Eugenio Montale: A magnólia árnya
Rovatunk megengedi a ritmusszegést: Lator László korábbi elemzését ajándékozza olvasóinknak, amelyet kötetéből idézünk ide teljességgel – a közlés második részében. Bevezető névjegyként pedig – egy híres, kötetcímadó Montale-vers remek fordítása. (A szerkesztőség)
*
A MAGNÓLIA ÁRNYA
L’OMBRA DELLA MAGNOLIA
Ritkul a japán magnólia árnya,
hogy sötétlila bimbói lehulltak.
El-elakadva cirreg odafenn egy
árva tücsök. Nem, nem az összezengő
kar ideje ez immár, Clizia,
nem ama határtalan istené, ki
elemészti s vérrel tölti meg újra
a híveit. Könnyebb volt tékozolni,
játék, az volt az első szárnycsapáskor,
az első harcban meghalni. Gorombább
élet jön most. De téged, kit a nagy nap
szívóssá gyötört, mégis puhatollú
rigó, aki magasan szállsz folyód zord
partjai fölött, téged, te törékeny
menekülő, kinek Zenit, Nadír, Rák
s Bak sose vált szét, hogy a háborúság
benned dúljon és abban, aki rajtad
a Vőlegényed stigmáit imádja –
nem roskaszt fagy. A többiek megállnak,
s meggörnyednek. Elhallgat majd a könnyű
ráspoly, aki dalolt, elhagyja burkát,
s üvegporrá lesz hamar az üres héj
a lábak alatt, ólomszín az árnyék –
az ősz, a tél, az égentúli szólít,
s odavetődöm, partra, nagyfejű hal,
újhold idején én is.
———————-Isten áldjon.
————————- ——Fordította: Lator László
Lator László
Montalét fordítani
1
Bevallom, nem nagyon hiszek a fordításelméletben. A műfordításnak nem annyira elmélete, mint inkább gyakorlata van. Olyan gyakorlata persze, amely nemzedékenként, koronként változhatott, változott. Fordítói ars poeticámat szívesebben mondanám fordítói gyakorlatnak. Erről való tudásomat igazán egyetlen mondatban el tudnám mondani: mindig azt kell fordítani, ami az eredetiben van. Meggyőződésem, hogy minél inkább azt fordítjuk, amit az idegen költő írt, annál jobb lesz a fordítás. Nemcsak jobb, szebb is. Világosabban: nem hiszem, hogy az elérhető legnagyobb hűség és a szépség ellentmondana egymásnak. Éppen ellenkezőleg: minél hívebb a magyar vers az eredetihez, annál szebb. Ez a számomra vagy nemzedékem számára nyilvánvaló igazság természetesen egy másfajta fordítói felfogással, a Nyugat fordítói elképzelésével vitatkozik. A gyakorlatban azért mindez korántsem ilyen egyszerű. Fordítás közben egyszerre kell figyelnünk a vers valamennyi építőanyagára: a tartalmi-érzelmi, hangulati, gondolati, a nyelvi – a stiláris és szerkezeti-grammatikai –, a képi és a szorosan vett formai anyagra. A tartalmi-gondolati anyag újraformálása természetesen nem egyszerűen fordítás. Nagyon is formai kérdés ez is. A versben a tartalomnak is formája, szerkezete van. A legelcsépeltebb közhelyet is lehet úgy megépíteni, úgy beleilleszteni a vers egészébe, hogy elveszti közhelyszerűségét. Egy apró szórendi módosítás, egy hangsúlyeltolódás megváltoztathatja a tartalom formáját is. Ráadásul a modern vers tartalmai rendszerint sokféle elemből épülnek meg. Ilyenek Montale versei is: tartalmi anyaguk nem tapad szorosan egyetlen, jól tapintható verstengelyre. A gondolati, tartalmi, hangulati, érzelmi elemek gyakran különneműek, nemcsak tapadnak egymáshoz, hanem ellene is szegülnek egymásnak, a vers rendszerint nem vezethető vissza egyetlen, jól leírható élményre. Montale szavával: a kész műalkotás és a versindító alkalom elszigetelődik egymástól. Kevéssé szerencsés, mert nagyon sok mindenre alkalmazott és nagyon tág jelentésű szóval ezt a fajta költészetet szokták hermetizmusnak mondani. A fordítónak – amennyire egyáltalán lehetséges – mégis vissza kell következtetnie