Gráfik Imre: A nyereg, mint hungaricum, és lovas kultúránk lehetőségei
A konferencia résztvevői körében remélhetően nem ismeretlen, hogy 2002-ben a Néprajzi Múzeum – azóta példaértékű – műtárgykatalógus sorozatában, egy előtanulmányt követően[1], földolgozhattam a múzeum nyereg kollekcióját, mind a magyar, mind a nemzetközi gyűjteményekben található anyagot.[2]
Abban a szerencsés helyzetben lehettem, hogy ezzel egyidejűleg, mintegy közel ezer négyzetméteres időszaki kiállításon is bemutathattuk a gyűjteményt, kiegészítve más hazai múzeum és intézmény, magángyűjtemény kapcsolódó tárgyi anyagával.[3]
A budapesti bemutatást itthon nyíregyházi, külföldön pedig több helyszínen megvalósuló kiállítás követte, természetesen kisebb terjedelemben, a helyi lehetőségekhez és adottságokhoz mért különböző adaptációkban (Szófia és Plovdiv[4]; Ljubljana[5]; Gerersdorf bei Güssing[6]).
Az érdeklődés, talán nem teljesen váratlanul, de mégis meglepően nagy volt, mégpedig minden kiállítási helyszínen, s a kiadványok is rövid idő alatt elfogytak.[7] Igaz, a magunk részéről – korábbi gyakorlatunkat meghaladóan – éltünk az elektronikus megjelenítés lehetőségével is (lásd Gráfik Imre: Magyar nyereg – tiszafüredi nyereg – keleti kulturális örökség. Der ungarische Sattel – Sattel von Tiszafüred – Östliche kulturelle Erbe.)[8]
Örvendetes, hogy a tapasztalhatóan fönnmaradt érdeklődés eredményeként a Néprajzi Múzeum a műtárgykatalógust, mely valójában egy nyereg monográfiaként is értelmezhető, újra megjelentette, második, javított kiadásban (GRÁFIK 2012).[9]
A budapesti kiállítás vendégkönyvi bejegyzéseit később föl is dolgoztuk (lásd Gráfik Imre: „Rendszeresen olvassák el a vendégkönyvet!!!” – ELOLVASTAM!)[10]
A látogatói észrevételekből több olyan tanulság is levonható, melyek e konferencia kérdésfelvetéseivel is kapcsolatba hozhatók, illetve hozandók.
E konferenciát megelőzően is volt már arra nézve kísérletünk, hogy áttekintsük a nagy múltú lovas kultúránk tovább örökítésnek lehetőségeit a mai körülmények, valamint az elengedhetetlenül figyelembe veendő társadalmi, gazdasági igények követelményeinek számba vételével. Természetesen nem teljes körűen, hanem érdeklődésünkből fakadóan elsősorban a turizmus[11] és a kézműves hagyomány,[12] valamint a tradicionális műveltség; a népi kultúra és a tömegkultúra összefüggéseinek tárgykörében publikálva,[13] illetve előadásokon megfogalmazva[14] kíséreltük meg az áttekintést, kifejezetten a továbbélés adta lehetőségekre koncentrálva. A fentiekből föltehetően érzékelhető, hogy a tárgykör néprajzi és muzeológiai földolgozásai és a kiállítások nem csak szűkebb szakmai, hanem a szélesebb társadalmi érdeklődést is fölkeltettek.
Ez a jelenség kétségtelenül összefüggésben volt és van, egyrészt a lovas múltunk történeti hagyományaival, illetve azok egy részének újraélesztésével, másrészt a lovas kultúrának az élet újabb és újabb területein való megjelenésével.
Az előbbiek esetében gondolunk egyes lovas népszokások, lovas bandérium, és huszár hagyományok fölélesztésére, a magán lótartás és túralovaglás újra fölfedezésére.
Az utóbbiban pedig a társadalmi-gazdasági igények következtében Magyarországon is megjelent lovas torna, gyógy-, illetve terápiás lovaglás és főként a lovaglásnak, lovagoltatásnak a szabadidő kitöltésében, a rekreációban és a turizmusban való keresletére/kínálatára kell utalnunk.
Természetesen nem feledkezhetünk meg arról, hogy a különböző lovas sportok (lóversenyek ágazatai, fogathajtás) révén folyamatosan jelen volt és van a társadalom egy részében egyfajta ló-kultusz.[15]
A lótartás azonban meglehetősen költségigényes vállalkozás. Mégpedig olyan, ami költségkímélőbb formában, illetve módjában is igényli, szükségelteti különböző gazdasági ágazatok összehangolt tevékenységét. Az állattartó építményektől kezdve, a takarmány biztosításán át, a lovas fölszerelések (úgy az ember, mint az állat számára) való differenciált kínálatáig.
Ha mindehhez hozzávesszük még, hogy a ló igen kényes állat, s a vele való foglalkozás speciális tudást, fölkészültséget kíván, továbbá, hogy gondozásához állatorvosi felügyelet is kell, akkor érzékelhetjük, hogy a lovas műveltség mennyire összetett része kultúránknak. Mégpedig olyan, amelynek egykor volt szélesebb körű ismeretanyaga – különböző és ugyancsak összetett okok miatt – részben kikerült a mindennapi életből, részben kikopott a hagyományból.
Ebből a gazdag és sokrétű kulturális örökségből jelen előadásunk/tanulmányuk tárgyát csak egyetlen, de meghatározóan fontos tárgy képezi; a nyereg, pontosabban a magyar nyereg.
Mindenekelőtt azonban tisztáznunk kell, mit is értünk magyar nyereg alatt? Mind a szakirodalom, mind a köznyelv e vonatkozásban ugyanis mutat némi bizonytalanságot. A Néprajzi Múzeum nyereg kollekcióját tanulmányozva[16] utaltunk arra, hogy nyereg névvel jelölt tárgyunknak a különböző jelzőkkel való megnevezése, illetve megkülönböztetése egyfelől sokféle jelentésre enged következtetni, másfelől bizonyos átfedéseket tartalmaz. Mindenesetre a népekre, nemzetekre, népcsoportokra vonatkozó jelzős szerkezetek használata az írott forrásokban meglehetősen gyakori és változatos.[17]
A szövegösszefüggéseket vizsgálva a magyar jelző ilyen esetekben, egyrészt többes jelentéssel is rendelkezhet, másrészt igen összetett jelentéstartalmat is magába foglalhat.
