Axel Brauns: Cifraárnyak és Denevérek (Élet egy másik világban)
*
Erdélyi Z. János
2003-ban egyik kiadónk megbízásából fordítottam le egy német, közelebbről hamburgi fiatalember, Axel Brauns könyvét, mely a Cifraárnyak és Denevérek címet kapta (az eredeti cím: Buntschatten und Fledermäuse).
A könyv a szerző gyermek- és ifjúkoráról szól; nevezhetnők akár életrajzi regénynek is, már amennyiben ez a fogalom helytálló egy ifjú ember esetében. A könyv érdekességét az adja, hogy a szerzőn pici gyermekként kezdtek kiütközni az autizmus tünetei, amik néhány év alatt meglehetősen kifejlett formát öltöttek. Folyamatos orvosi felügyelet (és elsősorban anyai gondoskodás) következtében a fiú állapota a középiskolás évek végére annyira javult, hogy „tünetmentesnek” mondhatta magát.
Maga a fordítás számomra nem elsősorban a történet miatt emlékezetes, hanem mert fokozatosan bele kellett élnem magam egy autista kisgyerek lelki (gyakran egyenesen érzelmek nélküli) világába, a környezetéhez való viszonyulás paradoxonjaiba, és ezzel együtt az egyre inkább elsorvadó beszédkészség helyébe lépő „saját nyelv” elsajátításába, ami számos (németül is nehezen értelmezhető) új szó születését eredményezte. Ez volt a fordítási folyamat legszórakoztatóbb része, amikor is minden „nyelvi lelemény” külön-külön is örömmel és megelégedéssel töltött el.
Ízelítőképpen kiválasztottam a kötetből néhány rövid részletet.
Axel Brauns
Cifraárnyak és Denevérek
[…….]
Amikor kétesztendős lettem, és már az udvarházban laktunk, körülöttem az emberek elveszítették külsejüket. Szemük feloldódott a levegőben. Arcukat köd felhőzte el.
A hangok elpárologtak. Idővel az emberek csapongó árnyakká változtak át körülöttem, amelyek úgy hatottak rám, mintha a mindenségből az én világomba hasadtak volna ki.
Nem volt könnyű észrevennem őket, szinte láthatatlanok voltak egy olyan világban, mely látható maradt. Ezek a csapongó lények később cifra árnyakká olvadtak. Megtanultam, hogy megkülönböztessem őket. Voltak jóindulatú lények: ők voltak a Cifraárnyak; voltak azután fenyegető lények: ezek voltak a Denevérek. Egy Cifraárnyak hirtelenjében át tudott változni Denevérré és fordítva anélkül, hogy érteném, miért.
Ezen lények pocsolyaszerű arca úgy gőzölgött, akár eső után, és olyan zaj illant szájukról, amiből sem hangzást, sem értelmet nem lehetett kihallani. Csend költözött belém. Elveszítettem ama vágyamat, hogy világomat megosszam másokkal. Ajkaim megfáradtak. Ha mondtam valamit, nyelvemen beteg szavak vánszorogtak. Mondataim mind gyérebben, megkurtítva merészkedtek elő. A szótagok kiszáradtak, elporladtak. Szinte már csak makogtam.
Nyelvem elszegényedett. Ez a veszteség látható volt: már csak kézzel és karral jeleztem, amit hetekkel korábban még ajakfárasztva préseltem szavakká. Beszédem elsivárosodása tovább terjedt.
Elegem volt magamból.
Csak egy évvel később hallottam ki újra először a zajból, amit a Cifraárnyak beszédnek hívnak, hangzást és értelmet.
*
[…….]
Idős Denevér asszony nyitott ajtót és köszönést zörömbölt. Úgy viselkedtem, ahogy Denevérekkel szemben mindig, és nem szóltam egy szót sem. Ott topogtam a Haha mellett, az pedig odavonszolt egy, a terem közepén álló székre. Az idegen Denevér velem szemben foglalt helyet és a Hahával beszélgetett. Zörömbök suhantak el mellettem. Pár szótag errefelé csapongott, hangzást nyert:
– Gyógypedagógiai iskola…
Szinte egy örökkévalóságig vártam a felhőfehér haccsogra. Amilyen türelmesen viselkedtem, oly mélységesen nyomasztott utána a csalódás, mikor üres gyomorral távoztam.
Második látogatásunkkor a haccsogok-nélküli-haccsogház újra barátságos oldaláról mutatkozott be. A csengő hangja még inkább tetszett, mint először. A Haha elmesélte nekem, hogy a haccsogok-nélküli-haccsog-asszony beszédgyógyász. A Haha szavainak hangzásuk ugyan volt, ám értelmük nem.
Amikor a haccsogok-nélküli-haccsog-asszony üdvözölt, ismét hallgattam – a biztonság kedvéért. Zavartan foglaltam helyet ugyanazon a széken, ahol első ízben. A haccsogok-nélküli-haccsog-asszony beszélni kezdett. Szavai hozzám röppentek, aztán határozottabban, erősebben csapongtak. Minden mondatával világosabbá vált, hogy akar tőlem valamit. Reményem egy felhőfehér sütemény iránt szertefoszlott anélkül, hogy egy morzsa maradt volna.