az alkalomra. Neki magának is meg kell járnia az utat az alkalomtól (amelyet ő természetesen nem ismer, legfeljebb sejthet) a műalkotásig. Neki is el kell vágni, meg kell csomózni az élménytől a kész versig futó szálakat. A fordító első feladata hát tulajdonképpen filológiai: meg kell értenie az idegen szöveget. Az imént jellemzett modern verstípus esetében ez nem is olyan egyszerű. A fordító a legváratlanabb csapdákba eshet, a legkezdetlegesebb félreértéstől a legbonyolultabbig bármit elkövethet. Sokéves szerkesztői tapasztalatomat egyszer egy aforizmába sűrítettem: két nagyon veszélyes fordítótípus van. Az egyik az, amelyik belenyugszik, hogy a szövegnek nincs értelme. A másik pedig, amelyik nem nyugszik bele. Komolyabbra fordítva a szót, ez azt jelenti, hogy sohasem törődhetünk bele, hogy annak, amit fordítunk, nem tudjuk megfejteni a jelentését. Hacsak nem rossz műről van szó. De azt meg jobb nem lefordítani. A jó írók, költők mondatainak bizonyosan van értelmük, nem mondhatunk hát le a megfejtésükről. De van a másik fordítófajta, amelyik nem ír ugyan le értelmetlenséget, de nem az eredeti megfejtésével, hanem annak eltorzításával, önkényes átrendezésével értelmesíti a magyar szöveget. Láttam olyan fordítást, ahol a fordító húsz-harminc oldalon keresztül módosította finomabban-durvábban az eredetit, hogy a korábban beleköltött értelem megállja a helyét. Hadd idézzek két jellemző példát. A La primavera hitleriana című ismert Montale-versben ezt olvassuk:
Tutto per nulla, dunque? – e le candele
romane, a San Giovanni, che sbiancavano lente
l’orizzonte…
A Modern olasz költők-ben megjelent fordítás így szól:
Minden hiába volt? San Giovanni égő
gyertyái, mik vakítóvá tették a
lomha láthatárt…
A fordításrészlet tagadhatatlan gyengéinek az a forrása, hogy a fordító megbízott nyelvtudásában, tudta, hogy a candela gyertyát jelent. Csakhogy így a szövegnek nem akart értelme lenni, s a fordító nem nyugodott bele. Elhagyta hát a romana jelzőt – mert hisz mi értelme annak, hogy a gyertyák éppen rómaiak legyenek? Annak se akart értelme lenni, hogy a gyertyák lomhák – áttette hát a láthatárhoz –, ami persze nyelvtani képtelenség, de így értelme lett a magyar szövegnek. Pedig ha nem restellte volna felütni a szótárt, megtalálta volna, hogy a candela romana egy tűzijáték-alakzat. Ha a holtponton megpihenő, s aztán csakugyan olyan lomhán lefelé ereszkedő tűzijáték-formációra gondolunk, a lente rögtön megvilágosul. S persze így már a római jelző sem okoz nehézséget. Érdekes, hogy a vers második fordítója ugyanilyen ártatlanul elbukott ezen a gyertyán. De hogy ne csak másoktól vegyem a példát, hadd igazoljam aforizmám igazát a magam egyik fordításával. Vagy másfél évtizeddel ezelőtt fordítottam először a Nagyvilág felkérésére néhány Montale-verset. Akkor még meglehetősen szerény olasz tudásomat csak makacs filológushajlamom ellensúlyozta: nem nyugodtam, míg fel nem fejtettem Montale szövegét. De hadd tegyem hozzá azt is, hogy akkor a költőt még elég felületesen ismertem. Mikor erre az előadásra készültem, néhány példát kerestem Montale jellegzetes versmondat-építésére és ismétlődő állandó és állandóságukban is módosuló motívumaira. Idézni akartam a La bufera című nagyon jellegzetes és nagyon jelentős versből. Íme a fordításom:
…a villám, mely falakra, fákra
alvad a pillanatnyi örökkévalóság
döbbenetében – manna, márvány
és rombolás – mely kikötőket szaggat
beléd, vesztedre…
Aztán elővettem az olasz eredetit, és azonnal szemembe szökött a gyermeteg félreértés.
