Demeter Szilárd: Kéket kékért (11.)
Függelék – végszótár
(II.)
[13] buletin – Hétszázezer székely fogta magát, s nekiindult. Megfogadták az összes buszt Székelyföldről, Miska Sanyi vezette a konvojt a Csavargóval, Rapid Lőrinc zárta a sort a délutáni hármas kursza pléhdobozával.
– Hová, hová, székelyek? – kérdezték tőlük a román–magyar határon.
– Németbe’ – morrantotta Pista bá az első ülésből, aki ugyan nem volt lófő, de mégiscsak tudott két szót románul.
– S oda meg métt? – kérdezte a schengeni határőr, olyan valagászós típus.
– Münköt itten diszkriminálnak, né, se zászló, se anyanyelvhasználat, még azt es tagadják, hogy létezünk – panaszolták a székelyek. Valamelyik Kolozsváron tanuló székely egyetemista még olyant is mondott, hogy amit Bukarestben velük leművelnek, az vértelen genocídium, amire azért az öregebbje felszisszent, mégse kellene ilyen csúnyán beszélni.
– Szóval van baj elég, munka meg kevés – foglalta össze a lényeget Pista bá. – Oszt’ ilyen simittós telefonyunk nekünk es van, münk es tudunk Merkellel szelfi… a rossznyavalya esett volna belé ebbe az újmódi nyelvbe, szóval tudunk mink es telefonnyal fényképezgetni – vágta oda a végső érvet az öreg, ültek a székelyek a buszon, mindenki kezében telefon, telefonon GPS, célállomásnak bé volt jelölve Németország, mutatták a határőrnek.
A schengeni határőr vakarta a fejit, mert hát van ez a szabad mozgás európai alapelve, ugye, mehetnének a székelyek, ha már ennyire viszket a valaguk, de azért annyira nem tetszett neki, hát felhívta Brüsszelt, hogy né, itt van hétszázezer székely, mennének Németbe’. Brüsszelben éppen nagy baj volt, mert Juncker elnök úr sajtótájékoztatót tartott, és mindenki azt akarta megtudni az asszisztensétől, hogy hányadik konyak után van az öreg, mindenesetre a szóvivője már ezerrel készült a cáfolattal. A székelyeket egy könyökvédős aktatologatóra szignálták ki. A könyökvédős aktatologató felhívta a TASZ-t. A TASZ-nál nem tudtak arról, hogy a székelyeket bármi sérelem érte volna Romániában. A könyökvédős aktatologató felhívta a Helsinki Bizottságot. A Helsinki Bizottságnál nem tudtak arról, hogy a székelyeket bármiféle sérelem érné Romániában. A könyökvédős aktatologató felhívta a román kormányt, ahol becsszóra biztosították őt arról, hogy Romániában a kisebbségvédelem példaértékű. A brüsszeli aktatologató visszahívta a schengeni határőrt, s megkérdezte, hogy a székelyek véletlenül nem homoszexuálisok-e, mert akkor esetleg tudnák értelmezni a problémát. A magyar határőr nem merte megkérdezni a székelyeket, ott ültek a parkolóban, nyugodtan szalonnázgattak, és hát mindenkinél bicska volt, a schengeni határőrnek azért megvolt a magához való esze.
– S hát papírjaik vannak-é? – jutott eszébe a schengeni határőrnek a megmentő kérdés.
– Nem írni megyünk, hanem dolgozni – válaszolta neki erre Pista bá.
– Nem úgy értem, tudják-e igazolni valamilyen okmánnyal, hogy kifélék, mifélék – pontosított a schengeni határőr.
Pista bá erre kinyittatta az első busz csomagtartóit, eléhordtak jópár rafianeccet.
– Itt van mindenkinek a buletinje, ábécé-sorrendbe szedve, de ügyeközzön az átolvasással, mert mire béfejezi, a Magyar Tudományos Akadémia még az ábécét is átalírja – vihogtak a kolozsvári egyetemisták.
