Voltjelen

február 20th, 2022 |

0

Kerékgyártó László György: Görgey Artúr tábornok (2+1 dráma)

(2017 – 2019)

Tartalomjegyzék

A magyar példakép (rövidített változat)
ELSŐ FELVONÁS.
MÁSODIK FELVONÁS.
HARMADIK FELVONÁS.
A magyar példakép (teljes változat)
ELSŐ FELVONÁS.
MÁSODIK FELVONÁS.
HARMADIK FELVONÁS.
Kenyér helyett követ (monodráma)
ELSŐ FELVONÁS.
1. KÉP
2. KÉP
3. KÉP
MÁSODIK FELVONÁS.
1. KÉP
2. KÉP
4. KÉP
5. KÉP
Utószó az előzményekről.
Felhasznált főbb források jegyzéke.
Hivatkozások.

A magyar példakép

avagy

Így szeressétek a Hazátokat!

(Görgey Artúr)

*

DRÁMA HÁROM FELVONÁSBAN

(RÖVIDÍTETT VÁLTOZAT, 2018)

*

SZEREPLŐK

GÖRGEY_1, a fiatal Görgey Artúr (31 éves)
GÖRGEY_2, az idősebb Görgey Artúr (49 éves)
HANG, az idősebb Görgey Artúr hangja
NARRÁTOR

ELSŐ FELVONÁS

A szoba hátterében, a nézőtérrel szemben, kissé jobbra, egy nagyméretű íróasztal áll, az asztalra borulva a fiatal Görgey. Feje bekötve egy fehérpöttyös kék selyemkendővel. Mellette az asztalon, elmaradhatatlan bőrtáskája, rajta a vállon átvethető bőrszíj. Elől, egy kis asztal, mellette két szék. Az asztalon boroskancsó, két pohárral, a kancsóban „vörösbor”. A szobában félhomály van.

NARRÁTOR. (Belép, majd megáll a színpad bal oldalán.)

1849. augusztus 12-én éjjel, Görgey Artúr főhadiszállásán, Világoson, a Bohus-kastély egyik szobájában vagyunk, (Görgey felé fordul) a fővezér dolgozószobájában, amelyben a másnapi világosi-szöllősi fegyverletétel előtt Görgey „felkészül” a fájdalmas, az egyén és a Haza bizonytalan jövőjével kegyetlenül szembesítő, és mindannyiuknak csak szenvedést, vagy halált ígérő eseményére… A HANG a „jövőből”, az idősebb Görgey hangja. (Eltávozik a színről, majd megszólal a 44. korál.)

44. KORÁL

Befiehl du deine Wege
Und was dein Herze kränkt
Der allertreusten Pflege
Des, der den Himmel lenkt.
Der Wolken, Luft und Winden
Gibt Wege, Lauf und Bahn,
Der wird auch Wege finden,
Da dein Fuß gehen kann.

(Bízd utaidat
És mindazt, ami szíved bántja
Gondos kezeire annak,
Aki az eget irányítja;
Aki a felhőknek, a szélnek és a levegőnek
Útját, pályáját és futását megszabja,
Ő talál utat,
Amelyen lábaiddal járhatsz.)

(A zene után csend, majd kis idő múlva, balról, fentről megszólal a HANG.)

HANG. Görgey Artúr…  mondd!…  Te most FÉLSZ?!

GÖRGEY_1. (Görgey a hang hallatára előbb felkapja a fejét, majd hirtelen hátra lökve a széket felugrik és a Hang felé fordulva felkiált.)

… Én, Görgey Artúr honvéd tábornok? SOHA NEM FÉLTEM!  A félelmet bizonyos, hogy sohase ismertem. (Nyugodtabban folytatja.) Ezzel az egy érzéssel kevesebbet kaptam Istentől embertársaimhoz képest… Gyarló életemet most sem féltem.

(Előre jön, leül, mintegy megteremtve ezzel a felolvasás körülményeit, egy mappát kezébe véve, mesélve folytatja.)

  … Anyám halála óta az életemet nem tartottam sokra. Már gyerekként is szívesen mentem volna oda, ahol Ő van, ahová drága lénye távozott. Hiába ápoltam két évig… ez idő alatt még iskolába se jártam… Ő mégis meghalt.[1]

HANG. Szeretted Őt?

GÖRGEY_1. (Lelkesen mondja.) Most is szeretem! Inkább azt kellene mondanom, hogy nagyon szerettük bátyáimmal: a nálam 8 évvel idősebb Guidóval, és a 6 évvel idősebb Árminnal együtt, … István öcsénk akkor még csak 4 éves volt. Jó anyánk egyre súlyosbodó betegsége idején már csak az én gondoskodásomat fogadta el.  Ő volt a mi drága jó Anyánk: Perczián Erzsébet Vilma, tehetős, művelt lőcsei polgár lánya. Mivel nem büszkélkedhetett nemesi származással, ezért apámat: Görgey Györgyöt és családunkat apai nagyanyám, özvegy Görgey Jánosné Doleviczényi Anna Mária kitagadta. Apai nagyanyám kemény asszony volt, soha nem bocsátott meg apámnak azért, mert rangon alul nősült.[2]

Szegénységünk miatt kerültem egy ingyenes alapítvány révén a tullni katonai iskolába, 1832-ben, 14 évesen. Az ingyenes tanítás és ellátás lehetőségét nagyapámnak, Görgey Jánosnak köszönhettem, annak, hogy 1793-ban egy huszárrohamban hősi halált halt. Én azonban utáltam a katonaságot. Amíg nem ismertem azért, miután megismertem, azért. Apám halála után 2 évvel, 1845-ben kiléptem a császári és királyi katonai szolgálatból. Nemcsak az éhezés, a pénztelenség, a nősülésemet kizáró lehetetlenül nagy katonatiszti kaució miatt, de ellenállhatatlan vágy fogott el Magyarország, hazám felé, melytől akkori állásomban talán örökre távol kellett volna élnem. Nagy érdeklődéssel kezdtem a magyar politikai élet tanulmányozásához, és igyekeztem szegényes anyanyelv-tudásomat is gyarapítani, mert minden sor, melynek megértése nálam nehézségekbe ütközött, megannyi halk, de komoly szemrehányás volt nekem, hogy nemzetemtől elszakadtam.[3]

HANG. Aztán a sors mégis úgy hozta, hogy Prágába kerültél.

GÖRGEY_1. Mert ide volt ajánlásom, Josef Redtenbacher professzor mellé, a prágai egyetemre. Így végre azt csinálhattam, ami után mindig is vágytam, a természettudománnyal foglalkozhattam. Közelebbről: a vegyészettel.

HANG. Mellesleg, a kókuszzsír savainak szétválasztásakor „felfedezted”, hogy laurinsavat is tartalmaz. S a sors fintora, hogy a 40 forint pályadíjat, a bécsi Császári Tudományos Akadémia részéről, száműzetésed színhelyén, Klagenfurtban kapod majd kézhez.[4]

GÖRGEY_1. A laurinsavat akkortájt már ismerték, legalább három éve. Én csak azt mutattam ki, hogy a kókuszolajban is van belőle.

HANG. Ne szerénykedj! A módszer, amellyel ezt kimutattad, az egy teljesen új, addig ismeretlen módszer volt. Dolgozatodnak szinte azonnal nemzetközi visszhangja lett. A lembergi egyetemre is mehettél volna tanársegédnek.

GÖRGEY_1.  Amit visszautasítottam, mert Magyarországon akartam élni. De ennél fontosabb, ami ott történt velem Prágában. Itt ismertem meg Etelkámat, a francia honban született Aubouin  Adélt, aki társalkodónő volt a professzor családjában, s akit 48. január 16-án eljegyeztem. Március 30-án, a prágai evangélikus templomban volt az esküvőnk. Jóformán még el se kezdhettük közös életünket, mikor hívott a Haza: hát beálltam katonai szolgálatra a frissen szerveződő honvédseregbe, századosi ranggal. (Itt feláll.) És itt a lényeg: Hazám szeretete, 48 és 49 csinált belőlem „kényszer” katonát… (Visszaül.) Mikor Kossuth később, hadi érdemeim elismeréseképpen felajánlotta a gödöllői kastélyt és a hozzá tartozó birtokot, nem fogadtam el, inkább tanári állást kértem tőle, ha majd a háborúnak vége lesz… Hát nem egészen így alakult.

HANG. Akkor még tisztelted Kossuthot? Felnéztél rá?

GÖRGEY_1. Ma is tisztelem és felnézek rá, amiért tisztel-nem és becsülnöm lehet és kell. Hazánk honvédő harca – mondhatom azt – neki köszönhető. Kossuth nélkül Jellačić a maga pár ezer horvátjával leigázta volna Magyarországot.[5]  Ifjúként is lelkesedtem érte, megbabonázva hallgattam szónoklatát… Mára azonban ez a kép tény, hogy kissé (gúnyosan hangsúlyozza) „árnyaltabbá” vált… Most pedig ez a Temesvár!?

GÖRGEY_2. (Botladozva belép az ajtón, közben hátra tekintve és mutogatva kiáltja.)

Azt a keserves…! Három hadtestparancsnokod most is itt alszik a szobád ajtaja előtt.[6] Alig tudtam tőlük bejönni. Persze azok után, hogy hadtesteid előtt sorban bejelentetted a fegyverletételt, ezen egyáltalán nem csodálkozom. Féltenek. (Leül a fiatal Görgey mellé, kissé távolabb, a másik székre.)

GÖRGEY_1. (A fiatal Görgey mintha nem érzékelné az idősebb férfi érkezését, úgy folytatja.) Csapataimnak a rájuk váró szomorú végzetet tudtul adnom, természetes kötelességem volt. A táboron végig menve mindössze arra szorítkoztam, hogy az egyes hadtesteknek tudtul adjam a feltétel nélküli fegyverletétel szükséges voltát, azt hogy lehetetlen mind a két ellenséges hadsereget legyőznünk, ezért az orosz csapatok előtt letesszük a fegyvert. Kilátástalan helyzetünkben ezt kívánja tőlünk a Haza. Ebben is engedelmességet követelek: az elsőt, ki szökni mer, agyonlövetem!

GÖRGEY_2. Szigorú fegyelmet tartottál a hadseregben… A háború elején, egy grófot is kivégeztettél: Zichy Ödönt. [7]

GÖRGEY_1. Azt tettem, ahogyan az árulókkal szemben el kell járni. Mindegy, hogy gróf, vagy egyszerű baka az áruló. Háborúban voltunk. Hadműveleteim sokszor emberfeletti erőfeszítéseket követeltek beosztottjaimtól, vitézeimtől és személy szerint tőlem is. Gyakran aratott a halál és pánikot okozó harci események sem kerültek el bennünket. Később, alig 24 ezer főnyi seregemmel szemben 120 ezer fős orosz seregek álltak arra készen, hogy bekerítsenek és megsemmisítsenek. Vasfegyelem nélkül nem teljesíthettük volna feladatunkat és hazánk iránti esküvel vállalt kötelességünket.

GÖRGEY_2. Tudom, hogy fejedben és lelkedben most a holnapi nap bizonytalanságának és fájdalmainak zűrzavara kavarog. Márpedig te a zűrzavarban is mindig a Rend helyreállításának lehetőségét keresed: az ésszerű megoldást. És ez most is így lesz. Mint egy csatát, levezényled a fegyverletételt. Fel sem tűnik senkinek, hogy ismét emberfeletti feladatra vállalkozol. Miközben ott benn, jó mélyen, munkálkodik a nagy Görgey-lélek, amelyre betekintést soha nem engedtél a külvilágnak, cinikus szavaid védőbástyaként takart el mindent, ami érzelem. A férfias határozottság, egyenesség, bátorság, a szellemi és erkölcsi nagyság különös lenyűgöző hatása azonban mégis gyakran hatott közvetlen környezetedre…

GÖRGEY_1. (Feláll, ezzel önkéntelenül félbeszakítja, szinte leinti az idős Görgeyt. Mintha csak magának mondaná. Közben az idősebb Görgey is feláll.)

Hogy lehettem volna én bátor ember?! Bátor ember az, aki legyőzi a félelmét. Nekem pedig nem volt mit legyőznöm. Látszólagos bátorságom azonban kétségkívül példaként hatott katonáimra.

GÖRGEY 2. Gyakran kitártad karjaidat a halálra. Ehhez képest elég sokáig fogsz élni! (Gúnyosan mondja.) Még 67 évet, azonban úgy, mint egy lélekben kivégzett, a hazából kiátkozott ÁRULÓ. Erős jellem és tiszta lelkiismeret kell ahhoz, hogy ezt az életet emelt fővel, emberi tartással elviseld. A 98 emberi év nem kevés fiatal barátom. Ez vár Rád! Mostantól a lélek harcára kell felkészülnöd…

(Az utolsó mondat a távolból megismétlődik.) „Mostantól a lélek harcára kell felkészülnöd!”

GÖRGEY 2. (Kis idő múlva folytatja.) De mondd csak! Nagyon gyorsan lettél századosból tábornok, a legfontosabb magyar hadsereg fővezére, pedig mindössze harmincegy éves voltál. Tisztában voltál azzal, hogy mit vállalsz? Európa egyik legerősebb hadseregével, az Alfréd Windisch-Grätz herceg tábornagy vezette osztrák seregek ellen kellett a fiatal honvédsereg vezényletét felelősségteljesen ellátnod.

GÖRGEY_1. Kossuth engem kínált meg a Schwechatnál megvert hadsereg fővezényletével. Ezt a fontos megbízatást abban az erős meggyőződésemben vállaltam el, hogy a nemzet harca igaz ügyéért önvédelmi harc, és azzal a szilárd bizalommal, hogy az is fog maradni. Elvállaltam, mert hivatottnak éreztem magamat rá, és mert ha megtagadom, hazám iránti kötelességemet szegem meg.[8]

GÖRGEY_2. Első lépésként a honvéd alakulatokat meg-erősítetted, majd a népfelkelőket és nemzetőröket haza-küldted. Lassú, kényszerű hátrálás következett ezután az ország fővárosa, Buda felé.

GÖRGEY_1. Természetesen nem harc nélkül hátráltunk, csapataim pedig egyre inkább azt érezték, hogy nem menekülésről, hanem rendezett visszavonulásról van szó. Egyébként éppen Kossuth szavait tartottam szem előtt: „Míg van seregünk, van hazánk”.

Mikor Budát elérve, tisztjeim arra a fájdalmas felismerésre ébredtek, hogy az ellenség túlnyomó erejével szemközt győzni nincs kilátás, nemzeti és katonatiszti becsületérzésből egy utolsó döntő ütközetre, tisztes bukásra vágytak. Ebben az óhajtásban bizonyos mértékig Kossuth is osztozott velük, és kilátásba helyezte, hogy ezt az ütközetet Buda alatt fogják megvívni. Ő maga is – így fogadkozott – ott akar velük együtt elveszni! És a régi katonák számítottak erre a csatára. (Ezt már gúnyosan mondja.) Mivel pedig Kossuthnak a schwechati ütközet után – október végétől – a Buda falai alá temetkezés megfogadásáig – december végéig – elegendő ideje volt jól meggondolni, nem felel-e meg jobban a haza javának az, hogy a kormány helyezze át székhelyét Pestről Debrecenbe; de ő ennek a székhelyváltoztatásnak szükséges voltát csak akkor látta át, amikor nagylelkű fogadalmát be kellett volna váltania. Kossuth rögtönzött elmenekülése a Tisza mögé, tisztjeim szemében csak azt bizonyította, hogy ő, szavai ellenére nem képes meghalni a hazáért.[9]

Ráadásul a Kossuth vezette országgyűlés a hadsereg előzetes tájékoztatása nélkül indított békeküldöttséget Windisch-Grätz tábornagyhoz! Eredménytelenül tértek vissza… A régi csapatok lelkében nemcsak Kossuth, de az „ügy” iránti bizalmat is bizalmatlanság váltotta fel. A tisztikar egy része hirtelen leköszönt, a többiek is szemlátomást ingadoztak.

GÖRGEY_2. Január 5-én kiadtad a Váci Nyilatkozatod, amelyben tiszta vizet kívántál önteni a pohárba. Megfogalmaztad, világossá, egyértelművé tetted a hadsereg törvényes célját a haza védelmében és erre alapítva értelmezted a hadsereg viszonyát a kormányhoz, a Honvédelmi Bizottmányhoz. Remélve, hogy ezzel az ingadozó tiszteket meg-nyugtatod.

GÖRGEY 1. (Előre jön a közönség elé.)

„A hadsereg kinyilvánítja a következőket:

1. A feldunai hadsereg letett esküjéhez hű marad, s Magyarországnak V. Ferdinánd király által szentesített alkotmánya érdekében minden külső ellenséggel határozottan szembeszáll.

2. Nem kisebb határozottsággal azonban fel fog lépni mindazok ellen, kik az alkotmányos királyságot idő előtti köztársasági izgatásokkal felforgatni megkísértenék.

3. A feldunai hadsereg kinyilatkoztatja, miképp az ellenséggel való bármilyen alkudozásnak eredményét csak úgy fogja elismerni, ha ezen alkudozás egyrészt Magyarország azon alkotmányformáját, melyre a hadsereg megesküdött, másrészt pedig a hadseregnek katonai becsületét biztosítja.”[10]

GÖRGEY_2. És ekkor észak felé vetted az irányt, hogy a bányavárosokon át harcolva-vonulva az osztrák haderő nagy részét magadra vond, s így tavaszig mentesítsd a kormányt védő déli erőket az osztrák főerőtől, időt adva az újabb toborzásokra.

Téli hadjáratod alatt, a Szepesség felől jövet, herceg Windisch-Gräetz tábornagy egy küldötte jelentkezett nálad, és négyszemközt kívánt veled beszélni. Elmondta bizalmasan, hogy herceg Windisch-Gräetz tábornagynak az a kívánsága, hogy a feldunai hadtestet vidd át őfőméltósága táborába, és ha ezt teljesíted, akkor főhercegsége amnesztiát és a monarchián kívül gondtalan megélhetést biztosít számodra.

GÖRGEY_1. Én válaszul beszólítottam a szobába néhány törzstisztet, elmondtam nekik az iménti titkos beszélgetést, és átadtam a követnek váci kiáltványom egy példányát: vigye meg ezt feleletül annak, aki küldte.[11]

GÖRGEY_2. A téli hágók megmászása lovakkal, ágyúkkal, csontfagyasztó hidegben, s a harcokkal tűzdelt menetelések edzett, ütőképes sereget kovácsoltak katonáidból. Sikeres téli hadjáratod után azonban Kossuth mégsem téged, hanem egy öreg lengyel altábornagyot, Dembinski Henriket bízta meg a fővezérséggel.[12] Dembinski azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Már a kápolnai csata alatt Klapka három hadosztályparancsnoka csak a te ellenjegyzéseddel akart parancsot elfogadni Dembinski fővezértől, látva annak tehetetlenségét, kapkodását, és a hadműveletekre káros intézkedéseit. A csatavesztés után, egy bizalmatlansági szavazást követően, Dembinski altábornagyot lefogattad és őrizet alá helyezted. Ekkor indult el Kossuth úgy a táborba, hogy téged főbe lövet. A kivizsgálás után az ügy végül úgy zárult, hogy Dembinskit leváltották, téged megdorgáltak, Vetter altábornagyot pedig fővezérré nevezték ki. Ö azonban hamarosan betegséget jelentett, így Kossuth téged jelölt ki a magyar haderők ideiglenes főparancsnokává.[13] És ekkor elindult a dicsőséges tavaszi hadjárat sikersorozata…

A szolnoki, hatvani, bicskei és isaszegi győzelmek után, április 10-én Damjanich kiverte az osztrákokat Vácról.

(Csatazaj hallatszik, amelynek halkulása után folytatja.)

Az utcai harcban Christian Götz tábornok halálosan megsebesült. Te katonai pompával temettetted el az osztrák tábornokot, sőt az osztrák foglyoknak engedélyezted, hogy részt vegyenek a temetésen.[14]

GÖRGEY_1. A hős és becsületes katona megérdemli, hogy ellenfelétől is megkapja a végső tisztességet…

Vácon át Komárom felé indultunk, többek között azért is, hogy az osztrák fősereget magunkra vonva, ezzel Pestet megkíméljük a harcoktól, s hogy Komáromot felmentve, a Dunán átkelve az ellenség hátába kerüljünk. A tavaszi hadjárat legfontosabb befejező része Komárom teljes felmentése volt. Lőszerhiányunk azonban már csata közben is éreztette hatását, ágyúink a kelleténél előbb elhallgattak…  Tavaszi hadjáratunk győzelmei közben az osztrák udvar Windisch-Grätzet fölmentve, Welden táborszernagyot nevezte ki fővezérré, de most ez a fővezér is hátrálni kényszerült, menekült előlünk, ki az országunkból.

GÖRGEY_2. Artúr! Ekkor lehetett volna összeroppantanod az osztrák sereget. Miért nem tetted, miért vonultál Buda felmentésére, időt adva Haynaunak, az újonnan kinevezett fővezérnek, az osztrák seregek újraépítésére?

GÖRGEY_1. Bauer vezérkari főnök az ellenség üldözését, Klapka tábornok – Kossuth véleményével megegyezően – Buda felszabadítását tartotta indokoltnak. Klapkával együtt – tévesen – azt feltételeztük, hogy Buda bevétele néhány nap alatt megtörténik, ugyanis reméltük, hogy Hentzi vezérőrnagy reménytelen helyzetében meg fogja adni magát. Nem ez történt. Bécs „látszólagos” fenyegetése helyett én elsősorban politikai megfontolásból fogadtam el Klapka elképzelését.

GÖRGEY_2. Hogy érted azt, hogy Bécset „csak” látszólag fenyegetted volna?

GÖRGEY_1. Honvédő háborúnkat törvényes jogaink védelmében, a 48-as magyar alkotmányra tett katonai eskünk alapján folytattuk. Ezt a hatalmas erkölcsi erőt veszítettük volna el, ha a határt átlépjük, mert abban a pillanatban háborúnk támadó, hódító háborúvá vált volna. A tisztikar a magyar királyság védelmére és nem a császárság megtámadására esküdött, ráadásul a császárság elleni támadó katonai lépés a világ szemében is jogi és erkölcsi alapot szolgáltatott volna az orosz beavatkozásra.

GÖRGEY_2. Nem gondolod, hogy az orosz beavatkozás mindenképpen, a trónfosztás nélkül is megtörtént volna?

GÖRGEY_1. Igen. Ausztriát erre a lépésre katonai veresége kényszerítette.  Azzal, hogy orosz segítséget kért, egyben elismerte legyőzöttségét. Inkább „vállalta” a szégyent, minthogy továbbra is engedje az önálló had- és pénzügyet a magyar királyságban.

GÖRGEY_2. Ugyanakkor a Szent Szövetség is a beavatkozásra ösztönözte I. Miklós cárt, hiszen a trónfosztás az egyik monarchia egységének megbontását jelentette. De miért tekintetted az osztrákok háborúját Magyarország ellen törvénytelennek?

 GÖRGEY_1. Egyszerűen azért, mert törvényeink szerint még ma is V. Ferdinánd a magyar király, hiába mondott le Olmützben Ferenc József főherceg javára. Ezt a magyar országgyűlés nem hagyta jóvá, és Ferenc József nem lett a Magyar Szent Koronával megkoronázva. Jellačić hadseregének bevonulása törvénytelen támadás volt Magyarország ellen. A mi háborúnk tehát honvédő háború, a magyar nép alkotmányos jogainak védelmében, és nem egy rebellis csőcselék lázadása! A törvény elleni lázadást éppen a Habsburg-ház követte el!

Ekkor azonban szerencsémre senkinek sem volt ideje arra, hogy a trónfosztással foglalkozzon, mivel hadműveleteink komoly támadássá alakultak, amelyek a katonák minden testi és szellemi erejét fölemésztették. Végül kiáltványommal sikerült a Komárom körüli harcok előtt elindult lázongás folytatásának végleg elejét vennem.

(Előre jön a közönség elé, mintha katonáihoz szólna. Közben idősebb Görgey elhagyja a színpadot.)

„Bajtársaim!

Még alig egy hónappal ezelőtt a Tisza megett állottunk.

Ki hitte volna akkor, hogy egy hónap múlva szép hazánk nagyobb része fölmentve egy esküszegő rút dinasztiának rabigája alól.

A hazaszeretet szent ihlete áthatott benneteket.

Ti győztetek – győztetek hétszer egymás után; és győznetek kell ezentúl is.

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!

Tinektek jutott a szerencse, éltetek feláldozásával megadni e szép honnak ősi önállását, nemzetiségét, szabadságát, örök fönnlétét. Ez legszebb, legszentebb feladatotok.

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!

Sokan vannak köztünk, kik már kivívottnak hiszik hazánk óhajtott jövendőjét; de ne ámítsátok magatokat; mert ezen harc nem Magyarország és Ausztria közti harc egyedül – ez európai harc leend…

De ezen győzelemnek ti alig lehettek élvezői, ha bajnokai lenni híven akartok; és bajnokai csak akkor lehettek, ha mártírjai lenni ezen legszebb, legdicsőbb győzelemnek elhatározott szándéktok.

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!

S minthogy élő hitem, miszerint köztetek alig van, ki egy gyáva életet jobban szeretne a dicső halálnál, s ki velem egyformán ne érezné, hogy olyan nemzetet, melynek fiai hasonlók a szolnoki, hatvani, bicskei, isaszegi, váci, nagysarlói és komáromi hősökhöz, rabbá tenni többé nem lehet! Még a legborzasztóbb ágyútűzben is csak azon egy jelszavam marad hozzátok:

Előre, bajtársaim! Mindig előre!

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!”

(Felhangzik a Görgey-induló, majd kis idő múlva a fiatal Görgey is eltávozik a színpadról, de a zene folytatódik.)

Zene: Görgey induló (szerkesztett változat.)

Vége az első felvonásnak

Sötét

Rövid szünet

MÁSODIK FELVONÁS

Az Ostromzaj felerősödik, majd elhalkul. A zene után Görgey_1 bejön és leül az íróasztalához, majd követi őt Görgey_2, ő a kisasztalhoz ül. Ezután szólal meg.

GÖRGEY_2. Tizenhét napi ostrom után május 21-én a budai várat hős honvédjeid bevették. A császári Ausztria viselkedését jól példázza a várat védő Hentzi osztrák tábornok brutalitása, aki katonailag indokolatlan lépésként rommá lőtte a pesti Duna-partot. Kossuthnak írt beszámolódban ezt szemléletesen és érzékletesen leírtad.

NARRÁTOR. (Bejön, a közönség előtt, a színpad bal oldalán megáll, itt olvassa fel a levelet.)

„Borzasztó látvány volt! – az egész várost lángtenger borította és a füstgomolyok közepette az égő gránátok csillag-záporként iszonyatos dörgéssel zuhantak e szerencsétlen városra. – Nincs toll, mely e látvány nagyszerűségét egész valóságában leírhatná, de én részemről az egész tüneményben az ausztriai dinasztia halálpompájára gyújtott fáklyáknak lobogását láttam. Mert akiben, e hazában még egy szikrája volt a kegyeletnek a hiteszegett dinasztia iránt, azt a tegnapi tett örökre kiirtotta…[15] (Eltávozik a színről.)

GÖRGEY_1. (Gondolkodva előre jön.) Hentzi vezérőrnagy halálosan megsebesülve esett hatalmamba – a haldoklóval egy felsőbb hatalom hamarosan leszámolt. (Mindketten leülnek az asztalhoz.)

GÖRGEY_2. És ezek után sem változott meg a véleményed Kossuth trónfosztásáról?

GÖRGEY_1. Amíg nem volt tudomásunk az orosz beavatkozásról még fejemben forgott a trónfosztás vissza-vonatásának akár katonai erőszakkal, de ha lehetséges, inkább a politika eszközeivel megvalósítandó lehetősége is. Az orosz főhadsereg betörésének ténye azonban egy csapásra megfosztotta az 48-as alkotmány visszaállítására és a 49. április 14-i függetlenségi határozat visszavonására irányuló törekvéseimet minden gyakorlati jelentőségüktől…

(Kis szünet után folytatja.) Miután június 28-án Győr feladására kényszerültünk, Kossuth a 26-i minisztertanácson elfogadott javaslatommal szemben újabb haditanácsot tartott, amelyen Dembinski és Perczel tanácsára elhatározták, hogy nemhogy Kossuth és a kormány nem vonul a bevehetetlen komáromi várba, de a sereg összpontosításának új kijelölt helye Komárom helyett Szeged és környéke. Ez a terv az ország csaknem egész területének feladását jelentette, ráadásul a terv valósággal rákényszeríti ellenfeleinket arra, hogy egyesüljenek. A Szeged környéki összpontosításnak egyetlen „előnye” volt, hogy a menekülés Törökország felé innét még lehetséges.[16]

GÖRGEY_2. Első mondatod a hírre így hangzott: (gúnyosan mondja) „úgy látszik, az urak Pesten jobban bíznak a török határban, mint Komáromban és a hadseregben”.[17] A kormánybiztos Ludvigh is hasonlóan vélekedik, ezt írja levelében: „… Ha vesznünk kell, ne vesszünk oly terv következtében, minőt nekünk csak ellenség javasolhatna.”

Július 2-án, kora reggel, azonban Haynau csapatai előre-nyomultak a komáromi sáncok, a magyar tábor ellen, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a Buda felé vonulás útját elvágják. Elkezdődött a szabadságharc hajnaltól késő estig tartó legnagyobb csatája. Véres ütközetre lehetett számítani, a harminckétezer főnyi magyar sereggel szemben ötvenkilenc-ezerfőnyi osztrák-orosz haderő állt. Tudtad, hogy ember-feletti erőfeszítés vár a hadseregre és fővezérére.

GÖRGEY_1. Klapkával együtt vágtattunk ki az elsáncolt táborból. Közben Ószőny az osztrákok kezébe került. Hogy Klapka és Leiningen Ószőnyt vissza tudja foglalni, egy hatalmas lovasrohamot rendeltem el Pöltembergnek. Az osztrák lovasság kezdetben megfutamodott, a roham balszárnyát ért ágyútűz azonban zavart okozott…

Lovasroham (A hanghatás halkulásával folytatódik a szöveg.)

GÖRGEY_2. Ekkor álltál a balszárny élére, hogy a helyes irányt megadd.

GÖRGEY_1. Jobbra tőlem egy sötét ellenséges vonal ötlött a szemembe. Ulánusoknak néztem őket. Balra tőlük állt az ellenséges középhad szélső jobbszárnyi ütege, és rendkívül szaporán szórta lövedékeit az utánam nyomuló huszárokra. Előre láttam, hogy ezeket, ha az eddigi irányban közelítenek, jobb felől, nagy veszedelem érheti. Mivel kiáltásom ilyen távolságból az előnyomulás zajában és a közeli ellenséges ütegek szakadatlan bömbölése közepette odáig el nem hatott – arra voltam utalva, hogy kalapommal integetve és mutogatva értessem meg magamat Pöltenberg tábornokkal. Merőn a felém közeledő huszárokra szegzett szemmel igyekeztem kiolvasni mozdulataikból, vajon értik-e a veszélyt rejtő pont felé való mutogatásomat: egyszerre csak erős ütést kaptam, (itt lelassul) és éreztem, hogy meg vagyok sebesülve.

Zene: Rick Wakeman (Szerkesztett változat.)

GÖRGEY_2. A túlerő ellenére is győztél, abban az értelemben, hogy Buda felé a legrövidebb út nyitva állt, az ellenség pedig az újabb magyar támadásra felkészülendő, hátrább vonta csapatait… (Kis idő múlva folytatja.)

Két kísérővel, este nyolc óra tájban indultál vissza a komáromi erődbe. Egyik oldaladon a sebedet ellátó orvos, másik oldaladon egy törzstiszt lovagolt, hogy közben elért ájulásaid alatt le ne ess a lovadról. Az ájulásokon a magad erejéből sikerült úrrá lenned. Akkor még nem tudták, hogy a 12-15 cm hosszú ferde fejsebed mélysége – amelyet egy orosz gránátrepesz okozhatott, – a koponya tetején, éppen elérte az agyvelőt. Mindenesetre orvosaid három napig mindentől eltiltottak.

A hadsereget két csapás is érte. A te sebesülésed, és az a hír, hogy Kossuth közben – a küldöttség által vitt ígéreted, s az azt megelőzően írt leveled „sorrendjének” cseréje miatt (gyanúsítva, kérdően) – vagy inkább erre hivatkozva? – úgy vette, hogy nem kívánsz levonulni Aradra. Összehívta a minisztertanácsot és parancsmegtagadás miatt leváltott fővezéri tisztségedről.

GÖRGEY_1. (Felkel és előre jön.) Leváltásom híreit eltitkolták előlem, de 5-én véletlenül mégis tudomásomra jutott. Azonnal lemondtam. A tisztikar küldöttsége után azonban visszavontam a lemondásom azzal a kijelentéssel, hogy a tisztikar bizalmából megválasztott hadvezérnek tekintem magam, nem pedig a kormány tábornokának.

GÖRGEY_2. Jellemző rád, hogy életveszélyes sebesülésed és fájdalmaid sem önmagadra, hanem a hadseregre és hitvesed sorsára irányította figyelmedet. A következő sorokat írtad távol levő kedvesednek.

39. ALT ÁRIA (Szerkesztett zenekari részlet.)

(A zene alatt a fiatal Görgey leül az íróasztalához és ráborul. A NARRÁTOR bejön és a közönség elé állva, a zene halkulásakor, elkezdi olvasni a levelet. Röviddel a zene befejezése előtt fejezi be az olvasást. )

NARRÁTOR. „… Most két nap óta megint nyeregbe tudok szállni, ámde az olyan megerőltetések, amelyek azelőtt gyermekjáték számába mentek előttem, most valóban beteggé tesznek… Ameddig mostani állásomat töltöm be, addig neked nem szabad a közelemben lenned, mert a szomorú sorsodon, bús végzeteden való folytonos tépelődés csüggesztően hat bátorságomra, amelyre pedig annál nagyobb szükségem van, mert hiszen másokba is nekem kell bátorságot öntenem.  (Érzelmesen mondja.) A legjobb az volna, ha magad keresnél magadnak egy biztos menedéket és aztán titokban közölnéd velem tartózkodásod helyét. Ha életben maradok és szabad leszek, majd felkereslek és eljövök érted.”  (Kimegy a színpadról.)

GÖRGEY 2. (A fiatal Görgeyt nézi, majd rákiált.)

Még hogy szabad leszel… még hogy életben maradsz… miért áltatod őt Görgey! Nagyon is jól tudtad és tudod, hogy bármerre is dőljön el hazánk sorsa neked így, vagy úgy, mártírszerep fog jutni. Miért hitegeted azt a nőszemélyt, akit legjobban szeretsz?!… Ráadásul most is arra kéred, hogy maradjon távol tőled és tűrjön szótlanul!…

GÖRGEY_1. (Ezekre a szavakra felemeli a fejét, úgy válaszol.) S ő mégis elfogadott, és ebben a jövő nélküli bizonytalan sorsban, rettentő teherként is vállalt engem. És nem csak vállalt, de biztos támaszomként, bennem élő hűséges lelki társammá, lelkemet óvó, titkos erőmmé, őrangyalommá szegődött.

GÖRGEY_2. És elkezdődik a magyar haderő levonulása Szeged felé, a Duna bal partján, egy életveszélyesen sebesült tábornok vezetésével. Előtted van az ötszörös túlerőben lévő orosz-, mögötted a megerősített, üldöző osztrák hadsereg.

GÖRGEY_1. Hadtesteim 30-40 kilométeres erőltetett éjjeli menetekkel 15-én egymás után megérkeztek Vácra. Az orosz lovasságot onnét kiszorítva, erős harc alakult ki az orosz csapatokkal. Az ellenség főerejével kerültünk szembe. Visszavonulásunknak Vácról az ellenség szeme láttára kellett folytatódnia. [18]  [19]

GÖRGEY_2. A rekkenő hőségben lázasan irányítod a visszavonulást Váctól egész Bánkig. A láz és kimerültség miatt először Rétságnál, majd Balassagyarmattól Losoncig, két napon át eszméletlen állapotban szállítottak egy homokfutó kocsin. Július 18 reggeltől július 20 estéig semmit sem tudtál arról, hogy mi történik a hadsereggel. 20-án este tértél magadhoz.[20] [21]  Ekkor, még éjszaka, két orosz tiszt jelent meg főhadiszállásodon, Rimaszombaton.

GÖRGEY_1. A hadikövetek kijelentették, hogy Paszkevics tábornagy parancsára, azzal a megbízatással érkeztek, hogy engem őfelsége, a cár nevében felszólítsanak, rakjam le a fegyvert. Addig is 48 órás fegyvernyugvást ajánlottak. Megjegyeztem, hogy írott meghatalmazás nélkül bajosan tudnak meggyőzni küldetésük valódi voltáról… A beszélgetés során Kotljarovszkij kapitányt sikerült lépre csalnom… Az orosz hadsereg hadmozdulatai egyelőre lehetővé teszik számomra a visszavonulás zavartalan folytatását – mondtam. De ön ezt az irányt már nem sokáig követheti – vetette közbe a kapitány, mert ön erre halad – s ekkor ujjával az asztalra vonalakat rajzolva magyarázta –, és itt jön Rüdiger, itt Cseodajev, itt pedig Grabbe. A rajzok megegyezése feltevéseimmel nem lehetett puszta véletlen. [22]

GÖRGEY_2. Te pedig kihasználtad az orosz követek megjelenését, kérted, hogy válaszodat Paszkevics herceghez továbbítsák. A békés tárgyalások feltételéül pedig az 1848-ban V. Ferdinánd király által szentesített magyar alkotmány fönntartásának garanciáját jelölted meg. Minderről természetesen tájékoztattad a kormányt is.

A július 23-ról 24-re virradó éjszaka most már magától gróf Rüdiger orosz császári hadtestfőparancsnoktól kaptál levelet, amelyben többek között a következőket írta:

NARRÁTOR. (Bejön, és egy levélből felolvas.)

„Az ön tehetsége kétségkívül súlyos nehézségeken lett úrrá hadtestével; de ön sem titkolhatja önmaga elől, hogy hadtestét e pillanatban közeli veszedelem fenyegeti. Ezért teljes bizalommal kínálom fel önnek, uram, a tárgyalások útját. Kérem, tudassa velem azokat a föltételeket, amelyek mellett lehetőnek tartaná az önre nézve most már egyenlőtlen küzdelemnek véget vetni…” [23] (A színpadon marad, félreáll.)

GÖRGEY_1. Én gróf Rüdiger orosz hadtestparancsnoknak lényegében a következőket válaszoltam:

Hogy én részemről kész volnék tisztességes föltételek mellett békejobbot nyújtani, ha csupán csapataim és személyem megmentéséről lenne szó.

Hogy itt viszont Magyarország megmentéséről van szó, melynek politikai létét az osztrák császár és közvetlen környezete meg akarja semmisíteni.

Hogy nekünk mindaddig küzdenünk kell, amíg békés polgártársainkat meg nem mentjük a leigáztatás veszélyétől, vagy amíg az egyenlőtlen küzdelemben el nem vérzünk.

Hogy ezt, mint becsületes katona és az államtól rám bízott csapatok vezére válaszolom.

Hogy azt remélem, minden magyar csapatvezér úgy gondolkozik, mint én, vagyis bajosan lehet Magyarországot az egyes hadvezérekkel való részleges megállapodások útján pacifikálni.

Hogy én mindazonáltal kötelességemnek tartom a Magyarország ideiglenes kormánya és herceg Paszkevics orosz tábornagy közti titkos tárgyalások útját megnyitni és egyengetni.[24]

GÖRGEY_2. Július 28-án Grabbe támadását Gesztelynél Leiningen hadteste oly sikeresen verte vissza, hogy az orosz csapatok sebesültjeiket hátrahagyva, megrendült állapotban egészen Putnokig hátráltak.

GÖRGEY_1. Ez tette lehetővé, hogy 28-án éjjel és 29-én végrehajtott hatalmas menettel kicsússzunk az orosz hadtestek északi és déli újabb bekerítő gyűrűjéből.

GÖRGEY_2. Grabbe veresége miatt Paszkevics erő össze-vonást végez, és megindul Miskolc felé, hogy felszámolja a magyar hadsereget. Ekkor azonban hadtesteid már Tokaj felé meneteltek a Tisza bal partján. Ezzel a hadműveleteddel az ötszörös túlerőben levő Paszkevicset majdnem nevetségessé tetted, miközben a déli seregeket további egy hétre mentesí-tetted az orosz inváziótól. [25]

I. Miklós cár 1849. augusztus 6-án a következőket írja majd Paszkevicsnek:

NARRÁTOR. (Előre lép.) „…Sehogy sem tudok napirendre térni a fölött, hogy Görgey Komárom elhagyása után hogyan kerülhette meg hadseregünknek előbb a jobb-, aztán a balszárnyát, hogyan tehetett ilyen hatalmas kört, hogyan teremhetett délen, hogyan egyesülhetett az ottani erőkkel! S mindezt az általad vezetett százhúszezer főnyi bátor és fegyelmezett hadseregünk ellenében.” [26] (Eltávozik.)

GÖRGEY_2. (Nagy hangsúllyal, felháborodva mondja.)

Az ötszörös túlerőben lévő orosz fősereg hadtestei között, sorozatos csatákra kényszerítve, kimerítő, erőltetett menetekkel, életveszélyes sérüléseddel, eszméletvesztésekkel járó seblázaid ellenére is, Paszkevics herceg seregét több napi járóföldre megelőzve, időre lehoztad seregedet az összpontosítás megjelölt helyszínére: Aradra… és Dembinski nincs sehol!…[27] Vajon ki a felelős a magyar seregek egyesülésének elmaradásáért?… Itt nem vetődik fel a honárulás kérdése?…  Vajon ezért egyedül Dembinski a felelős? És aki őt, számos alkalommal megtapasztalt alkalmatlansága ellenére, kinevezte?… Nem kerülhető el az a máig megválaszolatlan kérdés: ezért Kossuthot, a kormányzót milyen felelősség terheli?

Továbbá: vajon nem lehetséges az, hogy Arad helyett Temesvárt nem is Dembinski, hanem maga Kossuth választotta? Dembinskit titokban nem Aradra, hanem Temesvárra rendelte, ahogyan Bemet is? Duschek Ferenc, Kossuth pénzügyminisztere, ezt fogja majd állítani hadbírósági vallomásában…[28]

GÖRGEY_1. Kossuth eddig is megragadott minden alkalmat, hogy idegent bízzon meg a fővezérséggel,[29] aki belpolitikai népszerűségét és hatalmát nyilvánvalóan nem veszélyeztette…

Azt azonban ismerjük el, hogy a temesvári vereség után Kossuthnak mindenképpen menekülnie kellett, ehhez nem fér kétség. Rá még az emigrációban is sokáig szüksége lesz a Hazának, rám már csak a holnapi napig. De ez a nap, a holnapi… (kisvártatva mondja) most már a mai…, ez lesz életem legnehezebb napja!

GÖRGEY­_2.  Görgey Artúr! Nem fog eltelni sok idő és nem lesz alkalmad arra, hogy Kossuth felelősségéről elmélkedjél, mert éppen Kossuth lesz az, aki TÉGED tesz felelőssé a bukásért. Viddini levelében majd megvádol téged és BŰNBAKKÁ tesz a nemzet, s a világ előtt. Ettől kezdve a nemzet ÁRULÓJA leszel, azért, mert most Világosnál leteszed a fegyvert. Ráadásul „feltétel nélkül”!

GÖRGEY_1. Ezzel engem nem vádolhat, hiszen az oroszok előtti fegyverletételről egy haditanács döntött, nem beszélve arról, hogy utolsó, a nemzethez intézett kiáltványában maga Kossuth is elismerte: „… nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményében folytathassuk.”[30] Mi változott meg azóta, hogy e sorokat papírra vetette?

GÖRGEY_2. Legfeljebb az, hogy téged teljhatalmú diktátorrá nevezett ki… Kinevezett, de úgy, hogy annak érvénybelépése előtt több órával még elhagyhassa az országot. Pontosabban: szakállát leborotválva, bajuszát rövidre nyírva, haját hatra fésülve, feltakarva fejének kopasz részét, hamis papírokkal, hivatali személyzetét tájékoztatás és pénz nélkül hátrahagyva, titokban elmenekült…[31] Kossuth kiáltványa után Te is megírtad kiáltványodat a néphez.

GÖRGEY_1. (A közönség elé megy.)

Polgárok! Mindent, mit súlyos helyzetünkben hazánkért tenni lehet, megteszek, harccal vagy békés úton, akként, amint a szükség fogja parancsolni; mindenesetre úgy, hogy a már annyira megfeszített áldozatok könnyíttessenek, az üldözések, kegyetlenkedések és gyilkosságok megszüntessenek.

Polgárok! Mit Istennek megfejthetetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az IGAZ ÜGY ÖRÖKRE VESZVE NEM LEHET!

Polgárok! Isten velünk![32]

GÖRGEY_2. Pöltenberg tábornok, augusztus 11-én, nem sokkal Kossuth távozása után, a következő sorokat hozta Rüdigertől:

NARRÁTOR. (Ismét bejön, ő olvassa fel a levelet.)

„Tábornok úr! Őfőméltósága engem bízott meg, hogy értesítsem önt, uram, hogy az ő hadseregének egyedüli rendeltetése a harc, és ha ön a törvényes uralkodó előtti meghódolásról óhajt alkudozni, az osztrák hadsereg főparancsnokához kell fordulnia, aki valószínűleg el van látva az ehhez szükséges teljhatalommal.

Ártánd, 1849. augusztus 9.  Theodore Rüdiger gróf ”[33]

(Háttérbe vonul.)

GÖRGEY_2. Csak feltétel nélküli fegyverletételre volt lehetőséged… De hogy visszatérjek eredeti kérdésemhez: most mitől félsz Görgey Artúr honvéd tábornok? Talán attól, hogy mégis rosszul döntöttél? Hiszen a török határ felé még kitörhettél volna!

GÖRGEY_1. Török területen, egyáltalán Magyarországon kívül, sem nekem, sem – ameddig én parancsolok – a hadseregnek nem volt semmi keresnivalója; mert ez a hadsereg nemzeti hadsereg, és én – aki magyar vagyok magam is – mint parancsnok kötelességemnek tartom a hadsereget minden oly lépéstől visszatartani, amellyel magyar nemzeti jellegét megtagadná. Csalódtam volna, mikor azt hittem, hogy a nemzet igazi és elidegeníthetetlen nagysága a következő dolgokon alapul:

– a magyar embernek az elleni mély ellenszenvén, hogy elhagyja hazáját, még akkor is, ha itthon a halál, a hóhér keze várja;

– azon a nemes bátorságon, mellyel a magyar ember megküzd balsorsával, és ha le nem küzdheti, törhetetlen lélekkel elviseli?

Az osztrákoknak pedig azt a tisztességet, hogy fegyvereinket kezünkből átvegyék, már abban a pillanatban elvesztették, mikor a tavaszi hadjáratban megtört bátorságukat nem a tulajdon erejükbe vetett bizalmon, hanem csak az Oroszország közeli megmentő segítségébe vetett reményen tudták újra felébreszteni.[34]

GÖRGEY_2. Ekkor írtad meg azt a fájdalmasan szép levelet Rüdiger lovassági tábornoknak, amelyet majd az általad összehívott haditanácson olvastál fel. [35]

GÖRGEY_1. Csak így tudhattam a hadsereget az utolsó pillanatig együtt tartani; csak így érhettem el azt, hogy a haditanács attól a gyanútól, hogy én a fegyverletételt – és különösen az oroszok előttit – személyes érdekemben tervezem, csaknem ugyanúgy mentes maradjon, ahogyan tőlem is távol állt a gondolat, hogy cselekedeteim következményei alól kibújjak.[36]

GÖRGEY_2. Augusztus 11-én este, a nyolcvan főt számláló haditanács két szavazat ellenében megszavazta az orosz csapatok előtti fegyverletételt, és jóváhagyta a Rüdiger tábornoknak írt leveled továbbítását. A haditanácson elhangzott utolsó mondataid is azt mutatják, hogy a maga valóságában látod a jövőt, és erre figyelmeztetted bajtársaidat is.

GÖRGEY_1. (Előre jön, a közönség elé és felolvassa a levelet.)

Barátaim! Szilárd meggyőződésemet követem, és a további vérontást károsnak ítélve arra kérem önöket, akikhez nem férhet a gyávaság vádja, hogy gondosan mérlegeljék javaslatomat, mely a szorongatott hazának legalább a békét hamarosan meghozhatja… Magukra hagyom most önöket, nehogy jelenlétemtől zavarva javaslatomat kevésbé alaposan mérlegeljék, és mindenekelőtt arra kérem önöket – kötelezve magam, hogy határozatuk értelmében fogok cselekedni –, hogy ne áltassák magukat rózsás reményekkel, mert lehet, hogy utunk a vérpadra vezet. [37]

(Kis idő múlva folytatja.) Estébe hajlott az idő, közeledett  kényszerű elválásunk órája, és szükségét éreztük, hogy önként vállalt sorsunk beteljesülésének előestéjén kölcsönösen és ünnepélyesen egy lélekemelő utolsó „istenhozzádot” mondjunk egymásnak. A kastély nagytermében gyűltünk össze.

(Leül az íróasztalához.)

GÖRGEY_2. Az utolsó estén leverten és zárkózottan ültél, egyébként mindig hideg, komoly és tekintélyt parancsoló magatartással: vonásaidban a belső rázkódásnak most sem volt látható semmi nyoma. Úgy látszott, mintha minden érzést visszafojtva csupán a józan, számító észt engednéd magadon uralkodni. Így ültél, sebesült fejedet kezedre támasztva, s majdnem semmit sem beszéltél, és semmit sem ettél… Nem Kossuth, hanem a te fejeden lett töviskorona a hatalom koszorúja.[38]

GÖRGEY_1. (Határozott léptekkel előre jön, a közönségnek mondja.)

Gróf Rüdiger tábornok úrnak… Tábornok úr! Ön bizonyára ismeri hazám szomorú történetét. Megkímélem Önt mindazon végzetszerű események fárasztó ismertetésétől, amelyek minket egyre mélyebben vittek a kétségbeesett küzdelembe, eleinte törvényes szabadságainkért, azután létünkért. Ezen alkalommal Őfelsége, a cár nagylelkűségébe vetem bizodalmamat, hogy ő azon számos derék bajtársaimat, kik, mint korábban osztrák tisztek, a viszonyok hatalma által ezen Ausztria elleni szerencsétlen harcba belesodortattak, nem fogja egy bizonytalan sorsnak és egy mélyen megszomorodott nemzetet, mely az ő igazságérzetéhez folyamodik, nem fog ellenségei szilaj bosszúvágyának védtelenül kiszolgáltatni. Talán elég lesz, ha egymagam leszek ennek áldozata…[39]

(Megszólal a zene, Görgey vigyázzban áll.)

NARRÁTOR. (A zene halkulása után a magyar szöveget a háttérben lassan, de folyamatosan mondja. Ezt követően mindketten elhagyják a színpadot. A felerősödő zene alatt már üres a színpad. )

62. KORÁL (Szerkesztett változat.)

Wenn ich einmal soll scheiden,
So scheide nicht von mir,
Wenn ich den Tod soll leiden,
So tritt du denn herfür!
Wenn mir am allerbängsten
Wird um das Herze sein,
So reiß mich aus den Ängsten
Kraft deiner Angst und Pein!

Ha egyszer el kell távoznom,
Ne hagyj el engem!
Ha majd meg kell halnom,
Lépj hozzám!
Amikor szívemet
A halál rémülete szorítja,
Ragadj ki a félelmekből
A Te félelmed és szenvedésed erejével.

Sötét

Vége a második felvonásnak

Rövid szünet

HARMADIK FELVONÁS

A szoba, illetve a színpad lényegében ugyanúgy van berendezve, ahogyan az első felvonásban láttuk, néhány tárgy utalhat a változásra.

NARRÁTOR. (Belép, a közönségnek mondja.)

1867. július 19-én Klagenfurt közelében, Viktringben vagyunk, az erdőszéli kis vidéki házban, ahol száműzetésében Görgey él, Görgey dolgozószobájában…

Tizennyolc év telt el a szabadságharc és a fegyverletétel óta… Most az idős Görgey előtt idéződik fel a fiatal hadvezér, az ifjú Görgey, hogy akkori énjével szembesülve keresse és megértse számkivetett életének miértjeit, cselekedeteinek, lelkének és gondolatainak Hazájához, magyar nemzetéhez elszakíthatatlanul kötődő igazságait… (Elhagyja a színpadot.)

(Kis idő múlva belép az idős Görgey, izgatottan járkál fel-alá a szobában.)

GÖRGEY_1. (A fiatal Görgey is belép, s mintha csak most hagyták volna abba a beszélgetést, felteszi a kérdést az idős Görgeynek.)

Én még a csaták előtt sem voltam olyan felfokozott lelki-állapotban, ahogyan most téged látlak. Talán csak nem a nemrégen távozó klagenfurti rendőrfőnök és a zsandár-parancsnok látogatása zökkentett ki a 18 év számkivetés hatásának beletörődő nyugalmából?

GÖRGEY_2. Látogatóim élőszóval, hivatalosan tudtomra adták, hogy a Bécsből érkezett felsőbb parancs értelmében ezentúl szabadon járhatok-kelhetek, költözhetek…  Helyhez kötöttségem megszűnt! …[40]  (Boldogan kiáltja.)

1867. július 19. – Görgey Artúr a mai naptól újra szabad ember!

Tizennyolc év számkivetés, munkanélküliség! Mit számít! Még ma, mint szabad ember, a klagenfurti éjjeli vonattal utazom Magyarországra.

GÖRGEY_1. Azért nem árt, ha beszerzel egy bokszert. A magyarok – néhány kivételtől eltekintve – árulóként, gyűlölettel fognak fogadni.[41] Megítélésed mind a mai napig semmit sem változott. Hiába írtad meg és került kiadásra még 1852-ben – igaz németül – az „Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben” című könyved, mint ahogyan a nemrég, május 29-én befejezett, szinte irodalmi értékű „Gazdátlan levelek” logikus, meggyőző gondolatai is csak a legnagyszerűbb emberek lelkében keltenek majd visszhangot.

GÖRGEY_2. Az igazságot le kellett írnom, de ez nem jelenti azt, hogy hiú reményekben ringatnám magam… Lelki erőm ennek a sorsnak is meg fog felelni; de bármi legyen a vége, az lesz mindég vezértüzem, ami eddig volt: egy isteni eszmét valósítani meg hősi akarattal, kicsiben, nagyban, amint a sors méri…[42]  (Kisvártatva így folytatja.)

Világos óta nem sírtam. Minek is sírtam volna, mit is. Bajtársaim sorsát? Hiszen legszebb sorsuk jutott. Mártírként haltak el, mint elösmert Hősök: megmaradt legalább becsületjök, holott rólam még azt is leszaggatták, és szaggatják még folyvást…[43]

(Megszólal a zene, majd a halkulás után, a fiatal Görgey felé fordulva folyamatosan mondja a magyar szöveget.)

54.ab KORÁL (Szerkesztett változat.)

O Haupt voll Blut und Wunden,
Voll Schmerz und voller Hohn,
O Haupt, zu Spott gebunden
Mit einer Dornenkron,
O Haupt, sonst schön gezieret

Mit höchster Ehr und Zier,
Jetzt aber hoch schimpfieret,
Gegrüßet seist du mir!
Ó fő, vérrel és sebbel teli,
Csupa fájdalom és csúfság,
Ó fő, melyet gúnyból
Tövissel koronáztak,
Ó fő, melyet máskor a legnagyobb
Tisztelet és ékesség övezett,
Most azonban olyan megvetett,
Hadd üdvözöljelek!

GÖRGEY_1. (A következő, „54b” korálba való átmenet után, folytatólagosan, most a fiatal Görgey fordul az idős Görgey felé, s ő mondja folyamatosan a szöveget, a zene végéig.)

Du edles Angesichte,
Dafür sonst schrickt und scheut
Das große Weltgerichte,
Wie bist du so bespeit;
Wie bist du so erbleichet!
Wer hat dein Augenlicht,
Dem sonst kein Licht nicht gleichet,
So schändlich zugericht’?

Te nemes arc,
Mely előtt retteg és fél
A nagyvilág,
Hogy leköpdöstek;
Hogyan lettél ilyen sápadt!
Tekinteted semmivel
Össze nem hasonlítható fényét
Ily gyalázatosan ki törte meg?

(A zene hangjai után belép a NARRÁTOR.)

GÖRGEY_2. Kossuth így kezdi 1849. szeptember 12-én, Viddinben írt levelét:

NARRÁTOR. „Szegény szerencsétlen hazánk el van veszve. Nem az ellenség ereje, hanem árulás és alávalóság által esett el. Óh, hogy ezt meg kell érnem, s nem szabad még meghalnom! Én Görgeyt a porból emelém fel, hogy magának halhatatlan dicsőséget, s a hazának szabadságot vívjon ki! S ő Magyarország gyáva hóhérává lőn.”[44]

GÖRGEY_2. De írt ennél még cifrábbat is!

NARRÁTOR. „Egy újabb szégyene a Habsburgoknak, hogy még Görgeyből sem tudtak árulót csinálni; őket még ezen irtózatos ember is megvetette… A Habsburg-ház újabb története oly határtalanul gyalázatos, hogy még ezen átkozott rabló bandita morálja is szégyenelt vele cimborálni.  Damjanich! Leiningen! Pöltenberg! Kiss! Aulich! Láhner! Csány! Vécsey!… és ti többiek, a legbódultabb és legoktalanabb árulás vakhitű áldozatai, mutassátok fel gyakran sápadt árnyékaitokat az éj homályában az árulónak és öntsétek el gyávasággal bűnös keblét, hogy Isten bírói székét rettegve, halált óhajtson, és soká ne merjen meghalni.”[45] (Elhagyja a színpadot.)

GÖRGEY_2. Még az olyan kiváló költő, mint Vörösmarty Mihály is a hatása alá került.