…il lampo che candisce
alberi e muri e li sorprende in quella
eternità d’istante – marmo manna
e distruzione – ch’entro te scolpita
porti per tua condanna…
Mi tagadás, filológiai éberségem egy pillanatra kihagyott, bizony belenyugodtam, hogy a szövegnek nincs értelme. Talán egy pillanatra felötlött bennem, hogy a kikötők-nek nem sok keresnivalójuk van itt, de nyilván megnyugtattam magam, hogy a modern versben olykor nagyon is váratlan dolgok történnek… És persze, egy kissé pedánsabb központozás segíthetett volna rajtam – ha például a scolpita vesszők közé kerül, nyomban leleplezte volna értelmező voltát. És tessék csak megfigyelni a finom csalásokat! Mindennek az a forrása, hogy eldöntöttem magamban, hogy porti a porto főnév többese. Igaz, olyan szót, hogy scolpitare, nem találhattam a szótárban, de hát miért ne csinálhatna egy még nem kodifikált igét a költő? Magamban elhatároztam hát – az első tévedésem következményeként –, hogy a scolpita egyes számú harmadik személyű igealak. S persze finoman meg kellett hamisítanom az egész mondatszerkezetet: a mellékmondat a magyarban nem oda kötődik, ahova kell. Mert a mondat nyersen így hangzik: abban a pillanatnyi örökkévalóságban… amelyet te, kivésett, vesztedre magadban hordasz. Sajnos, ez a fordítás háborítatlanul átcsúszott az antológia-szerkesztők hálóján is: háromszor-négyszer is megjelent eredeti formájában.
Persze vannak sokkalta veszedelmesebb csapdák is. Olyanok is, amelyeket szinte lehetetlen elkerülni. A nyelvek például tele vannak többjelentésű szavakkal. Modern versben sokszor nagyon alaposan meg kell latolni, hogy melyik jelentésüket kell használnunk. A Proda di Versiliá-ban például ezt olvassuk: „Altri perduti con rastrelli e forbici lasciavano il vivaio dei fusti nani.” Az előző sorok a murena nevű halról szólnak. A fordító nagyon könnyen lépre mehet, ha egy képzelt verslogikának enged: hal – halastó. Mert hiszen a vivaio első jelentése ez. A fusto ez esetben persze hordó lesz, kis hordó, mert a törpe hordó egy kicsit furcsa lenne… Szerencsére van itt más útjelző tábla, a rastrelli e forbici, s ha erre figyelünk, akkor a vivaio nyilván faiskola, a fusti nani pedig fiatal törpe fa, husáng. Ennél is inkább feladja a leckét az olasz mondatszerkezet. Kivált a modern versben, ahol a költő olykor szándékosan is mondattani bizonytalanságot, többértelműséget akar teremteni, s nem használ központozást. Csak két rövid példát: az imént idézett versben olvashatjuk:
…macerie e piatte altane
su case basse lungo un ondulato
declinare di dune e ombrelle aperte
al sole grigio…
A fordítónak el kell döntenie – hiszen a magyarban nem mindig oldható meg a mondat úgy, hogy többértelműsége, nyelvtani bizonytalansága megmaradjon –, hogy például a törmelék kötődik-e a su case bassé-hoz vagy önálló életet él. Ugyancsak határoznia kell, hogy az ondulato declinare csak a dünákra vonatkozik, vagy talán a nyitott napernyőkre is. A nyelvtan is, a kép is mindkettőt megengedi. Idézhetném erre példának mondjuk a Tempi di Bellosguardo nagy versmondatát, amely az ismert Montale-motívumot, a lejtőn való lefelé zuhogást érzékelteti ugyanilyen, állandó mondattani bizonytalanságot teremtő, a mondat egyetlen logikáját feldúló dinamikával. De hadd hozzak egy nagyon egyszerű példát. A Voce giunta con le folaghe egy részlete így hangzik:
…eccoti fuor dal buio
che ti teneva, padre, erto ai barbagli…
Hogy ennek a mondatnak egyáltalán van valami buktatója, az csak akkor derül ki, ha le kell fordítanunk. Nem tudom, így kell-e olvasnom: che ti teneva erto – azaz a sűrű homály mintegy tartja, támogatja az apát, vagy így: che ti teneva, erto – azaz: a homály magába zárja az (egyébként) felegyenesedve, szikáran álló apát. Ha egy kicsit elgondolkozunk a kétféle értelmezés lehetőségén, belátjuk, hogy a különbség csak látszólag árnyalatnyi.