A schengeni határőr teljesen kétségbeesett, nem volt mit tenni, felhívta Angela Merkelt. Angela Merkel épp az idő kerekét akarta visszaforgatni, elég nagy munka az, szakadt róla a víz.
– S hát mit akarnak ezek a székelyek? – kérdezte gyanakodva Angela, mert ismerte ezeket az erdélyieket, egy rakás szászt vettek meg annak idején Ceauşeşcutól, egyikkel se volt baj egy szál se.
– Aszongyák, dolgozni akarnak – vonta meg a vállát a schengeni határőr.
– Ja – bólogatott a telefonban Merkel kancellár. – De nem értett félre valamit, nem szírek?
– Nem, nem – rázta a fejét a határőr. – Egy szír sincs köztük.
– S hányan agysebészek? – kérdezte Angela.
– Tartsa egy pillanatot – fordult ki a kis bódéjából a schengeni határőr, megkérdezte Pista bát. Reménykedve pislogtak a székelyek a Kolozsváron tanuló csemeték felé, de hát ott csupa bölcsész, informatikus és állatorvos itta az Igazi Csíki Sört, még véletlenül se tanult egyik se agysebésznek.
– Nein, naccságos asszonyom, egyik sem agyebész – jelentette telefonban a schengeni határőr.
– Vannak-e köztük nőket erőszakolók? – kérdezte Angela.
– Nem mondom, néha el-elcsattan egy pofon – válaszolta Pista bá a schengeni határőr tolmácsolta kérdésre –, mondjuk, vissza es kapjuk, ha három napig nem bújunk elé a komákkal az Asszonboszontóból, de erőszak, az nálunk nincs. Le es vágnám a pisilőjét annak, aki becstelenkedne a lányainkkal.
– Ajjajjajjaj – fogta a fejét Angela Merkel. – Ez nem jó. És németül tudnak-e?
Határőr kifordul, megkérdez, a székelyek testületileg rázzák a fejüket, határőr vissza:
– Nein, naccságos asszonyom.
– Hááát… Ez az egyetlen pozitívumuk – sóhajtotta Angela Merkel. – De ez kevés. Ha nem szírek, és nem agysebészek, akkor a németül-nem-tudás kevés lesz a willkommenskulturhoz. Küldje haza őket.
Hát így történt, hogy a székelyeket hazazavarták. Az atyafiak bánatukban a magukkal vitt szalonnát megsütötték, s mind megették. Ha a székelyek a szalonnát meg nem ették volna, az én mesém is tovább tartott volna.
[9, 16] frukola, P.C.R. – Varga Andrei városi párttitkár elégedetten nézett körül a vonatfülkében.
Fújtatva felrakta utazótáskáját a feje fölé, majd zsebkendőjével leporolva az ülést a sarokba fészkelődött. Jóindulatúan végignézte, amint egy apró termetű asszonyka a második rafiaszatyrát is felszuszakolja a csomagtartóba, majd mikor a nő is leült végre, Varga udvariasan megbökte a kalapját, jó napot, elvtársnő, mondta, remélem kellemes utunk lesz. Az asszonyka biccentett. Tudja, helyezkedett a párttitkár, ezen a vonalon szeretek utazni, mert olyan alacsonyak errefelé a kerítések, mindent látni, s kérem, tessék elhinni, egy párttitkárnak mindenből tanulni kell, szigorodott egy foknyit a hangja. A nő bólintott. Mert a jó pap is a holtaktól tanul, nemdebár, heherészett a férfi, ezt az udvarhelyi kolléga mondta a búcsústampedlinél, vagy nem is, a búcsústampedlit a gyergyóival ittam, az udvarhelyivel az első hat sört, igen, homályosodott el Varga tekintete az emlékektől, mert utána a szünetben a brassóival rumoztunk, aztán ebédnél a bor, és akkor vonultunk át a kedvenc bodegánkba, mert tudja, elvtársnő, hogy a pártkongresszus nagy dolog, és ilyenkor egy egész kocsmát kiürítenek a kedvünkért, igaz, megéri nekik, egész évben nincs akkora fogyasztás, mint amikor a párttitkárok kieresztik a gőzt. És hát nem ihatjuk azt a cukrozott löttyöt, né, hogyismondják, frukolát, hogy a keze száradt volna le annak, aki kitalálta, összeragad az ember szája tőle. Felelősségteljes munka ám a párttitkárság, emelte fel a mutatóujját Varga, és még ilyenkor is, ugye, délelőtt gyűlésen beszámolunk a tapasztalatainkról, határozatokat hozunk, önkritikát gyakorolunk, szóval folyik a munka, hát megérdemlünk egy kis mulatérozást. Az asszony megint csak jóváhagyólag bólintott.