NARRÁTOR. „Görgeynek hívják a silány gazembert,/ Ki e hazát eladta cudarul./ Kergesse őt az Isten haragja/ A síron innen és a síron túl./

Kergesse őt a balszerencse, mint/ Szilaj kutyák a felriadt vadat,/ Éljen nyomorbul s kínbul mindhalálig/ És ha elhal, verje meg a kárhozat.”[46]

GÖRGEY_2. Vörösmarty később megkövetett engem… S ha a nyomor szó szerint nem is, de a szegénység, s erősebben a kín beteljesült rajtam. És mégis, Vörösmarty lángoló szavai ma is élnek bennem: „itt élned, halnod kell!” De az „ITT” nekem csak a magyar hon lehet.

Az árulás irtózatos gyanúja ellenében pedig nem maradt más fegyverem, mint szavam és életem. Szavam, mellyel ünnepélyesen kijelentsem, hogy amnesztiámban épp oly ártatlan vagyok, mint az október 6-a szörnyűségeiben. Életem: hogy ezen kijelentésemet lehetőség szerint bebizonyítsam. Ha véget vetek életemnek, azzal jogot adok rágalmazóimnak azt mondani, hogy a lelkiismeret furdalásai bírtak az öngyilkosságra. Nekem tehát élnem kell – hacsak avégett is –, hogy mindazoknak, akik bennem hittek, vesztett vagy megrendült hitöket visszaadjam, újra megszilárdítsam.[47]

GÖRGEY_1. Paszkevics levelet írt Haynaunak és Schwarzenbergnek, előterjesztést küldött Ferenc Józsefnek és mindegyikben az amnesztia szükséges voltát fejtegette. Hasonló értelmű levelet küldött I. Miklós cár is az osztrák uralkodóhoz, de hiába, az osztrák válasz Schwarzenberg szájából csak ennyi: „A mostani körülmények közt nem szabad visszariadnunk egy vérfürdőtől.” [48]

GÖRGEY_2. A cár, hogy megkönnyítse az amnesztia megadását Ferenc Józsefnek, felajánlja, hogy téged, mint valami diadalmi jelvényt, Oroszországba vitet. Bécsben ez a lehetőség olyan izgalmat szül, hogy a minisztertanács kénytelen-kelletlen neked kegyelmet ad.[49]

Íme, megkegyelmezésednek politikai háttere.

GÖRGEY_1. Az én jövőt látó lázas fejemben pedig az a fájó gondolat zakatol, hogy még ma sem szabad tudnunk a véres bosszú valódi okát: azt, hogy Kossuth önálló magyar pénzzel is kiválóan működtette a magyar gazdaságot, és nem az osztrák Rothschild-magánbank pénzét használta, természetesen, kamat ellenében. Ezt a precedenst csak „vérfürdővel” lehetett megtorolni, elrettentő példát kellett statuálni. Még ma sem tudhatjuk, hogy a magyar „lázadás” az önálló pénzügy kivívásával, a Kossuth-bankóval, a világuralomra törő pénzhatalom legfontosabb fegyvere „kiiktatásának”, a hatalom lefegyverezhetőségének lehetőségét mutatta fel az akkor még hozzánk hasonlóan „vak” világnak. Pedig Batthyány Lajos kivégzésének indokaként már az első pontban ezt elég nyíltan tudomásunkra hozták. Az önálló pénzügy, saját pénzzel… hát ez botrány! Skandalum! A Habsburg uralkodóház kegyetlen vérengzésének sejthetően nem a te világosi, orosz csapatok előtti, az osztrák fegyverekre nézve, megszégyenítő fegyverletételed, vagy akár a trónfosztásra is hivatkozó felségárulás vádja volt a „valódi”, vagy legalábbis a legfontosabb oka…

GÖRGEY_2. Belenyugodtam sorsomba. Helyreigazításra, restituálásra, míg élek, nem tartok többé számot. Mindössze is azt kívánom, hogy gyermekeim a hazában boldoguljanak. [50]

GÖRGEY_1. Gyermekeid boldogulását azonban csak úgy tudtad elképzelni, ha magyarnak neveled őket. Kívánságodra két évig élt kis családod a Szepességben, Mari nénédnél, tőled távol. Berta lányodat is ezért küldted édesanyjával Magyarországra, Budapestre, hogy a magyar lutheránus egyházban konfirmálják, bevezessék a társaságba és báloztassák.[51] Feleséged és kislányod sajnos nem tudták elkerülni az őket miattad ért gyakori és sokszor brutális inzultusokat. Később kis fiadat, Kornélt is úgy kezelték Rimaszombaton, mint az áruló fiát, felejthetetlen sérüléseket okozva kis lelkében…[52]

Elkövetlen bűn keresztjét vetted válladra és fájdalmasan hordozod…

GÖRGEY_2. Akkor pedig, amikor téged: Görgey Artúr tábornokot, igaztalanul árulónak kiáltott ki Kossuth, ezzel beláthatatlan időre megfosztotta a magyar ifjúságot, a magyarságot egy olyan példaképtől, aki elsősorban nem tudományos és katonai tehetségével, hanem mindenekelőtt emberi tulajdonságainak legmagasabb szintű erkölcsi értékeivel: szorgalmával, kitartásával, becsületességével, egyenességével, bátorságával, életénél is többre tartott hazaszeretetével…

GÖRGEY_1. (A mondat folyamatosságának megszakítása nélkül iktat be egy gondolatot, majd a mondatot az idős Görgey fejezi be.)

… s az Igazsághoz haláláig hű, áldozatvállaló életével …

GÖRGEY_2. … mutat örök példát, gyarló hibái ellenére is, nem csak magyarnak, de minden embernek, aki emberhez méltó, Istennek tetsző életet kíván élni e földön…

GÖRGEY_1. (Elgondolkodva folytatja.) Én soha nem akartam példakép lenni, de igenis példát kívántam mutatni katonáimnak arra, hogy hogyan szeressék a hazájukat.

GÖRGEY_2. Az orosz csapatok előtt, fegyelmezett hadi-rendben, méltóságos önérzettel végrehajtott fegyverletétel nem csak az orosz hadsereg, nem csak az orosz cár, de az egész világ előtt és nem csak a jelen, de a messzi jövendő felé is a magyar népnek azt a magasztos tulajdonságát hirdeti, hogy a magyar nem egy lázongó, békétlen, rebellis, de nem is egy mindent eltűrő, megalázkodó nemzet, hanem törvényt és alkotmányt tisztelő nép; akinek a cselekedetét a Becsületről, az Igazságról és Istenről vallott hite, Magyar Szent Koronája határozza meg, amelyről vállalt sorsával, ontott vérével és ha kell életével is képes tanúbizonyságot tenni. Hiszem, hogy Világos a jövő nemzedékének, ifjúságának és emberének ezt a vérrel megpecsételt üzenetet fogja jelenteni.

GÖRGEY_1. Így legyen! (Sokáig vár…)

Igen. Világosnál sírtam… (Megszólal a Harangszó, majd kis idő múlva folytatja.)

Hadtesteim 49. augusztus 13-án délelőtt 10 óra és 11 óra közt hagyták el utolsó táborhelyüket.[53] A csapatok menetét a felhőtlen ég boltjáról letűző nyári nap semmi szellő által nem enyhített rekkenő hősége rendkívül késleltette. Aztán meg… nem is volt többé nekik miért sietni. Mire a magyar hadsereg utolsó osztagai átvonultak a csatorna hídján, a nap már leáldozóban volt. Az esti szürkületben gróf Rüdiger lovassági tábornok szemlét tartott a magyar csapatok felett. A huszár talpon állt a lova fejénél, kardja a nyeregkápára volt akasztva; a gyalogság fegyvere gúlában; az ágyúk mind szorosan egymás mellett védtelenül; és védtelenül hevertek a zászlók is a fegyvertelen hadsorok előtt. A katonák búcsúzás közben sírtak, és megcsókolták csapatzászlójukat. A huszárok megállították lovukat, megölelték, és zokogva búcsúztak tőle. Karabélyuktól ugyanilyen keserűséggel váltak meg. Kimondhatatlanul megindító volt e rendjét megőrző, erős, harcképes seregnek a látványa. E sereg ugyanis néhány hónapja Ausztria számára még félelmetes volt, s most itt állt fegyvertelenül, magát sorsának megadva, és mint a halálraítélt, várta az ítélet végrehajtását…

Amint a gróf eltávolodott, lovammal a sereg elé léptem. Tisztjeim és katonáim azonnal körülvettek. Beszélni kezdtem volna, hogy utoljára köszöntsem a sereget, de egy hangot sem tudtam kipréselni magamból. Végül tompa zokogás tört fel mellemből, és ráborultam lovam nyakára; mire az egész hadsereg levegőeget betöltő «Éljen Görgey!» kiáltással válaszolt. Az egyik tiszt előrejött, hogy a többiek nevében szóljon hozzám, de nem volt ereje ahhoz, hogy sírását visszatartsa, s csak annyit tudott kiejteni: «Isten veled, Görgey!» – hullámzott végig az egész hadseregen.” [54]

GÖRGEY_2. (Meredten néz az ifjú Görgeyre, majd lassú léptekkel a kis asztalhoz megy, megtölti mind a két poharat, amelyeket kézbe vesznek.)

Isten veled ifjú Görgey! Köszönöm, hogy itt voltál velem, s erőt meríthettem ifjúkori hitemből!…

GÖRGEY_1. Ürítsük hát búcsúpoharunkat a Magyar Jövőre!

GÖRGEY_2. A Magyar Ifjúságra! A Magyar Igazságra, Magyarország elévülhetetlen jogaira!

GÖRGEY_1. A Magyar Hazára, a magyarok Istenére! … és arra, hogy…

GÖRGEY_1. és GÖRGEY_2. (Együtt mondják.) „AZ IGAZ ÜGY ÖRÖKRE VESZVE NEM LEHET!”

(Koccintanak, kiisszák poharaikat, majd leteszik azokat a kis asztalra. Az idős Görgey előre jön, a színpad elejére, a közönségnek mondja.)

GÖRGEY_2. Nem lévén immár nyilvános jó hírnevemre nézve a hazában úgy látszik sem veszteni, sem remélni valóm: csak annál szabadabban uralkodik rajtam és fog, ameddig gyönge erőm terjed, tetteimben vezérelni azon meggyőződés, miszerint egyedül az ismeret fáján teremhet öntudatos, életrevaló törekvés, egyeseknél úgy, valamint egész népeknél.

(A fiatal Görgey is előre jön, mindketten vigyázban állnak. Belép a NARRÁTOR és oldalt, kissé hátul megáll. Megszólal a zene, amely kis idő múlva elhalkulva folytatódik.)

NARRÁTOR. (Ekkor kezdi el az ének szövegét mondani, folyamatosan. A szöveg elhangzása után a zene a végén ismét felerősödve fejeződik be.)

44. KORÁL

Befiehl du deine Wege
Und was dein Herze kränkt
Der allertreusten Pflege
Des, der den Himmel lenkt.
Der Wolken, Luft und Winden
Gibt Wege, Lauf und Bahn,
Der wird auch Wege finden,
Da dein Fuß gehen kann.

Bízd utaidat
És mindazt, ami szíved bántja
Gondos kezeire annak,
Aki az eget irányítja;
Aki a felhőknek, a szélnek és a levegőnek
Útját, pályáját és futását megszabja,
Ő talál utat,
Amelyen lábaiddal járhatsz.

Vége

A magyar példakép

avagy

Így szeressétek a Hazátokat!

(Görgey Artúr)

DRÁMA

HÁROM FELVONÁSBAN

(TELJES VÁLTOZAT, 2017-2018)

SZEREPLŐK

GÖRGEY_1, a fiatal Görgey Artúr (31 éves)
GÖRGEY_2, az idősebb Görgey Artúr (49 éves)
HANG, az idősebb Görgey Artúr hangja

ELSŐ FELVONÁS

1849. augusztus 12-én éjjel, Görgey Artúr főhadiszállásán, Világoson, a Bohus-kastély (Bohus János, Bohus Jánosné Szőgyény Antónia) egyik szobájában vagyunk, a fővezér dolgozószobájában, amelyben a másnapi világosi-szöllősi fegyverletétel előtt Görgey „felkészül” a fájdalmas, az egyén és a Haza bizonytalan jövőjével kegyetlenül szembesítő, és mindannyiuknak csak szenvedést, vagy halált ígérő eseményére.

A szoba hátterében, a nézőtérrel szemben, kissé jobbra, egy nagyméretű íróasztal áll, körbe a korabeli kastélyok úri, mégis puritán berendezési tárgyaival. Velünk szemben az asztalra borulva a fiatal Görgey. Feje bekötve egy fehérpöttyös kék selyemkendővel. Piros zsinórozású, gallérján paszománnyal díszített egyszerű sötétbarna atillában van, lábán a legdurvább bőrből készült hatalmas, jóval a térde fölött végződő csizma. Mellette az asztalon, elmaradhatatlan kis bőrtáskája, rajta a vállon átvethető bőrszíj.

Jobboldalról elől, a szoba bejárati ajtaja. A színpad baloldalán, elől, egy kis asztal, mellette két szék. Az asztalon boroskancsó, két pohárral, a kancsóban „vörösbor”. A szobában félhomály van, majd megszólal Bach Máté passiójából egy zenei részlet. Ez a zenei motívum a Passióban és Drámánkban is többször felhangzik, esetenként más-más szöveggel, jelentéssel és hangulattal, mintegy végig kísérve Görgey „bűn nélküli” lelki szenvedését és áldozatvállalását nemzetéért. Az első zenei rész alatt a szöveg magyar fordítását még nem halljuk, ez a dráma végén fog elhangzani. A zenét követően a Görgeyt megvilágító fénynyaláb fokozatosan felerősödik, de egy ideig még csönd van, majd balról, fentről megszólal egy HANG.

44. KORÁL

Befiehl du deine Wege
Und was dein Herze kränkt
Der allertreusten Pflege
Des, der den Himmel lenkt.
Der Wolken, Luft und Winden
Gibt Wege, Lauf und Bahn,
Der wird auch Wege finden,
Da dein Fuß gehen kann.

(Bízd utaidat
És mindazt, ami szíved bántja
Gondos kezeire annak,
Aki az eget irányítja;
Aki a felhőknek, a szélnek és a levegőnek
Útját, pályáját és futását megszabja,
Ő talál utat,
Amelyen lábaiddal járhatsz.)

HANG. Görgey Artúr…  mondd!…  Te most FÉLSZ?!

GÖRGEY_1. (Görgey a hang hallatára előbb felkapja a fejét, majd hirtelen hátra lökve a széket felugrik és a Hang felé fordulva felkiált. Közben a szoba éjszakai világítása kiterjed az egész szobára.)

 … Én, Görgey Artúr honvéd tábornok? SOHA NEM FÉLTEM!  A félelmet bizonyos, hogy sohase ismertem. (Nyugodtabban folytatja.) Ezzel az egy érzéssel kevesebbet kaptam Istentől embertársaimhoz képest… (majd kis járkálás után a Hang felé fordulva megszólal.) Gyarló életemet most sem féltem. (Visszaemlékezve.)  … Anyám halála óta az életemet nem tartottam sokra. Már gyerekként is szívesen mentem volna oda, ahol Ő van, ahová drága lénye távozott. Hiába ápoltam két évig… ez idő alatt még iskolába se jártam… Ő mégis meghalt. 1829. január 9-én. Nem várta meg még a 11. születésnapomat sem, pedig január 30. már nem volt messze.[55]

HANG. Szeretted Őt?

GÖRGEY_1. (Lelkesen mondja.) Most is szeretem! Inkább azt kellene mondanom, hogy nagyon szerettük bátyáimmal: a nálam 8 évvel idősebb Guidóval, és a 6 évvel idősebb Árminnal együtt, … István öcsénk akkor még csak 4 éves volt. Jó anyánk egyre súlyosbodó betegsége idején már csak az én gondoskodásomat fogadta el.  Ő volt a mi drága jó Anyánk: Perczián Erzsébet Vilma, tehetős, művelt lőcsei polgár lánya. Mivel nem büszkélkedhetett nemesi származással, ezért apámat: Görgey Györgyöt és családunkat apai nagyanyám, özvegy Görgey Jánosné Doleviczényi Anna Mária kitagadta. Apai nagyanyám kemény asszony volt, soha nem bocsátott meg apámnak azért, mert rangon alul nősült.[56]

 HANG. Mint ahogyan te sem bocsátottál meg atyai nagyanyádnak soha, bár erről mindig is hallgattál. Azonban el kell ismerned, hogy amíg a haza iránti önfeláldozó bátorság gyökerei Görgey nagyapádhoz, addig a becsületes szilárd akarat, s az ehhez szükséges erő öntudatának arisztokratikus tartást és jellemet meghatározó gyökerei Doleviczényi nagymamádhoz is kapcsolják jellemed legfőbb vonulatait. Mint ahogyan a legszigorúbb körülményekhez való alkalmazkodásod képességében és igényében, a haza és embertársaid iránti magas erkölcsi szintet képviselő érzelmi kötődéseidben Perczián édesanyádhoz való viszonyod, az ő egyéniségének különös hatása is benne van. Ezek lehettek azok a gyökerek, amelyek rendkívüli egyéniséged érzelmeit, gondolatait és cselekedeteidet alapvetően meghatározták és meghatározzák ma is. Nem gondolod?

GÖRGEY_1. A kitagadásnak azonban mégiscsak az volt a tényszerű közvetlen következménye, hogy apám a toporci kastélykert lekerített végében építtetett egy szerény kis házat, s mi nem a kastélyban, hanem ebben a kis házban éltünk, anyám halála után egyre sanyarúbb körülmények között. Anyagi helyzetünk akkor vált tragikussá, amikor anyám 20 ezer forint hozományát apám (gúnyos hangsúllyal mondja) „barátja”: Podmaniczky János báró tisztázatlan körülmények között szőrén-szálán eltüntette. Se pénz, se zálogos birtok nem lett, csupán végtelen idejű perlekedés. Szegénységünk miatt kerültem egy ingyenes alapítvány révén a tullni katonai iskolába, 1832-ben, 14 évesen. 9 évig nem láthattam a szülői házat, apámat, kis testvéremet, mert az útiköltség nagyon magas volt. Az ingyenes tanítás és ellátás lehetőségét nagyapámnak, Görgey Jánosnak köszönhettem, annak, hogy 1793-ban egy huszárrohamban hősi halált halt. Én azonban utáltam a katonaságot. Amíg nem ismertem azért, miután megismertem, azért. Apám halála után 2 évvel, 1845-ben kiléptem a császári és királyi katonai szolgálatból. Nemcsak az éhezés, a pénztelenség, a nősülésemet kizáró lehetetlenül nagy katonatiszti kaució miatt, de ellenállhatatlan vágy fogott el Magyarország, hazám felé, melytől akkori állásomban talán örökre távol kellett volna élnem. Nagy érdeklődéssel kezdtem a magyar politikai élet tanulmányozásához, és igyekeztem szegényes anyanyelv-tudásomat is gyarapítani, mert minden sor, melynek megértése nálam nehézségekbe ütközött, megannyi halk, de komoly szemrehányás volt nekem, hogy nemzetemtől elszakadtam.[57]

HANG. Aztán a sors mégis úgy hozta, hogy Prágába kerültél.

GÖRGEY_1. Mert ide volt ajánlásom, Josef Redtenbacher professzor mellé, a prágai egyetemre. Így végre azt csinálhattam, ami után mindig is vágytam, a természettudománnyal foglalkozhattam. Közelebbről: a vegyészettel. A tandíj miatt már-már megszokott koplalásom itt is folytatódott: vacsorára semmi, reggelire egy darab kenyér… egy évig még az albérleti szobám is fűtetlen volt, mígnem a professzor rendelkezésemre bocsátott egy kis helyiséget a saját laboratóriuma mellett. Ösztöndíjat szerzett, sőt, megtisztelő módon családja szívesen látott állandó vendégévé fogadott.

HANG. Igen, tudom, sokat nélkülöztél. Ennek ellenére még csekély hadnagyi fizetésedből is küldtél haza csődbe jutott apádnak, havonta 5 Ft-ot, hogy kis öcséd taníttatását támogasd. Prágai fűtetlen albérletedben bundádba burkolódzva, nyitott ablak mellett aludtál, úgy hogy a hópihék rövid szőke hajadra és az arcodra hulltak. Erről beszéltek akkori szállásadóid.

… Mellesleg, a kókuszzsír savjainak szétválasztásakor nem csak azt mutattad ki, ami a feladatod volt, hogy valóban van benne kaprinsav, hanem „felfedezted”, hogy laurinsavat is tartalmaz. S a sors fintora, hogy a 40 forint pályadíjat a bécsi Császári Tudományos Akadémia részéről száműzetésed színhelyén, Klagenfurtban kapod majd kézhez.[58]

GÖRGEY_1. A laurinsavat akkortájt már ismerték, legalább három éve. Én csak azt mutattam ki, hogy a kókuszolajban is van belőle, sőt ez a fő alkotórésze.

 HANG. Ne szerénykedj! A módszer, amellyel ezt kimutattad, az egy teljesen új, addig ismeretlen módszer volt. Elsőként használtál bárium sót az anyagok szétválasztásához. Dolgozatodnak szinte azonnal nemzetközi visszhangja lett. A lembergi egyetemre is mehettél volna tanársegédnek.

GÖRGEY_1.  Amit visszautasítottam, mert Magyarországon akartam élni. De ennél fontosabb, ami ott történt velem Prágában. Itt ismertem meg Etelkámat, a francia honban született Aubouin Adélt, aki társalkodónő volt a professzor családjában, s akit 48. január 16-án eljegyeztem.

HANG. Miért volt ilyen sürgős az eljegyzés?

GÖRGEY_1. Professzorom legkisebb sógornője férjhezmenetelhez készülődött, így nem volt szükség tovább társalkodónőre. Ezért Adél vissza akart térni Franciaországba. Így már tovább nem várhattam. Mindenféle udvarlás nélkül, egyszerűen odaléptem hozzá, és megkérdeztem, hogy akar-e a feleségem lenni. Kérésem váratlanul érte, mégis azonnal igent mondott. Mindketten nélkülözéshez szokott nincstelenek voltunk, de közös jövőt terveztünk. Talpraesett, szép menyasszonyommal Mari nénémhez költöztünk Toporcra, gazdálkodni. Egyébként március 30-án, a prágai evangélikus templomban volt az esküvőnk. Jóformán még el se kezdhettük közös életünket, mikor hívott a Haza: hát beálltam katonai szolgálatra a frissen szerveződő honvédseregbe, századosi ranggal. És itt a lényeg: Hazám szeretete, 48 és 49 csinált belőlem „kényszer” katonát. … Mikor Kossuth később, hadi érdemeim elismeréseképpen felajánlotta a gödöllői kastélyt és a hozzá tartozó birtokot, nem fogadtam el, inkább tanári állást kértem tőle, ha majd a háborúnak vége lesz.[59] … Hát nem egészen így alakult…

(Körbe jár, majd elgondolkodva mondja.)

Nem féltem a haláltól. Minden egyes ütközet egy „lehetőség” volt számomra ahhoz, hogy Isten akarata szerint feljussak jó anyámhoz, Hozzá az Égbe. S ha mégsem így történt, örültem, hogy tovább szolgálhatom hazámat, s hogy hűségesen vár megértő, szép hitvesem: Etelka. Mert így szólítottam Őt.

HANG. Tiszteletre méltó, ahogyan rajongtál Édesanyádért, pedig nem volt egy gyengéden szerető anya. Spártai módon nevelt. Sőt, egyszer a melegágyból ragadott ki és kis gyermekként kilökött az ajtótok előtti hóra, te pedig a küszöbön összekuporodva elaludtál, mert – balga módon – nem akartad sírásoddal felverni a házat. Ha apád, Görgey György nem talál rád, a fülbajodon kívül komolyabb következménye is lehetett volna ennek a furcsa, drámai eseménynek.[60]

GÖRGEY_1. Anyám akkor már komoly beteg volt, elhatalmasodott rajta a rák… A fülproblémám valóban megmaradt, és sajnos szemüveget is kénytelen vagyok hordani. Kardom markolatának keresztvasán is van egy nagyító a térképek nézéséhez.

HANG. Ez a „küszöbön alvás” is mintha kísérné az életed…

GÖRGEY_1. Értem én, hogy mire gondolsz. Igen, volt úgy hogy Kossuth szobája előtt aludtam a földön, vigyáztam a biztonságára.

HANG. Akkor még tisztelted Kossuthot? Felnéztél rá?

GÖRGEY_1. Ma is tisztelem és felnézek rá, amiért tisztelnem és becsülnöm lehet és kell. Hazánk honvédő harca – mondhatom azt – neki köszönhető. Kossuth nélkül Jellačić a maga pár ezer horvátjával leigázta volna Magyarországot.[61]  Ifjúként is lelkesedtem érte, megbabonázva hallgattam szónoklatát… Mára azonban ez a kép tény, hogy kissé (gúnyosan hangsúlyozza) „árnyaltabbá” vált… Most pedig ez a Temesvár…!?

GÖRGEY_2. (Botladozva belép az ajtón, majd hátra tekintve és mutogatva kiáltja.)

Azt a keserves…! Három hadtestparancsnokod most is itt alszik a szobád ajtaja előtt.[62] Alig tudtam tőlük bejönni. Persze azok után, hogy hadtesteid előtt sorban bejelentetted a fegyverletételt, ezen egyáltalán nem csodálkozom. … (Hátra tekintve, az ajtó felé mondja.) Még jó, hogy nem ébredtek fel. Az idős Görgeyt még nem ismerhetik. (Mondja talányosan, majd így folytatja.) De ennyire féltik az életed?

GÖRGEY_1. (A fiatal Görgey nem lepődik meg az idősebb férfi érkezésén, úgy válaszol.)

Florov is meglepődött a különös őrségen… Csapataimnak a rájuk váró szomorú végzetet tudtul adnom, természetes kötelességem volt. Az osztrákok támadásától tartva azonban a fegyverletétel bejelentését érthető módon az utolsó pillanatig halogatnom kellett.  Így történt, hogy amikor augusztus 12-én délelőtt előőrseink azt jelentették, hogy egy ellenséges orosz hadoszlop közeledik, a hadsereg összes csapatai csatakészen felsorakoztak. Az én egyszerű parancsom, hogy minden ellenségeskedéstől tartózkodjanak, minden magyarázat nélkül érte őket. Kézenfekvő volt a gondolat, hogy részemről itt akár árulásról is lehet szó. Délután aztán valóban megkaptam a jelentést, hogy a táborban zendülés fenyeget. A táboron végig menve mindössze arra szorítkoztam, hogy az egyes hadtesteknek tudtul adjam a feltétel nélküli fegyverletétel szükséges voltát, azt hogy lehetetlen mind a két ellenséges hadsereget legyőznünk – ezért az orosz csapatok előtt letesszük a fegyvert. Kilátástalan helyzetünkben ezt kívánja tőlünk a Haza. Ebben is engedelmességet követelek. Kegyelemre adjuk meg magunkat, de igaz, hogy tettünk életveszélyes. Én, akinek fejét a legsúlyosabban és elsősorban kell érnie az ellenség bosszúállásának, nem rettenek vissza ettől a lépéstől. Meg vagyok győződve róla, hogy akik eddig férfias elszántsággal híven követtek a csatákban, most sem fognak elmaradni mellőlem; a többieket pedig, ha ellenkeznek, ahogy egykor a csatának, most a hadifogságnak is neki fogom kényszeríteni. A zendülés veszélye, – úgy tapasztaltam – immár elmúlt. Kérdésedre válaszolva: hadtestparancsnokaim ennek ellenére igen, valószínű, hogy féltenek.

GÖRGEY_2. Asbóth Lajos honvédezredes szerint még azt is hozzátetted, hogy: „az elsőt, ki ellenkezni mer, agyon-lövetem!”. Nem ez lenne az első halálos ítéleted. Nem félsz attól, hogy ha Isten színe elé kerülsz, számot kell adnod nem kevés kivégeztetéseidről? Miközben nem egyszer fordult elő hogy parancsmegtagadás miatt magad is összeütközésbe kerültél a feljebbvalóiddal.

GÖRGEY_1. Nézzük előbb a kivégzéseket! Háborúban nem a béke, hanem a háború törvényei uralkodnak, azokat kell megalkuvás nélkül követni és alkalmazni. Népünk, nemzetünk jövőjét meghatározó élet-halál harcról van… illetve volt szó. Tény, hogy honvédő háborúnk elején, amikor az osztrák udvar biztatására és támogatásával országunkba betört Jellačić horvát bánnal, s az ő seregét követő Róth és Philippovich csapataival kellett a frissen szervezett magyar seregnek szembe néznie, katonai feladatom teljesítése közben kivégeztettem egy grófot, egy hazaárulót, Zichy Ödönt. Azt tettem, ahogyan háborús körülmények között az árulókkal szemben el kell járni. Mindegy, hogy gróf, vagy egyszerű baka az áruló. A haditörvényszéki eljárás és az ítélet a császári katonai büntetőtörvénykönyv eljárása alapján ment végbe.

GÖRGEY_2. Azzal vádoltak, hogy karriered érdekében tetted, hogy felhívd magadra a figyelmet, hiszen akkor még „csak” őrnagy voltál.

GÖRGEY_1. Katonai küldetésem célja ekkor az volt, hogy a Roth- és a Jellačić-féle két ellenséges tábor egyesülését megakadályozzam. Ezért két párhuzamos őrláncot állítottam föl: az egyiket arccal északnak, Jellačić tábora, vagyis Székesfehérvár felé, míg a másikat Roth és Philippovich seregei felé délnek, hogy az egyesülésre törekvő ellenséges hadtestek között minden érintkezést, a futárok vagy kémek elfogásával megakadályozzak. 1848. szeptember 29-én Zichy Ödön és Pál grófokat Székesfehérvárról jövet a kettős őrlánc északi vonalán megállították. Az ellenség által írt röpcédulákat, és Jellačić menlevelét találták meg Zichy Ödön grófnál, aki magyar honpolgár létére hazája ellenségeivel ténylegesen összejátszott. Az a nagy veszedelem, melyben az ország forgott, parancsolólag megkövetelte, hogy az ilyen gonosztettekre vonatkozó hadi törvények teljes szigorát alkalmazzam. Ha Zichy Ödön átjut az őrláncon, Pákozdnál a Móga János altábornagy vezette magyar seregeknek nem Jellačić főseregével, hanem az egyesült horvát seregekkel kellett volna szembenéznie. Mindezt figyelembe véve az ügyet kivizsgáló hadbíró előterjesztését elfogadtam és ítéletképp kimondtam, hogy Zichy Ödön gróf a vádban szereplő bűntetteket valóban elkövette, s ezért büntetésül kötél általi halállal kell lakolnia. A rögtönítélő haditörvényszék az ítéletet egyhangúan magáévá tette, majd – a szokásos lelki vigasz nyújtása után – az ítéletet azonmód végrehajttattam.

A másik fogoly, Zichy Pál gróf ügye ellenben a rendes törvény útjára lett utasítva.[63]

GÖRGEY_2. És nem sokkal ezután nem te ítélkeztél, hanem téged akartak főbe lőni, mert összeütközésbe kerültél Perczel Mór ezredessel.

GÖRGEY_1. Különös, de engem mindkét esetben ugyanaz a cél vezérelt: a hadsereg egységének és a hadműveletek feltételeinek feltétlen biztosítása.

GÖRGEY_2. Perczel vezénylete alatt a vezéred tudta nélkül a főcsapat tüzérségét és a lovasságát Róth horvát csapatainak megkerülésére, bekerítésére irányítottad. Igaz erről azonnal értesítetted Perczel ezredest, és egyúttal (gúnyos hangsúllyal, kiemelve mondja) „kérted”, hogy nyomuljon utánad, nehogy az ellenséget „elszalasszátok”. Mintha átvetted volna a vezénylést. Egy főhadnagy „utasítást ad” az ezredesének. Ez kissé szokatlan, nem gondolod?

GÖRGEY_1. Az eset után Dégen Perczel összehívta alvezéreit, és fejemre olvasta vádjait. Erre én is felelősségre vontam: Ön, ezredes úr, ma tájékoztatásom ellenére hadzömünket olyan útra vezette, ahol akadályokra talált, és ezek legyőzése felemésztette azt az időt, melyet ön arra használhatott volna, hogy a futó ellenséget utolérje és megtámadja. Az ellenség az ön hibája miatt nyert egérutat.

Ekkor Perczel ezredes beparancsolta az őrséget, és meghagyta, hogy tüstént lőjenek főbe. Úgy látszott, alig marad időm felkészülni a halálra. A gyűlés néhány tagja azonban oly erélyesen lépett fel mellettem, hogy Perczel jobbnak látta meghagyni az életemet, sőt a rögtönzött haditanács végül az én haditervemet fogadta el.[64] Így sikerült Csapó Vilmos nemzetőreivel együttműködve Roth tábornok horvát egységeit – több mint 9000 katonát – megadásra kényszerítenünk. Kossuth ekkor nevezett ki ezredessé.

GÖRGEY_2. Azonban volt egy ítéleted, ahol nem a vétkest végeztetted ki. Emiatt sem félsz a lelkiismeretedtől, az isteni számonkéréstől?

GÖRGEY_1. Akkor már tábornok voltam. A téli hadjárat alatt történt, Selmecbányán. Egy elmaradó honvédre parancsomnak megfelelően 60 botütést szabott ki feljebbvalója. Az egység önérzetét sértette a büntetés mikéntje, ezért lázongás indult el, be kellett avatkoznom. A selmecbányai főtéren felsorakoztatott zászlóaljból egy szószóló kiállt, hogy inkább lőjék főbe, de a botütést megalázónak tartja. Ez meg is fog történni, az ön akarata szerint – mondtam, s a zászlóalj őrnagyának kiadtam: intézkedjen, hogy ez az ember felkészüljön a halálra, a végrehajtáshoz pedig vezényelje ki zászlóalját a városból a szabadba. Nem sokkal ezután jelentette az őrnagy, hogy a zászlóalj fellázadt. Két század gránátossal és a főhadiszállás törzscsapatával vonultam ki. Végig lovagoltam az arcvonal előtt, néhány mondatot szóltam: Hát katonák vagytok ti? Éltetni a hazát tudjátok, de engedelmeskedni érte és meghalni nem. Szégyelljétek magatokat! Majd kiadtam a vezényszót: Fél-jobb! Indulj! A zászlóalj némán engedelmeskedett. Miután végig néztek a kivégzést és botozást, még egyszer végig lovagoltam a zászlóalj előtt, figyelmeztetve őket a katonai engedelmességre. Visszavonulásuk a városba a legnagyobb rendben történt. A hatás egész hadtestemre szétterjedt.[65]

Háborúban voltunk. Hadműveleteim sokszor emberfeletti erőfeszítéseket követeltek beosztottjaimtól, vitézeimtől és személy szerint tőlem is. Gyakran aratott a halál és pánikot okozó harci események sem kerültek el bennünket. Később, alig 24 ezer főnyi seregemmel szemben 120 ezer fős orosz seregek álltak arra készen, hogy bekerítsenek és megsemmisítsenek. Vasfegyelem nélkül nem teljesíthettük volna feladatunkat és hazánk iránti esküvel vállalt kötelességünket. (Gondterhelten ül le az asztalához.)

GÖRGEY_2. Tudom, hogy fejedben és lelkedben most a holnapi nap bizonytalanságának és fájdalmainak zűrzavara kavarog. Márpedig te a zűrzavarban is mindig a Rend helyreállításának lehetőségét keresed: az ésszerű megoldást. És ez most is így lesz. Mint egy csatát, levezényled a fegyverletételt. Fel sem tűnik senkinek, hogy ismét emberfeletti feladatra vállalkozol. Miközben ott benn, jó mélyen, munkálkodik a nagy Görgey-lélek, amelyre betekintést soha nem engedtél a külvilágnak, cinikus szavaid védőbástyaként takart el mindent, ami érzelem. Jellemed és egyéniséged kisugárzása azonban sok mindent sejtetett és elárult, valami különös és parancsoló tiszteletet ébresztett azokban, akik környezetedbe kerültek. A férfias határozottság, egyenesség, bátorság, a szellemi és erkölcsi nagyság különös lenyűgöző hatása ez…

GÖRGEY_1. (Feláll, ezzel önkéntelenül félbeszakítja, és szinte leinti az idős Görgeyt, mintha csak magának mondaná.)

Hogy lehettem volna én bátor ember?! Bátor ember az, aki legyőzi a félelmét. Nekem pedig nem volt mit legyőznöm. Látszólagos bátorságom azonban kétségkívül példaként hatott katonáimra. Annak, hogy engem a félelem elkerült, különösen a lovasrohamok vezényleténél vettem nagy hasznát, mert én legtöbbször huszárjaim előtt vágtattam az ellenség felé!

GÖRGEY 2. (Az idős Görgey, kitárja karjait.)

Gyakran kitártad karjaidat a halálra. Ehhez képest elég sokáig fogsz élni! (Gúnyosan mondja, közben végig mutat magán.) Még 67 évet, azonban úgy, mint egy lélekben kivégzett, a hazából kiátkozott ÁRULÓ. Erős jellem és tiszta lelkiismeret kell ahhoz, hogy ezt az életet emelt fővel, emberi tartással elviseld. A 98 emberi év nem kevés fiatal barátom. Ez vár Rád! Mostantól a lélek harcára kell felkészülnöd.

Hanem amikor egyedül maradtál egy üteg két ágyúja mellett, és nem menekültél el a tüzérekkel, amikor egy golyó átlyukasztotta a csákódat, akkor sem féltél? És az sem zavart, hogy esetleg fővezér nélkül marad a hadsereg? Egyébként ezt nem tartod felelőtlen viselkedésnek egy hadvezér részéről?

GÖRGEY_1. Ez még nem sokkal Besztercebányára vonulásunk előtt történt, de most már össze kell foglalnom az előzményeket. Jellačić az osztrák határ felé kihátrált az országból. A Móga János altábornagy vezette üldöző magyar seregek azonban, a politikai vezetéssel együtt, bizonytalankodtak, hogy átlépjék-e a határt Bécs felé, vagy nem.  Végül a támadó osztrák seregek Schwechatnál megverték a fiatal magyar honvédsereget.  Bebizonyosodott, hogy nem elég a felkelők lelkesedése, katonai tudásra, tapasztalatra, mindenek felett: fegyelemre van szükség, hogy a helytállás és a hadcsoportok hatásos manővereztetése megvalósulhasson.

GÖRGEY_2. Nagyon gyorsan lettél századosból tábornok, a legfontosabb magyar hadsereg fővezére, pedig mindössze harmincegy éves voltál. A hadvezetésben egyáltalán nem volt tapasztalatod. Igaz, 13 éves katonáskodásod alatt megis-merted a lovas és a gyalogos szolgálatot, volt műszaki képzettséged, a nemesi testőrségnél pedig elvégezted a táborkari tanfolyamot is, de hadsereget még nem irányítottál.

GÖRGEY_1. Hadvezetői gyakorlatom nem volt, de jól képzett katona voltam. Kossuth megérezte elszántságomat, határozottságomat, és már benyomásai voltak katonai és szervezői képességeimről is. Bízott abban, hogy ezekkel a tulajdonságaimmal a seregből igazi, ütőképes hadsereget tudok formálni. Mindezeken túl a schwechati visszavonulás katonai rendjét már én biztosítottam, sikerrel. Persze igaz az is, hogy Schwechat után, erre a posztra nem igazán voltak jelentkezők. Mellékesen: Móga altábornagy, mikor leköszönt, engem ajánlott utódjául. Így végül Kossuth engem kínált meg a vert hadsereg fővezényletével. Ezt a fontos megbízatást abban az erős meggyőződésemben vállaltam el, hogy a nemzet harca igaz ügyéért önvédelmi harc, és azzal a szilárd bizalommal, hogy az is fog maradni. Elvállaltam, mert hivatottnak éreztem magamat rá, és mert ha megtagadom, hazám iránti kötelességemet szegem meg; és végül azért is, mert minél magasabb polcon állok, annál több valószínűséggel remélhetem, hogy polgártársaimat személyes példámmal a haza igazságos ügye iránt oly föltétlen odaadásra lelkesíthetem, amely nélkül ennek megmentéséről álmodni sem lehet.[66]

GÖRGEY_2. Tisztában voltál azzal, hogy mit vállalsz? Európa egyik legerősebb hadseregével, az Alfréd Windisch-Grätz herceg tábornagy vezette osztrák seregek ellen kellett a fiatal honvédsereg vezényletét felelősségteljesen ellátnod.

GÖRGEY_1. Tapasztalhattuk, hogy a népfelkelés rendes alakulatokkal szemben, ágyútűznek kitéve nem állja meg a helyét. A komáromi kaszások az első ágyúgolyó becsapódásának pillanatában futásnak eredtek, az őket visszafordítani igyekvő Kossuthot harsányan megéljenezték ugyan, de elszaladtak mellette, és Pozsonyig meg sem álltak. Igaz, fegyverzetük legnagyobbrészt kaszákból állt; csak kevés népfölkelőnek volt régi rozsdás puskája, amely azonban csaknem oly nehezen sült el, mint a kasza.[67]

GÖRGEY_2. Első lépésként a honvéd alakulatokat meg-erősítetted, majd a népfelkelőket és nemzetőröket haza-küldted. Lassú, kényszerű hátrálás következett ezután az ország fővárosa, Buda felé, de ez az idő sem telt tétlenül. Tanultál, tapasztalatot szereztél… Győrt az utolsó pillanatban ki kellett üríttetned, hogy az ellenség ne kerülhessen a hátadba. Kossuth sem ezzel a lépéseddel, sem a „harcnélküli” óvatos visszavonulással nem értett egyet.

GÖRGEY_1. Természetesen nem harc nélkül hátráltunk, csapataim pedig egyre inkább azt érezték, hogy nem menekülésről, hanem rendezett visszavonulásról van szó. Egyébként éppen Kossuth szavait tartottam szem előtt: „Míg van seregünk, van hazánk”.

GÖRGEY_2. Perczel szót fogadott Kossuthnak, Mórnál harcba bocsátkozott Jellačić hadseregével, amelynek csúfos vereség lett a következménye, és még az is, hogy Buda védelme most már vállalhatatlanná vált. A kormány Debrecenbe költözött. Nagytéténynél még visszaverted Jellačić lovasságát, majd az 1849. január 2-i pesti haditanács döntésének megfelelően elhagytátok a fővárost.

GÖRGEY_1. Hogy az ellenséget erői megosztására kényszerítsük, a hadsereg egy része Szolnok felé, az én feldunai hadtestem pedig Vácon keresztül Nyitra felé vonult.

GÖRGEY_2. Közben azonban az ellenségnél is veszélyesebb kór lépett fel csapataidban. Az állandó visszavonulás lehangoló hangulatában jött a hír, hogy a hadsereg előzetes tájékoztatása nélkül, a Kossuth vezette országgyűlés békeküldöttséget indított Windisch-Grätz tábornagyhoz, amelynek teljes eredménytelensége után a kormány Debrecenbe menekült. A kifáradt, a visszavonulásban is végig harcoló hadsereg azt érezte, hogy a politikusok cserbenhagyták, nem bíznak a hadseregben.  A megosztott, lelkében eddig is bizonytalankodó tisztikar sorai hirtelen megritkultak.

GÖRGEY_1. Mikor Budát elérve, tisztjeim utóbb arra a fájdalmas felismerésre ébredtek, hogy az ellenség túlnyomó erejével szemközt győzni nincs kilátás, nemzeti és katonatiszti becsületérzésből az utolsó döntő ütközetre, tisztes bukásra vágytak. Ebben az óhajtásban bizonyos mértékig Kossuth is osztozott velük, és kilátásba helyezte, hogy ezt az ütközetet Buda alatt fogják megvívni. Ő maga is – így fogadkozott – ott akar velük együtt elveszni! És a régi katonák számítottak erre a csatára. (Ezt már gúnyosan mondja.)

Mivel pedig Kossuthnak a schwechati ütközet után – október végétől – a Buda falai alá temetkezés megfogadásáig – december végéig – elegendő ideje volt jól meggondolni, nem felel-e meg jobban a haza javának az, hogy a kormány helyezze át székhelyét Pestről Debrecenbe; de ő ennek a székhelyváltoztatásnak szükséges voltát csak akkor látta át, amikor nagylelkű fogadalmát be kellett volna váltania,  így vitéz, régi katonáim szemében úgy látszott, hogy annak a ténynek a hirtelen fölismerése, hogy a hazát Debrecenből is meg lehet menteni, nem is annyira hazafiságból, hanem inkább abból a meggondolásból született, hogy Debrecen történetesen több napi járófölddel távolabb esik herceg Windisch-Grätz tábornagy főhadiszállásától, mint Pest. Így Kossuth rögtönzött elmenekülése a Tisza mögé, tisztjeim szemében csak azt bizonyította, hogy ő, szavai ellenére nem képes meghalni a hazáért.[68] A régi csapatok lelkében nemcsak Kossuth, de az „ügy” iránti bizalmat is bizalmatlanság váltotta fel. A tisztikar egy része hirtelen leköszönt, a többiek is szemlátomást ingadoztak.

GÖRGEY_2. Tehát nem azt kifogásoltad, hogy a kormány Debrecenbe költözött – hiszen korábban magad is ezt javasoltad –, hanem a körülményt, ahogyan ez megtörtént. Mindenesetre január 5-én kiadtad a Váci Nyilatkozatod, amelyben tiszta vizet kívántál önteni a pohárba. Megfogalmaztad, világossá, egyértelművé tetted a hadsereg törvényes célját a haza védelmében és erre alapítva értelmezted a hadsereg viszonyát a kormányhoz, a Honvédelmi Bizottmányhoz. Remélve, hogy ezzel az ingadozó tiszteket megnyugtatod.

GÖRGEY 1. Legjobb, ha felolvasom a vonatkozó részeket!

(Itt asztaláról felvesz egy papírlapot és arról olvassa.)

„A hadsereg kinyilvánítja a következőket:

1. A feldunai hadsereg letett esküjéhez hű marad, s Magyarországnak V. Ferdinánd király által szentesített alkotmánya érdekében minden külső ellenséggel határozottan szembeszáll.

2. Nem kisebb határozottsággal azonban fel fog lépni mindazok ellen, kik az alkotmányos királyságot idő előtti köztársasági izgatásokkal felforgatni megkísértenék.

3. A hadsereg csak azon parancsoknak fog engedelmeskedni, melyeket hozzá a felelős magyar hadügyminiszter vagy helyettese törvényes alakban bocsát ki.

4. A feldunai hadsereg kinyilatkoztatja, miképp az ellenséggel való bármilyen alkudozásnak eredményét csak úgy fogja elismerni, ha ezen alkudozás egyrészt Magyarország azon alkotmányformáját, melyre a hadsereg megesküdött, másrészt pedig a hadseregnek katonai becsületét biztosítja.”[69]

A nyugalom helyreállt, elindulhatott a téli hadjárat. Ekkor arra számítottam, hogy a bányavárosokba érve, a téli járhatatlan utaktól részben védve, közben persze az osztrák egységekkel csatározva, egy ütőképes, fegyelmezett sereggel fogok visszatérni a Tiszához, hogy ott egyesüljünk a déli seregekkel. Az osztrák haderő nagy részét valóban sikerült magunkra vonni, így tavaszig mentesíteni tudtuk a kormányt védő déli erőket az osztrák főerőtől, időt adva a hadsereg szervezésére, újabb toborzásokra.

GÖRGEY_2. Tehát hogyan is volt az az egyszemélyes harcállás az ágyúk mellett?

GÖRGEY_1. Igen. Január 22-én, még Beszterce előtt kerültünk abba a helyzetbe, hogy három északi osztrák hadtest, balról Simunich, délről Ipolyságnál Csorich, északról Götz csapatai vettek körül bennünket. Történt, hogy a déli arcvonalat védő Guyon-hadosztály jobboldala veszélybe került, fennállt a bekerítés veszélye. Magamhoz vettem Aulichtól egy zászlóaljat, két lovasszázadot, egy üteget és Hodrusbányán át Selmecbánya felé vettük az irányt.  Hátba támadva az osztrákokat, az elvonás olyan jól sikerült, hogy az osztrák hadoszlop zöme visszafordult és ellenünk indított támadást. A fiatal tót legények persze gyorsan megfutottak, s miután a két hatfontos ágyúból álló üteg parancsnoka elesett, a tüzérek is eltűntek mellőlem. Egyedül maradtam a két ágyú mellett. Maradtam, mert az ágyúk nem kerülhettek ellenség kezére. Segédtisztem, Kempelen Károly is otthagyott, de bíztam benne, hogy újabb segítséggel visszatér. Aztán feltűntek az első osztrák vadászok, akik az ágyúk láttára először megtorpantak. Gyorsan a kanóc után nyúltam, de vagy nem akadt rá a szemem, vagy azt is elvitték a futó tüzérek, és most már minden reményemből kifogyva én is futásnak eredtem. Az ellenség vadászai már oly közel jártak hozzám, hogy nyugodtan célba vehettek. Meg is tették; de szerencsére én az erősen lejtő hegyi úton minden lépésemmel a célvonal alá süllyedtem, és csak a csákómat érte az a golyó, amely az agyamnak volt szánva; a többi pedig éppenséggel ártatlanul fütyült el fölöttem. A derék vadászok egy kissé mohón találtak lövöldözni; valamivel több hidegvér a célzásban sok gondtól menthette volna meg fővezérüket a jövő tavaszon. Én is iparkodtam megtenni a magamét, hogy az az idő, amíg mozgó célpontul kellett szolgálnom, lehetőleg minél kurtább legyen.

Ekkor az ellenség felől egy nekivadult nyerges ló vágtatott el mellettem. Vagy száz lépésre tőlem elfogta egy huszár s egy sebesülten vánszorgó pajtását felsegítette a lóra, majd véletlenül engem is megpillantott. Odavágtatott hozzám és fölajánlotta saját lovát, mondván, hogy az én életem többet ér az övénél. Vágtass inkább azok után a hitvány bakák után, és terelj vissza egy falkát belőlük, de olyan legények legyenek ám, mint te! – mondtam a hős lelkű huszárnak. Hasztalan fáradság! – felelte és káromkodott. Hisz ezek tótok, nem magyarok! A nemzetiségre vonatkozó megjegyzés helytálló volt, de a belőle levont következtetés nem, hiszen a gyáva tüzérek magyarok voltak, nem szlovákok. Végül megjelent Kempelen egy gyalogszakasz élén és „magukkal vittek”. Már nem ellenkeztem, mert a golyók sűrűn fütyültek körülöttünk.[70] …Igen, a vezéri felelősség érzése ott elhagyott!

GÖRGEY_2. Öt ágyún és néhány huszáron kívül két századra való gyalogságból állt az aznapi teljes veszteség. Az osztrák hadoszlopot azonban a hátbatámadás úgy megriasztotta, hogy Rudnára hátrált, és Guyont sem sikerült bekeríteniük.

GÖRGEY_1. Azonban akkor még a Guyon-hadosztály sorsa felől semmi bizonyosat nem tudtam, ráadásul az Aulich-hadosztálynak még az éjszaka folyamán utasításokat kellett küldenem, sőt ezeket részben teljesíteniük is kellett, ezért a történet folytatódott.

Segédtisztemmel kocsin előre siettem Körmöcbányára. Zsarnócán óva intettek, hogy erős födözet nélkül ne utazzam, én azonban nem törődtem a figyelmeztetéssel. Nem messze attól a helytől, amelyet veszélyesnek kiáltottak ki, csakugyan fenyegető „Halt! Wer da?” – kiáltás állította meg lovainkat, s a következő pillanatban szekerünket fehér szíjas gyalogság fogta körül. A német kiáltás, a fehér szíjazat elég gyanús jel volt. Segédtisztem nem akart színt vallani. Egy tábornok – felelte vontatottan. Hát ti melyik zászlóaljból vagytok? – kérdezte aztán nyers hangon és messzire kihajolt a szekérből, hogy a sötétségben is felfedezhessen valamilyen határozott ismertetőjelt a katonákon. Semmiféle zászlóalj! Milyen tábornok? – hangzott a felelet, és a katonák egyre közelebb tolakodtak. Helyzetünk válságos volt. Most már fölvilágosítást kellett adnunk. Ha ezek osztrákok, akkor csak egy lövés a tolakodó faggatóra, egy ugrás fel a bakra, egy ostorcsapás a lovak közé menthetett meg minket. Ezt átgondolva lassan fölemelkedtem az ülésről, egyik pisztolyom kakasát zajtalanul felhúztam, és visszafojtott lélegzettel, ugrásra készen vártam a történendőket. Segédtisztem még mindig késett a válasszal. Folyvást azon igyekezett, hogy hamarább ismerje föl ő a katonákat, mint a katonák minket. A rövid időköz valóságos öröklétnek tetszett… Hiszen ez a mi Sándor-gyalogságunk! – kiáltotta hirtelen segédtisztem. Ráismert ugyanis az egyik altisztre, akit a szerencsétlen ütközet reggelén személyesen bízott meg valamilyen parancs teljesítésével. A Sándor-gyalogságnak akkor még fehér szíjai voltak. A meglepetés első pillanatában ez egyikünknek sem jutott eszébe – de az sem, hogy a Hodrusnál velünk szemben álló vadászoknak fekete volt a szíjazatja.[71]

GÖRGEY_2. Hát akkor igyunk a szerencsés megmene-külésetekre! Megkínálsz egy korty vörösborral?

GÖRGEY_1. (Mindkettőjüknek tölt.) Mostani kilátástalan helyzetünkben arra igyunk, hogy magyar népünk Igazsága örökre veszve nem lehet!

GÖRGEY_2. (Koccintanak.) Ebben segítsen bennünket a magyarok Istene!

GÖRGEY_1. … És hogy bajtársaim feje fölül és szegény hazánk egéről a sötét felhők elvonuljanak!… (Koccintanak, és felhörpintik a bort.)

GÖRGEY_2. Guyonnál hagytuk abba…

GÖRGEY_1. Igen. Körmöcbányán megtudtam, hogy Guyon kényszerű visszavonulásával az Aulich hadosztály, de a Garam áradása miatt a Guyon hadosztály is veszélyes helyzetbe került. Gróf Guyon ezredes alig ért a maga csatavesztett és fáradt hadosztályával Zólyombucsra, máris, kurta pihenés után, vissza akart fordulni Selmecnek, hogy a győztes ellenségnek még aznap visszafizesse a kölcsönt. De minthogy katonáiban ehhez a vállalkozáshoz szinte semmi harci szellemet nem észlelt, a hiányzó vitézséget pálinkával akarta feltámasztani bennük: de az emberek részegek lettek, nem pedig bátrak. A szokásos vaklárma: „Jön az ellenség!” – viszont olyan zavart idézett elő, hogy a legriadtabbak egészen Besztercebányáig futottak. Az ellenséges támadástól való félelem legyőzte még a vízbefúlás rémét is. Így vált sikeressé gróf Guyon ezredes visszavonulása a magasan elöntött úton keresztül.

Az osztrákok nem érezték elég erőseknek magukat a támadás folytatására, sőt attól féltek, hogy mi támadjuk meg őket. Erről azonban nekünk akkor sejtelmünk sem volt, s így most is az történt, ami nem is ritka dolog, tudniillik, hogy az egyik fél a másiktól, a másik az egyiktől, s mindketten ok nélkül.[72]

GÖRGEY_2. Közben az Aulich hadosztálynak sem maradt más lehetősége, hogy a bekerítést elkerülje, mint a Körmöcbánya és Besztercebánya közötti mintegy 700 méter magas meredek hegyen átjutni, lovakkal és ágyúkkal.  Hogy ezt a nehezen járható utat legalább egyáltalán használni lehessen, valamikor régen átfúrták a sziklagerincet annak legkeskenyebb pontján; idő multával azonban ez a kis alagút megint beomlott. Ezt az alagutat kellett kitakaríttatnod és tetemesen kibővíttetned, hogy ágyúkkal is járható legyen. Utászi ismereteid birtokában, vezetéseddel és felügyeleteddel az alagút egy nap alatt kész volt.

GÖRGEY_1. Az Aulich-hadosztály csapatai szerencsésen át is vonultak az alagúton, ámbár kimondhatatlan erő-feszítésekkel. Személyesen irányítottam ezt az éjszakai „fáklyásmenetet”. A nagy hideg, a viharos szél és havazás miatt az ágyúk vontatásához több száz gyalogost rendeltem segítségül. A haladás azonban így is lassú volt. A várakozást megunva, a lovasságból és gyalogságból többen az ágyúk mellett előre törekedtek. A keskeny utat szegélyző mélységbe nem egy huszár és honvéd zuhant le menthetetlenül. Fegyelmezetlenségük „nélkülem” is halálukat okozta. Aulich hadosztálya, ez az egyébként fegyelemtartó hadosztály, szánalmas rendezetlenségben vonult be Besztercebányára.  Január 25-ére azonban az egész feldunai hadtest egyesült.[73]

GÖRGEY_2. És akkor te a nehezebb, az északi kerülő utat választottad, a szilárd utak miatt, s mert így nem kellett hátba- vagy oldaltámadástól tartanod. Jablonowski és Götz hadtesteit lerázva, a Szepességből kijutva, váratlanul Schlick hátába kerülve éppenséggel te léphettél fel támadólag.  Ehhez azonban az ellenség által jól védhető branyiszkói hágót még el kellett foglalnod.

GÖRGEY_1. A terepviszonyok miatt különösen nehéz feladattal Guyon Richárd ezredest bíztam meg, aki vakmerő katona volt. Lőcsén, magányosan, kínos nyugtalansággal vártam szobámban a jelentést a harcmezőről. Ezen a napon annyira gyötört a kétség a branyiszkói ütközet sikere felől, hogy nem tudtam, mint máskor, megjelenni a tisztjeim szervezte rögtönzött táncestélyen.[74] Számot vetettem a múlttal; s ez felvértezett minden fegyver ellen, melyet a jövő ezután mellemnek szegezhetett, hogy elvágja éltető idegét szilárd elhatározásomnak, miszerint hazám alkotmányát megmentem, vagy ha ez nem adatik meg, honvédő harcunkat akkor is méltóképpen fogjuk befejezni.[75]… És jött a hír, hogy Guyon halált megvető bátorsággal és példamutatással, fiatal és akkor még tapasztalatlan csapatai élén a második rohammal, február 5-én, bevette a hágót.