2
A vers tartalmi kérdéseitől, mint látjuk, egyenes út vezet másféle, már nem szorosan tartalminak tetsző kérdésekhez, nehézségekhez. Az imént említettem, hogy a versben a gondolatoknak is formája, szerkezete van. Ennek a formának a legtapinthatóbb megtestesülése a versmondat. Ha ebből a szempontból alaposan megvizsgálnánk Montale versmondattechnikáját, azt tapasztalnánk, hogy a Szépiacsontok zártabb, nyugodtabb, gyakran a verssorral le is záródó mondatai az Arsenio táján egyre jobban megbomlanak. A fiatal Montale élményei – legalábbis, ahogy verseiben megjelennek – ugyancsak zártabbak, körülhatároltak és körülhatárolhatók, hangulatilag, gondolatilag egyneműek. Viszonylag egyszerű szerkezetű szabályos mondatokba zárhatók. Az Alkalmak-tól megváltozik az élményanyag, a líra Montale számára most már nem egynemű hangulatok, érzelmek, gondolatok kifejezésére való. Akkori versei anyaga – Rilke szavával élve – már sokkal inkább tapasztalat. A versindító alkalom nem csupán a verset, hanem a tudat többirányú mozgását is megindítja. A közvetlen élményre rácsúsznak régebbiek, módosítják, elfedik, megtörik pontos körvonalait. A versben egymást felerősítve vagy elnyomva a tudat sokféle eleme egyszerre van jelen. Ez a kavargó, formát kereső anyag szétfeszíti a hagyományos versmondat kereteit. A mondat most már szeszélyes, meg-megtorlódó, neki-nekilóduló arabeszkindázás, nyugodt menetét görgeteges felsorolások, váratlan tartalmi és nyelvtani kihagyások szaggatják meg. A vers tele van lehető, de nem szükségképpen létrejövő s nem mindig egyirányú vagy egyértelmű kapcsolatokkal. Ezt valósítja meg – ösztönösen – a versmondat is: olykor híjával van a nyelvtani-szerkezeti egyértelműségnek. Mindezt szinte bármelyik Montale-versben be lehetne mutatni. Nézzük meg találomra az Il giglio rossó-t. Az egész vers egyetlen zuhogó-áradó mondat. Egy főmondat és számtalan mellékmondat vagy közbeékelt mondat. A főmondat a vers elején kezdődik, a közepén – grammatikailag már meglehetősen megtörve – folytatódik, s az utolsó két sorban zárul le, ha egyáltalán lezárul. A hagyományos mondatépítés szabályai szerint nem egészen megnyugtatóan. Ha kiszedem ezt a – nemcsak nyelvtanilag, hanem a vers lényegét tekintve is – főmondatot, így hangzik: „Il giglio rosso… già sacrificato… a scuotere l’arpa celeste, a far la morte amica.” A mondatnak nincs hagyományos állítmánya, hacsak a sacrificató-t nem tekintjük annak. S ha más versek hasonló felépítését vizsgáljuk, belátjuk, hogy a mondat egy lezáratlan időbeli-tudati folyamat nyelvtani leképezése. Ezért marad tulajdonképpen nyitott a mondat is. Ugyanezt a mondatépítést figyelhetjük meg a La bufera című költeményben is, s szaporíthatnánk a példákat. De az is lehet, hogy ezt a mondatot most hamisan rajzoltam fel. Mert a befejező szintagma kötődhet az előző sor alanyához is. Akkor így olvasnám a mondatot. „Il brusio del tempo più non affatica…: a scuotere l’arpa celeste.” Ez azt jelenti, hogy a vers mondattani logikája alá van vetve a tudati tartalmak – képzetek-élmények – logikájának. A nyelvtani elemek, akárcsak a tartalmi elemek, egy tudati vagy tudat alatti és természetesen költői logikának engedelmeskednek. A fordítónak, amennyire lehet, meg kell tartania ezt az ingatag, soklehetőségű mondatépítést. A vörös liliom magyar szövegében ez, azt hiszem, sikerült. Máskor a magyar nyelv másfajta szerkezete ezt nem teszi lehetővé, a fordító szükségképpen választásra kényszerül, s olyankor legjobb meggyőződése szerint köt ki valamelyik lehetőség mellett.
Ha a határozatlan körvonalú főmondat töredékei közé bezúduló versanyagot vizsgáljuk, tetten érhetjük Montale versalkotó módszerének egy nagyon fontos sajátságát: a versindításra, a kezdő képre (amelynek még nincs is ideje kiteljesedni és lezárulni) hirtelen elemi erővel rácsúszik egy valamikori színhelyélmény, egy hangulatilag odakötődő háttér. Hadd idézzem ezúttal magyarul:
A vörös liliom ha egy nap
gyökeret vert húszesztendős szivedben
(csillámlott a zsiliptó a homok-
kotrók rostáin át, fényes vakondok
cikkanva fúródtak a nádba, tornyok,
címeres zászlók legyőzték a záport,
s a szerencsés átplántálás az új
fénybe megtörtént – s te észre se vetted)
s itt következik a főmondat második töredéke, de csak annyi időre, hogy egy újabb kép-tűzijátékot robbantson, mint egy sisteregve ellobbanó kurta gyújtózsinór. Elképzelhető, mennyivel nehezebb feladat a fordítónak ezt a szeszélyes mondattani hullámverést-kanyargást követni, mint egy hagyományos mondatot magyarrá honosítani.