Példaként felidézzük, hogy utalhat:
1. a nyereg készítőjére, műhelyre, készítési helyére;
2. a nyereg használójára;
3. a nyereg előfordulási, származási helyére,
de akár a felsoroltak közül egyidejűleg többre is. Természetesen a fenti vonatkozások tovább részletezhetők.
A nyereg, mint tárgy felől közelítve tehát annak magyar voltánál többféle szempontot lehet/kell érvényesítenünk:
a) A legfontosabb az anyag és a szerkezet. Ebben a tekintetben a felhasznált nyersanyagok és a különböző technikai megoldások, technológiai eljárások (pl. fűzés, csapolás, ragasztás, szögelés) alkalmazásaként előállott szerkezeti-felépítésbeli eltérések, különbségek a meghatározóak.
b) A kész nyeregvázak, nyergek alaki-formai megjelenése a következő ismérv, mely természetesen összefügg az előző pontban foglaltakkal, de azon túl – műhelyekhez és mesterekhez köthető – további jellegzetességeket mutathat.
c) Az egyes nyergek használatával, funkciójával összefüggő felszereltség ugyancsak lényeges és jellemző lehet a magyar vonatkozásokat tekintve.
d) Végezetül, mintegy az előzőeket kiegészítendő, a nyeregvázakon, és a felszereltségen alkalmazott díszítő eljárások és technikák eredményeként megfigyelhető díszítmény jegyek, elemek, motívumok, illetve azok rendszere is utalhat sajátosan magyar jellegre.
Kutatásaink és vizsgálódásunk alapján úgy tűnik, hogy a bizonyíthatóan a magyarság által használt nyergek alapvetően a kápás-talpas szerkezetű alaptípusba sorolhatók. E kétségtelenül keleti (ázsiai) eredetű és fejlődésű nyeregtípus már karakteres példányait a honfoglaló magyarság régészeti anyagában is kimutatták a feltárások és a kapcsolódó nyeregrekonstrukciók.[18]
A fentiekből kitetszik, hogy a magyarság a Kárpát-medencébe egy kifejlett nyeregtípus ismeretével és használatával érkezett. Ez a típus az ázsiai nomád népek körében fejlődött ki, változatai a mai napig fellelhetők Közép-, és Kelet-Ázsiában.[19]
A honfoglalás óta eltelt időszakban a Kárpát-medencében – különböző hatások és követelmények hatásaként – belső fejlődés következtében megszilárdult a kápás-talpas/deszkás alaptípus. Ilyenformán joggal nevezhető ennek és a magyarság különböző társadalmi rétegei, csoportjai körében elterjedt változatainak magyar nyeregként való megnevezése. A variánsok áttekintése alapján azt állíthatjuk, hogy e nyereg legfontosabb jellemzői az alábbiak:
– a szerkezet minden esetben kápás-talpas/deszkás nyereg-felépítésű, úgynevezett far-bőrös áthidalású, az egyes részek összeillesztése, rögzítése eredendően bőrszíjjal történt;
– a honfoglalás korából származó (régészeti) leleteknél, mind az első, mind a hátsó kápán hiányzik a későbbi példányokra jellemző, hangsúlyosan formált, úgynevezett kápafej;
– a későbbi korszakokban használt nyergeknél többnyire az első kápán már előfordul/hat kápafej, a hátsó kápa azonban még döntően karéjos kiképzésű;
– az újkorhoz közeledve már többnyire mindkét kápán megtalálhat különbözőképpen kifaragott kápafej;
– A 18–19. századi recens példányoknál – különösen a tiszafüredi mesterek által készítetteknél, illetve az e készítő központ hatása alatt álló típusoknál – mind a vízszintes nyeregdeszkán, de főként a kápafejeken jellegzetes faragott díszítmények jelennek meg;
– minél korábbi egy nyereg annál valószínűbb a kápák dőlésszögének a 90 fokhoz való közelítése, de megfigyelhető, hogy az első kápa mindig meredekebb állású, mint a hátsó.
Ezt a ló és lovas számára egyaránt funkcionálisan megfelelő és kímélő szerkezeti megoldást standardizálta a magyarság a középkorban, s ezt örökítette át az a nyeregváz, amelyet magyar nyeregkészítő mesterek terjesztettek el itthon, majd a huszárság révén, külföldön is. Ennek, az első és hátsó kápafej (gombos, kanalas) kiképzésével és faragott, jellegzetes motívumokkal díszített, félreismerhetetlenül karakteres változatait bizonyítottan a tiszafüredi nyergesek (és hatásukra más központok is) készítették.
Ilyenformán a magyar nyelvterület középső részén, az Alföldön fejlődött ki az a sajátos típus-változat, melyet legismertebb készítési helyéről (Tiszafüred) füredi nyeregnek nevezünk.
