Mihail Vesim: Rövid történetek
ÁGNES
Annak idején, amikor megérkeztek az Államokba, Goso[1] nem győzött álmélkodni, hányféle paradicsomot árulnak a szupermarketban. Volt ott mindenféle fajta: nagy, közepes és apró, drága és olcsó, skarlátvörös, félig zöld, sárga és rózsaszín… Ez a bőség annyira elgyönyörködtette a szemét, hogy lelkesen felkiáltott: – Hej, Amerika! A mindenségit, itt a paradicsom hazája!
A boltban kapható paradicsom nem mind Amerikából származott, hanem az egész világról – Hollandiából, Algériából, sőt még Görögországból is… De mindegyikre ugyanaz az íz volt jellemző – a paraffiníz. Bármilyen salátát is készít az ember, az az érzése, hogy egy gyertyát rágcsál.
Még ha gyertyafényben nézed is át a szupermarketeket, Amerikában nem találsz valamirevaló paradicsomot.
– Hol a bolgár fajta? – sóhajtozott a hazája után, valahányszor belépett az üzletbe. – Semmirekellő amerikaiak… Hol van ahhoz képest a ti „bivalyszív”-etek[2], kérdem én?
És a szíve megtelt az otthoni paradicsom iránti nosztalgiával.
Egyszer aztán, miután befizették a kölcsön első részletét és beköltöztek a házba, Goso a hátsó kiskert földjét felásva helyet csinált néhány ágyásnak, sörös dobozokban palántákat nevelt a Bulgáriából kapott magokból, és a csodás kaliforniai klímának köszönhetően a növényei évente kétszer is beértek.
– Nézd csak! – mutatta a felségének az épphogy leszedett nagy szemű és rózsaszín paradicsomokat. – Ez nem bivalyszív… Ez az én bolgár szívem! Az őseim Európát tanították meg a zöldségtermesztésre, én meg majd Amerikát fogom megtanítani!
Csak ne jött volna közbe a szomszédok kutyája… Az a barnás szőrű agár rájött, hol furakodhat át a fagyalsövényen az ő kertjébe, hogy ott aztán épp azoknál a karóknál emelgesse a lábát, amelyeken a paradicsomszárak kapaszkodnak.
– Agyoncsapom azt a dögöt! – robbant ki a méreg Gosóból, amikor legközelebb újból meglátta a szomszédos korcsot, hogy épp a kertjében vizel.
– Nem teheted! – reagált szelíden Muca, a felesége. – Elítélnek egy házikedvenc megölése miatt!
– Csiba, te korcs! – kiáltott ki az ablakon, a kutya pedig bűntudatosan fülelt, majd a fagyalsövényen át visszasurrant a szomszédos udvarra.
Csak egy hónap telt el azóta, hogy ezek a szomszédok odaköltöztek: egy ázsiai család két gyerekkel és egy Hyundaijal. A Hyundai miatt Goso úgy döntött, hogy koreaiak, bár lehet, hogy kínaiak, vietnámiak vagy filippínók – egyre megy, pusztán az „Üdv!” és a „Hello!” határán belül maradt velük…
– Nem értem őket! – mondta, amikor látta, hogy ott ugrándozik a szomszéd teraszon a barna agár. – Ugyan mé’ kell nekik egy ilyen dög?
– A koreaiak kutyaevők! – felelte Muca. – Együtt dolgoztam az idősek otthonában egy koreai nővel, s ő mondta, hogy Hálaadáskor kutyát sütnek. Mindenki pulykát süt, a koreaiak viszont kutyát!
Gosónak hirtelen világosság gyúlt az agyában:
– Ezek a mi szomszédaink… csak nem Hálaadásra hizlalják azt a kutyát? Ahogy mifelénk disznót nevel az ember Karácsonyra…
– Hülyeség! – mondta Muca. – Az a kutya a házikedvencük…
– Ugyan… Házikedvenc… Korcs… Majd akkor lesz a kedvencük, amikor rizzsel körítve beteszik a sütőbe…
Sütőben sült házikedvenc rizzsel… – jutott eszébe saját ötlete úgy jó tíz nappal Szent-György napja előtt.
Felkereste a Pet Shopot, egy takaros és tágas üzletet, amely házikedvencek árusításával foglalkozott. Ott egy udvarias eladónő körbe kalauzolta papagájok, kanárik és hörcsögök ketrecei között. Mutatott neki aranyos kiskutyákat és kismacskákat, kicsi sünöket és vízi teknősöket.
– Nem… Nem… Én egy bárányt akarok házikedvencnek…
Aztán kiválasztott a katalógusból egy szeme körül fekete foltos ausztrál merinót. A merinó – nemére nézve nőstény – két nap múlva meg is érkezett. Goso az Ágnes nevet adta neki.
Amikor hazaért Ágnessel, Muca a fejéhez kapott.
– Mért hozod ide nekem ezt a bárányt?
– Szent-György napra – mondta, de több magyarázatot nem fűzött hozzá.
Azt gondolta, ugyan mért álljon le elmagyarázni az asszonynak, hogy a szupermarketekben nem lehet kapni egész bárányt. Az amerikaiak a bárányhúst feldarabolt kiszerelésben: karaj, lapocka, comb formájában vásárolják… Műanyag tányérokba rakva, s műanyag fóliával becsomagolva. Ennyi műanyagtól maga a hús is műanyagízű lesz.
Ő a névnapja alkalmából valamilyen természetes dolgot szeretne feltálalni. Ágnest…
Magán a Szent-György napon néhány baráti család vendégeskedett náluk, kivétel nélkül bevándorlók Bulgáriából. Ettek a sült bárányból, dicsérték, bolgár pálinkát ittak, amelyet Interneten rendeltek, s a végén még dalra is fakadtak.
Mert hát kell más az embernek? Legyen enni- és innivaló, legyen vigasság!
Néhány nappal a névnap után megszólalt a bejárati csengő. Két hivatalos személy érkezett, az Animal Police egyenruháját viselték.
– Önöknek van egy Ágnes nevű házikedvencük… Azért jöttünk, hogy lássuk, milyen körülményeket biztosítottak neki.
– Kitűnő körülményeket! – válaszolta nekik Goso, s közben a szeme se rebbent. – De nem hívhatom be önöket… Ágnes éppen pihen…
A két hivatalos személy megértően bólintott, s azt mondták, majd újból eljönnek.
– Hát csak gyertek! – mondta Goso a hátuk mögött, miközben nézte, ahogy az autójukhoz mennek. – Mire újból jöttök, addigra kitalálok valami mást…
A NÉMET PÁCIENS
Csodaszép verőfényes október közepi nap volt, egyike az olyan napoknak, amelyeken az ember minden ok nélkül lelkesedik – már pusztán attól, hogy él.
Ám Herr Bäcker, a mi német páciensünk nem lelkesedett, mert depressziós volt.
Nem vett tudomást az erdőről, amely, őszi színekkel összemaszatolva magát, úgy festett, mint egy impresszionista festő palettája. Nem nyűgözték le a hegyek, sem a tiszta levegő, sem pedig a medrében csörgedező folyócska. Nem emelte fel tekintetét az égre, oda, ahol a felhőtlen, tágas térben két repülőgép tartott egymás felé, s mintha fehér krétát húznának, becsíkozták a kék rengeteget. Már-már úgy látszott, összeütköznek, ám a tragédia elmaradt, mindegyikük ment tovább a maga útján, fehér nyomaik pedig beleolvadtak a végtelenbe és elillantak.
