Demeter Szilárd: Kéket kékért (10.)
Függelék – végszótár
(I.)
[1, 2, 3, 15] Carpaţi, Mărăşeşti, BT, szivar – Nagyapámmal azután kezdtem összemelegedni, miután meghalt nagyanyám. Nagyanyám a világ legjobb nagymamája volt, és nem azért, mert én voltam a kedvenc unokája, és a csillagot is lehozta volna nekem az égről, bár amikor disznóvágáskor dzsemes kenyeret kértem tőle, enyhén szólva is ideges lett, az anyád valaga, dzsemes kenyér, villant a szeme a trancsírozó asztal mellől, egyél húst, én pedig megszeppenve rágcsáltam a disznófület, mert nagyanyámnak mind az összes másfél métere erélyes volt, ha a sarkára állt, és egy dologban nagyon a sarkára tudott állni, a büdös szivar kérdésében, így mondta a cigarettának, szivar.
Nem tiltotta a dohányzást, sőt, ritkán, de megesett, hogy míg a férfiakat a bányabejárat melletti bótban ette a fene késő estig, ott szidták nekikeseredve a rendszert, addig a telepi nagymamák keménymagja is borozgatott egy kicsit a kertünkben, spiccesen dalolgattak, rágyújtottak, látod, Csircsiri, így becézett engem a nagymamám, ennek a büdös szivarnak csak a fele ég, mutatta, a szűrőnélküli Carpaţi tényleg furán égett, a közhiedelem szerint mindenféle szemetet is beleőröltek a zordon Kárpátok nevét viselő dohányrudacskába, hát ilyen a mi életünk is, ilyen félig égő, az asszonyok szipogva bólogattak mellette, sok komor nagymama nézett rám, ott álltam aligsrácként a rokolyás öregasszonyok gyűrűjében, és abban reménykedtem, hogy a nagy világfájdalom közepette azért a nagymamám elkever nekem egy tojássárgát cukorral, ám arra várhattam, nagymamám ilyenkor alighanem valóban belegondolt a sorsába, ekkor volt rá ideje, mert egyébként állandóan tüsténkedett.
Nagymamám a pénz miatt haragudott a büdös szivarra, nem drágállta, inkább amiatt volt dühös, hogy egyszerre kellett nagyobb összeget kiadni rá, ráadásul kiszámíthatatlan időközönként, még a trafikos sem tudta, hogy mikor kap újabb szállítmányt, így amikor például szentgyörgyi Carpaţi érkezett a városba, legalább akkora sor alakult ki, mint amikor szökőévente narancsot hoztak az Alimentárába. Szentgyörgyi Carpaţi, Bucegi, más városokban gyártott Carpaţi, Mărăşeşti, amit valamiért Marosestinek mondtak (a Carpaţi-t meg Kárpácinak), Naţional, Snagov, nagyjából így nézett ki a nagyapám toplistája, ezek közül csak a Snagov volt szűrős, nagyapám a szűrőjét akkora megvetéssel törte le, hogy sokáig nem is értettem, férfiember hogy tud szűrős cigarettát szívni, például az az orvos, akinek édesanyámék BT-t vittek, hát gyanús is volt nekem az összes ilyen köpenyes, tanár, mérnök, orvos.
A szentgyörgyi Carpaţiért meg kellett harcolni, végtelen sorban gyúródtunk, mindenki igyekezett minél többet bespájzolni, ezt utálta a nagyanyám, egyszerre egy kisebb vagyont kiadni a büdös szivarra, zsolozsmázott, lamentált, mintha itt lenne a világvége, mindenkiben felébredt a bűntudat, pedig nagyapám aránylag jól keresett, bányász volt, pontosabban lőmester, ami édesapám szerint azt jelentette, hogy életében nem dolgozott, apám és az apja vagy nem szóltak egymáshoz, vagy veszekedtek, beszélgetni nem tudtak, nagymamám pedig kiosztotta mindkettőjüket, ne a gyerekek előtt istenfaszázzatok, mondta, mire a két férfi kétfelé vonult el kifújni a mérgét, nagyapám dühösen rágyújtott, a szivar kérdésében a családi háború ellenére sem hagyta magát, apám pedig elment valamit dolgozni, mert ő egyik napról a másikra leszokott a cigarettáról, így neki nem maradt más levezetés, csak a munka, nagymamám pedig somolygott magában, majd megnyugszanak, mondta nekem cinkosan, azért szeretik egymást, tette rendszerint hozzá, csak ilyenek, nem tudják kimutatni, és én erre a mondatára emlékeztem vissza, amikor nagyapám jóval később megpróbált velem beszélgetni.