GÖRGEY_2. Kimerítő, embert próbáló, harcokkal tűzdelt meneteléseitek közben a szigorú, kérlelhetetlen Görgey megengedi, sőt a nyomott kedélyállapot ellensúlyozására ajánlja, hogy fiatal tisztjei a bányavárosokban farsangoljanak. Napközben harcoltak, tűzbe mentek, este pedig bálba… Ha holnap meg kell halni, akkor legalább még ma vigadjunk… Aztán gyakran már bál közben jött a parancs: indulni kell! Így történt ez most is. Éjfélkor egy ezredtrombitás kíséretében beléptél a bálterembe, a zene félbeszakadt, és felolvastad Guyon jelentését, amelyet még a roham előtt megírt: „… a hágót bevettem. Guyon.”… A tisztek felcsatolták kardjaikat, s fiatal tábornokuk parancsára elindultak Branyiszkó felé.[76]

GÖRGEY_1. Északi hadoszlopunk Lőcse, déli hadoszlopunk Igló irányából vonult. A több száz társzekérből álló kincstári javak szekér-vonatát a déli hadoszlop után indítottam, az esetleges üldözés megnehezítésére, s hogy előttük akadályt ne jelentsen. A bányavárosokban talált részint vert, részint veretlen nemesfémkészletet a kormány számára a nagyobb biztonság kedvéért az északi hadoszlop vitte magával. Branyiszkó bevétele, hadoszlopaink egyesülése után hadtesteimmel már február 7-én támadó hadműveletre csoportosultunk Schlik csapatai ellen.

GÖRGEY_2.  Franz Schlick osztrák lovassági tábornok arra számított, hogy a téli hágók megmászása lovakkal, ágyúkkal és a csontfagyasztó hideg seregedet demoralizálja és felmorzsolja. Igencsak meglepődött, de azt is mondhatjuk, hogy kétségbe esett, mikor egy szervezett hadsereg jelent meg a háta mögött, mivel így hadteste délről Klapka, északról Görgey harapófogójába került…

Nem véletlen tehát, hogy már a Szepesség felől jövet, herceg Windisch-Grätz tábornagy egy küldötte jelentkezett nálad, és négyszemközt kívánt veled beszélni. Elmondta bizalmasan, hogy herceg Windisch-Grätz tábornagynak az a kívánsága, hogy a feldunai hadtestet vidd át őfőméltósága táborába, és ha ezt teljesíted, akkor főhercegsége amnesztiát és a monarchián kívül gondtalan megélhetést biztosít számodra.

GÖRGEY_1. Én válaszul beszólítottam a szobába néhány törzstisztet, elmondtam nekik az iménti titkos beszélgetést, és átadtam a követnek váci kiáltványom egy példányát: vigye meg ezt feleletül annak, aki küldte.[77]

GÖRGEY_2. Sikeres téli hadjáratod után azonban Kossuth nem téged, hanem egy öreg lengyel altábornagyot, Dembinski Henriket bízta meg a fővezérséggel, akinek első intézkedése az volt, hogy Klapkát gyorsított menettel Miskolcra rendelte, éppen akkor, amikor Klapkával Kassán már megbeszéltétek a Schlick hadtest megsemmisítésének haditervét.[78]

GÖRGEY_1. A Kossuth által kinevezett idegen fővezér ezzel az intézkedésével Schlik csapatait a teljes megsemmisüléstől „mentette meg”. Ez annál is inkább egy szerencsétlen, meggondolatlan parancs volt, mivel ebből már szinte egyenesen következett Dembinski kápolnai csatavesztése, ahol az ütközetet éppen Schlick dandára döntötte el, persze az új fővezér egyébként érthetetlen és értelmetlen, kapkodó intézkedései mellett.

GÖRGEY_2. Már maga a csata is váratlanul érte az új fővezért, aki éppen Egerben vendégeskedett Lévay Sándor nagyprépost-kanonok úrnál.

GÖRGEY_1. Február 26-án délelőtt Egerben voltam, és vártam Dembinski parancsait. Engem is meghívott erre az ebédre hadtestem vezérkari főnökével együtt… (anekdotázva mondja) A jóhoz éppen akkor fűztük volna hozzá a legjobbat, a világhírű egri bort, amikor jelentik, hogy Verpelét felől élénk ágyúszó hallatszik. Dembinski ezt eleve kétségbe vonta, de az egyre ismétlődő tompa dörej sokkal inkább távoli ágyúszóra emlékeztetett, semhogy bármilyen más zajjal össze lehetett volna téveszteni. Azon pillanattól fogva, amikor ezt Dembinski is kénytelen volt beismerni, magaviselete egy őrjöngő tombolásához kezdett hasonlítani; mindenekelőtt ló és kocsi után kiáltott. De az egész Dembinski-féle főhadiszálláson egyetlen fogat állt rendelkezésre, az a parasztszekér, amely engem és kísérőmet Mezőkövesdről Egerbe hozott. A derék egriek azonban megállítottak bennünket és csak azután engedtek tovább, miután egy takaros úri hintó meg nem érkezett. Addig azonban Dembinski minden újabb dördülésre felindultan fel-felszökött ültéből, de mindannyiszor vissza is rogyott testének egész súlyával az ülésre. A lökések következtében közös szalmaülésünk az egyik oldalon mindinkább lesüppedt, a másik fele énalattam egyre magasabbra emelkedett, és a végén én a szekéroldal fölött találtam magamat, Dembinski pedig mind mélyebbre süllyedt. Ez a helyzet – szerintem – nem fért össze a fővezéri méltósággal… Ezt még nem akartam! Ez még korai! – kiabálta. Ha pedig ez csakugyan így van, bizony nem volt szép dolog az osztrák tábornok uraktól, hogy csak úgy se szó, se beszéd megtámadnak minket, meg sem kérdezve előbb Dembinski tábornagyot, mikor jönne neki kapóra az ütközet![79]

GÖRGEY_2. A helyzet azonban komolyra fordult, és most már magával a fővezérrel szemben tagadtad meg a parancsot, sőt Dembinski altábornagyot lefogattad és őrizet alá helyezted. Ekkor indult el Kossuth úgy a táborba, hogy téged főbe lövet.

GÖRGEY_1. Az engedetlenség Klapka három hadosztály-parancsnokának kijelentésével kezdődött, akik már a kápolnai csata alatt csak Klapka és az én ellenjegyzésemmel akartak elfogadni parancsot Dembinski fővezértől, látva annak tehetetlenségét, kapkodását, és hadműveleteinkre káros intézkedéseit. A hadsereg nem egy demokratikus intézmény, ezért arra utasítottam a hadosztály-parancsnokokat, hogy egyelőre teljesítsék Dembinski visszavonulási parancsát, a kérdésre majd visszatérünk. Közben a VII. hadtest az áradó Tisza előtt, nem tudta elkezdeni a Dembinski elrendelte visszavonulást, mivel a sereg hátában az áradó Tiszától még éppen rendelkezésre álló keskeny töltésen egy támadás esetén olyan torlódás és zűrzavar alakulhatott volna ki, amelynek csak végzetes következményei lehettek. Márpedig ha visszavonulásunkat az ellenség szeme láttára nappal megkezdjük, az ellenséget egyenest felhívjuk arra, hogy támadjon. Ezért egy óvatos előnyomulást kezdeményeztem, amelyre az ellenség visszahúzódott. Éjjel 2 órakor kívántam elkezdeni a visszavonulást, éjfélkor azonban megérkezett Dembinski újabb parancsa: állásunkat a megáradt Tisza előtt tartanunk kell. A legjobb magyar hadtestet, amelyért akkor felelős voltam, nem áldozhattam fel értelmetlenül, ezért a parancs ellenére éjjel kettőkor elrendeltem a visszavonulást, amelyet rendben végrehajtottunk. Átkeltünk a Tisza bal partjára, ahogyan ezt a hadsereg többi része már megtette.

Ezt követően törzstiszti tanácskozást hívtam össze, amelyen részt vett a kormány képviseletében a táborban lévő Szemere Bertalan is. A bizalmatlansági szavazás eredményeként, Dembinszkinek „önként” le kellett volna mondania fővezéri tisztéről. Mivel sem erre, sem a vezérkari jegyzőkönyvek átadására nem volt hajlandó, ezért a VII. hadtest vezérkari főnöke őrt állított Dembinszky ajtaja elé, amely eljárást én helybenhagytam. Mikor ez Szemere Bertalan tudomására jutott, ő megszüntette Dembinski őrizetét.[80]

GÖRGEY_2. Kossuth már másnap megérkezett Tiszafüredre, Mészáros hadügyminiszterrel és Vetter altábor-naggyal. Kossuth úgy jött a táborba, hogy engedetlenséged miatt főbe lövet. A kihallgatásokat Mészáros és Vetter vezette. Végül az ügy úgy zárult, hogy Dembinskit leváltották, téged megdorgáltak, Vetter altábornagyot pedig fővezérré nevezték ki. Vetter altábornagy, akire nem igazán volt jellemző a határozottság, nem sokáig volt „aktív” fővezér. Mikor betegséget jelentett, Kossuth kénytelen volt téged ideiglenes főparancsnokká kinevezni. Ez Egerben történt, 49. március 30-án, házasságod első évfordulóján. Ekkor indulhatott meg vezérleteddel a dicsőséges tavaszi hadjárat sikersorozata, amikor is három hét alatt az osztrák seregek szégyenszemre kiszorultak az országból. De emeljük ki az isaszegi győzelmet, amely 49. április 6-án vezérleteddel válhatott győzelemmé.

GÖRGEY_1. Az isaszegi ütközet vesztésre állt. A déli szárny Klapka vezette honvédjei eldobálták lőszereiket, és lőszerhiányra hivatkozva kierőltették a visszavonulást. Klapka hátráló gyalogságának láttára méltó harag vett erőt rajtam. Megparancsoltam nekik, hogy tüstént forduljanak vissza a csatatérre. Szapora lépéssel szaladtak eddig hátrafelé; most, hogy megint előre kellett menniük, olyan nehezen mozogtak, mintha mindjárt felbuknának kimerültségükben. Siettem Klapkához. Rá is találtam, amint hadtestének zömét hátrálás közben rendezte. Kérdésemre Klapka kijelentette, hogy a gyalogságának elfogyott a tölténye, és nagyon ki vannak merülve. A győzelem ma már lehetetlen, de holnap megint lehetséges lesz. Ma kell győzni – kiáltottam –, vagy mehetünk vissza a Tisza mögé! Ez a két megoldás van, harmadik nincs. Damjanich még mindig állja a csatát, Aulich előrenyomul: győznünk kell![81] Erre Klapka megállítja hátráló lovát, megállítja, majd lassan-lassan megfordítja, és a nagy nehéz ló csakhamar újra az orrával fordul az ellenség felé, nem a farkával.

GÖRGEY_2. Klapka kardja pedig kiröppen a hüvelyéből, elhangzik az „Előre!” kiáltás, egyre több és több parancsnok veszi át, aztán a legénység is, és a hadtest, hála az éppen idejében érkező fővezérnek, a megingás után megint megindul előre[82]… Közben Aulich hadtestének egy része a rohamból visszatérő huszárokat ellenséges lovasrohamnak nézte és lövésekkel fogadta.[83] Sűrű golyózápor közben, személyesen kellett rendezned a félreértést. Az arcvonal 10 kilométernél is szélesebb vonalát többször végig vágtattad, hogy kezedben tarthasd a csata kimenetelét.

GÖRGEY_1. Végül Aulich és Klapka Isaszeget rohammal elfoglalva, a győzelmet biztossá tette, az osztrák haderő Gödöllőt is kiürítve a Rákos patak mögé hátrált. Ezt követően az osztrák főerőt Aulich hadtestével lekötve és megtévesztve, mintha további célunk a Hatvan Aszód vonalon Pest felszabadítása lenne, a fősereggel Vácon át – melyet előbb fel kellett szabadítanunk – Komárom felé indultam, többek között azért is, hogy az osztrák fősereget magunkra vonva, ezzel Pestet megkíméljük a harcoktól, s hogy Komáromot felmentve, a Dunán átkelve az ellenség hátába kerüljünk.

GÖRGEY_2.  Április 10-én Damjanich kiverte az osztrákokat Vácról. Az utcai harcban Christian Götz tábornok halálosan megsebesült. Te katonai pompával temettetted el az osztrák tábornokot,[84] sőt az osztrák foglyoknak engedélyezted, hogy részt vegyenek a temetésen.

GÖRGEY_1. A hős és becsületes katona megérdemli, hogy ellenfelétől is megkapja a végső tisztességet.

GÖRGEY_2. Most sem azt az utat választottad, amelyet az osztrák hadvezetés feltételezett. Amikor meglepetésükből felocsúdtak, s a fősereg valódi hadmozdulatára rájöttek, még akkor sem feltételezték, hogy nagy kerülővel, Ipolyságon át Léva felé indulva közelíted meg Komáromot, s ezzel Wohlgemuth hadtestét is megkerülöd.[85]

GÖRGEY_1. Komárom felmentéséhez előbb át kellett kelnünk a Garamon. A Szecse és Kálna közti híd készítése közben, április 17-én érkezett meg a hír lévai főhadi-szállásomra, hogy az országgyűlés elfogadta Kossuth indítványát; amely feleletül az 1849. március 4-i manifesztumra – mely Magyarország törvényeit semmisnek tekintve, a koronázatlan Ferenc József által megszünteti a magyar nemzet alkotmányát és önállóságát – kimondta, hogy a Habsburg–Lotaringiai-uralkodóház elvesztette a magyar királyi trónöröklési jogát.[86]

GÖRGEY_2. Az érvényes magyar alkotmányt semmibe vevő ausztriai dinasztia iránt érzett mélységes ellenszenved ellenére sem helyeselted az április 14-én Debrecenben kihirdetett trónfosztást, amelyet egy Kossuth által manipulálva kierőszakolt, időszerűtlen, s ezért szerencsétlen politikai válasznak tartottad és gondolom, tartod most is. Tisztjeid között sem talált elfogadó megértésre, hiszen úgy gondolták, hogy ettől kezdve már nem törvényes esküjük értelmében harcolnak. Azonnal a váci nyilatkozatod 2. pontjára – hivatkoztak, miszerint: a hadsereg fel fog lépni mindazok ellen, kik az alkotmányos királyságot idő előtti köztársasági izgatásokkal felforgatni megkísértenék…[87] Most sem voltál könnyű helyzetben, ismét megindult a honvédtisztek kiválása a seregből, a hadsereg közel állt a felbomláshoz.

GÖRGEY_1. Nehéz helyzetemben megvallom, tanácstalan voltam, a sürgető események azonban kisegítettek.[88] Ugyanis Damjanich és Klapka nagysarlói győzelme után tavaszi sikeres hadjáratunkat Komárom felszabadításával kellett befejeznünk. Ehhez Komárom várát először észak felől kellett felmentenünk, majd tutajhidat készítve át kellett kelnünk a Duna jobbpartjára, s a teljes felmentéshez az osztrákokat ki kellett szorítanunk a vár körüli déli föld-sáncokból.

GÖRGEY_2. A hadsereg átkelését a megáradt Dunán a komáromiak lehetetlennek tartották. Te június 22-én este megjelentél, és hiába tartotta az ellenség tűz alatt az épülő hidat, irányításoddal 26-án éjjelre mégis elkészült a tutajhíd, amelyhez a szálfákból készült tutajokat a Garamon szállíttattad le. Dicséret és köszönet a komáromi ácsoknak és önkénteseknek.[89] Hajnalra megtörtént a teljes átkelés, de a támadás már éjjel 2 órakor megindult Knezich Károly ezredes vezetésével, először Ószőny ellen.[90]

GÖRGEY_1. A tavaszi hadjárat legfontosabb befejező része Komárom teljes felmentése volt. Lőszerhiányunk azonban már csata közben is éreztette hatását, ágyúink a kelleténél előbb elhallgattak.  Tavaszi hadjáratunk győzelmei közben az osztrák udvar Windisch-Grätzt fölmentve, Welden táborszernagyot nevezte ki fővezérré, de most ez a fővezér is hátrálni kényszerült, menekült előlünk, ki az országunkból.

GÖRGEY_2. Sőt. Welden, ismerve az osztrák sereg demoralizált, széteső siralmas, vert állapotát, tetézve a lőszer- és élelemhiánnyal, a magyar seregek döntő csapásától tartva, kétségbeesésében már a császár és Bécs védelme miatt sürgette az orosz beavatkozást. Welden végül nem tudta tovább elviselni a felelősség súlyát, a veled folytatott reménytelen harcok mindössze nyolc nap alatt felőrölték az idegeit, felmentését kérte, amelyet tulajdonképpen már kérnie sem kellett. A főparancsnok Schwarzenbergnek a következőket írta:

„Áldani fogom az órát, amelyben más beosztást kapnék, ha az a szolgálatból való elbocsájtásom is lenne, mert végtelen erkölcsi erő szükségeltetik azt elviselni, amin ezen nyolc nap alatt keresztülmentem …”[91]

Artúr! Ekkor lehetett volna összeroppantanod az osztrák sereget. Miért nem tetted, miért vonultál Buda felmentésére, időt adva Haynaunak, az újonnan kinevezett fővezérnek, az osztrák seregek újraépítésére?

GÖRGEY_1. Bauer vezérkari főnök az ellenség üldözését, Klapka tábornok – Kossuth véleményével megegyezően – Buda felszabadítását tartotta indokoltnak.[92] Klapkával együtt – tévesen – azt feltételeztük, hogy Buda bevétele néhány nap alatt megtörténik,[93] ugyanis reméltük, hogy Hentzi vezérőrnagy reménytelen helyzetében meg fogja adni magát. Nem ez történt. Ráadásul Guyon is csak megkésve küldte a nehéz ágyúkat Komáromból, amelyekre pedig elkerülhetetlenül szükségem volt a budai vár ostromához. Bécs „látszólagos” fenyegetése helyett én elsősorban politikai megfontolásból fogadtam el Klapka elképzelését. Ezt abból a meggyőződésből tettem, hogy az 1848. évi magyar alkotmányon alapuló kiegyezés sikerének – amely akkor vezérelvemül szolgált – nagyobb valószínűséget tulajdonítottam, ha Buda már a birtokunkban van.[94]

GÖRGEY_2. Tehát nem a lőszerhiány volt a fő ok, amiért seregeddel Buda felmentésére visszafordultál. De hogy érted azt, hogy az ellenség üldözését választva Bécset „csak” látszólag fenyegetted volna?

GÖRGEY_1. Honvédő háborúnkat törvényes jogaink védelmében, a 48-as magyar alkotmányra tett katonai eskünk alapján folytattuk. Ezt a hatalmas erkölcsi erőt veszítettük volna el, ha a határt átlépjük, mert abban a pillanatban háborúnk támadó, hódító háborúvá vált volna. Ráadásul a császárság és királyság elleni támadó katonai lépés a világ szemében is jogi és erkölcsi alapot szolgáltatott volna az orosz beavatkozásra.

GÖRGEY_2. Nem gondolod, hogy az orosz beavatkozás a trónfosztás nélkül is megtörtént volna?

GÖRGEY_1. Igen, Ausztriát erre a lépésre katonai veresége kényszerítette. Azzal, hogy orosz segítséget kért, egyben elismerte legyőzöttségét. Inkább „vállalta” a szégyent, minthogy továbbra is engedje az önálló had- és pénzügyet a magyar királyságban.

GÖRGEY_2. Ugyanakkor a Szent Szövetség is a beavatkozásra ösztönözte I. Miklós cárt, hiszen a trónfosztás az egyik monarchia egységének megbontását jelentette.

De miért tekintetted az osztrákok háborúját Magyarország ellen törvénytelennek?

 GÖRGEY_1. Egyszerűen azért, mert törvényeink szerint még ma is V. Ferdinánd a magyar király, hiába mondott le Olmützben Ferenc József főherceg javára. Ezt a magyar országgyűlés nem hagyta jóvá, és Ferenc József nem lett a Magyar Szent Koronával megkoronázva. Jellačić hadseregének bevonulása, törvénytelen támadás volt Magyarország ellen. A mi háborúnk tehát honvédő háború, a magyar nép alkotmányos jogainak védelmében, és nem egy rebellis csőcselék lázadása! Éppen ennek a ténynek a hangsúlyozása miatt nagyon fontos, hogy katonai rendben, csak, és egyedül csak az oroszok előtt tegyük le a fegyvert. Ezzel a hazug osztrák hatalom nem csak katonailag, de erkölcsileg is legyőzött lesz a törvénytisztelő magyar nemzet által. A külföld szemében pedig bizonyítást nyer, hogy a magyarok törvényes szabadságukat, alkotmányukat védik, s a szabadságukért, hazájukért akár az életüket is képesek feláldozni.

A törvény elleni lázadást éppen a Habsburg-ház követte el!

GÖRGEY_2. A debreceni trónfosztás azonban némileg más helyzetet teremtett…

GÖRGEY_1. A trónfosztásra eleinte csak egy feleletem volt, az, hogy most már ezután a nemzet élethalálharcot kénytelen vívni miatta, minthogy április 14-én minden hidat összerombolt maga mögött, sőt az 1848. évi márciusi vívmányok alapján Ausztriával szemben képzelhető minden alkudozást is lehetetlenné tett.[95] Másfelől a hadsereg egységét felbomlasztó lázongást indított el a tisztikarban.

De ahogyan említettem, a katonai események nem adtak időt sem a tisztek lázongására, sem az én feleletemre. A had-műveletek komoly támadássá alakultak, amelyek a katonák minden testi és szellemi erejét fölemésztették. Hadászati eredményeink az április 14-ét ellenzőket és nem ellenzőket egyaránt kielégítették. Az előbbiek a sikerek hatására megbarátkoztak a gondolattal, hogy előbb az 1848. évi alkotmány külső majd belső ellenségeivel kell leszámolni, és ez által helyreállítani azt az alkotmányt, amelyre felesküdtek. Végül kiáltványommal sikerült a Komárom körüli harcok előtt elindult lázongás folytatásának végleg elejét vennem. [96]

(Előre jön a közönség elé, mintha katonáihoz szólna. Közben idősebb Görgey elhagyja a színpadot.)

„Komárom, 1849. április 29.

Bajtársaim!

Még alig egy hónappal ezelőtt a Tisza megett állottunk – kétes pillantásokat vetve még kétesebb jövőnkre.

Ki hitte volna akkor, hogy egy hónap múlva már túl leszünk a Dunán, s szép hazánk nagyobb része fölmentve egy esküszegő rút dinasztiának rabigája alól.

Legbátrabbjaink se mertek volna annyit bizton remélni.

De a hazaszeretet szent ihlete áthatott benneteket, az ellenség milliónyi ármádiának tekintette bátorságtokat.

Ti győztetek – győztetek hétszer egymás után; és győznetek kell ezentúl is.

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!

Eldöntő volt minden csata, melyet eddig vívtunk; még eldöntőbb lesz, valamennyit ezentúl vívandunk.

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!

Tinektek jutott a szerencse, éltetek feláldozásával megadni e szép honnak ősi önállását, nemzetiségét, szabadságát, örök fönnlétét. Ez legszebb, legszentebb feladatotok.

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!

Sokan vannak köztünk, kik már kivívottnak hiszik hazánk óhajtott jövendőjét; de ne ámítsátok magatokat; mert ezen harc nem Magyarország és Ausztria közti harc egyedül – ez európai harc leend.

De ezen győzelemnek ti alig lehettek élvezői, ha bajnokai lenni híven akartok; és bajnokai csak akkor lehettek, ha mártírjai lenni ezen legszebb, legdicsőbb győzelemnek elhatározott szándéktok.

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!

S minthogy élő hitem, miszerint köztetek alig van, ki egy gyáva életet jobban szeretne a dicső halálnál, s ki velem egyformán ne érezné, hogy olyan nemzetet, melynek fiai hasonlók a szolnoki, hatvani, bicskei, isaszegi, váci, nagysarlói és komáromi hősökhöz, rabbá tenni többé nem lehet! Még a legborzasztóbb ágyútűzben is csak azon egy jelszavam marad hozzátok:

Előre, bajtársaim! Mindig előre!

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!”[97]

(Felhangzik a Görgey-induló, majd kis idő múlva a fiatal Görgey is eltávozik a színpadról, de a zene folytatódik.)

Zene: Görgey induló (szerkesztett, rövidített változat.)

Vége az első felvonásnak

Függöny

Szünet

MÁSODIK FELVONÁS

Görgey 1 az íróasztalánál, Görgey_2 egy széken ül, baloldalt a kisasztalnál. Megvilágosodik a színpad.  Görgey_2 kicsit vár, majd felkel, és Görgey_1-hez szól.

GÖRGEY_2. Tizenhét napi ostrom után május 21-én a budai várat a honvédek bevették. A császári Ausztria viselkedését jól példázza a várat védő Hentzi osztrák tábornok brutalitása, aki katonailag indokolatlan lépésként rommá lőtte a pesti Duna-partot. Kossuthnak írt beszámolódban ezt szemléletesen és érzékletesen leírtad. Megtennéd, hogy felolvasod ezt a leveledet?

GÖRGEY_1. (Felkel, keresgél az asztalon és egy papírlappal ismét a közönség felé megy, majd olvasni kezd. )

„Hentzi tábornok fenyegetését tegnap este borzasztóan teljesítette. Jól célzott számos lövések által sikerült neki a pompás Duna-sort több helyeken egyszerre meggyújtani, – a tűz nagy szél által élesztve csakhamar elterjedt és Pestnek legszebb részét hamuvá tette. Borzasztó látvány volt! – az egész várost lángtenger borította és a füstgomolyok közepette az égő gránátok csillag-záporként iszonyatos dörgéssel zuhantak e szerencsétlen városra. – Nincs toll, mely e látvány nagyszerűségét egész valóságában leírhatná, de én részemről az egész tüneményben az ausztriai dinasztia halálpompájára gyújtott fáklyáknak lobogását láttam. Mert akiben, e hazában még egy szikrája volt a kegyeletnek a hiteszegett dinasztia iránt, azt a tegnapi tett örökre kiirtotta. S ezért, bár szívből fájlalom a főváros pusztulását, az ellenség e gyalázatos tettét, melyet akadályozni hatalmamban nem állott, de melyre részemről semmi ok nem szolgáltatott, csak a vár annál erélyesebb ostroma által megtorlani törekedem és annál szentebb kötelességemnek ismerem a fővárost minél hamarább ily minden emberségből kivetkőzött ellenségtől felszabadítani.”[98]

(Levéllel a kezében a közönség felé folytatja.) Én mindezeket előre megfontoltam, és Hentzi vezérőrnagytól Pest városának és a Lánchídnak kímélését követeltem, megígérve neki, hogy a Duna bal partjáról nem fogjuk megtámadni. Egyidejűleg neki és csapatainak arra az esetre is, ha körömszakadtáig tartják magukat, emberséges bánásmódot biztosítottam, ha ezt a várőrségre nézve ártalmatlan pesti oldalt megkímélik. Pest ismételt bombáztatása világosan megmutatta, hogy az illetők nem tartanak igényt az emberséges bánásmódra, és én menten szigorúan megtiltottam az ostromsereg minden csapat-testének, hogy kegyelmet adjon az őrségnek. Parancsnokának foglyul ejtésére viszont külön díjat tűztem ki, mert példát akartam statuálni intésül mindazoknak, akiknek a jövőben kedvük akadna a háború borzalmait szükségtelenül szaporítani. Hentzi vezérőrnagy halálosan megsebesülve esett hatalmamba – a haldoklóval egy felsőbb hatalom hamarosan leszámolt.

GÖRGEY_2. (Az idős Görgey folytatja.) Az őrséget sem hányták kardra. Ezt köszönje meg Ausztria utólag azoknak a tiszteknek, akik vagy a vesztőhelyen adják majd ki lelküket, vagy Ausztria állambörtöneiben fognak sínylődni; és tartsa majd tiszteletben nemes lelkű ellenségeinek emlékét!”[99] (Rövid várakozás után kérdezi.) És ezek után sem változott meg a véleményed Kossuth trónfosztásáról?

GÖRGEY_1. (Eljön az asztaltól és fel-alá sétálva válaszol.) A trónfosztást megérdemelte Ausztria… de nem voltak meg a feltételei. Csak káros következményét tapasztaltam a nemzetre, de a hadseregre nézve is. Olyannyira, hogy mind-addig, amíg nem volt tudomásunk az orosz beavatkozásról – amelyről egyébként június 21-22 éjjel kaptam az első híreket –, még fejemben forgott a trónfosztás visszavonatásának akár katonai erőszakkal, de ha lehetséges, inkább a politika eszközeivel megvalósítandó lehetősége is.[100] A trónfosztás csak akkor kaphatott volna értelmet, ha függetlenségünket a fegyver erejével nem csak ki tudjuk vívni, de azt meg is tudjuk védeni. Erre azonban időleges katonai sikereink ellenére sem számíthattunk tartósan. Az orosz főhadsereg betörésének ténye pedig egy csapásra megfosztotta az 1848–as alkotmány visszaállítására és az 1849. április 14-i függetlenségi határozat visszavonására irányuló törekvéseimet minden gyakorlati jelentőségüktől.[101] Az orosz beavatkozás mellett Haynau táborszernagy első ténykedése is: báró Mednyánszky László és Gruber Fülöp felakasztatása, a békekötésre vonatkozó gondolataimnak hiábavalóságát tette bizonyossá előttem.[102] Nem maradt más, mint a katonailag kétségtelenül reménytelen harc becsületbeli folytatása, csapást csapásra mérni Ausztriára, amíg lehet.

GÖRGEY_2. Eszerint Kossuth félelme tőled – már ami a hatalmat illeti – nem volt alaptalan?

GÖRGEY_1. Ami a trónfosztás elleni esetleges fellépésemet illeti: valóban. Az orosz beavatkozás bizonyossá válásával azonban minden figyelmemet a további hadműveletekre kellett fordítanom. Minden érv amellett szólt, hogy Komáromnál, a Duna jobb partján egyesítsük seregeinket és vívjuk meg döntő harcunkat az osztrákokkal, mielőtt az orosz seregek beavatkozhatnának. Komárom bevehetetlen, mintegy húszezer katona befogadására képes erődítmény, biztos háttért jelent katonai vállalkozásunkhoz, sőt a kormány hathatós közeli jelenlétét, védelmét, hadműveleteinknek ebben az értelemben vett „szabadságát” is biztonsággal lehetővé tette volna.

GÖRGEY_2. Buda bevétele után, a Komárom előtti hadműveleteid, a Vág menti harcok azonban valljuk be, már sikertelenek voltak.  Kétségkívül igaz, hogy zászlóaljaiddal és ágyúiddal szemben a megerősített osztrák hadsereg közel kétszeres számú zászlóaljat és ágyút tudott szem beállítani. Az is igaz, hogy hadügyminiszteri teendőid miatt nem minden csatában voltál jelen, továbbá Damjanich lábtörése és Aulich kilépése pótolhatatlan veszteséget jelentett. Új alvezéreket kellett kipróbálnod, akik közül később talán csak a mindössze 30 éves Leiningen-Westerburg Károly vált be méltóképpen.

GÖRGEY_1. Mindezek ellenére a peredi csata első napja még a miénk volt, a megvert osztrák csapatok meghátráltak. A második csatanapra azonban egy osztrák és egy orosz, a Panjutine-hadosztállyal megerősödött az osztrák sereg, a csata kimenetele az osztrákok javára dőlt el. Defenzívába kerültünk.[103]

GÖRGEY_2. Ekkor mentél fel Pestre, ahol június 26-án Kossuth elnöklete alatt összeült a minisztertanács. Itt másfél órában összegezted a hadi helyzetet, majd megállapítottad: „Hazám fennállása most már csak hetekre terjedhet.” Fontosnak tartottad, hogy a kormány ismertesse az országra szakadó veszedelem egész nagyságát a néppel![104] Szavaid és érveid hatására a minisztertanács elfogadta a seregek komáromi összpontosításának tervét. Továbbá azt is javasoltad, hogy a hadműveletek szabad mozgásterének biztosítékaként a kormány költözzön a bevehetetlen Komáromba. Ez utóbbit azonban Kossuth semmiképpen nem kívánta elfogadni.[105]

GÖRGEY_1. Sőt, alig tettem ki a lábam, miután 28-án Győr feladására kényszerültünk, Kossuth 29-én újabb haditanácsot tartott, amelyen Dembinski és Perczel tanácsára elhatározták, hogy nemhogy Kossuth és a kormány nem vonul Komáromba, de a sereg összpontosításának új kijelölt helye Szeged és környéke. Ez a terv az ország csaknem egész területének, az egész évi termésnek feladását jelentette, ráadásul a terv valósággal rákényszeríti ellenfeleinket arra, hogy egyesüljenek.[106] Szilárd elhatározásom, hogy egyedül a főhadsereggel Komáromnál maradok, nem azon a reményen alapult, hogy Magyarország bukását ezzel feltartóztassuk, hanem a következő kettős meggyőződésen:

– hogy a főhadsereg, szem előtt tartván kötelességét az ország iránt, melynek igaza mellett fegyvert fogott, önnön becsületének tartozik azzal, hogy csak a végső ellenállás után hátrál meg az osztrákok elől; és

– hogy támadó visszacsapásaink az osztrákok ellen az ország egyetlen pontján sem lehetnek erőteljesebbek, mint éppen Komáromnál.

Erre az elhatározásra pedig a kötelességérzet indított, hogy Magyarország végső becsületét meg kell óvni; meg kell akadályozni azt, hogy bukásunk csúfos bukás legyen.[107] És én abban a meggyőződésben éltem és élek, hogy a halált oly ügy szolgálatában, mely ügy mellett polgártársainkat ezerszámra belehajtottuk, vagy belevezettük a halálba, szándékosan nem kerülni, a legnagyobb tisztesség és becsület, amit e földön önmagunknak megadhatunk.[108]

GÖRGEY_2. Bem is értesült az új tervről, azonnal megírta Kossuthnak, hogy véleménye szerint a főhadseregnek mindenképp Komáromnál kellene maradnia.[109] A kormánybiztos Ludvigh is hasonlóan vélekedik, ezt írja levelében: „… Ha vesznünk kell, ne vesszünk oly terv következtében, minőt nekünk csak ellenség javasolhatna.”[110] Kossuth azonban hajthatatlan, Aulichot, Csányt és Kiss Ernőt küldi hozzád, hogy rávegyenek az Aradra vonulásra. Tudta, hogy Aulichot becsülöd és tiszteled, Csány Lászlót pedig egyenesen atyai barátodnak tekinted.

GÖRGEY_1. Valóban, Csány és Aulich határozott kiállása a kormány oldalán valósággal szemrehányásként ért, és a kormány küldötteinek őszintén megígértem, hogy a minisztertanács határozatát a lehető leggyorsabban követni fogom.[111] Hozzáteszem: legjobb meggyőződésem ellenére, hiszen ez nem jelenthetett mást, mint azt, hogy mielőtt még Aradra érhetnénk, vállaljuk a legütőképesebb hadtestek oroszok általi bekerítésének vagy megsemmisítésének kockázatát, tudván, hogy a beözönlő orosz csapatok már Miskolcnál vannak. Ugyanakkor Szeged környéke a kormány védelmére tökéletesen alkalmatlan. A Szeged környéki összpontosításnak egyetlen „előnye” volt, hogy a menekülés Törökország felé innét még lehetséges.[112]

GÖRGEY_2. Első mondatod a hírre így hangzott: (gúnyosan mondja) „úgy látszik, az urak Pesten jobban bíznak a török határban, mint Komáromban és a hadseregben”.[113]

Az indulás legkorábbi időpontjául július 3-át jelölted meg, hogy bevárd az első hadtest és Görgey Ármin különítményét.[114] Július 2-án kora reggel azonban Haynau csapatai előre nyomultak az elsáncolt magyar tábor ellen; azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a magyar sereget Komáromba szorítsák, s a Buda felé vonulás útját elvágják. Elkezdődött a szabadságharc hajnaltól késő estig tartó legnagyobb csatája. Hajnalban te éppen egy iratot diktáltál Rochlitz Kálmánnak, mikor erős ágyúdörgés hallatszott Monostor felől.

GÖRGEY_1. Azt mondtam Rochlitznak: Majd este folytatjuk… Vagy pedig – és Bayer felé fordulva folytattam – talán nem is lesz rá többé szükség. Adieu Bayer! Isten veled![115]

GÖRGEY_2. Valami „különös” előérzet folytán elköszöntél Bayertől. Vagy talán nem is volt olyan különös ez az előérzet, hiszen véres ütközetre lehetett számítani, a harminckétezer főnyi magyar sereggel szemben ötvenkilencezer főnyi osztrák-orosz haderő állt, tudtad, hogy emberfeletti erő-feszítés vár a hadseregre és fővezérére.

GÖRGEY_1. Klapkával együtt vágtattunk ki az elsáncolt táborból, Klapka tábornok balra, Ószőny felé kanyarodott, én pedig jobbra, a Monostor felé.[116]

Ebben a pillanatban, mind a balszárny, mind a jobb szárny bajban volt. A jobbszárnyon a 8. hadtest egyik dandára, a komáromi zászlóaljak a vakrémület hatására visszafelé özönlöttek, s magával rántották a 7. hadtest zászlóaljait is. A parancsszó kevés volt a megállításukhoz. Ekkor a Duna töltésén menekülőkre két ágyúval lövettem. Ez is kevés volt.

GÖRGEY_2. Egy pillanatig tétováztál, hogy az ágyúk használatára parancsot adj…

GÖRGEY_1. Megtévesztett, hogy a szökevény zászlóaljak tömegében egy lovon menekülő honvédtisztet vettem észre, akinek a lova olyan színű volt, mint az öcsémé, Istváné. S ekkor, megvallom, meginogtam eltökélt szándékomban, hogy azt a csatát kerülő tömeget kartácslövésekkel kényszerítsem a kötelesség teljesítésére.[117] A veszedelmes helyzet azonban parancsolólag előírta, hogy a fejetlen tömeget minden áron megzabolázzuk. Megadtam tehát a jelet a két ágyú parancsnokának. Az eldördülő lövésekre a szökevények a lejtő oldalában próbáltak meg tovább futni hátrafelé. A tartalékból velük szemben hirtelen felállított gyalogos osztag hatásos sortüzére felkapaszkodtak a domb tetejére, és közvetlenül az 1. és 2. számú véd művek háta mögé kerültek. Itt azonban egy huszárosztag már készen várta és az előretolt sáncok felé visszakergette őket.

Közben a sáncokat az ellenség már elfoglalta, ezeknek a visszavívása pedig sokkal fontosabb és sürgősebb feladat volt, semhogy olyan kétes vitézségű csapatokra lehessen bízni, amelyeket kötelességük teljesítésére ilyen gyalázatos fenyítőeszközökkel kellett kényszeríteni. Ezért a tartalékból előre rendelt 48-as és a Dom Miguel zászlóaljakra bíztam a feladat megoldását.[118]

GÖRGEY_2. Odanyargaltál és azt kiáltottad: Meg tudtok-e halni a hazáért? És a vitéz csapatok megindultak.

GÖRGEY_1. A 48-ik és a Dom Miguel-zászlóaljak elsöprő rohama kidobta az osztrákokat előretolt állásaikból.[119] Közben azonban Ószőny az osztrákok kezére került, márpedig a Buda felé vonuláshoz Ószőny kezünkben kellett, hogy legyen. Azt reméltem, hogy ha az osztrák főerőt a csatatér közepén lekötjük, akkor Klapka és Leiningen Ószőnyt vissza tudja foglalni. Ezért egy hatalmas lovasrohamot rendeltem el Pöltembergnek. Az osztrák lovasság kezdetben megfutamodott, a roham balszárnyát ért ágyútűz azonban zavart okozott.

GÖRGEY_2. Ekkor álltál a balszárny élére, hogy a helyes irányt megadd. „Fiúk, hát nem gyüttök a vörös hacuka után attakba?”[120] – kiáltottad. És a fiúk követték a rikító vörös zekét viselő fiatal fővezérüket, akár a halálba is. Osztrák főtisztek írják le később, hogy ahhoz hasonló felséges látványt, mint aminőt a magyar fővezér nyújtott ekkor három ezred huszárjai élén, sehol se éltek át.[121] A vörös zeke azért kellett, hogy a küldöncök mindig lássák, hogy a csata mely pontján keressenek az alvezérek üzeneteivel. Ezzel persze az orosz tüzérségnek is jó célpontul szolgáltál…

GÖRGEY_1. A lovasságnak megvan az a szomorú előnye a gyalogság felett, hogy nem nagyon lehet nagyszabású kényszereszközökkel rászorítani kötelessége teljesítésére; fogékonyabb viszont a bátorító személyes példaadás követésére. Ezt tapasztalásból tudván, ezért siettem a balszárny élére, s buzdítottam a huszárokat arra, hogy kövessenek. S mikor sebesebb vágtatásba fogtam, az előnyomulás legott eredeti irányába igazodott vissza.[122]

(Innét kezdve szinte újra átélve az eseményeket, a mesélő stílusból egyre inkább átmegy egy izgalmi állapotba, ennek megfelelően gyorsítva az elbeszélést.)

A hullámos terep, melyen gyorsan haladtunk előre, hol eltakarta az ellenséget a szemem elől, hol megint előtüntette. Az utolsó terephullám tetejébe érvén, meglepetésünkre körülbelül ötvenlépésnyire előttünk már csak a hátát láttuk több osztrák könnyűlovas vagy dragonyos osztálynak. E pillanatban közvetlen mellettem egyik kísérőm észrevette, hogy huszárvonalaink messzire lemaradtak. Megállítottam a lovamat, hogy utolérjenek. Ugyanekkor jobbra tőlem egy sötét ellenséges vonal ötlött a szemembe. A nap éppen leáldozóban volt, a láthatár alján. Az az arcvonal – felém fordulva – közém és a leáldozó nap közé esett. A sugaraktól káprázó szemem a csekély távolság ellenére is csak nagy nehezen tudta a csapatnemüket megkülönböztetni. Ulánusoknak néztem őket. Balra tőlük állt az ellenséges középhad szélső jobbszárnyi ütege, és rendkívül szaporán szórta lövedékeit az utánam nyomuló huszárokra. Előre láttam, hogy ezeket, ha az eddigi irányban közelítenek, jobb felől, az ulánusok felől nagy veszedelem érheti. Ekkor még elég távol voltak ahhoz, hogy jobbra irányt változtatva szembe szállhassanak velük. De ennek gyorsan kell megtörténnie, Pöltenberggel tehát hamar tudatnom kellett a fenyegető veszélyt. De nem lehetett. Egy tisztet küldeni Pöltenberg elébe, vagy éppenséggel odalovagolni hozzá nem volt tanácsos. Ilyen válságos pillanatokban mindent kerülni kell, amit visszafordulási jelre lehet magyarázni. Ezért aztán – mivel kiáltásom ilyen távolságból az előnyomulás zajában és a közeli ellenséges ütegek szakadatlan bömbölése közepette odáig el nem hatott – arra voltam utalva, hogy kalapommal integetve és mutogatva értessem meg magamat Pöltenberg tábornokkal. Merőn a felém közeledő huszárokra szegzett szemmel igyekeztem kiolvasni mozdulataikból, vajon értik-e a veszélyt rejtő pont felé való mutogatásomat: egyszerre csak erős ütést kaptam, (itt lelassul) és éreztem, hogy meg vagyok sebesülve.[123]

(Megszólal egy szerkesztett zenei részlet Rick Wakeman koncertfelvételéből.)

Zene: Rick Wakeman

(A zene után szinte azonnal folytatja.)

A hevenyészett seborvos legjobb akarata ellenére sem boldogult az ideiglenes kötéssel. Míg ő velem bajlódott, az alatt a roham elrobogott mellettem, és mire megint szabadon mozoghattam, addigra a huszárok már vissza is fordultak. Utasítottam Pöltemberget, hogy a rohamból visszaözönlő huszárokat sorakoztassa csatarendbe. Ez meg is történt. Ószőny felől a harci zaj elnémult, amiből arra következtettem, hogy Ószőny a miénk. Megkaptam azt a jelentést is, hogy a jobbszárny gyalogsága előre nyomult. Megnyugodtam: az ellenség két szárnya visszadobatott, a közepe megállítatott, szabad az út Buda felé![124]

GÖRGEY 2. A túlerő ellenére is győztél, abban az értelemben, hogy Buda felé a legrövidebb út nyitva állt, az ellenség az újabb magyar támadásra felkészülendő, hátrább vonta csapatait… (Kis idő múlva folytatja.)

Két kísérővel este nyolc óra tájban indultál vissza a komáromi erődbe. Egyik oldaladon a sebedet ellátó orvos, másik oldaladon egy törzstiszt lovagolt, hogy közben elért ájulásaid alatt le ne ess a lovadról. Az ájulásokon a magad erejéből sikerült úrrá lenned. Akkor még nem tudták, hogy a 12-15 cm hosszú ferde fejsebed mélysége – amelyet egy orosz gránátrepesz okozhatott, – a koponya tetején, éppen elérte az agyvelőt.[125] Az agyburokról másnap reggel két törzsorvos távolította el a csontszilánkokat. Ez a művelet újabb eszméletvesztéseddel járt.  Megállapították, hogy sebesülésed életveszélyes, de nem feltétlenül halálos. Mindenesetre három napig mindentől eltiltottak. Július 3-án éjszaka elviselhetetlen fájdalmaid miatt az öngyilkosság gondolatával foglalkoztál,[126] ezért a fegyvereidet elvették.

GÖRGEY 2. (Kis szünet után mondja.) A hadsereget két csapás is érte. A te sebesülésed, és az a hír, hogy Kossuth közben – a küldöttség által vitt ígéreted, s az azt megelőzően írt leveled „sorrendjének” cseréje miatt (Gyanúsítva, kérdően.) – vagy inkább erre hivatkozva? – úgy vette, hogy nem kívánsz levonulni Aradra. Összehívta a minisztertanácsot és parancsmegtagadás miatt leváltott fővezéri tisztségedről. Akkor már élet és halál között lebegtél, ezért tisztjeid nem közölték veled Kossuthnak ezt az elhamarkodott döntését. Nem csak kíméletből, hanem mert továbbra is a te vezényleteddel kívántak harcolni. Még Kossuth megbízottja, Ludvigh kormánybiztos is a következőket írta Kossuthnak. „Görgey, mint egy isten hadakozott… Mind bámulta bátorságát és gyors intézkedését… És éppen, mikor Görgey vérében fetreng, mikor az egész sereg – csak a tüzet kerülők serege nem – érte lelkesül, mikor a katona e névben bízni tanult, mivel alkalma volt látni mit tud, és mit mer vezére, akkor Te a szerencsétlen Mészárossal lépsz fel.”[127]… Kossuth pedig a „Görgey-párti” Ludvighot visszahívja, és új kormánybiztost nevez ki.[128]

GÖRGEY_1. Leváltásom híreit eltitkolták előlem, de 5-én véletlenül mégis tudomásomra jutott. Azonnal lemondtam. A tisztikar küldöttsége után azonban visszavontam a lemondásom azzal a kijelentéssel, hogy a tisztikar bizalmából megválasztott hadvezérnek tekintem magam, nem pedig a kormány tábornokának.[129]

GÖRGEY_2. Kossuth kénytelen volt módosítani döntését, ennek értelmében vagy a hadsereg parancsnokságáról, vagy a hadügyminiszterségről kellett lemondanod. Természetesen az utóbbit választottad. Te azonban júl. 2 és 11 között szolgálatképtelen vagy. Klapka bizonytalankodik, de mindenképpen Komáromban akar maradni, nem meri vállalni a levonulás veszélyeit és felelősségét, tudja, hogy az orosz seregek vezére Paszkevics tábornagy hadtesteivel már készül a honvéd fősereg fogadására.[130] Ezért addig húzza az időt, míg lábadozásodból valamelyest erőre kapsz. Erőteljes nyomásodra, Klapka még egy támadást megkísérel Haynau ellen, amit július 9-ről 11-ére halaszt. Az „erőltetett” erőtlen kísérlet azonban (gúnyosan mondja) sikertelennek bizonyult[131]…

Jellemző rád, hogy életveszélyes sebesülésed és fájdalmaid sem önmagadra, hanem a hadseregre és hitvesed sorsára irányította figyelmedet. A következő sorokat írtad távol levő kedvesednek.

GÖRGEY_1. (Leül az íróasztalához, és elővesz egy levelet, majd megszólal a zene. A zene halkulásakor kezdi el olvasni.)

39. ALT ÁRIA (Szerkesztett zenekari részlet.)

„… Most két nap óta megint nyeregbe tudok szállni, ámde az olyan megerőltetések, amelyek azelőtt gyermekjáték számába mentek előttem, most valóban beteggé tesznek… Ameddig mostani állásomat töltöm be, addig neked nem szabad a közelemben lenned, mert a szomorú sorsodon, bús végzeteden való folytonos tépelődés csüggesztően hat bátorságomra, amelyre pedig annál nagyobb szükségem van, mert hiszen másokba is nekem kell bátorságot öntenem.  (Érzelmesen mondja.) A legjobb az volna, ha magad keresnél magadnak egy biztos menedéket és aztán titokban közölnéd velem tartózkodásod helyét. Ha életben maradok és szabad leszek, majd felkereslek és eljövök érted.”[132]

GÖRGEY 2. (A fiatal Görgeyt nézi, majd rákiált.)

Még hogy szabad leszel… még hogy életben maradsz… miért áltatod őt Görgey! Nagyon is jól tudtad és tudod, hogy bármerre is dőljön el hazánk sorsa neked így, vagy úgy, mártírszerep fog jutni. Miért hitegeted azt a nőszemélyt, akit legjobban szeretsz?!… Ráadásul most is arra kéred, hogy maradjon távol tőled és tűrjön szótlanul!…

GÖRGEY_1. S ő mégis elfogadott, és ebben a jövő nélküli bizonytalan sorsban, rettentő teherként is vállalt engem. És nem csak vállalt, de biztos támaszomként, bennem élő hűséges lelki társammá, lelkemet óvó, titkos erőmmé, őrangyalommá szegődött.

GÖRGEY_2. És ekkor, a csatát követő nap este és éjszaka elkezdődik a főhadsereg levonulása Szeged felé, a Duna bal partján, egy életveszélyesen sebesült tábornok vezetésével. Te pedig – Klapkával ellentétben – nem kívántál Komárom várában maradni, a biztos helyen, hogy sebedet kezeltetve esélyt adj az életben maradásodra, hanem mentél és vitetted magad a hadsereggel, hogy teljesíthesd a hadsereg és a haza iránt vállalt kötelességedet, úgy, mint eddig: akár az életed árán is.

Elkezdődött a végjáték: mögötted a megerősített, üldöző osztrák hadsereggel, előtted pedig az ötszörös túlerőben lévő orosz haderővel.

GÖRGEY_1. Hadtesteim 30-40 kilométeres erőltetett éjjeli menetekkel 15-én egymás után megérkeztek Vácra. Az orosz lovasságot onnét kiszorítva, erős harc alakult ki az orosz csapatokkal. Görgey Ármin, Nagy-Sándor és Leiningen csapatai a hatásos magyar tüzérségi támogatással az orosz erőket már az előtt visszaszorította, mielőtt késő délutánra Pöltenberg hadteste is megérkezett.

GÖRGEY_2. Te pedig a rázkódó parasztszekér után lóra ülve, lüktető fejsebed miatt csak lépésben tudtad az arcvonalat végig járni. Másnap 16-án a hegesedésnek indult fejsebedet a gennyesedés miatt teljes hosszában fel kellett vágni, és kitisztítani. Ezt a fájdalmas beavatkozást már a melléd rendelt nagy tudású Markusovszky doktor végezte, aki később internálásod helyére is elkísért. Ezt követően újból lóra ültél, hogy az ellenség állásait felmérd. Miután meggyőződtél, hogy aznap már nem lesz támadás, este összehívtad alvezéreidet, és kiadtad parancsaidat az elvonulásra. Sorshúzással Leiningenre hárult az esetleges feláldozással járó utóvéd szerep. Ismét váratlan hadműveleti lépésre szántad el magad: nem a kitörést, nem a biztonságos Komáromba való visszavonulást, hanem a többszörös túlerővel rendelkező ellenség hadműveleti területének közepe felé vetted az irányt.[133]

GÖRGEY_1. Elvonulásunk elé azonban súlyos akadályok gördültek. A hadoszlopba befurakodó, az oroszok elől menekülő polgári kocsik miatt a Vác északi kijáratát követő szakadék övezte híd előtt torlódás alakult ki. A már kiadott visszavonulási parancsomon a polgári szekérsor felbukkanása mit sem változtatott; de véget vetett minden kíméletnek, melyet emberi érzésből – bizony sokszor még hadvezéri kötelességem rovására is – mindeddig a szerencsétlen polgári menekülők iránt gyakoroltam.[134]

GÖRGEY_2. Ismét lóra kellett ülnöd, hogy rendet teremts. A hadoszlopba befurakodó, menekülő kocsikat drasztikusan lefordíttatod az útról, azonban minden igyekezeted ellenére július 17-én virradatkor a VII. hadtesten kívül a hadsereg kocsisorának és az I. hadtestnek csak kis része jutott át a hídon.[135] A visszavonulásnak az ellenség szeme láttára kellett folytatódnia. Az oroszok támadása miatt Leiningen segítségére sietsz, hogy a Vác utcáira már behatolt orosz erőket az utóvéd egységeivel kiszorítsátok. Ezt követően ismét a már égő hídon ellenőrzöd az utolsó csapatok elvonulását, piros zekédben, ellenséges golyózápor közepette. A rekkenő hőségben lázasan irányítod a visszavonulást Váctól egész Bánkig. Itt leszálltál a kocsiról, és leültél az országút mellett egy kévére. A sebláztól vacogtak a fogaid, de még lediktáltad az utóvéd parancsnokának Pöltembergnek a másnapra vonatkozó parancsaidat.[136] A láz és kimerültség miatt először Rétságnál, majd Balassagyarmattól Losoncig, két napon át eszméletlen állapotban szállítottak egy homokfutó kocsin. Július 18 reggeltől július 20 estéig semmit sem tudtál arról, hogy mi történik a hadsereggel. Orvosaid életben maradásodat legalább kétheti pihenéshez kötötték. Erre persze nem volt „időd”. Előre kiadott parancsoddal egyetértve, testvéreid is azt vallották: neked élve, vagy halva, de a hadsereggel kell maradnod, különben a sereg széthullik. A hadsereg nem tudhat meg semmit, ha a legrosszabb mégis bekövetkezne…[137]

GÖRGEY_1. Az éjjel-nappal tartó erőltetett marstól csapataim is elcsigázott állapotban értek Losoncra. Volt, hogy két napig nem ettek, és az szerepelt a jelentésben, hogy már nem bírják tovább.[138]

GÖRGEY_2. A sereg azonban, látva fővezére állapotát és teljesítményét, mégis vakon teljesítette vezére parancsait. 20-án este, mikor újból magadhoz tértél, másnap hajnaltól késő estig újabb 40-60 km-t írtál elő. Ekkor, július 21-re virradó éjszaka két orosz tiszt jelent meg főhadiszállásodon, Rima-szombaton.

GÖRGEY_1. A hadikövetek kijelentették, hogy Paszkevics tábornagy parancsára, azzal a megbízatással érkeztek, hogy engem őfelsége, a cár nevében felszólítsanak, rakjam le a fegyvert, különben az orosz hadsereg tüstént megtámad minket. Addig is 48 órás fegyvernyugvást ajánlottak. Mivel nem volt megbízó levelük, megjegyeztem, hogy írott meghatalmazás nélkül bajosan tudnak meggyőzni küldetésük valódi voltáról… A beszélgetés során Kotljarovszkij kapitányt sikerült lépre csalnom… Az orosz hadsereg hadmozdulatai egyelőre lehetővé teszik számomra a visszavonulás zavartalan folytatását – mondtam. De ön ezt az irányt már nem sokáig követheti – vetette közbe a kapitány, mert ön erre halad – s ekkor ujjával az asztalra vonalakat rajzolva magyarázta –, és itt jön Rüdiger, itt Cseodajev, itt pedig Grabbe. A rajzok megegyezése feltevéseimmel nem lehetett puszta véletlen. Mint később kiderült, Hruljov orosz ezredes egy gyönge hadoszlop élén ért Losoncra, s itt a mi jelentékeny magyar haderőnkkel találta szemben magát. A veszélyből, hogy megtámadják és tönkreverik, Hruljov ezredes hadikövetek küldésével iparkodott szabadulni.[139]

GÖRGEY_2. Te ellenben kihasználtad az orosz követek megjelenését. Arra kérted Hruljov ezredest, hogy válaszodat továbbítsa Paszkevics herceghez. Ebben a levélben, a hadtesteid véleményét is kikérve, a fegyverszünetet elutasítod, a békés tárgyalások feltételéül pedig az 1848-ban V. Ferdinánd király által szentesített magyar alkotmány fönntartásának garanciáját jelölted meg. Minderről természetesen tájékoztattad a kormányt is. A július 23-ról 24-re virradó éjszaka most magától gróf Rüdiger orosz császári hadtestfőparancsnoktól kaptál levelet, amelyben többek között a következőket írta:

„… Az ön tehetsége kétségkívül súlyos nehézségeken lett úrrá hadtestével; de ön sem titkolhatja önmaga elől, hogy hadtestét e pillanatban közeli veszedelem fenyegeti. Ezért teljes bizalommal kínálom fel önnek, uram, a tárgyalások útját. Kérem, tudassa velem azokat a föltételeket, amelyek mellett lehetőnek tartaná az önre nézve most már egyenlőtlen küzdelemnek véget vetni.”[140]

GÖRGEY_1. Én gróf Rüdiger orosz hadtestparancsnoknak lényegében a következőket válaszoltam:

Hogy én részemről kész volnék tisztességes föltételek mellett békejobbot nyújtani, ha csupán csapataim és személyem megmentéséről lenne szó.

Hogy itt viszont Magyarország megmentéséről van szó, melynek politikai létét az osztrák császár és közvetlen környezete meg akarja semmisíteni.

Hogy nekünk mindaddig küzdenünk kell, amíg békés polgártársainkat meg nem mentjük a leigáztatás veszélyétől, vagy amíg az egyenlőtlen küzdelemben el nem vérzünk.