Mindeközben Herr Bäcker depressziója nem oldódott fel s nem is illant el.
A német amúgy nagydarab ember volt, jóval száz kiló és valamivel hatvan év fölött járt, s amilyen magasra nőtt, olyan szélesre is. Ép test, de beteg lélek. Zárlatos lett a biztosítéka. Nem tette lehetővé a kontaktust: az arca kifejezéstelen gipszlenyomat volt, húsos ajkai meg sem rebbentek, nem látszott rajtuk se mosoly, se grimasz. A szürke teuton szempár üvegesen és üresen bámult, de nem a hegyek gyönyörű látványa felé, hanem egy bizonyos pontra, egy, valahol a disznóól és juhakol között természetes trágyából nőtt halomra.
A trágyadombon azonban nem volt semmi különös látnivaló, két tyúk kapirgált giliszták után kutatva, s ha olykor-olykor felcsíptek egyet, azt úgy nyelték le, mint egy makarónit.
Ostoba dolog, ha az ember egy ilyen napon tyúkokat meg gilisztákat bámul, ahelyett, hogy örülne az életnek, amely gyönyörűséges, de hát Herr Bäcker hogy is örvendezhetett volna, miután belezuhant egy lelki szakadékba.
Beteg lelkének gyógyításra volt szüksége. Egy gyors sokkterápiára.
De még a terápiát megelőzően feltétlenül el kell mesélni, mit keresett az a depressziós német épp azon a napon, épp ott, Trojan városa végen, s a végnek is a legeslegvégén, ahol már házak sincsenek, hanem csak gazdasági épületek, disznóól és juhakol. Onnantól már az erdő kezdődik.
Herr Bäcker az én igen komolyan sakkozó, de kevésbé komoly üzletember barátom, Mladen révén került oda, aki nem pusztán vendégségbe hívta, hanem gyógyítás céljából is. Ők ketten már évek óta sakkpartnerek voltak, több száz partit játszottak le egymással, élőben és az Interneten. Néhány nappal ezelőtt Frau Bäcker felhívta telefonon Mladent. Az asszony tudatta vele, hogy a férje nincs jól; azóta, hogy nyugdíjazták, depressziós. Magába zárkózott, nem kommunikál a családtagjaival és elment az életkedve.
– Majd én visszatérítem az életkedvét! – nyugtatta meg Mladen az aggódó német asszonyt akkora meggyőződéssel, mintha nem is sakkozó és üzletember lenne, hanem profi pszichiáter. – Küldd csak ide hozzám, akár kísérővel is, ha úgy gondolod.
Bäcker úr egymagában, kísérő nélkül érkezett meg a szófiai repülőtérre. Mladen azon nyomban betessékelte az autójába Bäcker urat depresszióstól, hogy aztán elszállítsa a hegyi végekre, a saját falusi házába, ahol garantáltan vissza fog térni az életkedve.
Mellőzve minden tüzetes vizsgálatot, a házigazda felvette a páciens anamnézisét és elrendelte a gyógyulásához szükséges antidepresszánsokat.
Az egyik a helyi tudós alkimista és pálinkaszakértő, Minko apó pincéjéből beszerzett ötliteres demizson volt, megtöltve kiérlelt szilvapálinkával. A apó üstje megállás nélkül gőzölgött az udvaron, s a kifolyójából a legkülönbözőbb párlatok csörgedeztek elő: órabóra- és szilva-, eper-, som- és szederpálinkák, de lepárolt ő kiöregedett kompótokat is. Amikor meghallotta, hogy mi a fennforgás, vagyis, hogy lelket fogunk gyógyítani, méghozzá külföldi lelket, Minko apó az aranytartalékához folyamodott: elővette az említett demizsont s azt mondta: „Ez az én óaranyam”. A nedűnek extraszűz olívaolaj színe, lágy íze és komoly szeszfoka volt, s előzőleg hét évig eperfahordóban érlelődött. Természetesen csak a szájon át való alkalmazás volt javallott, ellenjavallatról nem voltak értesüléseink.
A másik antidepresszáns a helyi juhász és kondás, Docso apó disznóóljából került ki. Volt némi habozás a gyógyszer kiválasztásánál, vagyis, hogy birkahús legyen-e vagy disznó, de Mladen a disznó javára döntött. A németek hagyományosan minden formában nagyra becsülik ezt az állatot – legyen az borda vagy csülök, hurka- vagy kolbászféleség.
Docso apó nem csak juh- és sertéstenyésztő volt, hanem minden érzelgősségtől mentes böllér is. Egyik hetvenkilós növendékét gyorsan és célratörően csendéletté változtatta. A leölt, megperzselt, simára borotvált és slaggal megfürdetett csendélet immár úgy feküdt felmetszett hassal két deszkán, mintha egy boncolóasztalon lenne. Docso apó – késsel a kezében, mint egy diplomás halottkém – az élő természet lágy ölén feldarabolta a tetemet: a disznó testét borda-, tarja- és karajszeletekké változtatta. S ezek nem egy olyan dínomdánom céljait szolgálták, amilyet általában az efféle helyeken rendeznek, hanem gyógyszereknek minősültek a lélekgyógyászat szolgálatában.
Mihelyt a száraz bükkhasábokból rakott tűz is fellángolt, kezdetét vehette a terápia.
Mladen ötlete nyomán ez egy nyílt színi piknikterápia volt. A rétre helyezte ki a pszichiátriai rendelőt, egy kilométerre a házától, ahol a disznóól és a juhakol szolgáltatta a természeti kulisszát. Ahelyett, hogy díványon feküdt volna, ahogy az a legtöbb pszichiátrián szokásos, az itteni páciens, Herr Bäcker ülő pozitúrába helyezhette magát a környéken fellelhető egyetlen ép széken. Mi, a többiek tölgyfatuskókon foglaltunk helyet, amelyek tökéletesen harmonizáltak a két deszkaládából összeácsolt és mind tartalmára nézve, mind pedig a vénsége miatt sárga újsággal[3] letakart improvizált asztallal. „Egy értelmi fogyatékos tyúkkal közösül”, láttam meg a címét egy cikknek, amely az asztal felém néző oldalára esett. Vetettem egy pillantást a trágyadombon kapirgáló tyúkokra, s azt gondoltam, hogy ezek igazán boldog tyúkok – jól eléldegélnek itt a hegyekben, debilektől és újságíróktól távol.
A tyúkokkal szöges ellentétben, Herr Bäcker nem látszott boldognak. De nem látszott boldogtalannak sem. Állapotára megbetegedésének tipikus velejárójaként a „stabil, minden változástól mentes” meghatározás illett leginkább.
