Ádám Tamás: Ellenállás (versek)
Merre hát?
Tengerből felbukkanó malomkő,
hatalmasra hízol, nem először
látok ilyen monstrumot. Rongyos
este világolsz, a négy alapszín
összegyúrhatatlan. Fénnyel védekezel,
mégis szürke maradsz, mint halott alkony.
Durva bőröd húsodra visszanő, s hogy
élsz megint, Igazán, urak, nagy szög
fejemben ez, a hatalom visszajő.
Miközben a holdhal határozottan úszik
a part felé, a lapos sziklán térdelő
bizonytalan alak időlegesen megadja magát,
fekete esőköpenyét vízbe dobja, elfelejtett
úszni, csakis hátra, hátra, hátra hát.
A malomkő örvényt farag a hullámok között,
beszippant vagy elereszt, itt a nyár. Így is, úgyis
fanyalog az ember, visszaadja, mi neki jár.
A feltartott kezeket amputálni kell, ki megszegi,
törvénybe ütközik. Ez az ország összevissza
van, fogalmaz tömören a király.
Merre hát? Lehajtott fejjel öleljünk
holdhalat, vagy fonjunk kötelet? Lenni
vagy nem lenni: az itt a kérdés. Akkor nemes-e
a lélek, ha tűri Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tengerfájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?
Felsőrácegres, 2021. december 20.
Macskakő
Ha lenne szám, hallgatnék.
Ha nem lenne, beszélnék.
Elmondanám, hogyan érzékelik
a macskák lépteit a bazaltok,
a szirmosan ívelő kismacskakövek.
Szép halotti toron megszólal
a somoskői bazaltorgona, szétnyílnak
a zsolozsmázó öregasszonyok
kulcsolt kezei, megérintik halottaikat,
egyszer majd megérintenek.
Futnak a macskakövek a temetőben,
futnak előttem, irányítanak.
Hazatalálunk mindannyian.
Ha lenne szám, hallgatnék.
Ha nem lenne, beszélnék.
Elmondanám, hogyan csúsztam el
faggyúzott kockaköveken, kibírtam
azt is, amit nem lehet.
A beszéd megfejthetetlen, a csend
jobban érthető, vacognak a kavicsok
nyelvem alatt, erőlködik az
összevarrt száj.
Az erszényesekről
Elindul az álmos sziget, hozza
a bokszra termett kengurukat,
ebben az országban jó helyen lesznek.
Tarts az arcod, hátulról ütnek.
Lyukas homokzsák vagy, vért eresztesz.
A szegénységben erszényesekről
álmodunk, csúszópénzekről, az ősz
aranyozott, giccsbe hajló tallérjairól,
hogy visszaadják azt, amit elvettek.
Az erszényesek kisegítenek, gazdagabb
lesz érzelmi világunk.
Az országnyi ringben bármit lehet,
sose állt döntetlenre a meccs,
hamvazószerdán titkon eltemetnek.
Bakópuszta, 2019. április 11.
Éppoly magas
Felépítik, mit felépíthetnek, utódokat
küldenek közénk, a holdhal termékeny,
a kicsiken a tüskék befele nőnek. A Mola
tecta kéttonás teste pusztító hatalom,
ismerjük természetét. Marcellus biztat,
legyen Szemünk’ tanúja, és szólítsa meg.
Megtennénk, ha nem félnénk, és lenne erőnk.
Trópusi tengert álmodunk zsebkendőnyi
hazánkba, az Alföld alkalmas erre. Tovább írjuk
a végtelen sorokat. Mintha némán fuvoláznánk,
vonal alá csúsznak a bunkós fejű hangjegyek.
Vízoszlop árnyékában húzzuk az időt. A hatalom
éppoly magas, mint amilyen hosszú. Rohad az
államgépezetben valami. Marcellus hangja
igazodik a kottához, Csitt! szó se több: ahol jő
már megint! Hallgat a fuvola, hallgatunk mi is.
Védjük a medúzákat, éhesek a holdhalak. A
vezérelv kiteljesedik. A hatalomról kérdez Horatio,
Mi vagy te, mely az éjfelet bitorlod, Együtt ama szép,
harcias idommal? Úszó fatörzsön kalapot emel
a vízi-gomba, a holdhal nem köszön vissza.
Ellenállás
Nem utoljára mértél ránk csapást, meggátoltad,
hogy egymás szemébe nézzünk, és használt
papír zsebkendőket dugjunk ismerőseink zsebébe.
Szabadalmaztattuk a sírást, de nem érvényesek
a könnyek.
A szobor lehajtja fejét, szemhéja hagymalevél,
holdhal úszik errefelé. Taps a havasokban, hamis
mosoly, integetés. Tudjuk, mik vagyunk, de nem
tudjuk ám, mivé lehetünk. A puha ellenállás kevés,
bájital a halnak, komolytalan veszély. Min üdvösség
zamatja semmi nincs. Irányt kéne váltani.
Megosztjuk gondolatainkat, széttörnénk a kísérletezés
akváriumát, míg pihen a holdhal, szárnyal a lélek, szabadon
suhan a kés a víz alatt. E nagy szabadság folyvást fenyeget.
Időnk kevés, a gyilok előtt széppé kell válnunk, álcáznunk
dühöt, keserűséget. Ilyenkor Kleopátra ecetben feloldott
gyöngyöt ivott, pótlása megoldható, lógnak még
fagyöngyök a fán.
Holddal beméretjük a holdhal tartózkodási helyét, nem
veszíthetünk semmit, halkan susognak a nádak, de
megelőznek minket. Nem ahol ő eszik, hanem ahol őt eszik:
az államférgek bizonyos gyülekezete éppen nekiesett.
Nincs dolgunk e helyen, készül már az új holdhal,
éppen erre várt.
Felsőrácegres, 2021. december 25.
Illusztráció: Kockakő, avagy csitt!
Ezek is érdekelhetik!
Tornai Xénia: Holt költők társasága (versek) →
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Szederkényi Éva Kata versei* →
