OPEN

március 5th, 2022 |

0

OPEN 35. – Weöres Sándor

A NAP-KÖSZÖRŰS ÉS VERSTANÁSZ WEÖRES SÁNDOR

Táv irat: verikalistavagyokstop

Weöres Sándor szertelen játékos, ahogy a régi jóbarát, a pécsi Várkonyi Nándor írtja róla: „Sze­szélyes gondolatvilág rugdalózik benne, hogy külföldön sem találunk senkit, akihez hasonlíthatnék. A mi vilá­gunkat átrendezte a maga külön használatára, ahol egy bútor­darab sem áll a szokott helyen; mel­lette azonban egy saját mindenséget is teremt, melynek semmi köze a miénkhez. Ren­dezésről, rendről azonban Weöressel kapcsolatban nem szabad beszélni; semmiféle állandó mértéke nincs, s a dolgok ará­nyát, súlyát kedve szerint szabja meg. Ha szeszélye úgy hozza magával, könnyedén labdázik a csil­lagokkal, vagy mélységes értelmet olvas ki a röpke zenéből, melyet a tücsök az ülepével hoz létre. (…) S ami legjobban megfog, szinte tanácstalanná tesz: megszokott arányaink hiánya; a kozmikus mérete­ket éppoly határozottsággal, biztos mozdulattal rögzíti elénk, mint egy cseremisz gyermekdal mély együgyűségét.”

A verstani könyvek tabusága szerint is alig van olyan versforma, amelyet nem ismerne, és amely alapján ne írt volna ilyen vagy olyan költeményt Weöres Sándor. Az ilyen vagy olyan arra vonatkozik, hogy fel­nőtteknek szánt vagy gyerekeknek szánt versről van-e szó.

Hogyan írjunk verset?

Egy 1939-ben írott vallomásában (pontosabban: doktori disszertációjában) részletesen szól az ihletről: hogyan lesz a részből egész, a csíra hogyan fejlődik, növekszik Ezeket három pontba tömörítve tárgyalja, és példáival illusztrálja.

1. Hirtelen támadt bizonytalan téma-sejtelemre vagy csak a hangulatunkra építve elkezdjük írni a verset, nem is sejtve, hogy mi lesz belőle; a leendő mű csak ködkép bennünk, de a verssé válás kény­szerével lép föl és alvajáró módon követjük. Ilyenkor a kialakulás időbelileg egybe­esik a ki­dolgozással.

Verseim közül az elsőnek említett kialakulási típusba tartozik a Rövid dal: szinte magától kép­ződött improvizáció.

RÖVID DAL

Ne félj, ne félj…

Harmattal jő az éj,
boglyas felhők sietnek
a Hold előtt –

Gyermekkorod sok réme,
a Mókus és az Egyszemű
tudod, nem él –

Viola-árny a térség,
meghallgatod meséjét,
de nem hiszed.

A bokrok nem beszélnek:
élettelen zörögnek.

Ne félj, ne félj…

Olyasféle hangulatom támadt, amilyen Debussy kis zongora-opusaiban érezhető; sejtettem, hogy vers lesz a hangulatomból, de fogalmam sem volt, hogy miről szóljon. Egy jambikus versforma dongott a fejemben:

∪ − ∪ − ∪ − −∪ ∪ − ∪ − ∪ − −∪ ∪ − ∪ −

a a b – c c b rímmel; nem kívántam teljesen alkalmazkodni hozzá, hanem inkább körülötte kerin­geni mindenféle változatokkal. Írni kezdtem, valami lágy zsongás és néhány vizuális ködkép lep­kéit kerget­ve: „Ne félj, ne félj… – Harmattal jő az éj, – boglyas felhők sietnek – a Hold előtt –”.
Még nem tudtam, mire vonatkozik a „ne félj”, mi az, amitől nem kell félni; valami éjszakai páni féle­lemről van itt szó… ne félj, az éjszaka sötétségében nincsenek rémek, amilyenekkel a dajka­mese és a gyermekképzelet benépesíti… és tovább írtam: „Gyermekkorod sok réme – a Mókus és az Egyszemű – tudod: nem él…” (A Mókus és Egyszemű úgy tűnhetik itt, mintha kicsi-korom­béli szorongásaim vilá­gából került volna elő. Engem sosem ijesztgettek ördögökkel és szelle­mekkel; rendeztem néhányszor a cselédlányok riogatására kődobáló kísértetjárást, de nekem alig voltak babonás félelmeim: a libáktól féltem és kutyáktól, nem pedig az éjszaka szellemeitől. A „Mókus” onnan ered, hogy nálunk Kemenes­alján a parasztgyerekeket bizonyos „kankus”-sal ijesztgetik, mely néha mint „a kankus meg a mókus” szerepel. És honnan ered az „Egyszemű”? Ez mégiscsak saját szorongásaim világából való: egy japán mesében olvastam háromujjú szörnyete­gekről, és féltem, valahányszor rájuk gondoltam. Ez a félelem rémlett föl az idegeim­ben a „Rö­vid dal” írásakor, anélkül, hogy egyúttal a félelem előidézője is eszembe jutott volna; konkretizá­lódott a félelem, de homályban maradt az oka, a mögötte rejlő kísértet-mese: ezért a japán há­romujjú véletlenül a görög kykloppal helyettesítődött.) Most már megvolt a téma, me­lyen tovább gördülhetett a költemény: „Viola-árnya térség, – meghallgatod meséjét, – de nem hi­szed.” Aztán egy puhán disszonáns rímmel és a kezdősorra emlékeztetéssel föloldottam a verset: „A bokrok nem beszélnek, – élettelen zörögnek. – Ne félj…”

2. A hangulat, téma, forma egyszerre és világosan jelentkezik, és azon nyomban elkezdjük írni a verset. Ilyenkor a kialakulás részben megelőzi a kidolgozást. Ekként keletkezett a „Panaszdal”.

Már minden nappalom
szikrázó szédület,
már minden éjjelem
remegő rémület.

Az ég két melle közt
a Nap, mint béka ül,
zöld kígyó tekereg
a holdtányér körül.

A társ terhemre van,
a csók szúr, nem ragyog
és túlsokan vagyunk,
ha egymagam vagyok.

Tükörbe nézni már
alig-alig merek:
borostás képemen
zavaros szem mered

Még járok köztetek,
veletek nevetek
s tudom: egy szép napon
mindent elfeledek.

Fejem fáj, szédülök,
az alkony, az van itt,
a szoba lázasan
vetkőzi szineit.

Magától adódott az egyszerű és gyakori forma; úgyszintén a téma is: a neuraszténia tüneteinek el­panaszolása. Az ideges közérzéseimre emlékezés rakásra szolgáltatta a motívumokat: nappali szédülé­sek, éjszakai nyugtalan álmatlanság, fejfájás, társa­ságtól való irtózás stb. – s ez a nyersanyag strófákká kerekedett: „A társ terhemre van, – a csók szúr, nem ragyog – és túlsokan vagyunk, – ha egymagam va­gyok.” És ezenkívül még öt verssza­kot töltöttek meg a panaszaim. És a záró képet, az alkonyat hason­latát („a szoba lázasan vetkőzi színeit”) egy sikerületlen régebbi írásomból vettem.

3. Lassan, fokozatosan érlelődik bennünk a vers, míg végre megírhatjuk; mikor hozzálá­tunk a megíráshoz, már a nagyjából készet formálgatjuk; az ilyen versről valamelyes önkritikát is mondha­tunk, még mielőtt kivéstük. Itt a kialakulás majdnem mindent elintéz, és a kidolgozás jó­formán csak aratni érkezik. –

Ami pedig a harmadik módot illeti: egyik leghuzamosabban alakult költeményem a „Fű, fa, füst”. Mint már említettem, a vers háromszavas címe és egyúttal refrénje pólyás korom egyik legelső mondókája volt és ekörül kezdett kristályosodni a leendő költemény. Ez a csíra hamaro­san magába olvasztotta egy diákkori versvázlatomat; a következőt:

Valamikor a székek, asztalok
nagyok voltak, nagyon nagyok,
sétálhattam az asztal alatt…
…Mikor kicsi voltam,
éles határok különültek
bennem a dolgok közé,
kettős bugyborékból állt az élet:
ajtó és ablak,
huszár és baka,
lepke és virág.