Mert nagyapám velem sem beszélt, évekkel később kezdte el a maga esetlen módján, jó pár évre rá, hogy meghalt a nagymamám, addigra már nagyapám kedvenc unokája lettem, mert nekem mindig volt cigarettám, és nagynéném kifejezett tilalma ellenére mindig adtam neki, van-e szivarad, kérdezte köszönés helyett nagyapám, valahányszor meglátogattam, én csak bólintottam, direkt neki hoztam, mert a nagyapám volt, nagymamám férje, apám apja, és ez bőségesen elég ok volt ahhoz, hogy vállaljam a családi cirkuszt.
Márpedig cirkusz cirkuszt ért, ugyanis nagymamám halála után nagyapám elengedte magát, apám ettől teljesen megvadult, szidta nagyapámat, mint a bokrot, öccse, vagyis keresztapám szintén morgott, de az sem tetszett neki, ahogyan apám beszélt az apjukkal, nagynéném pedig a cigiadományaim miatt édesanyámmal pörölt, mert próbálta nagyapámat életben tartani, az orvos legelsőnek a dohányzást tiltotta meg, nem tesz jót magának a cigaretta, diagnosztizálta, mire nagyapám csak nyögött egyet, akkor meg is dögölhetek, legyintett, ha már nem szivarazhatok, nincs miért élni, és láttam rajta, hogy ezt komolyan is gondolja.
Nagymamám halála után nagyapámon minden nyavalya kijött, mégiscsak bányászként élte le az életét, és ha nem a bányában osztogatta a dinamitpatronokat, vagy nem a bánya melletti bótban szidta a rendszert a komáival, akkor a földeken dolgozott, a hegyoldalban, teraszosított nadrágszíjparcellákon pityókával kínlódott mindenki.
Nagymamám halála után nagyapám többet nem ment le a bányába, nem ment ki a földekre, egy idő után már a bánya melletti bolthoz sem járt el, csak ült a ház előtt a padon, és várt.
Van-e szivarad, kérdezte, amikor megérkeztem, bólintottam, és elővettem egy csomag szentgyörgyi Carpaţi-t. Ültünk egymás mellett a padon, hallgattunk nagyokat, szívtuk a büdös szivarat, nagyapám csak akkor moccant, ha a külső kertben kapáló bátyámat eltakarta előle a fosókaszilvafa, olyankor arrébb csúszott, nézte a testvéremet, fennebb fogd azt a kapát, te, kiáltott oda neki, a bátyám dühösen meredt maga elé, teljes szívéből gyűlölte a kapálást, sok értelme nem is volt, erre fel még nagyapánk is távoktatja, miközben a léha öccsével szivarazik.
Nem szabadott volna megengedje a Jóisten, hogy nagyanyád elébb haljon meg, mint én, nézett rám nagyapám, és erre nemigen tudtam mit válaszolni, érteni véltem, hogy tulajdonképpen ezzel azt jelzi, mennyire hiányzik neki a nagyanyám.
De ezt így haláláig nem mondta ki.
[4, 7, 11] Alimentára, calorifer, necc – Hú, de utálta Lacika ezeket a reggeleket. Amúgy sem szeretett kimászni a meleg paplan alól a központilag hűtött szobalevegőre, így mondták viccesen, központi hűtés, mert a kalorifernek becézett fűtőtest legföljebb belangyosodott naponta pár órácskát, de ezeket a reggeleket aztán kifejezetten gyűlölte. A paplanon kívül egyetlen meleg dolog volt, az édesanyja hangja, bentről melegített, téli reggeleken épp, hogy elegendő erőt meríteni, kisfiam, ébresztő, jaj, csak ne Édesanya mondaná, így olyan nehéz utálni. Egyik héten kétszer, a másikon egyszer volt ő a soros, a testvéri vetésforgó szerint, Lacika a testvéreit is utálta momentán, milyen nyugodtan alszanak.