– Start! – adta meg a jelet barátom, Mladen a főpszichiáter szerepében. Én, a szerepem szerinti betegápoló nővér (vagy testvér), felemeltem a demizsont és töltöttem a poharakba egy-egy testvéri adagot. Az egymástól eltérő kaliberű poharak viseltesek voltak – a páciensre osztottuk ki a legtisztábbikat. De a poharak csak a sznobok számára bírnak jelentőséggel, az igazi férfiak az üvegből is tudnak inni. Vagy akár a demizsonból…
Az első korty szilvát olyan lágynak és napsugarasnak éreztem, mint amilyen a körülöttünk elterülő lágy ősz volt. Hasonló megállapításra jutott Mladen is, ő az aranyló szilvát az aranyló ősszel kötötte párba. Docso apó kevésbé költőien fejezte ki magát:
– Jó ez a papramorgó!
Bäcker úr még csak feléje se nézett a poharának.
– A megbetegedés komoly, a küzdelem nehéz lesz! – mondta Mladen, a pszichiáter és felállt, hogy megpiszkálja a tüzet; a száraz bükkhasábok vidáman lángolva égtek. Számomra ezen a napon minden vidámnak tűnt, még Herr Bäcker depressziója is. Lenyeltem egy kiadós kortyot, majd elmeséltem a depressziós gabrovói[4] emberről szóló viccet. Az orvos pénzköltő terápiát írt elő neki, vagyis, hogy vásároljon valamilyen drága dolgot. A gabrovói egy nap múltán visszajött s azt mondta, hogy elköltött 1000 levát, de javulást nem érez. „És mit vásároltál 1000 leváért?”, kérdezte az orvos. „500 eurót!”
Az egészségesek felnevettek, a páciens nem. Normális dolog ez egy lelki beteg egyén esetében, nincs nevethetnékje, mert fáj a lelke.
– A bükkfa jó parazsat ad! – mondta Docso apó, miközben a karaj- és tarjaszeleteket formázta. – Nemhogy egy disznóhoz, de még egy ökörhöz is elég! Na gyerünk, tölts még egyet!
Ahogy kinyújtottam a kezem a demizson felé, mit kellett látnom: Herr Bäcker pohara kiürült időközben! Anélkül, hogy észrevettük volna, a beteg felhajtotta. Viszont továbbra is csak a depressziójába temetkezve ült, a jobbulás minden látható jele nélkül. Mindazonáltal jelentettem a főorvosnak, hogy a páciens bevette az első dózist.
– Pálinkakorcsolyát írok fel neki, de jól felaprítva – rendelkezett Dr. Mladen, magára vállalva a terápiával együtt járó teljes felelősséget.
Docso apó odarakta a parázs fölé a rostélyt. A rostélyra pedig májdarabkák kerültek. Azok nyomban sercegni kezdtek és megtöltötték a hegyi levegőt aromás illattal. Most a disznóól közelében kikötött loncsos Rexi kutyán volt a sor, hogy megvesszen örömében – Docso apó meglepte egy adag bеlsőséggel; ezen a napon mindenkinek jutott elég antidepresszáns, beleértve Rexit is.
Ezt követően a böllér-sebész felszúrt a kése hegyére egy darabka sült májat és odatartotta Herr Bäcker húsos ajkai elé.
A páciens részéről nem mutatkozott semmilyen reakció. Nézte a májdarabot, ugyanakkor mégse látta, mintha valami más helyen, más időben és más bolygón lenne.
A sebész visszahúzta a kést, majd maga kapta be a gusztusos falatot.
– Hát, ha duzzogsz… – mondta neki ékes bolgársággal –, akkor vesztesz!
– Adogasd sorra mindenkinek! – rendelkezett a főorvos.
A kés – hegyén a falattal – körözni kezdett, elrágtunk egy-egy darabka rágnivalót, amit aztán leöblítettünk szilvapálinkával, és dicsőítettük a Nagy Német Depressziót. Mert ha az nem lenne, akkor most itt lehetnénk-e ezen a gyönyörűséges helyen, ebben a gyönyörűséges időben! Mert még ha nem is gyógyítjuk ki az idegent, egy ilyen, a természet lágy ölén rendezett piknikkel magunkat immunizáljuk minden jövőbeni városi depresszióval szemben. Olyanokkal szemben, amilyenek manapság főleg Európa-szerte serénykednek, de holnapra ukk-mukk-fukk itt teremhetnek nálunk, hogy megfertőzzék szélesre tárt szláv lelkeinket…
Docso apó felszúrta a kés hegyére a soron következő sült májdarabot és körbe tekintett – kié legyen?
A depressziós német ekkor kilépett a letargiából, kinyújtotta a karját, lerántotta a kés hegyéről a falatot és – a láncon tartott Rexi kutyához hasonlóan szinte már a levegőben – kapott is utána a szájával.
– Élni fog! – rikkantotta Mladen.
– Ejha, te magad vagy Freud doktor! – kiáltottam fel.
– Szólíts csak egyszerűen Jungnak! – mondta szerényen. – Hogy én mennyi depressziót kigyógyítottam…
Ettől kezdve a terápia annak rendje és módja szerint zajlott. „Glu-glu!”, hallatta a hangját egyre gyakrabban a demizson, amikor megdöntöttem. „Hamm-mm!”, hallattuk mi is a hangunkat együtt a beteggel, a sütőrács pedig mit is mondhatott volna a maga hagyományos „Crr-crr!”-jén kívül.
A főorvos rendelésének megfelelően Docso apó rendkívüli finomságokkal traktálta a pácienst: gőzölgő vesével, sercegő tüdővel, átsült bőrkével, ropogós füllel és kunkori farkincával… És hogy helyreállítsa kontaktusteremtő képességét, megkínálta a németet sült „konnektor”-ral, a szegény malac ormányának azzal a legelülső részével, amelyen a két lyuk mintha egyenest egy csatlakozó bedugására teremtődött volna.
Tudatában vagyok, hogy mialatt ezt mesélem, sorra elveszítem vegán és vegetáriánus olvasóimat. Még látom is őket, ahogy e sorokat követően undorral becsukják a könyvet. Ne csukjátok be, barátaim, olvasóim! Folytassátok az olvasást, hisz mindaz, amit leírok, gyógyterápia volt, a gyógyítás során pedig nem minden beavatkozás mondható különösképpen kellemesnek! Ahhoz mit szólnátok, ha például a vastagbél kitisztításáról írnék, másként szólva, a beöntésről?
Na de elég ezekből a kitérőkből, mert a réten folytatódott a piknikterápia: a sütőrács füstölgött, az „óarany”-ban napsugár-nyulacskák ugrándoztak, Rexi lelkesen ugatott, az orvoscsapat pedig örült az életnek és egyre-másra éltette a bolgár-német barátságot, az Európai Uniót és annak dolgos népeit!
A gyógyító csapattal együtt a páciens szintén megélénkült, s már nem csak a trágyadombot bámulta mereven, hanem elfordította a fejét az ősz lágy színeivel tarkított környékbeli dombok irányába is. És, lehet, persze, hogy csak hallucináltam, de mintha dünnyögni kezdett volna valamit az orra alatt, esetleg szülőföldje valamelyik német népdalát, vagy éppen az összeurópai „Örömódát”…
Ennek a sok örömnek köszönhetően nem nagyon emlékszem, hogyan folytattuk a gyógyítást; odalett a páciens kórtörténete, mivel nem jegyeztünk fel semmit a beteglapjára. De, ha a saját állapotomból indulok ki, az antidepresszánsok adagjai komolyak voltak; aztán az egyik pillanatban az őszi nap alkonyodni tért, én pedig egy asztalnál ébredtem, de már nem a szabad ég alatt, hanem Mladen házában, röviddel éjfél előtt.
