Marie-Claire Blais: Száműzetés
Kürtösi Katalin
Marie-Claire Blais (1939-2021) az egyik legjelentősebb québeci szerző, aki verseket, regényeket, drámákat, hangjátékokat, valamint publicisztikát is írt. Magyarul a Napkút Kiadó gondozásában jelent meg egyik legismertebb története, az „Emmanuel életének egy évszaka” 2019-ben.
Blais pályakezdése egybeesett a kanadai – és ezen belül a québeci – irodalom ‘ősrobbanásával’ az 1960-as években, amikor számos, később világszerte is elismert szerző (többek között Leonard Cohen, Alice Munro, Margaret Atwood, vagy a „Sógornők” című darabja révén Magyarországon is ismert Michel Tremblay) bizonyította a kultúra fontosságát a nemzeti önazonosság vonatkozásában. Gyermekkorát Québecben töltötte, de alkotói évei jó részét Franciaországban és az Egyesült Államokban. Számos kanadai és nemzetközi kitüntetésben részesült, a művei alapján készült filmek közül is több aratott sikert nemzetközi fesztiválokon (Cannes, Velence).
A „Száműzetés” egyrészt azért érintett meg, mert valahol a mi régiónkban játszódik, és a témája – sajnos – nem veszít aktualitásából, másrészt idősebb színészeknek (akár amatőröknek is) kínál jó szerepeket. Tetszett a mű mély gondolatisága és az, ahogyan a zene a rövid darab ritmusát hangsúlyozza.
Marie-Claire Blais
Száműzetés
Szereplők:
Nő
Férfi
Orlief
Egy férfi és egy női hang: halkan, izgatottan beszélgetnek. Beszélgetésüket, ami olykor semleges, szaggatott, vagy távoli hangszínt sejtet, gyakran csönd, szünet vagy suttogás szakítja meg.
NŐ Még meddig, mondd meg nekem, még meddig kell ebben az országban élnünk? Már tizenöt éve itt vagyunk, nagyon messzire a mieinktől, idegenek között… ezek… mintha a férfi egy kanállal az asztalra csapott volna, hogy csendre intse feleségét, vagy titkos jelet adjon neki… igen, próbálom én elviselni őket, ahogy te meg is tudtad tenni, de belém nem szorult annyi türelem, se jóság, mint beléd… Főként pedig én nem itt akarok meghalni, mert te is nagyon jól tudod, nem kell más, mint egy túlzó szófordulat… ki tudja, egy lázadó mozdulat és holnap már mindennek vége lehetne… vagy akár ma este… vagy…
FÉRFI A türelem olyan erény, ami vigaszt nyújt.
NŐ A türelem nem tudja megvigasztalni azokat, akik egyedül érzik magukat a világon…
FÉRFI Mivel tudod magyarázni ezt a nagy magányosságot, amikor nap mint nap barátok keresnek fel a legkülönbözőbb országokból?
NŐ Eljönnek, beszélnek nekünk arról a boldogságról, amiben már nincs részünk, utána elmennek, és igen gyakran soha többé nem látjuk őket.
FÉRFI De itt vagyunk mi ketten egymásnak, meg ez a sok kincs, a könyveink, a sok-sok remény, amiben mindketten osztozunk… Tudom én, unatkozol, de miért nem utazol el, ha kedved tartja? Miért nem látogatod meg a lányainkat Olaszországban? Én már öreg vagyok, gyökeret eresztettem itt, ebben az országban, ami számodra minden nap egyre ellenségesebbnek és fenyegetőbbnek tűnik …
NŐ Nem az én hazám, nem a mi hazánk: mi már belekóstoltunk a szabadságba… Csak ez számít a földön…
FÉRFI El kell menni, másutt kell élni, te még fiatal vagy, te kedveled a kalandot…
NŐ De rögvest szégyellném magam, hogy csak magamért élek, miközben te csak másokért élsz, még arra is készen állsz, hogy ismeretlenekért feláldozd magad. El tudnék menekülni a határ túloldalán élő barátokhoz, de miért kockáztassam meg, hogy téged elveszítelek, téged és azokat az időket, amit együtt megéltünk? És egyébként is, nincs rám szükséged még egy kicsit?
