 2009)
Suhai Pál
Menekülés otthonról haza*
„Ki sem mondhatom, micsoda öröm számomra Palikát látni.” Ahhoz, hogy apám láthasson, és nekem örülhessen, Bezenyéről még haza kell érnem. Eddig erről tökéletesen megfeledkeztem. Most pótolom. Keresztanyám nekem címzett kései visszaemlékezésében, 2004. október 3-i levelében erről a következőket olvashatom.
„Disszidálni nem akartunk, csak a határ közelében akartunk maradni. Hogy miért mentünk el Várpalotáról, mert ott nagy volt a front, sehol nem fogadtak be, csak a bányába mehettünk volna be, de oda nem akartunk, de jó is volt, mert a bányát elárasztották a németek vízzel. Bántalom nem ért bennünket, mikor odaértek [Bezenyére] az oroszok, a Jancsi [az öccse] kiment eléjük, ő fogadta az előjövőket, mi a bunkerben voltunk, három kisgyerekkel meg egy szökött magyar katonával, féltünk, hogy majd esetleg a gyereksírásokkal ránk találnak, de nagyon jók voltak [a gyerekek]. A félelem az volt, mikor a németek vonultak vissza, a házunk állandó mozgásban volt, mert ez a fő út vezetett Bécs felé, és a nagy tankok, ágyúk arrafelé menekültek, [a] mi ablakunk alatt. Április 8-án megtudtuk, hogy már van közös magyar, orosz követség, és lehet jelentkezni, hogy menekültek vagyunk, és kapunk igazolványt, hogy mehetünk haza [Paksra], meg is kaptuk. Lakott még a házba[n] két vasutas férfi, szintén ők is menekültek, egyik Gyergyóból való volt, a másik kabai, katonák, de megszöktek. Addig nem ismertük őket, csak a Jancsi, megtudták, hogy haza szeretnénk menni, lakott velük még [egy] 14 éves levente gyerek. Ő tudta, hogy hol lehet kapni kocsit, lovat, és egy éjjel sikerült is így elindulnunk haza, nagyon sok viszontagság között. Az orosz férfiakkal nem is volt bajunk, csak a nők voltak gonoszok, a férfiak megnézték az igazolást, és tovább mehettünk, de a nők lepakolták az egész kocsit és minden gyerekholmit, el akarták venni. A gyergyói tudott egy kicsit oroszul, valósággal könyörgött, hogy adják vissza, mert azok mind gyerekholmik. Lovat, kocsit, mire hazaértünk, 4-szer cserélték velünk, mindig rosszabbra.”
Családi legendákból, mindenféle elbeszélésekből szőve egy versben is megképződtek a hazaút eseményei. Ezt is ide iktatom.
Első lovam
Első lovam valódi volt,
nem volt az játék, s az sem volt, az élet.
Ki született, meg is lakolt –
s csak későn érti meg, mivé lett.
Én csecsszopó még, kit kocsin
Bezenyéről menekítettek
Paksra, haza rokonaim,
anyám, keresztanyám – s a tetvek.
S egy vasutas, hogy férfi is legyen
a mindennapos megpróbáltatásban,
s a nyelvtudása védelem
a sok-sok igazoltatásban.
Kellett az is, a kis paci,
amelyet folyton rosszabbra cseréltek –
s rázott minket a rossz kocsi,
a történelem és a félszek.
Én mindezt, mondják, csöndesen
tűrtem s tán boldogan végigaludtam,
nem fájdítottam még fejem
az egyszeri, a hihetetlen útban.
Ám végül csak megérkezett a jó
család, de hogy? – a végső fordulóban,
a ház előtt összerogyott a ló –
első lovam, amely kidőlt alólam.
*
S ha már vers, jöjjön még egy. És ha Bezenye, tegyük meg az utat még egyszer, ezúttal futva és odafelé is. Anyám hasában. Mert így indult a menet Várpalotáról, bombázás közben. Anyám héthónaposan, keresztanyám a két kisgyerekével, Miki még csak lesz négy éves, Öcsi kettő, no és három férfi is: keresztapám, vele egy Tolnai nevezetű nagydarab, végül Jencsike, a nők öccse, valójában még kamasz. Az idén éppen nyolcvanadikba lépő Miki unokatestvérem előadása szerint (egyetlen maradék szemtanúként a napokban őt is meginterjúvoltam) volt bánya, igen, melyet a németek azért árasztottak el vízzel, mert megneszelték az oda menekült zsidókat. Oda tehát a Palotáról menekülők, szerencséjükre, nem mentek. Így sietett a kis csapat az úton Pétfürdő felé, hogy ott vonatra szálljanak. De útközben elkapta őket egy bombázóraj. A péti olajlefejtőt bombázták, de ezekből (a bombákból) jutott az országúton menekülőknek is. Ők az út melletti diófásban próbálták magukat meghúzni, hason, a gyerekekre védelmül egy-egy férfi feküdt. Öcsi így is légnyomást kapott, a többiek megúszták az ijedelemmel. Nincs több úti emléke. Bezenyén a bunker nem azonos a ház pincéjével, oda nem mertek, oda bármikor bejöhetett a német vagy az orosz. A bunkert a vasutasok ásták a kert végében, lejáratát kukoricaszárakkal álcázták, hogy ne lehessen észrevenni. S hogy itt (ott) születtem én. Ők, Jencsike és Miki ide hoztak egyszer egy vödörnyi tojásgránátot. (Egy kilőtt tankból szedték.) Nagy ijedség és nagy korholás lett a vége. Mindez Miki elmondása szerint, az én fantáziámban egy kissé másképp, csak egy kissé másképp – anyámmal való történetemet önző módon kiemeltem a többieké közül. Ez tehát a vers. Ilyen értelemben absztrakt vers. Legyen ezzel vége az oda való út históriájának.