Mellettem maga Mladen szintén aludt, békésen horkolt, arcát egy sült húsos tányérba hajtva, Herr Bäcker pedig ott ült velünk szemben és fürkészett, sőt tanulmányozott bennünket, mint egy kutató valamilyen új vírusokat, mintha nem is ő szorult volna gyógykezelésre, hanem mi.
Ültömben kinyújtózkodtam, még ha tiltja is a jó modor. Mivel Malden házában vagyunk, itt a jó modor szabályai nem érvényesek.
– Go to bed! – mondtam a németnek. – Későre jár…
Nem vártam, hogy majd válaszol, nemde depressziós.
A nagydarab német viszont hibátlan angolsággal megszólalt:
– Nem akarok lefeküdni. Nem akarom, hogy máris véget érjen életem legszebb napja!
***
Másnap reggel Herr Bäcker már előttünk felkelt, s friss és harmatos volt, mint az őszreggeli dér.
Szalonnaszeletkékkel bőségesen megpakolt pirítóst reggelizett. És egy pohár „óarany” szilvát.
Alaposan szemügyre vettük a pácienst: mindene a helyén volt, csak a depressziója hiányzott. Mintha kihajította volna a trágyadombra odakint a réten, a disznóól és a juhakol között, ahol a tegnapi piknikterápiát bonyolítottuk.
Zárójelentés: klinikailag egészséges, kész a kiírásra!
Herr Bäcker nem csak hogy meggyógyult, hanem már üzleti terve is volt:
– My friends, mennyi antidepresszánst tudtok biztosítani? Merthogy csoportszámra szállíthatok hozzátok depressziós németeket!
A HÁROM MUSKOTÁLYOS
Három, még fiatalnak mondható férfi üldögélt egy kicsi szozopoli udvaron a lugas alatt és Muskotályt ivott.
Körülöttük teljes erejéből tombolt az üdülőhely, a nyaralóvendégek kijártak a strandra, perzselődtek a napon, később pedig idegesen az oldalbordájukkal veszekedtek vagy a gyerekeiket gyepálták, ha azok görög fagylaltot kértek.
Hőseink már kerek négy napja ültek szinte hozzáragadva az asztalhoz, kivéve azokat a rövid megszakításokat, amikor valamelyikük kiugrott a közeli kisboltba néhány üveg hideg Muskotályért.
A hideg Muskotály elixír a nyári hőségben, egyenesen istenek asztalára kínálkozó ital. S ha az ember ráadásul kifog egy jó szállítmányt, nincs más hozzá fogható. És hőseink a közeli kisboltban jó szállítmányból való és jó áron elérhető bort fogtak ki. És ünnepélyesen megesküdtek: amíg meg nem isszák a bolt teljes készletét, nem állnak fel az asztal mellől.
Mellettük hegy kezdett magasodni üres muskotályos üvegekből.
A fehérbor iránti szenvedélyüknek és egyéb sikereiknek köszönhetően hőseink máris elnyerték A három muskotályos ragadványnevet. A közös ragadványnév mellett mindegyiküknek volt saját beceneve is – az egyikük Ajtosz volt, a másik Karlovo, a harmadik pedig Szungurlare. Mind a hárman borászati üzemük által hírnevessé lett történelmi települések nevét viselték.
– Egészségünkre! – emelte fel a poharát Ajtosz. Erőteljes férfi volt, testépítő, minden látható erőlködés nélkül fel tudott emelni egy teli boroshordót.
– Egy mindenkiért… – válaszolt neki a másik két versenyző a Dumas-regényből származó ismert muskétásjelszóval. – Mindenki fenékig…
És összekoccantak a poharak.
Alkonyodott. A szél a tenger felől fújt. Bűzleni kezdett a szemét az utcai kukákban. Valahol fülsértően elrikoltotta magát egy sirály. Az óváros utcáin apollonisták[5] tömegei nyüzsögtek és elrekesztették a forgalmat. Szozopolt minden ősszel úgy megtöltik a kultúra művelői, mint kompót a befőttesüveget. Csordákban járnak, Paci bárjában tömegben vedelik a mentát, s közben Yıldız[6] hangját vagy Teodoszij[7] furulyajátékát kommentálják. Ha egy normális ember közéjük keveredik, óhatatlanul kiütést kap tőlük.
Hogy megóvják magukat a kiütéstől, hőseink nem hagyták el az udvart, amíg tartott az Apollónia.
– Évekkel ezelőtt elvittek a templomba egy koncertre – kezdte mesélni Szungurlare. – Nagy volt a zsúfoltság és a fülledtség, az ajtót viszont becsukták, s így nem lehetett kimenni. Olyan volt, mint a bataki mészárlás[8]… mert ugye az is egy templomban történt. Csak ültem, unatkoztam, izzadtam, majd bizonyos idő múltán kitaláltam, hogyan szabadulhatok ki. Elkezdtem illetlen mozdulatokat tenni a fuvolajátékos nő felé. Odajött két rendfenntartó, a hónom alá nyúltak és kidobtak. Odakint lélegzetet vettem a tiszta levegőből, és megesküdtem rá, hogy nem teszem be többé a lábam az Apolloniájukra. Teljesen deapollonizáltam magamat!
– Na és ki vitt be arra a koncertre? – kérdezte Karlovo.
– A volt feleségem – válaszolta Szungurlare. – Ő nagy kultúrarajongó volt. Még színházba is járt.
– A Muskotály soha nem cipel magával a színházba – mondta Ajtosz fontoskodva. – Nem várja el tőled, hogy együtt mutatkozzatok kulturális rendezvényeken. Épp ezért tartom többre a nőknél.
Karlovo két ízben vált el, Szungurlare egyszer, Ajtosz viszont egyáltalán nem nősült meg. A testépítésnek köszönhetően jól nézett ki, buktak rá a nők, de ő elhessegette őket, mint holmi bosszantó legyeket. Ajtosz azt mondogatta, hogy csak akkor nősül meg, ha talál egy Vitosa nevű nőt – annak az ölében akar heverészni. A Vitosa[9] ölében. Ott akarja inni a Muskotályt, s ott akarja olyan költőnek érezni magát, mint Javorov[10].
Egyikük mondta: – Egészségünkre! – A többiek azonnal válaszoltak:
– Egy mindenkiért, mindenki az elvonókúráért!
A bejárat előtt megállt egy BMW, felbőgött, s úgy parkolt le, hogy eltorlaszolta a keskeny utcát. Egy selyemöltönyös férfi szállt ki belőle s bement az udvarra a három muskotályoshoz.
Phon Mobiphon volt az, egy sima képű üzletember, akiről lerítt a nyálasan fényűző életmód. Pár évvel korábban még ő volt a negyedik muskotályos, részese a közös hőstetteiknek. Ám egy szép napon nem itta ki fenékig a poharát, felállt az asztaltól, s nem mutatkozott többé. Lemondott a Muskotályról és narancsléivó lett. Armani-féle kémiát locsolt magára, és Versace rongyait viselte. Az a hír járta, hogy üzemanyag- és cukorkereskedelemből tollasodott meg. Rövid idő múltán szert tett egy BMW-re, magát testőrökkel vette körül, a mobiltelefonja pedig természetes módon meghosszabbított kézzé lényegült.