E nyereg típust – megítélésünk szerint – minden kétséget kizáróan magyar szellemi és kézműipari terméknek tekinthetjük, mely teljes mértékben megfelel a hungaricumokkal szemben támasztott követelményeknek.[20]
A legújabb kutatások alapján: „Tiszafüreden a nyereggyártás történetét a 18. század közepétől tudjuk nyomon követni. A mesterség füredi előzményeinél csak feltételezésekre szorítkozhatunk… 1755-ben egy polgári perből arra következtethetünk, hogy a füredi nyergek már ekkor ismertebbnek számítottak… Az 1765 és az 1766-os évekből két, a helyi magisztrátus előtt lefolytatott eljárásban is szó esett a nyergesekről… A két perben név szerint a következő nyeregcsinálókat említették meg: …, mely a 18. század utolsó harmadára minimum nyolc mester és legény egyidejű munkálkodását igazolja. Még ha időszakosan dolgoztak is, termelésüket már jelentősebbnek kell tartanunk. Munkájuk szervezettebb volt, hiszen már megrendeléseket is teljesítettek…”[21]
A füredi nyeregkészítők a 18. század második felében már külföldre is eljutottak. „Európa összes uralkodói a mi világhírű huszárságunk mintájára állították fel az új huszárezredeiket, amelyek nemcsak a mi magyar egyenruhánkat, fegyverzetünket vették át, de magyar nyergeinket és kantárainkat is. Nagy Frigyes burkus (porosz) király is teljesen magyar mintára szerelte fel és képeztette ki huszárságát, magyar tiszteket és altiszteket kérve ehhez és ugyanakkor nagy számban vittek ki tiszafüredi nyergesmestereket is, akik Poroszországban készítették a porosz huszárság részére szükségelt nyergeket.”[22]
Egy a 18. század végéről származó országleírásban Tiszafüredről az olvasható, hogy ott: „nevezetes magyar nyergeket készítenek”.[23] A 19. század első évtizedeiből is van adatunk arra, hogy tiszafüredi nyergeseket külföldre vittek. A múlt század közepén kiadott Fényes Elek-féle geográfiai szótár Tiszafüred leírása kapcsán kiemelte, hogy: „lakosai … híres magyar nyergeket csinálnak, úgy hogy 1819-ben a Porosz kormányszék is vitetett innen két nyereg-gyártó legényt Berlinbe”.[24]
Erről az eseményről megemlékezik Szendrei János is a magyar viselet történetének fejlődéséről írott munkájában. Szerinte „két fiatal parasztlegényt visznek ki Berlinbe, hogy ott megmutassák, miként kell csinálni a híres tiszafüredi huszárnyerget”.[25]
A 19. század közepéről származó ország leírásokban is többször találkozunk a tiszafüredi nyeregre, illetve annak kiválóságára vonatkozó utalásokkal. Erdélyi János 1842-ben Pestről Aradra utaztában a Tiszán átkelve jegyezte meg: „Tiszafüredről annyit tudtam, hogy ott a legjobb magyar nyerget készítik…”.[26]
A tiszafüredi nyeregről a későbbiekben is vannak szépirodalmi adataink. A magyar anekdotakincsből úgy tudjuk, hogy mikor 1846 nyarán gróf Széchenyi István a Pannonia gőzösön Tiszafüredre érkezett, az üdvözlő küldöttség szónoka, a hírhedt Józsa Gyuri egy remekbe készült füredi nyereggel kedveskedett neki a vidék népe nevében.[27]
A 19. század végéről Móricz Pál műveiben találkozunk a füredi nyereggel. A szíjgyártó mesterségről című írásában olvasható: „Mert a betyár szerette a sallangos pompát, a szép szerszámot, a szép magyar nyerget, mihez tiszafüredi faragók faragták a favázát…”, illetve: „… úgy rémüldözött egy becsületes rézpálcás, fekete birkabőr bundás, tiszafüredi nyeregtől is”.[28]
Más alkalommal részletesebb leírást is ad: „Hírét, nevét, ősdivatját vesztette a füredi nyereg is. Ezeket a tetszetős és czélszerű lovaskészségeket pihekönnyű száraz nyárfából faragták és sodrott bélhúrral húrozták fel. Pogányos díszüket a rézveretű kápa alkotta. árpád apánk óta századokon át változatlanul használták lovasaink a füredi nyerget… A mi sallangos, csótáros, bogláros, pillangós, csillagos könnyed kantár, hám- és nyeregszerszámainkat egyszálú, otrombán nehézkes, idegen portékákkal cserélgetjük fel.”[29]
Az egyszerű szerkezetű, de kiváló adottságú tiszafüredi nyeregre történő utalás még a 20. században is feltűnik, mégpedig igen szemléletesen leírva az úgynevezett debreceni-füredi nyerget: „Kápája kisded és kackiás, azaz telemetszve csillagokkal, a nyeregfőn pedig ötágú korona… A mű csinos, könnyű s egyszersmind erős: valóban dísze mesterének… hajlása igen tökéletes, egészen természethez van vágva, s ha jól használták, a lovat nem rontja.”[30]
A füredi nyereg, tehát mint (alap)típus mintául szolgálhatott más vidékek, tájak nyeregkészítő mesterei számára is.
A tiszafüredi típus alkalmassága és népszerűsége egyaránt igazolódott, illetve terjedt a korai huszárnyergek révén is. Történeti tény, hogy a huszárság mintájára Európa-szerte létrehozott könnyűlovas fegyvernem általános elterjedésével a magyar típusú nyergek évszázadokon át nélkülözhetetlen kellékei voltak a hadifelszereléseknek. (Itt közbevetőleg meg kell jegyeznünk, hogy a 18. századi Európában könnyűlovasságnak elsősorban a magyar huszárokat, és az oroszországi kozákokat, valamint a lengyel ulánusokat tekintették.) A könnyűlovasság sajátos magyar válfajaként kialakult huszárság hadi sikerei révén Európa-szerte ismertté vált, s a Rákóczi-szabadságharc bukása után a huszárok mindenütt szívesen látottak voltak.[31]
Ez a magyarázata annak, hogy a 18. század elejétől kezdve a világ harmincnégy országában terjedt el a könnyűlovasság e jellegzetesen magyar megjelenési formája.[32]
A magyar s azon belül a füredi nyereg és a huszárnyergek összefüggéseit vizsgálva – mint arra már korábban s más vonatkozásban idézett adataink is utalnak – azt tapasztaljuk, hogy a 18–19. század fordulójáig lényegében azonos típusról beszélhetünk. Ezt követően figyelhető meg a huszárnyergek olyan jellegű és kisebb-nagyobb mérvű átalakítása, fejlődése, illetve fejlesztése, mely már több ponton eltérést mutat a magyar s legfőképp a füredi nyeregtől. Ennek egyik jele, hogy 1832-től a huszárnyergeknél elhagyták – a felbukások alkalmával sok szerencsétlenséget okozó – első kápafejeket, s csak a hátsót tartották meg, a málha célszerű elhelyezésére. Más kisebb változtatásokkal együtt, „tehát 1832-ben már az alsó heveder (terhelő), a csattal ellátott felső heveder, a vasalással erősített kápák és a hátsó kápán megmaradt kápafej különböztetik meg az ősi magyar nyergektől huszárnyergeinket”.[33]
A huszárnyergek 1868-ban történt egyszerűsítése és a később végrehajtott változtatások már véglegesen eltávolították a „legmagyarabb fegyvernem”, a huszárság legfontosabb felszerelését az egykori magyar (tiszafüredi típusú) fanyeregtől, de az alapvető szerkezeti megoldás, a nyeregváz struktúrája sokáig fönnmaradt. Ezt igazolják azok a források, hadi felszerelés leírások, melyek kifejezetten magyar nyeregről tesznek említést. A legfontosabb ezek körében a krími háborút helyszínen tanulmányozó George B. McClellan leírása, mely még vázlatrajzzal is dokumentált[34], illetve az általa kifejlesztett és hadrendbe állított nyeregtípust [35], [36]. Az eddigi kutatások és a leggazdagabb, illetve a legrangosabb közgyűjtemények anyagát feldolgozó vizsgálatok alapján[37] tehát megállapíthatjuk, hogy nyergünk keleti kulturális örökségünk része, mely a Kárpát-medencében történt megtelepedést követően bizonyos belső fejlődésű folyamaton ment át.