Hogy ezt, mint becsületes katona és az államtól rám bízott csapatok vezére válaszolom.

Hogy azt remélem, minden magyar csapatvezér úgy gondolkozik, mint én, vagyis bajosan lehet Magyarországot az egyes hadvezérekkel való részleges megállapodások útján pacifikálni.

Hogy én mindazonáltal kötelességemnek tartom a Magyarország ideiglenes kormánya és herceg Paszkevics orosz tábornagy közti titkos tárgyalások útját megnyitni és egyengetni.[141]

GÖRGEY_2. Mikor a Pöltenberg-hadtest elérte Miskolcot és annak bevételére készült, kiderült, hogy az orosz egységek félelmükben két nappal előbb kiürítették a várost, és visszahúzódtak Vattára. Pöltenberg 40 km gyaloglás után bevonult Miskolcra. Bármilyen hihetetlen, a kerülő hegyi útvonalon hamarabb éred el Miskolcot, mint az alföldi, rövid és sík úton vonuló orosz fősereg. A minden oldalról fenyegetett magyar sereg, amelynek sorsa már csaknem megpecsételtnek látszott a Komáromból való kivonuláskor, 10 nap alatt közel 300 kilométeres menettel olyan stratégiai helyzetbe került, amely miatt Haynau az oroszokat, Paszkevics az osztrákokat hibáztatta. Immáron az akkori Európa és Oroszország két legerősebb hadseregével szemben kerülsz előnyös pozícióba, alig huszonnégyezer fős kis hadseregeddel. Ezzel az ellenséges hadvezetés számára teljesen váratlan hadművelettel, hogy hadtápjuk, az utánpótlásuk vonalába kerültél, magadra vontad az orosz fősereget, s így sikerült megakadályoznod, hogy az orosz fősereg délfelé indulva egyesüljön az osztrák seregekkel, amely értelemszerűen azonnal a háború végét jelentette volna.[142]

GÖRGEY_1. Abban azonban tévedtem, hogy megállásommal a Hernádnál a teljes orosz erőket megállásra kényszerítem, s a Tiszán való átkelésüket megakadályozom. Tévedtem, mert létszámukat 60-70 ezerre becsültem. Paszkevicsnek azonban 120 ezer fő állt rendelkezésére, így – mint később megtudtam – az oroszoknak további nagy egységei Poroszló és Tiszafüred között már átkeltek a Tiszán.[143]  Közben Cseodajev nagy erőkkel megtámadta védőállásainkat, amelyet a kiválóan működő magyar tüzérség erőteljesen visszavert.  Másnap, 26-án az orosz átkelési kísérlet, tüzérségünk jóvoltából, már a kezdeténél elakadt. 28-án Grabbe támadását Gesztelynél Leiningen hadteste oly sikeresen verte vissza, hogy az orosz csapatok sebesültjeiket hátrahagyva, megrendült állapotban egészen Putnokig hátráltak. Ez tette lehetővé, hogy 28-án éjjel és 29-én végrehajtott hatalmas menettel kicsússzunk az orosz hadtestek északi és déli újabb bekerítő gyűrűjéből.

GÖRGEY_2. Grabbe veresége miatt Paszkevics erő-összevonást végez és 29-én megindul Miskolc felé, hogy felszámolja a magyar hadsereget. Ekkor azonban hadtesteid már Tokaj felé meneteltek a Tisza bal partján. Ezzel a hadműveleteddel az ötszörös túlerőben levő Paszkevicset majdnem nevetségessé tetted, miközben a déli seregeket további egy hétre mentesítetted az orosz inváziótól.[144]

1849. Miklós cár 1849. augusztus 6-án a következőket írja majd Paszkevicsnek: „Sehogy sem tudok napirendre térni a fölött, hogy Görgey Komárom elhagyása után hogyan kerülhette meg hadseregünknek előbb a jobb-, aztán a balszárnyát, hogyan tehetett ilyen hatalmas kört, hogyan teremhetett délen, hogyan egyesülhetett az ottani erőkkel! S mindezt az általad vezetett százhúszezer főnyi bátor és fegyelmezett hadseregünk ellenében.”[145]

GÖRGEY_1. Hogy miképpen volt ez lehetséges? A hadsereg bízott bennem, én pedig a hadseregben.

GÖRGEY_2. Nagy menetelésekkel Nyíregyházáról, ismét kerülővel, Nagykálló irányában indultál el. Az oldalvéd szerepét Nagy-Sándor Józsefre kellett bíznod, akinek hadteste Vác óta nem harcolt, lőszerkocsiai pedig megrakva voltak lőszerrel.[146] Augusztus 2-án kora délután az orosz főerő a Debrecen előtt felálló Nagy–Sándor hadtestét megtámadta és rövid harc után szétverte. A magyar hadtest kétezer fő és négy ágyú veszteség után felbomlott állapotban futott el a csatatérről, és rendezetlenül hátrált Nagyvárad felé.[147] Mivel az oldalvéd szerepét már nem tudta betölteni, ezért a fősereg csak kimerítő gyaloglásokkal tudta elkerülni a túlerővel szembeni teljes megsemmisülést. Azt is szemedre vetették, hogy nem segítettél Nagy-Sándornak.

GÖRGEY_1. Az oldalvéd feladata, hogy akár a megsemmisülése árán is biztosítsa a fősereg vonulását. A megsemmisülést azonban elkerülhette volna Nagy-Sándor, már csak azért is, mert előbb ért Debrecenbe, mint az oroszok. Az augusztus 1-je és 2-a közti éjjel, valamint a rá következő napon egész délelőtt alkalma volt az oroszokkal lehető minden legkisebb összeütközés nélkül cselekedni ugyanazt, a mit ő csatavesztés után cselekedett, t. i. Nagyvárad felé odább vonulni. A különbség csak az, hogy harc nélkül, – vagy ha mindjárt harc közben is, de a kellő időben.[148] Mikor bal-szárnyának tüzérsége az orosz lovas ütegeket meghátrálásra kényszerítette, tisztjei újra kérték Nagy-Sándort, kezdje el most a visszavonulást. De Nagy-Sándor nem akart engedni. Óvatlansága sajnos nem maradt gyászos következmények nélkül.[149]… S talán az lett volna ekkor célszerű lépésem, ha az egymástól elszigetelt saját sereg­részeinket egymásután engedem leteríttetni a túlnyomó ellenséggel azáltal, hogy Nagy-Sándor segítségére indulok?[150]

GÖRGEY_2. Helyesen cselekedtél. Ez a vád is, mint a többi: alaptalan… Miután Komárom környékén július 12-ig az osztrák, majd július végéig az orosz főerőt lekötötted, délvidéken a kormány ez alatt az egy hónap alatt 64 ezer fős sereget tudott szervezni.[151] A július 29-i minisztertanácson Kossuth Perczelt kívánta fővezérnek kinevezni, az erről mit sem sejtő Perczel őrült kirohanása azonban ezt lehetetlenné tette. Mivel Kossuth téged végképp nem akart fővezérnek, más pedig nem állt rendelkezésére, így ismét a már leszerepelt Dembinskit nevezte ki e seregek élére, akkor, amikor a két nagyhatalom hadseregével szemben a hazának a legnagyobb teljesítményre képes vezérre lett volna szüksége.[152] Augusztus 2-ra virradó éjjel Dembinski indokolatlanul kiürítette Szegedet, és Szőregnél foglalt állást. Ezzel lehetővé tette az osztrák hadoszlopok egyesülését.

GÖRGEY_1. Nagyváradról Aradra visszavonulóban egy, az előzőt módosító rendeletet kaptam a hadügyminisztériumtól, azzal az értesítéssel, hogy Dembinski altábornagy már a Tisza bal partját is feladta, és azt az utasítást kapta, hogy Aradra vonuljon vissza, s ott a parancsnokságom alatti hadsereggel egyesüljön. Ennek az újabb rendeletnek eleget téve, összevontam a hátralévő menetállomásokat, így Nagy-Sándor tábornok az I. hadtesttel, velem együtt már augusztus 9-én, a III. és VII. hadtest pedig augusztus 10-én meg is érkezett Aradra.[153] Ekkor tudtam meg, hogy Dembinski altábornagy augusztus 5-én Szőregnél Haynautól vereséget szenvedett, és a hadügyminiszteri utasítás ellenére nem Arad, hanem Temesvár felé hátrált. Ezért hadtesteimet egymás után tovább indítottam Temesvár felé, hogy Dembinski altábornagy hadseregével egyesülhessenek. Arról, hogy milyen okok bírták rá Dembinski altábornagyot a Temesvár felé hátrálásra, sem Kossuthtól, sem a hadügyminisztertől nem kaptam felvilágosítást; csak később tudomásomra jutó tényekből tudtam kikövetkeztetni.[154]

GÖRGEY_2. Kossuth augusztus 10-én, Aradon minisztertanácsi ülést tartott, amelyen te is részt vettél. Azzal nyitotta meg a megbeszélést, hogy megbízható jelentés szerint Dembinski 9-én Temesvárnál győzelmet aratott.[155]

GÖRGEY_1. Közöltem, hogy ennek ellentmond Nagy-Sándor jelentése, miszerint egy osztrák hadtest háttal Temesvárnak támadólag lépett fel Arad irányába.[156]

GÖRGEY_2. Kossuth annak tulajdonította a győzelmet, hogy tudomása szerint a temesvári csata közben Bem váratlanul megérkezett, átvette a vezetést, és javunkra fordította a csata menetét… Ezt követően a fővezérségről alakult ki egy vita. Vallatásodra Kossuth bevallotta, hogy Bemet kinevezte generalissimusnak. Csány ezt törvénytelennek nevezte, Aulich ellenjegyzése ellenére, mert az országgyűlés fővezérül nem Bem altábornagyot, hanem Görgeyt ajánlotta a kormánynak, és Szemere miniszterelnök a kormány nevében igenlő választ adott. Szemere azt mondta, hogy ő csak ennyit válaszolt: a kormány a javaslatot tudomásul veszi. Csány azt felelte, hogy ezt a választ az országgyűlés csakis helybenhagyó válasznak ítélhette, ennél fogva továbbra is fönntartotta állítását: Bem kinevezése törvénytelen… Ezután Vukovics egy vádlajstromot olvasott a fejedre. Te higgadtan azt válaszoltad, hogy állítsanak haditörvényszék elé, ha a vádakat ki akarják vizsgálni.[157]

GÖRGEY_1. Eltávoztam ebből a reménytelen társaságból, amely a szakadék partján se ismer fontosabb kérdést annál, mint hogy a tizenkettedik órában hosszú időt fecséreljen el a vádak és felelősségek „objektív” tisztázására.

GÖRGEY_2. Visszatértél a főhadiszállásra, hogy kioszd parancsaidat a következő napra, Schlick hadtestének megtámadására, ha még valóban van lehetőség Dembinski, illetve Bem seregével az egyesülésre.[158]  Ekkor kéretett magához Kossuth, s te segédtiszteddel elindultál Arad várába.

GÖRGEY_1. A múltba való visszatekintése után Kossuth egymás után három kérdést szegezett nekem.

1.) Először azt kívánta tudni, mit tennék, ha a kormány Bem altábornagyra ruházná a főparancsnokságot. Kijelentettem neki, hogy nem magyar embernek főparancsnoki kinevezését ebben a pillanatban egyenlőnek tartanám tulajdon elmozdításommal és menten leköszönnék; mert nekem ahhoz, hogy továbbra is részt vegyek a hadviselésben, biztosíték kell arra nézve, hogy a háborút nem fogják még akkor is, amikor már erkölcsi előnyöket sem lehet kivívni vele, egyedül személyes – és nem nemzeti – érdekek szolgálatában tovább folytatni.

2.) Ezután azt kérdezte Kossuth, mit tennék, ha a hír, melyet ő Dembinski hadseregének temesvári győzelméről kapott, igaznak bizonyul, ha a parancsnokságom alatt álló hadsereg egyesülése a másikkal megtörténik, és ha a két hadsereg fölötti fővezérséget énrám bíznák. Akkor – mondtam – támadni fogok minden erőm megfeszítésével, de egyedül csak az osztrákok ellen.

3.) És ha Temesvárnál az osztrákok győztek? – kérdezte utoljára Kossuth.

– Akkor leteszem a fegyvert – volt rá a válaszom.

– Én pedig főbe lövöm magamat! – mondta Kossuth.

Én komolyan vettem a dolgot, és igyekeztem őt lebeszélni róla. Módjában áll még külföldön is hasznára lenni a nemzetnek. Az öngyilkosság helyett nyomatékosan azt tanácsoltam neki, hogy meneküljön. Sőt életének megmentését egyenesen hazafias kötelességként iparkodtam feltüntetni. Az is volt valóban, de hogy milyen értelemben, azt Kossuth, úgy látszik, nem sejtette. Hazafias kötelessége volt Kossuthnak, hogy 49. április 14-i politikai tanítását visszavonja; mert azt a tapasztalati igazságot ő sem cáfolhatta meg, hogy a nemzetek, csakúgy, mint az egyének, elvesznek, ha törekvésük elérhetetlen célra irányul.

GÖRGEY_2. Még éjfél előtt visszatértél a várból óaradi főhadiszállásodra. Néhány órával később Kossuth – megjegyzés nélkül – megküldte neked gróf Guyon tábornok saját kezűleg írt jelentését, miszerint a Dembinski-féle hadsereg nem létezett többé.[159]

GÖRGEY_1. Ezzel a hírrel elenyészett az utolsó remény is az osztrákok ellen tervezett támadás sikerére. Ezért, mihelyt Guyon jelentését megkaptam, elhatároztam, hogy a parancsnokságom alatt álló hadsereggel leteszem a fegyvert, hogy ezzel a most már haszontalan küzdelemnek mennél hamarabb vérontás nélkül véget vessek, hogy az ország, melyet megmenteni többé nem tudok, legalább a háború további iszonyaitól megmeneküljön.[160]

GÖRGEY_2.  (Nagy hangsúllyal, felháborodva mondja, összefoglalva a lényeget.)

Az ötszörös túlerőben lévő orosz fősereg hadtestei között, sorozatos csatákra kényszerítve, kimerítő erőltetett menetekkel, életveszélyes sérüléseddel, eszméletvesztésekkel járó seblázaid ellenére is, Paszkevics herceg seregét több napi járóföldre megelőzve, időre lehoztad seregedet az összpontosítás megjelölt helyszínére: Aradra… (nagy hangsúllyal mondja) és Dembinski nincs sehol!… Pedig az egyesült magyar seregek túlerejével, vezetéseddel az osztrák hadsereget meg lehetett volna verni. Vajon ki a felelős ennek elmaradásáért?… Itt nem vetődik fel a honárulás kérdése?…  Vajon ezért egyedül Dembinski a felelős? És aki őt, számos alkalommal megtapasztalt alkalmatlansága ellenére, kinevezte? S vajon Dembinski valóban önhatalmúan döntött, vállalva az esetleges hadbíróság ítéletét? Egy életveszélyes sebbel harcoló hadvezér és seregének egy hónapig tartó kétségbeesett, emberfeletti küzdelme a haza megmentésére, valaki, vagy valakik gyávasága és felelőtlensége miatt egy pillanat alatt összeomlott. Nem kerülhető el az a máig megválaszolatlan kérdés: ezért Kossuthot, a kormányzót milyen felelősség terheli?

GÖRGEY_1. Kossuth – irányomban, csak azon mesterkedett, hogy távol tartson engem a hadi fővezérlettől, de egyúttal önnön személyét az ellenem való fellépése vádja elől lehetőleg mentesítse – bizton arra számított, hogy Bem az én közreműködésem nélkül is győzni fog; és ugyanezért titkolta előttem Dembinszkinek Temesvárra hátrálását is, ameddig csak lehetett. Ha Bem győz, akkor törvénytelen kineveztetése fővezérré utólag igazolva lesz, és Magyarország szemeinek okvetlenül a bennszülött hadvezértől el, a jövevény felé kell fordulniuk; a jövevény pedig sohasem válhatott veszedelmessé Magyarország kormány­zójának nyilvános hatalmi állására nézve. Így fejtem én meg a talányt. Nem: „győzni egyáltalán” volt a jelszó, csupán: „győzni idegen fővezérlet alatt.”[161]

GÖRGEY_2. De a jövevények nem bírtak a feladattal.

GÖRGEY_1. Igen. Kossuth eddig is megragadott minden alkalmat, hogy idegent bízzon meg a fővezérséggel, aki belpolitikai népszerűségét és hatalmát nyilvánvalóan nem veszélyeztette. A temesvári vereség után azonban Kossuthnak mindenképpen menekülnie kellett, ehhez nem fér kétség. Rá még az emigrációban is sokáig szüksége lesz a Hazának, rám már csak a holnapi napig. De ez a nap, a holnapi… (kisvártatva mondja) most már a mai…, ez lesz életem legnehezebb napja!

GÖRGEY_2. Kossuthot vádolod a temesvári bukásért, és közben megértést tanúsítasz iránta? Nincs itt valami ellent-mondás?

GÖRGEY_1. Nincs! Két különböző dologról van szó. Hiába volt nemzetünk egyik legnagyobb kiválósága, ő sem volt mentes az emberi gyarlóságtól. Mint ahogyan én sem. Mondok egy példát. Gróf Guyon Richárd ezredes olyan bátor, mint egy oroszlán – neki köszönhetjük branyiszkói győzelmünket, ám hadműveleteimben én mégis a kevésbé bátor Bayernek bizony több hasznát vettem. Klapka sem jeleskedett kiváló személyes bátorsággal, de haditervei zseniálisak voltak. Kossuthnak sem a bátorság volt a legnagyobb erénye, jogi tudása azonban felülmúlta egész Bécs és az osztrák birodalom felkészültségét, nem beszélve szónoki képességeiről, bariton hangjának varázslatos hatásáról, magával ragadó lelkes hazaszeretetéről. Azonban a déli összpontosítás választásában, de Temesvár választásában is szerepe volt a menekülést jelentő török határ közelségének, azaz a félelemnek.

GÖRGEY_2. Mondhatod azt is, hogy a gyávaságnak.

GÖRGEY_1. Velem szemben is a félelme diktált: tartott a hírnevemtől, a hatalmamtól – mögöttem a hadsereggel… –, sajnos teljesen félreismert engem.

GÖRGEY­_2. Lehet, hogy félelemből, hatalomféltésből, vagy politikai céljai megvalósíthatóságának féltéséből, de Kossuth ismét elárulta a hazát akkor, amikor Dembinskit titokban nem Aradra, hanem Temesvárra rendelte. Dembinski – minden valószínűség szerint – Kossuth tudtával, még inkább szóbeli, vagy titkos utasítására indult Temesvár felé. Ezt fogja majd igazolni Kossuth pénzügyminiszterének, Duschek Ferencnek hadbírósági vallomása is, melyben egyértelműen kijelenti: Dembinski Kossuth utasítására ment Arad helyett Temesvárra.[162] De ezt bizonyíthatja, az a tény is, hogy a Szegedről menekülő kormány a pénzjegynyomdát július 31-én még Aradra, majd augusztus 4-én Aradról Lugosra költöztette, tehát Kossuthnak tudnia kellett, hogy Dembinski nem Aradra, hanem Temesvár felé fog vonulni.[163] Később majd István testvéred is felveti azt a kérdést, hogy vajon Kossuth a viddini levelében miért nem említi meg Dembinski felelősségét, hiszen a kormány „utasításának” ellenszegülve katasztrofális vereséget idézett elő?[164]

GÖRGEY_1. Vajon Dembinskit kell felelőssé tennünk a temesvári katasztrófáért?[165]  Szerintem ez dőre cselekedet lenne. Lehetett-e jobbat várni ezen ember notórius tehetetlenségétől Haynau elszánt fölléptével szemben? De hát, ha már ma talán szabad volna magához a kormányzóhoz intézni azon lelkiismereti kérdést: voltaképpen minő szándék indította őt arra, hogy az egész idő alatt, míg én Nagyárad­tól Arad felé közeledtem, a déli hadsereg valódi helyzetét, különösen pedig azon veszélyt el­titkolja tőlem, mely éppen a reám parancsolt egyesülést eme déli hadsereggel fenyegeté? Ha Kossuth Lajos, a helyett, hogy hadamnak egy részét csak augusztus 9-ére rendeli Aradra, egyszerűen azt tudatja velem, hogy Dembinski Temesvárra vonul vissza: akkor az én három lovas hadosztályom egy éjjeli menet segítségével az összeköttetést Arad és Temesvár közt már 8-án biztosíthatta volna, augusztus 9-én hatalmamban áll az osztrákok bal szárnyát, amelynek akadályozatlan föllépése a magyarok vereségét Temesvárnál eldöntötte, ellensúlyozni. Augustus 10-én pedig már gyalog hadosztályaim is kéznél vannak, és ekkor aztán igazán, mégpedig ugyancsak túlnyomó erővel föl lehetett volna lépnünk, támadólag az osztrákok ellen, míg az orosz főhadsereg előcsapatai még négy nap járóföldnyi távolban időztek![166]

GÖRGEY_2. Nem fog eltelni sok idő és nem lesz alkalmad arra, hogy Kossuth felelősségéről gondolkodjál, mert éppen Kossuth lesz az, aki téged tesz felelőssé a bukásért. Viddini levelében majd megvádol téged és BŰNBAKKÁ tesz a nemzet, s a világ előtt. A nemzet ÁRULÓJA leszel, azért, mert most Világosnál leteszed a fegyvert. Ráadásul „feltétel nélkül”!

GÖRGEY_1. Ezzel engem nem vádolhat, hiszen az oroszok előtti fegyverletételről egy haditanács döntött, nem beszélve arról, hogy utolsó, a nemzethez intézett kiáltványában maga Kossuth is elismerte: „… nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményében folytathassuk.”[167] Mi változott meg azóta, hogy e sorokat papírra vetette? Ja, hogy teljhatalmú diktátorrá léptetett elő, hogy minden katonai és polgári hatalmat rám ruházott?  Megjegyzem ezt is csak ismételt kérésemre, Csány közbejárására tette meg. E nélkül hogyan tárgyalhattam volna az egész ország nevében a fegyverletételről? Megkaptam azt a hatalmat, amellyel már ő is csak papíron rendelkezett. Diktátor lettem, de csak az után fél nappal, hogy ő elindult az országhatár felé. Pontosabban: szakállát leborotválva, bajuszát rövidre nyírva, haját hátra fésülve, feltakarva fejének kopasz részét, hamis papírokkal, hivatali személyzetét tájékoztatás és pénz nélkül hátrahagyva, titokban elmenekült.[168]

Hát ennyire nem hitt a szavaimban, ennyire nem bízott bennem, ennyire FÉLT tőlem?

GÖRGEY_2. Kossuth kiáltványa után Te is megírtad kiáltványodat a néphez.

GÖRGEY_1. (Az asztaláról felveszi a kiáltványt, de már a megszólítás után csakhamar fejből mondja, átélve és átérezve a leírtakat.)

Polgárok! Magyarországnak eddigi ideiglenes kormánya nincs többé. A kormányzó és a miniszterek ma hivatalaikról s a kormányról önként lemondottak. E körülmény által kényszerítve, a katonai főparancsnokság mellett ma a polgári hatalmat is ideiglenesen általvettem.

Polgárok! Mindent, mit súlyos helyzetünkben hazánkért tenni lehet, megteszek, harccal vagy békés úton, akként, amint a szükség fogja parancsolni; mindenesetre úgy, hogy a már annyira megfeszített áldozatok könnyíttessenek, az üldözések, kegyetlenkedések és gyilkosságok megszüntessenek.

Polgárok!

Mit Istennek megfejthetetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet!

Polgárok! Isten velünk! [169]

GÖRGEY_2. Pöltenberg tábornok a következő sorokat hozta Rüdigertől, augusztus 11-én miután Kossuth már kiadta kiáltványát, és eltávozott.

(Most ő megy Görgey asztalához, felveszi a levelet, majd olvasni kezdi.)

„Tábornok úr! Őfőméltósága engem bízott meg, hogy értesítsem önt, uram, hogy az ő hadseregének egyedüli rendeltetése a harc, és ha ön a törvényes uralkodó előtti meghódolásról óhajt alkudozni, az osztrák hadsereg főparancsnokához kell fordulnia, aki valószínűleg el van látva az ehhez szükséges teljhatalommal.

Ártánd, 1849. augusztus 9.  Theodore Rüdiger gróf ”[170]

GÖRGEY_2. Csak feltétel nélküli fegyverletételre volt lehetőséged… De hogy visszatérjek eredeti kérdésemhez: most mitől félsz Görgey Artúr honvéd tábornok? Talán attól, hogy mégis rosszul döntöttél? Fegyverletétel helyett a harcot kellett volna vállalnod? Igaz, tüzérségünknek csupán egy csatanapra elegendő lőszere volt, utánpótlás nélkül, nem beszélve a sereg ellátásáról. A magyar sereget délről a legalább 40 ezer fős osztrák hadsereg, északról az orosz fősereg 100 ezernél nagyobb tömege, keleten, Erdélyben Lüders hadteste és az erdélyi osztrák hadsereg; egyenként mindegyik nagyobb a te haderődnél, amely akkor 23 ezer gyalogosból, 4800 huszárból, és 142 ágyúból állt.[171] De a török határ felé még kitörhettél volna!

GÖRGEY_1. Hogy miért nem választottam a harcot inkább? Meggyőződésem szerint a parancsnokságom alatt álló hadsereg már csak két dolog között választhatott: mégpedig a kényszerű vagy önkéntes – de mindenesetre föltétlen –fegyverletétel, és a Törökországba még valóban lehetséges keresztültörés között. Török területen (egyáltalán Magyarországon kívül) sem nekem, sem – ameddig én parancsolok – a hadseregnek nem volt semmi keresnivalója; mert ez a hadsereg nemzeti hadsereg volt, és én – aki magyar voltam magam is – mint parancsnok kötelességemnek tartottam a hadsereget minden oly lépéstől visszatartani, amellyel magyar nemzeti jellegét megtagadta volna. Csalódtam volna, mikor azt hittem, hogy a nemzet igazi és elidegeníthetetlen nagysága a következő dolgokon alapul:

– a magyar embernek az elleni mély ellenszenvén, hogy elhagyja hazáját, még akkor is, ha itthon a halál, a hóhér keze várja;

– azon a nemes bátorságon, mellyel a magyar ember megküzd balsorsával, és ha le nem küzdheti, törhetetlen lélekkel elviseli;

– azon a férfias önmegtagadáson, mellyel a magyar ember a maga kikerülhetetlen végzetével – mihelyt felismerte – önként és nyugodt elszántsággal szembenéz?

Engem ez a hit bírt rá, hogy még csak fontolóra se vegyem a Törökországba való, még mindig lehetséges áttörést, nemhogy megpróbáljam; és hogy az önkéntes fegyverletételt válasszam a kényszerű helyett. Az osztrákoknak pedig azt a tisztességet, hogy fegyvereinket kezünkből átvegyék – Oroszország fegyveres beavatkozása után –, lehetetlen megadnom. Ehhez a tisztességhez való jogosultságukat már abban a pillanatban elvesztették, mikor a tavaszi hadjáratban megtört bátorságukat nem a tulajdon erejükbe vetett bizalmon, hanem csak az Oroszország közeli megmentő segítségébe vetett reményen tudták újra felébreszteni.[172]

GÖRGEY_2. Ekkor írtad meg azt a fájdalmasan szép levelet Rüdiger lovassági tábornoknak, akit Paszkevics megbízott a fegyverletétel levezetésével, s amelyben leírod fegyverletételi szándékod, s mint vitéz katona megadod azt a legnagyobb tisztességet, amelyet nemes ellenfelek megadhatnak egymásnak.[173] Egyúttal kéred, hogy gróf Rüdiger lovassági tábornok a maga csapataival a magyar és az osztrák hadsereg közé húzódjon, hogy csapataidat az osztrákoktól elválassza. Mielőtt azonban elküldted volna a levelet, kikérted a hadsereg véleményét. Ha meg voltál győződve arról, hogy ez az egyetlen igaz lehetőség, akkor miért kérdezted meg a tisztikart? Ráadásul előre kötelezted magad a haditanács határozatának végrehajtására, akár így, akár úgy dönt. Miért? Félelemből táplálkozó felelősségáthárításról lenne szó?

GÖRGEY_1. Hogy a fegyverletétel ne csak határozatba menjen, hanem foganatba is: ahhoz éppen az kellett, hogy a haditanács sok, szinte véletlenül összegyűlt tagból álljon, ne pedig kiválasztottakból, és hogy ezt a vitát személyes jelenlétemmel se korlátozzam. Csak így tudhatom a hadsereget az utolsó pillanatig együtt tartani; csak így érhettem el azt, hogy a haditanács attól a gyanútól, hogy én a fegyverletételt – és különösen az oroszok előttit – személyes érdekemben tervezem, csaknem ugyanúgy mentes maradjon, ahogyan tőlem is távol állt a gondolat, hogy cselekedeteim következményei alól kibújjak. Csak így számíthatok a hadsereg legvitézebb tábornokainak és törzstisztjeinek hathatós támogatására, akiknek önnön életük megmentéséről való hős lelkű lemondása nélkül a fegyverletétel teljesen kivihetetlen lenne.[174]

GÖRGEY_2. Mondhatom tehát azt, hogy amitől most félsz, vagy mondjuk azt inkább, hogy amitől tartasz, az az, hogy a fegyverletételt netalán nem sikerül fegyelmezett, szabályos hadirendben megvalósítanod? Min alapul ez a félelmed, hiszen sereged eddig is vakon teljesítette fővezéri parancsaidat?

GÖRGEY_1. Parancsaim eddig tisztjeim és katonáim esküje szerinti harci feladataik teljesítésére, törvényes alkotmányunk, a haza megvédésére irányuló parancsok voltak. A hadsereg bízott bennem. Most viszont az ellenség előtt kívánom lefegyverezni őket, külföldre menekülésük lehetőségétől is megfosztva. Bizalmuk megrendülhet. Lázítók mindig vannak, ahogyan ezt már az orosz hadoszlopok megjelenésekor megtapasztaltam.

GÖRGEY_2. Augusztus 11-én este, a nyolcvan főt számláló haditanács két szavazat ellenében megszavazta az orosz csapatok előtti fegyverletételt, és jóváhagyta a Rüdiger tábornoknak írt leveled továbbítását. A haditanácson elhangzott utolsó mondataid is azt mutatják, hogy a maga valóságában látod a jövőt, és erre figyelmeztetted bajtársaidat is.

GÖRGEY_1. (Előre jön, a közönség elé és elismétli a haditanácson mondott utolsó mondatait.)

Barátaim! Előre látom, hogy talán milliók, az elvakultságtól vezérelve, azt a tényt, hogy mi segédeszközök híján polgártársainkat és jogaikat megvédeni gyengék vagyunk, – mondom, milliók árulással fognak vádolni. Talán már holnap fegyvert ad az elvakult gyűlölet egy életemre törő kezébe: mégis szilárd meggyőződésemet követem, és a további vérontást károsnak ítélve arra kérem önöket, akikhez nem férhet a gyávaság vádja, hogy gondosan mérlegeljék javaslatomat, mely a szorongatott hazának legalább a békét hamarosan meghozhatja.

Magukra hagyom most önöket, nehogy jelenlétemtől zavarva javaslatomat kevésbé alaposan mérlegeljék, és mindenekelőtt arra kérem önöket – kötelezve magam, hogy határozatuk értelmében fogok cselekedni –, hogy ne áltassák magukat rózsás reményekkel, mert lehet, hogy utunk a vérpadra vezet.[175]

GÖRGEY_2. Pöltenberg tábornok még aznap, azaz tegnap éjszaka továbbította a levelet gróf Rüdiger lovassági hadtestparancsnoknak. A parancsnokságod alatt álló hadsereg Óarad városától elindult, és tegnap hajnalban ideért, Világos alá, és csatarendben tábort ütött, arccal és előőrseivel Arad felé. Duschek pénzügyminisztert utasítottad, hogy az állampénztár egész még meglévő arany- és ezüstkészletét, a maradék papírpénzzel együtt, hozza haladéktalanul Világosra. Két tisztet rendeltél mellé. A készpénzt a hadsereg több heti fizetetlen zsoldjának legalább részbeni kifizetésére fordítottad, a nemesfém rudakat a pénzügyminiszter őrizetében hagytad, aki később átadta az osztrákoknak.[176] A koronáról és a korona-ékszerek hollétéről nem volt tudomásod. Déli egy óra körül érkezett meg Rüdiger tábornok vezérkari főnöke Frolov tábornok néhány fős kíséretével, hogy itt, a Bohus-kastélyban, dolgozószobádban megbeszélje veled a fegyverletétel részleteit. Ezt követően részt vettek azon az ebéden, melyet a kastély úrnője rendezett a nagy számban jelen lévő magyar tábornokok és tisztek tiszteletére. Délután öt óra tájban kaptad a jelentést, hogy a táborban zendülés kezdődik, de erről már beszéltünk…

És elkezdődött a csapatok harcokban részt vett zászlóinak eltemetése, elégetése, vagy feldarabolás utáni szétosztása, s mindez a harcedzett vitéz férfiak könnyeinek kíséretével. A harcokban nem résztvevő magyar zászlók pedig majd az orosz hadsereg kezébe kerülnek, kiszolgáltatott fogolyként…,  mint ahogyan tisztjeid, bátor vitézeid és te magad is.

GÖRGEY_1. Jövőnket augusztus 12-én Világoson, az orosz hadtestparancsnok emberbaráti viselkedése ellenére is, ugyanolyan reménytelennek láttam, mint egy nappal előbb Aradon; és egyre ismételnem kellett magamban, hogy a nemzeti be-csüle­t szempontjából mennyire szükséges a fegyelmet a hadseregben az utolsó pillanatig csorbítatlanul fenntartani, nehogy erőt vegyen rajtam a kínzó kétely, vajon elég lesz-e saját személyem áldozatul felkínálása alárendeltjeim életének megváltására, ne szólítsam-e fel a hadsereg valamennyi tábornokát és törzstisztjét a menekülésre. Néhányat, nevezetesen azokat, akik nem szülőhazájukat gyászolták Magyarország bukásában, fel is szólítottam, de hasztalan! Egy sem akart a maga megmentése kedvéért önként elszakadni barátaitól és bajtársaitól…

Estébe hajlott az idő, közeledett a kényszerű elválás órája, és szükségét éreztük – barátaim és bajtársaim csakúgy, mint én –, hogy önként vállalt sorsunk beteljesülésének előestéjén kölcsönösen és ünnepélyesen egy lélekemelő utolsó „istenhozzádot” mondjunk egymásnak. A kastély nagytermében gyűltünk össze. (Leül az íróasztalához.)

GÖRGEY_2. Az utolsó estén leverten és zárkózottan ültél, egyébként mindig hideg, komoly és tekintélyt parancsoló magatartással: vonásaidban a belső rázkódásnak most sem volt látható semmi nyoma. Úgy látszott, mintha minden érzést visszafojtva csupán a józan, számító észt engednéd magadon uralkodni. Így ültél, sebesült fejedet kezedre támasztva, s majdnem semmit sem beszéltél, és semmit sem ettél… Nem Kossuth, hanem a te fejeden lett töviskorona a hatalom koszorúja.[177]

(Kis idő múlva, a fiatal Görgey felé fordulva, feszes vigyázzállásban mondja.)

Tábornok úr! A fegyverletételre minden előkészület megtörtént…

(Fejével biccent a fiatal Görgey felé, majd katonásan távozik.)

GÖRGEY_1. (Felkel az asztaltól, kezében a Rüdigerhez írt levéllel. Határozott léptekkel előre jön, a közönségnek mondja. Az általános megvilágítás lassan megszűnik, csak egy fénycsóva marad, amely most már csak őt világítja meg.)

Gróf Rüdiger tábornok úrnak… Tábornok úr! Ön bizonyára ismeri hazám szomorú történetét. Megkímélem Önt mindazon végzetszerű események fárasztó ismertetésétől, amelyek minket egyre mélyebben vittek a kétségbeesett küzdelembe, eleinte törvényes szabadságainkért, azután létünkért… Ezen alkalommal Őfelsége, a cár nagylelkűségébe vetem bizodalmamat, hogy ő azon számos derék bajtársaimat, kik, mint korábban osztrák tisztek, a viszonyok hatalma által ezen Ausztria elleni szerencsétlen harcba belesodortattak, nem fogja egy bizonytalan sorsnak és egy mélyen megszomorodott nemzetet, mely az ő igazságérzetéhez folyamodik, nem fog ellenségei szilaj bosszúvágyának védtelenül kiszolgáltatni. Talán elég lesz, ha egymagam leszek ennek áldozata…[178]  

(Megszólal a zene, a magyar szöveget soronként mondja, majd ahogyan a zenei rész befejeződik, a világítás elhalványul…)

62. KORÁL (Szerkesztett változat.)

Wenn ich einmal soll scheiden,
So scheide nicht von mir,
Wenn ich den Tod soll leiden,
So tritt du denn herfür!
Wenn mir am allerbängsten
Wird um das Herze sein,
So reiß mich aus den Ängsten
Kraft deiner Angst und Pein!

Ha egyszer el kell távoznom,
Ne hagyj el engem!
Ha majd meg kell halnom,
Lépj hozzám!
Amikor szívemet
A halál rémülete szorítja,
Ragadj ki a félelmekből
A Te félelmed és szenvedésed erejével.

Vége a második felvonásnak

Függöny

HARMADIK FELVONÁS

 1867. július 19-én Klagenfurt közelében, Viktringben vagyunk, az erdőszéli kis vidéki házban, ahol száműzetésében Görgey él, Görgey dolgozószobájában. Íróasztala ugyanúgy van elhelyezve, ahogyan az első felvonásban. A kisasztal a két székkel szintén ugyanott van, mindössze a falak díszítése a berendezés más. Az íróasztal mellett egy könyvszekrény áll, tele könyvekkel. Balra a háttérben egy fekvő kanapé. Az idős Görgey izgatottan járkál fel-alá a szobában. Ekkor ugyanabban a ruhában, amelyben az első felvonásban láttuk, belép a fiatal Görgey és köszönés nélkül felteszi a kérdést.

GÖRGEY_1. Én még a csaták előtt sem voltam olyan felfokozott lelkiállapotban, ahogyan most téged látlak. Talán csak nem a nemrégen távozó klagenfurti rendőrfőnök és a zsandárparancsnok látogatása zökkentett ki a 18 év számkivetés hatásának beletörődő nyugalmából?

GÖRGEY_2. Nem fogod elhinni, hogy milyen felsőbb parancsról tájékoztattak!

GÖRGEY_1. Azok után, hogy István öcséddel, aki képzett jogász, megállapítottátok, hogy az 1867. június 9-i magyar királyi közbocsánat rád nem vonatkoztatható, nagyon kíváncsi vagyok…

GÖRGEY_2. Látogatóim élőszóval, hivatalosan tudtomra adták, hogy a Bécsből érkezett felsőbb parancs értelmében ezentúl szabadon járhatok-kelhetek, költözhetek…

Helyhez kötöttségem megszűnt![179]…

GÖRGEY_1. Persze a fogolytartásod évi összegével együtt!   

GÖRGEY_2. (Ügyet sem vet a közbeszólásra úgy kiáltja.)

1867. július 19. Görgey Artúr a mai naptól újra szabad ember.

Tizennyolc év számkivetés, munkanélküliség! Mit számít! Még ma, mint szabad ember, a klagenfurti éjjeli vonattal utazom Magyarországra.

GÖRGEY_1. (Félrevonulva meghatódva nézi az idős Görgeyt.)

Artúr! Jól meggondoltad?

GÖRGEY_2. Nem tudok várni!

GÖRGEY_1. Hol van az a régi megfontolt Görgey?

GÖRGEY_2. Éppen itt áll előttem. (Mondja nevetve.)

GÖRGEY_1. Azért nem árt, ha beszerzel egy bokszert. A magyarok – néhány kivételtől eltekintve – árulóként, gyűlölettel fognak fogadni. Elő fog fordulni, hogy egy előadás után a karzat lépcsője előtt fiatalok tömege állja el az utadat. Te előveszed a bokszered, és határozottan elindulsz a lépcsőn lefelé. A bokszer és tekinteted hatására a tömeg kettéválik, és te háborítatlanul eltávozol… Amikor pedig majd a pozsonyi vasút alagútjának fúrásánál dolgozol, mint földmunkás csapatvezető, egy kubikus ásójával agyon akar ütni, de te elkapod az ásót, majd nyugodtan visszaadod ezekkel a szavakkal: Megbocsátok, mert nem tudja, hogy mit csinál.[180]

GÖRGEY_2. Hiába igyekszel, döntésemtől nem tudsz eltántorítani.

GÖRGEY_1. Ez mindössze azt jelenti, hogy semmit sem változtál. Mint ahogyan Görgey Artúr megítélése sem változott mind a mai napig. Hiába írtad meg és került kiadásra még 1852-ben, az „Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben” címmel, igaz németül, az a munkád, amelyben a ma már történelminek tekinthető eseményeket a rád jellemző kíméletlen őszinteséggel leírod és feltárod; könyved megjelenése után sem történt változás: ugyanúgy a nemzet árulója maradtál. Igaz, az osztrákok azonnal, házról házra járva a már eladott példányokat is begyűjtötték és bezúzták, magyar kiadásra pedig egészen 1911-ig kell majd várnod, de elárulom, hogy lényeges áttörést attól se remélhetsz. Mint ahogyan a nemrég, május 29-én befejezett, szinte irodalmi értékű „Gazdátlan levelek” logikus, meggyőző gondolatai is csak a legnagyszerűbb emberek lelkében keltenek majd visszhangot.

 GÖRGEY_2. (Mindketten leülnek a kis asztalhoz.)

Én nem reméltem és nem remélek ma sem, soha semmit. Mert ameddig akaratom elhat, nem szorulok rá, s túl azon, nincs rá alap[181]… Az igazságot le kellett írnom, de ez nem jelenti azt, hogy hiú reményekben ringatnám magam… Nem sokkal Klagenfurtba érkezésem után, 49. karácsony estéjén írtam szeretett öcsémnek, Istvánnak: „emlékszel-e még öcsém, azon mondásomra, hogy nekem – bármerre is dőljön el hazánk sorsa – mártírszerep fog jutni.” Jutott is. De ennyire kínteljesnek nem véltem volna. Akasztófát, golyót, vagy örök börtönt vártam, rövid szenvedések után örök nyugalmat. De jelen állapotom százszorta rosszabb mindezeknél! Kitéve minden vadállat buta szamárrúgásainak, tört erővel, minden oltalom nélkül, és mi a legfájóbb, tapasztalni azt, mint kárhoztatnak engemet éppen azok, akikért számtalanszor kockáztattam életemet; állapotom hasonló egy dermedetben szenvedő tetszhalottéhoz, aki fültanúja legjobb barátai rendelkezéseinek eltemettetése iránt. De hagyjuk ezt…. Lelki erőm ezen sorsnak is meg fog felelni; de bármi legyen a vége, az lesz mindég vezértüzem, ami eddig volt: egy isteni eszmét valósítani meg hősi akarattal, kicsiben, nagyban, amint a sors méri…[182]

(Kisvártatva így folytatja.)

Világos óta nem sírtam. Minek is sírtam volna, mit is. Bajtársaim sorsát? Hiszen legszebb sorsuk jutott. Mártírként haltak el, mint elösmert Hősök: megmaradt legalább becsületjök, holott rólam még azt is leszaggatták, és szaggatják még folyvást…[183]

 (Feláll, s a zene alatt kissé távolabbról a fiatal Görgey felé mondja soronként a magyar szöveget. Közben a fiatal Görgey is feláll.)

54.a és b KORÁL (Szerkesztett változat, szöveg szerinti átmenettel.)

O Haupt voll Blut und Wunden,
Voll Schmerz und voller Hohn,
O Haupt, zu Spott gebunden
Mit einer Dornenkron,
O Haupt, sonst schön gezieret
Mit höchster Ehr und Zier,
Jetzt aber hoch schimpfieret,
Gegrüßet seist du mir!

Ó fő, vérrel és sebbel teli,
Csupa fájdalom és csúfság,
Ó fő, melyet gúnyból
Tövissel koronáztak,
Ó fő, melyet máskor a legnagyobb
Tisztelet és ékesség övezett,
Most azonban olyan megvetett,
Hadd üdvözöljelek!

GÖRGEY_1. (A következő, „54.b” korálba való átmenet után, folytatólagosan, most a fiatal Görgey fordul az idős Görgey felé, s ő mondja folyamatosan a szöveget, a zene végéig.

Du edles Angesichte,
Dafür sonst schrickt und scheut
Das große Weltgerichte,
Wie bist du so bespeit;
Wie bist du so erbleichet!
Wer hat dein Augenlicht,
Dem sonst kein Licht nicht gleichet,
So schändlich zugericht’?

Te nemes arc,
Mely előtt retteg és fél
A nagyvilág,
Hogy leköpdöstek;
Hogyan lettél ilyen sápadt!
Tekinteted semmivel
Össze nem hasonlítható fényét
Ily gyalázatosan ki törte meg?

GÖRGEY_2. Kossuth így kezdi 1849. szeptember 12-én, Viddinben írt levelét: „Szegény szerencsétlen hazánk el van veszve. Nem az ellenség ereje, hanem árulás és alávalóság által esett el. Óh, hogy ezt meg kell érnem, s nem szabad még meghalnom! Én Görgeyt a porból emelém fel, hogy magának halhatatlan dicsőséget, s a hazának szabadságot vívjon ki!

S ő Magyarország gyáva hóhérává lőn.”[184]…

De írt ennél még cifrábbat is!

(Egy újabb könyvet vesz le a polcról, abból olvas.)

Kossuthnak Czartoriszky hercegnek írt leveléből idézek: „Egy újabb szégyene a Habsburgoknak, még Görgeyből sem tudtak árulót csinálni; őket még ezen irtózatos ember is megvetette… A Habsburg-ház újabb története oly határtalanul gyalázatos, hogy még ezen átkozott rabló bandita morálja is szégyenelt vele cimborálni. Damjanich! Leiningen! Pöltenberg! Kiss! Aulich! Láhner! Csányi! Vécsey!… és ti többiek, a legbódultabb és legoktalanabb árulás vakhitű áldozatai, mutassátok fel gyakran sápadt árnyékaitokat az éj homályában az árulónak és öntsétek el gyávasággal bűnös keblét, hogy Isten bírói székét rettegve, halált óhajtson, és soká ne merjen meghalni.”[185]

(A könyvet visszateszi a helyére.)

GÖRGEY_1. Nagyon gyűlöl téged … minket… Kossuth!…

GÖRGEY_2. Vagy ha nem, azt legalább bizonyára kívánja, hogy a magyar nép, sőt a népek gyűlölete sújtson „Ránk”… és ezt – ismerjük el! – Kossuth el is érte. Elérte, hiszen még az olyan kiváló költő, mint Vörösmarty Mihály is a hatása alá került.

GÖRGEY_1. „Görgeynek hívják a silány gazembert,/ Ki e hazát eladta cudarul./ Kergesse őt az Isten haragja/ A síron innen és a síron túl./

Kergesse őt a balszerencse, mint/ Szilaj kutyák a felriadt vadat,/ Éljen nyomorbul s kínbul mindhalálig/ És ha elhal, verje meg a kárhozat.”[186]

GÖRGEY_2. Vörösmarty később megkövetett engem… Ha a nyomor szó szerint nem is, de a szegénység, s erősebben a kín beteljesült rajtam. És mégis, Vörösmarty lángoló szavai ma is élnek bennem: „itt élned, halnod kell!” De az „ITT” nekem csak a magyar hon lehet. S hogy újra mikortól? – erre vártam eddig, a 18 év minden megélt pillanatában. Hogy e varázsszó éppen én rajtam mind e mai napig be nem teljesedett: az sem nem az én érdemem, sem nem az én bűnöm… Egy leipzigi hetilap a semmirevalóság világtörténelmi szörnyének nevez. Kossuth valóban világszerte elérte, amit akart. Nekem tehát nincs jövőm. Nem is lehet, amíg élek. Talán lesz halálom után, ha rágalmazóim a dolog természete szerint egymásba kapván, álorcáikat kölcsönösen letépendik, s e szerencsétlen elárult nép magához térve, jobban kinyitja szemét.[187]

GÖRGEY_1. Rágalmazóid közül egyetlen levélre válaszoltál. Károlyi Györgyné grófné azt írta neked, hogy „lődd főbe magad!”.

GÖRGEY_2. Igen, erre az egy levélre válaszoltam, miután feleségem élesebb elméje, a névtelen sorok íróját kitalálta. „Ön a tények hamis, bár valószínű előadásának lett az áldozata. Önnek azt beszélték, hogy augusztus 13-a egy általam az ellenséges hadvezérekkel kötött egyezménynek volt az eredménye, holott pedig az csak a legszomorúbb kényszerűség cselekménye volt. A vonatkozó határozatot egy számos tagú haditanács mondta ki: én azt csupán végrehajtottam. Azon haditanács tagjai agyonlövettek, felakaszttattak, börtönben sínylenek: én amnesztiát kaptam. A gyanú, hogy én amnesztiámat valamely alávaló cselekedet által magam kijártam, sokkal közelebb fekvő, semhogy ne érintsen. Ezen irtózatos gyanú ellenében nem maradt más fegyverem, mint szavam és életem. Szavam, mellyel ünnepélyesen kijelentsem, hogy amnesztiámban épp oly ártatlan vagyok, mint az október 6-a szörnyűségeiben. Életem: hogy ezen kijelentésemet lehetőség szerint bebizonyítsam. Ha véget vetek életemnek, azzal jogot adok rágalmazóimnak azt mondani, hogy a lelkiismeret furdalásai bírtak az öngyilkosságra. Nekem tehát élnem kell – hacsak avégett is –, hogy mindazoknak, akik bennem hittek, vesztett vagy megrendült hitöket visszaadjam, újra megszilárdítsam. Mert ők, mondhatom, az emberi társaságnak nemesebb, jobb részéhez tartoztak.”[188]

GÖRGEY_1. Augusztus 15-én Nagyváradra vittek, hogy az orosz hadvezér, herceg Paszkevics altábornagy elébe vezessenek; és ámbár eleinte heves szemrehányásokkal halmozott el fegyveres ellenállásom megátalkodottsága miatt, és kereken kijelentette, hogy ez által mind a magam, mind a társaim életét eljátszottam: mégis rögtön áttért meghódolásunk önkéntes elhatározásának méltánylására. Szavait azzal az ígérettel végezte, hogy közbeveti magát kegyelemért, de egyedül számomra. És alig telt bele nyolc nap, és egy orosz tiszt azt az üzenetet hozta, hogy őfelsége, a cár megkegyelmezett nekem; továbbá, hogy őfelsége, a cár elsőszülött fiát, a trónörökös-nagyherceget azzal a küldetéssel bízta meg, hogy őfelsége, az osztrák császár bocsánatát is eszközölje ki számomra, és hogy ha ez nem sikerül, engem őfelsége, a cár parancsából Oroszországba visznek. Ekkor az említett tiszt elkérte kardomat, és tudtomra adta herceg Paszkevics tábornagy őfőméltóságának azt az óhaját, hogy vegyem le a honvédegyenruhát, és ezen túl polgári öltözetben járjak.[189]

GÖRGEY_2. Csakhogy neked ott és akkor még polgári ruhád sem volt, ahogyan tisztjeidnek sem, ráadásul az osztrák kincstár nemcsak hogy megélhetésedről nem kívánt gondoskodni, de az útiköltségből is csak a te szállításod költségét fedezték. Paszkevics mikor megtudta, hogy kényszerűségből lovaidat orosz tiszteknek olcsón eladtad, két ízben 300 fél Imperialt küldött részedre aranyban.[190] Ezzel is támadnak ellenségeid…

GÖRGEY_1. Az elsőt kölcsönnek nevezte, minthogy megtudta, hogy szegény maradtam, a másodikat azon körülménnyel indokolta, hogy magam és kísérőim csekély pénzkészlete aligha elegendő polgári öltözetek megszerzésére a honvéd egyenruha helyébe, melyet le kellett vetnünk. Minthogy feleségem a fizetésem egy részéből valamit megtakarított, én a 600 fél Imperialt kiosztottam nálamnál szegényebbek között. Erről hallania kellett Paszkevicsnek, mert Nagyváradról elutazása előtt, mikor én már Andrássy Norbert császári és királyi őrnagynak át voltam adva, Paszkevics engem még egyszer hívatott és kijelentette, hogy engem így nem ereszthet el anélkül, hogy aziránt meg legyen nyugtatva, hogy feleségemmel együtt legalább a legközelebb jövőben a megélhetési gondok ellen legyünk biztosítva; s ekkor 500 darab fél Imperialt erőszakolt rám. El voltam határozva arra – ha a fenyegető zivatar fejem felől mennykő-csapás nélkül el talál vonulni –, mindent elkövetek, hogy a tábornagynak emberbaráti kölcsönét visszafizessem. Addig is odaadtam feleségemnek, és arra kértem, tekintse azt utolsó menedéknek a végszükségben, ha engem megfosztanának a lehetőségtől, saját munkásságom útján tartani fönn őt és magamat; vagy életfogytig tartó börtönbüntetés, vagy kivégeztetésem esetére legalább annyi pénze legyen, amin visszautazhat szülőhazájába. Mert mindazok után, amiket tettem, nem bírván egyetlen egy ésszerű okát is elképzelni, amelyért nekem igazán megkegyelmezzenek.[191]

GÖRGEY_2. Ellened pedig, a győztes szövetséges hatalmak előtt, a következő tények sorakoztak:

Hogy te – ámbár nem értettél egyet a debreceni függetlenségi nyilatkozattal – mégis ennek zászlója alatt is tovább harcoltál az olmützi oktrojált alkotmány ellen.

Hogy továbbá – ámbár a szövetséges hadseregek ellen a küzdelemnek hosszadalmas elnyújtását elejétől fogva reménytelennek ítélted – mégis ezt a harcot, mégpedig minden erkölcsi és testi erőd megfeszítésével, mindaddig az utolsó pillanatig folytattad, amíg a temesvári vereség azt végleg kilátástalanná nem tette.

Hogy végre – ámbár a fegyverletétel következtében néhánnyal több orosz és osztrák marad életben – te a fegyverletételt nem ezeknek az oroszoknak és osztrákoknak a kedvéért, sem pedig cselekedeteid miatti bűnbánatból határoztad el és hajtottad végre.

Így tehát az ő kegyelmükre éppen te voltál a legérdemtelenebb! Azzal azonban, hogy életben hagytak, megerősítették a rágalmat, hogy tulajdon hazádat vagy legalábbis bajtársaidat elárultad; önmagukat pedig nem mentesítették attól a megszólástól, hogy nekik Magyarországot csakis a te árulásod segítségével sikerült legyőzniük.[192]

GÖRGEY_1. Paszkevics levelet írt Haynaunak és Schwarzenbergnek, előterjesztést küldött Ferenc Józsefnek és mind-egyikben az amnesztia szükséges voltát fejtegette. Hasonló értelmű levelet küldött I. Miklós cár is az osztrák uralkodóhoz, de hiába, az osztrák válasz Schwarzenberg szájából csak ennyi: „A mostani körülmények közt nem szabad visszariadnunk egy vérfürdőtől.”[193]

GÖRGEY_2. A cár, hogy megkönnyítse az amnesztia megadását Ferenc Józsefnek, felajánlja, hogy téged, mint valami diadalmi jelvényt, Oroszországba vitet. Bécsben ez a lehetőség olyan izgalmat szül, hogy a minisztertanács kénytelen-kelletlen kegyelmet ad.[194]

Íme, megkegyelmezésednek politikai háttere.

GÖRGEY_1. 1849. augusztus 29-én indult el a három kocsiból álló szomorú menet Nagyváradról. Az elsőben engem vitt Andrássy Norbert osztrák őrnagy, ennek költségét nem kellett fizetnem. A bakon, a kocsis mellett egy osztrák császári vadász ült, töltött fegyverrel. A második kocsiban ült feleségem, Adél; Markusovszky Lajos doktor, aki a még mindig nyílt sebemet kezelte, és a beteg Görgey Kornél alezredes; míg a harmadik kocsiban hűséges inasunk, George, poggyászainkkal és csomagjainkkal.[195] Utunk, osztrák utasításra, nagy kerülővel Bécsen keresztül vezetett, ahol Andrássy őrnagynak jelentenie kellett. Az őrnagy Nagyváradtól Klagenfurtig, a lehető legtapintatosabb módon viselkedett velünk. Bécsig tartó utunk során volt alkalmunk egymás jelleméről meggyőződnünk, így történhetett, hogy miután szavamat vette, hogy szökési kísérletet nem teszek, egy nap szabad időtöltést engedélyezett. Én azonmód bérkocsira ültem, hogy Guido bátyámmal találkozhassak. Amikor azonban a fogadó ajtaján kiléptem, a fogadó előtti tér és még a környező utcák is tömve voltak férfi közönséggel, s amikor emiatt a kocsi, amelybe beszálltam, csak lépést hajthatott a sűrű tömegen keresztül, a férfiak síri csöndben mind kalapot emeltek. A közönségnek ez a magatartása elutazásunkig megtartotta tiszteletteljes, s egyszersmind tapintatos, csöndes jellegét. Emiatt a „néma tüntetés” miatt kétessé vált számomra, hogy egynapi pihenőnkhöz Schwarzenberg hozzájárulását adja, ezért, miután Guido bátyámat nem találtam otthonába, azonnal visszahajtattam a fogadóba. Ezt a figyelmességemet Andrássy őrnagy köszönettel vette, mert Bécset valóban, azonnal el kellett hagynunk.[196]

GÖRGEY_2. Miután az őrnagy küldetését befejezte, az ifjú császár magához rendelte, és személyiséged felől érdeklődött. „Tetőtől talpig tisztességes ember.” – ez volt az őrnagy válasza.[197]

GÖRGEY_1. Egyébként szeptember 8-án érkeztünk meg Klagenfurtba. Ott egy volt Redtenbacher tanítvány, Moro Tivadar lovag fogadott bennünket és biztosított az ottani polgárok együttérzéséről és tiszteletéről.

