Napút-köszöntők (22+1-es kvíz)
A Napút búcsúestjére készült, ott elhangzott előadás – a 222., utolsó lapösszeállításról.
Márkus Béla
Világosban tapogatózni
– 22+1 kérdés a Napút nyomán –
Nagy, sőt, nagyon nagy író példája lebeg előttem, kiváló költő s drámaíró is volt, aki egyik bemutatója előtt a műsorfüzetben szinte esdekelve kérte a közönségét, ne nézzék meg a darabját – zápuló-zápult agyától csak annyira futotta, amennyire. Most én is esedezhetnék itt, ha lett volna merszem jelen lenni, de tudtam, éreztem, egész úton erre felé hiába gondolkodnám, miként s mivel kössem le a jelenlévők figyelmét, nem jutnának eszembe, nemhogy szebbnél szebb gondolatok, de egy épkézláb sem. Tanácsot kértem hát a kálvinista Róma két hívő naputasától, mit tegyek, hogy leplezzem agyam kotyogását, ami, ugye, ifjonc és veterán tyúkászok tudják itt is, a zápulás jele. Egybehangzott a megértő javaslat: ne igyekezzek önálló mondatokat fogalmazni, pláne szövegelni, vendégként lehetőleg ne használjak mást, mint Napút-köszöntő vendégszövegeket, kimásolva őket a folyóirat 222-ik számából, a búcsúzóból. Barátaim biztattak és megnyugtattak: így sokkal nagyobb figyelmet tudok kelteni, mint a saját gondolataimmal – már ha lennének, lehetnének ilyenek -, hiszen ki-ki, aki köszöntőt írt, arra csak figyel tán, elhangzik-e tőle egy idézet, s ha tőle netán nem, kitől mástól viszont igen. Feszült izgalom hullámozhat át a termen, megragadó, magával ragadó, találgatásokra, tippelésre késztető. A közönség, mert ismeri, olvasta, ugye, a 222. számot, világosban tapogatózhat – ahelyett, hogy a sötétben tapogatna. Annyit még, saját szövegként, hogy önhatalmúlag meg-megtizedelve a 222-őt, 22 kérdés következik, mindegyik kezdődhetne így: ki írta.
1-2-3-4: Egy klasszikusunk nyomán, aki vallhatta, „az én vezérem bensőmből vezérel”, többen hangsúlyozták, önkisebbítő módon akár, öntörvényű voltukat. De: kik ők? Egyikük alapvetése: „Ma még felmérhetetlen, milyen hatalmas missziót teljesített, milyen hiánypótló feladatot látott el ez a valóban kulturális folyóirat (..) Én pedig a Napútnak köszönhetem, hogy visszatértem abból a másfél évtizedes elfeledettségből, amely – és itt egy művét, sőt, Sarkadi Imre szerette ezt a szót, „főművét” nevezi meg, tessék kitalálni, mi a címe! – írása alatt és után ereszkedett rám, (S egy versrészlete:) Követtem a Nap/ útját, s hogy lenyugodott, / jómagam: árnyék”. Más a 86-os busz végállomását, a Nyugat (mint folyóirat) „romboló apostol”, Horváth János hajlékát idézi fel, a Fadrusz utcát, ahol „leragadt valaki” – ő! -, s „nem kellett azóta sem elmozdulnom ellenszenvesebb és pénzesebb mozgatók felé, hogy elmondhassam, amit akarok. Tudod, milyen kiváltságos hely az, ahol engedik, hogy az légy, aki vagy? Nem kellett még csak barátoddá se fogadnod, aki meghallgatott (…) Ahol megnyugodtam a névtelenségben”. Harmadikuk azon tűnődött, „talán csak az óvott meg attól, hogy felőrlődjek az irodalomipar malomkövei között, hogy 1999-től a kortárs magyar művészet legemberibb és legsokoldalúbb arculattal bíró műhelyében nevelkedtem”, „sokkal fontosabb számomra a nyíltszívű és nyitott szellemiségű, kedélyes légkör, s humánum örök értékei iránti elkötelezettség, és nem utolsósorban fogékonyság a magyar társadalom és kultúra értékeire, örökségére”. Ki az a negyedik, aki mintha el akarná képzeltetni magát, és szinte sikerül is neki, „a Muppet Show zsémbes öregembereként”, aztán úgy tekint a Napútra, mint ahol lehetővé vált, hogy kívül legyen, maradjon „pártokon, mozgalmakon, szövetségeken és nagycsoportos akciókon, felvonulásokon és kivonulásokon”.