Meddig tetszik utazni, kérdezte Varga, a nő kissé elkábulva Varga városát jelölte meg úticélul, de jó, kiáltott fel a férfi, megkérhetném, hogy költsön fel, ha netán elaludnék, azzal elővette a kis lapos üvegcséjét, a szilágysági kolléga ajándéka, mondta, egészségünkre, emelte üvegét, meghúzta, visszacsavarta a dugót, gondosan a belső zsebébe rejtette kincsét, szemébe húzta a kalapját, és már aludt is. A terjengő szagból százszázalékosan meg lehetett állapítani az ajándék szilágysági eredetét, az asszony a lehető legtávolabb próbált húzódni a férfitól, aki lassan beindult, és ha úgy fogalmazunk, hogy horkolni kezdett, akkor csak a harmatos lelkű irodalmárok szókincsével élünk. Mert nincs olyan fogalom, szókép, amellyel érzékeltetni lehetne ezt a gőzmozdony-körfűrész-mennydörgés-elavult orgonasíp-egyveleg mindent betöltő fenségességét. Lám, így alszik egy nyugodt, munkáját jól végző ember, hirdette a levegő beszívásakor hallható hang, jogom van a jól megérdemelt pihenéshez, kontrázott a kifújáskor keletkező trilla.
És Varga Andrei aludt. Aludt, amikor a kalauz benyitott, aludt, amikor a jegyét kérték, aludt, amikor megrázták a vállát, aludt, amikor a kalauz lemondóan legyintett, aludt, amikor az asszony leszedvén a csomagjait óvatosan kislisszolt az ajtón, aludt, amikor egyenruhás emberek kezdték rázni a vállát.
A pofozásra megébredt. Na, mi a baj, kérdezte álomittasan, az útlevelét kérem, üvöltötte az állam hivatalos nyelvén egy tányérsapkás, mi van, kérdezte Varga Andrei, van útlevele, kérdezte a tiszt, nincs, válaszolta a párttitkár, de azt ígérték a megyénél, hogy nemsokára megkaphatom, mert elmennénk egyet az asszonnyal Jugoszláviába, tudja. Hogyhogy nincs, döbbent meg a tiszt, és Varga elgondolkodott, mi a fene folyik itt, miért kellene neki útlevél, amíg aludt, polgárháború tört ki, vagy mi, jöttek a magyar revizionisták, az nem lehet, mert akkor magyarul kiabálnának vele. Mióta kell az országon belül útlevél, kérdezte végül, mire a tányérsapkás lemondóan legyintett, szálljon le a vonatról, adta ki a parancsot. Az egyik kiskatona, vállán gépfegyverrel, sürgetően moccant, Varga tehát fogta a cókmókját, és leszállt. Ott álldogált a peronon, szemerkélő esőben, egy szál kabát nélkül, gyűrött rendruhában, két gépfegyveres kölyökember őrizte. Lassan körbefordult, Vama, olvasta az épületen, atyaisten, elaludtam, vidámodott meg, persze, nemzetközi járattal jött, de sebaj, ez azt jelenti, hogy nincs messze a határmenti városkájától.