Nyilván a gyerekkori lelkületről szóljon a vers, a fogalmak rendeződéséről… és megtoldódott a vázlat: a vers második felében, mint felnőtt, visszagondolok a pólyás kori mondókára: most va­rázsige nekem ez a három szó és az egész tapasztalati világ sűrített képlete – és, majd ha megha­lok, mi az, amit elve­szítek? fű, fa, füst… Így íveljen a költemény az eszmélet kezdetétől a halá­lig. – Ez a versváz sokáig he­vert bennem és közben észrevétlenül rendeződött, némely sorai is kibontakoztak, és elég pontosan ér­zett tartalomláncolat kapcsolta egybe őket; de a tartalomlánc inkább csak sejtett volt, mint ismert, nem tudtam volna előre vázolni. Már jóformán készen volt bennem a költemény, de még mindig úgy lebe­gett előttem, mint valami délibáb vetítette kupola; úgy éreztem, sose tudom megírni, mert ha hozzá­érek, rögtön szétomlik az egész. Végre egy hos­szú utazás előtt, az úti készülődés sokféle sietős gondja közt rászántam magamat a megírásra: lesz, amilyen lesz, hiszen mire visszatérek, az úti élmények szét­fújnák a benső építményemet. És csak bámultam, hogy aránylag milyen könnyen megy a megírás: csu­pa régen kész sort jegyez­tem; mindössze néhány összekapcsoló részletet kellett kitalálnom, vagy in­kább csak formába gyúrnom, mert megfogalmazatlanul azok is készen álltak.

Le a kalappal

Ha valaki azt kérdezné, hogy ez a két sor, Jó napot, vegye le a kalapot! ez vers-e, Weöres Sán­dorra gondolva azt mondom, hogy ez bizony az! És ez: Egy – megérett a megy, kettő – csipkebokor vessző… Igen, ez tiszta költészet, mondaná a Mester. És ha valakitől azt kérdeznénk, hogy a „Tojáséj” vers-e, visszakérdezne, hogy mégis miért akarom zavarba hozni! Nem akarom én ezt, de higgye el a kedves Olvasó, hogy ez vers!

A 20. századi költészet különös leágazását alkotják az olyan extrém módon rövid versek, ame­lyek egyetlen rövid mondatból, esetleg egyetlen szókapcsolatból, vagy akár egyetlen szóból állnak. Leghíre­sebb (vagy talán leghírhedt­ebb) példái Weöres Sándor egyszavas versei, amelyek a mai napig egyaránt végletesen megosztják a profi és laikus olvasókat. A szóösszetételek sűrítésesek, minden esetben ellen­tételezőek, végtelenül elliptikusak.

Az egysoros versek közt mondatnyi szókapcsolatok is vannak, amelyek legtöbbje vagy oximoron[1] jellegű szerkezet révén teremti meg azt a törést, amelynek mentén az értelmezés elin­dulhat; vagy talá­lós kérdés-szerű metaforára építi fel a mikroverset.

A pár szavas mondatnyi versek gyakran alig különböztethetőek meg az aforizmáktól, már csak azért is, mert az alig-mondatnyi terjedelem a költői formálás lehetőségeit is nagyon leszűkí­ti. Weöres egysoros verseiben nagyon sok példát találhatunk erre a problémára. Ezekből idézünk egy csokorra va­lót:

I Áldott az első meztelenség.
II Szemednek szegezett lándzsák: csillagok.
III A dal madárrá avat.
IV Isten rajtad: végtelen könny; Isten benned: végtelen mosoly.
VII A mindenség a szemedben fészkel.
VIII Tetteid medre életed.
X Liliomszörny.
XI Csak kerete vagy magadnak.
XIII Őrült minden fűszál.
XIV A világ Isten szakálla.
XIX Hiány teste árnyék.
XXVII A dolgok árnyéka halhatatlan.
XXXIII Igazán jóllakni az ebéd emlékével lehet.