Versmondattani kérdés a szórend is. Egy-egy szokatlan szórend, inverz szerkezet, egy-egy szó váratlan kidobása megszokott helyéről felragyogtathatja elvonttá vált szavainkat. Azért idézi fel bennünk egy-egy szó teljes – a közbeszédben nem ható – jelentéstartalmát, képzetkörét, mert nem a rendes helyén találkozunk vele. Mondanom sem kell, hogy a latin és finnugor nyelvszerkezet különneműsége folytán a fordítónak ugyanazt a hatást más szórendi fogással kell elérnie. Hogy mennyire formája a tartalomnak a szórend is, bármilyen versen könnyen bemutatható. Hirtelen ez az Ady-mondat jut eszembe: „Vak ügetését hallani hajdani eltévedt lovasnak.” Akinek füle van a vershez, azonnal belátja, hogy a sorok ereje a fordított birtokviszonyban van. Az olvasó pillanatnyi bizonytalansága (először csak a birtoktól, a vak ügetés-ről tud) teremti meg benne a figyelem szokatlan feszültségét. Montale szórendjei nagyon sokszor archaikus-patetikus hangulatot teremtenek. (Leginkább Leopardi nemes emelkedettségét idézik.) Magyarul talán legjellegzetesebben Füst Milán élt ezzel a klasszicizáló ízű mondatszerkesztéssel. Hadd mutassam be két példán, mire gondolok. Az egyik A vörös liliom-ból való: „…ai vischi che la sciarpa ti tempestano d’un gelo incorruttibile e le mani…” A mondat ereje: a két tárgy elszakítása egymástól. A le mani már-már kiszakad a mondat gravitációjából – s éppen ez fokozza fel a feszültséget. Ugyanaz magyarul: „…a fagyöngynek, amely romolhatatlan faggyal kendődre záporoz s kezedre…” A másik példa: a Proda di Versilia ezzel a roppant sivárságot árasztó képpel fejeződik be: „Tempo che fu misurabile fino a che non s’aperse questo mare infinito, di creta e di mondiglia.” A vers vége nem lehet más, mint az a vigasztalan színhely, ahová a versbeli történet – ha úgy tetszik, Montale szemében e pillanatban az emberi lét – érkezik: az agyag és a hulladék beláthatatlan tengere. Az olasz nyelv természetes rendje szerint a creta és a mondiglia a mondat végére kerül. De a két szó azzal, hogy a maré-nak már van egy jelzője, s egy nagyon is jelentős vesszővel, különös hangsúlyt kap. S a nyelvtani hangsúly a vers leglényegesebb hangulati-tartalmi elemét emeli ki. Ezért a fordításban fordított birtokviszonyt használtam, s a vers végére dobott birtokos ugyanolyan kiemelő erejű, mint – a maga eszközeivel – az olasz:
Idő, mely mérhető volt,
míg nem áradt körénk beláthatatlan
tengere az agyagnak, hulladéknak.
Ha ez nem sikerül, nemcsak a bensőséges fénnyel izzó gyermekkori emlékképeket kioltó kozmikus pusztaság, hanem az ellenkező előjelű, ragyogó képek is veszítenének erejükből. A puszta a nyüzsgő, eleven képekhez képest sivár igazán, s a pusztasághoz képest olyan eleven a megidézett gyermekkor.