Ennek eredménye a magyar nyereg, s annak legelterjedtebb változataként a tiszafüredi nyereg – a használatból való kiszorulásáig – parasztságunk köznapi életében és ünnepi alkalmaiban is megbecsülés tárgya volt.
A köznépi nyereghasználattal szemben külön tanulmányozást igényelnek a díszített, illetve dísznyergek, melyek féltett, valóságos családi ereklyék voltak a nemesség és az arisztokrácia körében [38] csakúgy, mint a különböző speciális célokra, alkalmakra (vadászatra, női lovaglásra) készült nyergek, mint például az úgynevezett dámanyergek.[39]
A magyar nyereg kutatása azonban nem tekinthető lezártnak.[40] Az új-, illetve legújabb kori lovaglási igények nyeregszükségleteinek kielégítése kapcsán felerősödött szakmai érdeklődés több tipológiai és nyeregrekonstrukciós kérdést is felvetett. Egyes vélemények szerint ezek kapcsán indokolt a régészeti, történeti és néprajzi anyagra épített nyeregtipológia finomítása. A kérdés felvetői a következőképpen fogalmazzák meg kiindulási pontjukat, törekvéseiket és következtetéseiket: „… a tiszafüredi nyereg a magyar nyereg egyetlen és kizárólagos őstípusaként (és egyszersmind a világ legtökéletesebb nyergeként) került be a köztudatba. Jelen dolgozatunk egyik nem titkolt célja, hogy a készítési és használati tapasztalatok alapján a tiszafüredi nyerget – értékei elismerése mellett – megfosszuk kizárólagosságától, és helyére tegyük. A nyeregkészítéshez és egy tervezett nyeregmonográfiához végzett múzeumi adatgyűjtések irányították rá a figyelmünket, hogy a magyar parasztnyergeknek a közismert tiszafüredi típus mellett más típusai is léteznek, amelyekről irodalmi adat csak igen kevés van, vagy egyáltalán nincs. Még árnyaltabb képet kapunk, amikor vizsgálódásunkat kiterjesztettük a 19. század előtti főúri nyergekre is.”[41]
Az elgondolkodtató, de nem minden vonatkozásban meggyőző okfejtés szerint a magyar nyergek körében négy főbb típus különböztethető meg, melyek nem annyira alapvető szerkezeti felépítésükben, mint inkább több-kevesebb részletben, például az összeillesztési módban, az áthidalás megoldásában mutatnak eltéréseket:
1. fűzött kápájú, farbőrös nyergek (jellegzetesen az úgynevezett tiszafüredi nyereg),
2. csapolt kápájú, farbőr nélküli nyergek (erdélyi nyergek),
3. csapolt, ragasztott kápájú, farbőrös nyergek (csontos nyergek),
4. faboltozatos nyergek (az úgynevezett szárt nyergek).
A felállított tipológia – véleményünk szerint – néhány vonatkozásban további pontosításra szorul. Anélkül, hogy túlzottan belemennénk a részletekbe, kérdésesnek tarjuk, hogy valódi alaptípusokról van-e szó, vagy az 1–3. pontban elkülönítettek esetében csupán altípusokról, különös tekintettel a lehetséges technikai, technológiai megoldások előforduló kombinációira. A 2. csoportba soroltakra nézve a Néprajzi Múzeum gyűjteményében vannak ugyan példák,[42] de néhány esetben előfordul a farbőr is, s nem tudjuk pontosan megállapítani, hogy későbbi kiegészítésről van-e szó,[43] vagy más esetben egyszerűen csak hiányzik.[44] Ezzel szemben az úgynevezett faboltozatos nyergek meglétét, illetve elterjedtségét sem a recens anyagból, sem a népi-paraszti (köznépi) nyereghasználatból nem tudjuk meggyőzően adatolni.
A hagyományos farbőrös nyergekkel szemben megfogalmazott kényelmetlenség, azaz az első kápának a combok feltörésére vonatkozó megállapítás esetében a szerzők megfeledkeznek a paraszti hátalásban (is) általánosnak tűnő gyakorlatról: a nyergen átvetett báránybőr használatáról. A tiszafüredi típusú nyergek ülésének bizonytalansága, azaz a lovas testsúlyának illetve súlypontjának a ló hátán, illetve a hátalást szolgáló nyergen való eloszlása megítélésében pedig a szerzők is idézik a kiegyensúlyozás ismert megoldását: a ló hátán az úgynevezett előrébb nyergelést.[45]
Mindezeken túl további tényezőket is figyelembe kell venni. Egyrészt a hagyományos könnyűlovas-nyergelés során a lovas gyakran szinte állt a kengyelben, azaz nem kizárólagosan és egyfolytában csak ült a nyeregben. Másrészt az állandó és hivatásos lovas életmód, mint azt a huszárok esetében is láthattuk, szinte folyamatosan kisebb-nagyobb változtatásokat eredményezett a használt nyergeken, keresve és megtalálva az alaptípus módosításával az optimális megoldást. A hátalás népi, paraszti gyakorlatában pedig a nyeregben való közlekedés többnyire nem volt huzamosabb időtartamú. Továbbá arról sem szabad megfeledkezni, hogy az úgynevezett füredi típusú nyergek falusi, mezővárosi használatában a nyergek beszerzése (olcsóbb volta), esetleges javítása egyrészt a nyeregkészítő mesterek révén biztosított volt, másrészt – éppen az egyszerű szerkezet és a nem különleges anyagigény következtében – vannak adataink az egyszerű pótlások, javítások házilagos elvégzésére is. Legvégül pedig kissé anakronisztikusnak ítéljük a múlt századok nyergein és lovasain számon kérni az újkor úgynevezett modern lovaglási ismereteit, illetve a különleges és speciális igényeket kielégítő lovaglási módokat, valamint az azokat szolgáló megoldásokat. valójában ez a feladat vár napjainkra, különösen akkor, ha azt akarjuk, hogy a magyar (tiszafüredi típusú) nyereg ne csak múzeumi műtárgy legyen, hanem olyan használati tárgy, amely egyszerre utal anyagában, szerkezeti elemeiben és kiegészítőiben a hagyományokra, és változataival pedig egyidejűleg képes legyen kiszolgálni a különböző lovaglási igényeket. Hogy ez megvalósulhasson azt részben a nyeregkészítés, a nyereggyártás hagyományainak átörökítésével, részben olyan újítások, javítások, megoldások keresésével és alkalmazásával érhetjük el, melyek alkalmassá teszik a magyar nyerget a legkülönbözőbb hátalási igények kielégítésére.