A haccsogok-nélküli-haccsog-asszony pár tarka képes kártyácskát hozott elő. Kíváncsian néztem a táblácskákra: egy kutya, egy macska, egy virág és egy ház mutogatta színeit. A haccsogok-nélküli-haccsog-asszony a kártyákra mutatott. Megértettem, mit akar tőlem. Meg kellett találnom a képecskékhez illő zörömböket, és ezeket ajkammal előidéznem. Ennél a feladatnál elakadtam. Egy zörömb nem sok, annyi sem jött ki a számon. Ez a mutatvány nem volt ínyemre. Visszavonultam és hallgattam – a biztonság kedvéért.
Az elkövetkező időt a haccsogok-nélküli-haccsog-asszony azzal töltötte, hogy megpróbált nem úgy beszélni, mint egy Denevér. Nyugodtabb lett és barátságosabb. Már nem kellett teljes szavakkal vesződnöm, egyszerű hangokat is előidézhettem. Megint csak elakadtam. A haccsogok-nélküli-haccsog-asszony nem adta fel. Majdnem olyan rendes volt, mint egy Cifraárnyak.
Tulajdonképpen egyike volt ez azoknak a pillanatoknak, amikor teljes hallgatásba merültem. Történt azonban valami, amivel nem számoltam. A haccsogok-nélküli-haccsog-asszony lágyan és határozottan megfogta az államat és megpróbált a szemembe nézni. Megérintette arcomat! Megkövültem az izgalomtól. Szavak suhogtak elő a haccsog-asszony szájából. Ismét denevérszerű lett.
Az államat tartó ujjak nem fogtak szorosan, csupán az irányt mutatták nekem. Egy kis rántás elég lett volna, hogy a fejem kiszabaduljon. Mégsem rántottam el magam. A haccsogok-nélküli-haccsog-asszony egyik hangot csalta ki belőlem a másik után. Ő maga zörömbölt. Én zörömbökkel válaszoltam. Nem volt veszélyes.
A végén boldog voltam, hogy ezeket az órákat épségben átvészeltem. El akartam menni és a Haha mellett tülekedtem ki az előszobába. Mögöttem csapongott egy hang. A haccsogok-nélküli-haccsog-asszony hívott oda egy üvegedényhez, amelyet tréfás zörömbbel így nevezett:
– Kikötő…
Ez azonban nem a hamburgi kikötő volt. Sem víz nem locsogott, sem hajók nem dülöngéltek benne. Ő kinyitotta a kikötőt, megdicsért, és egy csekélységet tartott szemem elé: lágy zöld fogantyú és kérkedően piros gyümölcs egyesült egy ínyencség képévé. Egy szó csúszott ki a számon:
– Nyalóka.
A szónak hangzása és értelme volt. A szó eljutott az én világomig. Ajkaimmal körülzártam a nem remélt jutalmat, és nyelvemen, szájpadlásomon ott éreztem az olvadó pirosat.
*
Kopp-kopp-puff: a gyerekszoba ajtaja becsapódott. Kinyitottam az ajtót, nyikorogtam a kilinccsel és ismét bevágtam az ajtót: puff! Ez jobban hangzott, mint a haccsogok-nélküli-haccsogház kilincsnyikorgása, és sokkal jobban, mint a barmbeki kilincsnyekergés. Újra kinyitottam az ajtót, és megláttam a Hahát, amint az előszoba végében a kandalló körül hajlong. Közelebb jött és zörömbölt:
– Ajtó… nem játékszer… nem… nem… nem…
Nincs tovább kopp-kopp-puff. A Haha zörömbölt:
– Majd… Ómama…
Ómami volt a Borz mama, ő lakott Barmbekben: haccsogok. Ómama volt a Haha mama, ő lakott Langenhornban: felhőkrém. Vidáman kotródtam le a pincébe, amely legjobb barátom volt, leültem az éléskamra mellett, és a fűtőspince ajtaja előtt elkezdtem fényelni. Az ajtó tejes színe a csőfényben felhőkrém gyanánt csillogott. Alkalmasabb volt a fényeléshez, mint balkonfehér, minőségileg pedig szinte utolérte égszínkéket és strandsárgát. A pillanatok elolvadtak. Megsüketült az idő.
Elfényült.
Szavakat csacsogtam:
– Felhőkrém… felhőkrém… felhőkrém…
A pinceajtó kilincse figyelmet kért. Langenhorn előtt még tudnék egy kicsit kopp-kopp-koppot játszani. Felálltam és kinyitottam a súlyos pinceajtót. Pillantásom a két kilincsre esett. Így még sosem láttam ajtót. Kíváncsian néztem fölfedezésemre. Egyik oldalon óvatosan lenyomtam a kilincset és figyeltem, mi történik a másik oldalon. El voltam ragadtatva a folyamattól. Mintha varázskéz érintette volna, úgy utánozta egyik kilincs a másikat.
Rövid idő múltán egy minta alakult ki ebből a lelkesültségből, mely magában is jutalom volt. Százszor nyomtam le egymás után a kilincset, hagytam, hadd rugózzon fölfele, s megrészegültem ettől a kettős le-feltől. Létezik szebb hang, mint egy ajtókilincs kattanása? Igen: két ajtókilincs kattanása.
[…….]
Illusztráció: fh. Buntschatten und Fledermäuse-borító
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
