Halmai Tamás: Hazafelé (két vers)
Kiáradás
A világosság gyermekei reggel
még lassú sötétben tapogatóznak,
és délben, mikor legtisztább a tiszta,
még lassú sötétben tapogatóznak,
és délutáni izzás idején
még lassú sötétben tapogatóznak,
mert hozzák-viszik, ahogy jönnek-mennek,
a sötétet magukkal, ahogy jön-megy
az élet, ilyenek a világosság
gyermekei, éjente azután
a lassú sötét tapogatja őket –
pedig kiárad, mint szavak a szájból,
a fotonok választott népe, hosszan
menet vonul, exodus keres forrást.
Hazafelé
Hazafelé mintha rövidebb lenne
az út. Talán, mert megismer akkor már
a kerítések vonala, sövényen
az enyhe por, a kövek és a macskák,
az ismerős sétálót sebesebben
ereszti tovább, haza, a világ.
Elég túl lenni szétrajzás hevén,
a távolodás műveletein,
s indulni vissza, mintha mi se történt
volna, csak megfordult egy élet rendje.
Az angyalok a Gross Arnold-i égen
épp nem láthatók. Láthatatlanok
épp mindig, mégis mindig látni őket.
Tágra meredt szemmel állnak a fák.
Illusztráció: Gross Arnold: Kondor Béla Emléklap – részlet (©GROSS ARNOLD GALÉRIA)
Ezek is érdekelhetik!
Tornai Xénia: Holt költők társasága (versek) →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Szederkényi Éva Kata versei* →