Az irodában a tiszt hosszas vizsgálódás után adta vissza Varga személyazonosságiját, a párttitkári igazolványt, maga a Román Kommunista Párt szégyene, be is zárathatnám, mondta zordan, nohiszen, válaszolt önérzetesen Varga, akkor én lennék az első román állampolgár, akit azért zárnak be, mert nem akarja elhagyni ezt az országot. Hívjanak egy autót, legyintett a határőr, maga meg kísérje ki a párttitkár elvtársat, utasította az egyik kiskatonát.
Tényleg megbüntethették volna, szólalt meg a kiskatona az ajtón kívül Varga édes anyanyelvén, ne viccelj, fiam, nézett rá a párttitkár. Akármennyire pécsérés, így magyarította a Román Kommunista Párt betűszavát, pécséré, maga ivott, és el akarta hagyni illegálisan az országot, csökönyösködött a kiskatona, hál’ Istennek, az alkotmányban nem tiltják az alkoholfogyasztást, ha jól tudom, vonta meg a vállát Varga, jól is néznénk ki. De maga nagyon sokat ivott, úgy látszott, a kiskatona mindenféleképpen bűntudatot akarna ébreszteni hősünkben, hát, ült be a megérkező autóba Varga Andrei párttitkár, tudod, fiam, ahogy egy nagy írónk mondta volt, vannak, akik józanon szemlélik ezt a világot, és azt hiszik, hogy ez másnak is olyan nagy élvezet.
[17] C.E.C. – Nem lennék építész Romániában. Bölcsészként még csak ellébecol az ember, vidul a gyászos elme néhanapján, de inkább szűri a kortárs irodalmat, tereink nem filozófiai vitáktól hangosak, óriásplakátokon sem verset népszerűsítenek, köztisztviselőink, politikusaink virtuális naplóit is nyugodtan ki lehet hagyni az életünkből, ne nyíljon ki a helyesírási tájékoztató a zsebünkben, ha nem muszáj.
Hanem építészként valószínűleg bomolna gyászos elmém. Megpróbáltam Kós Károlyt egy tárca erejéig utaztatni Erdélyben, de már az első székelyföldi falunál lemondóan legyintett, kiáltó szavammal mit sem törődve visszavonult a jól megérdemelt örökkévalóságába.
Á, nem újgazdagék vendégforintokból rakott tornyai borzasztották el, sem a hétkrajcáros bankkölcsönből összetákolt viskók (melyek emberöltő múltán tizennégybe kerülnek; az építőnek; vagy a gyermekeinek). Hanem, nevezzük így, mert ez illik hozzájuk: a blokkok. Suhan a szem a háztetők fölött, kéklenek a hegyek (mert zöldellni már nincs fenyves), a központban viszont sűríti a teret egy ronda betonskatulya. Egy, két, három emelet, földszinten az ántivilágból itt maradt élelmiszerüzlet, az Alimentara, netán a kommunizmusban egyeduralkodó állami takarékszövetkezet, a C.E.C, esetleg a vendéglátó-ipari helyiségnek tisztelt hodály, a vendéglátó-ipariból az ipari a találó összetétel, fönt termopán mögül számolhatod Laji báék kertjében a hasábfát.
Ott áll egy szál magában, mint az emberarcú szocializmus diadala, vízfeje lehetett a sokoldalúan fejlett szocialista embernek.
Városainktól is könnyen megzavarodhat egy jó erkölcsű építész. Nem kell bemerészkednie a tömbháznegyedekként nevesített féregnyúlványokba, elég, ha leül röpke öt percig egy köztérre. Amíg körbefordul a tekintet. Azt a csöndet, ami egy építészt körülfog – nevezzük Kőmíves K.-nak –, amikor szava bennszakad, na, azt kellene hallani. Nem kell Ybl Miklósnak lenned ahhoz, hogy megfoganjon benned a nagyátok. Mert a köztéri szobrok még csak hagyján (ne hagyjuk!), valahová csak ki kell vonulni kortesbeszédet tartani. Ám építészünk vizuális terrorról motyog magában, sűrű fejrázások közepette anyázik. Javítanám, nem terror ez, barátom, egyszerű dilettantizmus vagy pénzhiány, ám Kőmíves K. könyörtelen, nem ád felmentést, eltorzult arcából cseppenként folyik el a szeme.