3
Első pillantásra egyszerűbbnek tetszik a szavak fordítása. Úgy értem, az olyan szavaké, amelyeknek egyszerűen a szótári megfelelőjét kell megtalálni, mondattani helyzetük világos, jelentésük félreérthetetlen. De a fordítói gyakorlat azt tanítja, hogy ez sem olyan könnyű. El sem tudjuk képzelni, hogy milyen ingoványos talajon járunk. Minden nyelvnek vannak szavai, amelyeknek más nyelvekben van pontos szótári megfelelőjük, de hangulati tartományuk szegényesebb. Egy Montale-vers címe például Sirokkó. A magyar olvasó is tudja, miféle szél ez. De nem fáj tőle a feje, nem lesz tőle ideges, mint az olaszok. A fejfájást, az idegfeszültséget, amit az olaszokban a scirocco nyilván felidéz, nem tudjuk közvetíteni. A versek szavai másfelé is kötődhetnek. Ha a magyar olvasó azt olvassa, hogy duhaj, azonnal Ady jut eszébe. A rendületlenül a reformkor, a szabadságharc eszmekörét idézi. Ha valahol azt olvasnánk, hogy béhunyt szem, tüstént Berzsenyi jutna eszünkbe. Bizonyos, hogy Montale verseiben is számtalan ilyen asszociációs lehetőség lappang. Ezeket én vagy észre sem veszem, vagy ha történetesen innen-onnan tudom, nem tudom közvetíteni a magyar olvasónak. (Zárójelben hadd jegyezzem meg: sokan ezért is azt tartják, hogy a verset csak eredetiben lehet tökéletesen élvezni, hiszen a fordítás számtalan ilyen elemet elejt vagy meghamisít. Csakhogy az eredetiben olvasott vers és az olvasó közt is ott van ugyanaz a fal, mint a fordított vers és az eredeti közt. A fordított vers viszont gazdag olyan elemekben, amelyek az eredetiben ugyan nincsenek meg, de az olvasónak a verssel való teljes együttélést nyújthatják. Nekem ezt a teljes élményt mindig csak a magyarul olvasott vers adta. Igazán elemi élményeimet fordított verseknek köszönhetem, bár meglehetősen otthonos vagyok néhány nyelvben.) S vannak aztán többnyire fordíthatatlan, pedig nagyon is jelentős árnyalatok. Ha bármilyen nyelvre le kellene fordítani József Attila ismert sorát: „Futtam, mint a szarvasok” – alighanem csak az lenne belőle, hogy futottam. S már mennyit veszített ezzel a szóval a vers! Vagy próbáljuk behelyettesíteni a „Holott náddal ringat, holott csobogással” holott-ja helyére az ugyanilyen jelentésű néhá-t. Azt hiszem, nem is kell folytatnom.
Mit tehet hát mégis a fordító? Meg kell próbálnia, amennyire csak lehet – eleve számot vetve lehetőségeivel –, behatolni a fordított költő világába, számba venni jellegzetes szavait, árnyalatait, képeit, stiláris rétegeit. Még a trükkjeit, a gyengéit is. Egy költőt akkor tudok igazán jól fordítani, ha már tudnék írni egy verset a modorában. Köztudott, hogy Montale költészetének hányféle rétege s ehhez képest hányféle stílusrétege van. Már az áhítatos-sejtelmes, olykor már-már szecessziósan szenvelgő Szépiacsontok-ban találkozunk a köznapias valóság darabjaival. Egy-egy verse prózaian novellisztikus (A gyermekkor vége). Olyan szavakat is versbe tesz, ami – bár nekünk ma talán már hihetetlen – vakmerő vállalkozásnak számított az olasz lírában. A modern költészet egyik nagy felfedezése éppen a költőietlen elemek költészete. (Közismert Montale vonzódása Eliothoz, a költőietlen költészet legnagyobb mesteréhez.) A Satura naplószerű kis verseiben ment Montale a prózaiságban a legmesszebbre. Ennek a rétegnek az ellenkezője a nosztalgikus-sejtelmes, emelkedett, választékos és finoman érzelmes természetesen másfajta stílusrétegben jelenik meg. A kétféle hang olykor egy-egy versen belül is megszólal. Gondoljunk az Arsenió-ra, amely egyszerre két szinten játszódik. Egy tengerparti séta leírása, de nem csak az. A történet önmaga fölé emelkedik, egyetemesebb értelmet nyer, önéletrajz vagy még tágabban értelmezve az emberi lét drámai megjelenítése is, amelyben a valóság pontosan rögzített apró elemei váratlanul megváltoztatják jelentésüket. Tudjuk azt is, hogy Montale lírája tele van állandó, de versbeli helyzetük szerint módosuló féljelképekkel. A vihar, amely az emberi létet fenyegető kozmikus pusztítás képe, de egyszersmind a törékeny emberi lét megörökülő szépségeinek felragyogtatója is. A könyörtelen napsütés, a tűzben égő táj, amelybe éles, erős vonalakkal rajzolódnak bele emberi sorsunk ábrái. A biztonságos derűt, az oltalmat árasztó magnólia: alighanem gyermekkori fogantatású kép. Az élet, az anyagi lét gyors lefelé zuhogását megjelenítő képek, a lejtő. A kötöttséget és a – csak a költészetben – megvalósítható szabadulást kifejező képek. Ezeket az elemeket a fordítónak meg kell őriznie, lehetőleg úgy, hogy forrásai lehessenek a sokfelé szétfutó áramoknak, hogy kigyújthassák a versben azokat a jelzőlámpákat, amelyek egymástól időben-térben távoli élmények-tapasztalatok felé mutatnak.