GÖRGEY_2. Ő a mai napig segítő barátja maradt családunknak. Lakáskeresésünkben és a legszükségesebb bútorok vásárlásában báró Kurczendorfer őrnagy térparancsnok is segített, akinek ettől fogva felügyelete alá tartoztam.

GÖRGEY_1. Átutazásom Bécsen egyúttal okot adott egy miniszteri tanácsülés összehívására, hiszen tudták, hogy vagyonom nincs, tehát gondoskodniuk kell az én és családom megélhetéséről. A miniszterek azt tartották, hogy az altábornagyi nyugdíj összegénél kevesebbet indítványozni nem lenne illő. Ekkor Bach miniszter azt találta kérdezni: hátha Görgey ezt a kegydíjat nem fogadja el. A többiek ezt nem tartották valószínűnek, a határozatot mégis kiegészítették azzal, hogy Görgey Artúr ezen kegydíjért maga kell hogy folyamodjék.[198]

GÖRGEY_2. Én azonban nem fordulhattam kegyelem-kenyérért azokhoz, akik fegyvertársaimat kivégezték, hazám törvényes jogait semmibe vették… Akkor még bíztam abban, hogy akár a legegyszerűbb munkát is vállalva pénzünk fogytával eltarthatom kis családom és magam; de égből cseppent helyzetemben hiába jártam becsületes kereset után, a sok fáradozás dacára sem akadt egy lehetőség sem. Meg kell azt gondolni, tisztességes állású magán emberre nézve, mily kényes és alkal­matlan dolog rendőri felvigyázat alatt internált egyénnel huzamosabb folytonosságot feltételező bármily üzleti összeköttetésbe bocsátkozni… Először Adél elzálogosított ékszereiért kapott pénzünk fogyott el, ezt követően a Paszkevicstől kapott kölcsönpénz; én pedig hiába kezdtem el bármilyen munkát, az osztrák kormány nem késett közbelépni. Guido bátyám nagycsaládú emberként azzal segített, hogy két fiát Klagenfurtban járatta iskolába, mi pedig feleségemmel elvállaltuk a két fiú kvártélyát, én pedig nevelésüket.

GÖRGEY_1. A kényszerű időpont azonban, hogy az ellátásod iránti kérvényt az osztrák hatalomnak megírd, 1854-ben végleg bekövetkezett. Kérvényedben ekkor két lehetőséget fogalmaztál meg: vagy engedjenek egy tisztességes polgári egzisztencia megalapozásában, vagy ha ezt megtagadják, akkor gondoskodjanak eltartásodról. Július 1-től évi 1200 Ft tartásdíjat kapsz, amit 1856. januártól évi 2000 Ft-ra emelnek.[199] Majd amikor feleséged egy kisebb összeget örökölt, lehetővé vált, hogy Klagenfurt közelében itt, Viktringben ezt a kis vidéki házat törlesztéssel megvásárold,[200] s ez az önálló csendes otthon, szerető feleséged finom gondoskodásával és türelmével, két kis gyermeked: Berta és a kis Kornél társaságában lassan elindította háborgó lelkedet a megnyugvás, a rezignált megbékélés útján.

GÖRGEY_2. Reviczky Pista látogatása jutott eszembe 1850-ben. Alig egy héttel előtte született kicsi Bertám, én éppen Etelkámat ápoltam gyermekágyában, ezért egy házi papucs és egy rám láthatóan kicsi, hosszú begombolhatatlan, lépesméz- színű nyári felöltő volt rajtam, az, amelyet „te” nyertél el báró Mednyánszky Cézár tábori főpapunktól kártyán. Amikor a téli hadjárat lehangoló hangulata ellen mondvacsinált jókedvvel odaültél a főhadiszállás kártyázó tisztjei közé, s tőlük minden pénzt elnyertél, megkérdezted: „No, kinek mije van még fölösleges, például civil ruhája?” A nyert pénzt a vesztőknek visszaadogattad, de a civil ruhákat nem. „Nehogy egy adott pillanatban az elmenekülést megkönnyítsék.”– mondtad, nagy derültséget okozva… Reviczky jó kiállású, férfias magyar arc volt, a megjelenésre mindig sokat adó fiatalember, aki benned, a komáromi csata tábornokában, a katona eszményképét látta. Most is talpig feketében kívánt megjelenni előttem, alig bírta öcsém lebeszélni erről, mondván, hogy utazó ruhájában is örömet fog nekem okozni. Izgalmában meg-megállva, erőt gyűjtve készülődött a találkozásra. No amikor meglátott engem sarkantyús csizma helyett sarkatlan papucsban, nem éppen rám szabott lobogó sárga lebernyegben, igencsak meglepődött és meghatódott… mint ahogyan én is. Könny szökött a szemébe.[201]

GÖRGEY_1. Az én jövőt látó fejemben pedig az a fájó gondolat zakatol, hogy még ma sem szabad tudnunk a véres bosszú valódi okát: azt tudniillik: hogy Kossuth önálló magyar pénzzel is kiválóan működtette a magyar gazdaságot, és nem az osztrák Rothschild magánbank pénzét használta, természetesen kamat ellenében. Ezt a precedenst csak „vérfürdővel” lehetett megtorolni, elrettentő példát kellett statuálni. Még ma sem tudhatjuk, hogy a magyar „lázadás” az önálló pénzügy kivívásával, a Kossuth-bankóval, a világuralomra törő pénzhatalom legfontosabb fegyvere „kiiktatásának”, lefegyverezhetőségének lehetőségét mutatta fel az akkor még hozzánk hasonlóan „vak” világnak. Pedig Batthyány Lajos kivégzésének indokaként már az első pontban ezt elég nyíltan tudomásunkra hozták. Az önálló pénzügy, saját pénzzel… hát ez botrány! Skandalum! A Habsburg uralkodóház kegyetlen vérengzésének sejthetően nem a te világosi, orosz csapatok előtti, az osztrák fegyverekre nézve megszégyenítő fegyverletételed, vagy akár a trónfosztásra is hivatkozó felségárulás vádja volt a „valódi”, vagy legalábbis a legfontosabb oka.

GÖRGEY_2. Igen. Október 6. szörnyűséges híre, a 13 honvédtábornok kivégzése mindennél fájdalmasabb volt számomra. Pedig száműzetésem kezdetétől engem már csak egyetlen dolog foglalkoztatott: miképpen válthatnám meg életemmel beosztott katonáim életét? De hiába írtam egyik levelet a másik után, Paszkevics nem tudott segíteni, így folyamatosan szörnyű kétségek gyötörtek…[202] és megérkezett a szörnyűséges hír: beosztottaimat, harcostársaimat, barátaimat Aradon kivégezték… Egyedül ez égeti lelkemet soha be nem gyógyuló seb gyanánt…[203]

GÖRGEY_1. Beteljesülni látszottak Vörösmarty szavai: „Vagy jőni fog, ha jőni kell, / A nagyszerű halál, / Hol a temetkezés fölött  / Egy ország vérben áll. /”

GÖRGEY_2. S a „sír” körül állók felnéznek, vádlón felém fordítják fejüket s én, sorsomban megnyugodva, fájdalommal szívemben, de bátran, egyenesen a szemükbe nézek: ártatlan vagyok e hősök vérétől!…

Igen. Végre megértem ezt, hogy magam le tudok mondani, és megnyugodni bármily nehéz végzetemben. És valóban le is mondottam, meg is nyugodtam. E lemondás, e megnyugvás alatt azonban csak annyit kívánok értetni, hogy én – ami 48 – 49-ki cselekedeteimet, tiszta szándékaimat és törekvéseimet, valamint dugába döntött hazafiúi jó hírnevemet illeti – elismerésre, helyreigazításra, restituálásra, míg élek, nem tartok többé számot. Mindössze is azt kívánom, hogy gyermekeim a hazában boldoguljanak. Megnyugvásomon mindössze csak ennyit kell érteni, a világért se többet. Nehogy majd újra csalatkozzék bennem, valamint csalatkozott akkor az, midőn netalán azt várta tőlem, hogy én mind abból, mit munkámban Dembinski szerződ­tetésének, – az április 14-ei határozatnak, – a déli hadsereg nem Komárom, hanem Szeged felé összpontosításának, – Bem tábornok alattomban fővezérré lett kineveztetésének, – az oroszok elé vitt békeajánlatoknak, s több efféléknek valódi indokaira és érdemére nézve kinyilatkoztattam, akár csak egy hajszálnyit is kárhoztassak, avagy visszavonjak.[204]

GÖRGEY_1. Gyermekeid boldogulását azonban csak úgy tudtad elképzelni, ha magyarnak neveled őket. Ehhez pedig elkerülhetetlen volt, hogy a magyar hon környezetében is éljenek. Kívánságodra két évig élt kis családod a Szepességben, Mari nénédnél, tőled távol. Berta lányodat is ezért küldted édesanyjával Magyarországra, Budapestre, hogy István öcsénk tanácsára a magyar lutheránus egyházban konfirmálják, bevezessék a társaságba és báloztassák. Ebből az alkalomból csak levélben tudtad elküldeni áldásodat és szerény kis ajándékaidat: egy kis gyűrűt, és tábori sapkádról egy kis aranyzsinór darabkát… Feleséged és kislányod sajnos nem tudták elkerülni az őket miattad ért gyakori és sokszor brutális inzultusokat. Ebben a levélben most már meg kellett próbálnod elmagyarázni ezeknek a bántásoknak okát, száműzetésed előzményeit és következményét, szomorú helyzeteteket.

GÖRGEY_2. Többek között ezeket írtam ebben a levélben: „Édes kislányom! … Apád azon férfiak egyike volt, kik nemzetünk igazságos harcában a vezérségre hívattak el… és a nemzet engem elátkozott. Képzeld már most magadnak édes kislányom, hogy mamácskát például, mitől Isten őrizze, valami nagy szerencsétlenség érné és ennek szándékos okozásával téged vádolna valaki, téged kisleányom, ki oly gyöngéden, oly hűségesen szereted anyádat. Nemde haragra gyúlna ártatlan szíved, oly mértéktelen haragra a hamis vádló ellen, hogy képes lennél még a szemét is kivájni, saját tíz körmöddel az alávaló rágalmazónak. De ha – félrevezetve ellened tanúskodni látszó körülmények által, majdan édesanyád is maga ráállana a szörnyű vádra: akkor mamácska ellen haragra gyúlna a szíved? Nem hiszem. De hiszem azt, hogy kétségbeesnél miatta. Íme, ez az én saját szomorú helyzetem 1849 vége óta, az engem elátkozó nemzettel szemben. De valamint terólad kisleányom, azt állítám az idézett példában, hogy el nem tántorítana hűséges gyermeki szeretetedben édesanyádnak ama kétségbeejtő tévedése, sőt, hogy még meg is tudnál neki bocsátani: szintúgy, mi szüleid, sorsunk irgalmatlan valóságában is hívek maradtunk rendületlenül hazánkhoz, dacára a félrevezetett nemzedék engem oly igazságtalanul sújtó nehéz ítéletének, hívek maradtunk, sőt megbocsátottunk. Kövesd szüleid példáját édes jó gyermekem. S a jó példára nézve fogadd emlékeztető jelnek ezt az igénytelen kis darabka aranyzsinórt.” [205]

GÖRGEY_1. Később kis fiadat, Kornélt is úgy kezelték Rimaszombaton, mint az áruló fiát, felejthetetlen sérüléseket okozva kis lelkében…[206]

És mindezek ellenére Kossuthot felmented, és „elfogadod”, hogy téged kinevezett a szabadságharc bukását okozó árulónak! Természetesen magadra nézve nem az árulás tényét, hanem az árulás szerepkörét vállalod magadra, s tartod egy szükséges lépésnek Kossuth részéről, éppen a nemzet érdekében, hogy nemzeted az önbecsülését el ne veszítse. Hogy jutottál erre a felmentő „magyarázatra”?

GÖRGEY_2. Most már tudom, hogy sorsának talán messze jövőre kiható balrafordultáért a nép mindig csak egyeseket tehet felelőssé, – mivelhogy a mely nemzet konkrét „énül” önmagára vetne, az saját nemzeti életének fonalát szakítaná ketté. Éppen ez okon némileg kötelessége minden ildomos népvezérnek jó előre gondoskodnia a majdan netalán többé ki nem kerülhető katasztrófának alkalmatos bűnbakjáról. Most már tudom, mennyire a képtelenséggel határos gondolat részemről, azt várni a betegtől, hogy a keserűnél keserűbb labdacsokat oly orvos kezéből vegye be, kit ő nemcsak hogy nem hivatott, de sőt, a közhír után indulva, méregkeverőnek tartott.[207]

GÖRGEY_1. Elkövetlen bűn keresztjét veszed válladra és fájdalmasan hordozod… Amíg azonban te ezerszeresen nem vagy áruló, addig Kossuth legalább háromszor elárulta a hazáját.

GÖRGEY_2. (Felkapja a fejét és kérdően néz a fiatal Görgeyre.)

GÖRGEY_1. No nem szó szerint, de lényegében mégis…

Először. Amikor Kossuth a javaslatod szerinti, és a mások által is egyedül helyesnek tartott komáromi összpontosítás helyett – amelyet a minisztertanács is elfogadott – a katonailag képtelen szegedi összpontosítást erőlteti rád és a hadseregre, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a lehetséges menekülés lehetőségét – a maga számára – minél nagyobb valószínűséggel biztosítsa a török határ felé.

Másodszor. Amikor az ország legkritikusabb hadi helyzetében Dembinskit nevezte ki fővezérnek, aki már minden kétséget kizáróan bebizonyította alkalmatlanságát, majd titokban Bemet (mindketten idegenek!) akinek nagyobb hadsereg vezetésében még nem volt gyakorlata, s amikor már csak egyetlen embert lehetett volna megbízni, aki ezerszeresen bizonyította hazaszeretetét, hűségét, önfeláldozó bátorságát, hadvezéri tehetségét, zsenialitását, akiben nemcsak a hadsereg, de az egész nemzet bízott, s aki nem mellesleg magyar volt: Görgey Artúrt.

Harmadszor. Amikor hadsereg és vezére az emberfeletti nehézségeket legyőzve a megbeszélt időben és helyen, Aradon megjelenik, és a Dembinski vezette déli hadsereg az összevonás helyszíne helyett nem Aradra megy, hanem Temesvár felé vonul, ahol harcba bocsátkozik az osztrákokkal és Bem megjelenése és a honvédsereg számbeli fölénye ellenére katasztrofális vereséget szenvedve megsemmisül. Nem lehet kérdéses Kossuth felelőssége: vagy azért mert Dembinski vonulási irányáról – Temesvár felé – tudott és engem nem értesített, vagy azért, mert – titokban – ezt ő maga rendelte el, bízva abban, hogy a magyar seregek nélkülem és seregem nélkül is győznek, s így a szemében túlságosan nagyra nőtt népszerűségem és megbecsülésem az ő remélt polgári hatalmát kevésbé veszélyezteti. S ha így van, ezzel saját hatalmi érdekét mindenek elé helyezve, elitélendő módon kockáztatta polgártársai sorsát, s a magyar haza jövőjét, sőt a csata elvesztésével azt el is veszejtette. Ez talán nem ér fel egy honárulással?

GÖRGEY_2. És van még egy „ráadás”! Akkor, amikor Görgey Artúrt igaztalanul árulónak kiáltja ki Kossuth, ezzel beláthatatlan időre megfosztja a magyar ifjúságot, a magyarságot egy olyan példaképtől, aki nem csak műszaki és katonai tehetségével, hanem mindenekelőtt emberi tulajdonságainak legmagasabb szintű erkölcsi értékeivel: becsületességével, egyenességével, szerénységével, kitartásával, szorgalmával, bátorságával, életénél is többre tartott hazaszeretetével,…

GÖRGEY_1. (Hangsúllyal közbeszól.)

… s az Igazsághoz haláláig hű, áldozatvállaló életével …

GÖRGEY_2. … mutat örök példát, gyarló hibái ellenére is, nem csak magyarnak, de minden embernek, aki emberhez méltó, Istennek tetsző életet kíván élni e földön…

GÖRGEY_1. Én soha nem akartam példakép lenni, de igenis példát kívántam mutatni katonáimnak arra, hogy hogyan szeressék a hazájukat. Számomra a szöllősi síkon volt az a legnagyobb és egyben a legjelentősebb „csata”, amelyet – Istennek hála – tisztjeim becsületes, hősi jellemének köszönhetően, közreműködésükkel sikerült megnyernem.

GÖRGEY_2. Miért tartod a világosi fegyverletételt – vagy, ahogy mondod –, „csatát”, a legjelentősebb, legnagyobb fegyvertényednek?

GÖRGEY_1. Az orosz csapatok előtt, fegyelmezett hadi-rendben, méltóságos önérzettel végrehajtott fegyverletétel nem csak az orosz hadsereg, nem csak az orosz cár, de az egész világ előtt és nem csak a jelen, de a messzi jövendő felé is a magyar népnek azt a magasztos tulajdonságát hirdeti, hogy a magyar nem egy lázongó, békétlen, rebellis, de nem is egy mindent eltűrő, megalázkodó nemzet, hanem törvényt és alkotmányt tisztelő nép; akinek a cselekedetét a Becsületről, az Igazságról és Istenről vallott hite, Magyar Szent Koronája határozza meg, amelyről vállalt sorsával, ontott vérével és ha kell életével is képes tanúbizonyságot tenni. Hiszem, hogy Világos a jövő nemzedékének, ifjúságának és emberének ezt a vérrel megpecsételt üzenetet fogja jelenteni.

GÖRGEY_2. Igy legyen!

(Kis idő múlva folytatja.)

GÖRGEY_1. Igen. Világosnál sírtam… Hadtesteim 49. augusztus 13-án délelőtt 10 óra és 11 óra közt hagyták el utolsó táborhelyüket. Magam egy csoport tiszt kíséretében, lóháton előre siettem Szöllős felé. Újpankota közelében egy orosz hadikövettel találkoztunk; főnöke, gróf Rüdiger lovassági tábornok nevében felszólított, jelentsem ki élőszóval még egyszer és utoljára, hogy csakugyan komoly szándékom letenni a fegyvert. Megadtam a kívánt nyilatkozatot; és arra kértem, vezessen főnökéhez. Amikor az ellenséges felállításhoz közelebb értünk, egy magános lovas kivált a többi közül, és felénk indult. Kíséretem megállt; én egyedül közeledtem a magános lovashoz, üdvözöltem és megneveztem magamat, mert föltételeztem, hogy magával gróf Rüdiger lovassági tábornokkal állok szemtől szemben. Úgy is volt. Gróf Rüdiger nemes indulattól lehetett eltelve, és helyzetem nyomasztó súlyán, amennyire lehet, könnyíteni akart, mert legelső hozzám intézett szavai arról biztosítottak, hogy ő őszintén átérzi és méltányolja azokat az indokokat, melyek minket arra bírtak, hogy önként lemondjunk a harc folytatásáról, és szavai megerősítésére kezet nyújtott. Én az irányomban mutatott figyelmes magaviseletét egyfajta tisztelet megnyilatkozásának vettem, melyet ő nem személyem iránt, de nemzeti szerencsétlenségünk nagyságával szemben érezhetett…[208]

(Megszólal a Harangszó, majd kis idő múlva folytatja.)

A csapatok menetét a felhőtlen ég boltjáról letűző nyári nap semmi szellő által nem enyhített rekkenő hősége rendkívül késleltette. Aztán meg… nem is volt többé nekik miért sietni. Mire a magyar hadsereg utolsó osztagai átvonultak a csatorna hídján, a nap már leáldozóban volt. Az esti szürkületben gróf Rüdiger lovassági tábornok szemlét tartott a magyar csapatok felett. A huszár talpon állt a lova fejénél, kardja a nyeregkápára volt akasztva; a gyalogság fegyvere gúlában; az ágyúk mind szorosan egymás mellett védtelenül; és védtelenül hevertek a zászlók is a fegyvertelen hadsorok előtt. A katonák búcsúzás közben sírtak, és megcsókolták csapatzászlójukat. A huszárok megállították lovukat, megölelték, és zokogva búcsúztak tőle. Karabélyuktól ugyanilyen keserűséggel váltak meg. Kimondhatatlanul megindító volt e rendjét megőrző, erős, harcképes seregnek a látványa. E sereg ugyanis néhány hónapja Ausztria számára még félelmetes volt, s most itt állt fegyvertelenül, magát sorsának megadva, és mint a halálraítélt, várta az ítélet végrehajtását…

Amint a gróf eltávolodott, lovammal a sereg elé léptem. Tisztjeim és katonáim azonnal körülvettek. Beszélni kezdtem volna, hogy utoljára köszöntsem a sereget, de egy hangot sem tudtam kipréselni magamból. Végül tompa zokogás tört fel mellemből, és ráborultam lovam nyakára; mire az egész hadsereg levegőeget betöltő «Éljen Görgey!» kiáltással válaszolt. Az egyik tiszt előrejött, hogy a többiek nevében szóljon hozzám, de nem volt ereje ahhoz, hogy sírását visszatartsa, s csak annyit tudott kiejteni: «Isten veled, Görgey!» – hullámzott végig az egész hadseregen.” [209]

GÖRGEY_2. (Meredten néz az ifjú Görgeyre, majd lassú léptekkel a kis asztalhoz megy, megtölti mind a két poharat, amelyeket kézbe vesznek.)

Isten veled ifjú Görgey! Köszönöm, hogy itt voltál velem, s erőt meríthettem ifjúkori hitemből!…

GÖRGEY_1. Ürítsük hát búcsúpoharunkat a Magyar Jövőre, a Magyar Ifjúságra!

GÖRGEY_2. A Magyar Igazságra, Magyarország elévülhetetlen jogaira![210]

GÖRGEY_1. A Magyar Hazára, a magyarok Istenére! … és arra, hogy…

GÖRGEY_1. és GÖRGEY_2. (Együtt mondják.)

„AZ IGAZ ÜGY ÖRÖKRE VESZVE NEM LEHET!”

(Koccintanak, kiisszák poharaikat, majd leteszik az asztalra.)

GÖRGEY_2. (Az idős Görgey előre megy a közönség felé, így szólal meg.)

 Nem lévén immár nyilvános jó hírnevemre nézve a hazában úgy látszik sem veszteni, sem remélni valóm: csak annál szabadabban uralkodik rajtam és fog, ameddig gyönge erőm terjed, tetteimben vezérelni azon meggyőződés, miszerint egyedül az ismeret fáján teremhet öntudatos, életrevaló törekvés, egyeseknél úgy, valamint egész népeknél.[211]

(Sietős léptekkel megindulnak a kijárat felé, az ajtóból azonban visszafordul, búcsút int.)

Adieu Klagenfurt! Adieu száműzetés! Isten veled ifjú Énem!… (Teljesen a közönség felé fordul.)

Induljunk hát Isten áldásával! Folytatódjon életem drámája immáron Hazámban: Magyarországon, ahol engem személy szerint akár le is köphet a nemzet, de az iránta való kegyeletem fáját le nem verheti semmiféle csúf zápor.[212]

 (Elhagyja a színpadot.)

GÖRGEY_1. (A fiatal Görgey előre jön, vigyázban áll, már csak őt világítja meg egy fénycsóva. Megszólal az utolsó zenei rész, amelynek magyar szövegét soronként mondja, majd a zene befejeztével a fény elhalványul.)

44. KORÁL

Befiehl du deine Wege
Und was dein Herze kränkt
Der allertreusten Pflege
Des, der den Himmel lenkt.
Der Wolken, Luft und Winden
Gibt Wege, Lauf und Bahn,
Der wird auch Wege finden,
Da dein Fuß gehen kann.

(Bízd utaidat
És mindazt, ami szíved bántja
Gondos kezeire annak,
Aki az eget irányítja;
Aki a felhőknek, a szélnek és a levegőnek
Útját, pályáját és futását megszabja,
Ő talál utat,
Amelyen lábaiddal járhatsz.)

Függöny

Vége

Kenyér helyett követ

(Görgey Artúr)

MONODRÁMA

KÉT FELVONÁSBAN

(2018)

1. KÉP

1849. augusztus 12-én éjjel, Görgey Artúr főhadiszállásán, Világoson, a Bohus-kastély (Bohus János, Bohus Jánosné Szőgyény Antónia) egyik szobájában vagyunk, a fővezér dolgozószobájában. A szoba hátterében, a nézőtérrel szemben, kissé jobbra, egy nagyméretű íróasztal áll, körbe a korabeli kastélyok úri, mégis puritán berendezési tárgyaival. Baloldalt egy kisméretű asztal, egy székkel, rajta vizeskancsó egy pohárral. Jobboldalt a falon egy nagyméretű kereszt.

Velünk szemben, az asztalra borulva, a fiatal Görgey. Feje bekötve egy fehérpöttyös kék selyemkendővel. Piros zsinórozású, gallérján paszománnyal díszített egyszerű sötétbarna atillában van, lábán a legdurvább bőrből készült hatalmas, jóval a térde fölött végződő csizma. Mellette az asztalon, elmaradhatatlan kis bőrtáskája, rajta a vállon átvethető bőrszíj.

Megszólal a zene, majd a zene befejezése után, kis idő elteltével Görgey fáradtan felkel az íróasztal mellől, lassan, gondolkodva előre jön a színpad elejére, itt szólal meg.

44. KORÁL

Befiehl du deine Wege
Und was dein Herze kränkt
Der allertreusten Pflege
Des, der den Himmel lenkt.
Der Wolken, Luft und Winden
Gibt Wege, Lauf und Bahn,
Der wird auch Wege finden,
Da dein Fuß gehen kann.

(Bízd utaidat
És mindazt, ami szíved bántja
Gondos kezeire annak,
Aki az eget irányítja;
Aki a felhőknek, a szélnek és a levegőnek
Útját, pályáját és futását megszabja,
Ő talál utat,
Amelyen lábaiddal járhatsz.)

Az ebédnél, Frolov vezérőrnagy legalább olyan szótlan, hallgatag volt, mint én. Nem beszélt sokat, csak azt hajtogatta néhányszor, hogy a magyar sereg hősiesen küzdött, és senki nem mondhatja, hogy gyáván adta meg magát.[213] Bizonyára reá és kíséretére is hatott az a szótlan búskomorság, amely szabadságharcunk kényszerű befejezése és a bizonytalan jövő miatt tisztjeimet, katonáimat és a civileket is hatalmába kerített. Lehangolt, kedvetlen, tudatalatti félelemmel társult szomorúság és fásultság töltött el mindannyiunkat. Mintha jövendő sorsunk halotti torán vettünk volna részt… Florov, néhány fős kíséretével egy óra körül érkezett meg ide, a világosi Bohus kastélyba, amely akkorra már zsúfolásig megtelt a honvédsereg tisztjeivel, polgári személyekkel és más menekültekkel. A kölcsönös bemutatkozások után azonnal ideiglenes dolgozószobámba (körbe mutat a szobán) vonultunk félre, hogy megegyezzünk a fegyverletétel helyszínében és körülményeiben, abban, hogy holnap a Világostól északra fekvő Szöllős déli széle és a világosi utat átmetsző Malom-csatorna közt elterülő síkon rakjuk le a fegyvert.[214] Ezt követően egy közös ebéden vettünk részt, amelyre a ház úrnője, Bohus Jánosné Szőgyény Antónia hívott meg bennünket, amelyen a honvédsereg jelen lévő tábornokait, tisztjeit, és a kormány jelen lévő tagjait és még néhány polgári személyt látott vendégül. Frolov vezérőrnagy és én a háziasszony két oldalán foglaltunk helyet, mindketten szinte szótlanul. A ház úrnője minden igyekezetével azon volt, hogy feledtesse sorsunk végzete feletti aggodalmainkat, s hogy oldja feloldhatatlannak tűnő levertségünket. Pedig Rüdiger tábornok vezérkari főnökének semmi oka nem volt arra, hogy velünk együtt búskomor legyen, hiszen az a várható tény, hogy a tegnapi haditanács döntése értelmében a még harcképes magyar seregek nem az osztrák, hanem az orosz csapatok előtt teszik le  a fegyvert, minden bizonnyal feledtetni fogja I. Miklós orosz cár szemében azokat a szerencsétlen hadműveleti lépéseket, amelyekkel Paszkevics tábornagy 120 ezer főnyi seregével sem tudta bekeríteni és megadásra kényszeríteni az én alig  24 ezer fős seregemet. Sőt, a kibontakozó összecsapások során a Komáromból elindult, s Váctól az orosz hadműveleti területeken át végig harcoló csapattesteim, mintegy 11 ütközetben, többnyire felülkerekedtek az egyes orosz csapategységeken[215] – az oldalvédet vezető Nagysándor debreceni vereségét kivéve –, és mintegy négy nap járófölddel megelőzve az orosz fősereget, megfeszített menetekkel, a kormány által előírt napon, augusztus 9-én és 10-én időben bevonultunk a magyar seregek kijelölt összpontosítási helyére, Aradra…

(Nyomatékkal mondja) és Dembinski nincs sehol! Dembinski altábornagy a déli honvédseregekkel, a kormány utasítása ellenére, nem Aradra, hanem Temesvárra vonult, ahol augusztus 9-én megsemmisítő vereséget szenvedett a Haynau vezette osztrák haderőtől. Hiába érkezett meg Bem váratlanul, még csata közben, akit Kossuth „titokban” minden seregek generalisszimuszává nevezett ki. Megjelent, de szétvert serege nélkül, egyedül. Ám ketten sem bírtak a feladattal. Ennek, a temesvári vereségnek lett kényszerű következménye a holnapi fegyverletétel… Pedig ha csapataink egyesülnek, a magyar sereg túlerejével, vezetésemmel az osztrák haderőt térdre tudtuk volna kényszeríteni. S akkor a feltételeket mi diktáljuk, hiszen az orosz fősereg még több napi járóföld távolságra volt csapatainktól. Vajon kit terhel a temesvári vereség, az összpontosítás elmaradásának felelőssége? Még nem tudom, de a következményét most már egész magyar népünknek, valamennyiünknek, kik e hazát elhagyni nem tudjuk, és nem akarjuk, viselnünk kell…

(Lecsillapodva folytatja.) Egyébként nem csak Florov vezérőrnagy és kísérete részéről tapasztaltunk együttérző magatartást, de már a fegyveres harcok közben, az orosz kezdeményezésre elindult tárgyalások idején is, folyamatosan, egyfajta tisztelet és megbecsülés jeleit érzékeltük az orosz hadvezetés részéről, amelyet nyilvánvalóan nem csak a vitézen és eredményesen harcoló katonáim, vagy szokatlan és kétségkívül hatásos hadműveleti lépéseink válthattak ki, hanem az az erkölcsi fölény is, amely a hazánkat törvénytelenül megtámadó osztrákokkal szemben a hazáját, az alkotmányát hősiesen védő honvédseregből, tábornokainkból – és valószínűleg személyemből is – valamilyen módon kisugározhatott…

Az oroszokkal folytatott tárgyalásaim tulajdonképpen egy véletlen esemény hatására indultak el. Történt, hogy a váci visszavonulásunk embert és hadsereget próbára tevő nehézségei és megerőltetései közepette, fejsebem miatt két napig eszméletlen állapotban voltam. Rekkenő hőségben, lázasan irányítottam a visszavonulást Váctól egész Bánkig. Itt leültem az országút mellett egy kévére, emlékszem, a sebláztól vacogtak a fogaim, de még le kellett diktálnom az utóvéd parancsnokának Pöltembergnek a másnapra vonatkozó parancsaimat. A láz és kimerültség miatt először Rétságnál, majd Balassagyarmattól Losoncig, két napon át eszméletlen állapotban szállítottak egy homokfutó kocsin. Július 18 reggeltől július 20 estéig semmit sem tudtam arról, hogy mi történik a hadsereggel. Orvosaim életben maradásomat legalább kétheti pihenéshez kötötték. Akkor én önteltségemben úgy gondoltam, hogy nélkülözhetetlen vagyok és távozásom, vagy halálom hírére a hadsereg szétesik. Ezért előre kiadtam a parancsot amivel – kétség kívül – testvéreim, Ármin és István is egyetértettek: nekem élve, vagy halva, a hadsereggel kell maradnom, különben a sereg széthullik. A hadsereg akkor sem tudhat meg semmit, ha a legrosszabb mégis bekövetkezne… Ráadásul abban is bizonyos voltam, hogy a hadsereg hadvezéri tekintélyem hatására teljesíti, olykor szinte teljesíthetetlenek tűnő parancsaimat is. Az éjjel-nappal tartó erőltetett marstól csapataim is elcsigázott állapotban értek Losoncra, volt, hogy két napig nem ettek, és az szerepelt a jelentésben, hogy már nem bírják tovább… és mégis meneteltek és harcoltak, vakon teljesítették parancsaimat… (Önmagának mondja.)

De Görgey Artúr! Nem lehet, hogy kissé túlbecsülöd magad, hogy egyszerűen a „halálosnak” kikiáltott sebesülésed iránti részvét pszichológiai hatása érvényesült, amely erőt adott honvédjeidnek, mondván: „ha ő bírja, nekünk is bírni kell?!”… és nem a te hadvezéri tekintélyed volt az, amely hatott tisztjeidre és katonáidra? És ha mégis bekövetkezett volna az a nem várt, de mégis erősen valószínűsített esemény, hogy sebesülésedbe, mielőtt Aradra érne a hadsereg, belehalsz? Miért gondoltad azt, hogy a már bizonyítottan bátor és okos Leiningen nem lett volna képes arra, hogy átvegye az üresen maradt fővezéri posztot? (Rövid gondolkodás után mondja.) Önző és felelőtlen is voltam. Sem Leiningent, sem vezérkaromat nem készítettem fel erre a lehetőségre. Csak magamra és feladatomra gondoltam, semmi más nem érdekelt. Pedig minden az Isten irányította szerencsén múlott, aligha rajtam. Én csak tettem azt, amire az adott pillanatban lehetőségem adódott. Minden azon múlott, hogy Paszkevics lassan, túlzott óvatossággal tette meg lépéseit, azon, hogy az orosz hadsereg és a Haynau vezette osztrák hadsereg is magának akarta megszerezni a győzelem dicsőségét, és ezért alig voltak hajlandók az összehangolt együttműködésre. Egymást hibáztatták, amikor az utolsó pillanatban mindig sikerült kicsúsznunk a bekerítés gyűrűjéből.

De hogy az oroszokkal folytatott tárgyalások kezdetének körülményeire visszatérjek: amikor a 49 július 21-re virradó éjszaka, éppen hogy eszméletlen állapotomból magamhoz tértem és egy kis erőre kaptam – (hangsúlyosan közbeveti) minő szerencse, hogy csak ekkor(!) – két orosz tiszt jelent meg főhadiszállásomon, Rimaszombaton. A hadikövetek kijelentették, hogy Paszkevics tábornagy parancsára azzal a megbízatással érkeztek, hogy engem őfelsége, a cár nevében felszólítsanak, rakjam le a fegyvert, különben az orosz hadsereg tüstént megtámad minket. Addig is 48 órás fegyvernyugvást ajánlottak. Mivel nem volt megbízó levelük, megjegyeztem, hogy írott meghatalmazás nélkül bajosan tudnak meggyőzni küldetésük valódi voltáról… A beszélgetés során Kotljarovszkij kapitányt sikerült lépre csalnom… Az orosz hadsereg hadmozdulatai egyelőre lehetővé teszik számomra a visszavonulás zavartalan folytatását – mondtam. – De ön ezt az irányt már nem sokáig követheti – vetette közbe a kapitány –, mert ön erre halad (s ekkor ujjával az asztalra vonalakat rajzolva magyarázta), és itt jön Rüdiger, itt Cseodajev, itt pedig Grabbe. A rajzok megegyezése feltevéseimmel nem lehetett puszta véletlen műve. Mint később kiderült, Hruljov orosz ezredes egy gyönge hadoszlop élén ért Losoncra, s itt a mi jelentékeny magyar haderőnkkel találta szemben magát. A veszélyből, hogy megtámadják és tönkreverik, Hruljov ezredes hadikövetek küldésével iparkodott szabadulni. Én ellenben kihasználtam az orosz követek megjelenését, arra kértem Hruljov ezredest, hogy válaszomat továbbítsa Paszkevics herceghez. Ebben a levélben – a hadtesteim véleményét is kikérve – a fegyverszünetet elutasítottam, a békés tárgyalások feltételéül pedig az 1848-ban V. Ferdinánd király által szentesített magyar alkotmány fönntartásának garanciáját jelöltem meg. Minderről természetesen tájékoztattam a kormányt is. Néhány napra rá, a július 23-ról 24-re virradó éjszaka most már magától gróf Rüdiger orosz császári hadtestfőparancsnoktól kaptam levelet, amelyben többek között a következőket írta:

„Az ön tehetsége kétségkívül súlyos nehézségeken lett úrrá hadtestével; de ön sem titkolhatja önmaga elől, hogy hadtestét e pillanatban közeli veszedelem fenyegeti. Ezért teljes bizalommal kínálom fel önnek, uram, a tárgyalások útját. Kérem, tudassa velem azokat a föltételeket, amelyek mellett lehetőnek tartaná az önre nézve most már egyenlőtlen küzdelemnek véget vetni.”

Én gróf Rüdiger orosz hadtest-parancsnoknak lényegében a következőket válaszoltam:

– Hogy én részemről kész volnék tisztességes föltételek mellett békejobbot nyújtani, ha csupán csapataim és személyem megmentéséről lenne szó.

– Hogy itt viszont Magyarország megmentéséről van szó, melynek politikai létét az osztrák császár és közvetlen környezete meg akarja semmisíteni.

– Hogy nekünk mindaddig küzdenünk kell, amíg békés polgártársainkat meg nem mentjük a leigáztatás veszélyétől, vagy amíg az egyenlőtlen küzdelemben el nem vérzünk.

– Hogy ezt, mint becsületes katona és az államtól rám bízott csapatok vezére válaszolom.

– Hogy azt remélem, minden magyar csapatvezér úgy gondolkozik, mint én, vagyis bajosan lehet Magyarországot az egyes hadvezérekkel való részleges megállapodások útján pacifikálni.

– Hogy én mindazonáltal kötelességemnek tartom a Magyarország ideiglenes kormánya és herceg Paszkevics orosz tábornagy közti titkos tárgyalások útját megnyitni és egyengetni.

És íme, a temesvári vereség után ezek a tárgyalások a feltétel nélküli fegyverletételig vezettek, amelyet holnap katonai rendben és fegyelemmel le kell vezényelnem… Csak a feltétel nélküli fegyverletétel jöhetett számításba, miután Pöltenberg tábornok a következő sorokat hozta Rüdiger tábornoktól, augusztus 11-én, azaz a tegnapi nap.

„Tábornok úr! Őfőméltósága engem bízott meg, hogy értesítsem önt, uram, hogy az ő hadseregének egyedüli rendeltetése a harc, és ha ön a törvényes uralkodó előtti meghódolásról óhajt alkudozni, az osztrák hadsereg főparancsnokához kell fordulnia, aki valószínűleg el van látva az ehhez szükséges teljhatalommal.

Ártánd, 1849. augusztus 9.  Theodore Rüdiger gróf ”[216]

És ezzel visszatértem a mába, és máris érzem, hogy ismét a gyötrődés állapota kerít hatalmába: a fegyverletételt katonai rendben, a fegyelem megőrzésével kell levezényelnem. Ebben a pillanatban ennél semmi nem lehet fontosabb!

(Leül az asztalához, fejét kezére hajtva fásultan töpreng, majd felkel, előre jön, és ismét folytatja, most már a ma eseményeivel.)

Florov vezérőrnagy távozása után, délután öt óra körül kaptam a jelentést, hogy a táborban zendülés kezdődik. Csapataimnak a rájuk váró szomorú végzetet tudtul adnom, természetes kötelességem volt. Az osztrákok támadásától tartva azonban a fegyverletétel bejelentését érthető módon az utolsó pillanatig halogatnom kellett.  Így történt, hogy amikor ma, augusztus 12-én délelőtt előőrseink azt jelentették, hogy egy ellenséges orosz hadoszlop közeledik, a hadsereg összes csapatai csatakészen felsorakoztak. Az én egyszerű parancsom, hogy minden ellenségeskedéstől tartózkodjanak, minden magyarázat nélkül érte őket. Kézenfekvő volt a gondolat, hogy részemről itt akár árulásról is lehet szó. Vezérkarommal együtt a táboron végig lovagolva mindössze arra szorítkoztam, hogy az egyes hadtesteknek szigorú tárgyilagossággal tudtul adjam a feltétel nélküli fegyverletétel szükséges voltát, azt hogy lehetetlen mind a két ellenséges hadsereget legyőznünk, ezért az orosz csapatok előtt letesszük a fegyvert. Kilátástalan helyzetünkben ezt kívánja tőlünk a Haza. Ebben is engedelmességet követelek. Kegyelemre adjuk meg magunkat, de igaz, hogy tettünk életveszélyes. Én, akinek fejét a legsúlyosabban és elsősorban kell érnie az ellenség bosszúállásának, nem rettenek vissza ettől a lépéstől. Meg vagyok győződve róla, hogy akik eddig férfias elszántsággal híven követtek a csatákban, most sem fognak elmaradni mellőlem. A többieket pedig, ha ellenkeznek, ahogy egykor a csatának, most a hadifogságnak is neki fogom kényszeríteni!… Az elsőt, ki szökni mer, agyonlövetem!…

Egyébként az orosz csapatok kérésemre már három oldalról körbe vettek bennünket, megakadályozva azt, hogy egy esetleges osztrák támadás a fegyverletételt meghiúsítsa… ezzel – a gyáváknak – hiú ábránddá vált a szökés lehetősége…

(Fel-alá kezd járni a színpadon, majd megállva mondja.)

Görgey Artúr, mit képzelsz magadról?! Most nem a haza védelmére adsz ki parancsot… Parancsaid eddig tisztjeid és katonáid esküje szerinti harci feladataik teljesítésére, törvényes alkotmányunk, a haza megvédésére irányuló parancsok voltak. Most viszont az ellenség előtt kívánod lefegyverezni őket, külföldre menekülésük lehetőségétől is megfosztva. Van jogod arra, hogy elvedd tőlük a választás lehetőségét? Hogy szabadon válasszanak egy új élet kezdetének reményét ígérő emigrálás, vagy az osztrák bosszú között? Mert az utóbbi: vagy vég nélküli szolgálatot jelent idegenben, vagy betegség, halál kísérte vasra vert rabságot, vagy sokunknál egyenesen a kivégzés, a halál lehetőségével fenyeget… Katonáim feltétel nélküli engedelmességre esküdtek a haza védelmére, de nem arra, hogy parancsra rabságba, lassú vagy gyors halálba vonuljanak. Választást nem tűrő parancsot adjak ki katonáimnak akkor, amikor maga a kormányzó, Kossuth Lajos is, szakállát leborotválva, bajuszát rövidre nyírva, haját hatra fésülve, álruhában, hamis papírokkal, hivatali személyzetét tájékoztatás és pénz nélkül hátrahagyva, titokban, sietve elmenekült az országból?[217] A menekülés lehetőségének joga vajon katonáimat nem illeti meg ugyanígy? Hiszen többségükben mind a mai napig emberfeletti teljesítménnyel szolgálták a hazát mindaddig, amíg a legcsekélyebb remény is megvolt az osztrákok feletti győzelemre!

(Leül az íróasztalához, gondolkodik, majd feláll és határozottan folytatja.)

A nép, a házaikban szorongva várakozó nép, ez a sokat szenvedett Haza azt kívánja tőlünk, hogy a most már haszontalan küzdelemnek mennél hamarabb vérontás nélkül véget vessünk, hogy az ország, melyet megmenteni többé nem tudunk, legalább a háború további iszonyaitól megmeneküljön.[218] De az, hogy miképpen vetünk véget ennek a küzdelemnek, egyáltalán nem mindegy, akár a sereg becsületét, akár a haza jövőjét tekintem. Egy pillanat alatt megsemmisíthetjük azt az erkölcsi fölényt, azt az erkölcsi győzelmet, amely már-már a miénk, s amelyért annyi bajtársunk az életét adta. Mert amikor osztrák kérésre az orosz seregek sokasága, 200 ezer orosz katona betört országunkba, minden józanul gondolkodó hazámfia előtt nyilvánvalóvá vált, hogy az alkotmányunkért folytatott harcunk reménytelenné vált, s így már csak a nemzet becsületéért vívott küzdelem maradhatott célunk, s ezt a célt a hadsereg vállalta, magáévá tette. Most tehát, amikor önkéntes fegyverletételre kényszerülünk, bukásunk ellenére a drága magyar vérrel megpecsételt erkölcsi győzelem lehetősége lebeg szemeim előtt, amelynek az a lényege, hogy az orosz csapatok előtt kapitulálva, ország-világ előtt nyilvánvalóvá tegyük azt a tényt, hogy az osztrák haderő képtelennek bizonyult arra, hogy orosz segítség nélkül legyőzze a magyar honvédsereget. Közös felelősségünk, hogy ez az utolsó „csata”, fegyelmezett hadirendben, méltóságos önérzettel végrehajtott fegyverletétel legyen, amely nem csak az orosz hadsereg, nem csak az orosz cár, de az egész világ előtt a magyar népnek azt a tulajdonságát hirdeti, hogy:

A magyar nem egy lázongó, békétlen, rebellis, de nem is egy mindent eltűrő, megalázkodó nemzet, hanem törvényt és alkotmányt tisztelő nép; akinek a cselekedetét, a Becsületről, az Igazságról és Istenről vallott hite, Magyar Szent Koronája határozza meg, amelyről vállalt sorsával, ontott vérével, és ha kell életével is képes tanúbizonyságot tenni.

S ha már megvédeni nem tudjuk a magyar nép Igazságát, legalább felmutatni szent kötelességünk kell hogy legyen:

Nem a szabadságáért, a törvényes jogaiért fegyverrel harcoló magyar nép a LÁZADÓ, hanem a hitszegő osztrák kormány. Azzá vált akkor, amikor mint nemzeti kormány, birodalmi kormányként akarván működni, nemzeti létünk, a magyar államiság ellen fegyveres erővel fellépett.

(Hátat fordít, gondolkodik, majd kisvártatva visszafordul és folytatja.)

Nekem tehát nincs választásom, mint ahogyan nincs jövőm sem. Egy pillanatig sem gondolhatok magamra… a katonai fegyelmet pedig, mint eddig, most is fenn fogom tartani. Istent szolgáljuk, ha az Igazságot, ha a Hazát szolgáljuk.

(Le-föl járkál, lehajtott fejjel gondolkodik.)

S ha célunk szent is, vajon beszélhetek-e én többes számban, más nevében? Ezt a döntést talán mindenkinek saját magának, a maga lelkiismerete szerint kellene meghoznia… és miféle győzelem az, amely megkeseredett fásultsággal, a jövő reménytelenségével, bizonytalanságával, sokunknál a majdnem biztos halál lehetőségével „kecsegtet”?!

Görgey Artúr tábornok! Azt se felejtsd el, hogy te már „könnyen” beszélsz! Nincs veszíteni valód! A te sorsod már akkor eldőlt, amikor még a tényleges önvédelmi harcok, a pákozdi ütközet előtt, a kezdet kezdetén, gróf Zichy Ödön grófot, mint hazaárulót, felakaszttattad. Elsőként égetted fel magad mögött a visszavonulás hídját. Ha te nem is, de beosztott tisztjeid, akik a te, azaz a törvényes kormány hadügyminiszterének parancsait teljesítették, vajon számít-hatnak kegyelemre? Vajon maradhatnak az orosz had-seregben, amire az orosz szimpátiát túlértékelve sokan számítanak? Vagy ők is ki lesznek szolgáltatva a Habsburgok bosszújának? Igen, a magam sorsát jogom volt szinte gondolkodás nélkül eldöntenem, de ez, a visszavonulásom lehetőségét is kizáró döntés, nem volt „szükségszerű”, hiszen mindkét Zichy grófot kivégzés nélkül küldhettem volna a rendes törvény útjára… Megállj csak Görgey! Rossz a kiindulópontod! A kérdést úgy kell feltenned önmagad felé, hogy: miért nem küldted mindkét grófot a rendes törvény útjára? Miért döntöttél a kivégzés mellett? Mentegetőzhetsz, hogy lincselésre készülő tömeg várta a hazaárulót, de te bizonyára meg tudtad volna akadályozni a törvénytelen lincselést… (Kis gondolkozás után mondja.)

Valóban erős volt bennem az érdemtelen arisztokrata kiváltságok elleni ellenérzésem. S vajon nem ez az érzés befolyásolt és hatott rám akkor, amikor a halálos ítéletet helybenhagytam és azonnal végrehajttattam? A gőgből táplálkozó arisztokrata felsőbbrendűséggel szembeni ellenszenvem pedig abból a keserű tényből táplálkozott, hogy atyai nagyanyám, özvegy Görgey Jánosné Doleviczényi Anna Mária végérvényesen és visszavonhatatlanul kitagadta apámat, Görgey Györgyöt, mert rangon alul egy lőcsei polgárlányt, Perczián Erzsébet Vilmát, szeretett édesanyánkat vette feleségül? Ezért írom a nevem a nemesi „y” helyett egyszerűen „i”-vel…

Milyen különös, hogy én éppen ennek a kitagadásnak „köszönhetem”, hogy a legpuritánabb életre és nélkülözésre is megedződtem, sőt katonai tudásom és tapasztalatom is ennek: a katonai iskola ingyenes tanítást és ellátást biztosító lehetőségének köszönhetem, annak, hogy nagyapám 1793-ban egy huszárrohamban hősi halált halt… Az, hogy katona lettem, szegénységünk kényszerű következménye volt. (Indulattal kiáltja) Mert egyébként utáltam a katonaságot! Amíg nem ismertem azért, miután megismertem, azért…[219] (Kis szünet után folytatja.)  Zichy Ödön kivégeztetésére adott magyarázatom, hogy a haditörvényszéki eljárás és az ítélet a császári katonai büntetőtörvénykönyv eljárása alapján ment végbe, és én a halálos ítéletet „csak” helybenhagytam és végrehajttattam, kétség kívül elfogadhatónak tűnik. Annál is inkább, mivel Zichy Ödönnél valóban megtalálták az ellenség röpcéduláit, sőt tevékenysége az országba betört Roth- és Jellačić-féle horvát csapatok egyesülését is lehetővé tehette volna, de ez a veszély az ítélet végrehajtásakor Zichy Ödön részéről már nem fenyegetett… (Felemelt hangon mondja.) Azt tettem, ahogyan háborús körülmények között az árulókkal szemben el kell járni. Mindegy, hogy gróf, vagy egyszerű baka az áruló.

(Rövid gondolkodás után ismét az önvád szólal meg benne.)

És mégis: be kell vallanom – legalább magam előtt –, hogy attól kezdve, hogy századosként beléptem a magyar honvédseregbe, már csak egyetlen feladat lebegett szemeim előtt, minden egyéb körülményt elhomályosítva, háttérbe szorítva: hogy mindennél jobban megfeleljek annak az elvárásnak, amelyet a veszélybe került magyar hazám szeretete állított elém… Görgey! Ezt az elvárást te magad állítottad magad elé, s ha e mögött önző becsvágy ágaskodott benned, akkor ezt a hazaszeretetet akár másodlagosnak is feltételezheted a határtalan érvényesülési vágyad után. Nemde?… Vagy ahogyan a katonai iskola és szolgálat alatt is első kívántál lenni a legjobbak között, s ezt nagy akaraterővel el is érted – hozzátéve: ezt nyilvánvalóan egy követendő jó tulajdonságnak tekinti a világ –, te azonban ugyanilyen szigorú követelménnyel léptél fel embertársaiddal szemben is, akiket pedig nem biztos, hogy hasonlóan kiváló tulajdonságokkal ruházott fel a Jóisten. Ezeknek a te kérlelhetetlenül szigorú bírálataidnak, vagy inkább ítéleteidnek azonban – főleg a hadseregben – jövőt, sőt életet-halált meghatározó következményei lettek… (Ismét rövid várakozás után folytatja.) Igen, nem kevés kivégeztetéseim körülményeivel, döntéseim igazságosságának vizsgálatával szembesítenem kell magamat, ezt a lelkiismeret-vizsgálatot nem kerülhetem el. Valóban szembe kell néznem azzal, hogy vajon egy, a hatalomtól „elvakult”, csak a feladatára tekintő, és éppen erre a szent feladatra hivatkozó, s közben minden emberi fájdalommal szemben közömbös, vagy akként viselkedő érzéketlen, embertelen-emberré váltam? Vajon mindazon döntéseket és tetteket, melyek most lelkiismeretemhez szólnak, valóban meg kellett hoznom és tennem ahhoz, hogy vágyam és elhatározásom szerint önzetlen szolgálója, s ha kell mártírja legyek népemnek, ha magyar hazám sorsa ezt megkívánja tőlem?

(A kereszt felé fordul, hosszasan nézi, majd odamegy és letérdel.  Magában imádkozik, majd könyörögve megszólal.)

Istenem, adj nekem erre választ! Vagy legalább kíméletlenül sújtson le rám, a „magyarázkodóra”, haragod és méltó büntetésed, ha bűnösnek találsz engem!

(Kis idő múlva gondolkodva felkel, majd fel-alá járkálva mesélni kezd.)

Amikor a téli hadjárat során, Selmecbányán egy elmaradó honvédre, parancsomnak megfelelően, 60 botütést szabott ki feljebbvalója, lázongás indult el, mert az egység önérzetét sértette a büntetés mikéntje. Be kellett avatkoznom. A selmecbányai főtéren felsorakoztatott zászlóaljból egy szószóló kiállt, hogy inkább lőjék főbe, de a botütést megalázónak tartja. Ez meg is fog történni, az ön akarata szerint – mondtam, s a zászlóalj őrnagyának kiadtam: intézkedjen, hogy ez az ember felkészüljön a halálra, a végrehajtáshoz pedig vezényelje ki zászlóalját a városból a szabadba. Nem sokkal ezután jelentette az őrnagy, hogy a zászlóalj fellázadt. Két század gránátossal és a főhadiszállás törzscsapatával vonultam ki. Végig lovagoltam az arcvonal előtt, néhány mondatot szóltam: Hát katonák vagytok ti? Éltetni a hazát tudjátok, de engedelmeskedni érte és meghalni nem. Szégyelljétek magatokat! Majd kiadtam a vezényszót: Fél-jobb! Indulj! A zászlóalj némán engedelmeskedett. Miután végig nézték a kivégzést és botozást, még egyszer végig lovagoltam a zászlóalj előtt, figyelmeztetve őket a katonai engedelmességre. Visszavonulásuk a városba a legnagyobb rendben történt. A hatás egész hadtestemre szétterjedt.[220]

Egy másik eset, amelyet újból át kell gondolnom, talán még súlyosabb aggállyal motoszkál lelkiismeretem legmélyén. A komáromi csatában, a szabadságharc leghosszabb, kora reggeltől késő estig tartó ütközetében történt, nem sokkal azelőtt, hogy egy gránátrepesztől megsebesültem. (Megáll és gondolkodva mondja.) Lehet, hogy Isten ítéletét kellett elszenvednem… vagy inkább megértenem? Kora hajnalban éppen egy iratot diktáltam Rochlitz Kálmánnak, mikor erős ágyúdörgés hallatszott Monostor felől. Azt mondtam Rochlitznak: Majd este folytatjuk. Vagy pedig – és Bayer felé fordulva folytattam – talán nem is lesz rá többé szükség.­ Adieu Bayer! Isten veled! Valami „különös” előérzet folytán elköszöntem vezérkari főnökömtől, Bayer Józseftől. Vagy talán nem is volt olyan különös ez az előérzet, hiszen véres ütközetre lehetett számítanunk, a harminckétezer főnyi magyar sereggel szemben ötvenkilencezer főnyi osztrák-orosz haderő állt, tudtam, hogy emberfeletti erőfeszítés vár a hadseregre, mindannyiunkra… (Izgatottan folytatja.) Klapkával együtt vágtattunk ki az elsáncolt táborból, Klapka tábornok balra, Ószőny felé kanyarodott, én pedig jobbra, a Monostor felé. Ebben a pillanatban, mind a balszárny, mind a jobb szárny bajban volt. A jobbszárnyon a 8. hadtest egyik dandára, a komáromi zászlóaljak a vakrémület hatására visszafelé özönlöttek, s magával rántották a 7. hadtest zászlóaljait is. A parancsszó kevés volt a megállításukhoz. Ekkor a Duna töltésén menekülőkre két ágyúval lövettem. Ez is kevés volt. Egy pillanatig tétováztam, hogy az ágyúk használatára parancsot adjak… Megtévesztett, hogy a szökevény zászlóaljak tömegében egy lovon menekülő honvédtisztet vettem észre, akinek a lova olyan színű volt, mint az öcsémé, Istváné. S ekkor, megvallom, meginogtam eltökélt szándékomban, hogy azt a csatát kerülő tömeget kartács-lövésekkel kényszerítsem a kötelesség teljesítésére. A veszedelmes helyzet azonban, amelybe a hadsereg kerülhet, hogy nem védi meg bátran az elsáncolt tábort, parancsolólag előírta, hogy a fejetlen tömeget minden áron megzabolázzuk. Megadtam tehát a jelet a két ágyú parancsnokának. Az eldördülő lövésekre a szökevények a lejtő oldalában próbáltak meg tovább futni hátrafelé. A tartalékból velük szemben hirtelen felállított gyalogos osztag hatásos sortüzére felkapaszkodtak a domb tetejére, és közvetlenül az 1. és 2. számú védművek háta mögé kerültek. Itt azonban egy huszárosztag már készen várta és az előretolt sáncok felé visszakergette őket. Közben az előretolt sáncokat az ellenség már elfoglalta, ezeknek a visszavívása pedig sokkal fontosabb és sürgősebb feladat volt, semhogy olyan kétes vitézségű csapatokra lehessen bízni, amelyeket kötelességük teljesítésére ilyen gyalázatos fenyítőeszközökkel kellett kényszeríteni. Ezért a tartalékból előre rendelt 48. honvédzászlóaljra bíztam a feladat megoldását. Odanyargaltam és azt kiáltottam: – Meg tudtok-e halni a hazáért? – és a vitéz csapat megindult. Következett a Dom Miguel zászlóalj. – Mindig csak a Dom Miguelek! – fakadt ki egy hang. – Ki volt a revoltáló? – kérdeztem. Egy fiatal tiszt kilépett a sorból. Ekkor előrántottam a kardomat és végig vágtam az engedetlenkedőn. (Elkeseredetten kiáltja.) Ez a honvédtiszt igazat szólt! (Maga elé meredve vár, majd folytatja.) A Dom Miguel zászlóalj csodálatraméltó bátorsággal küzdötte végig a tavaszi és nyári hadjáratot. Amit mondott az igaz volt, amit azonban tett, hogy a csata kritikus harchelyzetében ezt szóvá tette, ez megengedhetetlen… Akkor, a harc hevében, hadállásunk veszélyes helyzetétől vezérelve, indulatomban cselekedtem, véremben volt, hogy bármilyen fegyelemsértésnek végzetes következményei lehetnek… A példa hatott, a 48-ik és a Dom Miguel-zászlóaljak elsöprő rohama kidobta az osztrákokat előretolt állásaikból… Persze most így utólag, felidézve a fiatal tiszt őszinte arcát, már fájdalmas lelkiismeret furdalással bánom, hogy kardom lesújtott az engedetlenkedőre. Most már biztos vagyok benne, hogy a Dom Miguel-zászlóalj indulatos fellépésem nélkül is teljesítette volna kötelességét.