FÉRFI Mi lenne ebből a házból nélküled, a lelkesedésed és a vidámságod nélkül? Talán csak menedék vagyok… Igen, egy eszme, az elvont eszmék menedéke, mondanád te, egy olyan lelki életé, amit az emberek megtagadtak és meghaladtak…
NŐ Itt ezt a lelki életet, ezt már megölték.
FÉRFI Hallgass már… Ki tudhatja, a „Három nővér” talán eljut Moszkvába.
NŐ Nem, sosem jutnak el Moszkvába. Nem, sosem jutnak el Moszkvába: három láthatatlan őr állja útjukat az ajtóban. Nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. Az ő hangjuk metsző és erőszakos… Hallgasd csak… Összefüggéstelen, kemény hangok sorozatát hallani, majd a nő ismét szokásos hangján folytatja. Talán csak én álmodom… Igen, folyton hallom őket… Ezek a mogorva hangok folyton a fülemben zúgnak… Kinyitja az ablakot. Gyere ide az ablakhoz… Milyen szép ott, a távolban, a hídon… Szerinted még ott vannak? Néznek még bennünket a hideg és minden értelemtől megfosztott szemükkel? Pedig az értelem nagylelkű dolog… És ők nem gondolnak többé azokra, akik őket nézik… Csak arra gondolnak, hogy bebörtönözzék őket… Ezek a tekintetek mindenhová követnek bennünket… még… A hó alatt, vagy akár ebben a reggeli ködben, sőt pirkadatkor is, akkor is, amikor azt hiszem, egyedül vagyok, míg a hídon ballagok…
FÉRFI Ez a félelem…
NŐ Igen, az bizony…
FÉRFI Meg hát, az idén nagyon hideg van…
NŐ Állandó hidegség, könyörtelen hideg!
FÉRFI Olaszországban ott lennének a gyerekek a közeledben… És minden, amit kedvelsz…
NŐ Igen, de az a fajta létezés nélküled nagyon gyorsan boldogtalanságba csapna át… Olyan rosszul bánnak veled ebben az országban… Kísértene a fájdalmad… Hallod ezeket a hangokat? Egészen közeliek, a híd túlsó oldaláról jönnek…
FÉRFI Igen, így van ez vasárnap… Néhány templomban még imádkoznak.
Ezek a hangok, vagy inkább ez a kórus, amit hallani, nagyon kimért, egyházi hangzás, a gregorián dalok kimértségével, női és gyerekhangokkal, ha úgy akarjuk, ugyanakkor nagyon csupasz jellegű.
NŐ Micsoda bátorság kell ahhoz, hogy szeressék Istent, amikor tiltva van! Hát nekem még imádkozni sem lenne merszem a helyükben.
FÉRFI Amikor hajnalonként a hídon ballagsz, nem azért teszed, hogy a hóban megbúvó kis templom közelébe kerülj, nem azért mégy, hogy halljad őket, ezeket a hangokat?
NŐ Nem tudom. Csak céltalanul ballagok a hídon, mert unom magam ebben a városban… Mit gondolsz, kik lehetnek ezek az emberek, akik még mindig szívesen imádkoznak?
FÉRFI Talán, akik veszélyben vannak… Olyan férfiak és nők, akik már mindent elveszítettek…
NŐ De miért tartanak ki a hitük mellett, amikor semmilyen Isten nem hallgatja meg őket? Belegondolni is furcsa, hogy még napjainkban is léteznek ilyen titkos küzdelmek azért a jogért, amivel látszólag mindenki egyetért, a gondolkodás, a hit, a remény jogáért? Talán még egy olyan bosszúálló és kegyetlen Istenben is joguk van hinni, aki elnézi az embernek ember által való elnyomását?
