Magyar Miklós: Jean-Paul Sartre és André Gide tükörképe ‘A szavakban’ és a ‘Meztelenben’
*
Jean-Paul Sartre és André Gide
A két kisregény nem véletlenül került egymás mellé. Mindkettő tabuk nélküli önvallomás, az egyik Sartre gyermekkoráról, íróvá válásáról, a másik Gide homoszexuális kalandjairól. Mindkét könyv kristálytiszta stílusával írta be magát a francia irodalom remekművei közé.
„Tollamat sokáig kardnak tekintettem”
Sartre, aki mindig is bizalmatlan volt könyveinek kommentálásaival szemben, jóval A szavak megjelenése előtt megpróbálta elejét venni készülő műve félreértelmezéseinek a Combat 1953. október 30-november 1-i számában: „Egy önéletírás. De nem életem egyéni aspektusából rajzolom meg életemet. Inkább annak a generációnak a részeként próbálom meghatározni magamat, amelyik átélte az 1914-es háborút, a két háború közötti időszakot, a megszállást és a háború utáni korszakot.”
Sartre és A szavak
A szavak néhány héttel Simone de Beauvoir A körülmények hatalma című könyve után jelent meg, amit azért érdemes megemlíteni, mert mindkét mű a szerzők múltjából merít, mindkettő egyfajta távolságtartással kezeli témáját, a hasonlóság azonban itt véget is ér. Beauvoir a krónikás pontosságával jegyzi fel az eseményeket, míg Sartre mindvégig ironikus hangnemben szól íróvá válásának csíráiról.
A szavak (Les Mots, 1964) Sartre önéletrajzi írása, amely mintegy az irodalomtól való búcsúzása. A kritikusok véleményei megoszlanak a könyv műfajának meghatározásakor. Michel Contat és Jean-François Louette politikai, elkötelezett önéletrajzról beszélnek, André Green családi regényt emleget, Serge Doubrovsky számára a könyv autofikció, John Sturrock ellen-önéletrajzot mond, több kritikus pedig egyszerűen gyerekkori elbeszélést lát A szavakban.
A mű keletkezési körülményei: Albert Camus 1960-ban bekövetkezett váratlan halála megrendítette Sartre-t; egy évvel később filozófus barátja, Merleau-Ponty is elhunyt; szeretett édesanyjának öregsége is nyomasztja. Mindez arra ösztönzi, hogy visszatekintsen gyermekkorára, amikor kialakult benne az irodalom iránti elkötelezettsége. A mű gyerekkori emlékeit örökíti meg tizenegy éves koráig. Nagyjából két, egyforma hosszúságú részből áll: Írni és Olvasni.
A szavakat nemcsak felbecsülhetetlen forrásértéke, de virtuóz stílusa, kritikai szellemisége, iróniája és öniróniája is fontos, élvezetes olvasmánnyá teszik. A szép stílus igényét maga Sartre is megfogalmazta. A Le Monde-nak 1971. május 14-én ezt nyilatkozta: „A stílus értelme A szavakban azt jelenti, hogy egy olyan valamit, ami önmagának a cáfolata, a lehető legjobban kell megírni.”
Jean-Paul Sartre 1905. június 21-én született Párizsban, polgári családban. Egyetlen gyermeke szüleinek. Édesanyjának unokatestvére a Nobel-békedíjas elzászi német teológus, lelkész, filozófus, orgonaművész, tanár, orvos Albert Schweitzer.
A kis „Poulou”, ahogyan becézték, tíz boldog évet tölt anyjával és nagyszüleivel. Ahogyan A szavakban írja Sartre: „Paradicsomban éltem. Reggelente boldog ámulatban ébredtem, csodálkoztam azon a szerencsés véletlenen, hogy a világ legegyetértőbb családjában és legszebb országában születtem.” A Candide leibnizi optimizmusának: „minden a legjobban van ezen a legeslegjobb világon” voltaire-i iróniája színezi a visszaemlékezést.