Egy magasabb szintű fenyítés azonban hamarosan rajtam is beteljesült… (Kicsit vár, majd folytatja az események elbeszélését.)

Tudtam, hogy Ószőny közben az osztrákok kezére került, márpedig a Buda felé vonuláshoz Ószőny kezünkben kellett, hogy legyen. Azt reméltem, hogy ha az osztrák főerőt a csatatér közepén lekötjük, akkor Klapka és Leiningen Ószőnyt vissza tudja foglalni. Ezért egy hatalmas lovas-rohamot rendeltem el Pöltembergnek.

(Előre jön a közönség elé.)

Az osztrák lovasság kezdetben megfutamodott, a roham balszárnyát ért ágyútűz azonban zavart okozott. Ekkor a balszárny élére álltam, hogy a helyes irányt megadjam. – Fiúk! Hát nem „gyüttök” a vörös hacuka után attakra? És a fiúk követték a rikító vörös zekét viselő fiatal fővezérüket, akár a halálba is jöttek utánam. Három ezred huszárjaim élén vágtattam az osztrák lovasság ellen. A vörös zeke azért kellett, hogy a küldöncök mindig lássák, hogy a csata mely pontján keressenek az alvezérek üzeneteivel. (Itt rövid időre elbeszélő jelleget öltenek szavai.)

A lovasságnak megvan az a szomorú előnye a gyalogság felett, hogy nem nagyon lehet nagyszabású kényszer-eszközökkel rászorítani kötelessége teljesítésére; fogékonyabb viszont a bátorító személyes példaadás követésére. Ezt tapasztalásból tudván, ezért siettem a balszárny élére, arra buzdítottam a huszárokat, hogy kövessenek, és mindjárt sebesebb vágtatásba fogtam, és az előnyomulás legott eredeti irányába igazodott vissza.[221]

(Innét kezdve szinte újra átélve az eseményeket, az elbeszélő stílusból egyre inkább átmegy egy izgalmi állapotba, ennek megfelelően gyorsítva az elbeszélést.) 

A hullámos terep, melyen gyorsan haladtunk előre, hol eltakarta az ellenséget a szemem elől, hol megint előtüntette. Az utolsó terephullám tetejébe érvén, meglepetésünkre körülbelül ötvenlépésnyire előttünk már csak a hátát láttuk több osztrák könnyűlovas vagy dragonyos osztálynak. E pillanatban közvetlen mellettem egyik kísérőm észrevette, hogy huszárvonalaink messzire lemaradtak. Megállítottam a lovamat, hogy utolérjenek. Ugyanekkor jobbra tőlem egy sötét ellenséges vonal ötlött a szemembe. A nap éppen leáldozóban volt, a láthatár alján. Az az arcvonal – felém fordulva – közém és a leáldozó nap közé esett. A sugaraktól káprázó szemem a csekély távolság ellenére is csak nagy nehezen tudta a csapatnemüket megkülönböztetni. Ulánusoknak néztem őket. Balra tőlük állt az ellenséges középhad szélső jobbszárnyi ütege, és rendkívül szaporán szórta lövedékeit az utánam nyomuló huszárokra. Előre láttam, hogy ezeket, ha az eddigi irányban közelítenek, jobb felől, az ulánusok felől nagy veszedelem érheti. Ekkor még elég távol voltak ahhoz, hogy jobbra irányt változtatva szembe szállhassanak velük. De ennek gyorsan kell megtörténnie, Pöltenberggel tehát hamar tudatnom kellett a fenyegető veszélyt. De nem lehetett. Egy tisztet küldeni Pöltenberg elébe, vagy éppenséggel odalovagolni hozzá nem volt tanácsos. Ilyen válságos pillanatokban mindent kerülni kell, amit visszafordulási jelre lehet magyarázni. Ezért aztán – mivel kiáltásom ilyen távolságból az előnyomulás zajában és a közeli ellenséges ütegek szakadatlan bömbölése közepette odáig el nem hatott – arra voltam utalva, hogy kalapommal integetve és mutogatva értessem meg magamat Pöltenberg tábornokkal. Merőn a felém közeledő huszárokra szegezett szemmel igyekeztem kiolvasni mozdulataikból, vajon értik-e a veszélyt rejtő pont felé való mutogatásomat: egyszerre csak erős ütést kaptam, (itt lelassul) és éreztem, hogy meg vagyok sebesülve…

Isteni ÍTÉLET alá kerültem, de a hősi halál nem engedtetett meg számomra. Életre ítéltettem! Pedig csaták közben sokszor „kitártam karjaimat a halálra”. Vártam, hogy feljussak Anyámhoz az Égbe. Ezért az én „bátorságom” az ütközetekben csak látszat bátorság volt, nem emberi érdem… Jó anyám halálakor még csak 11 éves voltam.  Hiába ápoltam két évig… ez idő alatt még iskolába se jártam… ő mégis meghalt, 1829. január 9-én. Nem várta meg még a születés-napomat sem, pedig január 30. már nem volt messze.[222] Nagyon szerettük bátyáimmal: a nálam 8 évvel idősebb Guidóval, és a 6 évvel idősebb Árminnal együtt, … István öcsénk akkor még csak 4 éves volt. Jó anyánk egyre súlyosbodó betegsége idején már csak az én gondoskodásomat fogadta el. Spártai módon nevelt. Engem még az sem rendített meg szeretetemben, amikor egyszer kiragadott a melegágyból és kis gyermekként kilökött az ajtónk előtti hóra, én pedig a küszöbön összekuporodva elaludtam, mert – balga módon – nem akartam sírásommal felverni a házat. Akkora már teljesen elhatalmasodott rajta a rák…[223] Apám talált rám… (Elgondolkodva mondja.) Küszöbön alvás… Alvezéreim, hárman, most ők is szobám ajtaja előtt alszanak. Védik az életemet. Mint ahogyan előfordult, hogy én is Kossuth szobája előtt aludtam, a földön, vigyáztam a biztonságára… Akkor még feltétel nélkül tiszteltem Kossuthot, mindazért, amit addig hazájáért tett. Nélküle fegyveres ellenállásunk az alkotmányunkat megtámadó Habsburg támadással szemben minden bizonnyal sikertelen maradt volna. Kossuth nélkül Jellačić a maga pár ezer horvátjával leigázta volna Magyarországot.[224] Ifjúként is lelkesedtem érte, megbabonázva hallgattam szónoklatait… Mára azonban ez a kép tény, hogy kissé (gúnyosan hang-súlyozza) „árnyaltabbá” vált… Most pedig ez a Temesvár… (Rövid hallgatás után…)

Igen, Komáromnál megsebesültem. Elkezdődött rajtam Isten büntetése: de ez még „csak” testi fenyítés volt, amelyet nyilvánvalóan követni fog a lélek, lelkem megérdemelt büntetése is… (Kis szünet után folytatja.)

A hevenyészett seborvos legjobb akarata ellenére sem boldogult az ideiglenes kötéssel. Míg ő velem bajlódott, az alatt a roham elrobogott mellettem, és mire megint szabadon mozoghattam, addigra a huszárok már vissza is fordultak. Utasítottam Pöltemberget, hogy a rohamból visszaözönlő huszárokat sorakoztassa csatarendbe. Ez meg is történt. Közben Ószőny felől a harci zaj elnémult, amiből arra következtettem, hogy Ószőny a miénk. Megkaptam azt a jelentést is, hogy a jobbszárny gyalogsága előre nyomult. Megnyugodtam: az ellenség két szárnya visszadobatott, a közepe megállítatott, szabad az út Buda felé! Az ellenség pedig az újabb magyar támadásra felkészülendő, hátrább vonta csapatait…

Két kísérővel este nyolc óra tájban indultam vissza a komáromi erődbe. Egyik oldalamon a sebemet ellátó orvos, másik oldalamon egy törzstiszt lovagolt, hogy közben elért ájulásaim alatt le ne essek a lovamról. Az ájulásokon a magam erejéből sikerült úrrá lennem. Akkor még nem tudtam, hogy a 12-15 cm hosszú ferde fejsebem mélysége – amelyet egy orosz gránátrepesz okozhatott – a koponyám tetején, éppen elérte az agyvelőmet. Az agyburokról másnap reggel két törzsorvos távolította el a csontszilánkokat. Ez a művelet újabb eszméletvesztésekkel járt. Megállapították, hogy sebesülésem életveszélyes, de nem feltétlenül halálos. Mindenesetre három napig mindentől eltiltottak.

Sötét

2. KÉP

Újabb szín. Hasonló puritán szoba a komáromi várban, Görgey hadvezéri szobája. Görgey – a nézőtér felől nézve – baloldalt egy ágyon fekszik, bekötött fejjel, egy takaróval félig betakarva, de katonai egyenruhában. Jobboldalt – ugyanúgy, ahogy Világoson – egy íróasztal, az előtérben baloldalt egy kis asztal, rajta vizeskancsó egy pohárral, mellette egy szék. A másik szék a színpad jobboldalán van, a nézőtérhez közelebb. Mivel visszaemlékezés, ezért a szoba világítása diszkrét és végig csak Görgeyt kíséri egy fénycsóva. Lassan, óvatosan felül, egy ideig a fejét fogja, így szólal meg.

Elvették a fegyvereimet… Jól tették… Az akaraterős, rendíthetetlen Görgey az elviselhetetlen fájdalmak miatt már-már az öngyilkosság gondolatával kezdett foglalkozni…[225] (Elgondolkodva szól.) Sebesülésemet – most már bizonyos vagyok benne – Isten figyelmeztető intésének kell tekintenem. Lelkiismeretem vizsgálatára mindenképpen vissza kell térnem… de most nincs időm, hogy önmagammal foglalkozzak, minden fájdalommentes és éber pillanatomat a hadi helyzet elemzésére kell fordítanom. Mi is történt eddig?

(Vár, majd lassan felkel és leül a nézőtérhez közelebbi székre, majd elbeszélő stílusban folytatja.)

A Móga János altábornagy vezette fiatal honvédsereg schwechati veresége után Kossuth engem kínált meg a vert hadsereg fővezényletével. Ezt a fontos megbízatást abban az erős meggyőződésemben vállaltam el, hogy a nemzet harca igaz ügyéért önvédelmi harc, és azzal a szilárd bizalommal, hogy az is fog maradni. Elvállaltam, mert hivatottnak éreztem magamat rá, és mert ha megtagadom, hazám iránti kötelességemet szegem meg; és végül azért is, mert minél magasabb polcon állok, annál több valószínűséggel remélhetem, hogy polgártársaimat személyes példámmal a haza igazságos ügye iránt oly föltétlen odaadásra lelkesíthetem, amely nélkül ennek megmentéséről álmodni sem lehet.[226]

Első lépésként a honvéd alakulatokat megerősítettem, majd a népfelkelőket és a nemzetőröket hazaküldtem. Bátorságuknál csak fegyverzetük volt gyengébb, amely legnagyobbrészt kaszákból állt; csak kevés népfölkelőnek volt régi rozsdás puskája, amely azonban csaknem oly nehezen sült el, mint a kasza.[227]… Lassú, kényszerű hátrálás következett ezután az ország fővárosa, Buda felé. Mindketten tanultunk: csapataim a kisebb harcokkal tűzdelt rendezett visszavonulást, a fegyelmet, én pedig a hadsereg irányítását. Perczel móri veresége miatt Budát fel kellett adnunk, a kormány Debrecenbe költözött. Én a hadsereg egyik felével észak felé vettem az irányt, hogy az osztrák erőket magamra vonva, „mentesítsem” a kormányt. Ekkor arra számítottam, hogy a bányavárosokba érve, a téli járhatatlan utaktól részben védve, közben persze az osztrák egységekkel csatározva, egy ütőképes, fegyelmezett sereggel fogok visszatérni a Tiszához, hogy ott egyesüljünk a déli seregekkel. Az osztrák haderő nagy részét valóban sikerült magunkra vonni, így tavaszig mentesíteni tudtuk a kormányt védő déli erőket az osztrák főerőtől, időt adva a hadsereg szervezésére, újabb toborzásokra. Elkezdődött embert próbáló, de sikeres téli hadjáratunk a bányavárosokon át. Azt, hogy szerencsével kísért hadmozdulataink hatásosak voltak az osztrák erőkkel szemben, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Besztercebányát elhagyva, a Szepesség felől jövet, herceg Windisch-Grätz tábornagy egy küldötte jelentkezett nálam, és négyszemközt kívánt velem beszélni. Elmondta bizalmasan, hogy Windisch-Grätz tábornagynak az a kívánsága, hogy a feldunai hadtestet vigyem át őfőméltósága táborába, és ha ezt teljesítem, akkor főhercegsége amnesztiát és a monarchián kívül gondtalan megélhetést biztosít számomra. Én válaszul beszólítottam a szobába néhány törzstisztet, elmondtam nekik az iménti titkos beszélgetést, és átadtam a követnek váci kiáltványom egy példányát: vigye meg ezt feleletül annak, aki küldte.[228]  Ennek 4. pontja így szólt: „A feldunai hadsereg kinyilatkoztatja, miképp az ellenséggel való bármilyen alkudozásnak eredményét csak úgy fogja elismerni, ha ezen alkudozás egyrészt Magyarország azon alkotmányformáját, melyre a hadsereg megesküdött, másrészt pedig a hadseregnek katonai becsületét biztosítja.”[229]

A váci kiáltványt pedig azért kellett kiadnom, még akkor, amikor a schwechati vereséget követő hátrálásunk során Budát és Pestet is feladtuk, mert a tisztikar hirtelen fogyni kezdett. Ennek kiváltó oka pedig a folytonos visszavonulásunk okozta levertség mellett az a bizonytalanság volt, amelyet egyfelől a kormány tárgyalási kezdeményezése az osztrák fővezérrel – anélkül, hogy erről a hadsereget előzetesen tájékoztatta volna – váltott ki a csapatokból, másfelől Kossuth és a kormány hirtelen Debrecenbe utazása, mivel Kossuth előzőleg kijelentette, hogy „a hadsereggel együtt akar elveszni Buda alatt”. Bár ezt nyilvánvalóan senki nem várta el Kossuthtól, mégis, régi katonáim szemében úgy látszott, hogy annak a ténynek a hirtelen fölismerése, hogy a hazát Debrecenből is meg lehet menteni, nem is annyira hazafiságból, hanem inkább abból a meggondolásból született, hogy Debrecen történetesen több napi járófölddel távolabb esik herceg Windisch-Grätz tábornagy főhadiszállásától, mint Pest. Így Kossuth rögtönzött elmenekülése a Tisza mögé, tisztjeim szemében csak azt bizonyította, hogy ő, szavai ellenére nem képes meghalni a hazáért.[230] A régi csapatok lelkében nemcsak Kossuth, de az „ügy” iránti bizalmat is bizalmatlanság váltotta fel. A tisztikar egy része hirtelen leköszönt, a többiek is szemlátomást ingadoztak. (Ismét önmagát figyelmezteti.)

Gúnyolódó hangnemem helyett inkább a január 5-én kiadott váci nyilatkozatom lényegére kellene hivatkoznom, amelyben tiszta vizet kívántam önteni a pohárba, világossá, egyértelművé tettem a hadsereg törvényes célját a haza védelmében, és erre alapítva értelmeztem a hadsereg viszonyát a kormányhoz, a Honvédelmi Bizottmányhoz… és valóban, ezzel sikerült az ingadozó tiszteket is megnyugtatnom. Tisztjeim és katonáim azt a céltudatos, határozott vezért látták bennem, aki még a kormánnyal szemben is képes a rábízott hadsereg alkotmányos akaratát és becsületét megvédeni, a hadsereg önérzetét figyelembe venni… A szándékom valóban ez volt.  A valóságban azonban gyakran elhagyott a jövő iránt érzett bizonyosság határozottsága, és akkor a reménytelenség bizonytalanságával kellett szembe-néznem úgy, hogy ezt lehetőleg senki ne vegye észre rajtam. Egy ilyen hangulatom, egy vesztett csata során sajnos emberáldozatot is követelt.

(Homlokát tapogatva úgy érzi, hogy láza van, feláll, odamegy az asztalhoz, vizet tölt a pohárba, néhány kortyot iszik, leül, most már az asztal mellé és folytatja az önvádból születő elbeszélését.)

Január 22-én, még Beszterce előtt kerültünk abba a helyzetbe, hogy három északi osztrák hadtest, balról Simunich, délről Ipolyságnál Csorich, északról Götz csapatai vettek körül bennünket. Történt, hogy a déli arcvonalat védő Guyon-hadosztály jobboldala veszélybe került, fennállt a bekerítés veszélye. Magamhoz vettem Aulichtól egy zászlóaljat, két lovasszázadot, egy üteget és Hodrusbányán át Selmecbánya felé vettük az irányt.  Hátba támadva az osztrákokat, az elvonás olyan jól sikerült, hogy az osztrák hadoszlop zöme visszafordult és ellenünk indított támadást. A fiatal tót legények persze gyorsan megfutottak, s miután a két hatfontos ágyúból álló üteg parancsnoka elesett, a tüzérek is eltűntek mellőlem. Egyedül maradtam a két ágyú mellett. Maradtam, mert az ágyúk nem kerülhettek ellenség kezére. Segédtisztem, Kempelen Károly is otthagyott, de bíztam benne, hogy újabb segítséggel visszatér. Aztán feltűntek az első osztrák vadászok, akik az ágyúk láttára először megtorpantak. Gyorsan a kanóc után nyúltam, de vagy nem akadt rá a szemem, vagy azt is elvitték a futó tüzérek, és most már minden reményemből kifogyva én is futásnak eredtem. Az ellenség vadászai már oly közel jártak hozzám, hogy nyugodtan célba vehettek. Meg is tették; de szerencsére én az erősen lejtő hegyi úton minden lépésemmel a célvonal alá süllyedtem, és csak a csákómat érte az a golyó, amely az agyamnak volt szánva; a többi pedig éppenséggel ártatlanul fütyült el fölöttem. A derék vadászok egy kissé mohón találtak lövöldözni; valamivel több hidegvér a célzásban sok gondtól menthette volna meg fővezérüket a jövő tavaszon. Én is iparkodtam megtenni a magamét, hogy az az idő, amíg mozgó célpontul kellett szolgálnom, lehetőleg minél kurtább legyen. Ekkor az ellenség felől egy nekivadult nyerges ló vágtatott el mellettem. Vagy száz lépésre tőlem elfogta egy huszár s egy sebesülten vánszorgó pajtását felsegítette a lóra, majd véletlenül engem is megpillantott. Odavágtatott hozzám és fölajánlotta saját lovát, mondván, hogy az én életem többet ér az övénél. Vágtass inkább azok után a hitvány bakák után, és terelj vissza egy falkát belőlük, de olyan legények legyenek ám, mint te! – mondtam a hős lelkű huszárnak. Hasztalan fáradság! – felelte és káromkodott. Hisz ezek tótok, nem magyarok! A nemzetiségre vonatkozó megjegyzés helytálló volt, de a belőle levont következtetés nem, hiszen a gyáva tüzérek magyarok voltak, nem szlovákok. Végül megjelent Kempelen egy gyalogszakasz élén.

(Itt felkel az asztal mellől és izgatottan átélve kiáltja.)

És én egy – „Utánam!” – kiáltással, a sűrű golyózápor ellenére, rohamot parancsoltam, remélve, hogy majd jön egy újabb utánpótlás. – Láthatjátok, hogy lövéseik nem találnak! – kiáltottam. Szerencsétlenségre éppen ekkor egy golyó talált: az első sorban ordítva esett el egy ember, s a többiek abban a pillanatban megint futásnak eredtek. – Mára vége! – kiáltotta segédtisztem. – Vége örökre! – feleltem kétségbeesve. Kétségbeesett közönyömben nyilván része volt testi erőim rendkívüli kimerülésének is. Az erkölcsi lelkesedés tetőpontján keressük a halált – a testi kimerültség mélységében már nem kerüljük… Magukkal vittek. Nem ellenkeztem, a golyók sűrűn fütyültek körülöttünk.[231]

(Ismét fel-alá járkál, majd folytatja.)

Görgey! Hány bajtársad esett el melletted a harcok során, de erre az egyre most is emlékszel. Lehet, hogy ezért a halálért is személyes felelősség terhel? Legalábbis a lelkiismereted előtt. Hiszen ha időben elrendeled a visszavonulást…

(Leül az asztal mellé.)

Végtelenül el voltam keseredve. Ezekkel az elfutókkal kell harcolnom a hazánkért? Átlőtt csákómra nézve azt mondtam magamban: „Warum nicht en Zoll tiefer?”[232] „Miért nem egy hüvelykkel lejjebb?” A hitemet akartam visszanyerni azzal a néhányemberes reménytelen utolsó rohammal… Egy katonám értelmetlen halálát okoztam. És ehhez még más is társult… én akkor legfontosabb megbízatásomat hagytam figyelmen kívül: nem törődtem azzal, hogy egy hadtest vezére vagyok, ezért az életemmel nem én rendelkezem, hanem az a vezéri kötelesség, amelyet önként vállaltam a hadsereg és hazám iránt!

És ezzel még nem fejeződött be felelőtlen vállalkozásom. Mivel akkor még a Guyon-hadosztály sorsa felől semmi bizonyosat nem tudtam, ráadásul az Aulich-hadosztálynak még az éjszaka folyamán utasításokat kellett küldenem, sőt ezeket részben teljesíteniük is kellett, ezért segédtisztemmel kocsin előre siettem Körmöcbányára. Zsarnócán óva intettek, hogy erős födözet nélkül ne utazzam, én azonban nem törődtem a figyelmeztetéssel. Nem messze attól a helytől, amelyet veszélyesnek kiáltottak ki, csakugyan fenyegető „Halt! Wer da?” – kiáltás állította meg lovainkat, s a következő pillanatban szekerünket fehér szíjas gyalogság fogta körül. A német kiáltás, a fehér szíjazat elég gyanús jel volt. Segédtisztem nem akart színt vallani. Egy tábornok – felelte vontatottan. Hát ti melyik zászlóaljból vagytok? – kérdezte aztán nyers hangon és messzire kihajolt a szekérből, hogy a sötétségben is felfedezhessen valamilyen határozott ismertetőjelt a katonákon. Semmiféle zászlóalj! Milyen tábornok? – hangzott a felelet, és a katonák egyre közelebb tolakodtak. Helyzetünk válságos volt. Most már fölvilágosítást kellett adnunk. Ha ezek osztrákok, akkor csak egy lövés a tolakodó faggatóra, egy ugrás fel a bakra, egy ostorcsapás a lovak közé menthetett meg minket. Ezt átgondolva lassan fölemelkedtem az ülésről, egyik pisztolyom kakasát zajtalanul felhúztam, és visszafojtott lélegzettel, ugrásra készen vártam a történendőket. Segédtisztem még mindig késett a válasszal. Folyvást azon igyekezett, hogy hamarább ismerje föl ő a katonákat, mint a katonák minket. A rövid időköz valóságos öröklétnek tetszett… Hiszen ez a mi Sándor-gyalogságunk! – kiáltotta hirtelen segédtisztem. Ráismert ugyanis az egyik altisztre, akit a szerencsétlen ütközet reggelén személyesen bízott meg valamilyen parancs teljesítésével. A Sándor-gyalogságnak akkor még fehér szíjai voltak. A meglepetés első pillanatában ez egyikünknek sem jutott eszébe – de az sem, hogy a Hodrusnál velünk szemben álló vadászoknak fekete volt a szíjazatja.[233] Felelőtlen döntésemnek, vakmerőségemnek – Istennek hála!  – nem lett végzetes következménye, és nem lett áldozata sem…

(Hallgatva, elgondolkodva, szó nélkül ül egy darabig az asztal mellett.)

S ha mostani fejsebem történetesen valóban halálosnak bizonyul, akkor Isten színe előtt még jó néhány esetről hamarosan számot kell adnom… Amikor például az Aulich-hadosztálynak, hogy a bekerítést elkerülje, már csak egy esélye maradt, az, hogy a Körmöcbánya és Besztercebánya közötti beomlott alagutat járhatóvá tegye, s azon lovakkal és ágyúkkal átjusson… (Feláll és indulattal kiáltja.) Nem! Ezzel még lázas állapotomban sem ostorozhatom magam! Utászi ismereteim tette lehetővé, hogy az alagút kitisztítva, a törmelék elszállításával, ácsolással, a bejárat és kijárat kibővítésével egy nap alatt a hadtest rendelkezésére álljon. Én magam irányítottam ezt az éjszakai „fáklyásmenetet”. Meg kellett akadályoznom, hogy az éjszaka sötétjében torlódás alakuljon ki. Az Aulich-hadosztály csapatai szerencsésen át is vonultak a hegygerinc alatt, ámbár kimondhatatlan erőfeszítésekkel. Azonban a keskeny utat szegélyző mélységbe nem egy huszár és honvéd zuhant le menthetet-lenül… (Hangsúlyosan mondja.) Akik lezuhantak a mélybe, azok maguk okozták vesztüket! A nagy hideg, a viharos szél és havazás miatt az ágyúk vontatásához több száz gyalogost rendeltem segítségül. A haladás azonban így is lassú volt, több mint 10 órát vett igénybe. A várakozást megunva, a lovasságból és gyalogságból többen az ágyúk mellett előre törekedtek. Fegyelmezetlenségük okozta halálukat!

Ezt követően az alagutat berobbantva, az Aulich hadosztálya, ez az egyébként fegyelemtartó hadosztály, szánalmas rendezetlenségben vonult be Besztercebányára. Az osztrák bekerítés és üldöztetés veszélye azonban egy időre elhárult.[234]

(Ismét leülve folytatja, mintegy önmagának felelevenítve az eseményeket.)

Persze Guyon sem volt könnyebb helyzetben. A Garam áradása miatt az ő hadosztálya is veszélyes helyzetbe került. Gróf Guyon ezredes alig ért a maga csatavesztett és fáradt hadosztályával Zólyombucsra, máris, kurta pihenés után, vissza akart fordulni Selmecnek, hogy a győztes ellenségnek még aznap visszafizesse a kölcsönt. De minthogy katonáiban ehhez a vállalkozáshoz szinte semmi harci szellemet nem észlelt, a hiányzó vitézséget pálinkával akarta feltámasztani bennük: de az emberek részegek lettek, nem pedig bátrak. A szokásos vaklárma: „Jön az ellenség!” – viszont olyan zavart idézett elő, hogy az ellenséges támadástól való félelem legyőzte még a vízbefúlás rémét is. Így vált sikeressé gróf Guyon ezredes visszavonulása a magasan elöntött úton keresztül… Közben az osztrákok nem érezték elég erőseknek magukat a támadás folytatására, sőt attól féltek, hogy mi támadjuk meg őket. Erről azonban nekünk akkor sejtelmünk sem volt, s így most is az történt, ami nem is ritka dolog, tudniillik, hogy az egyik fél a másiktól, a másik az egyiktől, s mindketten ok nélkül.[235]

Megnyugvásomra január 25-ére az egész feldunai hadtest egyesült.[236] Ahhoz azonban hogy a Szepesség felé mehessünk, előbb még be kellett vennünk a jól védhető branyiszkói hágót.

(Feláll, izgatottan folytatja.)

A terepviszonyok miatt különösen nehéz feladattal Guyon Richárd ezredest bíztam meg, aki vakmerő katona volt. Guyon halált megvető bátorsággal és példamutatással, fiatal és akkor még tapasztalatlan csapatai élén a második rohammal, február 5-én, bevette a hágót… (Ismét önváddal mondja, majd önmagát nyugtatva folytatja.) Fiatal katonákat küldtem a veszélyes feladatra… De hát nekik is át kellett esniük a tűzkeresztségen!

Branyiszkó bevétele után, a Szepességen áthaladva, sikerrel zártuk a téli hadjáratot, csapataim megedződve, rendezett, harcképes állapotban, már február 7-én támadó hadműveletre csoportosultak Schlik hadteste ellen. Hamarosan elindulhatott a honvédseregek még sikeresebb dicsőséges tavaszi hadjárata, amelyben megtisztítottuk az országot az osztrák és horvát ellenséges csapatoktól…

Franz Schlick osztrák lovassági tábornok arra számított, hogy a téli hágók megmászása lovakkal, ágyúkkal és a csontfagyasztó hideg seregemet demoralizálja és felmorzsolja. Igencsak meglepődött, de azt is mondhatjuk, hogy kétségbe esett, mikor egy szervezett hadsereg jelent meg a háta mögött, mivel így hadteste délről Klapka, északról az én seregem harapófogójába került.

Sikeres téli hadjáratunk után Kossuth mégsem engem, hanem egy idős lengyel altábornagyot, Dembinski Henriket bízta meg a fővezérséggel, akinek első intézkedése az volt, hogy Klapkát gyorsított menettel Miskolcra rendelte, éppen akkor, amikor Klapkával Kassán már megbeszéltük a Schlick hadtest megsemmisítésének haditervét.[237] A lengyel fővezér ezzel az intézkedésével Schlik csapatait a teljes meg-semmisüléstől „mentette meg”. A lengyel altábornagy kinevezése hallatán igencsak nehezemre esett, hogy legyőzzem „sértődöttségemet”, mert akkorra már bizonyos voltam benne, hogy ezt a háborút az én vezetésemmel kell a magyar seregeknek megvívniuk. Idegen vezérnek ez az ország nem hazája, és idegen vezérrel harcunk ellenségeink szemében csakhamar „nemzetközivé” válhat, elhomályosítva és háttérbe szorítva küzdelmünk tisztán honvédő jellegét. Mindezek ellenére minden igyekezetemmel azon voltam, hogy az új fővezér elképzeléseit megismerve, mint jó katona, annak ismeretében teljesíthessem parancsait. Dembinski azonban még közvetlen vezérkara előtt is mindenkor titkolta hadi terveit, így nemhogy beleszólást, de még véleményt sem állt módunkban megfogalmazni, pedig igencsak nagy szüksége lett volna rá, ahogyan ez később szerencsétlenségünkre hamarosan be is igazolódott. Lényegében ez történt a kápolnai csatában is. Sőt, már maga a csata is váratlanul érte az új fővezért, aki éppen Egerben vendégeskedett Lévay Sándor nagyprépost-kanonok úrnál. Február 26-án délelőtt Egerben voltam, és vártam Dembinski parancsait. Engem is meghívott erre az ebédre hadtestem vezérkari főnökével együtt… (Anekdotázva mondja.)

A jóhoz éppen akkor fűztük volna hozzá a legjobbat, a világhírű egri bort, amikor jelentik, hogy Verpelét felől élénk ágyúszó hallatszik. Dembinski ezt eleve kétségbe vonta, (egyre izgatottabban folytatja) de az egyre ismétlődő tompa dörej sokkal inkább távoli ágyúszóra emlékeztetett, semhogy bármilyen más zajjal össze lehetett volna téveszteni. Azon pillanattól fogva, amikor ezt Dembinski is kénytelen volt beismerni, magaviselete egy őrjöngő tombolásához kezdett hasonlítani; mindenekelőtt ló és kocsi után kiáltott. (Itt ismét visszatér az anekdotázó, elbeszélő stílushoz.) De az egész Dembinski-féle főhadiszálláson egyetlen fogat állt rendelkezésre, az a parasztszekér, amely engem és kísérőmet Mezőkövesdről Egerbe hozott. A derék egriek azonban megállítottak bennünket és csak azután engedtek tovább, miután egy takaros úri hintó meg nem érkezett. Addig azonban Dembinski minden újabb dördülésre felindultan fel-felszökött ültéből, de mindannyiszor vissza is rogyott testének egész súlyával az ülésre. A lökések következtében közös szalmaülésünk az egyik oldalon mindinkább lesüppedt, a másik fele énalattam egyre magasabbra emelkedett, és a végén én a szekéroldal fölött találtam magamat, Dembinski pedig mind mélyebbre süllyedt. Ez a helyzet – szerintem – nem fért össze a fővezéri méltósággal… Ezt még nem akartam! Ez még korai! – kiabálta. Ha pedig ez csakugyan így van, bizony nem volt szép dolog az osztrák tábornok uraktól, hogy csak úgy se szó, se beszéd megtámadnak minket, meg sem kérdezve előbb Dembinski tábornagyot, mikor jönne neki kapóra az ütközet![238]

A helyzet azonban hamarosan komolyra fordult, és most már magával a fővezérrel szemben kellett intézkednem. Dembinski altábornagyot le kellett fogatnom és őrizet alá kellett helyeztetnem. Ekkor indult el Kossuth úgy a táborba, hogy engem főbe lövet… Az engedetlenség Klapka három hadosztályparancsnokának kijelentésével kezdődött, akik már a kápolnai csata alatt csak Klapka és az én ellenjegyzésemmel akartak elfogadni parancsot Dembinski fővezértől, látva annak tehetetlenségét, kapkodását, és hadműveleteinkre káros intézkedéseit. A hadsereg nem egy demokratikus intézmény, ezért arra utasítottam a hadosztály parancsnokokat, hogy egyelőre teljesítsék Dembinski visszavonulási parancsát, a kérdésre majd visszatérünk. Közben a VII. hadtest az áradó Tisza előtt, nem tudta elkezdeni a Dembinski elrendelte visszavonulást, mivel a sereg hátában az áradó Tiszától még éppen rendelkezésre álló keskeny töltésen egy támadás esetén olyan torlódás és zűrzavar alakulhatott volna ki, amelynek csak végzetes következményei lehettek. Márpedig, ha visszavonulásunkat az ellenség szeme láttára nappal megkezdjük, az ellenséget egyenest felhívjuk arra, hogy támadjon. Ezért egy óvatos előnyomulást kezdeményeztem, amelyre az ellenség visszahúzódott. Éjjel 2 órakor kívántam elkezdeni a visszavonulást, éjfélkor azonban megérkezett Dembinski újabb parancsa: állásunkat a megáradt Tisza előtt tartanunk kell. A legjobb magyar hadtestet, amelyért akkor felelős voltam, nem áldozhattam fel értelmetlenül, ezért a parancs ellenére éjjel kettőkor elrendeltem a visszavonulást, amelyet rendben végrehajtottunk. Átkeltünk a Tisza bal partjára, ahogyan ezt a hadsereg többi része már megtette. Ezt követően törzstiszti tanácskozást hívtam össze, amelyen részt vett a kormány képviseletében a táborban lévő Szemere Bertalan is. Dembinskinek, a bizalmatlansági szavazás eredményeként, „önként” le kellett volna mondania fővezéri tisztéről. Mivel sem erre, sem a vezérkari jegyzőkönyvek átadására nem volt hajlandó, ezért a VII. hadtest vezérkari főnöke őrt állított Dembinski ajtaja elé, amely eljárást én helybenhagytam. Mikor ez Szemere Bertalan tudomására jutott, ő megszüntette Dembinski őrizetét.[239] Kossuth már másnap megérkezett Tiszafüredre, Mészáros hadügyminiszterrel és Vetter altábornaggyal. Kossuth úgy jött a táborba, hogy engedetlenségem miatt főbe lövet. A kihallgatásokat Mészáros és Vetter vezette. Végül az ügy úgy zárult, hogy Dembinskit leváltották, engem megdorgáltak, Vetter altábornagyot pedig fővezérré nevezték ki.

Vetter altábornagy, akire nem igazán volt jellemző a határozottság, nem sokáig volt „aktív” fővezér. Mikor betegséget jelentett, Kossuth kénytelen volt engem ideiglenes főparancsnokká kinevezni. Ez Egerben történt, 49. március 30-án, éppen házasságom első évfordulóján. Ekkor indulhatott meg vezérletemmel a dicsőséges tavaszi hadjárat sikersorozata, amikor is három hét alatt az osztrák seregek szégyenszemre kiszorultak az országból. Első győzelmeink után hiába váltották le az osztrák seregek addigi fővezérét Alfréd Windisch-Grätz herceg tábornagyot, és hiába követte őt Welden táborszernagy, az új főparancsnok mindössze nyolc napig tudta viselni a felelősség súlyát, a magyarokkal folytatott reménytelen harcok néhány nap alatt felőrölték az idegeit és felmentését kérte. Komárom felszabadítása után a megvert osztrák seregek szégyenteljes, demoralizált állapotban hagyták el hazánkat.

(Felugrik a székből, és önmagát vádolva felkiált.)

Ekkor lehetett volna összeroppantanom az osztrák sereget! Bécsig kergetve a menekülő osztrák csapatokat, a rémült uralkodóház – az orosz segítség nélkül – tárgyalóképes partnerré szelídült volna…

(Fejébe hasít a fájdalom, a fejéhez kap, majd lassan visszaül a székbe.)

Miért nem tettem? Miért vonultam Buda felmentésére, időt adva az újonnan kinevezett fővezérnek, Haynaunak, hogy az osztrák sereget újraépítse? No, igen, a lőszerhiány… Psotta jelentése szerint legalább két hét kellett volna, hogy a tüzérségi lőszer utánpótlása megérkezzen. És persze a tavaszi hadjárat sorozatos csatái után az én csapataim is fáradt, kimerült és jelentősen megfogyatkozott állapotban voltak. Míg ezzel szemben Radeczky olaszok felett aratott novarai győzelmével jelentős osztrák erők szabadultak fel, ezért Bécs alatt már legalább kétszeres túlerővel kellett volna szembenéznünk. Nem beszélve arról, ha az osztrák had Bécset feladva kitér, még távolabbra vonja a magyar sereget az amúgy is késlekedő utánpótlás utánszállítási vonalaitól. Közben pedig kivárja az orosz beavatkozást… Továbbá, ameddig a budai vár az ellenség kezében van, lezárhatja a számunkra legfontosabb összeköttetési vonalat, az egyetlen állandó hidat a Dunán, a Lánchidat, s ezt csak jelentős erő lekötésével tudtuk volna ellensúlyozni.[240]

Legnagyobb problémám mégis inkább az volt, hogy üldözve az osztrák sereget, elérjük a határt, és ismét felmerül a határ átlépésének kérdése, mint a schwechati vereségünk és visszavonulásunk előtt, amikor is a bizonytalankodásból adódó időveszteséget kihasználva, a pákozdi veresége után Bécsig hátráló Jellačić horvát bán most már az osztrák seregek oldalán indult vissza ellenünk, hogy szép hazánk térdrekényszerítésében segédkezzen.  Én akkor a sereg felkészületlenségében láttam a határ átlépésének akadályát, most pedig inkább abban a vezéreszmémben, hogy a 48-as magyar alkotmányra tett katonai eskünk alapján mi honvédő háborút folytatunk, s a határ átlépésével ezt a hatalmas erkölcsi erőt veszítettük volna el. Mert abban a pillanatban háborúnk támadó, hódító háborúvá vált volna, amellyel a hadsereg nagy része – Kossuthtal ellentétben – nem értett egyet. Mi nem a birodalom ellen, hanem a Magyarhon védelmében, politikai megsemmisítése ellen fogtunk fegyvert. A magyar hadseregnek azokat a részeit, melyek az április 14-i törvénnyel nem értettek egyet, lehetetlennek láttam rábírni arra, hogy a hadműveletekben az ország határán túl is részt vegyenek.

Ráadásul a császárság és királyság elleni támadó katonai lépés a világ szemében is jogi és erkölcsi alapot szolgáltatott volna az orosz beavatkozásra. Ami persze mindenképp, még a trónfosztás nélkül is bekövetkezett volna. Ausztriát erre a lépésre katonai veresége kényszerítette. Azzal, hogy orosz segítséget kért, egyben elismerte legyőzöttségét, de inkább „vállalta” a szégyent, minthogy kiegyezve, továbbra is engedje az önálló had- és pénzügyet a magyar királyságban.

Ugyanakkor – küldetéstudatától vezérelve – a Szent Szövet-ség is a beavatkozásra ösztönözte I. Miklós cárt: szemében a magyar „lázadás”, a trónfosztás nem volt más, mint az egyik monarchia egysége ellen irányuló támadás, a monarchia egységének veszélyeztetése. Talán el sem jutott a tudatáig, hogy az osztrákok háborúja Magyarország ellen törvénytelen… Pedig törvénytelen! Azért, mert hiába mondatták le Olmützben V. Ferdinánd magyar királyt Ferenc József főherceg javára, ezt a magyar országgyűlés nem hagyta jóvá, és a főherceg nem lett a Magyar Szent Koronával megkoronázva. Ferenc József, a Magyar Királyság alkotmánya szerint nem magyar király. Jellačić hadseregének bevonulása, Bécsből irányított törvénytelen támadás volt Magyarország ellen…

Egyébként Komárom felszabadítása után Buda vissza-foglalását még azért is fontosnak tartottam, mert akkor még meggyőződésem volt, hogy az 1848. évi magyar alkotmányon alapuló kiegyezés sikerének nagyobb a valószínűsége, ha Buda már a birtokunkban van.[241] Amiben nagyot hibáztam, az abból a tévedésemből fakadt, hogy Klapkával együtt arra számítottunk, hogy a budai várat ostromgyűrűvel körülvéve, Hentzi osztrák tábornok reménytelen helyzetét belátva, megadja magát. Nem ez történt. Sőt, brutális módon, katonailag indokolatlan lépésként rommá lőtte a pesti Duna-partot.

(A közönség elé állva, szinte lázas állapotban írja le a Duna-sor pusztulását.)

Hentzi tábornok fenyegetését borzasztóan teljesítette. Jól célzott számos lövések által sikerült neki a pompás Duna-sort több helyeken egyszerre meggyújtani, – a tűz nagy szél által élesztve csakhamar elterjedt és Pestnek legszebb részét hamuvá tette. Borzasztó látvány volt! – az egész várost lángtenger borította és a füstgomolyok közepette az égő gránátok csillag-záporként iszonyatos dörgéssel zuhantak e szerencsétlen városra. Nincs toll, mely e látvány nagyszerűségét egész valóságában leírhatná, de én részemről az egész tüneményben az ausztriai dinasztia halálpompájára gyújtott fáklyáknak lobogását láttam. Mert akiben, e hazában még egy szikrája volt a kegyeletnek a hiteszegett dinasztia iránt, azt a tegnapi tett örökre kiirtotta. S ezért, bár szívből fájlalom a főváros pusztulását, az ellenség e gyalázatos tettét, melyet akadályozni hatalmamban nem állott, de melyre részemről semmi ok nem szolgáltatott, csak a vár annál erélyesebb ostroma által megtorlani törekedem és annál szentebb kötelességemnek ismerem a fővárost minél hamarább ily minden emberségből kivetkőzött ellenségtől felszabadítani.”[242]

(Járkál, hogy indulatából lecsituljon, majd a közönség felé fordulva folytatja.)

Én mindezeket előre megfontoltam, és Hentzi vezérőrnagytól Pest városának és a Lánchídnak kímélését követeltem, megígérve neki, hogy a Duna bal partjáról nem fogjuk megtámadni. Egyidejűleg neki és csapatainak arra az esetre is, ha körömszakadtáig tartják magukat, emberséges bánásmódot biztosítottam, ha ezt a várőrségre nézve ártalmatlan pesti oldalt megkímélik. Pest ismételt bombáztatása világosan megmutatta, hogy az illetők nem tartanak igényt az emberséges bánásmódra, és én menten szigorúan megtiltottam az ostromsereg minden csapattestének, hogy kegyelmet adjon az őrségnek. Parancsnokának foglyul ejtésére viszont külön díjat tűztem ki, mert példát akartam statuálni intésül mindazoknak, akiknek a jövőben kedvük akadna a háború borzalmait szükségtelenül szaporítani. Május 21-én hős honvédjeim a várat bevették. Hentzi vezérőrnagy halálosan megsebesülve esett hatalmamba – a haldoklóval hamarosan egy felsőbb hatalom leszámolt.

(Sebesült fejéhez kap és döbbenten mondja maga elé.)

Úristen! Bosszúból arra adtam parancsot, hogy a teljes őrsé-get hányják kardélre… de tisztjeim nálam emberségesebbek voltak. Nem teljesítették a parancsot. Ezt köszönje meg Ausztria utólag azoknak a tiszteknek, akiket majd perbe fog, ha harcunk szükségszerűen véget ér, és tartsa majd tiszteletben nemes lelkű ellenségeit emberhez méltó cselekedetükért!”[243]

(Odamegy a betegágyhoz és fáradtan leül a szélére. Kisvártatva szomorúan folytatja.)

Buda visszafoglalása után hadműveleteink a Vág mentén már nem jártak sikerrel. A peredi csata első napja még a miénk volt, a megvert osztrák csapatok meghátráltak, a második csatanapra azonban egy osztrák és egy orosz, a Panjutine-hadosztállyal, megerősödött az osztrák sereg, a csata kimenetele az osztrákok javára dőlt el. Defenzívába kerültünk.[244] Még 26-án Kossuth elnöklete alatt összeült a minisztertanács, ahol elfogadták javaslatomat, a seregek komáromi összpontosításának tervét.

(Itt felugrik és ingerülten folytatja.)

De alig tettem ki a lábam, Kossuth 29-én újabb haditanácsot tartott, amelyen Dembinski és Perczel tanácsára elhatározták, hogy a sereg összpontosításának új kijelölt helye Szeged és környéke. Ez a terv az ország csaknem egész területének, az egész évi termésnek feladását jelenti, ráadásul a terv valósággal rákényszeríti ellenfeleinket arra, hogy egyesüljenek.[245] Még Ludvigh, Kossuth kormánybiztosa is azt írta levelében: „Ha vesznünk kell, ne vesszünk oly terv következtében, minőt nekünk csak ellenség javasolhatna.”[246]

(Fel alá járkál.)

Szilárd elhatározásom, hogy egyedül a főhadsereggel Komáromnál maradok, nem azon a reményen alapult, hogy Magyarország bukását ezzel feltartóztassuk, hanem a következő kettős meggyőződésen:

– hogy a főhadsereg, szem előtt tartván kötelességét az ország iránt, melynek igaza mellett fegyvert fogott, önnön becsületének tartozik azzal, hogy csak a végső ellenállás után hátrál meg az osztrákok elől; és

– hogy támadó visszacsapásaink az osztrákok ellen az ország egyetlen pontján sem lehetnek erőteljesebbek, mint éppen Komáromnál.

Erre az elhatározásra pedig a kötelességérzet indított, hogy Magyarország végső becsületét meg kell óvni; meg kell akadályozni azt, hogy bukásunk csúfos bukás legyen.[247]

És én abban a meggyőződésben éltem és élek, hogy a halált oly ügy szolgálatában, mely ügy mellett polgártársainkat ezerszámra belehajtottuk, vagy belevezettük a halálba, szándékosan nem kerülni a legnagyobb tisztesség és becsület, amit e földön önmagunknak megadhatunk.[248]

Kossuth azonban hajthatatlan, Aulichot, Csányt és Kiss Ernőt küldte hozzám, hogy rávegyenek az Aradra vonulásra. Tudta, hogy Aulichot becsülöm és tisztelem, Csány Lászlót pedig egyenesen atyai barátomnak tekintem. Csány és Aulich határozott kiállása a kormány oldalán valósággal szemrehányásként ért, és én elgyengültem. A kormány küldötteinek őszintén megígértem, hogy a minisztertanács határozatát a lehető leggyorsabban követni fogom.[249] Tettem ezt legjobb meggyőződésem ellenére, hiszen ez nem jelenthetett mást, mint azt, hogy mielőtt még Aradra érhetnénk, vállaljuk a legütőképesebb hadtestek oroszok általi bekerítésének vagy megsemmisítésének kockázatát. Ugyanakkor a kormány védelmére Szeged környéke tökéletesen alkalmatlan. A Szeged-környéki összpontosításnak egyetlen „előnye” volt, hogy a menekülés Törökország felé innét még lehetséges.[250]  Első mondatom a hírre így hangzott: (gúnyosan mondja) „úgy látszik, az urak Pesten jobban bíznak a török határban, mint Komáromban és a hadseregben”…[251]

Ismét a gőgös megvetés diktálta gúny kényszere kerített hatalmába. Pedig gúnyolódás helyett mindent meg kellett volna tennem, hogy a 26-án elfogadott haditervtől ne térjenek el Kossuthék. Én azonban elfásultam a testet, lelket, ideget őrlő szünet nélküli folytonos csatározásban, elfáradtam… s a könnyebb utat választottam, a kisebb ellenállást. Meggyőztem magam, hogy nekem nincs más feladatom, mint az, hogy teljesítsem a kormány utasítását, nekem, mint katonának, nincs törvény adta jogom, hogy másképpen cselekedjem, mint ahogyan a kormány dönt. A felelősség Kossuthot és a döntést hozó haditanács tagjait, a politikai vezetést terheli…

Ne vádold magad Görgey! A komáromi csatában még tettél egy utolsó kísérletet, de megsebesültél! Éppen elég feladat vár rád így is… szembe kell nézned Haynau megerősített seregével, le kell győznöd a fejsebed okozta életveszélyt… és az a valóság, hogy ha törik, ha szakad, neked kell levezetned a hadsereget Aradra.  Még akkor is, ha ez emberfeletti feladat lesz… de ez a feladat egyedül rád vár és… és a hadseregre. Klapka mindenképpen Komáromban akar és fog maradni, nem meri vállalni a levonulás veszélyeit és felelősségét, tudja, hogy az orosz seregek vezére Paszkevics tábornagy ötszörös túlerőben lévő hadtesteivel már készül a honvéd fősereg fogadására,[252] a magyar sereg mögött pedig ott lesz az üldöző osztrák hadsereg, önmagában is túlerőben. A bevehetetlen Komárom biztos menedéket jelent számára… és jelenthetne számodra is, ráadásul a te érvelésed halálbiztos: elegendő lenne a fejtető nyílásán át a lüktető agyvelődet megmutatnod a kételkedőknek…

(Lehajtja fejét és a fejsebére mutat.)

Persze ezzel is elkéstél, a sebedet már bevarrták…

(Leül a székre, megtörten, hosszú hallgatás után folytatja.)

Már megint gúnyolódom! (Tovább hallgat, majd folytatja.) Túlbecsültem magam, amikor arra gondoltam, hogy erőnket megfeszítve a magunk erejéből is meg tudunk birkózni Haynau túlerejével. A csata megvolt, és igaz, hogy mi becsületesen helytálltunk, de az ellenség nem rendült meg. (Felkiált.) Még egyszer meg kell próbálnunk! Ki kell csikarnunk egy győzelmet! Klapka vezetésével. Hátha Kossuth belátja hadseregeink déli egyesülésének esztelen mivoltát. S ha ez a kísérlet is sikertelennek bizonyul? Akkor… ha még életben leszek, elindulok a hadsereggel, Istenre bízom életem, mint ahogyan utolsó vállalkozásunk végjátékát is, amelyet harcedzett és hűséges seregemmel sebesülten is felelősséggel vállalnom kell, és vállalni is fogom… Igaz, most már csak úgy, mint a tisztikar bizalmából megválasztott hadvezér. Annak tekintem magam, nem pedig a kormány tábornokának.[253] Kossuth a küldöttség által vitt ígéretem, s az azt megelőzően írt levelem „sorrendjének” cseréje miatt (gyanúsítva, kérdőn) – vagy inkább erre hivatkozva? – úgy vette, hogy nem kívánok levonulni Aradra, ezért gyorsan összehívta a minisztertanácsot és parancsmegtagadás miatt leváltott fővezéri tisztségemről. Csak a tisztikar nyomására vonta vissza elhamarkodott döntését, és megelégedett azzal, ha csak a hadügyminiszteri tárcáról mondok le. Ez utóbbi feladatnak ebben az állapotomban egyébként sem áll már módomban megfelelnem.

(Ismét fogja a fejét, odamegy az ágyhoz és óvatosan leül rá.)

Mágikus hatásom van Kossuth kormánybiztosaira, akiket azért küld, hogy megfigyeljenek, de ők rendre híveimmé válnak. A komáromi csata után Ludvigh a következőket írta Kossuthnak: „Görgey, mint egy isten hadakozott… Mind bámulta bátorságát és gyors intézkedését… És éppen, mikor Görgey vérében fetreng, mikor az egész sereg – csak a tüzet kerülők serege nem – érte lelkesül, mikor a katona e névben bízni tanult, mivel alkalma volt látni mit tud, és mit mer vezére, akkor Te a szerencsétlen Mészárossal lépsz fel.”[254]… Kossuth pedig a „Görgey-párti” Ludvighot visszahívja, és új kormánybiztost nevez ki.[255] Vajon ki lesz a következő „megfigyelőm”? Miért nem jött le Kossuth, ő maga a kormánnyal, ide, a komáromi várba, ahogyan javasoltam?!

(Fejét fogva végigfekszik az ágyon.)

Együtt mindenre képesek lettünk volna. Jobban megismer-hetett volna, elszállt volna minden félelme és bizalmatlansága irányomba… volna… volna… ha az a gránátrepesz nem jött volna…

(Halkulva mondja, mert elalszik. Majd fokozatosan kialszik a fény is.)

 Sötét

3. KÉP

A szoba kissé át van rendezve, jelezve ezzel, hogy már nem Komáromban vagyunk. Görgey az íróasztalánál ül, a feje továbbra is be van kötve. Levelet ír, majd felkel és előre jön. Csak egy fénycsóva világítja meg, amely mozgásában követi.

Én még akkor sem törődtem Veled Etelkám úgy, ahogy megérdemelted volna, amikor, még a téli hadjárat idején, vállalva az utazás nehézségeit és veszedelmét, előbb Lucsivnán rejtőzködtél,[256] majd Liptószentmiklóson főhadiszállásomra érve, hozzánk szegődtél, és mint igazi katona-asszony – Egerbe érkezésünkig – részt vállaltál nehéz katona-életünkből. Kimerítő, embert próbáló, harcokkal tűzdelt meneteléseink közben a nyomott kedélyállapot ellensúlyozására támogattam, hogy fiatal tisztjeim a bányavárosokban néhány alkalommal farsangoljanak. Napközben harcoltak, tűzbe mentek, este pedig bálba… Ha holnap meg kell halnunk, akkor legalább még ma vigadjunk! – mondták. Te pedig segítségemre voltál a lehangoló hangulatot feledtető szepességi honvédbálokon, ahol magad készítette rögtönzött báli ruhában igyekeztél megfelelni annak az elvárásnak, amelyet – úgy gondoltad – a fővezér feleségének ruházatával és megjelenésével szemben még a háború körülményei között is tisztjeim elvárnak, akik pedig lovagias kötelességüknek érezték, hogy hódoljanak és szórakoztassák azt az idegen asszonyt, aki ebbe a véres színjátékba ártatlanul, de általam belecsöppent…

Lőcsén mégis magadra hagytalak. Nem tudtam veled lenni, és megjelenni a tisztjeim szervezte rögtönzött táncestélyen.[257] Szobámba zárkóztam, és kínos nyugtalansággal vártam a jelentést a harcmezőről. Fiatal, szinte még gyerek, sebesült és halott honvédeket láttam a felfelé vezető kanyargós utakon… Gyötört a kétség a branyiszkói ütközet sikere felől. Majd számot vetettem a múlttal; s ez felvértezett minden fegyver ellen, melyet a jövő ezután mellemnek szegezhetett, hogy elvágja éltető idegét szilárd elhatározásomnak, miszerint hazám alkotmányát megmentem, vagy ha ez nem adatik meg, honvédő harcunkat akkor is méltóképpen fogjuk befejezni.[258]… És jött a hír: szabad az út a hágón át… Guyon győzött! Éjfélkor, egy ezredtrombitás kíséretében beléptem a bálterembe, a zene félbeszakadt. Felolvastam Guyon jelentését, amelyet állítólag még a roham előtt megírt: „…a hágót bevettem. Guyon.”… S a tisztek felcsatolták kardjaikat és elindultunk Branyiszkó felé.[259]

(Dühvel vádolja magát.) Azóta túl vagyunk a tavaszi hadjáraton, Buda bevételén és a komáromi ütközeten is, amelyben sebesülésemet elszenvedtem… és én közben mindent háttérbe szorítottam, még a szerelmet is… Ki vagy te, Görgey Artúr? Milyen élet vállalására kényszerítetted fiatal hitvesedet? (A saját magának feltett kérdésre fájdalmasan válaszol.) Igen, a katonáim és hazám iránti felelősség terhe felemésztette minden energiámat, amelyet összpontosítani tudtam, azt a lélek-teret, amelybe kedvesem csillagfény tekintete mindenkor belelátott, s amelyben szép arca és női lénye kellett volna, hogy méltó helyet kapjon, hogy emberi létem gyönyörűségére annak legalább egy kis részét kitöltse… ez nem adatott meg nekem! (Kicsit vár.) Rosszul… önzőn fogalmazok… az én döntésem következménye volt, hogy ez nem adatott meg NEKÜNK… ezt a lehetőséget én magam tettem megvalósíthatatlanná, lehetetlenné…

(Odamegy íróasztalához és ráborul. Elindul a zene, majd a zene halkulása után felolvas a levélből. Röviddel a zene befejezése előtt, vagy azzal együtt fejezi be az olvasást. )

39. Alt ária (Bevezető szerkesztett részlet.)

„… Most két nap óta megint nyeregbe tudok szállni, ámde az olyan megerőltetések, amelyek azelőtt gyermekjáték számába mentek előttem, most valóban beteggé tesznek… Ameddig a mostani állásomat töltöm be, addig neked nem szabad a közelemben lenned, mert a szomorú sorsodon, bús végzeteden való folytonos tépelődés csüggesztően hat bátorságomra, amelyre pedig annál nagyobb szükségem van, mert hiszen másokba is nekem kell bátorságot öntenem… A legjobb az volna, ha magad keresnél magadnak egy biztos menedéket és aztán titokban közölnéd velem tartózkodásod helyét. Ha életben maradok és szabad leszek, majd felkereslek és eljövök érted.”[260]

(Felkel, fel-alá járkál, majd megáll és öngúnnyal mondja.)