FÉRFI Egyszerűen énekelnek és imádkoznak, nem gyötrődnek hiábavalóan olyan nyugtalanító gondolatokkal, mint mi… Olyan Istent választottak, amelyik rájuk hasonlít…
NŐ Mennyi hiábavaló remény! Szerencsétlen lelkek, szerencsétlen hangok – szinte fáj végighallgatni ezeket a panaszokat, amelyek egy nem létező Isten felé irányulnak, vagy ha létezik is, ez egy olyan diktátor-Isten, mint azok az emberek, akik felett uralkodik! Fáj, mert mindenekelőtt egoista vagyok, igen, ez így igaz, elhiheted nekem… de az életben ez a fogyatékosság az, ami megmenti az embert… És meg akarom menteni mindazt, ami vagyok, és ami tegnap voltam… Kétségkívül így kezdődik ez az elnyomás-kór, kezdetben az ember semmit sem érez, egy szép városban, egy szép házban bezárkózva él, olyan ház ez, ahová csak idegenek járnak, bőven van enni-és innivaló, semmiben nem szenved hiányt, még akár olyan illúziója is támadhat, hogy otthon van, felszínes, nagyvilági életet élhet, olyan illúziója lehet, mintha… Nem, figyelj csak rám, ne kényszerítsd rám a csendet, ez az elnyomás-kór gyorsan elhatalmasodik, és az elnyomó, aki úgy tűnik, kívülről, nagyon messziről kémlel bennünket, hirtelen itt terem, bennünk van, többé már sosem feledhetjük el… Veled eszik és alszik, elárul egy kedves lény mosolyával… Az ember nem tud védekezni ellene, túl késő van hozzá…
A templomi kórus elhalkul, a férfi többször elismétli, hogy „A Herceg elindult az ellensége felé, hogy átölelje, de csak a halál várt rá.” A mondatot lassanként elnyomja a Nő hangja, aki folytatja korábbi gondolatait:
NŐ A határ nincs messze, igaza van neki, el tudnék menni… A másik oldalról még idehallik az én világom… Talán ez a sok-sok hallgatag és félelemmel teli év pusztán egy rossz álom volt… Ez a furcsa élet átformálta a férjemet… már nem egy férfi, hanem egy szent… Fel tudta nagyítani a sorsát, amikor az én sorsom nem más, mint az önkéntelen rabság… Talán nem voltam egészen magamnál, hogy idejöttem, igen, talán e téren hiányosságaim vannak, már születésem óta, mint annyi más élőlény… Kellemes, csaknem ‘könnyű’ zene lassanként megváltoztatja a légkört. Egyébként is, természetes, hogy kényelmes boldogságban akarjunk létezni… Régen így is volt, azután ide küldtek bennünket, a világnak ebbe a félelmetes sarkába, ami mindenre süket, az elnyomók csöndje zúzza szét! Ezek alatt az évek alatt annyi néma kínzásnak voltunk tanúi… De a kínzások és a halálesetek helyszíneit sosem láthattuk, ez is a kínzás egy formája volt, ez a hallgatás, a látástól való megfosztás, és a tehetetlenség szörnyű érzése, ami mindenhová elkíséri a néma gyilkosokat… A határ túloldaláról, igen a túloldalról… Minden este vidám zene szólt, vendégek a gazdagon megterített asztal körül , akiknek arcára csak pár percig emlékszünk… Tiszteltek, szerettek bennünket… Szóval, életem fénypontján hittem, elégedett voltam az élettel, micsoda illúzió, amikor létünk ennyire törékeny… Szégyellenem kellett volna azt az életet, de bennem mindig ott volt a lelki boldogság, és soha nem éreztem ezt a szégyent, mindig megvolt bennem az erősek arroganciája, de miközben én így kábulatban éltem a hozzám hasonlók között, a férjem minden bizonnyal mindennek az űrjében töprengett… Ilyen boldogan éltünk, és nem segítettünk másokon, de nem is bántottuk őket, mivel mi magunk túl közömbösek voltunk… Nem, egy értelmes ember nem fogadhatott el egy ilyen sorsot! Eleinte azt mondták, hogy a korkülönbség miatt van… de ilyen különbség előfordul két ember között, még akkor is, ha annyira szeretik egymást, mint mi, az olyanok között, akinek van lelke, szíve, szelleme, és saját hasonmása… Kétségkívül Isten küldhette ide, hogy meghaljon, amikor én élni akarok. Eleinte a ház csupán fenyegetett kulturális javaknak nyújtott menedéket: az Állam által megfigyelt festő vagy szobrász rejtette el nálunk a műveit, az irodalom szolgált példabeszédként, a szabadság nyelveként; „a Három Nővér” elment-e Moszkvába, azaz a képek átjutottak-e a határon? Mi magunk is hősökké váltunk, a színház, az írott mű volt az életünk, a játékunk élet és halál között, de mindvégig azon gondolkodtam, hogy nem, nem kell így felajánlani magunkat a mezőn az ismeretlen hóhéroknak, mik vagyunk mi, idegenek itt? Nincs itt senki, akit megmentsünk… Lehet, csak én voltam az egyetlen, aki ismerte ezt a félelmet. Majd azután ez a jelképes nyelvezet magunk között is egyre homályosabb lett, már nem ugyanabban az univerzumban voltunk… A börtön bezáródott körülöttem, és a férjem, akit teljesen lefoglalt a lélek, a lelkek diadala, eltávolodott… eltávolodott, elfelejtette régi életünk könnyelműségeit, odaát, ott, ahol úgy hittük, éltünk, a túloldalon… Odamentek hozzá, menedéket kértek nála, megvédte, megnyugtatta őket néhány órára, néhány pillanatra, befogadta ezt a törékeny emberekből álló családot, akit azután sosem láttunk többé, művészeket, írókat, vagy másokat, úgy tűnt, mindegyikük elszánt volt ugyanarra a megsemmisítésre, amikor elhagyták ezeket a helyeket, attól kezdve, ahogy néztük őket, amint leballagnak a színtelen, csöndes… csöndes utcák felé.