Utálta a jéghideg vizet is a fürdőszobában. Szombat van, gondolta, ha lesz pakura, akkor ma adnak meleg vizet, hát délután majd megfürdik. Ujjbegyeit megnedvesítette, látványos macskamosdást rendezett. A füledet is, szólt rá az édesapja, aki fölé hajolva borotválkozni kezdett. Lacika hátradőlt, apja hasfalától remélt meleget. Megyünk telepi mamához, kérdezte, nem tudom, pillantott le rá az apja, attól függ, mi lesz a gyárban.
Lacika a gyárat is utálta.
Hányadik, kérdezte anyját a konyhában, és utálattal nézett a margarinos kenyérre.
Tizenhatodik, édesanyja mintha bocsánatot kérne, Lacika bólintott, nem is rossz, aszongya, hogy akár fél nyolcra is itthon lehetek, és akkor elaludhatom a malacok álmát, rimánkodva nézett, el, fiam, el, de nem késel el az iskolából, öt percet kapsz, öt perc, emelte esküre a kezét Lacika.
Mennyi az idő, kérdezte az édesapja a nagyszobából.
Fél öt, pillantott az órára Lacika, hű, Pisti vár, szia, anyu. Kapkodva vette fel a nagykabátot, a csíkos necc, fordult vissza az ajtóból, igen, lépett utána az édesanyja, a sapkát is felvenni.
A sapkát, a sapkát, dohogott lefelé a lépcsőkön Lacika, sapka, kesztyű, sál, nem vagyok dedós. A harmadikon Pisti várta, hányadik vagy, kérdezte Lacika, tizenöt, akkor jó, én tizenhat, vidult fel a két gyerek, ezek szerint az anyák is egyeztettek.
Lacikának heti három ágyvetésébe és két sepregetésébe került, hogy a bátyja ráálljon a testvéri vetésforgó olyanképp való módosítására, hogy Pistivel egyszerre kerüljön sorra. Pisti, a padtársa, heti négy szemétlevivéssel vásárolta meg ugyanezt az ő bátyjától, testvéreik nem voltak osztálytársak, nekik nem volt fontos.
Az éjsötét utcát alig világították meg az imitt-amott felkapcsolt villanyok, munkába készült a negyed. Lacika és Pisti az élelmiszerüzlet előtt formálódó sor elejéhez rohant, egy, kettő, három, négy, számoltak jó hangosan, hogy mindenki tudja, nekik már itt van a neccük, tizenöt, tizenhat, ez a necc nem a miénk. Kié ez a necc, fordult Lacika dühösen a felnőttek csoportjához, az enyém, mondta Ilonka néni, akkor tessék a helyére vinni, a tizenhatodikok mink vagyunk. Ne mondd, kisfiam, én már fél négykor kiraktam a szatyromat, álmában, mordult fel Pisti, ott tetszett kirakni fél négykor, szemtelen, sivította Ilonka néni, köré tömörültek a katolikus női szentek, becézve, a Margit például Manyi néni volt, Manyi néni a pártjukra állt, vigye innen a koszos „szatyrát”, Ilona, mondta nyugodtan, Manyi néni a néptanácsnál dolgozott, szava volt. Ilonka néni szipogva visszavonulót fújt, csak ne cirkuszoljanak, nekem gyenge a szívem, motyogta, mert sokat szeretett vele, mondta jó hangosan Józsi bácsi, úgy értem, sok férfit, a katolikus férfi szentek is ott álltak, röhögtek.
Hét órakor már utcányira dagadt a sor. A pékség teherautója araszolva tolatott a bejárat elé. A tömeg némiképp dühösen nézte, a sofőrnek bezzeg nem kell sorba állni, neki biztos jut fehér kenyér, mert ez volt a kérdés: fehér vagy barna? Csak barna kenyér van, ne tolongjanak, köpött ki a sofőr, és két fagyosszenttel elkezdték lepakolni a ládákat.
Fehér vagy barna, kérdezte kishúga is, amikor Lacika visszabújt elaludni a malacok álmát. Barna, morogta Lacika. Ó, nyöszörögte csalódottan a kishúg.
Ő sem szerette a barna kenyeret.
