Boldogh Dezső: A Gnózis unokaöccse
Babics Imre: Kihallgat itt rekedt ikreket – Cédrus Művészeti Alapítvány, 2021.
Babics Imre új műve két külön kötetből áll: a Kő ködön egy álmatlan éjszaka „itt rekedt emberének” monológja, egyetlen, mintegy nyolcvan oldalon keresztül kígyózó mondaton át, és néhány más ehhez kapcsolódó verssel, a Csendes esély sorozat pedig a letisztult, szemlélődő líra mesterdarabjai. Az előbbi alcíme egy egymás mellett érdekesen hangzó fogalompár – Fraktálepika, a másiké szintén sajátos szóalak: Pontlíra. Mindkét alcím kiválóan megragadja a bennük lévő, Babicsra mindig is jellemző játékos és metafizikai tartalmak lényegét. Közös könyvtokba helyezve alkotják ezt az iker-kötetet, melynek további lehetséges üzenete a borítóképen, egy tenyéren felmutatott jin-jang szimbólum.
Az ellentétpárok értelmében a hosszabb terjedelmű, többségében epikus megnyilatkozások, és a néhány soros, tömör versformákban írt költemények kettősége is valamilyen kiegészülést sugall. Babics munkásságának ismerői felfedezhetik, hogy a Kő ködön-ben mintha főműve, a Gnózis világa térne vissza két évtizeddel későbbi változatban. Az újra felhasznált hexameteres szerkezet parttalan fantáziaképei, a látomásos teremtő alkotásmód ismét olyan színvonalon mutatkozik meg, amely méltán emeli a költőt az őt megillető helyre. E kötet hosszú szövegfolyamai közt elkanyarodó, visszatérő vers-testek is helyet kapnak, valamint egyéb, tartalmi – formai szempontból az addigiakat szintén kiegészítő darabokat is olvashatunk a zárórészekben. A Csendes esély meditatív, egyszerre őszinte és talányos lírájával, kiváló ellenpontozása az első könyvnek.
„Az embernek nem csak két állapota van: az evilági állapot és a másik világi állapot; van egy harmadik állapot is, a közbenső a kettő közt, amelyet az álomhoz lehet hasonlítani. Amikor az ember a közbenső állapotban van, átéli a másik két állapotot is, az evilágit és a másvilágit…” – mondja a régi hindu mű, a Brihadaranjaka Upanisád. Az izgalmas irat szerint, a halál finom testén rajta maradnak a múlt tetteinek lenyomatai, mert az Atman fénye megvilágítja őket, viszont ezekben a közbenső állapotokban a holtában álmodó „előre látja mind a bajokat, mind az áldásokat, amelyekben még részesülnie kell” – vagyis múltját – jövőjét megismeri a létörvény óceánjába ragadt lény, sőt, ugyanúgy át is éli a jövendő világbeli életét, érdemeitől függően. Mintha ez is egy forgatagbeli fraktál rajzolata volna, különféle sors fonadékok a végtelen lehetőség mátrixából. Az álmatlan éjjelek hosszúversei, több mint kétezer évvel az upanisádok után, Babics Imrét a hindu szerzők szellemi rokonaivá teszik: „…minden erőnek, amely kitüremkedik őseleméből / egy másik kép formál gondolatot, valahonnan / érkezik, el nem múló forrásból, vagy akár egy / égi szökőkút, épp olyan, érzed, meglehet, egy hűs / cseppje galaxishalmaz, egy izzó, égi szökőkút / ontja magából szüntelen áradatát…” A Kő ködön értelmezhető a köztes lét egyik, modern időkben keletkezett művének is, pszichét és szellemet átható, mélyből szűrődő hullámai a lunáris éltető energiák forrásaiból táplálkoznak.