Bezenye
Bezenye, Bezenye,
mit üzen a neve,
bármit is üzen-e?
Legenda csak, mese,
puszta név, annyi se,
születési adat,
amelyet olykor egy
hivatalnok írat?
Helye és ideje,
satöbbi, Bezenye.
Ide terelte be,
ide verte anyám
negyvennégy rossz tele,
hadak véletlene.
Én meg, egyetlene,
vagy még csak ennyi se,
menekültem vele,
benne még, benne, de
lánctalpak zöreje,
lövések döreje
engemet se kímélt,
a sztalinorgonák
hangja volt fülemnek
a legelső zene.
Behallatszott ide.
Legenda csak, mese,
ennyi vagy ennyi se?
Ma is ezt hallgatom:
mit üzen üteme
innen és túl anyám
örök varázslatán.
Veri a háború
szívtelen nagy szive!
*Részlet a szerző Befelé élt élet. Leveleskönyv id. Suhai Pál „hadifogolyéveiből” 1945–1950 (Cédrus Művészeti Alapítvány, 2021) című könyvéből.
Paul Sohar*
Thursday, March 10 2022
Kedves Suhai Pal! Tudna hasznalni egy angol-nyelvu verset? Esetleg magyar forditasban? Az angol BBC Radio most ratalalt egy ilyen temaju versemre egy regi folyoiratban es fel fogjak olvasni a radio adasban, nem is egyszer. Mint ’56-os menekult osztrak taborba jutottam, es az ott tortentekrol szol, aktualis tema. Nincs ekezet a gepemen, es igy nehezkes nekem magyarra forditani. De most jelent meg az elso magyar verses kotetem szerkesztoi segitseggel: „Oszi verslabnyomok”. Az angol forditasaimert most kaptam a Balassi muforditoi dijat. Bocsanat az ekezetek hianyaert ha nem megfelelo. A beadott vers csatolva. Tobb is volna ezen a teman, de a BBC ezt valasztotta.
Tisztelettel,
(Paul) Sohar Pal
Redemption circa 20th century C. E.
A bucket and a scrubbing brush once cured me of
a panic attack that ferociously clang to my throat;
those modest tools were handed to me by a priest
in a crow-black cassock with a bony smile;
we were standing in the communal restroom,
the second focal point of the refugee camp,
the first being the window where
the bowls of soup were handed out,
but before you could work in the kitchen you
had to put in some time in the restrooms,
that was the rule in the refugee camp,
and as soon as I started working with
the bucket of water and the scrubbing brush
I heard angels explaining to me the scheme;
the smell of the latrine smelled sweet
after smelling eternal fear for an eternal night,
after smelling the cynical stench of hell
I was overcome by a smell of revelation,
the promise of salvation handed to me with
a bucket of water and a scrubbing brush.
Huszadik századi megváltás
Egy vödör s egy súrolókefe gyógyított ki egyszer
egy torkomat fojtogató vad pánikrohamból;
csont-mosollyal ezeket az egyszerű eszközöket
nyomta kezembe egy varjú-fekete reverendájú pap;
álltunk éppen a közös mosdóban,
a menekülttábor egyik központi helyén,
az első azonban az ablak volt,
ahol a leveses tálakat kiadták;
de mielőtt a konyhában dolgozhattál volna,
egy bizonyos időt a mosdókban kellett töltened,
ez volt a szabály a menekülttáborban,
s amint elkezdtem dolgozni
a vödör vízzel és a súrolókefével,
angyali hangok érttették meg velem a lényeget;
a latrina szaga édes szagnak bizonyult azután,
hogy szagoltam örök félelmét egy örök éjszakának,
azután, hogy szagoltam a pokol ocsmány bűzét,
legyőzött a kinyilatkoztatás illata:
az üdvösség ígéretét kaptam
egy vödör vízzel és egy súrolókefével.
Fordította: Suhai Pál
*Paul Sohar / Sohár Pál Ferenc ’56-os menekült, költő és műfordító, a 2021-es Balassi Műfordítói Nagydíj kitüntetettje (felváltva az USA-ban és Budapesten él).
Illusztráció: Levélfa, 55. (fh. J. Kuzkovsky)
Ezek is érdekelhetik!
„Bábeli” barangolások. Báthori Csaba és Suhai Pál levélváltása (Levélfa, 83.) →
»A mi Lóri bátyánk!« Angol nyelvű esszékötet Kabdebó Lóránt emlékére (Levélfa, 82.) →
Rilke-fordítások zarándokútján (Levélfa, 81.) →