Poulou
Nagyapja hatalmas könyvtárában Sartre csakhamar felfedezte az irodalom csodálatos világát, és ahelyett, hogy társaival játszott volna, a könyveket bújta: „Életemet úgy kezdtem, ahogyan bizonyára végezni fogom: könyvek között.” Tízéves koráig nagyszülei nem engedték iskolába menni. Otthon kapta meg mindazt, amit a többi gyerek az iskolában. 1915-ben íratják be a IV. Henrik gimnáziumba: „tízéves és három hónapos voltam, tovább igazán nem lehetett vesztegzár alatt tartani. Charles Schweitzer leküzdötte sértődöttségét s beíratott a IV. Henrik algimnáziumba mint bejáró növendéket.”
A szavakban Sartre nem kevés iróniával leírja azt az érzést, ahogyan rájön arra, hogy csúnya. Hétéves korában nagyapja lenyíratja a haját: „amíg szép, hosszú fürtök lebegtek fülem körül, szemet lehetett hunyni csúfságom nyilvánvaló ténye előtt. Pedig jobb szemem világa már kezdett elhomályosodni. Most szembe kellett nézni az igazsággal. Még nagyapámat is láthatólag megdöbbentette a dolog; gondjaira bízták a kis csodát, s ő egy varangyot adott vissza.”
Az önéletrajzi írás tónusát mindjárt az első mondatok megadják, amelyekben a később oly nagy szerepet játszó nagyapát, Charles Schweitzert bemutatja: „Elzászban, 1850 táján, egy gyermekek sújtotta tanító beletörődött, hogy áttér a szatócspályára. Ám valamely kárpótláshoz ragaszkodott e kiugrott pedagógus; ha neki le kell mondania róla, hogy az elmék épülésén munkálkodjék, valamelyik fia munkálkodjék majd egyszer a lelkek épülésén; a család egyik sarja lelkésznek megy, mégpedig Charles. Charles nem állt kötélnek, inkább világgá ment egy műlovarnő után. Arcképét otthon befordították, s nevét tilos volt kiejteni.”
A könyv első részében Sartre leírja az elkényeztetett kisgyerek, „Poulou” anyai és apai családját. Még nincs kétéves, amikor apja meghal. Ettől kezdve anyai nagyszüleinél, Charles és Louise Schweitzernél nevelkedik. Charles Schweitzer, az elzászi származású némettanár nagy hatással volt a gyermek Sartre fejlődésére.
Poulou egy mindenben pontosan szabályozott családban él, ahol hamar rájön, hogy csak alkalmazkodnia kell, és mindent megkap, amit csak akar: „Szelíden tűröm, hogy cipőt húzzanak a lábamra, orvosságot csepegtessenek orromba, fésüljenek, sikáljanak és simogassanak; nincs mulatságosabb, mint azt játszani, hogy jó vagyok.”
Nagyapja könyvtárában élvezettel fedezi fel a klasszikusokat, de az enciklopédiák is érdeklik, meg természetesen az anya által megismertetett képeskönyvek. Annak ellenére, hogy családja elkényezteti, a gyermek Sartre nagyon egyedül érzi magát: „Tízesztendős koromig egyedül voltam, egy aggastyán és két asszony társaságában. Igazi lényem, természetem, nevem: minden a felnőttek kezében volt; megtanultam az ő szemükkel látni magamat; gyermek voltam, azaz szörny, akit ők alakítanak ki sajnálkozásukkal.”
A könyv második része: Írni. Az írás ott kezdődik, hogy nagyapja versben írt leveleket küld neki Arcachonba, ahol édesanyjával nyaral. Anyja megtanulja a verstan szabályait, s elmagyarázza azokat fiának. Ettől fogva a gyermek Sartre versben levelezik nagyapjával.