[5] ARO – Köd, sötét, esődara. Autómagány. Jó szó, autómagány, Felcsíkon végigevezve ugyan hülyén hangzik, de ha írótáborból tart szülővárosába az ember, megenged magának ilyen úri huncutságokat. Hogy ne mondjam, elidegenül, mert az írás már csak ilyen.
Integetnek az út szélén, megállok, mégiscsak sok vagyok egyedül magamnak. Adjon Isten, Csíkba el tetszik-e vinni, el én, úgy látom, én vagyok az üdősebb, tegeződjünk, mondja a vendégem, rendben, szervusz, szervusz, s há’ messze, csak ide né, mondom, nem láttam ARO-t már rég, néz körül otthonosan, nálunk még mindig van ilyen a cégnél, a román gyártmányok közül talán a legmegbízhatóbb, elköhög, és mégicsak terepjáró, na, a tiéd, kérdi, nem, rázom a fejem, kölcsön, az enyém a szerelőnél, a lényeg, hogy menjen, mondja, kényelmesen elhelyezkedik, én meg lehalkítom a rádiót, látom, beszélgetni fogunk.
Munkába, kérdem, a’, pedig egész nap szedtük a pityókát, hogy a nagyidő előtt béfejezzük, sikerült, majd megszakadtunk, a derekamnak egy hétig annyi, mit nem adnék a jó kád forró fürdőért, sóhajt, hát, az emberiség legnagyobb találmánya a meleg víz, tromfolok rá, istenbizony, bólogat szaporán, csurig töltöm a kádat, és még utána es eresztek, nem érdekel, mennyibe kerül, nagy élvezet.
Hallgatunk egy sort, egy percnyi néma csönd a meleg víz tiszteletére. Itt lassíts, mer’ mérnek, szól csendben, csakugyan, kanyarban ravaszul elbújva a rendőrautó, kissé nagyobb tisztelettel nézek útitársamra. Bálok vannak ma éjszaka, magyarázza, szüreti bál, miféle, oszt’ ilyenkor nagy a járkálás, lovasok, autósok, és ezek a mai fiatalok nem állják meg, hogy ne igyanak. Egy szemperc alatt kész is a baj.
Az jó, bálozni, mondom óvatosan, szépek is így a fiatalok, népviseletben, helyesel, bár nálunk majdnem elmaradt, mert Están bá nem akarta odaadni az onokának a lovat, nehogy kifáradjon pityókaszedésre, de csak meggyőzték, no, oszt felvonultak, danoltak, meghítták a románokat es.
Románokat, vonom fel egy kissé a szemöldökömet, emberek vagyunk mindannyian, nem, kérdi, nem támadóan, de azért helyeslésre vár, nem is az, mondom, csak nem tudtam, hogy szokásban van, hát, nem sűrűn, az biztos, de most hítták őket es, azok meg nem mentek. Miért, nézek rá, nem néz vissza, nem tudom, vonogatja a vállát, van így, hogy konkrétan semmi baj, de mégse, no.
Hát, mondom még óvatosabban, ezekkel a bálokkal nem egyszerű a helyzet, idegenként is beléd kötnek, hát ha még felhorgad valakiben a magyar nagyfene, a’, vigyorodik el, a múltkor is megszúrtak valakit hátulról. Kiment az udvarra pisilni, és valaki hátulról belévágta a bicskát. Azt se látta, hogy ki vót. És hogy métt. Na, erre kijött az egész zsandarméria, polícia, még a terrorelhárítók is, én meg felpattantam a színpadra, kikaptam az énekes kezéből a mikrofont, s mondtam, hogy na, most akkor mindenki egyesével szépen elindul az ajtó felé, és mindent kitesz a zsebiből.
Két szemeteszsáknyi bicskát, ólmosbotot, miegymást szedtünk essze, még a falusiak is röhögték. Kérdem az egyik fiútól, aki ott mind hangoskodott, hogy há’ mi van, szalonnázni jöttél a bálba? Vagy hagymát enni? Minek neked akkor a bicska? Erre aszongya, hogy székely ember bicska nélkül csóré. Hogy a ménkű csapna beléjük, isznak, oszt’ bicskáznak.
