Báthory Orsolya: A Séllyei Nagy Ignác püspöksége c. kötetről
Szelestei N. László: Séllyei Nagy Ignác püspöksége (Tanulmányok és források)
Budapest, ELKH–PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport, 2020.
Szelestei N. László Séllyei Nagy Ignác püspöksége c. kötete 2020-ban került fel az ELKH–PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport internetes oldalára (→lásd itt), nyomtatott formában pedig tavaly látott napvilágot.
Ahogyan azt az alcímben is olvassuk, a kiadvány tanulmány- és forráskötet is egyben. A kötet közel egyharmadát teszik ki a Séllyei Nagy Ignác tevékenységével foglalkozó tanulmányok, amelyek között találkozunk már korábban megjelent cikkek átdolgozott, bővített verzióival, valamint első közlésekkel is. A kiadvány kétharmadát kitevő forrásismertetéseket, és -közléseket tartalmazó részben eddig publikálatlan kéziratokat, valamint 18. századi nyomtatványokból való átiratokat olvashatunk. Az itt közölt kéziratok zöme a Székesfehérvári Püspöki és Székeskáptalani Levéltár kézirat- és egyházmegyei iratanyagából származik.
A kötet nyitótanulmányában Séllyei Nagy Ignác rövid, vázlatos életrajzát olvashatjuk. Eszerint a későbbi püspök 1733-ban született Székesfehérvárott, tanulmányait szülővárosában és Nagyszombatban végezte. 1754-től Rómában tanult a számos más magyar egyházi személy pályafutásában is meghatározó jelentőségű Collegium Germanicum et Hungaricum falai között. 1758-ban szerzett teológiai doktori fokozatot, ezt követően a veszprémi püspökök, Padányi Biró Márton és Koller Ignác munkatársaként, kanonokként tevékenykedett. 1775-ben a Hétszemélyes Tábla elnöke, helytartótanácsi tanácsos, 1784-ig a budai királyi egyetem kancellárja volt. Pályájának csúcsát kétségtelenül 1777-es megyéspüspöki kinevezése jelentette. A székesfehérvári püspökség a fiatalabb egyházmegyék közé tartozik, a Habsburg-kormányzat által, az 1770-es években kezdeményezett nagyszabású egyházigazgatási reformjának részeként, 1777-ben jött létre a veszprémi püspökség terjedelmes területéből kihasítva. A még Szent István által alapított székesfehérvári prépostsági káptalant Mária Terézia VI. Pius pápa beleegyezésével emelte püspökséggé. Az új egyházmegye fennhatósága Fejér vármegyére és Pilis vármegye korábban Veszprémhez tartozó plébániáira terjedt ki, székvárosának plébániái pedig korábban az esztergomi érseknek voltak alárendelve. Mindössze 62 plébánia tartozott az új egyházmegyéhez, azonban területén – az 1778-as lélekösszeírás adatai szerint – több mint 84.000 hívő élt. Ezen új püspökség élére nevezték ki főpásztornak az akkor 44 esztendős Séllyei Nagy Ignácot, aki a veszprémi püspökség szolgálatában már megszerezte azt a szervezési és igazgatási gyakorlatot, amely a jó helyismerettel párosulva alkalmassá tette őt a vezetésre.