– Látom, ti még mindig isztok! – szólt oda nekik Phon Mobiphon. – Mások pénzt csináltak, ti meg fel sem keltetek fel az asztaltól!
A három muskotályos utálattal nézett rá. Ebben a pillanatban megszólalt Phon Mobiphon kezében a mobil, s ő a fülére tapasztotta a készüléket.
– Tehát megérkeztek a tankhajók? Ha nem rakodtok ki holnap reggelig, fejek fognak gurulni! Ne magyarázz nekem, öcsi, itt milliókról van szó, én meg már tíz dollárért is embert ölök!
Phon Mobiphon eltette a mobilját a zakója zsebébe. Látszott rajta, hogy bosszús. Ajtosz anélkül, hogy felállt volna az asztaltól, egészséges sztoicskovi[11] rúgást helyezett el az üzletember ülepén. Phon Mobiphon meglepetésében felszökkent, de nyomban megértette a jelzést és kívülről becsukta maga mögött a kaput. A BMW kétszáz lova egyként felbőgött, a gumik megcsikordultak, a levegőt pedig füstfelhő mérge járta át.
A három muskotályos megeresztett utána egy-egy jó hangos áldást. Egyszer valamikor Phon Mobiphon sok pénzt ígért nekik, ha az ő cégébe állnak be dolgozni. Mindhárman visszautasították, méghozzá egymástól függetlenül. Nem voltak ők affélék – távol álltak tőlük a holdingok, lízingek, fixingek és minden seftelés. Ha egyszer belegabalyodik az ember ezekbe a sötét seftelésekbe, nem marad rá ideje, hogy megigyon egy Muskotályt. Jobb szegénynek, ám szabadnak lenni, mondták mindhárman, és beérték a nyamvadt kis fizetéseikkel. Ajtosz a matematikai tudományok kandidátusa volt, Karlovo a fizikaiaké, Szungurlare pedig terveket rajzolt valamelyik hő- vagy vízerőmű számára.
– Egy mindenkiért – mondta Ajtosz és megemelte a poharát. De ahogy meglátta, hogy üres, hozzá is tette mindjárt: – Egy menjen bort vásárolni…
Szungurlare volt a soron következő.
Ha asztalnál ül az ember, az idő észrevétlenül múlik. Viccelődések és ugratások közepett lassan már éjfélt mutatott az óra. De hát a boltos jóbarát volt – bármikor felkelt még álmából is, hogy ellássa őket Muskotállyal. Ebben az idényben ők voltak a legkomolyabb kuncsaftjai.
Kisvártatva azonban Szungurlare üres kézzel tért vissza.
– Elfogyott! – mondta. – A Muskotály véget ért.
– Hurrááá! – rikoltotta Karlovo. – Bolgár fiúk – rá, rá, hajrá!
A három muskotályos összeölelkezett, mint akik nagy győzelmet arattak. Hat tucat üres üveg hevert körülöttük.
– Van egy másik újság is – mondta Szungurlare. – Az Apollónia is véget ért…
– Hurrááá! – rikoltotta a másik kettő egy emberként. – Most már sétálhatunk egyet.
Nem könnyű sétálni az éjjeli Szozopolban, különösképpen az után, hogy négy álló napig egy asztal mellett versenyzett az ember. A lábak megbicsaklanak a macskaköveken, a test pedig úgy ingadozik balra-jobbra, mint a metronóm, ám a lélek… A lélek örül…
– Fürödjünk egyet! – javasolta Ajtosz és a három muskotályos elindult az éjjeli strand felé.
A felettük világító hold olyan volt, mintha csillogó mézből öntötték volna ki. Szungurlare felnézett a holdra és azt mondta:
– Vajon mikor fogja ezt is ellopni valamelyik üzletember, hogy aztán továbbadja újrahasznosítható hulladék gyanánt?
Kettejük, Karlovo és Szungurlare gyorsan levetkőzött és felkészült az éjszakai fürdőzésre, amikor észrevették, hogy barátjuk, Ajtosz, félrevonultan lefeküdt. És máris bekapcsolta a torkában lakó, nagy teljesítményű fűrészgépet. Úgy aludt, mint aki jól végezte a dolgát – még ilyen nagy melák létére is képes volt összeomlani egy négynapos nehéz munka után.
A barátai felemelték és megpróbálták cipelni, de hamar fel is adták a dolgot. Az alvó muskotályos olyan nehéz volt, mint három zsák cement.
– Hagyjuk itt, nem lesz semmi baja! – javasolta Karlovo. – Ha majd felébred, hazajön…
Találtak egy soklapos újságot, amelyet a strandolók hagytak hátra, betakargatták vele Ajtosz testét, majd homokot szórtak rá. Aztán a két férfi támolyogva elindult közös lakásuk felé.
Amikor hajnalodott, elsőként egy cigányember jelent meg a városi strandon. Vashegyű bot és szemeteszsák volt nála. A „Tisztaság” alkalmazottja volt, a fizetési jegyzék szerint – takarító.
Ez a higiéniai felvigyázó felszúrta a vashegyre a strandon szanaszét heverő papírdarabokat, és betette őket a szemeteszsákba. Már messziről meglátta a kupacnyi újságpapírlapot, de nem vette észre az alattuk levő testet.
Előre nyúlt a vashegyű bottal és felszúrta a szemetet.
Kétségbeesett ordítás zavarta fel az álomittas Szozopolt. Ajtosz úgy emelkedett fel a homokból, mint valami ősi istenség – nagy volt, ádáz és másnapos. A nyárs a hátsójába fúródott, ő pedig készen állt a megtorlásra.
De nem volt ott senki, akin megtorolhatta volna a dolgot.
A történtektől megrettent cigány ember összeesett. Ajtosz a karjaiba vette és elcipelte a rendelőintézetbe. Ott megállapítást nyert, hogy a férfi elhalálozott – ahogy később kiderült, szívelégtelenség miatt.
– Béke poraira! – mondta egy emberként a három muskotályos, és elképzelésük sem volt róla, vajon mit is kell inni egy ilyen gyászos eset kapcsán.
A HÁROM MUSKOTÁLYOS
20 évvel később
Tegnap este találkoztam két régi barátommal és még mindig nem tudok magamhoz térni.
Húsz évvel ezelőtt elválaszthatatlanok voltunk, úgy hívtak bennünket, hogy A három muskotályos. Nyilván rájöttök, hogy miért: a Muskotály miatt, amely úgy ömlött körülöttünk, „like a river”. Voltak ragadványneveink is, amelyek az általunk minden más fölé helyezett fehér bormárka ízének feleltek meg: az egyikünk Ajtosz volt, a másikunk Karlovo, én pedig Szungurlare voltam.
Később az élet elválasztott, hogy aztán tegnap este asztaltársaságként össze is hozzon bennünket egy drága és bárgyú folklórcsárdában. Ajtosznak virágzó cége van, amely magas jövedelmet és ugyanolyan magas vérnyomást biztosít a számára. Karlovo bankár egy külföldi bank itteni fiókjánál, luxusvillája és luxusautója van, s ezekkel együtt cukorbaja és megnagyobbodott mája. Nekem se cégem, se bankom nincs, de hogy lekopogjam, nincsenek egészségügyi problémáim sem.