Igény van, illetve kialakítható, amire jó példa az a törekvés, amely Veszprém megyében több tekintetben már meg is valósult.[46] E téren is megfigyelhetők speciális törekvések, mint például a lovas íjászat fölelevenítése, illetve meghonosítása.[47]
Vizsgálódásaink szerint azonban a nyergek esetében – mint minden más árunál – , bármilyen célra, funkció ellátására is készül, egyéb fontos, és nem elhanyagolható tényezők figyelembevétele és érvényesülése is szükséges.
E tényezők köréből részben az előállítás, illetve a készítés, részben a forgalmazás, illetve a kereskedelem szempontjából – s nem mellékesen a minőségi, illetve a tartóssági követelményeknek nem megfelelő külföldi (palesztin, afgán stb.), uniformizált nyergek kiszorítása érdekében – különösen fontos az alábbiak figyelembe vétele és érvényesítése:[48]
1. Piacképes termékkel megjelenni a piacon:
– választékbővítő legyen
– hiánypótló legyen
– minőségi legyen
– identitás kifejező legyen
– „kuriózum” legyen
2. Ár–érték viszony ideális alakítása
– több árkategóriában legyen kínálat
– megfizethető legyen
– a készítő és/vagy a vásárló ártámogatást kapjon
– a külföldi áruval szemben versenyképes ár legyen
– a vásárlóerő növelése
Ezeknek a szempontoknak a figyelembevételével kell mind a nyeregkészítés tudásanyagának (a nyersanyagtól a technikai fogásokon át, a szerkezeti sajátosságokig), hagyományának átörökítését (nyereggyártó képzés), mind pedig a forgalmazás, kereskedelmi kínálat, marketing feladatait megoldani.
Mintegy záró gondolatként szükségesnek tartjuk – nyomatékkal – megjegyezni, hogy szinte minden téren és vonatkozásban elengedhetetlennek véljük, mint azt általánosságban kifejtettük:[49] a „fenntartható kézművesség” érdekében azonban még több tényező serkentő hatására, s nem kevés társadalmi – gazdasági – politikai (pozitív diszkriminációt is magába foglaló) támogatásra van szükség.
Mit jelent ez konkrétan a nyereggyártó mesterség és a magyar nyereg, mint Hungaricum jövője szempontjából? A teljesség igénye nélkül az alábbiakat:
1. A környezetbarát anyagfelhasználást és technikát-technológiát alkalmazó kézműveseket vállalkozásaikban pozitív diszkrimináció segítse (például kedvezményes indulási tőke, hitel, adó, műhely-, illetve standhasználat).
2. A hagyományos kézműves alkotókat speciális (társadalmi-gazdasági, politikai és szociális) érdekvédelem, valamint (nyersanyag) beszerző és (kereskedelmi, piacfelderítő és áruközvetítő üzleti) értékesítő szövetkezet támogassa.
3. Olyan kézműves tevékenységekre kell koncentrálni – s a nyereggyártás lehet ilyen –, amelyek a hivatalos, úgynevezett szakképzésben (gazdaságossági okok miatt) nem szerepelnek, de amelyek kiegészítő tevékenységként alkalmasak hozzájárulni a társadalmi hasznosság kiterjesztéséhez. Gondolunk itt elsősorban a foglalkoztatottság (akár „csak” részleges) és a jövedelemszerzési lehetőségek (akár „csak” bérpótló) kiterjesztésére.
4. Minden kézműves tevékenység – s így a nyereggyártásban is – képzésében (ahol csak lehet), s így a nyereggyártásban is, biztosítani kell, hogy a gyakorlati időt (vagy annak legalább megfelelő arányú tartamát), de az úgynevezett elméleti képzés egy részét is, ne csak iskolákban és tanműhelyekben, hanem gyakorló mesternél, annak műhelyében végezzék a tanoncok. Azaz a képzésbe jobban integrálni kell a még hagyományos keretek között dolgozó mestereket.
Csak a fentiek érvényesítése révén véljük esélyesnek a magyar nyeregnek, úgy is, mint középkori kulturális örökségnek, úgy is, mint Hungaricumnak a jelenkori kultúránkba való beillesztését, betagolódását.
***
Ábrajegyzék
1/ I. Keleti (kápás-talpas/deszkás) és II. nyugati (villás) típusú nyeregváz
2/ Néprajzi Múzeum nyeregtípusai: 1; 2.1, 2.2, 2.3; 3; 4
3/ Magyar nyereg (1828)
4/ A koroncói lelet rekonstrukciója (László Gyula 1943 nyomán)
5/ A tiszafüredi nyerges céh behívótáblája
6/ Magyar nyereg (1832)
7/ Hungarian Saddle (Mcclellan 1857 nyomán)
8/ 1868 mintájú egységes lovassági nyeregváz
9/ A karosi nyereg régészeti rekonstrukciója (Révész László 1993 nyomán)
10/ Tiszafüredi nyeregváz, 19. sz. közepe
11/ Magyar nyereg (Túrkevei Múzeum)
12/Az Izsák-balozsapusztai nyereg rekonstrukciója (Készítette Pánczél Attila nyergesmester, csontfaragás Lobmajer Márta)
13/Nyeregváz, XIX. század Mezőcsát Borsod megye
14/ Magyar nyereg (Vajdasági Múzeum, Novi Sad – Újvidék)
IRODALOM
BÁLINT Csanád
1974 A gádorosi honfoglalás kori nyereg. Archeologiai Értesítő 101. sz. 17–44.
BEATIE, Russel H.