Ilyenek a székelyek, bólogatok bölcsen, meg kell szokni őket, te honnét? Galac mellől, még a hetvenes években helyeztek ide, oszt’ megnősültem, még a forradalomkor se bántottak. Megszoktam itt, el se mennék, az emberekkel sincs baj, csak érteni kell a nyelvükön. Százhúsz kiló vagyok, ha valaki felemeli a hangját, hát én is felemelem, az asztalt én es tudom csapkodni, ha abból ért. A fegyvert még soha elő nem vettem munka közben, csap az oldalán lévő pisztolytáskára. Magyarul itt tanultál meg, kérdem, itt én, kérem is a falusiakat, hogy ne románul szóljanak hezzám, mer’ ha nem gyakorolom, akkor felejtem, oszt’ őrmester uraznak egy feszt, somolyog.
Somolygok én is, el tudom képzelni. Beérkezünk Csíkszeredába, a rendőrség előtt megállok. Isten fizesse, mondja a kezét nyújtva, aztán ha erre jársz, keress meg.
[6, 10] megmurál, indéundé – Sztezsár, mi azt isszuk Románba’, mit?, Sztezsár, így hívják, az jó, te, erős, vagy hétfokos sör, Románba’ inkább a töményet vedelik, sört csak akkor, amikor foci van. Meg se nézik az útlevelet, úgy megyünk át a határon, mintha bevásárolni indulnánk, azután kanyar, a busz lepakol a gáránál, így mondják a vonatállomásnak, gára, és ott felülsz a kettesre, a nagy hídnál meg leszállsz, vagy taxizol, olcsó, lá sántier, ennyit kell tudni, így mondják Románba’, sántier.
És ha jön az ellenőr?, kontrol, így hívják, a patron, ő a főnök, tud róla, de ha mégis elkapnak, veszem elő a világútlevelet, turiszt, mondom, máj brádör, Drakula, ungur, mondja ő, nu bozgor, ungur, mondom én, anyád, jól elvagyunk, minket nem utálnak annyira, mint a székelyeket. Mér’ nem oda mentél, hová, hát a székelyekhez, oda meg minek, nekik sincs munkájuk, ráadásul nem értik, mit akar dolgozni ott egy „anyaországbéli”, baszom az anyaországozást, oda csak főnöknek megy a magyar. Ahhoz meg iskola köll. Vagy kapcsolat. Voltunk a haverokkal egy hétvégén, szép a táj, de a kocsi majdnem ott maradt. Egyszer én is jártam ott, busszal Csíksomlyón, bólint az öregebbik, kicsi Magyarország, hát annak fura, röhenti el magát a fiatalabb, bementünk egy kocsmába, ott ivott egy vén fószer, kérdem tőle, meghívhatom-e egy italra, ha már testvérekül találkoztunk, mire legyintett egyet, hogy tőle akár ihatunk is, hiszen „inde-unde megmurálunk”, hát ez meg mit jelent, hökkent meg az idősebb, mittudomén, azt hiszem, hogy valami olyasmit, hogy így is, úgy is meghalunk.
Két búsmagyar rí a pusztába belé, valahol egy kelet-magyarországi késdobálóban. Egyik harmincas, a másik ötvenes, úgy érzik, még van miért élni.
S a nők? Gádzsiká, így mondják, nem rosszak, te, jó párnásak, de olyan gyorsan beszélnek, hogy belefárad a füled, és jár a szájuk folyamatosan. Csak hamar öregszenek, gyerekszülés előtt kell elkapni őket, mer’ utána elengedik magukat, folynak ki a cicanadrágból.
Isznak, nézik a hórihorgas kutat, a csikósokat, a kilenclikú hidat. A másik poszteren Budapest van, Gellért-hegy, Országház, oda nem néznek.
És a románok, izeg-mozog az ötvenes, mert mégiscsak közel van Románia, legalább befogná az asszony száját, ők is csak emberek, mint mi. Kicsit büdösek, kicsit harsányak, latin nép, mondják ők, olyan olaszosak, minden templom előtt vetik a keresztet, megyünk az utcán, a kolléga egyszer csak elhallgat, keresztet vet, utána meg folytatja a nők gusztálását, ahol abbahagyta. Dolgozni viszont furán dolgoznak: néha hajtanak, mint az állat, néha meg elengedik magukat, mint a gyerekek, és képesek olyan dolgokon vitatkozni, hogy a Szteáuá, ez az ő Fradijuk, mér’ kapott ki a Cséférétől, ilyenkor egy kicsit bozgoroznak, mert az meg valami kolozsvári magyaré, üvöltenek egymásnak, de verekedni még nem láttam senkit. És hát ez a Dzsidzsi Békáli az isten, övé a Sztéáuá, valahol a Kárpátokon túl épített templomot, amit ezek a büdös életben nem fognak látni, de ettől ő a szent ember, jó román. Hát ilyenek. Mint mi.