A hosszú monológ az örök elbeszélő hangján szól, aki részben azonos a szerzővel, hisz korábbi köteteiből ismert, panaszkodásoktól sem mentes, epés megjegyzéseivel, korrekt modern – világ undorral kevert stílusában felmutatja esendő arcait is, melyek által költészete emberközelivé válik, még ha némely olvasóknak ezt nem olyan könnyű elfogadnia. Babics, színrelépése óta a filozófiai materializmus és annak folyományai ellenében alkot, legyenek azok a jelenkor eszméi, a látszólagos egyenlősdi mögötti egzisztenciális és pszichikus elnyomás, vagy akár a szocialista embertípusból fogyasztóvá, majd vágóállattá idomított külvilági lények többségének fullasztó jelenléte, akiket a láthatatlan hatalmasok irányítanak: „… akár a szeráfok / nyelvén írhatsz, hogyha kevés pénzed van, a senkik / közt a helyed, nesze, zsákfalu-mentalitás, te akartál / élni vidéken, húsz év és ezalatt ez a népség / tűrte, akárcsak a birkák, hogy körülötte a földjét / olcsón felvásárolják ügyvéd szerepében / tetszelgő kis strómanok…” És ez a zsákfalu létezés még mindig elviselhetőbb, mint bármilyen nagyváros pokla, legalább is a szerző szerint, mert inkább vállalja a természet közeli megalázó munkafeltételeket, minthogy tudásához illőbb, de szintén valamilyen csoportnyáj „értelmiségijeként” veszítse el önmaga előtt a becsületét. Babics számára nem szimpatikusak a tudomány modern dogmái, nem hiszi, hogy a természet, az univerzum olyan mint egy biológiai gépezet, hogy agyunk nem több, mint egy genetikusan programozott hardver, és a jövő elmébe ültetett mesterséges intelligenciája lenne az emberi kiteljesedés vágyott csúcsa, hanem pont ellenkezőleg: „… ezt a világot a Sátán / megmarkolta a mancsával, s a Pokolba magával / is viszi, ott létállapotok kezdődnek elölről, / s kő lesz kőszívű: a követ nem fogja a tűz, így / érákig hegy gyomrában, szemetes patakágyban / fekszik a tűzözön-ember…”
A semmi fraktáljainak okozata a világ, írja, és nem a „Nagy Bumm” pillanatában létrejött önműködő értelmetlen törvények sorsszerűsége, melyek talán a világ végezetéig ugyanazok maradnak. De mi ez az „esztelen életerő mint lóhere csöpp gyökerében” – ez az íráskényszer megint, hogy míg fekszik a költő látszólag aléltan, és éber emlékezetébe idézi angyalok, dzsinnek, trágyában baktató tehenek képeit, szinte újra születik, más – más felhangokkal a hajdani nagy mű. Most is Istenről beszél, keveseknek, akár eposzt alkot, akár pár soros verseket, hit és kétely, luciferi alászállások önkínzó állapotait leképezve: „Istenről, ha szólok, / csak azért, mert szeretem / ‒ energiasúlyok / nappálya-láncszemeken, // szupernóvák mélyén / forró fogalmak, eszmék, / s a csendes esély: én, / s mindünknek… volt s lesz még.”
A Pontlíra 64 verse a jin-jang trigramokkal mutat rokonságot, azzal a jelképpel, amely nem csak a kínai hagyományban, de Európán, s közelebbről a Kárpát medencén belül is ősi szimbólumnak számított. Füleki Gábor Gnózisról írt monumentális és pazar tanulmányában már felfedezte a költő vonzódását ehhez a számhoz: „További jelkép, hogy a főregény egyes fejezeteinek vastaggal szedett kezdőbetűit összeolvasva a következő mondatot kapjuk: ’Hexameterrénumból itt nyugszik Babics Imre, egykor bűnös lény, mára növénylehelet.’ Az iniciálék száma hatvannégy, tehát szent szám alkotja a titkos sírfeliratnak szánt, rejtett disztichont. Misztikus szám, kettő a hatodikon, a Ji Csing száma, ősi vármegyéink száma.” Szintén ő nevezi a Gnózis unokaöccsének a Kihallgat itt rekedt ikreket. Ami biztos, mindkét mű a mai és az egyetemes magyar irodalom fontos alkotásai. Talán ezt többen fogják olvasni, főleg a második kötetet, hiszen sem fraktálok, sem az epika nem tartoznak a közismert fogalmak közé. Babics Imre rosszkor született, kb. ezer évvel korábban miniszteri helyet kaphatott volna ezekért a Ji Csing világát is megidéző metafizikus verseiért Kínában, a Tang dinasztia idején. Addig volt szokásban, hogy politikai, országos ügyekben felelős állást csak azoknak utaltak ki, akik szép és magvas költeményeket tudtak írni. Később már megbomlott a tao egysége, pár évszázad múlva, Kubiláj kán idején, az uralkodó palotáit tibeti lámák, szogd írástudók, mongol sámánok, muszlim varázslók népesítették be, és ahogy Marco Polo is beszámol róla, a boszorkánymesterek csodatételei elcsavarták a kán fejét. Azért az igazi költők még azokban az években is megkülönböztető kegyekben részesültek. Jó tudni minderről, miközben Babics műveit lapozgatjuk.
Illusztráció: ~itt rekedt ikrek
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