– Vizet! – mondta kórusban Ajtosz és Karlovo, amikor a pincér megkérdezte, mit iszunk.
Csend lett, a pincér meghajolt és visszavonult.
– Én – mondta Karlovo – tulajdonképpen masztikát innék. De mivel el vagyok tiltva tőle, kérlek, Szungurlare, öreg barátom, igyál meg helyettem egy masztikát! Igyál és mesélj róla!
– Mért is ne – mondtam –, végtére is barátok vagyunk!
Megittam a masztikát, majd saját szavaimmal leírtam azt a kellemes érzést, amely simogatja az ember szájpadlását, azt a könnyed tüzet, amely megperzseli a torkot, és az ánizs isteni melegségét, amely felhevíti a gyomrot.
– Milyen szépen beszélsz… – nyeldekelt Ajtosz. – Én pedig törkölypálinkát innék, de nem engedik! Igyál meg helyettem egy márkás pálinkát és számolj be róla!
A pincér máris repült a pálinkával.
– Egy mindenkiért, mindenki egyért! – idéztem fel régi muskotályos jelszavunkat, amelyre annak idején felesküdtünk.
És felhajtottam a pálinkát, majd a legválasztékosabb szavakkal meséltem Ajtosznak e mennyei ital mágikus hatásáról.
– Bedobnék egy konyakot! – mondta Karlovo és már rendelt is.
Természetesen azt is én dobtam be, ő meg csak bámult rám, nyelt nagyokat, a szeme pedig megtelt könnyel.
Amikor végeztem a konyakkal, Ajtosz whiskyt rendelt nekem, amely öregebb volt a tizennyolc éves lányánál.
Megittam a whiskyt is, mi mást tehettem volna, bajban ismerszik meg a barát, én pedig hű vagyok a fentebb idézett jelszóhoz.
– Most pedig harapjunk valamit! – dirigált Karlovo és sárgarépa salátát rendelt magának, Ajtosznak pedig főtt krumplit szójacsírával.
Az ő rendelkezéseiknek megfelelően a pincér nekem kihozott egy sültekkel megrakott nagy tálat. Máj, borjúmirigy, pacal, kolbászkák, hurkák… A pincér mindent nekem tálalt fel, amit nekik az orvosaik megtiltottak. Számoltam vele, hogy ha mindezt megeszem, olyan koleszterinekkel, purinokkal és más kártékony dolgokkal tömöm tele magamat, amelyektől óva int bennünket az orvosi szakirodalom.
De én hű barát vagyok, aki kész áldozatokat hozni a pajtásai nevében!
– Egyél, Szungurlare, ha már neked nem tilos! – bátorított a két pajtásom. – Egyél és mesélj!
Én ettem és meséltem, ők pedig nedves szemmel sóhajtoztak. Később a régi barátság nevében megittam helyettük egy üveg Merlot-t és egy palack Muskotályt.
Nem emlékszem, hogy jutottam haza. Csak arra emlékszem, hogy amikor elestem, a két barátom felemelt, mint egy sebesült muskotályost, és levitt a harcmezőről. Mert mi, muskotályosok ilyenek vagyunk – feláldozzuk magunkat a barátainkért és soha nem hagyjuk ott őket a harcmezőn fekve.
Ma reggel az ágyamban fekszem, a fejemben pedig tompa csend uralkodik. Csak egyetlen refrén visszhangzik, akár egy templomban – az öreg muskotályos jelszó: „Egy mindenkiért, mindenki a semmiért…”
PLEIN AIR
Az erdőt egy bestiális Jaguár üvöltése rázkódtatta meg. Utána felmordult egy Mercédesz mind a tizenkét hengerével, keményen felzúgott egy BMW, játékba hozva kétszáz lovát, és megdörrent egy erőteljes Audi négyliteres motorja. Szajkó visított, feketerigó horkantott, vadgalambok röppentek fel rémült szárnyakon. Őz menekült, nyúl surrant a sűrűbe, teknősbéka bújt levelek alá, sün összegömbölyödve meresztette a tüskéit.
Mocskos gázzal, benzin és dízelolaj nehéz bűzével egy nagyjából tíz luxusjárgányból álló autóoszlop tett erőszakot az erdei tisztáson, s miután birtokukba vették, sorba álltak rajta, mint egy parkolóban. Legelöl egy fehér Jaguár parkolt egy négy hatosból álló rendszámmal. A hatos volt a szerencseszáma az autó tulajdonosának, aki az első hat millióját hat valutaváltó irodából halmozta fel.
Ezeknek az irodáknak a révén Nagybojári úr anyagilag megszilárdult és utcai dílerből nagypályás üzletemberré nőtte ki magát – mind a bankszámlája, mind pedig személyes testsúlya nagymértékben megnőtt. S megnőtt a nyereség iránti étvágya is. E nagy étvágyától hajtva privatizálni kezdett – hol itt nyelt le egy vállalatot személyzettel együtt, hol ott falt fel néhány benzinkutat vagy boltot. Így bővítette ki a birodalmát lépésről-lépésre, s ahogy elért a tengerhez, ott strandokat épített ki magának saját szállodalánccal.
– Olyan vagyok, mint a proletariátus! – viccelődött előszeretettel Nagybojári úr. – Nem veszíthetek mást, csak a láncaimat… A szállodaláncaimat!
Ilyen üzletember volt Nagybojári úr, középkorú, de nagy kaliberű. Aki arra született, hogy pénzt keressen. Azt mondták róla, a levegőből is pénzt csinál.
A tiszta levegő és az üzlet kombinálásából merült fel benne ennek a mai üzleti plein airnek a gondolata. Erre az elit társadalom fontos személyiségeit hívta meg – politikai és pénzügyi főnököket, nagyvállalkozókat és multimilliomosokat, s persze velük együtt a feleségeiket is, akik finom hölgyek voltak a hájlájf köreiből, a milánói és a párizsi divatházak legújabb kollekcióiba fényűzően becsomagolva.
Miután kiszállt a Jaguárból, az üzletember házigazda szélesre nyitotta a száját, mély lélegzeteket vett és megtöltötte oxigénnel a tüdejét. Aztán hangosan kifújta a levegőt, s ezzel együtt а szájából elnyújtott kiáltás buggyant elő:
– Ééélvezeeet! Nagy ééélvezeeet!
Ez az erdei levegő akár még hasznot is hajthat. És Nagybojári úrnak már volt is beépítve egy ilyen haszon az üzleti tervébe. De csak mint második pont.
Az első helyen most a víz állt.
A víz, amely szabadon csurgott a tisztás közepén álló ivókútból.
Az ivókút miatt hívta össze az üzleti plein airt. A szóban forgó kút masszív volt, kalapáccsal és vésővel faragták ki egyetlen egész kőtömbből. Két csorgójából két szürke gránit teknőbe folyt a víz. A földet a teknők körül kicsi paták szurkálták össze, s apró fekete olajbogyók voltak széthintve mindenütt. Persze nem olajbogyók voltak azok, hanem birkabogyók, szemmel látható nyomai a nyájnak, amely ide jár vizet inni.