5. Ki tekintett úgy a lapra, a szerkesztőségre, mint menedékhelyére, mentsvárára, elűzve Drégely romvára képzetét. „Holdvilágos éjszakán – írta -, a világító billentyűzetem fényszikráiban rakom vissza polcomra a leemelt Napút-számokat, abban a hitemben és meggyőződésemben, hogy érdemes. Tovább. Élni. És éltetni eme kegyelmi ajándékú folyóiratot”.
6-7. Kik helyezték – váratlanul egy szakkifejezésre lelt az agyam – tágabb kontextusba (irodalomtörténetibe?, nemzetpolitikaiba?) a Naputat? Az első megnyilatkozás zárójeles: „(Nem is folyóirat ez, mondta az egyik tanítványom, hanem áradás. Népvándorlás.) – Aztán: „Szerzők, akik a villamoson nem is állnának szóba egymással… A magyar kulturális élet egyik utolsó – az egységes magyar irodalom illúzióját keltő találkozópontján”. A második: „A Napút-story felemelő, egyszersmind lesújtó tanulsága az is, hogy a nemzeti egység létrejöhet, és mégse jöhet létre (…) Ez a fajta sikertelenség és reménytelenség azonban a küldetéstudat örök átka”.
8. Közvetetten bár, de ki állította a lapot folyóirat-történetünknek abba a hagyományába, amely szerint az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillag „már egyfajta módosulása volt a Nyugat alapvetésének; letérés az egyetemesség irányvonaláról. S a Válasz – újraindulásakor – már ezt folytatta (…) mégsem puszta véletlen, hogy a babitsi Nyugathoz az újholdasok fiatal generációja nyúlt vissza”. Mítoszok, legendák ködét oszlatandó, s pihentetőül is, persze, a több mint négyszáz oldalas Napút-szám közben, felütöm a Válasz repertóriumát, ahol Bibó István jó néhány tanulmánya között ott találom az Eltorzult magyar alkat – zsákutcás magyar történelem címűt is, hogy morfondírozhassak, ez éppúgy letérés-e az egyetemesség irányvonaláról, mint Szabó Lőrinc Tücsökzenéjének több darabja, Weöres Sándor megannyi verse, Németh László Iszonyának részletei, Illyés, Cs. Szabó László esszéi. S Pilinszky János, meg kellene számolni, hány költeménye. Az Újholdban megszámolom: egyet találok. Lehet ez? Álmélkodnék, de csak addig, míg vendégszöveghez vendégszöveget keresek s találok, Pilinszky levelét, 1948. jan. 17-én dátumozottat. Ebben írja – s itt egy pótkérdés, hogy kinek -: „sose hittem volna, hogy valamikor mint ocsmány ’urbánus’ Magukhoz tartozom, hogy pl. éppen Németh László figyel föl rám mindenki közül a legőszintébben és odaadóbban! (…) A versem közlését én köszönöm: örülök, hogy legalább ezzel jelezhettem emberi és írói hovatartozásomat. Különben Lengyel Balázs szememre vetette, mért nem tartok velük? Kereken megmondtam neki, hogy nem hiszek az irodalom kor szerinti tagolódásában, s különben is jobb oda tartoznom, ahol szeretnek, mint oda, ahol marnak, ha még talán ott is volna a helyem. Ágnest (mj. Nemes Nagyot, ugye) és Darázs Bandit én is becsülöm, de a többi lesipuskás és skalpvadász!”
9. S ha már Bibó, ki idézte az ő szavait a lap törekvéseiről és eredményeiről számot adó tanulmányában, melynek telitalálatos címe: Egyszerre dokumentum és monumentum. Tamási Áron gondolatára támaszkodva állította, a Napút is jóakaratú ”igazítás a világon”, s párhuzamként Adyt citálta még, aki a „Napisten papjának” érezte magát. Nem feledkezett meg méltatni Szondi Györgyöt sem. Ekképpen: „áldozatkész mecénás, szolidáris alkotóművész, közösségformáló egyszemélyes intézmény s mindnyájunkat összefogó nagy lélek”, „szellemi és jószolgálati mindenes”.