1981 Saddles. University of Oklahoma Press. Norman.
CSEFKÓ Gyula
1922 Füredi nyereg. Magyar Nyelv XVIII.
DIENES István
1972 A honfoglaló magyarok. Budapest. Corvina Kiadó.
DORSEY, Stephen R. – McPHEETERS, Kenneth L.
1999 The American Military Saddle, 1776-1945. Collectors’ Library, Eugene, Oregon.
ERDÉLYI János
1985 Úti levelek, naplók. vál., szerk. és bevezette: T. Erdélyi Ilona. Budapest. Gondolat.
FEHÉR Károly – HORVÁTH Zsolt (szerk.)
2011 Lovak, lovasok. Lovas hagyományok, értékek, hungarikumok Veszprém megyében. Budapest. VM Vidékfejlesztési, Képzési és Szaktanácsadási Intézet.
FÉNYES Elek
1851 Magyarország geographiai szótára I–II. Pesten. Kozma Vazul Ny.
FRECSKAY János
1912 Mesterségek szótára. 1. r., Ötven iparág leírása. 2. r., Ezen iparágak összesített magyar- német és német–magyar szótára. Budapest. Hornyánszky Ny.
FÜVESSY Anikó
1996 A tiszafüredi fanyergek és faragott díszítményeik. Múzeumi Levelek 75. sz. II: 353–368. 2002 A füredi nyereg. Tiszafüred. Tariczky Alapítvány.
GRÁFIK Imre
2001 Magyar nyereg – huszár nyereg – tiszafüredi nyereg – keleti kulturális örökség. Ethnographia cXII. (1–2.): 81–124.
2002a A nyereg. A Néprajzi Múzeum tárgykatalógusai – Catalogi Musei Ethnografhiae 6. Budapest. Néprajzi Múzeum. 140 p. (Második, kiegészített és javított kiadás 2012.)
2002b Nyeregbe! Budapest. Néprajzi Múzeum. 92 p. (Kiállítási katalógus)
2002c The Hungarian Saddle. Exibition at the Museum of Ethnography between March 21 to10 September 2002. Hungarian Heritage 3. (1–2.): 96–106.
2002d „Jeles” nyergek. In Csonka-Takács Eszter – Czövek Judit – Takács András (szerk.): Mir-susne-xum I. Tanulmánykötet Hoppál Mihály tiszteletére. Budapest. Akadémiai Kiadó 333–350.
2003a Lovas turizmus – lovashagyomány (Gondolatok egy kiállítás kapcsán). In Fejős Zoltán – Szíjártó Zsolt (szerk.): Helye(in)k, tárgya(in)k, képe(in)k. Budapest. Néprajzi Múzeum. 209–227.
2003b A magyar nyereg és használata. In Frisnyák Zsuzsa (szerk.): Közlekedés a Kárpát- medencében. Újabb kutatási eredmények. Budapest. Közlekedési Múzeum. 69–90.
2004a Marked object: Signs on the saddles. Semiotica 150. (1.): 537–577.
2004b A lovaglás és a nyereghasználat emlékei Nyugat-dunántúlon (vas megyében). Vasi Szemle 58. (4.): 395–426.
2004c A nyerges mesterség és a nyereggyártás emlékei vas megyében (Nyugat-dunántúlon). Vasi Szemle 58. (5.): 535–561.
2004d A huszár alakja a magyar népművészetben. In Zachar József (szerk.): A magyar huszárság története – A lovasműveltség sajátosságai. Budapest – Zürich. Zürichi Magyar Történelmi Egyesület és Heraldika Kiadó. 2004. 88–102.
2004e Megjelölt tárgyak – jelek nyergeken. Néprajzi tárgyak vizuális/szemiotikai értelmezése. Néprajzi Értesítő LXXXVI. 25–48.
2005a Újabb adatok Nyugat- és Közép-dunántúl nyereghasználatához. Vasi Szemle 59. (3.): 313–321.
2005b A műtárgyelemzés szemiotikai lehetőségeiről. In Balázs Géza – H. Varga Gyula – Veszelszki Ágnes (szerk.): A magyar szemiotika negyedfél évtized után. Budapest – Eger. Liceum Kiadó. 44–55.
2005c A népi kultúra és a tömegkultúra értelmezéséhez, illetve összefüggéseihez.
Továbbgondolások Józsa Péter nyomán. Vasi Szemle 59. (5.): 562–574. 2006a Keleti kulturális örökségünk: a nyereg. Néprajzi Értesítő LXXXVII. 9–39. 2006b Kézműves hagyomány és tárgykultúra. Ethnographia 117. (4.): 229–250. 2007 Kézjegy. Kézműves hagyomány mint védjegy, avagy az eredetiség garanciája. In Wilhelm Gábor (szerk.): Hagyomány és eredetiség. Tabula könyvek 8. Budapest: Néprajzi Múzeum. 240–251.
2008 A huszár alakja a magyar népművészetben. Napút X. (4.): 17–29.
2009 A kézműipar és a népművészet hatásterülete (Műfajok, mesterségek rendszere).
Zalai Múzeum 18. Petánovics Katalin 70 éves. Zalaegerszeg. A Zala Megyei Múzeumok Igazgatósága. 2009. 111–122.
2012 Gondolatok a hagyományos népi tárgykultúra megújítási lehetőségeinek körében. Pannon Tükör 2012/4. 65–71.
2021 DER SATTEL – Unser östliches Kulturerbe. In Ethnographica et Folkloristica Carpathica 23. Untold Narratives, Invisible Marks. Debrecen. University of Debrecen. Debrecen. 149-193
JÓKAI Mór
1891 Tisza-menti élet. In: Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben. Magyarország II. Budapest. Magyar Királyi állami Nyomda. 40–72.
KASSAI Lajos
2001 Lovasíjászat. Horseback Archery. Bogenschiessen vom Pferd. Budapest. Dee-Sign Kiadó
K. KOVÁCS László
1981 Nyereg. In Ortutay Gy. (főszerk.) 1981. 4. 53–54.
KUN Péter
2003 Szelek szárnyán – A sztyeppei nomádok lovas-kultúrája. Debrecen. Arkadas kiadó.
KUTHY Lajos
1906 Hazai rejtelmek I–II. Budapest. Franklin-Társulat.
KÜRTI László
2011 Hölgyek és mének. vázlat egy mitológiai és művészeti toposz körülhatárolására. In: Bathó Edit – Tóth Péter (szerk.): A vászoncselédtől a vállalkozó nőig. A nô a Jászkunság társadalmában. Jászberény. Jász Múzeumért Alapítvány. 2011. 135–161.