Azután következnek a „plágiumok”. Mindent, amit csak olvasott, megírt, anélkül hogy sokat változtatott volna az eredetin. Nagyapja nem volt elragadtatva „alkotásaitól”. „Egy este bejelentette nagyapám, hogy négyszemközt akar beszélni velem, mint férfi a férfival; a nők távoztak, ő térdére ültetett s komoly beszédet intézett hozzám. Írni fogok, rendben van, ez elintézett ügy; ismerhetem annyira, hogy tudom, nem fog akadályt gördíteni vágyaim teljesülése elé. De józanul szembe kell nézni a dolgokkal: irodalomból nem lehet megélni. Tudom-e, hogy híres írók is éhen haltak már? (…) úgy iparkodott eltéríteni az irodalomtól, hogy éppen ezzel taszított belé.”
A szavak végén az 1964-re megváltozott Sartre szólal meg: „Tollamat sokáig kardnak tekintettem: ma már tudom, milyen tehetetlenek vagyunk. Mindegy: még mindig könyveket írok, ezt fogom tenni ezentúl is; szükség van rájuk; valami hasznuk mégis csak van. (…) egyetlen célom volt csak, hogy megváltsam magamat – üres kézzel, üres zsebbel –, a munka és a hit révén.”
A szavak kitűnő kritikát kapott. Különösképpen a mű stílusát dicsérték a kritikusok. A Combat 1964. január 30-i számában Alain Bosquet ezt írta: „Nagy köszönetet kell mondani önnek a legszebb és legtartósabb ínyencség nevében: a szép francia nyelv harmonikus használatáért, amely csupán akkor tárja fel igazságait, amikor már nem közvetlenül hasznos.”
A könyv hónapokon át vezette az eladások listáját, és azonnal klasszikussá vált.
„Gyűlölöm azt az emberfajtát, amelynek elvei vannak”
André Gide
André Gide kora gyermekkorától szigorú puritán protestáns nevelésben részesült anyja révén, aki következetesen érvényesítette fiával szemben a protestantizmus két legfőbb alapelvét: teljes bizalom Istenben és a tekintély feltétlen tiszteletben tartása. A tekintély ebben az esetben magát az anyát jelentette. A gyermek Andrét édesanyja annak korán megnyilvánuló homoszexuális hajlamai ellenére vagy inkább pontosan ezért, minden erejével a protestáns dogmák diktálta erkölcsiség, a szexuális élet tisztasága felé próbálta terelni. Erről a református egyház által előírt vallási nevelésről, olvasmányairól, homoszexuális hajlamáról, a nőkhöz való viszonyáról és nem utolsó sorban feleségével, Madeleine-nel való kapcsolatáról hű képet kapunk az író önéletrajzi művéből, a Ha el nem hal a magból (Si le grain ne meurt, 1926), valamint az Et nunc manet in te (1951) című írásából. Ez utóbbi feleségének állít emléket. 1938-ban kezdte el írni, és kevéssel Madeleine halála után, 1939-ben fejezte be.
Ugyanebbe a sorba tartozik A Meztelen című kisregénye, ami valójában egy autofikció (autofiction), az életrajz és a fikció keveréke. Az autofikció egy neologizmus, amely Serge Doubrovsky Fils című művének hátsó borítóján jelenik meg először. Doubrovsky szerint az autofikció az az eszköz, amellyel megpróbáljuk megragadni, újraalkotni, átformálni egy szövegben, egy írásműben a saját életünkben megélt tapasztalatokat, ami semmiképpen nem egy reprodukálás, fénykép, hanem egy új érték megtalálása. Ez a megfogalmazás tökéletesen illik a Meztelenre.
A Ha el nem hal a mag című önéletrajzi írásával egybevetve a Meztelent, kitűnnek a két mű közötti azonosságok. Michel, a Meztelen hőse Észak-Afrikába utazik, csakúgy, mint Gide. Ugyanazt az utat teszik meg Marseille-től Tuniszig. Mindketten megvalósítják homoszexuális vágyaikat. Biskrában ismeri meg Gide Ali Athmant, Michel pedig Moktirt.
A Meztelen egy Monsieur D. R.-hez, a narrátor barátjához címzett levéllel kezdődik. A mesélő arra kéri D. R.-t, találjon Michelnek egy magas posztot. Michel rossz állapotban van, a narrátor és két barátja meglátogatja, és Michel akkor meséli el nekik történetét.