– Taszko[12]! – szólt oda finnyáskodva Nagybojáriné úrhölgy a férjének, miközben igyekezett nem belelépni a birkabogyókba Gucci márkájú cipőjével. – Valamiféle tehenek szemeteltek itt…
Az ifjú úrnő egy korábbi Miss Bulgária volt, aki nem tett különbséget a nagy és a kicsi szarvasjószág között. Amúgy minden kifogástalan volt rajta – a keblei, a dereka, a tompora… Ha valamilyen oknál fogva a méretei akár csak egyetlen centivel is eltértek a normatívától, nyomban a plasztikai sebész szikéje lépett színre, hogy helyreállítsa testének harmóniáját.
– Már figyelmeztettem a pásztort, drágám! Holnapi hatállyal megtiltottam neki, hogy idehajtsa a jószágot! – ölelte meg az üzletember törékeny kis oldalbordáját, helyreállítva a harmóniát a családon belüli viszonyokban.
Így aztán hitvese tökéletes csípője köré font karral Nagybojári úr türelmesen kivárta, míg összegyűlik a plein air résztvevőinek a csoportja. A márkás öltönyök kerülgették a vadrózsatüskéket, а légies szoknyák egybehangzóan suhogtak az erdei fák leveleivel, az elegáns cipők pedig úgy taposták a füvet, hogy nyom sem maradt utánuk. A kicsi előkelő társaság szűk alakzatba rendeződött a kétcsorgós ivókút körül.
Kezdődhetett a prezentáció.
– Bemutatom nektek: ez itt a Vadászkút! – jelentette ki a házigazda. – Tegnapelőtt vásároltam meg. Védett objektum, kulturális emlékmű. Figyelmetekbe ajánlom a feliratát!
Rámutatott a kövön látható vésetre. Az ott feltárulkozó betűk olvasata az volt, hogy egy bizonyos Avdzsi Kiro állította ezt a kutat, „hogy igyon belőle minden élő teremtmény – ember is, állat is”. És az évszám: 1861.
– Százötven éves! – mondta büszkén Nagybojári úr. – És eddig meg sem mozdult… Legalább ennyi ideig továbbra sem fog mozdulni!
E szavakat követően ő maga mozdult, pontosabban a keze, amire nyomban ott termett egy fehérzakós felszolgáló. Ezüst tálcán hegyikristályból készült poharakat hozott, s odatartotta őket a csorgó alá. Ebbe a kristályba beletöltve, a forrásvíz úgy kezdett csillogni, mint a Swarovski.
– Kóstoljunk! – emelte meg a poharát a házigazda és szakértői gesztussal ivott egy kis kortyot.
A meghívott nagykutyák, akik már többtucatnyi degusztáción vettek részt, nagy körültekintéssel szintén ittak egy-egy kortyot, működésbe hozva kifinomult ízlelő receptoraikat.
– Lágy hegyi íz, a tisztaság és a hegyi levegő kombinációja – fogalmazta meg elsőként a véleményét Karvalyosi úr, az ételek és az italok iránt érzékeny szájpadlásáról ismert politikai vezető. Ez a szájpadlás igen sokat gyakorlatozott a rendszerváltás idején rendezett nappali és esti koktélpartikon.
– Erdeifenyő és kakukkfű fantasztikus vegyülése… Gyanta- és gyógyfűillat! – erősítette meg az előző véleményt a banktulajdonos Olajütő úr, a széles körben elismert étel- és italszakértő.
– Teljesen egyedi! – csatlakozott a véleményével Szalonnási úr, az üzemanyagokban utazó nagykereskedő és ismert gurman. – Minden korty egy csokornyi természet!
A jelenlévők hozzáértően bólogattak, majd kortyoltak még egyet a természet csokrából. Az arcokról elragadtatás volt leolvasható, amelybe könnyed irigység is vegyült.
– Vízszentelés! – jelentette be Nagybojári úr a napirend következő pontját, s alighogy kimondta, máris megjelent egy papi személy teljes pravoszláv ornátusban.
A papi személy magasra emelt egy keresztet, egy csokor bazsalikomot lóbálva szenteltvíz-cseppeket permetezett a jelenlévőkre és felolvasott a Szentírásból valamilyen idevágó levelet – vagy Szent Pál apostolét a korinthosziakhoz, vagy a korinthosziakét az apostolhoz –, ami a közönség számára teljesen mindegy volt. Viszont nem volt mindegy a felszentelés rituáléja. Jóllehet Nagybojári úr annak idején Komszomol-titkár volt, manapság tiszteletben tartotta a pravoszláv hagyományokat. Hagyománnyá tette, hogy felszenteléssel nyitja meg birodalmának minden objektumát – boltot, benzinkutat vagy a turistaszálloda-lánc valamelyik tagját.
Az üzletember a rituálé végeztével épp csak hogy megcsókolta a pravoszláv keresztet, máris felszólította az egybegyűlteket:
– Most pedig falatozzunk! Parancsoljatok!
Két ponyvasátor nyújtott árnyas menedéket az elit csapatnak. Az igényes szolgáltatást a szintén elit menü biztosította – lazacfalatkák és fekete kaviár, libamáj szarvasgombával, francia pezsgő és márkás whisky.
– A jég saját készítmény! – mondta büszkén Nagybojári úr. – Természetes termék a saját kutamból!
A természetes termék belecsobbant a poharakba, hogy felhígítsa a borostyánszínű whiskyt, felcsendültek a pezsgő légbuborékocskái, aztán a kötelező pohárköszöntők észrevétlenül átmentek fesztelen beszélgetésekbe.
– Vén róka vagy te, Bojár! – mondta Karvalyosi úr a házigazdának. – Hogy jutott eszedbe? Hogy találtál rá erre a kútra?
– Globálisan gondolkodtam, Karvaly, és lokálisan cselekedtem! – válaszolta Nagybojári úr. – A víz a természetben eltűnőben van. Egy szép napon drágább lesz, mint a márkás whisky.
Rápillantott vadászkútjára, amelynek mindkét csorgójából csörgedezett a víz.
– Az én szépségem…
– Nem ártana neki egy kis felfrissítés! – szólalt meg Olajütő úr. – Hisz már mégiscsak százötven éves…
– Step by step! – felelte kurtán Nagybojári úr, nem óhajtván megosztani jövőbeni terveit előkelő barátaival. Mivelhogy ma, az asztalnál barátok, ám holnap bármelyiküknek kedve támadhat rá, hogy megelőzze.