Vigyem el innen, rimánkodik, amíg kiérünk a városból, csukott szemmel nagyokat lélegzik. Bonchidára viszem, a Bánffy-kastélyt renoválják, európai díjat kapott a csapat, hátha Kőmíves K. megnyugszik, mert nem könnyű olyan emberrel utazni, aki egy házban nem csak a négy falat és a tetőt látja. Kőmíves K. nagyot rikkant, ahogy belépünk a kapun, a felújított épületrészekre, tornyokra futó pillantást vet csupán, jóváhagyólag bólint, a romok közé riad, kereszttéglákról hadovál, a csonka boltív felajzza, az ablaknyílásoktól szárnyakat kap, simogatja a romot. A volt könyvtárszobában szíve szorul: az ántivilágbéli kultuszminisztérium vasbetonnal tömte be az idő vasfogát (az Akasztottak erdeje című filmet forgatták itt), ráplombálták a vasbetont plafonként, kujakpofont a históriának.
Kőmíves K. dühös, Kőműves K. szomorú, Kőmíves K. a halálán van, nincs az az írói képzelet, ami életben tarthatná. Téglánként loptátok szét a történelmeteket, mondja, és kisstílű történeteket raktatok össze belőle. Olvasd végig, öcsém, sóhajtja, az épületek régen versek voltak, ma már csak szavak.
Hazafelé olvasnám, hátha kikerekedik egy gyászbeszéd Kőmíves K. halálára, nem megy. És nem azért, mert nem anyanyelvemen íródott az elmúlt fél évszázad. Hanem mert értelmetlen.
[18] Gostat – Alulírott Kovács Eugen, a Blokkalattin Elcsúszó Jámbor Elvtársak Szakkörének elnöke, ezennel a nyilvánosság előtt visszautasítom mindazokat a vádakat és megnyilvánulásokat, amelyekben baráti társaságunk jó hírét megkérdőjelezik. Nem igaz, hogy mi csak „vedelni járunk a pincébe”, ahogyan a szomszéd tömb blokkfelelőse állítja, s egyszersmind kikérjük magunknak, hogy egy sáros hátú, betelepített paraszt a mi blokkunk közösségét bomlassza.
Ugyanakkor szeretnénk felhívni házunk asszonyainak figyelmét arra, hogy minősítgetéseiknek semmi alapja: mi nem vagyunk „részeges disznó banda” (Turgyelán Piroska – és amikor a cekkereket kell felcipelni, „aranyoskák” vagyunk, mi?); nem áll meg az sem, hogy „alkoholista bagázs volnánk”, akik „csak inni tudnak, de szőnyeget porolni már nem, hogy a szegény asszony majd megszakad belé” (Simlis Jakabné – és a gyárból, fű alatt beszerzett Előre-szekrénysor?, Ki cipelte, he, ki szakadt meg belé?). Tiltakozunk az ellen, hogy a hárompertizenhatos házaspár olyanokat mondjon, miszerint „inkább takarítanák ki azt a pincét, s tartanának ott pityókát, lassan olyan bűz van odalent, mint egy kocsmában” – ezt cáfoljuk, igaz, hogy a múltkor eltörött a pálinkás demizson, de Bálint Ludovic titkár saját két kezével és az én vödrömmel, az énáltalam fizetett vízzel törölte fel a padlót. A hárompertizenhatos inkább fogja be a száját, és cserélje ki a lábtörlőjét, mert az egész lépcsőház szégyene az a rongydarab, és éjszaka ne zajongjanak, mert értjük mi, hogy a természet is megköveteli a magáét, de nem kell úgy bagzani, hogy a milícia már kétszer kellett kijöjjön, kérdvén, kit nyuvasztanak.
A Blokkalattin Elcsúszó Jámbor Elvtársi Szakkör igenis a maga szerény eszközeivel pártunk, országunk, és a világ jobbításán munkálkodik, legutóbb is életképes tervezetet dolgozott ki a világbékét illetően, amelyet majd benyújtunk a Román Kommunista Párt szeretett elnökének. Előre, elvtársak!