Ismét hallani a háttérben az egyházi kórust.
NŐ Emlékszel még arra a professzorra, aki olyan gyakran járt hozzánk?
FÉRFI Orlief-re, igen – ő írt olyan sokat Bossuet-ről…
NŐ Verseket nem írt?
FÉRFI Igazad van, verseket is írt, azután néma csend, pedig megígérte, hogy felolvas nekem belőlük…
NŐ Meg is jegyezted, hogy már nem jár vasárnaponként hozzánk teázni.
FÉRFI Nem, rég nem láttuk… Az ő révén fedeztem fel ennek az egyházi zenének a szépségét… Figyeld csak: micsoda nyugalom, micsoda remény…
NŐ Híres ember volt itt Orlief, de ez a Bossuet, miért pont Bossuet? Másfél évtizeden át ugyanarról az emberről beszélni: belegondoltál már, hogy ez olyan, mint egy szellemi halálos ítélet.
FÉRFI Igen, de Orlief nem olyan volt, mint mi; nagyon érzékeny volt ezekre a hangokra, amiket hallasz, ezekre a másik világból jövő hangokra… Mit bánta ő, hogy szakadatlanul újból kellett kezdenie ugyanazt a feladatot, mint egy megbüntetett diáknak… Az ember nem tudja elérni saját hitét… Tudod, gyakran gondolok rá, amikor ezt az ájtatosságot hallgatom…
NŐ És ha Orlief talált magának menedéket, igen, ha valaki az életét kockáztatta érte?
FÉRFI Hát az bizony hiábavaló lenne… Valószínűleg már kihalt a mű ebben a szerencsétlen Orlief-ben.
NŐ Pedig mindene megvolt – gyönyörű lakás, elegáns öltözék, már ahogy innen látjuk… Még azt is mondtuk az ő életét látva, hogy ismerte a szabadságot…
FÉRFI Talán, de olyan ember volt ő, akinek meggyötört mosolya már régóta nem irányul/szól az emberekhez…
NŐ Orlief eljött velünk mindenhová – színházba, múzeumba, belém karolt, oly kedves volt velem, és egyszer, réges-régen, amikor kérdeztem tőle valamit konkrétan, a tekintete végtelen távolba meredt… S újból csend lett, igen, néma udvariasság, ami előtt meghátrált… Elveszítettünk egy barátot… Neked nincs ilyen érzésed?
FÉRFI Honnan tudhatjuk, mi történik egy rabbal?
NŐ Egyik este a városban vacsoráztunk, nagyon jó kedvünk volt, emlékszel?… Ezekben a nyüzsgéssel teli órákban kérdezgettem Orlief-et, hiszen különben mindig Bossuet-ről, vagy más intellektuális szenvedélyeiről beszélt, amik olyan valódi szenvedélyek voltak, mondtam magamban, mintha saját magáról beszélne… De közben folyton nézett engem, s volt közöttünk egy furcsa csönd… Hirtelen így szólt: „Ne tegyen fel nekem kérdéseket, nagyon kimerült vagyok. Két évig pihentettek.” Hol pihentették? Miért kellett ennek az egészséges, életteli férfinek pihennie?
Egyre közelebbről szól az egyházi zene.