Őszi éjjel…[2]

A Rongyszőnyeg című ciklus alighanem legszebb verse az Őszi éjjel kezdetű dal. A vers keletke­zésével kapcsolatban bizony meglepett a „verstanász” Mester, amikor arra kérdésre, hogy „sokáig írod a versedet, vagy elég gyorsan megfogalmazódik benned a költői értelemben is a mondanivaló”, azt vá­laszolta, hogy az nagyon különböző. Mert van olyan, néhány sorból álló verse is, amelyen több mint tíz évig dolgozott. Ilyen például a Galagonya is.

Azt tudjuk, hogy az Ország­úton hosszú a jegenyesor kezdetű katonanóta volt a vers alapja, amelynek szövegét és dallamát egyaránt a szegedi születésű Er­délyi Mihálynak (1895–1979) köszönhetjük. Versének születésére 1977-ben úgy emlékezett, hogy 20-22 éves korában jegyezte le első változatát, s jóval elmúlt harminc, amikorra végleges formában kialakult.³ Tehát 1933 tájt kezdhette, és 1943-ban lett készen vele. (Jellemzően az ihlető dal szerzőjét nem is emlegette, bizonyára meg sem jegyezte, talán már a nóta címét, kezdősorát is elfelejtette, mert csak „korabeli katonanótának” emlegette.) Weöres verse Erdélyi dallamára pontosan eldalolható:

A daloknak, mondókáknak, játékverseknek mozgatója a ritmus és a dallam. Van, amikor csak a ritmus, máskor meg egy zenei alapmotívum, amely Weörest versírásra indítja. Ezek egy része Kodály Zoltán kérésre készült: Weöresnek már megkomponált zenéhez kellett szöveget írnia. Máskor meg a ver­sek úgy keletkeztek, hogy a költőben megszólalt egy ritmus, esetleg már egy megszerkesztett kép bukkant föl tudatában, és sürgette a végső ki­dolgozást, a folytatást, a befejezést. (Ide tartoznak az időmértékes versek is.) A harmadik, amikor egy ismerős dallam alapján írja meg a versét. A Galagonya-ének esetében a dallam – ahogy utaltunk rá –, az Országúton hosszú a jegenyesor... kezdetű korabeli katonanóta volt.

Többször is igen

Kitalálni egy „ismeretlen” nyelvet lehet-e?

A rövid válasz: igen.

Barbár dal

(Képzelt eredeti és képzelt fordítása)

Dzsá gulbe rár kicsere
áj ni musztasz emo
áj ni mankütvantasz emo
adde ni maruva bato! jaman!

Ole dzsuro nanni he
ole csilambo ábábi he
ole buglo iningi he
lünlel dáji he! jaman!

Vá pudd shukomo ikede
vá jimla gulmo buglavi ele
vá leli gulmo ni dede
vá odda dzsárumo he! jaman!

Szél völgye farkas fészke
mért nem őriztél engem
mért nem segítettél engem
most nem nyomna kő! ajaj!

Könnyemmel mosdattalak
hajammal törölgettelek
véremmel itattalak
mindig szerettelek! ajaj!

Földed tüskét teremjen
tehened véres tejet adjon
asszonyod fiat ne adjon
édesapád eltemessen! (1944)

Kitalálni egy „ismerős” országot lehet-e?

Rövid válasz: igen

Majomország

Hej de messze majomország,
ott terem majomkenyér,
majomablak majomrácsán
majomnótát ráz a szél.

Majomtéren, majomréten
majomhősök küzdenek,
majomszanatóriumban
sírnak majombetegek.

Majomtanártól majomlány
majomábécét tanul,
gaz majom a majombörtönt
rúgja irgalmatlanul.

Megépül a majommalom,
lesz sok majommajonéz,
győzve győz a győzhetetlen
győzedelmes majomész.

Majompóznán majomkirály
majomnyelven szónokol
egyiké majommennyország
másiké majompokol.

Makákó, gorilla, csimpánz,
pávián, orángután,
mind majomújságot olvas
majomvacsora után.

Majomvacsoraemléktől
zúg a majomreterát,
majombakák menetelnek,
jobbra át és balra át.

Rémületes majomarcot
vágnak majomkatonák,
majomkézben majomfegyver,
a majmoké a világ.

Írt-e szerelmes verset, vallott-e szerelmet Weöres Sándor?

Rövid válasz: ki gondolná, hogy nem!