Kelt, ésatöbbi ésatöbbi. Jó lesz, kérdeztem Kovács elvtársat, akit egyébként mindenki Jenő bának szólított, hiába szerepelt a keresztlevelében, csak hivatalos iratokon használta az Eugent, jó, válaszolta mélabúsan, kissé meg is sértődtem, mintha ide sem figyelt volna.
Ami a világbékét illeti, valóban kidolgoztunk egy tervezetet. És hogy erről a világ mit sem tud, arról egy csapatnyi liba tehet. Pontosabban a libákon veszett össze Kovács Eugen elnök és Turgyelán József alelnök.
Merthogy tervezetünk összekalapálása után olyannyira jól éreztük magunkat, mintegy a világ megmentőiként, hogy Kovács Eugen, úgy is mint Jenő és Turgyelán József hirtelen felbuzdulásból meghívta az asszonyokat az állatkertbe. Egészen pontosan Turgyelán Piroskát és barátnőjét, özv. Simlis Jakabnét, aki nem tud ellenállni Kovács Eugen, úgy is mint Jenő micisapkájának. A két örökifjú pár ott andalgott városkánk állatkertjében, kart karba öltve. Be kell vallanom, nem egy nagy állatkert, és az égvilágon semmilyen olyan állat nincs benne, ami ne lehetne a város bármely más pontján is szabadon. Varjuk, szarkák, egerek, verebek, kutyák, macskák és libák. No igen, a libák. Kovács láttukra összevonta szemöldökét, és harsányan kérdezte a szerencsétlenségére ott ténfergő gondozótól, hogy elvtárs, mit keresnek egy városi, hangsúlyozta, városi állatkertben ezek a rusnyaságok? Mik vagyunk mink, folytatta, parasztok, és ez micsoda, egy tanya?
Turgyelánnak ez viszont rosszul esett, ő szintén paraszti származású, csak a hetvenes években költöztek be faluról, amikor raktáros lett az állami gazdaság üzletében, a Gostatnál, hát ő igenis paraszt, húzta ki magát, és a libasültet a tisztelt kolléga sem veti meg. A városi gyerekeknek is joguk van e nemes madarakat, így mondta, természetes állapotban látni. Jenő bá erre felszívta magát, őt ne oktassák ki a hölgyek előtt, ezért Turgyelán barátját elküldte a büdös paraszt kurva anyjába, és megígérte, hogy miután a mocskos parasztja feldobja a büdös talpát, táncolni fog a temetésén. Turgyelán erre Jenő bá városi fingós kurva anyját emlegette riposztként, és felhívta Kovács Eugen, hangsúlyozta, Eugen elvtárs figyelmét arra, hogy minden számítás szerint Kovács elvtárs hamarabb fog megdögleni, mint ő, hahaha, elviszi a gonoszság és a sok bűn, amit a blokklakók ellen elkövetett, a fejfájánál majd az egész lépcsőház kórusban fogja énekelni Internacionálét, ha tetszik érteni. De ezt már úgy kiabálta vissza a válla fölött, mert a felesége elrángatta.
Hát, ennyi történt. És minthogy a világbéke-tervezetet háromba szabdaltuk úgy, hogy külön-külön semmi értelme sincs a részeknek, a világ kénytelen lesz addig várni, amíg e két jó barát ki nem békül, mert ugyan mi Kovács elvtárssal megpróbáltuk a nálunk lévő két darabból rekonstruálni, de a szabdaláskor, ez egyszer, jó munkát végeztünk.
(Az előző részt ld. →http://www.naputonline.hu/2022/02/24/demeter-szilard-keket-kekert-10/)
(Vége)
Illusztráció: Kéket kékért (a könyvborító s a szerzői portré [forrás: kmtg.hu] felhasználásával)
Ezek is érdekelhetik!
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/4) →
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/3) →
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/2) →