A szakirodalom sokat foglalkozott Séllyei Nagy Ignác püspökségszervező tevékenységével, valamint az államhatalomhoz való viszonyával. Szelestei N. László vizsgálódásai így inkább arra irányultak ebben a kötetben, hogy a reformkatolicizmus jegyében tevékenykedő püspök miként alakította az új egyházmegye lelkiségét, milyen lelkiségi műveket állított össze papjai, hívei használatára. Első és mintegy programadó irodalmi vállalkozásnak tekinthető részéről Ludovico Antonio Muratori (1672–1750) 1747-es Della regolata divozione című művének lefordítása, amely A keresztény embernek állhatatossága címmel jelent meg 1763-ban. Muratori ebben az írásában sürgette a trienti zsinat szellemében történő katolikus szervezeti és hitéleti megújulást. Szerinte, egyebek mellett, a hitélet középpontjába a Bibliát és a szentmisét kell állítani, a „köznépnek értelmire rendelt” prédikációkat kell mondani és mellőzni kell a vallásos külsőségeket. Szelestei N. László a hangsúlyozza, hogy bár Muratorit manapság az ún. katolikus felvilágosodás vezéralakjaként szokás aposztrofálni, Séllyei Nagy Ignác a katolikus egyház egyházon belüli megújulása érdekében tartotta fontosnak, és egyházszervezői munkájában irányadónak ezt a művet. Muratori szellemisége érződik püspöki körlevelein, azokban ugyanis arra ösztönzi papjait, hogy az erkölcsi tanítást a hívek befogadóképességére szabott, példabeszédben bővelkedő prédikációkban közvetítsék. A katekézisnek is fontos szerepet szánt a hívek oktatásában, prédikálási segédkönyvként François-Aimé Pouget Montpellier-i katekizmusának latin fordítását (Institutiones catholicae in modum catecheseos) ajánlotta. Szelestei N. László itt is, ahogy Muratori esetében is, kitér a Séllyei Nagy által preferált szerző szakirodalmi megítélésére, nevezetesen, hogy Pouget könyvét janzenistának, janzenista színezetűnek szokás beállítani. A korban vélhetőleg ezzel nem igazán voltak tisztában, mivel a veszprémi egyházmegye több mint negyven plébániai könyvjegyzékében szerepel példány a katekizmusból – írja a szerző. Séllyei Nagy Ignác egyik kézirata is arról tanúskodik, hogy ő maga elítélte a janzenizmust, így valószínűleg a katekizmus használhatósága volt döntő számára.
A püspök kortársaihoz hasonlóan szorgalmazta az Eucharisztia fokozott, Mária Terézia személyében az állam által is támogatott tiszteletét. Az általa összeállított Oltáriszentséget szüntelen imádó ájtatos társaság a székesfehérvári püspökségben (Pest: Royer, 1780) című társulati kézikönyvnek a német változata is megjelent, érdekes módon a két nyelvi verzió között jelentős terjedelmi és tartalmi különbségek figyelhetők meg. Mindkét kiadvány vázlatos bemutatása szerepel a kötet forrásismertetései között. Muratori hatása az Oltáriszentség-társulati imakönyvön is kimutatható, és ez hatás például a szentek áhítati tiszteletének mellőzésében jelentkezik, mivel szerinte a szentkultusz bővelkedik a hitélet lényegét elfedő külsőségekben. Szelestei N. László ezzel magyarázza, hogy az imakönyvben nem találjuk nyomát a Szent István kultusznak.
Szent királyunk államilag is szorgalmazott kultusza ugyanakkor annál nagyobb reprezentációt kapott akkor, amikor a székesfehérvári püspökség méltó tisztelettel fogadta a Ragusából nemrégiben megszerzett Szent István-Koponyaereklyét, amelyet 1778-ban Mária Terézia ajándékozott a székesegyháznak. Az esemény alkalmából kinyomtatott magyar és német nyelvű énekekkel ezidáig a szakirodalom nem foglalkozott, holott például a 22 strófás, Üdvözlégy, óh szentséges Fő … refrénű magyar nyelvű ének szerzője épp Séllyei Nagy Ignác volt. Ez a vers, valamint a püspöknek az ereklye fogadása alkalmából írt prédikációja is olvasható a forrásközlések között. A kötet ezen tematikai egységében a szerző további énekeket, litániákat és imákat szemezgetett a Szent Istvánról szóló áhítati irodalomból. A kollázs 18. századi énekelt históriákat, egy 13. századi Szent Istvánról szóló szekvencia 1771-es fordítását, valamint 19. században kompilált Szent István-énekeket is tartalmaz.