Gide a Ha el nem hal a magban utal a Meztelenben szerepeltetett tájra, amely ugyanaz, mint a valóságban: a nagyszülei által vásárolt birtok környezete: „Ezt a völgyet és házunkat festettem meg a Meztelen-ben. Nemcsak háttér volt nekem a táj; a mély értelmű hasonlóságokat tártam fel a könyvben.” De a Biskrában lévő szálloda, az Oázis Hotel is azonos. Itt szállt meg Gide és Michel is: „Az Oázis Hotel teraszos-kertes lakosztálya (a Meztelenben bőven írtam róla) nem sokkal korábban Lavigerie bíboros szálláshelye lett volna,”
Michel előző életéből keveset tudunk meg. Apja ateista volt, anyja, aki komor, protestáns oktatásban részesítette, korán elhunyt. Apja hatására Michel a holt nyelvekkel és azok kultúrájával kezd foglalkozni. Nászutukon vért köp, orvost hívnak. Marceline Algériába viszi Michelt, aki bízik abban, hogy Biskrában meggyógyul. Egészsége jobbra fordultával új ismeretségekre vágyik. Moktir, az egyik arab fiú elcsen tőlük egy ollót. Michel, ahelyett, hogy megharagudna, megkedveli a fiút. Ezek után elhatározza, hogy ezentúl többet foglalkozik addig elhanyagolt feleségével. A nagy meleg megérkezte arra készteti a házaspárt, hogy elhagyja Biskrát. Szirakuzába, Szicíliába, majd Olaszországba utaznak. Itt kerekedik felül Michel ösztönös lénye neveltetésén és a társadalmi megkötöttségeken. Ezt az új személyiséget Michel szabadnak, erősnek és egészségtől duzzadónak érzi. Hogy megszabaduljon előző énjének még külső jeleitől is, levágatja szakállát. Lelki átváltozását igyekszik eltitkolni Marceline előtt, ami egyrészt morális problémákat okoz neki, másrészt viszont egyfajta örömöt talál az effajta színlelésben. Sorrentóban boldog napokat tölt a házaspár. Michel elhatározza, hogy újrakezdi történelmi kutatásait. Nápolyban levelet kap egy barátjától, amiből arról értesül, hogy a Collège de France-ban megüresedik egy katedra, s az ő neve is szóba került.
A regény második része Normandiában kezdődik, ahol berendezkednek a morinière-i házban, s Michel megismerkedik birtokával. Marceline bejelenti neki, hogy terhes. Michel egyetemi előadásait készíti elő, és eközben behatóan foglalkozik a gazdálkodás rejtelmeivel, amiben Charles segíti. Majd Párizs előkelő negyedében, Passy mellett rendezkednek be. Első egyetemi előadása – amelynek konklúziója: „a kultúra, az életből születve, megöli az életet.” – kudarcba fullad. Egyedül Ménalque – akivel azelőtt nem kedvelték egymást – érdeklődik igazán Michel eszméi iránt. Michel felkeresi Ménalque-ot szállodájában, és itt megtudja, hogy a másik véletlenül felfedezte Moktirral való kalandját Biskrában, és megmutatja Michelnek a fiú által ellopott ollót. Abból a tényből, hogy Michel nem háborodott fel a fiú lopásán, Ménalque kimondja azokat a szavakat, amelyek lényegében Michel alapvető problémáját fogalmazzák meg: „Kedves Michel (…) Ön híján van valaminek, valami sajátos „érzéknek”, mint a többiek mondanák. Az „erkölcsi érzéknek”, talán”. Első találkozásuk után három héttel Michel estélyén találkoznak újra. Michel itt elmondja polgárpukkasztó véleményét: „Gyűlölöm azt az emberfajtát, amelynek elvei vannak.” Ezzel Ménalque is egyetért. Válaszában benne van Gide-nek az őszinteség igényét oly sokszor hangoztató véleménye: „– Ez a legundokabb népség, – válaszolt Ménalque mosolyogva. Ezektől hiába is várnánk bárminemű őszinteséget; mert ők csak olyasmit tesznek, amit elveik parancsolnak, s ha mégsem, akkor szentül hiszik, hogy valami rosszat tettek.” Az estély után Marceline betegeskedni kezd. Michel a legjobbnak tartott szakorvoshoz fordul. Közben ígérete szerint meglátogatja Ménalque-ot, egyfajta túlfűtött lelkiállapotban. Ménalque kifejti neki életfilozófiáját: „Hadd vigyen el a perc mindent, amit csak magával hozott.” Ezek a szavak „levetkőztették” Michel gondolatait. (Most érthetjük meg a Meztelen címet, amit fordítója, Gyergyai Albert adott a regénynek.)