A költő valóban szeretett szerepekbe, maszkokba bújni, hisz egész életében játszott. „Szertelen és nagy­arányú játék ez, nem külső formái, ha­nem belső értelme szerint: egy közömbös démon játéka, aki­nek minden egyformán nagy és egyformán kicsiny, de aki mindent komolyan vesz.” Költészetének talán legszebb szerelmes verse A paprikajancsi szerenádja.

Gyönge fuvallat a tóba zilál,
fények gyöngysora lebben,
Sóhajom, árva madár-pihe, száll
s elpihen édes öledben.
Tárt keblemen reszket a kóc:
érted szenved a Jancsi bohóc.

Szép szemeidből vérzik az ég,
sok sebe csillagos ösvény.
Egy hajfürtöd nékem elég:
sok sebemet bekötözném.
Hull a fürészpor, sorvad a kóc:
meghal érted a Jancsi bohóc.

Tálad a rózsa, tükröd a Hold,
ajkadon alkonyok égnek,
Víg kedvem sűrű búba hajolt,
téged kérlel az ének.
Hogyha kigyullad a szívem a kóc,
nem lesz többet a Jancsi bohóc.

Írt-e erotikus verset Weöres Sándor?

Rövid válasz: igen.

Az Antik ekloga című verse 1964 elején az Új Írás hasábjain jelent meg. Emlékszem, akkor érett­ségiztem, a városi könyvtárban mindenki ezt a számot kereste! A vers kapcsán el kell mondanunk, hogy a megjelenést követve élénk, sőt hangos vita kerekedett. (Még a párt főtitkától, Kádár Jánostól is kértek vé­leményt!?)

Ezzel a címmel senki ne keresse Weöres Sándor összes versei között, mert Fairy Spring című cik­lusának VI. betétjeként olvasható. A ciklus darabjait római számok különítik el egymástól, a költemény tehát autonóm részszövegként és autonóm egész szövegként is olvasható.

A ciklust a „tündéri tavasz” jelentésű cím a „tündérszerelem verseinek világához köti – írja Ta­más Attila.  – Szorosabb szálak azonban már nem szövik őket egymáshoz: gyereklány és fiúpajtás, ille­tőleg nevelőnő és kamaszfiú közt ébredő s jussát követelő szexualitás adja itt a témát. Enyhén bieder­meier színezetű idillizálás és késő római költőktől ismerős, obszcenitástól sem föltétlenül tartózkodó erotikum társul itt a jellegzetesen weöresi természetességgel, játékossággal.[3]

Fairy Spring
Freskók és stukkók egy vidám színházba
VI.

Mint akit ölnek, törzse hanyat dült, lába kalimpált,
csontos mellem alá gömbölyű keble szorult.
Szép pajtásom, az égszín pillantású kisasszony,
fürge, fiús-alakú, lányos-aranyhajú szűz,
most szepegett:”Mit akarsz te bolond?Tréfáltam, eressz el!”
Tűzben a tűz-okozó még sikongatni se mert,
hátha benyitnak s így lepnék meg a hetyke kacért, hogy
hab remegése fölé már bika-súly nehezül,
inkább karmolt és harapott, s csókkal borítottam
széjjelnyílt ajakát és ragyogó fogait,
válla fehérét, mell kupoláit, lenge csipőjét,
táncos térde közé csúszva kerestem a rést,
s vágyam nedve szökellt combjára s a gyűrt rokolyába.
Szégyelltem magamat, s rá haragudtam ezért.
Ő fejemet megölelte anyásan: „Csúnya te! Jó volt?
Most könnyebb teneked. Hagyj csacsi, bajt ne csinálj.”
Simogatott szelíden s halk gúnnyal: „Uram, kielégült?”
Karba ragadtam a lányt: „Fölfalom ezt a rigót?”
Arca hevült, pihegett: „Szétszaggatsz! Várj kicsit édes:
gyűrött rongy a ruhám! Össze ne tépd levetem.”
Egy kapcsot kinyit és már röppen a székre a szoknya,
néhány könnyű rugás, lenn a selyem bugyogó,
és mit tarka ruhába borít a szokás, a szemérem,
titkon a párja elé meztelenül kibomolt.
Lázban rája-fonódtam, szertevetette bokáit,
hátamon átkulcsolt, háttal az ágyra bukott,
így forrt össze a tüzes zivatarral telt levegőben
lány fiu egy testé, kétfejű ősi alak.
Szégyenkeztek a lányszoba tarka cserép-figurái,
nézni se merték szép szende kisasszonyukat:
mint cica nyaukolt, mint haldokló hattyú vonaglott,
s rengve nyögött a kiságy, tűrve vihart meg esőt.
Szép pajtásom, akit már sokszor öleltem a táncban,
vittem meztélláb, ölben a csermelyen át,
tudtam a kedvét és pici csókját s röpke pofonját:
itt velem egy, mégis távoli, új idegen,
fénylő fürge tekintete most ködfátylú tehénszem,
asszonyi lett, megadó, lángba-borult szerető.
Végül a hölgy pityeregve s a párna-gubancba gurulva
hátat fordított: „Jobb neked így, te betyár?”
Kértem súgva: „Bocsáss meg!” Hátra vetette fejét és
kék szeme rámragyogott cinkosan és kacagón.

