Németh István Péter: „VOLT MÉG IDŐ A MECCS KEZDETÉIG…”
Bekezdések Utassy József két verséről
Utassy József több versének is a futball a témája, fő motívuma. (Kiss Benedek hasonlóan szeret a labdarúgó pályák világának képeivel komponálni.) Ezek a versek a két barát tollából igazi iker-költemények. Összehasonlító vizsgálatukba már néhány eddigi írásomban belekaptam, valahogy mégis említetlen maradt egy jelentős Utassy-opusz mindeddig, amelynek Az első gól után a címe:
Kertek alatt,
futballpályára menet,
egy kutya csontvázára leltem.
Volt még idő a meccs kezdetéig,
lekuporogtam hát a néhai eb mellé.
Hunyorogtatott a hőség.
Szinte szikrázott,
vakított minden csontja,
tündökölt.
Kire is gondolhattam volna,
hát kire másra,
kire, ha nem rád,
egyetlenem,
bakák bakája:
……….Édesapám?!
Csak a hősöktől
mentsen meg az isten,
csak a hősöktől,
csak!
Mert a túlélők hálátlanok.
Lehet,
hogy az első gól után
én meg is feledkeztem rólad.
(Megjelent a Farkasordító című kötetben. Bp. Széphalom Könyvműhely. 2006.)
A gyermekkori emlék, ami bevésődött a költőbe, idős korában is konokul visszatért, nyugtalanítón kíséri az apátlan árvát mindvégig. A történet, láttuk, pár szóval elmondható: A falusi focipályára igyekvő kölyök egy kutya csontvázára lel, megnézi, s a csontok a háborúban elesett édesapját, s annak katonatársait juttatják eszébe, akiknek holttestei nem egyszer ugyanígy temetetlen is heverhettek a Don-kanyarban vagy bármelyik fronton.
Elgondolható, milyen lelki teherrel, miféle bánat súlyával érkezett meg a sportpályára a gyermek, aki a foci nevű játék során persze rögvest az első gólörömtől elfelejti a gyászát. (A játék hatalma!)
Zsánerképbe sűrűsödik egy vidéki (bitumennel nem borított, kövekkel sem kirakott) út, ahol lassan bomlott az elhullt állat a gazban;
egy magányos fiú, aki hamarosan társai közé ér, hogy együtt játszanak;
az állati csontváz, s az arról eszébe jutott apa halála, egy társadalombölcseleti következtetés az élők és a holtak világának viszonyáról,
valamint – végül – az másik tanulság, ami mindezek után valóságos mélylélektani következtetés az emlékező költőtől.
A világirodalom egyik híres versét Charles Baudelaire írta egy döglött kutyáról (Egy dög), itthon, a 20. században pedig Szabó Lőrinc pillantott meg egy kutyatetemet a Balaton fölött, a kisörsi hegyoldalban, a Folly-arborétum alatt… Utóbbi Megnyugvás címmel írt róla borzadályosan szép szonettet:
Hát az borzasztó volt, az a kutya
az erdőben, az a koszlott, szegény
kis test: zöld legyek jártak és serényen
bogarak rajta-benne; s mikor a
botommal megbökdöstem, micsoda
riadalom futott szét! a kemény
bőr hogy kopogott! s hogy nézett felém
sötét lyuk-szeme s fehér vicsora:
szinte mosolygott! A bokor alatt,
ahol kimúlt, külső mocskát a nap
felitta már, s elmosta az eső.
Virágok nézték…
Baudelaire majdnem félszáz soron át nem azért ábrázolta a bomló állattest látványát pontosan, hogy sátánian életellenes legyen, s a pusztulást dicsérje, hanem csak eszköz számára a naturalizmus, hogy szerelmet valljon a kedvesének. Csoóri Sándor szerint nem kevesebbet, mint hogy ilyen leszel Te is, és én mégis szeretlek.
Utassy József jól ismerte Baudelaire, Rimbaud és Verlaine verseit. Rimbaud-tól választott mottót második kötetéhez, Verlaine chansonjainak muzikalitásával vetekszik verseinek hangszerelése. Szabó Lőrinc egy miskolci vasutascsalád fiaként Utassy földijének is mondható.
Utassy verse – témájában, gondolatiságában – mind a francia modernétől, mind pedig Szabó Lőrinc szonettjétől nagyban különbözik. Abban viszont rokonok, hogy egyikőjük sem öncélúan fordult a naturalista ábrázolás felé. Sőt, hármójuk közül a holt kutya lefestése még Utassy József versében a legesztétikusabb. A tetemből maradt csontok ugyanis „tündökölnek”, tehát apoteózisukat teremti meg Utassy. Hasonló költői megoldást Zelk Zoltán kisszerkezetében láttam:
Föltámadás
Milyen szemfacsaró, milyen kuszán értelmetlen
a grundra dobott foszló macska és a
hólében rothadó rigó,
s mily tiszta rajz, milyen szépen szabályos
a rothadásból kiszabadult csontváz.
Zelk Zoltán remek költeménye a pusztulás, bomlás azon szakaszáról szól, amikor a trivialitás átfordul a szakralitásba. A csont fehérségét nem csupán a kolorista szemével kell észlelnünk, hiszen a tisztításra-tisztulásra még ennél is sokatmondóbb görög szó létezik: a katarzis. Szintén katartikus tehát ilyen értelemben Utassy József költeménye – egészen Antigoné drámájának közelében.