NŐ Amott, messze volt, a hatalmas hómezőkön túl, ott pihent, igen, a testét, a lelkét elaltatták. S mikor visszajött, már sosem beszélt ezekről a gyermek Jézusokról, akik annyira tetszettek neki a festményeken, arra a múzeumra sem emlékezett, ahová együtt mentünk el, olykor viszont felidézett dolgokat hazája történelméből – oh, ilyesmiről volt szó, réges-rég, tán évszázadok óta őrzi szívében némán a gyermek Jézus mártíriumának képét, vagy tán már ezt is elfelejtette? Olykor, amikor együtt mentünk a könyvtárba, mondogatta, hogy „Jöjjön, minden kincsünk a föld alatt nyugszik, a pincéket mindennek ellenére megmentettük, az összes kéziratot, az összes műalkotást, jöjjön, jöjjön… De le kell ereszkednünk a föld alá… Az ember mindenhez hozzászokik!” Vagy tán csak álmodom, hogy ezt mondta? Együtt lementünk ezekhez a porral lepett könyvtárakhoz, le a föld alá, igen, emlékszem, a régi kéziratok, a csodálatos művek ott bágyadoztak, üveg-börtönük alatt, minden nemes gondolat ott pihent, a koporsókban, a szürke tekintetű őrök, akik már hozzászoktak ezekhez a hosszú, sötét időszakokhoz, felénk futottak, körbe vettek bennünket, rengeteg magyarázattal körítve megmondták, hogy tilos többet látni… tilos hozzáérni… És körülöttünk ez a rengeteg moraj, suttogás… Talán az őrök maguk is észrevették, hogy hazudtak nekünk… hogy ezeknek a szövegeknek a nagyszerűségét már amputálták… hogy az alapvető részletek hiányoztak a kéziratokból… Talán a gondoknak, a gyengeségeknek nem kéne léteznie… Ebben a különleges társadalomban a lopás, az erőszak, a bűnök pusztán kísértések vagy tévedések; Isten már nem volt ott, hogy megváltsa az embereket, és így az emberek váltották meg önmagukat a vérükkel… A bűntények pusztán más fenyítésekből merítő bűnök voltak, az emberek elnyomták az embereket és senki nem merte megmondani, hogy ezt hívták a Nagy Inkvizíció korának… Kevéssel ennek a hazugságnak, a hazugság korának a felfedezése után Orlief elvált tőlünk, elment a tengerpartra, úgy mondta, ott melegebb van, ott jól lehet írni, és ott kollégák is vártak rá… Igen…
NŐ Olyan derűsnek tűnsz, azt hinné az ember, már nem is szenvedsz…
FÉRFI Igen, hiszen elmégy, igen, majd holnap eljönnek érted… Elmégy a gyerekekhez Olaszországba … Majd írsz nekem…
NŐ Nem, nem hagylak el. Hát így ítéled meg az irántad érzett szerelmemet, oly türelmetlenül várod, hogy magányosan halj meg? Hát ez történik, ha egy férfi saját maga kedvéért, belső kereséséért, a könyveiért elhagy egy nőt; olyan könyvekért, amelyeket számomra érthetetlen nyelven írtak… Hát te, te is megtanultál hazudni, te is eltitkolod előlem a való igazságot.
FÉRFI Elmesélek neked egy álmot… Egyedül járkáltam a város egyik katedrálisában, talán Orlief-et kerestem ott, de hiába futkostam a kő-boltívek alatt, nem találtam rá, hallottam a kórus hangját: énekeltek és imádkoztak, ahogy ma reggel is hallottuk őket… Ez a belenyugvó siránkozás megvigasztalt engem… Miközben hallgattam őket, arra gondoltam, de tényleg, hogy a hősök, akiket a legszebb könyvekben csodálunk, mint ahogy az írók is, akik ezeket megalkották, vajon ők nem pusztán az exaltáció e néhány pillanatáért éltek, a dicsőség eme néhány pillanatáért, mielőtt kihunynak a zord égbolt alatt, ez alatt az égbolt alatt, amely láthatóan sosem hallja meg sikolyunkat…? És hirtelen nagy megkönnyebbülést éreztem… Az imádkozás talán annyi embernek volt jó arra, hogy elfelejtsék ezt a világot, elfelejtsék az elnyomást, a földön megtalálható igazságtalanságot, hogy végre részük lehessen egy olyan pillanatban, amikor önmagukkal harmóniában vannak…
NŐ Nem, ezeknek a szerencsétleneknek az imádság, az a felejtés, öntudatuk első álma. Mi is próbálunk elaludni, akár Orlief… Mi is…
NŐ Orlief, Orlief, és ha a férjem elrejtette a pincében, igen, itt, nálunk, a sok veszélyeztetett mű között, az általa védelmezett remények között, amelyeket megpróbál továbbadni egy humánusabb közösségnek, ha ott volt, egészen közel, s hallhatta, amint a kórus hangja egyre közelebbről szól, egyre teltebb és erősebb, miközben az őrök, akik úgy tettek, mintha aludnának az utcákon, miközben éberek voltak és egyre közeledtek, a gyűlölet és a bosszú ritmusára, hiszen nem vetették-e meg mindazt, amit nem értettek? Orlief, én vagyok az, ne féljen semmitől, hall engem?