Az ötvenes megcsóválja a fejét, azért mi nem vetjük a keresztet minden templom előtt. Nem, bólint a harmincas, valóban nem.
Más magyarokkal találkozol-e, romániaiakkal?, aham, te, néha igen, de a fene tudja megállapítani, ki a magyar, mert üzletben mindenütt románul beszélnek, még ha mindketten magyarok, akkor is. És ha mész velük, mondjuk diszkóba, rögtön románul kezdenek beszélni, és nem néznek rád. Úgyhogy inkább a románokkal megyek, ha megyek, azok unguroznak, meg poénkodnak, nagyon élvezik, hogy egy kukkot sem értesz, néha törve lefordítják, hogy min röhögnek, de nem rosszindulatúan csinálják, hanem csak úgy, viccből, utána itatnak, a lányok meg simogatnak. Nincs baj velük. Meg hát a kicsi pénz is pénz.
Az, helyesel az ötvenes, kell a pénz, s a család? A gyerekeknek hoztam egy baromi nagy plazmát a Flancóból, hadd bámulják, az asszony is készülne valahová dolgozni, azt mondják a román barátaim, hogy Spanyolba’ az eperszedést jól megfizetik, azt intézem, vegyék be egy csoportba.
Mint románt?, kapja fel a fejét az öreg, mint magyart, Spanyolba’ azoknak tökmindegy. Te miért nem mégy, kérdi az ötvenes, messze van, feleli nyugodtan a fiatalabb, egyébként is asszonymunka.
[8, 19] Szekus, popor – Könyvbemutató, szerzői est, kicsit mindkettő, kicsit egyik sem. A szerző nem annyira túlexponált figura, de oda szoktak figyelni, ha megszólal. Okos ember, én különösen kedvelem, néha ugyan nem értek vele egyet, de olyan gondolkodó író, akiért kimozdulok a hétköznapi biztonságból, még hullafáradtan is.
A téma az ántivilág, Ceauşeşcu „nyitása” a ’70-es évek elején, Szekuritáté, kihallgatás, jelentgetések, besúgók, miről beszélget az egyetemről kirúgott Tolsztoj-olvasó a bányászkollégáival, miket gondol az okleveles csótányirtó, Wass Albert.
Minden adott tehát, hogy izgalmas est kerekedjék, ritka alkalom.
Mellettünk bennfentesek. Átélték, ott voltak, segítettek, ismerik, ugyanazt a poklot járták, haver, belső kör.
Magasról leszarják, hogy közülük egy arról beszél, ami miatt ők olyanok, amilyenek.
Csörög a mobil, zörögve kekszet bontanak, félhangosan kommentálnak, horkantgatnak, elvannak magukkal. A test, a test ramaty, látszanak a bomlás virágai, zavaró, mert még nem annyira öregek, hogy természetesnek vedd, rosszul keringhetnek a nedvek, túl sok volt a cigi, leharcosok vidámkodnak, fényképezik egymást a telefonnal.
Nem mondják, hogy a másik ott kint hazudik, de megjegyzéseikkel éreztetik, hogy kicsit azért másképp volt, megelőlegezik a csattanókat, ismerik a sztorit, a sztorikat.
Nem bírnak csendben maradni. Nem tudnak figyelni arra, aki ott kint, a pulpituson megfeszül. Nem szólsz rájuk, nem szólhatsz rájuk, mert ők mégsem a gondtalan, boldog ifjúság. Nem érzik fontosnak, leszarják a közönséget is. A popornak olyan mindegy volt, hogy te mit írtál, mondja az egyik félhangosan, így mondja a népet, románul, popor. Értelmiség, közvélemény-formáló, funkcióban lévő, szent tehén-aspiráns mindahány.