A Séllyei Nagy Ignác katolikus megújulást szolgáló irodalmi tevékenységének fontos eleme volt énekeskönyvreformja. A püspök maga is összeállított egy kéziratos énekeskönyvet, amelybe régi, értékes énekeket válogatott össze, Náray György 1695-ben kiadott Lyra coelestisből; az 1758 után gyakran megjelent Petrus Canisius-féle kiskatekizmus énekeiből, valamint Padányi Biró Márton, Angyali társaságnak szövetsége című kiadványából. Séllyei Nagy azonban egy új, jobban énekelhető és érthető énekeket tartalmazó egyházmegyei énekeskönyv összeállítására törekedett. Ez a kezdeményezés az Európa-szerte tapasztalt hitéletmegújítási szándék részeként értelmezhető, amit Szelestei N. László a következő módon fogalmaz meg: „A 18. század végén, 19. század elején kísérletek történtek mind a katolikus, mind a protestáns énekeskönyvek átalakítására, énekeiknek kicserélésére; a protestánsoknál eredményesebben, a katolikusoknál kevesebb sikerrel. Ezen kísérletek között helyezhetjük el az Énekek könyve címmel 1785-ben megjelent kötetet is. A katolikus énekeskönyvek megújítása, megújítási szándéka a reformkatolicizmus részét képezte. Elsősorban olyan főpapok ösztönözték ezt, akik a római Collegium Germanicum et Hungaricum növendékei voltak.” A reformtörekvéseket illetően ismét Muratori hatására hívja fel a figyelmet a szerző, amikor a liturgia-közelibb énekek, a szentmise cselekményét végig követő mise- és ún. perikopális olvasmányénekek iránt megmutatkozó igényt említi. Séllyei Nagy Ignácnak az új egyházmegyei énekeskönyv összeállítására irányuló törekvését 1783-tól követi nyomon a kötet Az Énekek könyve című tanulmánya. A latin énekanyagot a pálos szerzetes Ányos Pál ültette át magyarra, akit 1782 őszén helyeztek át a székesfehérvári gimnáziumba tanárnak. Az 1785-ben megjelent maga az énekeskönyv is Énekek könyve címmel. Ennek bevezető intéséből idéz Szelestei N. László „… a jó énekek fogyatkozása miatt csúfoltatott az isteni szolgálatot illető tisztaság”, ezért „szükséges volt az Evangeliom, és Anyaszentegyháznak lelke szerént való énekeket elrendelni”, s ezzel a „zur zavar énekek” helyére „istenesebb és lelkiebb” énekeket adni.” Az Énekek könyvében verses katekizmusok is szerepelnek; az egyik ilyen hosszabb, Lelki dicséret című költeményről Szelestei N. László kimutatta, hogy az szószerinti fordítása Paolo Segneri olasz nyelvű katekizmus-énekének, a Laude spiritualénak, amelyet az itáliai jezsuita penitenciális népmissziókban énekeltek. Séllyei Nagy Ignác nemcsak az Énekek könyvében helyezte el Ányos Pál Segneri-fordítását, hanem A kereszténynek ájtatossága című imakönyvben is, amelynek szerkesztését ugyancsak a püspök végezte el. A kötet forrásközlő részében mind az eredeti olasz, mind a magyar fordítás párhuzamos formában olvasható.
A fentebbi vázlatos bemutatásból is kiviláglik, hogy a kötet a bevezető tanulmányában megjelölt célkitűzését maradéktalanul megvalósította. A szerző, Szelestei N. László Séllyei Nagy Ignác egyházszervezői tevékenységének lelkiségi, lelkiségi irodalmi hozadékát és annak eszmei forrásvidékét rendkívül adatgazdag módon, széleskörűen tárta fel az olvasók számára. A kötetben először olvasható források, a tematikus újra közlések, illetve a forrásismertetések teszik szakmailag különlegessé és hiánypótlóvá a kiadványt, mindezek okán bizton lehet remélni, hogy a szerző ezen könyve is jelentős hatástörténetet fog indukálni.
(a szerző az ELKH–PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport tudományos főmunkatársa)
Illusztráció: Kötetméltató
Ezek is érdekelhetik!
Búzás Huba: Kerítésszaggató magyar szeszek (Tamási Orosz János két kötetéről) →
G. Komoróczy Emőke: „NÉZZÉTEK EL ŐSZINTESÉGEM! – hogy TŰ FOKÁBAN elakadva VELETEK ÉLTEM” →
Két könyvméltató (Oláh Tamás: Örökbe ékelődve, Baka Györgyi – Oláh Tamás: Keresztbe kötve. Ikerjelek) →