4
Szóljunk még néhány szót a szorosan vett formai nehézségekről. Mai fordítói gyakorlatunk szerint – ha vannak is másféle elképzelések – formahíven fordítunk. Ellentétben azokkal, akik már hajlanak egy másfajta, franciás megoldás, a vers nyelvi struktúrájára összpontosító fordításminta felé, én az Arany János–Nyugat-féle formahű fordítást tartom a lehető legjobbnak. Persze tisztában kell lennünk a korlátaival. Az olaszban például csak fantom-versforma van, ha a mienkhez viszonyítjuk. A mondott vers nem fedi a verstan szabályai szerint olvasott vers formáját. Ha egy Montale-verset olaszul hallunk, ritmikája kevéssé fog hasonlítani a magyar Montale ritmikájához. Az endecasillabo nem jambikus sor, mi mégis annak fordítjuk. (Arról ne is beszéljünk, hogy az élő indogermán nyelvekben a hangsúly a ritmusképző elem, a magyarban az úgynevezett nyugat-európai versidomokban az időmérték. Természetesen indokolt jambusban fordítanunk, hiszen a páros szótagszámú emelkedő, illetve a páratlan ereszkedő sor a magyar fülnek jambikus ütemet sugall a sorvégtől visszafelé.) A magyar jambus lazább kezelésével, a különféle sortípusok egyenkénti elemzésével közel kerülhetünk az eredeti sor ritmikai sémájához, de az imént elmondottakból kitetszik, hogy teljes hűségről nem lehet szó. Tudnunk kell azt is, hogy – akárcsak a szavaknak – ugyanannak a formának más és más jelentése, hangulata lehet különféle nyelvekben. A Primavera hitleriana első sorai például hexametrikus jellegűek. Képzeljük el, mennyivel szokatlanabb s így meghökkentőbb ez olaszul (mert olaszul hexametert nemigen lehet csinálni), mint magyarul, hiszen nálunk egy verstanilag közepesen képzett gimnáziumi tanuló is tud hexameterben verselni. Vagy egy apróság: az olasz nyelv természete szerint az olasz versben többségben vannak az ereszkedő végű sorok, hiszen jóval kevesebb a véghangsúlyos szó, mint az ereszkedő ütemű. Ráadásul a véghangsúlyos szóknak nagyon korlátozott a rímlehetősége. Az endecasillabóban ezért váratlanul kiüt viszonylagos ritkaságával a tízes, az emelkedő végű sor. A magyarban ez a mindig kicsit meghökkentő ritkaság nem érvényesülhet: a tízes éppoly természetes, mint a tizenegyes. Végül figyelnie kell a fordítónak arra a modern költészetben másutt is gyakori jelenségre, hogy Montale szabadversei kötött sorokat, sortöredékeket sodornak. A szabadversben egyszer csak váratlanul felbukkan néhány tizenegyes, hét-hetes metszetű tizennégy szótagos sor. Ezt természetesen a fordításban is meg kell csinálnunk.
Újabb nehézségeket támaszt a rímelés. Magyarul a többi nyelvhez képest könnyű rímelni. Mivel azonban a fordító adott szöveggel dolgozik, olykor szívós türelemjátékra van szükség, hogy megvalósítsa a lehető legnagyobb tartalmi és formai hűséget. A Nyugat fordítói iskolájának volt erre egy jól használható receptje: a rímes vers első sorát híven lefordították, s meglehetősen szabadon kezelték a rímelő sorokat – a kínálkozó rímlehetőséghez fordítottak. A mi fordítói módszerünk inkább hajlik a globális megoldásra. Egy szakaszt egyszerre igyekszik megragadni. Sokszor úgy tetszik, hogy az eredetiben mintegy benne lappang a megoldás. Hadd mutassam be egy példán. A Marezzo egyik szakasza így hangzik:
Tutto fra poco si farà ruvido
fiorirà l’onda di più cupe strisce.
Ora resta così, sotti il diluvio
del sole che finisce.
Rögtönzött nyersfordításban egyszerre látom az egész szakaszt:
Nemsokára minden érdesebb lesz,
sötétebb sávokkal virágzik az ár.
Maradj hát így a nap özönében,
amely lenyugszik.