Fönt és lent – itt és ott
Rövid vallomás

„1913-ban Szombathelyen születtem. Az ifjúkor és a történelem viharait, és utazásokat kivéve, semmi esemény sem történt életemben; befelé figyelve élek.

Munkáimra hatott: a Tao-te-king, a Gilgames-eposz, a Biblia, az újabbak közül Mallarmé, Babits; továbbá a matematika, a zene, az ablaküvegen mászkáló légy; körülbelül minden, amire csak ráeszmél­tem. Mondanivalóm lényege: igyekszem az olvasókat emberi lényük tágabb regiszterére ébreszteni, a reflexek dinami­kus működésére, az ösztönök hullámmorajára, az értelem rendező-tágító és nem korlá­tozó, leszűkítő hivatására, s a tudat fölötti alig dimenzionált tág térségekre. »Ismerd meg önmagadat«: ez a célom.”

Arra kérdésre, hogy melyik a legfontosabb munkája, A benső végtelen” című szonettet említette: ezt a régi jóbarátnak, Várkonyi Nándornak ajánlotta 1964-ben.

A BENSŐ VÉGTELEN

Égen madárhiány eped,
a nincs-világot sokszorozza.
Kitárul arcod utcahossza
a népes elmén átvezet

átszel minden játszóteret
végül jelekből kibogozva
röpíti láb alatt a puszta
s a végtelenség rámered

vagy ő nyilall határtalanba
mi kéz nélkül zsong mint a lant
s a kéznek elveszett a lantja –

nincs puszta itt, nincs fönt s alant,
hajlék se zár védett világot
de az sincs többé aki fázott.

Móser Zoltán

[1] Az oximoron retorikai–stilisztikai gondolatalakzat, amely egymást kizáró, egymásnak ellentmondó fogalmakat foglal szoros gondolati egységbe. Általában jelzős szerkezetben jelenik meg mint ellentét a jelző és a jelzett szó között, de gyakorta ellentétes fogalmak összekapcsolásaként is. Köznyelvi példák: élő halott, rettentő jó, halk sikoly, békehaderő, objektív vélemény, eredeti másolat stb.

[2] Ez a rész két irodalomtörténész írásának felhasználásával készült: Kenyeres Zoltán: Három Weöres-vers In https://sites.google.com/site/kenyereszoltan/h%C3%A1romwe%C3%B6res-vers?tmpl=%2Fsystem%2Fapp%2Ftemplates%2Fprint%2F&showPrintDialog=1

Kállay G. Katalin: Weöres Sándor: Galagonya. VERBA MANENT [2010 OKTÓBER]  In https://ligetmuhely.com/liget/kallay-g-katalin-weores-sandor-galagonya/

[3] Tamás Attila: 1978. Weöres Sándor. Kortársaink. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1978. 122-124.

Illusztráció: OPEN – Móser Zoltán rovata

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

OPEN 53. (MÁRAI, 2. rész) →

OPEN 52. (MÁRAI, 1. rész) →

OPEN 51. – DRÁMÁK →

OPEN 50. – Shakespeare: Szonettek →