ORLIEF Lassan, szomorú, megtört hangon. Én vagyok… igen… már olyan régóta itt vagyok… Miért énekelnek folyton? Meg fogják ölni őket… Igen, mindannyiukat… mindet… Sok verset írtam, amióta itt élek önöknél, de ki tudja majd elolvasni ezeket, ha mindenkit megölnek? Hallgasson a férjére, menjen el már holnap… Én jól megvagyok, magányosan, itt, ezen a búvóhelyen… Már nem foglalkozom Bossuet-vel… végre levegőhöz jutok, írni tudok… Jött önökhöz levél nekem?
NŐ Nem, keresik önt…
ORLIEF Úgy ítélték meg, hogy még pihenésre van szükségem.
NŐ Igen, ez az… A férjem ott van, figyel, kiles, nem lépnek be az ajtónkon… Nálunk menedékre lel…
ORLIEF Amikor a hazájukra gondol, nem érez bánatot és nem éri utol a nosztalgia? A nosztalgia, ha tudni akarja, a nosztalgia… még a rabok számára is az a legrosszabb próbatétel!
NŐ Igaza van, megfeledkeztem a nosztalgiáról. A gyerekeim és én már oly régóta nem ugyanabban a világban élünk… Még amikor nyári vakációra eljönnek, akkor is van valami közöttünk, igen, egy tragédia, talán ez a csönd, amiben nekik nincs részük… Még túlságosan fiatalok és könnyelműek, mint amilyen én is voltam… Aztán pedig itt van ez az élet-öröm, ami belőlem már kialudt… Biztosan ez is elválaszt azoktól, akiket szeretek…
ORLIEF Figyelje ezeket a hangokat… Ez az élet himnusza, bennünket pedig a halálra készítenek fel… Tudja, a tenger mellett a professzorok szanatóriumában, ahol én is voltam, amit az Álom Házának hívtunk… egy napon azt kérdezte tőlem, mi lett a tolvajokkal, a bűnözőkkel… Most már megmondhatom… hiszen egyedül vagyunk… Csak az ön félelme és az enyém, meg a férje őrült bátorsága van közöttünk… Egyedül vagyunk ebben a sötét pincében, miközben a városra hó hull. A tolvajok, a gyilkosok már csupán a régi könyveinkben léteznek, amott, a tenger mellett, érzéketlenné váltak bűneikre… Észrevette már, hogy amikor az ember meg akarja semmisíteni a rosszat a társadalomban, nem a rosszat pusztítja el, hanem az élet csíráit? Hát én láttam a tolvajokat, a bűnözőket, akik nem látták, hogy közeleg haláluk órája: nem mondták meg nekik, hogy holnap hajnalban kivégeznek benneteket… Semmit nem mondtak nekik… csönd volt… kétségek… És egy reggel egy ember többé nem ébredt fel… Meglepetésszerűen ölték meg… nem akartam közéjük tartozni, a halálomat közelről akartam látni, mint ön és annyian mások, és ismerni akartam a múló, de független szabadság pillanatait… igen, ahol az az érzése, illúziója az embernek, hogy e földön az élet másfajta valóság, mint amit addig érzékeltünk… A kínzás; azt is kérdezte tőlem, hogyan viselik el az emberek a kínzást… Hiszen az emlékezet-nélküli ember már nem ugyanaz… Ez az, ott pihenő költőink legnagyobb kínzásai: először az emlékezetet ölték ki belőlük… A szellem halála volt ez… oly szelíden történt… És hirtelen, amikor fel akarták idézni a cári parkot, ahol gyermekként Puskin játszott, többé nem emlékeztek rá… A lelkük ez a kihalt tavacska volt, öröm és élet nélkül, ami hirtelen átröpül vigasztalan emlékezetemen…
NŐ Utazás után hazaérkeztem, éppen át akartam lépni a határt, és amint a férjemre vártam a repülőtéren, egy részeg fiatalembert láttam… furcsa ez, Orlief, feltűnt a fiatalsága, hiszen kevés fiatal arcot látunk itt, részegen állt ott, kezében egy csokor hervadt rózsa, de ez egy csoda volt, Orlief, megdöbbentett, igen a sors megkímélte ezt a fiatalembert, mert részeg volt és dühös, és egyetlen őr sem mert közelíteni felé… Azt mondtuk, hogy ez a szép és dühös jelenség, amit ez a haragos fiatalember testesített meg, felülemelkedett ezen az aljas megfigyelésen…
ORLIEF Meglehet, hogy ez a fiatalember ma reggel ebben a templomban imádkozik…?