Még hogy szabad leszek… még hogy életben maradok… miért hazudsz Görgey! Nagyon is jól tudtad és tudod, hogy bármerre is dőljön el hazánk sorsa neked így, vagy úgy, mártírszerep fog jutni. Miért hitegeted azt a nőszemélyt, akit legjobban szeretsz?!… Haynau táborszernagy első dolga volt, ahogy betette lábát az országunkba, hogy báró Mednyánszky Lászlót és Gruber Fülöpöt felakaszttatta, pedig „csak” annyi volt a bűnük, hogy ellenezték Lipótvár átadását a túlerőben lévő osztrák haderőnek…. Akkor te mire számíthatsz a kegyetlen Habsburg-bosszún kívül?

(Kicsit vár, majd sajnálkozva folytatja.)

Szegény hugenotta Aubouin Adél. Amikor árva sorsod francia hazádból Prágába hozott, hogy társalkodónője legyél kémia professzorom, Redtenbacher unokahúgának, még nem gondoltad, hogy a kémiai feladatokkal bíbelődő zárkózott, komoly, magyar fiatalember hamarosan a férjed lesz. Mindössze annyit tudtál róla, hogy fűtetlen albérleti szobában él, sanyarú szegényes körülmények között, de ennek ellenére dolgozatában egy addig ismeretlen módszerrel kimutatja, hogy a kókuszolaj laurinsavat is tartalmaz, s hogy dolgozatának szinte azonnal nemzetközi visszhangja lett, s a lembergi egyetemre is mehetett volna tanársegédnek. Amikor pedig ez a könyvmoly fiatalember megtudta, hogy vissza akarsz menni Franciaországba, eléd állt és minden bevezetés nélkül megkérte a kezed, s te könnyelműen igent mondtál… Nem sejthetted drága Etelkám, hogy alig néhány hetes házasságunk után otthagylak Mari néném birtokán, el se kezdve frissen vállalt kötelességem teljesítését, a birtok kezelését, pedig ezért fogadott be bennünket, két nincstelent, apám testvérének jólelkű felesége, szeretett Kosztolányi Mari nénénk. Otthagytalak, mert úgy gondoltam, hogy a hirtelen veszélybe került hazának katonára van szüksége, és én történetesen az voltam… Nem sejthetted, hogy olyan férjed lesz, akitől nemhogy a megélhetés biztonságát nem kapod meg, de akinek életéért szüntelen aggódásban retteghetsz. Önzőn, csak vélt elhivatottságom vezérelt, és most is, ebben a levélben is, arra kérlek, hogy még csak ne is emlékeztess a te keserű sorsodra, vagyis, hogy: maradj távol tőlem és tűrj szótlanul!…

S Te mégis elfogadtál, és ebben a jövő nélküli bizonytalan sorsban, rettentő teherként vállaltál engem. És nem csak vállaltál, de biztos támaszomként, bennem élő hűséges lelki társammá, lelkemet óvó, titkos erőmmé, hűséges kísérőmmé, őrangyalommá szegődtél. Büszke voltál arra, hogy századosként elengedve néhány hét után már, mint a magyar hadak fővezére ölelhettél magadhoz… én pedig amilyen gyorsan váltam tábornokká, oly gyorsan váltam méltatlanná a Te szerelmedre! Hiszen viszonzásom nélkül voltál kénytelen feltételezni azt, amire nekem sem időm, sem energiám, sem figyelmem nem maradt… mindössze alkalmakként néhány sor papírra vetett, hideg tömör mondatot kaptál tőlem… benne megnyugtatást sugalló hazugsággal…

(Önmagától kérdezi.) Vajon valóban azért hagytam ott, gondolkodás nélkül, fiatal hitvesemet, hogy oldhatatlan hiú becsvágyam kielégítésére, a hadúr sokak feletti hatalmában és a bátraknak és győzteseknek kijáró dicsfényben fürödhessek? Azért ez mégsem lehet igaz! Nem lehetek magammal ennyire könyörtelenül igazságtalan! Ha a becsvágy vezérelne, akkor most mit keresek én itt… felhasított fejjel, seblázzal küszködve, a túlnyomó ellenség megsemmisítésétől nap-nap után féltve és vezetve rám bízott hadseregemet, katonáimat; lázas szemeim előtt lebegve a cél: időre le kell jutnunk Aradra, mert ettől függ népem és hazám jövendő sorsa? Hiszen akkor Komárom várában kellett volna maradnom, a biztos helyen, hogy sebemet kezeltetve esélyt adjak magamnak az életben maradásra, számot tartva addig elért hadi eredményeim méltatására… mert miféle dicsőségre számíthatok még, megrendítő ellenség tömegeivel körülvéve, amikor már hazám is végnapjait éli? Vitetem magam a hadsereggel, hogy teljesíthessem a hadsereg és a hazám iránt vállalt kötelességemet, úgy, mint eddig: akár az életem árán is. … Szétrobban a fejem… nem bírom tovább… érzem: a lázam felszökött az égig…

(Fogja a fejét, majd lehunyt szemmel, imbolyogva néhány lépést tesz a közönség felé, középen megáll és izgatottan közvetíti látomását, még mindig behunyt szemekkel…)

Álmodom, vagy lázas, sérült agyam vetíti elém ezt a kétség-beejtő ördögi jövőt?  Valami láthatatlan hatalom felszámolja a birodalmakat, az Osztrák-Magyar monarchiát is, hogy kifosztható nemzetállamokat hozhasson létre, de ezt csak háborúval tudja elérni, sőt két világháború is kell hozzá, de ezekben a kegyetlen háborúkban már vasszörnyek harcolnak egymással és tízmilliók halnak meg szükségtelenül…

Látom az orosz cárt és családját vérbe fagyva… hazám feldarabolva, harmadára zsugorodva… és már csak egy világbirodalom kell… és egyetlen pénz: a pénzhatalom kamatos kamattal működtetett hatalompénze,… nemzethalál… sárga veszedelem…  A kereszténység végveszélyben…!

(Az ég felé tárja kezeit, úgy kiáltja.)

Szent Koronánk, Szűz Máriánk segítsetek!

(Kisvártatva mondja.) Uram! Könyörgöm Hozzád!  Ha már látnom kell a jövőt, add, hogy csak az én végzetem, hazám közeli sorsát láthassam!

(Áll kimeredt szemekkel, döbbenten néz maga elé, kezei lehanyatlanak, majd fájdalmasan tör fel lelkéből.)

Uram Isten! Tábornokaim mind kiterítve! Vagy kötél lóg felettük… vagy golyó a szívükben… (Csaknem zokogva.)  Hát Te is… egyetlen igaz barátom, harcostársam: Leiningen-Westerburg Károly?

(Utolsó kiáltása.) Miért nem vagyok, miért nem lehetek közöttetek?!!!!!

(Fájdalmában előre roskad, a térdeire, a földre. Azonnal megszólal a zene. Közben lassan elsötétül a színpad.)

Zene: Rick Wakeman  (Szerkesztett részlet.)

Vége az első felvonásnak.

Függöny

Szünet

MÁSODIK FELVONÁS

1. KÉP

Ismét Világoson, a Bohus-kastélyban, Görgey Artúr főhadiszállásán vagyunk, a fővezér dolgozószobájában. A berendezés változatlan. Görgey felkel az íróasztala mellől, járkálni kezd, majd a közönség felé fordul.

Leiningen-Westerburg Károly… Még Vácnál történt az eset. Amikor sebesülésem után Komáromból elindulva hadtesteim 30-40 kilométeres erőltetett éjjeli menetekkel 15-én egymás után megérkeztek Vácra, erős harc alakult ki az orosz csapatokkal. Görgey Ármin, Nagy-Sándor és Leiningen csapatai a hatásos magyar tüzérségi támogatással az orosz erőket már az előtt visszaszorította, mielőtt késő délutánra Pöltenberg hadteste is megérkezett. Másnap 16-án a hegesedésnek indult fejsebemet a gennyesedés miatt teljes hosszában fel kellett vágni, és kitisztítani. Ezt a fájdalmas beavatkozást már a nagy tudású Markusovszky doktor végezte. Mondhatom nem volt könnyű dolga, mert a hegesedés már megindult. Szerencsére a doktor jó erőben volt… Ezt követően újból lóra ültem – bár még csak lépésben tudtam lovagolni – hogy az ellenség állásait felmérjem. Miután meggyőződtem, hogy aznap már nem lesz támadás, este összehívtam alvezéreimet, és kiadtam a parancsot az elvonulásra, nagy kerülővel Miskolcot, majd Debrecent is elkerülve, Arad felé; át az orosz hadműveleti területeken, kockáztatva, hogy az orosz csapatok bekerítenek bennünket… Nem volt más választásom! Az, hogy visszatérjek Komáromba, fel sem merülhetett bennem. Csak az a cél lebegett előttem, hogy a déli seregekkel mindenképpen egyesülnünk kell, s a túlerővel Haynau seregét térdre fogjuk kényszeríteni…

Ekkor sorshúzással Leiningenre hárult az esetleges feláldozással járó utóvéd szerep.[261] Elvonulásunk elé azonban súlyos akadályok gördültek. A hadoszlopba befurakodó, az oroszok elől menekülő polgári kocsik miatt a Vác északi kijáratát követő szakadék övezte híd előtt torlódás alakult ki. A már kiadott visszavonulási parancsomon a polgári szekérsor felbukkanása mit sem változtatott; de véget vetett minden kíméletnek, melyet emberi érzésből – bizony sokszor még hadvezéri kötelességem rovására is – mindeddig a szerencsétlen polgári menekülők iránt gyakoroltam.[262] A könyörtelen Görgey a hadoszlopba befurakodó, menekülő kocsikat drasztikusan lefordíttatja az útról… Kegyetlen döntésem és minden igyekezetem ellenére július 17-én virradatkor a VII. hadtesten kívül a hadsereg kocsisorának és az I. hadtestnek csak kis része jutott át a hídon,[263] így vissza-vonulásunknak az ellenség szeme láttára kellett folytatódnia. Az oroszok támadása miatt Leiningen segítségére kellett sietnem, hogy a Vác utcáira már behatolt orosz erőket az utóvéd egységeivel kiszorítsuk.

Ekkor különös lelki kapcsolat alakult ki közöttünk. Mint lelki testvérek, egymást keresve kezet fogtunk, mert akkor valószínűleg mindketten ugyanazt éreztük, ugyanazt gondoltuk: ha már meg kell halnunk a Hazáért, legalább ne egyedül, hanem egy baráttal együtt járuljunk az Úr színe elé, megtámadott, meggyötört Hazánkért esedezve… Pedig Leiningen esseni német volt! Valóban hazájának tekintette magyar honunkat? (Kis idő múlva folytatja.)

Magyar hitvesének „időtlen égi énje”[1]  magyarrá tette az ő lelkét is…

(Kisvártatva folytatja.) De térjünk vissza a mába!

Ahogy csapataim beérkeztek Aradra, Kossuth augusztus 10-én minisztertanácsi ülést tartott, amelyen én is részt vettem. Azzal nyitotta meg a megbeszélést, hogy megbízható jelentés szerint Dembinski 9-én Temesvárnál győzelmet aratott.[264] Közöltem, hogy ennek ellentmond Nagy-Sándor jelentése, miszerint egy osztrák hadtest háttal Temesvárnak támadólag lépett fel Arad irányába.[265] Azt válaszolta, hogy tudomása szerint a temesvári csata közben Bem váratlanul megérkezett, átvette a vezetést, és javunkra fordította a csata menetét…

Ezt követően a fővezérségről alakult ki egy vita. Vallatásomra Kossuth bevallotta, hogy Bemet kinevezte generalissimusnak. Csány ezt törvénytelennek nevezte  Aulich ellen-jegyzése ellenére, mert az országgyűlés fővezérül nem Bem altábornagyot, hanem engem ajánlott a kormánynak, és Szemere miniszterelnök a kormány nevében erre igenlő választ adott. Szemere azt mondta, hogy ő csak ennyit válaszolt: a kormány a javaslatot tudomásul veszi. Csány azt felelte, hogy ezt a választ az országgyűlés csakis helyben-hagyó válasznak ítélhette, ennél fogva továbbra is fönntartja állítását: Bem kinevezése törvénytelen!… Ezután Vukovics egy vádlajstromot olvasott a fejemre. Én higgadtan azt válaszoltam, hogy állítsanak haditörvényszék elé, ha a vádakat ki akarják vizsgálni.[266] Eltávoztam ebből a reménytelen társaságból, amely a szakadék partján se ismer fontosabb kérdést annál, mint hogy a tizenkettedik órában hosszú időt fecséreljen el a vádak és felelősségek „objektív” tisztázására… Visszatértem a főhadiszállásra, hogy kiosszam parancsaimat a következő napra, Schlick hadtestének megtámadására, ha még valóban van lehetőség Dembinski, illetve Bem seregével az egyesülésre.[267] Ekkor kéretett magához Kossuth, és én segédtisztemmel elindultam Arad várába. A múltba való visszatekintése után Kossuth egymás után három kérdést szegezett nekem.

1.) Először azt kívánta tudni, mit tennék, ha a kormány Bem altábornagyra ruházná a főparancsnokságot. Kijelentettem neki, hogy nem magyar embernek főparancsnoki kinevezését ebben a pillanatban egyenlőnek tartanám tulajdon elmozdításommal és menten leköszönnék; mert nekem ahhoz, hogy továbbra is részt vegyek a hadviselésben, biztosíték kell arra nézve, hogy a háborút nem fogják még akkor is, amikor már erkölcsi előnyöket sem lehet kivívni vele, egyedül személyes – és nem nemzeti – érdekek szolgálatában tovább folytatni.

2.) Ezután azt kérdezte Kossuth, mit tennék, ha a hír, melyet ő Dembinski hadseregének temesvári győzelméről kapott, igaznak bizonyul, és ha a két hadsereg fölötti fővezérséget énrám bíznák. Akkor – mondtam – támadni fogok minden erőm megfeszítésével, de egyedül csak az osztrákok ellen.

3.) És ha Temesvárnál az osztrákok győztek? – kérdezte utoljára Kossuth.

– Akkor leteszem a fegyvert. – volt rá a válaszom.

– Én pedig főbe lövöm magamat! – mondta Kossuth.

Én komolyan vettem a dolgot, és igyekeztem őt lebeszélni róla. Módjában áll még külföldön is hasznára lenni a nemzetnek. Az öngyilkosság helyett nyomatékosan azt tanácsoltam neki, hogy meneküljön. Sőt életének megmentését egyenesen hazafias kötelességként iparkodtam feltüntetni. Az is volt valóban, de hogy milyen értelemben, azt Kossuth, úgy látszik, nem sejtette. Hazafias kötelessége volt Kossuthnak, hogy 49. április 14-i politikai tanítását visszavonja; mert azt a tapasztalati igazságot ő sem cáfolhatta meg, hogy a nemzetek, csakúgy, mint az egyének, elvesznek, ha törekvésük elérhetetlen célra irányul. Márpedig Kossuthot az április 14-i trónfosztással egy felettébb kívánatos, ámde elérhetetlen célt, Magyarország tartós függetlenségének illúzióját kívánta megvalósítani. A Habsburg-ház Olmützben, március 4-én kimondott manifesztuma – mely Magyarország törvényeit semmisnek tekintette, s a koronázatlan Ferenc József által megszüntette a magyar nemzet alkotmányát és önállóságát – valóban törvénytelen volt. Azonban törvénytelenségre nem felelhetünk törvénytelenséggel…!

A trónfosztásra eleinte csak egy feleletem volt, az, hogy most már ezután a nemzet élethalálharcot kénytelen vívni miatta, minthogy április 14-én minden hidat összerombolt maga mögött, sőt az 1848. évi márciusi vívmányok alapján Ausztriával szemben képzelhető minden alkudozást is lehetetlenné tett[268] azzal, hogy kimondta: a Habsburg-Lotaringiai-uralkodóház elvesztette a magyar királyi trónöröklési jogát.[269] Másfelől a hadsereg egységét felbomlasztó újabb lázongást indított el a tisztikarban, amelyet most már a komáromi kiáltványommal tudtam ellensúlyozni. Komárom felszabadítása után, április 29-én még örömmámorban úszott az ország, én is büszke voltam csapataimra… kiűztük az osztrák hadakat országunkból… de a lelkesítés mellett az elbizakodottság veszélyére is figyelmeztetnem kellett honvédjeimet. Egy kiáltvánnyal szóltam hozzájuk.

(A közönség elé megy, és lelkesen idéz a kiáltványból.)

Bajtársaim!

A hazaszeretet szent ihlete áthatott benneteket, az ellenség milliónyi ármádiának tekintette bátorságtokat.

Ti győztetek – győztetek hétszer egymás után; és győznetek kell ezentúl is!

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!

Sokan vannak köztünk, kik már kivívottnak hiszik hazánk óhajtott jövendőjét; de ne ámítsátok magatokat; mert ezen harc nem Magyarország és Ausztria közti harc egyedül – ez európai harc leend.

De ezen győzelemnek ti alig lehettek élvezői, ha bajnokai lenni híven akartok; és bajnokai csak akkor lehettek, ha mártírjai lenni ezen legszebb, legdicsőbb győzelemnek elhatározott szándéktok.

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!

S minthogy élő hitem, miszerint köztetek alig van, ki egy gyáva életet jobban szeretne a dicső halálnál, s ki velem egyformán ne érezné, hogy olyan nemzetet, melynek fiai hasonlók a szolnoki, hatvani, bicskei, isaszegi, váci, nagysarlói és komáromi hősökhöz, rabbá tenni többé nem lehet! Még a legborzasztóbb ágyútűzben is csak azon egy jelszavam marad hozzátok:

Előre, bajtársaim! Mindig előre!

Emlékezzetek róla, ha újra csatára keltek!”[270]

(Rádöbben a mai nap kegyetlen valóságára és felkiált.)

Idáig jutottunk! A fegyverletétellel önként hajtjuk rabigába a fejünket! De legalább lélekben ne váljunk rabokká! Ezért teszem le az oroszok előtt a fegyvert! Ha az osztrákok előtt kapitulálunk, ez annyit jelentene, hogy elismerjük: harcunk nem egy nemzet honvédő harca volt törvényes jogaiért, hanem – az osztrák állítás szerint – pusztán az uralkodóval szembeni törvénytelen lázadás. Egy nemzeti hadsereg fog emelt fővel az orosz haderő előtt állni, hogy katonához méltóan adja meg magát.

(Visszamegy az íróasztalához, leül és kezébe temetve arcát egy ideig így marad. Majd még mindig ülve, felemeli fejét és a közönség felé szólva folytatja félbeszakadt gondolatait.)

Néhány órával később, mikor Kossuthtól eltávoztam, ő – megjegyzés nélkül – megküldte gróf Guyon tábornok saját kezűleg írt jelentését, miszerint a Dembinski-féle hadsereg nem létezett többé.[271] Ezzel a hírrel elenyészett az utolsó remény is az osztrákok ellen tervezett támadás sikerére.[272]

(Felugrik az íróasztal mellől, előre rohan, és felháborodva kiáltja.)

Az ötszörös túlerőben lévő orosz fősereg hadtestei között, sorozatos csatákra kényszerítve, kimerítő erőltetett menetekkel, életveszélyes sérülésemmel, eszméletvesztésekkel járó seblázaim ellenére is, Paszkevics herceg seregét több napi járóföldre megelőzve, időre lehoztam a sereget az összpontosítás megjelölt helyszínére: Aradra… (nagy hangsúllyal mondja) és a déli sereg nincs sehol!… Vajon ki a felelős a magyar seregek egyesülésének elmaradásáért, a fősereg katasztrofális vereségéért? Vajon ezért egyedül Dembinski a felelős? És aki őt kinevezte? Kinevezte annak ellenére, hogy már számos keserű tapasztalatból ismerhette Dembinski alkalmatlanságát. Lehetett-e jobbat várni ezen ember notórius tehetetlenségétől Haynau elszánt fölléptével szemben?

(Kicsit vár, ezután folytatja.)

De hát, ha már ma talán szabad volna magához a kormányzóhoz intézni azon lelkiismereti kérdést: voltaképpen minő szándék indította őt arra, hogy az egész idő alatt, míg én Nagyárad­tól Arad felé közeledtem, a déli hadsereg valódi helyzetét, különösen pedig azon veszélyt el­titkolja tőlem, mely éppen a reám parancsolt egyesülést eme déli hadsereggel fenyegeté? Ha Kossuth Lajos, a helyett, hogy hadamnak egy részét csak augusztus 9-ére rendeli Aradra, egyszerűen azt tudatja velem, hogy Dembinski Temesvárra vonul vissza: akkor az én három lovas hadosztályom egy éjjeli menet segítségével az összeköttetést Arad és Temesvár közt már 8-án biztosíthatta volna, augusztus 9-én hatalmamban áll az osztrákok bal szárnyát, amelynek akadályozatlan föllépése a magyarok vereségét Temesvárnál eldöntötte, ellensúlyozni. Augustus 10-én pedig már gyalog hadosztályaim is kéznél vannak, és ekkor aztán igazán, mégpedig ugyancsak túlnyomó erővel föl lehetett volna lépnünk, támadólag az osztrákok ellen, míg az orosz főhadsereg előcsapatai még négy nap járóföldnyi távolban időztek![273]

Kossuth – irányomban, csak azon mesterkedett, hogy távol tartson engem a hadi fővezérlettől, de egyúttal önnön személyét az ellenem való fellépése vádja elől lehetőleg mentesítse – bizton arra számított, hogy Bem az én közreműködésem nélkül is győzni fog; és ugyanezért titkolta előttem Dembinskinek Temesvárra hátrálását is, ameddig csak lehetett. Ha Bem győz, akkor törvénytelen kineveztetése fővezérré utólag igazolva lesz, és Magyarország szemeinek okvetlenül a bennszülött hadvezértől el, a jövevény felé kell fordulniuk; a jövevény pedig sohasem válhatott veszedelmessé Magyarország kormány­zójának nyilvános hatalmi állására nézve. Így fejtem én meg a talányt. Nem: „győzni egyáltalán” volt a jelszó, csupán: „győzni idegen fővezérlet alatt.”[274]

S vajon Dembinski valóban önhatalmúan döntött? Dembinski, minden valószínűség szerint, Kossuth tudtával, még inkább szóbeli, vagy titkos utasítására indult Temesvár felé. Ezt bizonyítja, az a tény is, hogy a Szegedről menekülő kormány a pénzjegynyomdát július 31-én még Aradra, majd augusztus 4-én Aradról Lugosra költöztette, tehát Kossuthnak tudnia kellett, hogy Dembinski nem Aradra, hanem Temesvár felé fog vonulni.[275]

De maga Duschek Ferenc, Kossuth pénzügyminisztere is kijelentette, hogy: Dembinski Kossuth utasítására ment Arad helyett Temesvárra.[276] Fel kell tennünk a kérdést: temesvári vereségünkért Kossuthot, a kormányzót milyen felelősség terheli?

(Elgondolkodva vár, majd folytatja.)

Az tény, hogy Kossuthnak mindenképpen menekülnie kellett az országból, ehhez nem fér kétség. Rá még az emigrációban is sokáig szüksége lesz a Hazának… rám már csak a holnapi napig. De ez a nap, a holnapi… (kisvártatva mondja) most már a mai…, ez lesz életem legnehezebb napja! Nincs visszaút! A döntés megszületett. Tegnap, augusztus 11-én este, a nyolcvannál is több főt számláló haditanács két szavazat ellenében jóváhagyta és megszavazta az orosz csapatok előtti fegyverletételt, a Rüdiger tábornoknak írt levelem továbbítását.

Sötét

(Közben Görgey kimegy.)

2. KÉP

Az utolsó haditanács termében vagyunk. Görgey oldalról jön be, csak őt világítja meg egy fénynyaláb. Előre jön, a közönség felé beszél, mintha tiszttársaihoz intézné szavait.

Bajtársak! Az ideiglenes kormány leköszönt. Tagjai, néhány kivétellel, személyes biztonságuk felől aggódva, futásban kerestek menedéket… A vezéri pálca mellé, melyet vitéz csapataim bizalmának köszönhetek, ma a legfőbb polgári hatalmat is kezembe vettem. Minden rám néz most, mint utolsó reményére – én pedig egy esendő ember vagyok – és sohase éreztem ezt annyira, mint éppen ebben a nehéz órában. Remélem, hogy Önök, akik ritka kitartással bátran helytálltak csatákban és ütközetekben, akik jó és balsorsot, örömet és szenvedést megosztottak velem, ma is igazolni fogják bizalmamat, segítenek nekem megkeresni azt az utat, amelyet a keserű szükségszerűség és mindenekelőtt a hadseregünk és a rablásnak és fosztogatásnak kiszolgáltatott haza iránti köteles felelősség előír számunkra. Pénztáraink üresek, hiányoznak a legénység ellátására szükséges készletek, lőszerünk pedig alig elégséges egy kiadós csatanapra. Mindezeket előre bocsátva megkérdezem: megmenthetjük-e még fegyveres kézzel a hazát? Azt mondom: nem. Hősi halált halhatunk, de Európa két nagyhatalmának jól felszerelt hadseregével szemben nem állhatjuk meg a nagyon is egyenlőtlen harcot a siker reményében. Csapataink pénz és ellátás teljes hiányában csakhamar valóban rablóbandává alacsonyodnának, aminek osztrák részről mindeddig jogtalanul neveztek minket.

Barátaim! Előre látom, hogy talán milliók, az elvakultságtól vezérelve azt a tényt, hogy mi segédeszközök híján polgár-társainkat és jogaikat megvédeni gyengék vagyunk, – mondom, milliók árulással fognak vádolni. Talán már holnap fegyvert ad az elvakult gyűlölet egy életemre törő kezébe: mégis szilárd meggyőződésemet követem, és a további vérontást károsnak ítélve arra kérem önöket, akikhez nem férhet a gyávaság vádja, hogy gondosan mérlegeljék javaslatomat, mely a szorongatott hazának legalább a békét hamarosan meghozhatja…[277]

Most pedig elfogadásra felolvasom a fegyverletétellel megbízott orosz hadtestparancsnoknak, Gróf Rüdiger tábornok úrnak írt levelemet.

Tábornok úr!

Ön bizonyára ismeri hazám szomorú történetét. Megkímélem Önt mindazon végzetszerű események fárasztó ismertetésétől, amelyek minket egyre mélyebben vittek a kétségbeesett küzdelembe, eleinte törvényes szabadságainkért, azután létünkért.

A legfőbb katonai és polgári hatalmat átvettem. Ezen körülményt én legjobb meggyőződésem szerint felhasználom arra, hogy embervért kíméljek, hogy békés polgártársaimat, kiket tovább is megvédelmezni gyönge vagyok, legalább a háború iszonyaitól megszabadítsam azáltal, hogy az orosz csapatok előtt föltétlenül leteszem a fegyvert. Ezen alkalommal Őfelsége, a cár nagylelkűségébe vetem bizodalmamat, hogy ő azon számos derék bajtársaimat, kik, mint korábban osztrák tisztek, a viszonyok hatalma által ezen Ausztria elleni szerencsétlen harcba belesodortattak, nem fogja egy bizonytalan sorsnak és egy mélyen megszomorodott nemzetet, mely az ő igazságérzetéhez folyamodik, nem fog ellenségei szilaj bosszúvágyának védtelenül kiszolgáltatni. Talán elég lesz, ha egymagam leszek ennek áldozata…[278]

(Kicsit vár, majd folytatja.)

Magukra hagyom most önöket, nehogy jelenlétemtől zavarva javaslatomat kevésbé alaposan mérlegeljék, és mindenekelőtt arra kérem önöket – kötelezve magam, hogy határozatuk értelmében fogok cselekedni –, hogy ne áltassák magukat rózsás reményekkel, mert lehet, hogy utunk a vérpadra vezet.[279]

(Görgey kimegy, elhagyja a színpadot.)

Sötét

3. KÉP

Ismét Világoson, a Bohus kastélyban vagyunk. Görgey fel-alá járkál, majd előre hajolva megáll.

Egyre csak azt ismételgetem magamban, hogy a nemzeti becsület szempontjából mennyire szükséges a fegyelmet a hadseregben az utolsó pillanatig csorbítatlanul fenntartanom, s hogy nehogy erőt vegyen rajtam a kínzó kétely, vajon elég lesz-e saját személyem áldozatul felkínálása alárendeltjeim életének megváltására… (Kicsit vár, majd újra vádolja magát.) Ismét vétkeztem! Elaltattam lelkiismeretemet, veszélyérzetemet! Mert mi a biztosíték arra, hogy Miklós cár elfogadja felajánlott életemet; honnét tudhatom azt, hogy vajon nincs-e egyezmény az orosz cár és a Habsburg uralkodó között a foglyok kiadatására? Ha pedig tisztjeim és tábornokaim is Julius Jacob von Haynau (gúnyosan) táborszernagy úr, a bresciai hiéna kezére kerülnek, aki magyarországi működését is akasztással kezdte…[280] miben reménykedhetünk? A keménykezű Görgey most mégis „elnézően” nem szólítja fel a hadsereg tábornokait és törzstisztjeit a távozásra, a menekülésre. Miért nem? Mert fél! Mert a „rettenthetetlen” Görgey nem bízik önmagában! Nem hiszi el, hogy a fegyverletételt tisztjei önfeláldozást is vállaló példamutatása nélkül fegyelmezett hadirendben végre tudja hajtani. Már pedig ez most mindennél fontosabb! Nagy a tét! Nagyon fontos, hogy az 1848-49-es szabadságharcunk, s e honvédelmi harc levezényelt befejező aktusa, a világosi-szöllősi fegyverletétel az orosz seregek előtt, azaz ország – világ előtt rendbontás nélkül, fegyelmezett katonai rendben történjen meg! A félelmem pedig jogos! Nincs néhány órája, hogy nem sokkal Florov távozása után, lázadást jeleztek a táborban, a honvédek között, parancsom, az orosz előőrsök békés fogadtatása miatt…

A hadsereg egyszerű katonáit tény, hogy nem fenyegeti a kivégeztetés közvetlen veszélye. Azonban: mivel egy szétszéledt sereg rabolhat, fosztogathat… ha megszűnik a fegyelem, a rend, s a katonai tisztesség helyébe a kiszolgáltatott, éhező ember félelem diktálta ösztönei lépnek… ezért, igen, őket minden körülmény között egyben kell tartanom, a legnagyobb katonai szigort kell érvényesítenem a fegyelem és rend megőrzése érdekében… és ez meg is fog történni, ahogyan ezt eddig is megtapasztalhatták katonáim. Szigorom természetesen csak a gyávákra és nem a bátor és hűséges katonáimra vonatkozik, akik mint a csatákban, most is tudják majd vezérük és hazájuk iránti kötelességüket. Önvédő harcunkat tisztességgel kell és fogjuk befejezni!

Vezérkari tisztjeimnél elég volt egy pillantásom, és beosztottjaim azonnal a kötelesség és tisztelet különös férfias alázatával tekintettek rám, úgy, mint fővezérükre, akinek feltétlen engedelmességgel tartoznak. Tudtam, hogy megbíz-hatok bennük. Velem együtt megedződtek, már nem az életük volt a legfontosabb, hanem a becsület, a kötelesség, a bajtársiasság, küzdelmünk szent célja: a hon védelme. És ezt vallják azok a tábornokok is, akik még magyarul sem tudnak, más nemzetek fiai; a magyar ügy mégis egyesítette őket, a Szent Korona eszmeisége, a Szent Koronához való tartozás érzete, az Istenhez tartozásuk közös érzete, az Igazság, az Élő Égi Igazság jegyében folytatott küzdelem nemes kihívása… és persze nem mellékesen egy magyar lány, egy magyar kedves, egy magyar feleség… időtlen énjük[2] égi asszonyai…

(Lehajtja fejét és önmagát vádolva folytatja.)

És mégis, bánt, hogy tisztjeimet nem szólítottam fel a távozásra. Ismét csak önmagamra gondoltam, legfontosabb feladatomra: arra, hogy a hadsereget egyben kell tartanunk! Igaz, néhány tisztemet, nevezetesen azokat, akik nem szülő-hazájukat gyászolták Magyarország bukásában, felszólítottam a távozásra, de egy sem akart a maga megmentése kedvéért önként elszakadni barátaitól és bajtársaitól… és az sem menthet fel engem, hogy a tegnapi haditanácson az utolsó mondatom szavaival lehetséges sorsunkra, a vérpadra utaltam, és hogy önszántukból bármikor elmehettek volna. Épp Leiningent szólítottam fel a távozásra, amikor egy közbe kiáltás: „Gazember, aki távozik” – mindenkit ott tartott… és én nem tettem ez ellen semmit! [281]  [282]

Óh, Barátaim! Most hirtelen egyszer csak nem a harcról, nem a férfias küzdelemről, hanem a gyávaság és árulás gyanúját is magával hordozó megadásról, a hozzátok nőt, szinte a testetek részeivé váló fegyvereitek ellenség előtti letételéről, harci zászlóitok, lovaitok hadizsákmányként való átengedéséről lett szó. Bizonytalan jövőt, civil kiszolgáltatottságot, megaláztatást, nincstelenséget, üldöztetést, rabságot, vagy halált ígérő jövőt tudok csak nektek felkínálni, önfeláldozó, a fáradalmakat, a testi-lelki és szellemi megerőltetést igénylő, s akár a sebesülést vagy halált is vállaló eddigi szolgálataitok fejében, amit egytől-egyig mindnyájan magyar hazánkért önként vállaltatok.

 (Leül az íróasztalához.)

Alig néhány órával előbb, ahogy estébe kezdett hajlani az idő, szükségét éreztük – barátaim és bajtársaim csakúgy, mint én –, hogy önként vállalt sorsunk beteljesülésének előestéjén kölcsönösen és ünnepélyesen egy lélekemelő utolsó „istenhozzádot” mondjunk egymásnak. A kastély nagytermében gyűltünk össze…

Barátaim szerint magatartásom mindig hideg, komoly és tekintélyt parancsoló volt, vonásaimban a belső rázkódásnak még a legkritikusabb pillanatokban sem volt látható semmi nyoma. Mindig úgy látszott, mintha minden érzést visszafojtva, csupán a józan, számító észt engedném magamon uralkodni… Igen, soha nem engedtem betekintést a külvilágnak arra, hogy mi zajlik a lelkem mélyén. Gúnyos, cinikus szavaim védőbástyaként takart el mindent, ami érzelem volt bennem… Most azonban csak hallgattam. Háborgó lelkemben fegyvertársaim és hazám bizonytalan jövője iránti aggodalmaim kavarogtak. Most is példát kellett volna mutatnom tisztjeim előtt, mint máskor: a férfias egyenesség és bátorság, s a sorsunkkal, végzetünkkel való szembenézés és vállalás erkölcsi erejének határozottságát! Én azonban leverten és zárkózottan ültem, sebesült fejemet kezemre támasztottam, s majdnem semmit sem beszéltem, és semmit sem ettem. Csupán egyetlen gondolat villant fel bennem, előbb halványan, majd egyre határozottabban: nem Kossuth, hanem az én fejemen lett töviskorona a hatalom koszorúja…[283]

Aztán lassan megnyugodtam: a legnagyobb áldozatot nekem, és csak nekem, mint a harcoló magyar seregek fővezérének, kell vállalnom és én vállalni is fogom!

Görgey Artúr! Ne dicsőítsd magad! Nem tudhatod, hogy mit tartogat a közeljövő számodra, a fegyverletétel tisztjeire, s a volt kormánytagokra. Egyébként is: ezekkel a kérdésekkel most már nem szabad tovább foglalkoznod! Nem csak azért, mert saját magad helyzete számodra még csak harmadrendű kérdés sem lehet, hanem azért is, mert beosztottjaid féltésével már elkéstél! Holnap… azaz ma délelőtt vezetéseddel és vezérkarod vezetésével hadtesteid fegyelmezett rendben el fognak indulni északi irányba, Világosról Újpankota, majd a szöllősi Malom-csatorna felé, hogy Rüdiger orosz hadtest-parancsnok és csapatai előtt letegyék a fegyvert… Minden elkésett intézkedésed zavart idézne elő, ezt pedig már nem engedheted meg magadnak. (Önmagának válaszol.) Valóban… Készüljünk hát fel az utolsó csatára! Mert ez egy „fegyver nélküli” csata lesz, a lélek csatája a kényszerű tényekkel.

(Felkapja a fejét, mintha még kapaszkodhatna egy utolsó szalmaszálba.)

De hiszen még nem késtem el: a török határ felé még mindig kitörhetünk!… (Hirtelen elhallgat, kivár.) Miket beszélek?! Nem! Nem! Nem! (Kiáltja.) Magyarországon kívül sem nekem, sem – ameddig én parancsolok – a hadseregnek nincs semmi keresnivalója; mert ez a hadsereg nemzeti hadsereg, és én – aki magyar vagyok magam is – mint parancsnok kötelességemnek tartom a hadsereget minden oly lépéstől visszatartani, amellyel magyar nemzeti jellegét megtagadná. Csalódtam volna, mikor azt hittem, hogy a nemzet igazi és elidegeníthetetlen nagysága a következő dolgokon alapul:

– a magyar embernek az elleni mély ellenszenvén, hogy elhagyja hazáját, még akkor is, ha itthon a halál, a hóhér keze várja;

– azon a nemes bátorságon, mellyel a magyar ember megküzd balsorsával, és ha le nem küzdheti, törhetetlen lélekkel elviseli;

– azon a férfias önmegtagadáson, mellyel a magyar ember a maga kikerülhetetlen végzetével – mihelyt felismerte – önként és nyugodt elszántsággal szembenéz?

Engem ez a hit bírt rá, hogy még csak fontolóra se vegyem a Törökországba való, még mindig lehetséges áttörést, nemhogy megpróbáljam; és hogy az önkéntes fegyverletételt válasszam a kényszerű helyett. Az osztrákoknak pedig azt a tisztességet, hogy fegyvereinket kezünkből átvegyék, Oroszország fegyveres beavatkozása után, lehetetlen megadnom. Ehhez a tisztességhez való jogosultságukat már abban a pillanatban elvesztették, mikor a tavaszi hadjáratban megtört bátorságukat nem a tulajdon erejükbe vetett bizalmon, hanem csak az Oroszország közeli megmentő segítségébe vetett reményen tudták újra felébreszteni.[284]

… És hogyan bízhatnánk hazánk jövőjében, ha az osztrákok előtti fegyverletétellel, mintegy behódolva, elismerjük, hogy minden további követelésünkről, még ha erőszak hatására is, de fejet hajtva lemondunk? Csak az oroszok előtti fegyver-letételről tárgyalhatunk, ezt kívánja a nemzet tisztessége, s csak ez lehet a nemzet minden jövőbeli követelésének alapja…

(A közönség felé fordul.)

A minisztertanács augusztus 10-i ülésén döntött: ha az oroszok nem közvetítenek az osztrákok felé, és ha a temesvári ütközet vereséggel végződik, a magyar hadsereg az oroszok előtt leteszi a fegyvert.[285] A nemzethez intézett utolsó kiáltványában Kossuth is ekképpen fogalmazott:

„A szerencsétlen harcok után, amelyekkel Isten a legközelebbi napokban meglátogatta a nemzetet, nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményében folytathassuk.”[286]

Nem csak én, nem csak tábornokaim, és nem csak az a hetvennél is több törzstiszt és tábornok, akik a haditanácson kettő ellenében, megszavazták az oroszok előtti fegyver-letételt, és nem csak a minisztertanács, de kiáltványában maga Kossuth Lajos is elismerte: nincs többé remény… Más szóval: nem maradt más lehetőségünk, csak a fegyverletétel. Nagyon remélem, hogy véleményét Kossuth később sem fogja megváltoztatni, amikor már biztonságos helyről fog visszatekinteni elhagyott hazájára és népére…

Miután beleegyező, reményt vesztett sorait papírra vetette, Kossuth engem teljhatalmú diktátorrá léptetett elő, minden katonai és polgári hatalmat rám ruházott. Megjegyzem: ezt csak ismételt kérésemre, Csány közbejárására tette meg. E felhatalmazás nélkül, pusztán, mint a magyar hadak fővezére, hogyan tárgyalhattam volna a fegyverletételről az egész ország nevében? Megkaptam azt a hatalmat, amellyel már ő is csak papíron rendelkezett. Egy napra teljhatalmú diktátor lettem, de csak az után fél nappal, hogy ő titokban elindult az országhatár felé. Hát ennyire nem hitt a szavaimban, ennyire nem bízott bennem, ennyire FÉLT tőlem?

Kossuth kiáltványa után nekem is meg kellett írnom a szabadságharcunkat lezáró kiáltványomat a néphez.

(Előre jön.)

Polgárok!

Magyarországnak eddigi ideiglenes kormánya nincs többé. A kormányzó és a miniszterek ma hivatalaikról s a kormányról önként lemondottak. E körülmény által kényszerítve, a katonai főparancsnokság mellett ma a polgári hatalmat is ideiglenesen általvettem. Polgárok! Mindent, mit súlyos helyzetünkben hazánkért tenni lehet, megteszek, harccal vagy békés úton, akként, amint a szükség fogja parancsolni; mindenesetre úgy, hogy a már annyira megfeszített áldozatok könnyíttessenek, az üldözések, kegyetlenkedések és gyilkosságok megszüntessenek…

Polgárok!

Mit Istennek megfejthetetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal s az öntudat azon boldogító reményében, hogy AZ IGAZ ÜGY ÖRÖKRE VESZVE NEM LEHET!  Polgárok! Isten velünk! [287]

Sötét

4. KÉP

1867. július 19-én Klagenfurt közelében, Viktringben vagyunk, az erdőszéli kis vidéki házban, ahol száműzetésében Görgey él, Görgey dolgozószobájában. Íróasztala ugyanúgy van elhelyezve, ahogyan az első felvonásban. A kisasztal a két székkel szintén ugyanott van, mindössze a falak díszítése a berendezés más. Az íróasztal mellett egy könyvszekrény áll, tele könyvekkel, előtte egy fogas, rajta felakasztva 49-es katonai zubbonya. Balra a háttérben egy fekvő kanapé. Az idős Görgey izgatottan járkál fel-alá a szobában.

Azok után, hogy István öcsémmel, aki képzett jogász, megállapítottuk, hogy az 1867. június 9-i magyar királyi köz-bocsánat rám nem vonatkoztatható, most egyszerűen nem akarom elhinni… 18 év számkivetés beletörődő nyugalmából látogatóim – a klagenfurti rendőrfőnök és a zsandár-parancsnok – egyetlen mondata most úgy kizökkentett, hogy nem ismerek magamra. Így még senki nem látta a megfontolt Görgeyt. Élőszóval, hivatalosan tudtomra adták, hogy a Bécsből érkezett felsőbb parancs értelmében ezentúl szabadon járhatok-kelhetek, költözhetek,  helyhez kötöttségem megszűnt![288]…      

1867. július 19. – Görgey Artúr a mai naptól újra szabad ember!…

Tizennyolc év számkivetés, munkanélküliség! Mit számít! Még ma, mint szabad ember, a klagenfurti éjjeli vonattal utazom Magyarországra. Kicsi lányom, Bertám, Leporellóm, Ö fog engem elkísérni. Remélem, már csomagol, de csak a legszükségesebbet, néhány nap után úgyis visszajövünk Etelkámhoz, hogy felkészüljünk végleges áttelepedésünkre… Már meg sem tudom mondani, hogy mikor voltan utoljára ilyen boldog… Ha egyáltalán szabad nekem boldognak lennem, akkor, amikor hamarosan szembesülök hazám fiaival, lányaival, akiknek szemében én a magyar haza megrontója, gyáva hóhéra, ÁRULÓJA vagyok. Mi más lehetnék, hiszen Kossuth már 1849. szeptember 12-én leírta híres viddini levelében: „Szegény szerencsétlen hazánk el van veszve. Nem az ellenség ereje, hanem árulás és alávalóság által esett el. Óh, hogy ezt meg kell érnem, s nem szabad még meghalnom! Én Görgeyt a porból emelém fel, hogy magának halhatatlan dicsőséget, s a hazának szabadságot vívjon ki! S ő Magyarország gyáva hóhérává lőn.”[289]…

A Czartoriszky hercegnek írt levelében írt ennél még cifrábbakat is:

„Egy újabb szégyene a Habsburgoknak: még Görgeyből sem tudtak árulót csinálni; őket még ezen irtózatos ember is megvetette… A Habsburg-ház újabb története oly határtalanul gyalázatos, hogy még ezen átkozott rabló bandita morálja is szégyenelt vele cimborálni… Damjanich! Leiningen! Pöltenberg! Kiss! Aulich! Láhner! Csány! Vécsey!… és ti többiek, a legbódultabb és legoktalanabb árulás vakhitű áldozatai, mutassátok fel gyakran sápadt árnyékaitokat az éj homályában az árulónak és öntsétek el gyávasággal bűnös keblét, hogy Isten bírói székét rettegve, halált óhajtson, és soká ne merjen meghalni.”[290]

Ennyire gyűlölt… vagy legalább gyűlöltetni akart engem Kossuth! – és el is érte célját. Még az olyan kiváló költőnk, mint Vörösmarty Mihály is a hatása alá került: „Görgeynek hívják a silány gazembert,/ Ki e hazát eladta cudarul./ Kergesse őt az Isten haragja/ A síron innen és a síron túl./  Kergesse őt a balszerencse, mint/ Szilaj kutyák a felriadt vadat,/ Éljen nyomorbul s kínbul mindhalálig/ És ha elhal, verje meg a kárhozat.”[291] – írta rólam, bár később megkövetett engem. S ha a nyomor szó szerint nem is, de a szegénység, s erősebben a kín beteljesült rajtam. És mégis, Vörösmarty lángoló szavai ma is élnek bennem: „itt élned, halnod kell!” De az „ITT” nekem csak a magyar hon lehet… És én erre vártam a 18 év minden megélt pillanatában. Hogy e varázsszó éppen én rajtam mind e mai napig be nem teljesedett: az sem nem az én érdemem, sem nem az én bűnöm…[292] Kossuth valóban elérte, amit akart. Szavai szinte mindenki más szavát hiteltelenné tette, miközben az ő mondatai mélyen beívódtak a nemzet lelkébe. Valótlan állítása lényegét, hogy szabadság-harcunk az én árulásom következtében bukott el, az emberek szemében megerősítette az az általam teljességgel befolyásol-hatatlan tény, hogy fegyvertársaimat Aradon, október 6-án kivégezték, én pedig amnesztiát kaptam…

Az árulás irtózatos gyanúja ellenében pedig nem maradt más fegyverem, mint szavam és életem. Szavam, mellyel ünnepélyesen kijelentsem, hogy amnesztiámban épp oly ártatlan vagyok, mint az október 6-a szörnyűségeiben. Életem: hogy ezen kijelentésemet lehetőség szerint bebizonyítsam. Ha véget vetek életemnek, azzal jogot adok rágalmazóimnak azt mondani, hogy a lelkiismeret furdalásai bírtak az öngyilkosságra. Nekem tehát élnem kell – hacsak avégett is –, hogy mindazoknak, akik bennem hittek, vesztett vagy megrendült hitüket visszaadjam, újra megszilárdítsam.[293]

Szegény Psotta Móricz… ezredes, tüzérségem főnöke! Ő már nem tudta elviselni a sanyarúságot és megaláztatást. Kisétált a Buda ostrománál hősi halált halt honvédek közös sírjához és szíven szúrta magát… (Elkeseredetten.) Véssétek fel az emlékkövére:

„Kenyér helyett követ…”![294] (Kicsit vár.) Mintha ez rám is vonatkozna…

Én megírtam a magam Igazságát. A becsületem kívánta meg, hogy a történteket, ahogyan én átéltem, és ahogyan akkor gondolkodtam, papírra vessem, s hogy megcáfoljam az ellenem felhozott vádak igaztalan, lehetetlen voltát. 1852-ben az Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben című könyvem, néhány hete pedig a Gazdátlan levelek című írásom került kiadásra. Azonban ahogyan az előbbi, úgy a mostani írásomhoz sem fűzök nagy reményeket, nem remélem, hogy az irányomban felgyülemlett gyűlölet, ha csak kis mértékben is, de hatásukra valamelyest csökkenne. Az igazságot mégis le kellett írnom, de ez nem jelenti azt, hogy hiú reményekben ringatnám magam… Én nem reméltem és nem remélek ma sem, soha semmit. Mert ameddig akaratom elhat, nem szorulok rá, s túl azon, nincs rá alap…[295]

Nem sokkal Klagenfurtba érkezésem után, 49. karácsony estéjén írtam szeretett öcsémnek, Istvánnak: „emlékszel-e még öcsém, azon mondásomra, hogy nekem – bármerre is dőljön el hazánk sorsa – mártírszerep fog jutni”. Jutott is. De ennyire kínteljesnek nem véltem volna. Akasztófát, golyót, vagy örök börtönt vártam, rövid szenvedések után örök nyugalmat. De jelen állapotom százszorta rosszabb mind-ezeknél! Kitéve minden vadállat buta szamárrúgásainak, tört erővel, minden oltalom nélkül, és mi a legfájóbb, tapasztalni azt, mint kárhoztatnak engemet éppen azok, akikért számtalanszor kockáztattam életemet; állapotom hasonló egy dermedetben szenvedő tetszhalottéhoz, aki fültanúja legjobb barátai rendelkezéseinek eltemettetése iránt. De hagyjuk ezt! Lelki erőm ezen sorsnak is meg fog felelni; de bármi legyen a vége, az lesz mindég vezértüzem, ami eddig volt: egy isteni eszmét valósítani meg hősi akarattal, kicsiben, nagyban, amint a sors méri[296]…

(Kisvártatva így folytatja.)

Augusztus 15-én vittek Nagyváradra, hogy az orosz hadvezér, herceg Paszkevics altábornagy elébe vezessenek; és ámbár eleinte heves szemrehányásokkal halmozott el fegyveres ellenállásom megátalkodottsága miatt, kereken kijelentette, hogy ez által mind a magam, mind a társaim életét eljátszottam: mégis rögtön áttért meghódolásunk önkéntes elhatározásának méltánylására. Szavait azzal a – részemről sem közvetve, sem közvetlenül nem keresett – ígérettel végezte, hogy közbeveti magát kegyelemért, de egyedül számomra. Alig telt el nyolc nap, és egy orosz tiszt azt az üzenetet hozta, hogy őfelsége, a cár megkegyelmezett nekem; továbbá, hogy őfelsége, a cár elsőszülött fiát, a trónörökös-nagyherceget azzal a küldetéssel bízta meg, hogy őfelsége, az osztrák császár bocsánatát is eszközölje ki számomra, és hogy ha ez nem sikerül, engem őfelsége, a cár parancsából Orosz-országba visznek. Bécsben ez a lehetőség olyan izgalmat szült, hogy a minisztertanács, kénytelen-kelletlen, nekem kegyelmet adott.[297] Íme, megkegyelmezésemnek politikai háttere.

Az említett tiszt pedig elkérte kardomat, és tudtomra adta herceg Paszkevics tábornagy őfőméltóságának azt az óhaját, hogy vegyem le a honvédegyenruhát, és ezen túl polgári öltözetben járjak.[298] Csakhogy nekem ott és akkor még polgári ruhám sem volt, ahogyan tisztjeimnek sem, ráadásul az osztrák kincstár nemcsak hogy megélhetésemről nem kívánt gondoskodni, de az útiköltségből is csak az én személyem szállításának költségét fedezte. Klagenfurtba érkezésünk után, lakhatásunk költségeiről és a legszükségesebb bútorok beszerzéséről is, – amelyben többek között báró Kurczendorfer őrnagy térparancsnok is segített, akinek ettől fogva felügyelete alá tartoztam – magunknak kellett gondoskodnunk…[299]  (Mesélve  folytatja.)

1849. augusztus 29-én indult el a három kocsiból álló szomorú menet Nagyváradról. Az elsőben engem vitt Andrássy Norbert osztrák őrnagy, a bakon, a kocsis mellett egy osztrák császári vadász ült, töltött fegyverrel. A második kocsiban ült feleségem, Etelka; Markusovszky Lajos doktor, aki a még mindig nyílt sebemet kezelte, és a beteg Görgey Kornél alezredes; míg a harmadik kocsiban hűséges inasunk, George, poggyászainkkal és csomagjainkkal.[300] Utunk, osztrák utasításra, nagy kerülővel Bécsen keresztül vezetett. Itt különös dolog történt… Amikor kiléptem a bécsi fogadó ajtaján, amely egy éjszakára szálláshelyünkké volt kijelölve, hogy Andrássy őrnagy engedélyével, Guido bátyámat internálásom előtt meglátogassam – esküvel ígérve, hogy ezt követően szálláshelyemre visszatérek –, azt láttam, hogy a fogadó előtti tér és még a környező utcák is tömve vannak férfi közönséggel. S amikor emiatt a kocsi, amelybe beszálltam, csak lépést hajthatott a sűrű tömegen keresztül, a férfiak síri csöndben mind kalapot emeltek. A közönségnek ez a magatartása mindvégig megtartotta tiszteletteljes, s egyszersmind tapintatos, csöndes jellegét.[301] Először személyem iránti tisztelet jeleként magyaráztam a történteket, azonban rá kellett jönnöm, hogy ez a köszönő tiszteletadás minden valószínűség szerint nem nekem, hanem Kossuthnak, illetve a magyar Országgyűlésnek szólt. Aki, és amely hatásával elérte, hogy a valódi kormány és országgyűlés nélküli Osztrák Császárságban, követelésre, létrejöjjön az osztrák nemzeti kormány, s hogy ezentúl az osztrák polgárokat is az alkotmányos Magyar Királyság jogaihoz hasonló jogok illessék meg. No, ez az osztrák nemzeti kormány akart Olmützben, törvénysértő módon, a Pragmatica Sanctio ellenében, az egyenrangúság helyett, a magyar kormány fölébe kerekedni…[302] Az említett „tüntetés” miatt viszont Schwarzenberg parancsára azonnal tovább kellett utaznunk Klagenfurt felé, ahová szeptember 8-án érkeztünk meg…

Hat évig ellátatlanul maradtam, mert nem voltam hajlandó kérvényezni a fogolytartást attól az uralkodótól, aki baj-társaimat jogi alap nélkül kivégeztette… Pedig eltartásom kérvény nélkül is természetes kötelessége lett volna a fogva-tartónak. (Keserűen folytatja.) De egyszer mégis csak eljött a pillanat, amikor a tartalékok, a kölcsönök elfogytak, azt pedig hogy munkát vállaljak, sorra megakadályozta a bécsi udvar. Így nem maradt más hátra, mint az, hogy az eddig önérzetből visszautasított kérvényt végre meg kellett írnom. Igen… Ebben azt kértem, hogy vagy ne gördítsenek akadályt munka-vállalásom elé, vagy gondoskodjanak az ellátásomról. Ekkor már két kicsi gyermek édesapja voltam…

(Széttárja karjait és önfeledten mondja.)

De félre most már a múlttal! Félre a gondokkal! A legfontosabb, hogy végre visszatérhetek Hazámba, amelynek szabadságáért kardot ragadtunk és életünket is felkínálva harcoltunk, mindaddig, amíg lehetett, sőt, azon túl is, becsületből… Örülök, de nincsenek illúzióim… Időben be kell szereznem egy bokszert… ha szükség lenne rá…

(Kis szünet után folytatja.)

Csak kölcsönpénzen tudok családommal hazaköltözni Magyarországra,[303] és arra szorulok, hogy családom lakhatásával bizonytalan ideig István öcsém és unokaöcsém terhére legyek. És abban is csak reménykedhetem, hogy ha hazámba visszatérek, valóban lehetőségem nyílik majd arra, hogy végre természetes módon, becsületes munkámmal tartsam el négytagú családomat, hogy magam biztosíthassam szerény megélhetésünket. A könyöradományokon tengődőnek sorsában – amíg ép a testem, lelkem – csak meg nem nyugodhatom… Amihez értek, némi részt elméletileg és gyakorlatilag is: erdei-, mezei-, szőlei gazdászat, kertészet… bánya, a vasgyár-ipar különféle ágai, földművelésnél segédkezés, továbbá szóba jöhetnek mindazon iparágak, melyek valami vegytani processzusra vannak alapítva. Erős oldalam a tűzzel való bánni tudás, az acélforrasztás… egyszóval a reál-tudományok és ismeretek valamiféle elmélete és gyakorlata, ami internálásom ideje alatt eddig foglalkoztatott.[304]

… Hazatérésem lehetősége boldogsággal és örömmel tölti el lelkem, bár tudom, hogy nekem már saját hazámban sem lehet jövőm. Nem lehet, amíg élek. Talán lesz halálom után, ha rágalmazóim a dolog természete szerint egymásba kapván, álorcáikat kölcsönösen letépik, s e szerencsétlen elárult nép magához térve, jobban kinyitja szemét.[305]

(Gondolkodva folytatja.)