10. Hasonlóképp hangsúlyozta valaki – de ki is? -, hogy a főszerkesztő „bizalmával és a munkájával tisztelt meg ezernyi szerzőt és olvasót. A szenvedélyével, a töprengő kedvességével, a szójátékaival, a nagy ívű terveivel. Hogy megértsük: egymás nélkül nemcsak sötétben vagyunk, hanem mi magunk vagyunk sötétek”.
11. Volt – van! -, aki szerint a Napút: „Fogalommá vált műhely”.
12. Ismét másvalaki, aki a műhelygazdával egy munkahelyen dolgozott, azt emelte ki, hogy – állítólag – „a szerénysége és a sokszor avantgárdba hajló humora miatt is” szerették, aztán arra is emlékeztetett, hogy Bulgáriában Djord Szondi néven bolgár nyelvű versei, kötetei jelentek meg, félezernél több bolgárul megjelent tanulmánya, cikke, interjúja.
13. A világosban tapogatózva rá lehet lelni arra a szöveghelyre is, amely transzcendens távlatot rajzolt a főszerkesztő elé, mögé. Imígyen: „Asztrálmítoszi értelmezés szerint Szondi kos, igazi faltörő. Március idusán született, a felkelés és forradalom napján (…) És akkor még a név is! Melyre visszasüt – igen-igen, a Nap süt vissza, az ádáz tusáé (…) Végül annyit: ragyogásod ormai híján szegényebbek leszünk”.
14. Az utóbbi, persze, a hiány megvallása. Volt, aki feltette a kérdést: kiben szólalt meg „valami vészcsengőféle”, mert (hogy) „meg kellene menteni valahogy a Naputat”.
15-16-17-18. Egy valaki mintha a Siralmas énnékem… dallamára dúdolhatóan fogalmazta volna: a Napút „’Elesett.’ Hiába védte Szondi Gyuri, mintha Drégely vára volna. Egy irodalmi folyóirattal kevesebb. A nem olvasó többségnek mit se számít ez. De a többiek vigasztalódjanak! A Napút tovább él a világhálón. Eddig két élete volt, most már csak egy”. Vigasztaló a meggyőződés: „azt az irodalmi ízlést, szellemet, amit Szondi lapja képvisel, végül is nem lehet nyugdíjazni. A magyar irodalmi élet – és az irodalomtörténet tovább élő értéke marad”. Vigasztalás és bizakodás aztán az is, ami kérdés formájában indul: „Lehet-e szép a vég? Igen, ha derű koronázza. Innen már online a pálya”. Volt szerző, de ki?, hogy Ravasz László axiómájával bátorítson: „A rossz dolgok mindig uralkodnak, a jó dolgok pedig szolgálnak”.
19. Megint más Arthur Miller gondolatát tartotta a helyzethez illőnek: „egy jó lapban a nemzet társalkodik”.
20. Aztán egy búcsúzó Adyval fejezte ki, érzékeltette érzéseit: „Sírnék: nincs könnyem, szólnék: nincs szavam”.
21. Gyászbeszéd is íródott, Shakespeare-parafrázis: „Barátaim, Gyuri, földijeim, / Figyeljetek rám. / Dicsérni jöttem lapod, nem temetni. / A rossz, mit ember tesz, túléli őt; / A jó gyakorta sírba száll vele”.
22. A sírkoszorú szalagjára írta egy búcsút vevő: „Cédrus-barátok, köszönet a szellemi tágasságért, amit a Napúttal huszonkét éven át nekünk adtatok!”
Végül, mintegy a fejfára, valaki azt a megfellebbezhetetlen igazságot vésné, hogy Szondi György „a világ legnagyobb Napút-szerkesztője”. Ráadás kérdés, ki ez a valaki.
Lehet tippelni – ha 22+1 találatot senki sem érne el, viseljék csak most, nem mint mindig, derűvel. Vidám kitöltést, utána töltögetést kívánok!
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