LÁSZLÓ Gyula
1943 A koroncói lelet és a honfoglaló magyarok nyerge. – Der Grabfund von Koroncó und der altungarische Sattel. Archaeologica Hungarica 27. Budapest. Országos Magyar Történeti Múzeum.
MAC-CARTHY, Dugué – BARJAUD, M. Yves – DE CLEENE cap.
1986 Musée International des Hussards – Tarbes ville des Hussards. Paris. Lettre d’Information de l’A.T.S. de Tarbes. (lásd még: https://www.musee-massey.com/en/the-museum/international-museum-of-hussars (Letöltés 2021. október 27.)
McCLELLAN, George B.
1857 Report or the Secretary of War. The Seat of War in Europe in 1855 and 1856. Washington. Congress. Senate. (Special session)
MALYA Pál – SZŐLLŐSY Gábor
2000 Újabb adatok a magyar nyeregtípusok kérdésköréhez. In Bende L. – Lőrinczy G. – Szalontai Cs. (szerk.): Hadak útján. A népvándorlás kor fiatal kutatóinak 10. konferenciája. Szeged. (Kiadó nélkül) 431–440.
MESTERHÁZY Károly
1982 Honfoglaláskori nyereg Ártándról. Bihari Múzeum évkönyve III. 51–67.
MÓRICZ Pál
1913 Régi magyar élet. Történetek és feljegyzések. Budapest. Singer-Wolfner. 1982 Kárász uraság kocája. Szeged. Szegedi Ny.
NÉMETH Zoltán – VARGA Réka Dóra – KOVÁCS KÖVI Dávid
2010 Lovasíjász hagyományőrzés. Budapest. Mezőgazda kiadó.
ORTUTAY Gyula (főszerk.)
1981 Magyar néprajzi lexikon 4. N–Szé. Budapest. Akadémiai Kiadó.
PALÁDI-KOVÁCS Attila
2000 Hátalás, nyergelés és málhás szállítás. In Paládi-Kovács főszerk. 2001: 889–903.
PALÁDI-KOVÁCS Attila (főszerk.)
2001 Magyar néprajz II. Gazdálkodás. Budapest. Akadémiai Kiadó.
PALUGYAI Imre
1854 A Jász-Kun Kerületek s Külső Szolnok vármegye leírása. Pest. Heckenast Gusztáv sajtója.
PETTKÓ-SZANDTNER Tibor
1931 A magyar kocsizás. Budapest. (Reprint kiadás: LAPU Bt.1996.)
RÉVÉSZ László
1993 Honfoglaláskori nyeregmaradványok Karosról. Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXX–XXXI. 105–125.
STEFFEN, Randy
1973 United States Military Saddles 1812-1943. University of Oklahoma Press, Norman.
SZŐLLŐSY Gábor
1998 Két mongol dísznyereg a Magyar Mezőgazdasági Múzeum gyűjteményében. In: A Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei
1995–1997. Budapest. 451–458.
TEMESVÁRY Ferenc
1995 Díszes nyergek, lószerszámok. Budapest. Dunakönyv Kiadó.
H. TÓTH Elvira
1974 Honfoglaláskori sír Kiskunfélegyházán. Archeologiai Értesítő 101. 1. sz. 112–126.
U. KŐHALMI Katalin
1972 A sztyeppék nomádja lóháton, fegyverben. (Kőrösi Csoma Kiskönyvtár 12.) Budapest. Akadémiai Kiadó.
VÁLYI András
1796 Magyar Országnak leírása … 1. Budán: a’ Királyi Universitásnak betűivel. Somorja. Méry Ratio. (Hasonmás kiadás)
ZACHAR József
1984 Idegen hadakban. Budapest. Magvető.
JEGYZETEK
[1] Gráfik 2001.
[2] Gráfik 2002a.
[3] Gráfik 2002b; vö. Gráfik 2002c.
[4] Lásd Ungarszkite szedla. (Katalog) Szófia. Szófiai Magyar Intézet. 16 p.
[5] Nyeregbe Európa! / V sedlo, Evropa! / Int he saddle, Europe! In zdravic Polic, Nina (Urednica kataloga/ Editor): Evropski etnografski muzej v SEM – European Ethnographic Museums in SEM 2. December 2004 – December 2005. Ljubljana, Slovenski etnografski muzej. 38-39.
[6] Sattelfest. Historische Sättel, Reitzubehör und themenbezogene Kunstobjekte als Spiegel der ungarischenund internationalen Reitkultur. Gerersdorf bei Güssing: Freilichtmuseum Ensemble Gerersdorf. (Einladung/Meghívó-leporelló)
[7] Vonatkozik ez, az itt és most nem részletezendő – szakmai és közérdekű – írott (nyomtatott és elektronikus) reagálásokra, valamit a média legkülönbözőbb módjaiban és formáiban (rádió, televízió, internet) visszhangokra.
[8] http://www.pointernet.pds.hu/lovaglas/tudas/nyereg/magyarnyereg.html (Letöltés: 2013.04.29)
[9] Ebben – különböző okok miatt – nem volt lehetőség az időközben megjelent újabb szakirodalom bedolgozására.
[10]http://www.magyarmuzeumok.hu/targy/288_%E2%80%9Erendszeresen_olvassak_el_a_vendegkonyvet%E2%80%9d (Letöltés: 2013.04.29.)
[11] Gráfik 2003a.
[12] Gráfik 2005d; 2006b; 2007; 2009; 2012.
[13] Gráfik 2005c.
[14] Lásd Gráfik Imre: Gondolatok a „fenntartható kézművesség” körében. https://docplayer.hu/2004760-Gondolatok-a-fenntarthato-kezmuvesseg-koreben-grafik-imre-neprajzkutato-ny-muzeumi-fotanacsos-szombathely-2010.html (Letöltés 2021. október 27.)