NŐ Azt hiszem, igen… az az érzésem, hogy ennek a fiúnak a lázadása, sőt szépsége egy napon összetörik láncait. De azóta egyszer sem láttam… Gyakran vártam rá azon a repülőtéren, ahol eliszogatott… mindhiába… És azután elhatároztam, hogy megvárom hajnalban a hídon… Lehet, nincsenek barátai, testvérei… Sosem tér vissza… csak látomás volt… Valaki elbújtatta… De megvallhatom önnek, az ő hiánya jobban gyötör, mint saját gyerekeim hiánya…
ORLIEF Ön fel tudta neki kínálni a szabadság képességét és megfosztották ettől…
NŐ Ezzel a hiánnyal minden elkezdett megsemmisülni magamban is, körülöttem is… Ez az ország oly hatalmas, egy ügyes rab nem képes megszökni méretei révén? Vagy olyan ez, mint a halál, egy végtelen síkság, ahol nincs láthatár, amit eláraszt saját reszkető és rémült árnyéka, amit a fény összezúz és ami nem tud elmenekülni? Álmaimban előjönnek a régi erdők, a körülzárt helyek, de a fák alatt mindenütt menekültek vannak, néha egész családok az állataikkal, amelyeket saját rongyos ruháikkal takarnak be… Az álmaimban sem őket, sem engem nem lehet megmenteni…
NŐ A tavasz, a nyár újból eljött ide, mint bárhová. De ez irreális, akár egy könyvben. Ha az életeddel megmenthetnél egyetlen embert, egy rendkívüli embert, mint például Orlief, megbékélnél?
FÉRFI Nem, bűnösnek érezném magam, amiért a többit nem mentettem meg.
NŐ Meghallod olykor, akik könyörögnek a segítségedért?
FÉRFI Orlief, Orlief, hall engem? Éhes, szomjas? Mit hozhatok Önnek?
ORLIEF Ugyanazon az elgyötört hangon – Már nem vagyok éhes, szomjas sem. Az egész házamat átkutatták? Az összes könyvemet elégették? Volt az a ritka Kafka-kiadás… emlékszik rá?
FÉRFI Pusztán a mi pincénk homálya maradt minden tulajdona, Orlief. A házát éjjel kifosztották.
ORLIEF Nincs már családom sem. Önök az egyetlen menedékem. A háború, az öldöklések már minden hozzátartozómat megtizedelték… Nem hallgatnak el? Nem hagyják abba az imádkozást és Isten dicsőítését?
FÉRFI Azt hittem, kedveli ezt a szertartást… Azt hittem, volt még valamennyi reménye ezekben az Istenhez imádkozó hangokban…
ORLIEF Nem… Ezt a reményt elárulták. Pár órán belül ezeket a szerencsétlen imádkozókat megölik… Menjenek el, Ön és a felesége, ő még nem tudja, hogy itt vagyok, a könyvek és műremekek között, amiket önök meggondolatlanul a falaik között őriznek…
FÉRFI Orlief, mi lenne Önből a hite nélkül? Kinek lehet joga megtiltani Önnek a belső életét? Ön egy bölcs ember, mindig egy eszméért élt, Ön is megadja magát azok barbárságának és közönségességének, akik a lelkétől akarják megfosztani?