A Meztelen 1925-ös kiadása
A harmadik részben Marceline gyengélkedése miatt Neuchâtelben meg kell állniuk. Ezután folytatják útjukat, és hála Michel gondoskodásának, Marceline egyre jobban lesz. Enyhébb éghajlatot keresve, Olaszország felé veszik útjukat. Nápoly és Palermo után Taorminába, majd Szirakuzába mennek. Innen Tuniszba vezet útjuk, mígnem Biskrában kötnek ki. Michel a szállodai szobában hagyva Marceline-t, megkeresi azokat a gyerekeket, akikkel annak idején találkozott. Valamennyien megismerték, ám Michel csalódottan tapasztalta, mennyire megváltoztak: „mennyi fáradtság, mennyi bűn, mennyi restség ez eltorzult arcokon, amelyek nemrég ragyogtak az ifjúságtól.” Egyedül Moktir nem változott. Michel szeretné magukkal vinni a fiút Touggourtba. Ekkor már nem beteg feleségére, hanem csak az arab fiúra gondol. Amikor Moktirral való találkozása után hazatér, Marceline már haldoklik. Még azon az éjszakán meghal.
Michel azzal fejezi be történetét, hogy elmeséli Marceline temetését, majd megszerzett szabadságának hasznáról teszi fel mintegy önmagának a kérdést: „Lehet, hogy felszabadultam, de mi haszna?” Az utolsó sorokban mostani életéről, Alival való kapcsolatáról vall. A fiú lánytestvérével tölt néhány éjszakát, ám igazán Alit szereti és elutasítja a lányt. „Azt mondja, Ali tart vissza itt is. Talán igaza is van…”
Azt gondolom, nem volt érdektelen végigkísérni Michel történetét rendkívül sok utazása során, hisz így tudjuk átlátni a kristálytiszta klasszikus stílusban megírt remekmű sokszínűségét. Valójában egy önmagába záródó cselekményről van szó, a mű végén a három pont pedig a befejezetlenséget, a hogyan tovább kérdőjeleit sugallja. Mindkét regénytechnikai megoldás a modern regény olyan jellegzetessége, amivel mind a francia, mind a magyar regényirodalomban lépten-nyomon találkozunk. Gondoljunk csak a francia új regényre vagy Esterházy Péter regényeire.
Michel elkerülhetetlenül bűnözik, ám Gide nem ítélkezik, s nem csupán azért, amit a bevezetésben mond, hanem mert az író számára a lázadás még mindig kevésbé veszélyes, mint a konformizmus, a szellemi és testi kaland visszautasítása.
Bármilyen legyen is a végső következtetés, a Meztelen a szabadság jogát deklarálja. Ez a fajta szabadság – mint a mű francia címe (L’Immoraliste) is utal rá – nietzsche–i tanítás.
Illusztráció: André Gide et Jean Paul Sartre (Cabris, 1950)
Ezek is érdekelhetik!
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
Szepesi Judit: A Szép, a Művészet, a Tudomány és a Művészetpedagógia →
Kovács katáng Ferenc: Egy ősz örök emléke – Sulyok Vince 1956-ot megidéző versei és visszaemlékezései* →