Nem bántod őket. Pedig udvariatlanok, a másikkal, a közülük-eggyel szemben, velem szemben, aki diktatúrában fogant közönség vagyok, próbálom megérteni őket, bizony, érdekelne a dolog.
A test, a test az ramaty, bizony, nem erősek, nem szépek.
Azok lehettek, viszont így nem engedik, hogy elképzeljem őket legerősnek, legszépnek, fiatalnak, pedig erről is szólhatna ez az est, ha már egy közülük, szeretném kedvelni őket.
Cinikus vén dögök.
[12, 14] bogyán, DAC – A vörös bika leszállt a vászonról. Már a teremtésekor elég nyomorultul érezte magát, és ebben nagy szerepe volt egy nem különösebben tehetséges vasmunkásnak. A nem különösebben tehetséges vasmunkás esténként hódolt a szenvedélyének, a pártlap kevés számú és silány minőségű, színtelen reprodukcióit másolta nagy buzgalommal a negyedik emeleti ruhaszárítóban, a lépcsőház lakói ezért enyhén ütődöttnek tartották, ám amíg a csöpögő ruhákat nem festékezte össze, addig nem foglalkoztak vele túlságosan, a nem különösebben tehetséges vasmunkás marha nagydarab ember volt.
A nem különösebben tehetséges vasmunkás valamiért úgy gondolta, hogy a Guernica eredetije színes lehet, és isten tudja, mi okból, a bikát vörösre színezte, ami, valljuk be, egy faluról származó vasmunkás esetében aggodalomra adhat okot.
A vörös bika aggódott is eleget, de a nem különösebben tehetséges vasmunkás tudta magáról, hogy nem különösebben tehetséges, és amennyiben ezt elfelejtette volna, akkor ott volt neki a lepcses szájú felesége, aki minden áldott fizetésnapon az orra alá dörgölte az erre vonatkozó sommás megállapításait. Az asszony totál ideg lett, ahányszor meglátta az új festéktubusokat és ecseteket, a nem különösen tehetséges vasmunkás az asszony előtt eléggé bogyánul viselkedett, gyáván makogott, majd egy idő után üvölteni kezdett, és sokkal hangosabb volt, mint a felesége.
A vörös bikának nem volt oka aggódni, mert a nem különösebben tehetséges vasmunkást nem érdekelte mázolmányainak sorsa, ahogy késznek nyilvánított egy képet, a lépcsőházfelelős vihette is magával. A blokkfelelős mindent összegyűjtött, az értékesebbjét az állami begyűjtőközpontba vitte, a DAC-hoz, ám a nem különösebben tehetséges vasmunkás mázolmányai a pincébe kerültek, ahol a törvénytelenül kihasított saját rekeszének deszkafalaira szegezte azokat, a pince eléggé huzatos volt, és a negyvenes égő amúgy sem világította be az odút.
A vörös bika jó húsz évet rágta magát az örökös sötétségben, amíg úgy nem döntött, hogy leszáll a vászonról. Állt egy kicsit a pincében, fújtatott egyet, horkantott, lábaival kapart, próbálgatta a bikaszerű mozdulatokat, de ebben sem talált semmi érdekeset, hát elindult világot látni.
A pincéből kivezető ajtót megvilágította a kicsi és koszos ablakon beszűrődő napfény, a vörös bika elgondolkodva nézte a ráragasztott színes plakátot, fürdőruhában mosolygott rajta egy szőke ifjú hölgy, testén keresztben szalag futott, azt írta rajta: Miss Europa.
A vörös bika becsúszott a plakátra, elragadta a nőt, és meglepődve tapasztalta, hogy Miss Europában egy csöppnyi hiba sincs. Egy ránc, egy szemölcs, szarkaláb a szem sarkában, egy májfolt, narancsbőr, anyajegy, erősebb pihék az ajkak fölött – az égvilágon semmi, de semmi.
A vörös bika nem volt meggyőződve arról, hogy lehet-e szeretni egy ennyire tökéletes nőszemélyt.
(Az előző részt ld. →http://www.naputonline.hu/2022/02/21/demeter-szilard-keket-kekert-9/)
(Folyt. köv.)
Illusztráció: Kéket kékért (a könyvborító s a szerzői portré [forrás: kmtg.hu] felhasználásával)
Ezek is érdekelhetik!
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/4) →
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/3) →
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/2) →