ORLIEF Önök még nem láttak olyan kegyetlenségeket, amik a szívemben vannak. Azokra a százakra gondolok, akiket megvernek, megaláznak, pusztán azért, mert egy parányi templomban egy emelkedett pillanatot éltek meg, már hallom a katonák falkáját, akik nem késlekednek a templom körbekerítésével… Istenem… Istenem… Mennyi megsebzett ártatlanság, ezeknek a testeknek az ártatlansága, amelyeket kínzásra ítéltek… Itt voltam, egy bölcs ember, talán gondolatok tudója … Ki voltam én? Már arról az emberről beszélek, aki nincs többé… Az egyszerű emberek hite nagyon megérintett… Mások lelke életet adott, de én az ellenfél oldalán voltam, mint annyi más ember, itt pedig hagytam magam ringatni és elaltatni, féltem… Hallgattam… A Bossuet-ről írt könyveim dicshimnuszokat váltottak ki, díjakat nyertek, amelyeket elfogadtam… Azután, egy napon bekövetkezett a lázadás… Elkezdtem ember módjára írni… Megtagadtam ezt az undorító dicsőséget, amivel úgy takarták be hazugságaimat, akár egy kabáttal… Nem, mindent el kellett mondani… Barátaim, akiknek volt mersze elmondani az igazságot, úgy mentek el, hogy nem tértek vissza… A láthatatlan elnyomásnak ez a világa, amiben én magam is éltem és lélegeztem… Akkor hát a bíróság dönt arról, hogy rám kerül a sor, hogy elmenjek… Rettenetesen kimerültem… Jót tenne egy kis pihenés a tenger partján…
FÉRFI Mindig így van ez, valami embertelen szörny folyton felébredhet bennünk? Önnél ez a félelem volt… és nálam… nálam egy hazugságokkal teli élet, egy önző társadalomban, amely csak a saját örömeire gondolt … Olvastam minden könyvét, megtanultam az Ön nyelvét, megismertem a népét az irodalmon keresztül, egy lettem Önök között, az, akit elrejtek ebben a házban, nem Ön, hanem én magam, én kérem Önt, vigyázzon rám, mert nem akarok oda visszatérni… Az imáikat el tudnám énekelni az Ön nyelvén, és akár én is lehetnék az egyik áldozat, aki még imádkozik a parányi templomukban … Talán az egész városban ez az egyetlen templom… ami még ellenáll a tűznek és a lerombolásnak…
ORLIEF Igen, de hamarosan így végzi… Figyeljen csak, közelednek a katonák…
Miközben hallani, hogy a katonák falkája közeledik a templomhoz, a kórus törékeny hangja belevegyül abba az erőszakos lármába, amit Orlief leír.
ORLIEF Csizmáikat a földhöz csapják… Figyelje… Figyelje… Világunkat a gyűlölet ilyen éneke uralja… A szerelmes dalokat gyorsan megfojtják …
NŐ Mit énekelnek? Nem értem… Sokszor odamentem a hídra… Hallottam ezeket a hangokat, szép volt a dallamuk, de a szavak, a szavak mit jelentenek? Van jogom megérteni? Mindig csak egy világot szerettem, azt, amiben éltem, azt, ami nekem földi boldogságot ígért, gyakran csak középszerűt, de ezt a boldogságot választottam…
FÉRFI halkan énekel, vagy imádkozik:
Szánj meg Urunk
Szánj meg Urunk
Te vagy egyedüli menedékünk
ORLIEF ugyanúgy folytatja:
A Te kegyelmed félreért minket
A te dühöd megtör minket
Szegények vagyunk, Urunk,
És a nagy álom ránk telepszik
ORLIEF A nagy álom
FÉRFI Szánj meg, Urunk
ORLIEF A nagy álom
FÉRFI Te vagy egyedüli menedékünk
ORLIEF Ránk telepszik
ORLIEF Itt vannak, átlépnek a szent ajtókon… Kevés idő kell ahhoz, hogy a gyengéket megöljék… A kórus elhallgat… Hamarosan majd halljuk csizmáik csattogását a hídon… Mily kegyetlen a Te szánalmad, Urunk!
Fordította: Kürtösi Katalin
Illusztráció: L’exilé…
Ezek is érdekelhetik!
Arvo Valton: Miniatűrök →
Lucy M. Boston: Gyerekek a Zöld Tetsziktudniból* →
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