Ám amíg Szabó Lőrinc és Zelk versében a természet maga formálta a holt állatok el nem hantolt porhüvelyét, addig a – hómezőkön tán végtisztességet sem kapott – világháborús áldozatok emléke időről-időre megelevenedik a kisfiúban, majd a gyermekből lett idős felnőttben. Utassy József az őszikéiben nem feledte, hogy mit nem tudott feledni kölyökként. Vagyis: édesapja elvesztését úgy, hogy mi volt képes azonnal eszébe juttatni, s mi lehetett az, ami képes volt ettől a nyomasztó érzéstől megszabadítani?
Utassy József üzenete nyilvánvaló. Egyrészt kárhoztatja a felejtéssel élő élőket, akik hátra-hátra hagyják még tudatukban is halottjaikat (Nagy Gáspár infinitivusai között mint parancsolat találjuk: „nem szabad feledNI”!), másfelől valami ki nem mondható örömmel fogadja el a világból azt, ami erősebbnek bizonyul a gyásznál. Ez pedig lehet akár a játék, a foci is. Ahogyan Charlie Chaplin mondta: „Minden élőlény közül csak az ember tudja előre, hogy meg fog halni, mégis, egyedül az ember tud nevetni. Megnevettetni az embert annyi, mint elterelni figyelmét a halálról.” Éppen ekkora hatalma van tehát a játéknak! A focinak. nem önbecsapás, nem olcsó vigasz, mivel Thierry Henry szerint a gólok nem hazudnak.
2
Borsi Kálmán Béla nem csupán sporttörténeti szempontból alapművében – egyszóval Az Aranycsapat és ami utána következik (Bp. 2019) történelemkönyvében – találkozik az olvasó azzal a meghatározással, amely a hatalom és a labdarúgás viszonyát jellemezte Puskás Ferenc, Albert Flórián és Varga Zoltán pályafutása idején.
A diktatúra minden időben tartott a tőle független tehetséges művészek, sportolók, a világ figyelmét magára vonó alkotó személyiségektől, mivel ők akár a tömegek hangulatát, sőt gondolkodását is befolyásolni, sőt formálni is képesek voltak, nem csupán kontrollt gyakorolt fölöttük, ám a sorsuk drasztikus vagy perverz-finom alakítását is magától értetődőnek tartotta. S élt is ezekkel az eszközökkel.
E ponton, ahol összeszikráztatható egy tehetséges futballista és egy tehetséges költő igen hasonló pályaíve, amelynek nem egyszer a sorsintézői éppen nem a szárnyalásához, hanem megtöréséhez határozzák meg azt teret, amelyben az érzékenységgel is megáldott-megvert személyiség feltehetően össze is zúzza saját magát, és stigmáit hordozva soha többet nem tudja már beteljesíteni mindazt, amihez amúgy minden képessége megadatott. Ez ördögi módszer valóságára kérdezett rá könyvében Borsi Kálmán Béla: Akarnok pártfunkcionáriusok tették tönkre a magyar futballt? A választ Gáspár Sándor rég megadta: „Nem kell tehát felszámolni, elég középszerűvé tenni.” Varga Zoltán sportkarrierjének megcsonkoltságáért nagy hiba lenne csak az önsorsrontást kárhoztatni. Megtették, amit tehettek ellene a hivatalosok is. Utassy József első kötete (Tüzem, lobogóm!) egy autentikus poétazsenit ígért az országnak, aki akár Petőfi és Ady nyomába is járhat majd egy szépen vezetett alkotó élettel. Miképpen Varga Zoltán cseleiben, pontos passzaiban, labdaátvételeiben etc. is Puskás-formátumú varázserőre ismertek a lelátókon. Utassy Józsefet első kötetének hatalmas sikere (1969) után a kultúrpolitika nem engedett egy másodikat. A Csillagok árvája csak 1977-ben látott napvilágot. Nem némították el véglegesen, folyóiratokban jelenhettek meg költeményei, maradandóak, de egy költőtől a következő könyvének kiadását – nyilvánvaló tehetsége, tisztessége dacára – ellehetetleníteni hatalmi szóval – nem akármilyen bűnnek számított. Az Utassy Józsefnél, hogy kis eufemizmussal is éljünk, szerényebb képességű, többük esetében még némi hiányos mesterségbeli tudással is jelen lehettek. „Nem kell tehát felszámolni, elég középszerűvé tenni.” – tudjuk, a labdarúgásunkra szabta ki ezt az ítéletet Gáspár Sándor. Utassy József, aki annyira szerette a jó focit is, a politikusok igyekezetének gyümölcseit látta beérni focivilágunkkal határos szellemi tereinken is:
Irodalmi élet
Istenülnek a piacon
pegazus-lócsiszárok,
s ölre mennek – ó, kis haszon! –
a bajnok és a bájnok:
mert szent a rongy középszer,
mert szent a rongy középszer,
mert szent a rongy középszer,
mert szent a rongy középszer.
(UJ. – Hungária kávéház? – Kávéház Hungária! Bp. Magvető Kk. 1988. 91. p.)
Szegény Utassy! De legalább, ahogyan monográfusa, Szemes Péter írja, „Elveri a port a toll „kék ürülékét” hiába cukrozó dilettánsokon (Középszery Kázmér!)”…