A páratlan sorokban rögtön szemembe szökik a legtermészetesebb rímlehetőség: minden – özönében. Ráadásul az asszonáncszerű, nem tiszta rím nagyon is Montale szellemében van. De mit kezdhetek a lenyugszik-kal? Véget ér, lemegy, kilobban, leáldoz – sorolom magamban a használható szinonimákat. Egy apró átalakítással a virágzik-ból melléknevet csinálok. Elejtem az itt nehézkes amely vonatkozó névmást. Átalakíthatnám a két sort participiális szerkezetté (a lenyugvó nap fényözönében), de ezzel egy fontos hangsúlyt veszítenék. S egyszerre előttem van az egész szakasz:
Érdesebbé lesz nemsokára minden,
a víz sötétebb sávokkal virágos.
Maradj hát így a nap fényözönében,
mielőtt még leáldoz.
Vannak viszont olyan szakaszok, amelyekben bizonyos elemeket nem lehet módosítani. Ilyenkor lemondok a globális fordításról, s a változtathatatlan sorokhoz töröm hozzá a többit. Ugyanebből a versből:
Un ondulamento sovverte
forme confini resi astratti:
ogni forza decisa già diverte
dal cammino. La vita cresce a scatti.
Nyersfordításban:
Hullámzás forgatja fel
a formákat, elvonttá lett határokat:
minden határozott erő eltérít
az útból. Az élet ugrásokban nő.
A szakasz legfontosabb eleme, Montale egyik jellegzetes mondanivalója a befejező mondat. Legfeljebb a szórendjét változtathatom meg. Ritmikai okokból a sorvégre csak egyetlen szó kerülhet: az élet. Változtathatatlan, hasonló okból, az eltérít is. A szakaszból először hát ez van meg: letérít – ugrásokban nő az élet. Az első sorba betoldok egy honosodásra hajlamos elemet, hiszen a két sor folyamatot fejez ki, jelenít meg drámai dinamikával:
Hullámrengés rombolja félig
Kínálkozik, hogy így folytassam:
már elvont formáit a térnek;
Ismét betoldottam egy szót, ezzel nem sokat hamisítottam, s megvan a rím a fontos befejező sorhoz:
az útról bármily nyers erő letérít.
Szeszélyes ugrásokban nő az élet.
Talán meglepőnek tetszik, de szabályosan rímelő strófákban kényelmesebben mozog a fordító – éppen mert egy zárt egésszel van dolga –, mint a Montale költészetében oly gyakori szeszélyesen, az olasz szöveg természetes lehetőségeinek engedve rímelő versekben. Mert ami Montalének természetesen kínálkozó lehetőség, az a fordítónak fáradságos munkával megoldható feladat. Olykor nyolc-tíz sort kell egyszerre látni, hogy a váratlanul felcsendülő rímeket megoldhassuk. Ráadásul korai verseiben sorközi rímek is vannak, s természetesen minél rövidebbek a rímelő sorfelek, annál nehezebb dolga van a fordítónak, hiszen annál szűkösebb a variációk lehetősége. („…e trova stanza in cuore la speranza” – „…megleli fészkét szívben a reménység”. Vagy: „…le mani s’afferrano ai rami” – „…vigyázva már borókaágba”, és van itt még egy harmadik rím is: „…dei pini nani” – amit csak egy sorral alább sikerült visszaadnom.
S nemcsak egyszerűen rímelnünk kell: a rím koronként és költőnként módosul, megváltoztatja hangtestét és jelentését. Montale költészete tele van olyan rímekkel, amelyek felületes olvasásra talán nem is tűnnek rímnek. Eretnek rímek ezek, majdnem rímek, rímsejtelmek. Egyik típus például: iride– sospiri. Ha jól odafigyelünk, az iride végső hangsúlytalan szótagja zeneileg tompa, mondhatnánk: leválik a rímelő két első szótagról. Ugyancsak a hangsúly emeli ki a rímelő szótagot az ilyen típusú Montale-rímekben: trasporta – morte. Talán nem is ilyen újszerű (korábban is találkozunk ilyenfélével az olasz költészetben) a harmadéles szavak utolsó előtti szótagjának kiejtése: si fondono – rombo. S folytathatnák a sort a Gli orecchini bújtatott rímein át a Gallo cedrone alig-rímeiig. Természetes, hogy a fordító a maga nyelvi anyagával kénytelen éreztetni, jelezni Montale rímeinek minőségét. A magyarban nincs harmadéles szó, de van sokféle asszonánc, kancsalrím-lehetőség.
Ezt is, mint minden egyebet, amiről szó volt, úgy oldjuk meg, ahogy lehet. Pontosabban: ahogy a legjobban lehet.
1981
Illusztráció: Montale magnóliaárnya
Ezek is érdekelhetik!
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
Giuseppe Ungaretti: Reggel (Búzás Huba felvezetőjével, fordításában) →