[15]A lovas kultúra iránti érdeklődést a különböző tartalmú és színvonalú könyvkiadás is tükrözi. Az igényes kiadványok köréből elég csak utalnunk a Mezőgazdasági Könyvkiadó változatos és gazdag lóval, lótartással, lovaglással stb. foglalkozó köteteire, sorozataira. Ez utóbbiak közül kiemelkedik az úgynevezett „Lovas-akadémia” című sorozat.
[16] Gráfik 2002a.
[17] Lásd: Gráfik 2002a. 9.
[18] 18Lásd: Bálint 1974; Dienes 1972; László 1943; Mesterházy 1982; Révész 1993; H. Tóth 1974.
[19] Lásd: Gráfik 2002; Szőllősy 1998.
[20] „A hungarikum – olyan megkülönböztetésre, kiemelésre méltó magyar nemzeti érték, amely több évszázada vagy nemzedékek során, vagy akár a közelmúltban történt létrejötte révén a történelmi és a mai Magyarországra jellemző mivoltával, egyediségével, különlegességével és minőségével a magyarság szimbólumává vált, továbbá – belföldön és külföldön egyaránt tükrözi a magyarsághoz tartozást, – …” http://real.mtak.hu/75707/1/studia_mundi_vol_4_no_4_07_ritter.pdf 73.. (Letöltés 2021. október 27.)
[21] Füvessy 1996. 355–357.
[22] Pettkó-Szandtner 1931. 211.
[23] Vályi 1796. I. 698.
[24] Fényes 1851. I. 28; vö. Palugyai 1854. 337; Jókai 1891. 50.
[25] Idézi Csefkó 1922. 123.
[26] Erdélyi 1985. 36.
[27] Tóth 1888–1903. II. 283–284.
[28] Móricz 1982. 54–55 és 63.
[29] Móricz 1913. 204.
[30] Kuthy 1906. I. 40–41.
[31]Legújabb tudástárunk szerint: „A huszár szó a latin cursarius (’portyázó, rabló, fosztogató’) elszlávosodott guszar alakjának átvételével alakult ki. A lovas rabló ~ok a 14–15. sz.-ban tűntek fel, először magyaro. d-i részén. I. (Hunyadi) Mátyás idejében már ~nak (hussarones) nevezték a fekete sereg könnyűlovasságát. A ~ság a 16–17. sz.-i törökellenes harcokban vált a magyar haderő alapvető fegyvernemévé. … A 18. sz.-ban számos európai hadseregben szervezték meg magyar mintára magyar tisztekből és nagyrészt magyar katonákból saját ~ezredeiket. Leghíresebb közülük a bercsényi László által 1720-ban Franciao.-ban al. ~ezred.” (Magyar Nagylexikon 9. Gyer–Iq Budapest, Magyar Nagylexikon Kiadó. 1999. 711.) – Az ismert internetes szabad enciklopédia egy 1831-ben megjelent forrásra hivatkozva (Encyclopaedia Americana) széles körben elérhető információja a huszár (szó) fölbukkanását korábbra teszi: „egy 1403-ban kelt latin nyelvű okmány említ egy huszár kapitányt, továbbá egy valószínűleg a 15. század elején írt okmány egy Imre Huszár nevű egyént, és végül egy 1449-ben kelt okmány magyar huszárt említ. Mátyás király egy 1481-ben írt latin levelében a fekete seregén belüli könnyűlovasságot már huszároknak (hussarones) nevezi („equites levis armaturae, quos hussarones appellamus” magyarul „könnyű fegyverzetű lovasok, akiket huszároknak nevezünk”). – lásd https://hu.wikipedia.org/wiki/Husz%C3%A1r (Letöltés 2021. október 27.)
[32] Zachar 1984. 459; vö. Mac-Carthy –Barjaud – De Cleene 1986.
[33] Pettkó-Szandtner 1931. 213.
[34] Lásd McClellan 1857. 211. „The rest of the cavarly have the Hungarian saddle; it differens from the Austrian modell principally int he manner of attaching the equipment; the forks are permanently bolted to the bars; there is more iron work upon it, and small skirts are attached to it. Eight sizes of trees are made; the average weight of the bare tree is seven pounds.”
[35] Lásd Steffen 1973. 63-64. „captain McClellan always asserted that his saddle was the result of intensive of European saddles, and mora often thna noz military quote him as claiming that he used the best feature of the Hungarian and Mexican trees to perfect his design. It is strange to me that military writer has seen through this bit of subterfuge on Mcclellan’s part and revealed the true source of the McClellan design.”
[36] vö. Beatie 1981.; továbbá Dorsey – McPheeters 1999. A különleges értékű forrásra Mayer Tamás volt szíves felhívni a figyelmemet, s neki köszönhetem az amerikai hadfelszerelésekrôl szóló kötetetek tanulmányozását is. Kollegiális és önzetlen segítségéért ez úton, és itt is köszönetem fejezem ki.
[37] Frecskay 1912, Füvessy 1996; 2002; Gráfik 2000a; 2000b; 2002a; K. Kovács 1981; Paládi-Kovács
2001; Temesváry 1995; U. Kôhalmi 1972.
[38] Lásd Temesváry 1995.
[39] vö. Kürti 2011.
[40] vö. Kun 2003.
[41] Malya–Szőllősy 2000. 431.
[42] Ltsz.: NM 15164, NM 86646, NM88369, NM88372.
[43]Ltsz.: NM 38945, NM 68.122.5.
[44] Ltsz.: NM 38946.
[45] vö. Malya–Szőllősy 2000. 433
[46] Lásd Fehér – Horváth 2011.
[47] Lásd Kassai 2001; Németh – Vargha – Kovács Kövi 2010.
[48] vö. Gráfik 2006b.; 2007.
[49]Gráfik Imre: Gondolatok a „fenntartható kézművesség” körében. https://docplayer.hu/2004760-Gondolatok-a-fenntarthato-kezmuvesseg-koreben-grafik-imre-neprajzkutato-ny-muzeumi-fotanacsos-szombathely-2010.html (Letöltés 2021. október 27.)
Illusztráció: A nyereg, mint hungaricum…
Ezek is érdekelhetik!
Kriston-Vízi József: Kiss Áron „Magyar gyermekjáték-gyűjteménye” és a Budai Képző →
Kész Barnabás: Az otthon szíve – a hagyományos ugocsai parasztház konyhája és tűzhelye →
Miklóssy Endre: Válj azzá, ami vagy! →