Amúgy persze mindent átgondolt és helyretett az agyában. Első lépés – a kerítés. Az ivókúttal együtt járt húszezer négyzetméter birtok, amely magába foglalta a tisztást és az erdő bizonyos részeit. Olyan kerítésre lesz szüksége, hogy még egy aprócska gyík se tudjon átsurranni a magánterületén. Azután pedig – a víz. Ha úgy hozza a szükség, megfelelő összeg fejében megáldatja a püspökkel. És beszerez a Szent Szinódustól is egy hivatalos bizonyítványt arról, hogy Rilai Szent Iván[13] szentelte meg. Az, aki rajta van az egyleváson… Egy üveg Rilai Szent Iván – darabja egy leváért. Forrásvíz, természetes, megszentelt…
Egy pillanatra lehunyta a szemét és kicsi üvegek ezreit látta, a dicsfényes szent képmását viselő kicsi egylevások ezreit. Később majd épít egy kápolnát… Van saját történésze, aki meg fogja neki találni Rilai Szent Iván valamelyik ereklyéjét – egy fogat, egy csontot vagy egy hajtincset… A vallásos turizmus céljaira. S a turizmus szolgálatában fel fog húzatni egy szállodát is – még egy szemet a láncban… A szállodaláncában…
– Szponzoráljuk a kultúrát – osztotta meg gondolatait ugyanebben az időben az ifjú Nagybojáriné asszony a hölgykoszorút alkotó barátnőivel. – Megvettük az ivókutat, mert műemlék… Máskülönben tönkremegy. Azon kevesek közé tartozunk, akik manapság még törődnek a kultúrával. De ez a gránit nem tetszik nekem… Túl szürkének találom. Azt tervezem, hogy beburkoljuk Toszkánából való rózsaszínű olasz márvánnyal. És szerintem a felirat is ósdi… Egy másik plein airre majd szobrászokat hívunk meg, hogy művészi módon véssék ki!
– Mostanság divat műemlékeket vásárolni! – bólintott az egyik hölgy a koszorúból. – Hallottam, hogy Makaróniék szintén vásároltak egy kulturális emlékművet, valamilyen óratornyot. Állítólag a Makaróniné ahhoz igazítja az óráját…
– Hagyd a Makaróniékat! Azoknak nincs ízlésük… A mi ivókútunk praktikusabb! – vágott a szavába Nagybojáriné asszony. – Hideg vizet iszunk, s ugyanakkor kint is vagyunk a természetben…
A beszélgetések az igényes vendéglátás igényes stílusában folytatódtak. A művészetről, a jachtokról, az időjárásról… Ám az elit szorgos tagjai nem annyira ostobák és elveszettek, hogy elveszítsék az időérzéküket – számukra az idő üzlet, az üzlet pedig nem vár… Így aztán a limuzinok kisvártatva visszaindultak a városba – először az Audi négyliteres motorjából szállt fel a füst, őt követte a BMW a maga kétszáz lovával, majd a Mercédesz a tizenkét hengerével.
Utolsóként a fehér Jaguár üvöltött fel, rajta a négy hatosból álló szerencseszámmal, hogy eltávozzon az erdőből. Mihelyt az üvöltése elhalt a kanyarban, a teknősbéka kidugta a fejét az üregéből, a sün nyugalomba helyezte a tüskéit, a nyúl pedig előbújt a bozótból…
Csend lett.
De csak másnap reggelig.
Aztán másnap már kora reggel feldübörögtek a teherautók, s a sün újból labdaformát öltött, a teknősbéka pedig befészkelte magát a levelek alá. A bekapcsolt táskarádiók zsibaja s a flexek és fúrókalapácsok géppisztolysorozatai közepett egy munkásbrigád tagjai lepték el a Vadászkút környékét, hogy kiöntsék a leendő kerítés betonalapjait…
Nem fér hozzá kétség, hogy egy-két hét alatt fel is húzták volna azt a magas és áthághatatlan kerítést – nemhogy a birkanyáj, de még egy aprócska gyík sem tudta volna betenni a lábát a magánterületre.
Ha a szerencse időközben nem hagyta volna cserben Nagybojári urat. A nagy kaliberű üzletembert eltalálta egy kiskaliberű golyó, amint éppen a saját szállodalánca egyik hoteljében heverészett egy nyugágyon. Az ismeretlen tettes által kivitelezett precíz lövés hirtelen véget vetett minden üzleti tervnek.
Az erdei tisztáson zajló építkezés leállt, a munkások eltávoztak rádióstól, flexestől fúrókalapácsostól, a kerítés alapjai pedig gyorsan begazosodtak, és aprócska gyíkok másztak fel rájuk napozni.
A Vadászkút pedig tovább csurgott, mintha csak azt akarta volna bizonygatni, hogy ahol egyszer csurgott, ott majd csurogni fog megint…
Két teknője körül naponta birkanyáj verődött össze itatásra. A pásztor felakasztotta a tarisznyáját a befejezetlen kerítés egyik ágaskodó betonvasára, majd leheveredett a zöld fűbe, tökéletes elégedettségben az élettel, még ha szegény is volt…[14]
Igazi pásztorjelenet – mint egy plein airen.
Fordította: Szalai Lajos
[1] A bolgár Georgi név becézője. Magyar megfelelője György, mindkettő a görög Georgiosz névből ered. Jelentése: földműves, gazdálkodó.
[2] Rózsaszín, középkorai érésű, folyton növő, szív alakú paradicsom fajta, 200-240 grammos bogyósúllyal, kiváló ízzel.
[3] A sárga újságírás a botrány- és szenzációkeltésre, a soviniszta hazafiasságra s egyéb etikátlan és szakmaiatlan gyakorlatra építő újságírás pejoratív neve, a bulvárújságírás rosszalló értelmű szinonimája.
[4] A Balkán-hegység északi előterében fekvő Gabrovo lakóinak fukarságáról számos vicc szól, nagyjából olyan stílusban, mint a skót viccek. Napjainkban a Nemzetközi Humor- és Szatíra Biennálé a város egyik kiemelkedő, évről évre megrendezett, nemzetközi rangú eseménye.
[5] A szozopoli Apollonia Művészeti Fesztivál Bulgária legjelentősebb kulturális rendezvénye. Minden évben itt gyűlnek össze a különféle művészeti ágak képviselői.
[6] Yıldız İbrahimova török származású bolgár énekesnő. A jazz mellett bolgár, török, cigány és orosz népdalfelvételei vannak.
[7] Teodoszij Spaszov bolgár jazz zenész.
[8] 1876. májusában II. Abdul Hamid szultán katonái ezrével öldösték le Batak város bolgár lakosait, sokukat egy bezárt templomban.
[9] Hegység Bulgáriában, Szófia közelében. Legmagasabb csúcsa a Cserni Vrah (2290 m).
[10] Pejo Javorov (1878-1914), bolgár költő, A Vitosa ölében című dráma szerzője.
[11] Hriszto Sztoicskov (1966. február 8. –) bolgár labdarúgóedző, egykori válogatott játékos. Az 1990-es évek egyik kiemelkedő csatáregyénisége. Labdarúgó-tehetségén kívül a pályán tanúsított heves vérmérsékletéről volt híres.
[12] A bolgár Atanasz keresztnév becéző formája.
[13] Rilai Szent Iván (876 – 946), bolgár remete, az ortodox egyház szentje, Bulgária védőszentje.
[14] Irodalmi célzás Ivan Vazov (1850-1921) bolgár költő Birkapásztor c. versének első strófájára: „Kisbojtár koromban/ legeltettem én, / elégedett voltam, / jóllehet szegény.” (Saját fordítás)
Illusztráció: Михаил Вешим rövid történetei
Ezek is érdekelhetik!
Uladzimir Nyakljajeu: SZARHÁZI →
Kis dalok a szerelemről →
Pascal Mérigeau: Mikor Angèle egyedül volt, Roger Jouet: A gyűjtő →
