Bartusz-Dobosi László: A költészet helymeghatározása
Viola Szandra: Használt fényforrások (Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2020)
Viola Szandra legújabb, harmadik versgyűjteménye, a Használt fényforrások, hivatástisztázó kötet. Lelki, szellemi GPS. Irodalmi helymeghatározó korpusz, amely már a felütésben eligazít minket. A Hol van? című s ciklusokon felül álló, kötetindító vers ugyanis egyértelműen megadja ebben a sajátos lírai territóriumban a költészet pontos koordinátáit. „Ott lakik a gondolatszakadásban, / mely összefűzhetetlen, […] ott, a hihetetlen trivialitásban / és a hihető lehetetlenben, […] ott van a költészet.”
Ez a lírai lokalizáció végigvonul a három ciklusba rendezett – család, metafizikai világ és a fizikai valóság, azaz a természet világa – teljes szövegkorpuszon is. A versekben tetten érhető egyértelmű önreflexív vonal ugyanis megadja a kötet horizontális szélességi fokait, amelyhez képest a költő mindent hajlandó felforgatni maga körül, hogy a másik, vertikális hosszúság szemszögéből is megvizsgálhassa a dolgokat. „Ha tótágast állok, miért nem zöldül / ki az ég, és kékül el a föld?” (Tótágas), vagy „Tükörképed lógatod a vízbe, / a folyó mennyezete hullámos üveg” (Párhuzam).
De nemcsak térbeli helyváltoztatásra, hanem egyenesen időutazásra is inspirálnak minket a szövegek. A lírai ént ugyanis a gyermekkor és a jelen, a valós és a szakrális idő keveredése egyformán érdekli. Verseiben ezért ezek mintha egybeérnének, múltjelenné és téridővé tágulnának.
A karcsú, 57 verset tartalmazó kötetre a költő egyéni látásmódjának leheletfinom képisége vetül rá, mint fényképre „a rohanás mozdulatlansága” (Naplementeszobor). Viola Szandra világa ugyanis, mint sajátos puzzle, több módon is összerakható, életdarabkáinak vitalitásához nem férhet kétség. A be- és kilégzés dinamikájának természetességével történik a mágia, amit költészetnek hívunk: „a Hargitán olyan erős a levegő, / hogy dohányfüstnek is beillenék. / Sűrű, hideg és ragyogó, / csak jó mélyeket lélegeznek itt / a költők, és már kész is az ihlet: / teli a tüdő verssel…” (Száz éve nem úgy).
Mintha minden egyes versének, szavának létezne egy ideája, amely a statikus valóságot a képzelet dinamizmusával képes lenne újrarendezni, sőt újraértelmezni. Ihletettségéből „…mint / bölcsészek hosszú sáljai, / úgy tekeregnek ki…” (Nem számít) a szavak, s állnak egybe verssé.
A három, tematikai értelemben látszólag elütő ciklus versei mind mondandójuk irányultságát, mind közelítési módjukat tekintve egyfelé mutatnak. A családi vonatkozásokkal foglalkozó, Nem visszatérő, hanem hazaér ciklus poémái kivétel nélkül e fent említett koordináta-rendszer két, egymást metsző találkozási pontját, élet és metafizikai lét közti kapcsolatot keresik. „Nagyanyám nem halt meg, csak ottmaradt a tavaszban, / nem akarta többé kívülről nézni a körforgást” (Ringlispíl). A költő a teljes és értelmetlen megsemmisülés helyett a dimenzióváltás lehetségességébe vetett hitét kommunikálja, „öregedésversei” fiatal kora ellenére ezért sem hatnak furcsán. Verseiben dialógust folytatnak egymással az idősíkok: „Közben / megszületett / nagyapám halála.” (Megszületett) – s ez lényegében átvezet minket a következő dimenzióegységbe.
Második, metafizikai térbe helyezett versciklusában, A szentháromság kétharmadában ugyanis finom vezérszálként húzódik végig egy számmisztikai vonal, amely a Szentháromság misztériumát (is) kutatja: „Fehér, túl fehér az éj, / a fénytől nem látni, / hogy sötét van, / s itt vagyunk mindhárman / a kettőből, / csak te nem.” (A szentháromság kétharmada), vagy „Mennyi önmagadszor / kettő és énszer szentháromság?” (Addig öntudatlan).
Azt tapasztaljuk, hogy a költő különös, filozófiai síkról közelített matematizált gondolatisága áthágja a fentebb megrajzolt koordináta-rendszer kereteit, s új világokat nyit meg előttünk. Olyan világokat, ahol a fizikai világ törvényszerűségei nem vagy egészen másként érvényesülnek. Itt a „Felhő lógatja a szárnyát, / s szállni tanul a pára.” (Ígéret hava), itt Jónás helyett „a cethal imáját” (Jónás kora) hallhatjuk, s egy pillanat erejéig átérezhetjük még „a paradicsomi magányt” (És akkor Isten) is.
Transzcendens versvilágának egyedi klímáját olyan finom, emocionális tapasztalások adják, mint a tornyaikkal a magasba nyújtózó templomok „imaszag”-a (Templomba járás), a „szentek [falakra párálló] cérnavékony lélegzete” (Isten Fia a testbe visszajár), a padokban egymás vállához szoruló, „forró [emberi] testkabátok” (Ünnep) vagy éppen az oltáriszentségen átvilágló „irgalomhúsú […] kenyérszentkereszt” (Mintha a nagymamám).
Hamvas Béla Az öt géniuszban azt írja, hogy „Az ember a helyet lényének azzal a mélységével érti meg, hol már nincs változás.” Viola Szandra kötetének harmadik ciklusa, a Csak a tengerhez van köze, ezt a helyet igyekszik fölfele mélyíteni. „Tájakat húzok föléd” (Gótikus templomfal a fátyol), illetve „Én tájakkal szeretlek” (Tájakban).
Ezt a nem változó tapasztalást, család, Szentháromság és táj között, legkifejezőbben talán egyszavas verse, az „Elválaszthata– / tlan” adja vissza, amelyben cím és tartalom, forma és az azon túlmutató jelentés egységét és egyben annak törékenységét is igyekszik elénk rajzolni.
Viola Szandra azonban egy pillanatra sem hagy kétséget afelől – s erre már a kötet borítójára helyezett, stilizált s kereszt formában világító villanykörte is utal –, hogy az általa felfedezni s versekkel belakni kívánt világának megértéséhez navigációs rendszereink szoftverfrissítésére lesz szükség. Mert használt fényforrásaink képtelenek lesznek bevilágítani azt a valóságot, ahol a költő poétikai és talán valóságos értelemben is vett Istene lakik. Pedig, ahogy olvashatjuk, kizárólag Ő lehet a támpont. „Ő a sötét űr a csillagok mögött, / ő a szünet két lélegzetvétel közt, / ő az ájulásüres álom, ő a halál / vagy még az sem, / de minden, ami létezik, csak hozzá képest” (Csak saját magát nem).
Illusztráció: Könyvrecenzió
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