Igen. Végre megértem ezt, hogy magam le tudok mondani, és megnyugodni bármily nehéz végzetemben. És valóban le is mondottam, meg is nyugodtam. E lemondás, e megnyugvás alatt azonban csak annyit kívánok értetni, hogy én – ami 48 – 49-ki cselekedeteimet, tiszta szándékaimat és törekvéseimet, valamint dugába döntött hazafiúi jó hírnevemet illeti – elismerésre, helyreigazításra, restituálásra, míg élek, nem tartok többé számot. Mindössze is azt kívánom, hogy gyermekeim a hazában boldoguljanak. Megnyugvásomon mindössze csak ennyit kell érteni, a világért se többet. Nehogy majd újra csalatkozzék bennem, valamint csalatkozott akkor az, midőn netalán azt várta tőlem, hogy én mind abból, mit munkámban Dembinski szerződ­tetésének, – az április 14-ei határozatnak, – a déli hadsereg nem Komárom, hanem Szeged felé összpontosításának, – Bem tábornok alattomban fővezérré lett kineveztetésének, – az oroszok elé vitt békeajánlatoknak, s több efféléknek valódi indokaira és érdemére nézve kinyilatkoztattam, akár csak egy hajszálnyit is kárhoztassak, avagy visszavonjak.[306]

Hanem hogy gyermekeim vajon boldogulnak-e majd a hazában? – kétségek gyötörnek. Két évet voltak távol tőlem. Akartam, hogy Magyarországon éljenek, mert tudtam, hogy csak magyar népem környezetében szökkenhet szárba bennük, és még a gyermekkor fogékony időszakában, a hazájuk és népük, s a magyar nyelv iránti oldhatatlan szeretetük… Ismét tévedtem… mert engem ugyan valamelyest felvértezett a Teremtő arra, hogy saját népem megvetésének mérhetetlen súlyát egy életen át lelkemben cipeljem és alázattal elviseljem, de ha ugyanaz a gyűlölet, harag és megvetés sújtja gyermekeimet, a „nemzet árulójának” gyermekeit… ennek elviselésére ők még gyengék, védte-lenek…

Kínteljes felismerés társult eddigi lelki szenvedéseimhez…

(Visszatér a mába. Ismét leül a kis asztal mellé, vizet tölt magának, néhány kortyot iszik, majd mesélve folytatja.)

Most már tudom, hogy sorsának talán messze jövőre kiható balrafordultáért a nép mindig csak egyeseket tehet felelőssé, mivelhogy a mely nemzet konkrét „énül” önmagára vetne, az saját nemzeti életének fonalát szakítaná ketté. Éppen ez okon némileg kötelessége minden ildomos népvezérnek a majdan netalán többé ki nem kerülhető katasztrófának alkalmatos bűnbakjáról jó előre gondoskodnia. Most már tudom, mennyire a képtelenséggel határos gondolat részemről azt várni a betegtől, hogy a keserűnél keserűbb labdacsokat oly orvos kezéből vegye be, kit ő nemcsak hogy nem hivatott, de sőt, a közhír után indulva, méregkeverőnek tartott.[307]

(Megáll, elgondolkodik, felállva, indulatosan folytatja.)

Görgey! Görgey! A mindig logikus tábornok most mintha ellentmondásba került volna önmagával. Nem te írtad le könyvedben a következő szavakat:

„… egyedül az ismeret fáján teremhet öntudatos, életrevaló törekvés egyeseknél úgy, valamint egész népeknél…”?

Most akkor valójában szükség volt-e… szüksége van-e a nemzetnek bűnbakra, vagy a nemzeti öntudat erejével a népeknek mindenkor szembe kell néznie az igazsággal?

(Gondolkodás után válaszol önmagának.)

Valóban… Amikor ezeket a sorokat leírtam, akkor nem szívem és hitem, hanem helyzetem és állapotom szerint fogalmaztam.  Azzal, hogy a bűnbak szerep szükségességét elismertem, úgy tűnik, hogy felmentettem Kossuthot az igaztalan vád felelőssége alól, és ezzel nem csak az Igazságot, de önmagamat is megtagadtam! (Elgondolkodva mondja.)

Talán így is van… Megbékélést kerestem a világgal… Csakhogy a bűnbak szerepet Kossuth mérte rám, és a bűnbak-szerep szükségességének látszat-körülményeit is ő teremtette meg. Nekem pedig nem maradt más választásom. Ha a nemzeti öntudat még gyermeki szinten ébredezik, vagy ha még ráadásul, megtévesztve, ezen a szinten is kívánják kezelni és tartani, akkor kellhet a bűnbak és én ezt el is vállaltam. Elvállaltam, hisz ennyi év meddő harca után mi mást tehettem volna, mi mást is tehetnék…

Ha azonban rajtam múlna, akkor népem öntudatát felnőttként kezelném és tisztelném, mert igaz hitem szerint mindenkor az igazság talaján kell állnunk. Ha Kossuth, akinek szavát éltető nedűként itta a nemzet, később is azt az igazságot, azt a tényt tárja a nyilvánosság elé, amelyet búcsú kiáltványában is megfogalmazott: hogy a birodalmi osztrák haderő csak úgy volt képes arra, hogy a magyar szabadság-harcot legyőzze, hogy orosz segítséget kérve, két birodalom egyesült haderejét vonultatta fel ellenünk; akkor Kossuthnak hatalmában állt volna, hogy szavaival a magyar nemzet önerejében való hitét – a fegyveres harc bukása ellenére is – megerősítse, nemzetünk erkölcsi győzelmét felfedje, megmagyarázza és felmagasztalja… De nem ezt tette! – mondják, politikai megfontolásból…

(Elgondolkodva folytatja.)

Igen, én ebben a „megközelítésben” véltem megtalálni lelkem békéjét, nemzetemet és Kossuthot is beleértve. Az Igazságért pedig mindaddig harcoltam, amíg annak értelmét láttam, de harcom immáron értelmetlenné vált. De ez nem azt jelenti, hogy ne bíznék abban, hogy nemzetem egykor majd rájön, hogy becsapták… (Sokáig hallgat.)

Leiningen barátsága jut mos eszembe! Ő kivégzése előtt sem tagadott meg engem! Egyik utolsó levelében, amelyet sógorasszonyának írt, ezeket a sorokat vetette papírra: „Ha meg kell halnom: meg fogok halni atyáim hitében és egy Leiningen bátorságával… És még egy kérésem van hozzád, drága Klárám! Ne írj nekem semmi olyat, ami kételyt, avagy gyanúsítást fejez ki Görgey irányában! Hagyd meg nekem ezen férfiú nagy jelleme felőli hitemet…”[308]

Harangszó. (Sokáig vár, majd keserűen folytatja.)

Károly hősként, mártírként halhatott meg… neki megadatott… Ő méltónak ítéltetett arra, hogy nemzetünk mártírja legyen… (Ismét hallgat.)

Én Világos óta nem sírtam. Minek is sírtam volna, mit is. Bajtársaim sorsát? Hiszen legszebb sorsuk jutott. Mártírként haltak el, mint elösmert Hősök: megmaradt legalább becsületjök, holott rólam még azt is leszaggatták, és szaggatják még folyvást…[309]

Zene: 54.a és b KORÁL  (Szerkesztett változat. A korál szövegét egy hang mondja.  A második versszak, egy „átmenet” után, az 54.b korál befejező része alatt hangzik el.)

Haupt voll Blut und Wunden,
Voll Schmerz und voller Hohn,
O Haupt, zu Spott gebunden
Mit einer Dornenkron,
Haupt, sonst schön gezieret
Mit höchster Ehr und Zier,
Jetzt aber hoch schimpfieret,
Gegrüßet seist du mir!

Ó fő, vérrel és sebbel teli,
Csupa fájdalom és csúfság,
Ó fő, melyet gúnyból
Tövissel koronáztak,
Ó fő, melyet máskor a legnagyobb
Tisztelet és ékesség övezett,
Most azonban olyan megvetett,
Hadd üdvözöljelek!

Du edles Angesichte,
Dafür sonst schrickt und scheut
Das große Weltgerichte,
Wie bist du so bespeit;
Wie bist du so erbleichet!
Wer hat dein Augenlicht,
Dem sonst kein Licht nicht gleichet,
So schändlich zugericht’?

Te nemes arc,
Mely előtt retteg és fél
A nagyvilág,
Hogy leköpdöstek;
Hogyan lettél ilyen sápadt!
Tekinteted semmivel
Össze nem hasonlítható fényét
Ily gyalázatosan ki törte meg?

(Kis idő múlva folytatja.)

Hadtesteim 49. augusztus 13-án délelőtt 10 óra és 11 óra közt hagyták el utolsó táborhelyüket. Magam egy csoport tiszt kíséretében, lóháton előre siettem Szöllős felé. Újpankota közelében egy orosz hadikövettel találkoztunk; főnöke, gróf Rüdiger lovas-sági tábornok nevében felszólított, jelentsem ki élőszóval még egyszer és utoljára, hogy csakugyan komoly szándékom letenni a fegyvert. Megadtam a kívánt nyilatkozatot és arra kértem, vezessen főnökéhez. Amikor az ellenséges felállításhoz közelebb értünk, egy magános lovas kivált a többi közül, és felénk indult. Kíséretem megállt; én egyedül közeledtem a magános lovashoz, üdvözöltem és megneveztem magamat, mert föltételeztem, hogy magával gróf Rüdiger lovassági tábornokkal állok szemtől szemben. Úgy is volt. Gróf Rüdiger nemes indulattól lehetett eltelve, és helyzetem nyomasztó súlyán, amennyire lehet, könnyíteni akart, mert legelső hozzám intézett szavai arról biztosítottak, hogy ő őszintén átérzi és méltányolja azokat az indokokat, melyek minket arra bírtak, hogy önként lemondjunk a harc folytatásáról, és szavai megerősítésére kezet nyújtott. Én az irányomban mutatott figyelmes magaviseletét egyfajta tisztelet megnyilatkozásának vettem, melyet ő nem személyem iránt, de nemzeti szerencsétlenségünk nagyságával szemben érezhetett…[310]

Harangszó. (Kis hallgatás után mondja.)

A csapatok menetét a felhőtlen ég boltjáról letűző nyári nap semmi szellő által nem enyhített rekkenő hősége rendkívül késleltette. Aztán meg… nem is volt többé nekik miért sietni. Mire a magyar hadsereg utolsó osztagai átvonultak a csatorna hídján, a nap már leáldozóban volt. Az esti szürkületben gróf Rüdiger lovassági tábornok szemlét tartott a parancsnokságom alatt álló magyar csapatok felett. A huszár talpon állt a lova fejénél, kardja a nyeregkápára volt akasztva; a gyalogság fegyvere gúlában; az ágyúk mind szorosan egymás mellett védtelenül; és védtelenül hevertek a zászlók is a fegyvertelen hadsorok előtt.[311] A katonák búcsúzás közben sírtak, és megcsókolták csapatzászlójukat. A huszárok megállították lovukat, megölelték, és zokogva búcsúztak tőle. Karabélyuk-tól ugyanilyen keserűséggel váltak meg.

Kimondhatatlanul megindító volt e rendjét megőrző, erős, harcképes seregnek a látványa. E sereg ugyanis néhány hónapja Ausztria számára még félelmetes volt, s most itt állt fegyvertelenül, magát sorsának megadva, és mint a halálraítélt, várta az ítélet végrehajtását… Amint a gróf eltávolodott, lovammal a sereg elé léptem. Tisztjeim és katonáim azonnal körülvettek. Beszélni kezdtem volna, hogy utoljára köszöntsem a sereget, de egy hangot sem tudtam kipréselni magamból. Végül tompa zokogás tört fel mellemből, és ráborultam lovam nyakára; mire az egész hadsereg levegőeget betöltő «Éljen Görgey!» kiáltással válaszolt. Az egyik tiszt előrejött, hogy a többiek nevében szóljon hozzám, de nem volt ereje ahhoz, hogy sírását visszatartsa, s csak annyit tudott kiejteni: «Isten veled, Görgey!» – hullámzott végig az egész hadseregen.”[312]

(Sokáig kivár, majd előre jön, a közönségnek mondja.)

„Nem lévén immár nyilvános jó hírnevemre nézve a hazában úgy látszik sem veszteni, sem remélni valóm: csak annál szabadabban uralkodik rajtam és fog, ameddig gyönge erőm terjed, tetteimben vezérelni azon meggyőződés, miszerint egyedül az ismeret fáján teremhet öntudatos, életrevaló törekvés, egyeseknél úgy, valamint egész népeknél.[313]

Hiszem, hogy: az IGAZ ÜGY örökre veszve nem lehet!

(Sokáig vár, majd az ajtó felé indulva kiáltja.)

Kicsi Bertám! Induljunk Isten áldásával! (Visszafordul.)

Folytatódjon életem drámája immáron Hazámban: Magyarországon, ahol engem személy szerint akár le is köphet a nemzet, de az iránta való kegyeletem fáját le nem verheti semmiféle csúf zápor.[314]

(Vár, majd lassan odamegy a fogashoz, leveszi honvéd zubbonyát, felveszi, begombolja, majd előremegy, és katonás vigyázzállásban megáll a közönség előtt. Megszólal az utolsó zenei rész, amelynek magyar szövegét a zene halkulását követően lassan mondja. A zene felerősödve fejeződik be.)

Zene: 44. KORÁL

Befiehl du deine Wege
Und was dein Herze kränkt
Der allertreusten Pflege
Des, der den Himmel lenkt.
Der Wolken, Luft und Winden
Gibt Wege, Lauf und Bahn,
Der wird auch Wege finden,
Da dein Fuß gehen kann.

Bízd utaidat
És mindazt, ami szíved bántja
Gondos kezeire annak,
Aki az eget irányítja;
Aki a felhőknek, a szélnek és a levegőnek
Útját, pályáját és futását megszabja,
Ő talál utat,
Amelyen lábaiddal járhatsz.

(A zene befejeztével a fény fokozatosan elhalványul, a színpad sötétségbe borul.)

Függöny

Vége

Utószó az előzményekről

Első rész

Sok-sok évvel ezelőtt egy akkori munkatársam egymásután, folyamatosan elkezdte hozni nekem a Görgey Artúrról szóló könyveket, bizonyítandó előttem is, hogy Görgey nem volt áruló, hogy az árulás vádja egy valótlan, igaztalan állítás, magyarul: hazugság. Én szorgalmasan olvastam ezeket a könyveket, mígnem azt vettem észre magamon, hogy én is „Görgey-tisztelővé” (mondhatnám rajongóvá) váltam, abban az értelemben, hogy magával ragadott ennek az embernek különlegesen példamutató jelleme és viselkedése, elsősorban Hazája iránt, de emberi nagysága is, ahogyan a nyilvánvalóan igaztalan vádakat fogadta, válaszolt rá és emberi tartással élete végéig elviselte. De ugyanígy magával ragadott szinte irodalmi értékű és színvonalú stílusa, fogalmazásának pontossága és kifejező ereje, visszafogott, mégis metsző humora, ugyanakkor az a jól érzékelhető igyekezete, amellyel a minél teljesebb igazság felé törekedett, azzal sem törődve, ha ezzel hibái és tévedései is „napvilágra kerülnek”.

Toldy Ferenc író írta róla a Gazdátlan levelek megjelenése után: „Ön nagy író, s mint író magam is szerencsésnek tartom magamat, csodálhatnom ezen, a koncepció világossága, egy fennkölt lélek mélysége és nyugalma, s az elrendezés és előadás művészi szépségével hódító, kisded művet, mely irodalmunk legnemesebb és egyszersmind legszebb termékei között foglal helyet.”[3]

Jó értelemben vett becsvágya ellenére érezhető az az igyekezete is, hogy ne akarjanak benne valami „különleges” embert látni, ő egyszerűen egy általa helyesnek tartott erkölcsi szintnek és követelménynek kívánt megfelelni, amelyet azonban másoktól is elvárt. Jellemző rá, ahogyan Mikszáth Kálmán kérdésére idős korában válaszolt: „Nem volt énbennem semmi katonai zseni. (…) Rendet tartottam a katonáim között, ez az egész, és a fickók derekasan viselték magukat néhányszor. A többi lárifári.”[4]

Egy fiatal osztrák jogász, aki Klagenfurtban, száműzetése helyszínén, a Moro-család közvetítésével került vele kapcso-latba, többek között ezt írta róla: „Minél kevesebbet csinált magából, annál biztosabb voltam benne, hogy kiváló emberrel van dolgom. Görgey fegyvertényeit valamely bátor szívű szerencsefi talán utánozhatja, az ő polgári hős voltát a balszerencsében aligha bárki.”[5]

Görgey „ügyében” először akkor fogtam kezembe a tollat, amikor Csorba László: Görgei emlékíratai homályos tükörben c. cikke megjelent (sok-sok évvel ezelőtt)[6], majd abbahagyva az akkor reménytelennek tűnő írást, csak Görgey szelleme, emléke élt bennem a közelmúltig, amikor is Pusztaszeri László egyik előadásán szerettem volna részt venni; szándékomban állt ugyanis, hogy rákérdezek Kossuth felelősségére az aradi összpontosítás elmaradása miatt. Sajnos erre az előadásra nem tudtam elmenni, a kérdésfeltevés és a remélt válasz így elmaradt. Ezt követően Görgey Gábor: Görgey c. darabját néztem meg az egri Gárdonyi Géza színház Stúdió Színpadán, Blaskó Balázs rendezésében. A darab egy kiváló drámaíró műveként kétségkívül reálisan ábrázolja Görgeyt, sőt, a darab végén Görgey szájából elhangzik egy mondat: „Te [azaz Kossuth] vagy az áruló!”.[7]

Bár indulatból fakadó kijelentésként hangzik el ez a vád, mégis: nem mehetünk el amellett, hogy ha nem is szó szerint, de valamiképpen mégis értelmezzük ennek a „kemény” kijelentésnek az elhallgatott mélyben gyökerező indítékait, vizsgálnunk kell annak valóság-tartalmát, különös tekintettel az aradi összpontosítás elmaradásának körülményeire.

Továbbá: véleményem szerint több olyan kérdés is van, amelyet Görgey Artúrral és a világosi-szöllősi fegyverletétellel kapcsolatban most már igazán ideje lenne nem csak tisztázni, hanem jelentőségéhez méltóan kiemelni és felmutatni, s a jövő nemzedék okulására és nevelése céljából mindezekre a figyelmet felhívni.

Mindezen gondolatok, s a bennem egyre jobban megerősödő „hiányérzet” arra ösztönöztek, hogy egy általam nagyra becsült drámaírónkat egy beszélgetés során arra kérjem, hogy ő is írjon Görgeyről egy drámát. Azt válaszolta, hogy ezt már Németh László megírta. Miután pedig újabb szempontokra hivatkoztam (ezeknek részletezése, illetve kifejtése nélkül), továbbá kiderült, hogy – kis túlzással – viszonylag nagy háttéranyag áttanulmányozása áll mögöttem, egyszerűen azt mondta: „… írd meg te!”. Mivel tudhatta, hogy sem író, sem drámaíró nem vagyok, én ezt a „felszólítást” egy őszinte ember pillanatnyi, jó szándékú, de „át nem gondolt” kijelentésének is tekinthettem volna, azonban nem ez történt. Komolyan vettem, és elővéve „rég elfeledett” könyveimet, elkezdtem körvonalaiban jegyzetelni, hogy miképpen is lehetne azokat a szempontokat érvényesíteni egy drámában, amelyeket a magam részéről fontosnak tartok. Mintaként az említett, általam is nagyra becsült történész-drámaíró, Kocsis István darabjai és alap-szemlélete szolgált, miszerint személyében a drámaíró és történész a dráma írásakor is egységben kell, hogy létezzen.[8] A magam részéről is ugyanez a szempont került az első helyre, vagyis az, hogy a történeti hűség mindenféle dramaturgiai szempontot felül kell, hogy írjon. Ennek a követelménynek első következménye pedig az volt, hogy ahol csak lehetséges, Görgey és öccse, István, illetve az életrajzírók írásai alapján elsősorban Görgey Artúr saját szavait, mondatait, gondolatait vessem „papírra”, amennyire persze ezt a dráma dramaturgiája és követelményei lehetővé teszik. Mindezek alapján azt is kijelenthetem, hogy ezt a drámát ily módon már egyáltalán nem én írom, hanem maga Görgey Artúr és az ő „Élete”. Én csupán „bábáskodom” a megszületésénél.

S hogy mik azok a szempontok, amelyek a dráma „megírására” késztettek, illetve a megírásakor vezérelvemül szolgáltak?

1.) Mindenekelőtt az volt a törekvésem, hogy a dráma – fő vonulatában – ne az árulás vádjainak cáfolásával foglalkozzon! Egyfelől azért, mert ezt már nálamnál hivatottabbak megtették (legtökéletesebben maga Görgey Artúr), másfelől a drámát megismerők előtt az árulás vádjának „lehetetlensége” a cáfolatok kifejtése, tételes bizonygatása nélkül is nyilvánvalóvá kell, hogy váljon, pusztán az események és Görgey személyiségi jegyeinek megismerése által. Vagyis célom az, hogy a dráma önmagában is sugározza Görgey tanára, Redtenbacher professzor kijelentésének igazságát: miszerint az árulás vádja Görgey esetében egyszerűen „pszichológiai képtelenség”. [9]

2.) Az előzőekből is következik, hogy igyekeztem olyan idézeteket bevonni a szövegkönyvbe, amelyek alapján Görgey jelleme és személyisége a szűk időkeretet is figyelembe véve, minél teljesebben kibontakozik!

3.) Nagyon fontosnak tartottam a 48-49-es szabadság-harcnak, s a harcok Görgey által levezényelt befejező aktusának, a világosi fegyverletételnek máig kiható legfontosabb üzenetére felhívni a figyelmet: hogy a magyar nem egy rebellis, lázongó, hanem a törvényes alkotmányáért és ezen alapuló szabadságáért, ha kell, az életáldozatot is vállalni képes törvénytisztelő nép! A 48-as magyar alkotmány törvényességének lényege: hogy csak az lehet magyar király, akit a magyar Szent Koronával megkoronáztak. I. Ferenc József tehát egészen 1867. június 8-ig, koronázásáig, alkotmányos törvényeink szerint nem volt a királyunk, így hiába mondatták le V. Ferdinándot, az általa szentesített 48-as alkotmány és törvények voltak mindvégig érvényben, amelyre a katonák is felesküdtek, s amelyért honvédő harcunkat egész a fegyverletételig folytatták. A magyar szabadságharc jogvédő, törvényes mivoltának igazo-lására tette fel a pontot Görgey, amikor fegyelmezett katonai rendben tette le a fegyvert az orosz csapatok előtt, ország-világ előtt bizonyítva, hogy alkotmányos törvényeinket semmibe vevő fegyveres támadással szembeni igazságos honvédő háborút folytattunk. Ez, az Igazságból gyökerező magasztos erkölcsi fölény volt az, amely Világosnál a hadseregből, de már előtte a hadsereg fővezéréből, Görgey Artúr személyiségéből – katonai teljesítményén túl is – tiszteletet ébresztve sugárzott a fegyverletételt levezénylő orosz tisztek és az orosz hadvezetés felé. Ennek lélektani hatása az egyes orosz tisztek akkori viselkedésében, de a visszaemlékezésekben is nyomon követhető.

Ezt a törvényes keretet rúgta fel Kossuth az április 14-i trónfosztással. Persze Görgey is, „kényszerhelyzetében”, azáltal, hogy a fegyveres harcot a trónfosztás után is folytatta. Ezért írja Görgey a Kossuthtal Aradon folytatott utolsó beszélgetésről a következőket: „Az öngyilkosság helyett nyomatékosan azt tanácsoltam neki [Kossuthnak], hogy meneküljön. Sőt életének megmentését egyenesen hazafias kötelességként iparkodtam feltüntetni. Az is volt valóban, de hogy milyen értelemben, azt Kossuth, úgy látszik, nem sejtette. Hazafias kötelessége volt Kossuthnak, hogy 49. április 14-i politikai tanítását visszavonja…”

A fentiek hangsúlyozása természetesen nem jelenti azt, hogy megfeledkeznénk arról a gazdasági fejlődésről, amely a 67-es kiegyezés után elindulhatott, s arról, hogy egy kiegyezés potenciális lehetősége egyáltalán csak akkor kerül-hetett szóba, ha harcunkról igen, de jogaink követeléséről, annak igazságáról nem mondunk le. Már pedig az osztrákok előtti fegyverletétel egyfajta behódolást, a szabadságharc céljairól való azonnali és végleges lemondást, beletörődést jelentett volna, elsősorban a Habsburgok szemében. Egy „meghódolás” az osztrák hatalom előtt, még ha az erőszakkal is valósul meg, értelemszerűen nem egy újabb kiegyezést kívánt volna folytatásként, hanem végleges, megtört, kény-szerű beletörődést. Egy ilyen „befejezés” következményét igaz nem ismerhetjük, azt azonban igen, hogy a szabadság-harcot, az oroszok előtti fegyverletételt, majd a véres bosszút a nemzet passzív ellenállása követte, amely (kétségkívül Ausztria későbbi háborús vereségeinek, további meggyen-gülésének is következtében) végül a magyarokkal való kiegyezéshez, áprilisi törvényeink majdnem maradéktalan teljesítéséhez, illetve közös hadügyhöz és pénzügyhöz vezetett. „Természetesen” önálló pénzügy szóba se jöhetett… 

4.) Fel kellett vetnünk azt a kérdést is, vajon valóban igaz-e az a sokak által vallott sommás vélemény, hogy Kossuthtal ellentétben, Görgey apolitikus alkat volt?[10] Az valóban igaz, hogy többnyire csak akkor kívánt foglalkozni a politikával, amikor erre rákényszerült. De vajon nem kellene-e Görgeynek igazat adnunk akkor, amikor a kierőszakolt trónfosztást az adott időben és körülmények között helytelenítette, és  „politikájában” is a becsület és törvényesség alapjaiból indult ki, mint ahogyan ezt a Váci Nyilatkozatban is megfogalmazta: „A feldunai hadsereg letett esküjéhez hű marad, s Magyarországnak V. Ferdinánd király által szentesített alkotmánya érdekében minden külső ellenséggel határozottan szembeszáll.”

S vajon elfogadható-e egyes történészek „megértő” véleménye, hogy Kossuth a viddini levelet külföldi kormányok és a közvélemény számára írta, azzal a céllal, hogy a bukás okát ne az ország gyengeségében, hanem az árulásban lássák (azaz ne vegye el a „kedvüket” egy esetleges újrakezdés politikai és anyagi támogatásától? Miért gondoljuk, hogy a külföldi kormányok Kossuthnak és nem a hírszerzésüknek hisznek?  Továbbá elfogadhatjuk-e azt az „igazoló” érvelést, miszerint Kossuth így kívánta kormányzó mivoltának folytonosságát biztosítani, megbízatása további érvényességét bizonyítani, mondván: egy hatalom-átadás, ha az átvevő érdemtelensége, áruló mivolta utólag kiderül, „nyilvánvalóan” érvénytelen? Nem gondolom, hogy Görgey árulóvá nyilvánítása kellett volna ahhoz, hogy adott helyzetben a nemzet ismét kormányzóvá válassza Kossuth Lajost. Az persze reális feltételezés, hogy Kossuth valóban tarhatott attól, hogy egy Görgey vezette egyesült honvédsereg győzelme az osztrák seregek felett, majd egy ezen alapuló kedvező békefeltétel elérése olyan dicsőséget és népszerűséget jelentett volna Görgey számára, amelyet kihasználva, ő, Kossuth, – a trónfosztással „megbélyegezve” – végleg háttérbe szorulna a politika dicsőség-listáján, a politika nagyjainak rangsorában. Nem tudjuk, de azt igen, hogy Görgey – az ő személyiségét ismerve – egyáltalán nem vágyott és törekedett sem politikai karrierre, sem hatalomra, Kossuthnak ilyen irányú félelmét alaptalannak kell tekintenünk.

Végül: lehet-e „reálpolitikai lépésnek” tekinteni egy olyan hazugságot, amelyet még ha „egy nemzet vélt érdekében” is, de egy igaz ember becsületének „beáldozásával” kíván valaki elérni; ráadásul úgy, hogy miközben a „hatás” a vádlott dicsfényét nyilvánvalóan elhomályosítja, így a vádlóé annál fényesebben ragyoghat?  S ezzel szemben mekkora emberi lelkierő és nagyság sejlik fel abban az emberben, aki ezt az „áldozatot” a nemzetéért ártatlanul is „elvállalja”!

S vajon reálpolitikusnak tekinthetjük-e Kossuthot akkor, amikor a kiegyezést, Deák Ferenc munkáját nyílt levélben, a Cassandra-levélben[11] elítéli? S ugyanakkor elolvashatjuk Görgeynek Deák Ferenc számára írt két memorandumát, amelynek első részében a véderő-törvényjavaslat osztrák változatát bírálja,[12] majd a második memorandumban a magyar haderőről ír rendkívül magas szakmai színvonalon, egyben szigorúan gyakorlatias szemlélettel,[13] azaz Kossuthtal ellentétben helyesli és segíti Deák munkáját. Kossuthnak pedig a következőket írja:

„… igen szépen kérem Önt: amaz ál-tanok hirdetésével hagyjon már fel végre! És a puszta negationak oly felette kényelmes teréről, melyet Nyílt levelével elfoglalt, ne szédítse újra el ezt a szegény, már annyit szenvedett népet, a midőn ez – alig kijózanodva – ma már nem Önt többé, hanem Deák Ferenczet akarja követni.”[14]            

5.) Fontosnak gondoltam, hogy a szabadságharc története legalább vázlatosan megjelenítődjön, ugyanakkor a szabadságharc főbb eseményeinek felvillantása mellett jelenjen meg az a politikai és pénzügyi háttér is, amely az eseményeket a háttérben feltehetően mozgatta, s amelynek lényegét ma már „világosan” kellene látnunk, láttatnunk, és persze tanítanunk, taníttatnunk.[15]

Iskolai tanulmányaink során azt emelték ki a tankönyvek, hogy az önálló hadügy és pénzügy volt az a sarkalatos kérdés, amely végső soron a Magyarország elleni fegyveres támadást osztrák részről kiváltotta. Valóban, de hogy e két fogalom közül, különösen a pénzügyet tekintve, mi volt az a lényeg, amelyről tudnunk kellene, erről sem akkor, és még ma sem, nem szabad, nem „illik” beszélni. Még ma sem hívják fel a figyelmet arra, sem az iskolákban, sem más fórumokon, hogy az önálló pénzüggyel (legfőképpen pedig az önálló pénzzel) az a legfőbb baja a globalitás mint cél felé törekvő és haladó, nemzetek feletti pénzhatalomnak, hogy ebben az esetben nem érvényesül az a mára már szinte teljesen „elterjedt” (elterjesztett) monetáris „rend”, melyben a nemzetek pénze csak meghatározott magánbankokból kamatra felvett „kölcsön-pénz” lehet, amely aztán mint „hatalompénz”[16] már fegyverek nélkül is biztosítani tudja a globális pénzhatalom „láthatatlan” hatalomgyakorlását. Bár ennek a pénzügyi rendszernek és következményének lényegét mára már kiterjedt irodalom tárgyalja, ismerete mégis korlátozott, mivel a „hivatalos vélemény” az „összeesküvés-elméletek” kategóriájába sorolja. Mégis, csak ezen ismeretek birtokában érthető meg igazán az a véres bosszú, a korabeli Európát megdöbbentő akasztások és kivégzések sora, amellyel a Habsburg-ház a magyar szabadságharcot megtorolta. Nem igaz, hogy ez egyedül Haynau vérengző természetével és I. Ferenc fiatal korával magyarázható. A hivatkozott rádió-műsor szinte egyedüli módon ezt a témát érinti.

Visszatérve az osztrák fegyveres támadásra: kezdetben úgy gondolták, hogy elegendő lesz, ha Jellačić a lényegében önálló hadsereg nélküli Magyarországot egy egyszerű katonai „felvonulással” megszállja, lehetőséget teremtve ezzel arra, hogy a Habsburg érdek erővel, az alkotmány kényszerű módosításával érvényesíthető. Nem ez történt. Kossuth megszervezte a fegyveres ellenállást.

6.)  És talán már itt lenne az ideje végre annak is, hogy Kossuthnak államférfiúi érdemei elismerése mellett, gyarló emberi hibáit, és ebből adódó cselekedeteit, melyek a nemzet sorsát érintették, az igazság mércéjével mérlegre és nyilvánossá tegyük, hasonlóan, ahogyan ezt Görgeyvel is tennünk kell (!), mert – Görgey szavait idézve – „egyedül az ismeret fáján teremhet öntudatos, életrevaló törekvés, egyeseknél úgy, valamint egész népeknél.” Mert milyen „Igazság”, milyen történelemszemlélet az, amely hazugságra és elhallgatásra épül?

7.) Végül egyik legfontosabb szempontomat említem meg utoljára, mely szerint korunk és magyarságunk egyre nagyobb mérvű deszakralizálása és magyartanítása ellen olyan példaképekre lenne szüksége a magyar ifjúságnak, a magyar társadalomnak, akik hazaszeretetre, becsületre, tisztességre, áldozatvállaló szeretetre mutatnak fel nem elsősorban szavaikkal, de tetteikkel örökérvényű példát. Ilyen példakép Görgey Artúr.

Ezekkel a drámákkal legfőképpen erre kívánom felhívni a magyar értelmiség és honfitársaim figyelmét.

Második rész

Bírálóm véleménye első „drámámról” elég szűkszavú volt. A javaslat, hogy írjam meg monodrámaként is, beleélve magam Görgey személyiségébe, és hogy ne szeressem „annyira” Görgeyt, finoman arra utalt, hogy: jobban előtérbe kellene helyeznem a főhős önvizsgálatát, „önostorozását”.

Ugyanakkor megjegyezte, hogy „az önbírálat lehetőségét maga Kossuth tette szinte lehetetlenné”, azzal tudniillik – teszem hozzá –, hogy földrésznyi ellenséget „teremtve”, az ostorcsapások sokaságát zúdíttatta Görgeyre… és mi lesz abból a reálisnak szánt jellem-feltárásból, amelyben mindezek mellett még ő maga is vádolni kezdi önmagát?

Lényegében ezzel a „munícióval” kezdtem hozzá, valamelyest „reménytelennek” tűnő újabb, botcsinálta vállalkozásomhoz. Szerencsémre éppen elég megjegyzések és utalások állnak rendelkezésünkre, amelyekben maga Görgey bírálja önmagát, vagy legalább támpontot kínál egy esetleg benne is lezajló lelkiismeret-vizsgálat feltételezéséhez.

Hogy a monodrámában sikerült-e Görgey belső énjét –mindvégig az igazságra törekedve –, valamivel mélyebbre jutva feltárnom, ezt döntse el az olvasó, vagy néző. Az mindenesetre kétségkívül igaz, hogy Kocsis Istvánnak eme újabb „kérés-véleményéért” ismételt köszönettel tartozom, mert az írás folytatása bennem is olyan újabb kérdéseket vetett fel Görgey személyiségét illetően, amelyek az ő még jobb „megismerését” szolgálták, és megvallom, még nagyobb tiszteletemet és megbecsülésemet eredményezték. Csak remélni tudom azt, hogy ez az olvasóban illetve nézőben is hasonlóan fog érvényesülni.

Összegezve: (a nem kevés megegyező részlet ellenére) a Kenyér helyett követ… monodrámát nem A magyar példakép dráma „átírásának”, hanem Görgey Artúr kivételes személyisége vizsgálatában, egy újabb, másfajta megközelítésnek tekintem.

Harmadik rész

Siklós Endre felkért, hogy A magyar példakép drámát rövidítsük le úgy, hogy Budaörsön, egy felolvasó színházi előadásra alkalmas legyen. Kérésének eleget téve, ennek a munkának az „eredményét” is közlöm, mivel alkalmas lehet Görgey Artúr bemutatására abban az esetben is, ha a rendelkezésre álló idő lényegesen kevesebb, lemondva ezzel néhány, egyébként fontos szempont megjelenítéséről. Éppen ezért tettem A magyar példakép rövidített változatát az első helyre, feltételezve, hogy annak elolvasása után a részletesebb Görgey-kép megismerésére is kedvet kap az olvasó.

A zenei betétekről

Rick Wakeman virtuóz zenéjével, egy hangversenyének szerkesztett részletével, első írásom ajánlott zenei betétjeként a csata és a sebesülés pillanatának drámai feszültségét, majd a másodikban a jövő lázas rémképének felkavaró, rémisztő drámaiságát kívántam érzékeltetni.[17]

Néhány mondat erejéig Johann Sebastian Bach választott zenéjéről,[18] a Máté Passió koráljai választásának különös „körülményeiről” is szólnom kell.

Jó néhány éve már, hogy felfigyeltem a Máté Passió idézett zenei részére, nem csak a dallam különleges megható szépségére, hanem a dallamfelépítés „furcsaságára”, vagy inkább: nem szokványos felépítésére, és ebből adódó különleges hatására. Évek teltek el, míg közelebbről is megvizsgáltam, hogy valójában miről is van szó, mi az a különösség, ami „felhívta magára” a figyelmemet. Azt találtam, hogy a 4/4-es rendszerben, 5/4-es dallamrészek tűnnek fel, s ez nem bontja meg a 4/4-es rendszer szabályos vonulatát. Akkor még nem ismerve Bach kottáját, csak feltételeztem, hogy felütéssel kezdve a dallamot, az 5/4 kivitelezhető 4/4-es keretek között is.  Ahhoz azonban, hogy az 5/4-es dallamegység érvényesüljön, az általában szokásos hangsúlytalan felütés helyett a felütés most hangsúlyossá válik. Úgy tudom szemléltetni ezt a gondolatot, ha a nyolcad hangot kis betűvel, a negyedet pedig nagybetűvel jelölöm, míg a fél hangértéknél egy alul vonással utalok a hang kétszeres hosszára, továbbá a negyed szünetjelet egy ponttal helyettesítem. A kis és nagybetűk is szolmizációs jelek: m=mi, L=lá, Sz=szó, stb. (Aki nem tud szolmizálni, ezt a különlegességet, a kérdéses dallamrészek meghallgatásával is megfigyelheti.)

Az első dallamrész tehát így nézne ki előbb hangsúlytalan, majd hangsúlyos felütéssel:

m/LSzFM/R_M.t/DDtlT/L__.m/ LSzFM/… stb,          M/LSzFM/R_MT/DDtlT/L__M/ LSzFM/… stb.

Hangsúlyos M illetve T értelmezéssel, feltüntetve a dallam-egységek (5/4 – 3/4) felosztását:

MLSzFM (5)    R_M (3)           TDDtlT (5)    L__ (3).

Meglepődtem, amikor a Máté Passió egy újabb kori előadásában ez a dallamrész hangsúlytalan felütéssel hangzott el. A fentiek szerint helyesebbnek tartottam a hangsúlyos felütést, amely megerősíti az (5/4 – 3/4), különleges dallam-elosztást. És valóban, ha megfigyeljük az alábbi kotta-részletet, láthatjuk, hogy Bach a felütést „hangsúlyos” negyed hanggal kezdi, így „oldja meg” a különleges dallamfelépítést.

Ez a szokatlan forma a második dallam-motívum első felében már egyértelműen érzékelhető, mivel itt nem „érezzük” a felütés szükségességét:

DtlSzLT  (5)       D_D (3)           SzLSzFF (5)   M__   (3)

DtdRDT (5)        L_T  (3)           MFMRSz (5)  M__  (3)

A kiemelt dallamrész hallgatásakor a 4/4-es forma szabályosságának igénye miatt még egy további Sz (szó) hang hiányát érezhetjük, az alábbiak szerint:

/DtlSzSz/LT  D.sz/LSzFF/M___/…

Bach azonban a „szabályos” 4/4-es forma helyett, az egyik Sz hang „elhagyásával” (talán éppen a második Sz „hiányérzetével”) az 5/4 különleges hatását éri el:

DtlSzLT (5) …, illetve a folytatásban: DtdRDT (5)…

Ez, a megszokottól eltérő különleges „megoldás” engem Görgey hasonlóan „váratlan” hadműveleti lépéseire emlékeztetett, amelyek jellemzője „ugyanez” volt, hogy tudniillik eltért az akkori idők hadviselésében addig megszokott lépésektől, például amikor váratlanul az orosz hadműveleti területek belseje felé tűzte ki hadtestei vonulási irányát.

Újabb meglepetés a zenei részlet kiválasztása után akkor ért, amikor felfigyeltem arra, hogy az először kiválasztott 15. KORÁL éppen az előtt a bibliai rész előtt van, amelyben Jézus Péter jövőbeli „árulására” hívja fel a figyelmét, arra, hogy háromszor fogja Őt megtagadni. Az a tény, hogy a választott zenei rész éppen fő témánk, az „árulás” közelében van, megerősített, nem csak abban, hogy jól választottam ki a zenét, hanem abban is, hogy a drámát valóban meg kell írnom! Gondolván: ilyen megfelelés véletlenül nehezen, csak nagyon kis valószínűséggel fordulhat elő.

Az ellentmondást, hogy én ebben a darabban éppen tagadni kívánom Görgey „árulását”, feloldottnak véltem az által, hogy a korál szövege mégsem az árulásról, hanem Krisztus, az Igazság dicséretéről, és az egyetlen megoldásról, az Ő követéséről szól.

Azonban mégsem hagyott nyugodni: vajon hogyan kapcsolható Péter „árulása” a darabhoz, figyelembe véve, hogy Péter megbánta „gyengeségét”, azt, hogy megtagadta Jézust. Ha Görgey nem, akkor bizonyára Kossuth „árulása” társítható az Evangélium „péteri árulásához”.  Ez a párhuzam azonban sántított előttem, mivel Kossuth soha nem vonta vissza az árulás vádját, így hát esetében „péteri megbánásról” nem beszélhetünk.  Aztán, az irodalom ismételt tanulmányozása közben, szemem elé került Görgeynek egy mondata, melyből az következik, hogy a hatalmas lelki teher és igaztalan megpróbáltatások szinte elviselhetetlen súlya alatt, Péterhez hasonlóan, időlegesen ő is „megtagadta” Istenét, megtagadta Jézust. Az 1850. február 24-én István öccséhez írt levelében így szól az erre utaló mondat: „Tudja Etelka Istene.”[19] Azaz neki, Görgeynek, már nincs Istene. És mennyire ide illő a dráma kezdetén és végén is elhangzó 44. KORÁL szövege, amely nem csak Görgeyhez, de mindannyiunkhoz szól: „Bízd utaidat/ És mindazt, ami szíved bántja/ Gondos kezeire annak,/ Aki az eget irányítja…!”

És mindezek után már nem kell csodálkoznunk azon sem, hogy a kérdéses zenei rész többszöri megjelenése a Passióban, változó lelki hangulatában, szövegében mennyire társítható a Krisztus szenvedését a maga „keresztjével” magára vállaló Görgey életútjának egyes állomásaival, amelyet becsületéért, hitéért, hazájáért, Istenéért vállalt.

Végezetül

Részben annak „igazolására”, hogy az irodalom iránti elkötelezettségem nem teljesen újkeletű, másrészt annak a rendszerváltoztatás előtti reményekkel átszőtt bizonytalanságnak az érzékeltetésére, amely akkor sokak érzetét jellemezhette, s hogy vajon – visszatekintve – az akkori félelmeink megalapozottak voltak-e(?), s vajon valóban elindultunk-e az Igazság Útján(?),  továbbá, mert néhány sor Görgey Artúrt is érinti (melyeket külön kiemeltem), az alábbi versemet – remélve, hogy a dráma sorai a „síkból” valóban kitörhetnek majd a „térbe” – közreadom.

SÍKBA SIMÍTVA (1989 előtt)

Síkba simítva a lélek a szellem
Bús szavaink fura rácsa mögé
Térbe kitörve röpülni szeretne
Mégsem a Tér… az Idő az Övé.

Nemzeti Lét vetülése a síkon:
Hány gyönyörű, keserű szülemény
Porba tiporva sikolt ki a Létbe:
Hol van a Hit? Hol az Út? A Remény?

Síkba simítom a lelkemet én is
Hű szavaim fura rácsa mögé
Láncba sorolva, ha harcra feszülnek
Küldhetem Őket az „Él-had” elé?

Síkra kifolyna a vérük a vérem!
Jót akaró dacoló szavaim
Áldozatuk vajon kell-e e Népnek,
S gyógy-e a vér a Haza sebein?

Forradalom-e ha vérzik a Nemzet?
Kell e az újhoz a forradalom?
Kell-e az Új? − és kell e a Nemzet?
S új e az Új vagy egy Más-hatalom?

És aki mert, aki szólt és tett is,
Tőle e honra vajon mi maradt?
Hogy lehet élni e Hontól távol!?
S Ő, aki nyugszik a szent rög alatt?!

Görgey fejsebe sorsa e Népé:
Halva a hősi erény az Övé!
Élve pokolra vetette az Ország!
Nézz a szemébe! A sírja mögé!

És ha a Nemzet újra a régi,
Német, a szerb, a zsidó, a magyar,
Végre a Nemzet sorsa vezérli:
Tiszta a szándék, s egyet akar,

Új Európa születhet a Mából!
Rajtad is múlik, hogy merre halad!
Óvja az Isten ez ország Népét!
S légyen e Nép már végre: SZABAD!

Mert tudod, ez a Nép csak élni akar,
S hogy legyen a Nemzete szabad, s magyar!
Mert tudod, ez a Nép csak élni akar! …
S hogy legyen a Nemzete szabad, s magyar!

Mert tudod, ez a Nép csak ÉLNI AKAR! …

***

Befejezésképpen: álljon itt Görgey Artúr sajátkezű aláírásának másolata, mintegy „utólagos”, remélt beleegyezése és jóváhagyása, egyúttal iránta érzett tiszteletünk és nagyrabecsülésünk jelképes jelzéseként:

Budapest – Eger – Budapest, 2017 – 2019

Felhasznált főbb források jegyzéke

[1] Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben, /I, A bevezetőt és a jegyzeteke írta: Katona Tamás, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988

[2] Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben /II, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1988

[3] id. Görgey István: GÖRGEY ARTHUR A SZÁMŰZETÉSBEN 1849-1867, Kiadja a MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA, 1918

[4] Pethő Sándor: GÖRGEY ARTUR, GENIUS KIADÁS

[5] Pusztaszeri László: Görgey Artúr a szabadságharcban, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1984

[6] Pusztaszeri László szerkesztésében: GÖRGEY contra KOSSUTH – Kossuth Lajos: A FORRADALOM VÉGNAPJAIRÓL, Görgey Artúr: GAZDÁTLAN LEVELEK, HELIKON KIADÓ

[7] Simon V. Péter szerkesztésében: GÖRGEY ARTÚR ÉLETE ÉS MŰKÖDÉSE MAGYARORSZÁGON, Magyar Nemzeti Múzeum, Katalógus

[8] STEIER LAJOS: GÖRGEY ÉS KOSSUTH, GENIUS KIADÁS (1924)

[9] STEIER LAJOS: AZ 1849-IKI  TRÓNFOSZTÁS ELŐZMÉNYEI ÉS KÖVETKEZMÉNYEI, GENIUS KIADÁS

[10] Tóth Gyula szerkesztésében: Küzdelem, bukás, megtorlás I., Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978

[11] Kocsis István: A kitüntetés, CÉDRUS MŰVÉSZETI ALAPÍTVÁNY, NAPKÚT KIADÓ, Budapest, 2017

[12] Móricz Zsigmond: Görgey Artúr, Nyugat, 1930. 13. szám.

http://epa.oszk.hu/00000/00022/00493/15290.htm,

(Utolsó letöltés: 2017.09.03.)

[13] Hermann Róbert: Isten veled Görgei

http://tortenelem.mandiner.hu/cikk/20160315_hermann_robert_isten_veled_gorgei     (Fül: Magyar történelem, Lap: 2.)

(Utolsó letöltés: 2018.01.30.)

[14] Bach, Matthäus-Passió, BWV244.

[15] Szövegkönyvek: Johann Sebastian Bach: Máté-passió

https://sites.google.com/site/szovegkonyv/oratorium,

(Utolsó letöltés: 2017.09.03.)

[16] Yes – Rick Wakeman On Keyboards, (Montreaux, 2003)

(3:18-3:55)

[17] Görgey Artúr fotók

https://images.google.hu/?gws_rd=ssl

(Utolsó letöltés: 2017.09.03.)

[18] Tasner Antalné: Görgey induló 1848 v. 49

https://www.youtube.com/watch?v=YEKl9gzGTIU

https://www.youtube.com/watch?v=0cVCM7A-KR0

(Utolsó letöltés: 2018.01.30.)

[1] Kocsis István szóhasználata

[2] Kocsis István szóhasználatai

[3] [4] 472., [3] 404-405.

[4] [13]

[5] [3] 94.

[6] Csorba László: Görgey emlékiratai homályos tükörben, Interpress Magazin, 1981. 1.

[7] Görgey: Görgey, Athenaeum Kiadó, 2018, 228.

[8] Kocsis István: Az áldozat (Előszó a könyvsorozat színműveihez), 5-9. o.

[9] [3] 93.

[10] [7] 96.

[11] Internet: http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1867_majus_22_kossuth_lajos_megirja_a_cassandra_levelet   (Utolsó letöltés: 2017.10.07)

[12] [3] 348-355.

[13] [3] 368-387.

[14] [3] 390.

[15] Lánchíd Rádió, Szaldó, 2011. március, Emlékezés 1848-ra

[16] Vass Csaba szóhasználata

[17] [16]

[18] [14]

[19] [3] 36.

Hivatkozások (A magyar példakép – rövidített változat)

[1] [1] 9-10.,  [12]

[2] [4] 8.

[3] [7] 19., [8] 46.

[4] [3] 89-90., [7] 21.

[5] [4] 488.

[6] [1] 107.

[7] [4] 75., [1] 29-30.

[8] [8] 119-120., [1] 232-233.

[9] [1] 283.

[10] [1] 290-291.

[11] [1] 322-323.

[12] [4] 203., 208-212.

[13] [1] 404-414.

[14] [2] 26., [5] 289.

[15] [9] 296.

[16] [4] 347.

[17] [1] 81.

[18] [4] 373.

[19] [2] 269.

[20] [4] 375.

[21] [4] 375., 379.

[22] [2] 286-291.

[23] [2] 304-305.

[24] [2] 305-306.

[25] [4] 398.

[26] [1] 91.

[27] [2] 364.

[28] [5] 670.

[29] [6] 69.

[30] [2] 392-393.

[31] [1] 96., [5] 670.

[32] [2] 393-394.

[33] [2] 405-406., [5] 627-628.

[34] [2]  407-408.

[35] [4] 434.

[36] [2] 412.

[37] [7] 158-160.

[38] [2] 426-427., [1] 106., [5] 653.

[39] [4] 434-435.

[40] [7] 81., [3] 393.

[41] [4] 481., [7] 83.

[42] [3] 29-30.

[43] [3] 35.

[44] [6] 23. o.

[45] [4] 451-452.

[46] [4] 450-451.

[47] [4] 453-454., [3] 69-70.

[48] [1] 110.

[49] [1] 110.

[50] [6] 48-49.

[51] [4] 469-470., [3] 298-300.

[52] [4] 470-471.

[53] [2] 428-430.

[54] [1] 108-109.

Hivatkozások (A magyar példakép – teljes változat)

[55] [1] 9-10.,  [12]

[56] [4] 8.

[57] [7] 19., [8] 46.

[58] [3] 89-90., [7] 21.

[59] [1] 52., 71., [9] 191.

[60] [7] 16.

[61] [4] 488.

[62] [1] 107.

[63] [4] 75., [1] 29-30.

[64] [1] 179.

[65] [7] 31., [5] 123-124.

[66] [8] 119-120., [1] 232-233.

[67] [1] 33., 169.

[68] [1] 283.

[69] [1] 290-291.

[70] [1] 304-310.

[71] [1] 311-312.

[72] [1] 317-318.

[73] [1] 315-316., [4] 189.

[74] [1] 327-328.

[75] [1] 334.

[76] [4] 200.

[77] [1] 322-323.

[78] [4] 203., 208-212.

[79] [1] 361-364.

[80] [1] 404-414.

[81] [1] 456-457.

[82] [1] 48.

[83] [1] 464.

[84] [2] 26., [5] 289.

[85] [4] 267-269.

[86] [2] 28., [9] 186, 209-210.

[87] [2] 29., 47-48., [1] 57., [9] 188-191.

[88] [2] 29.

[89] [9] 243.

[90] [5] 330., [2] 37-38., [9] 248.

[91] [9] 356.

[92] [2] 60.

[93] [2] 62.

[94] [2] 66.

[95] [2] 14., 63., 231.

[96] [2] 48.

[97] [2] 55-56.

[98] [9] 296.

[99] [2] 96-97.

[100] [4] 298-299., [2] 124-127., 136-137.

[101] [2] 158-159., 188.

[102] [2] 133-134., 137.

[103] [4] 331-332.

[104] [2] 189.

[105] [1] 75., [2] 203.

[106] [1] 76-77.

[107] [2] 201-202.

[108] [2] 248.

[109] [1] 77.

[110] [1] 81.

[111] [2] 205-206.

[112] [4] 347.

[113] [1] 81.

[114] [1] 80-81.

[115] [4] 349.

[116] [2] 208.

[117] [2] 213.

[118] [1] 214.

[119] [4] 353.

[120] [5] 509.

[121] [4] 356-357.

[122] [2] 221.

[123] [2] 221-222.

[124] [4] 357.

[125] [4] 359.

[126] [7] 56.

[127] [4] 359.

[128] [4] 364.

[129] [4] 364-365.

[130] [4] 369.

[131] [1] 85-86.

[132] [4] 363-364.

[133] [4] 373.

[134] [2] 269.

[135] [4] 374.

[136] [4] 375.

[137] [4] 375., 379.

[138] [4] 378.

[139] [2] 286-291.

[140] [2] 304-305.

[141] [2] 305-306.

[142] [4] 391-393.

[143] [2] 314-316.

[144] [4] 398.

[145] [1] 91.

[146] [4] 410.

[147] [4] 414.

[148] [6] 62.

[149] [6] 61.

[150] [6] 63.

[151] [4] 416-417.

[152] [4] 401-402.

[153] [2] 340-341.

[154] [2] 364.

[155] [2] 367.

[156] [2] 368.

[157] [2] 370-371., [4] 422-423.

[158] [2] 376-377.

[159] [2] 382-385.

[160] [2] 387-388.

[161] [6] 69.

[162] [5] 670.

[163] [5] 638-639.

[164] [5] 638.

[165] [5] 637-638.

[166] [6] 68.

[167] [2] 392-393.

[168] [1] 96., [5] 670.

[169] [2] 393-394.

[170] [2] 405-406., [5] 627-628.

[171] [4] 426., 428.

[172] [2]  407-408.

[173] [4] 434.

[174] [2] 412.

[175] [7] 158-160.

[176] [2] 424.

[177] [2] 426-427., [1] 106., [5] 653.

[178] [4] 434-435.

[179] [7] 81., [3] 393.

[180] [4] 481., [7] 83.

[181] [3] 35-36.

[182] [3] 29-30.

[183] [3] 35.

[184] [6] 23. o.

[185] [5] 451-452.

[186] [5] 450-451.

[187] [4] 450., [3] 45.

[188] [4] 453-454., [3] 69-70.

[189] [2] 434-435.

[190] [2] 491., [4] 446.

[191] [3] 24-25.

[192] [2] 433-434.

[193] [1] 110.

[194] [1] 110.

[195] [4] 446-447.

[196] [3] 39-40.

[197] [3] 41.

[198] [4] 461., [3] 41.

[199] [4] 461.

[200] [7] 74.

[201] [3] 66-67.

[202] [4] 449.

[203] [3] 93.

[204] [6] 48-49.

[205] [4] 469-470., [3] 298-300.

[206] [4] 470-471.

[207] [6] 46.

[208] [2] 428-430.

[209] [1] 108-109.

[210] [3] 67.

[211] [6] 49.

[212] [4] 463.

Hivatkozások (Kenyér helyett követ)

[213] [10] 429.

[214] [2] 427.

[215] [6] 67-68.

[216] [2] 405-406., [5] 627-628.

[217] [1] 96., [5] 670.

[218] [2] 387-388.

[219] [1] 11-12.

[220] [4] 183-184., [7] 31., [5] 123-124.

[221] [2] 221.

[222] [1] 9-10.,  [10]

[223] [7] 16.

[224] [4] 488.

[225] [7] 56.

[226] [8] 119-120., [1] 232-233.

[227] [1] 33., 169.

[228] [1] 322-323.

[229] [1] 290-291.

[230] [1] 283.

[231] [1] 304-310., [4] 185-187.

[232] [4] 186.

[233] [1] 311-312.

[234] [1] 315-316.

[235] [1] 317-318.

[236] [1] 315-316., [4] 189.

[237] [4] 203., 208-212.

[238] [1] 361-364.

[239] [1] 404-414.

[240] [4] 282-286.

[241] [2] 66.

[242] [9] 296.

[243] [2] 96-97.

[244] [4] 331-332.

[245] [1] 76-77.

[246] [1] 81.

[247] [2] 201-202.

[248] [2] 248.

[249] [2] 205-206.

[250] [4] 347.

[251] [1] 81.

[252] [4] 369.

[253] [4] 364-365.

[254] [4] 359.

[255] [4] 364.

[256] [4] 191.

[257] [1] 327-328., [4] 197-198.

[258] [1] 334.

[259] [4] 200.

[260] [4] 363-364.

[261] [4] 373.

[262] [2] 269.

[263] [4] 374.

[264] [2] 367.

[265] [2] 368.

[266] [2] 370-371., [4] 422-423.

[267] [2] 376-377.

[268] [2] 14., 63., 231.

[269] [2] 28., [9] 186, 209-210.

[270] [2] 55-56.

[271] [2] 382-385.

[272] [2] 387-388.

[273] [6] 68.

[274] [6] 69.

[275] [5] 638-639.

[276] [5] 670.

[277] [7] 158-160.

[278] [4] 434-435, [5] 676-677, [7] 62.

[279] [7] 158-160.

[280] [2] 134.

[281] [7] 63.

[282] [2] 422-423.

[283] [2] 426-427., [1] 106., [5] 653.

[284] [2] 407-408.

[285] [13]

[286] [2] 392-393.

[287] [2] 393-394.

[288] [7] 81., [3] 393.

[289] [6] 23.

[290] [5] 451-452.

[291] [5] 450-451.

[292] [4] 450.

[293] [4] 453-454., [3] 69-70.

[294] [4] 466., [3] 273.

[295] [3] 35-36.

[296] [3] 29-30.

[297] [1] 110.

[298] [2] 434-435.

[299] [3] 24-25.

[300] [4] 446-447.

[301] [3] 39-40.

[302] [11] 225-226.

[303] [3] 419., [7] 82.

[304] [3] 415-417.

[305] [4] 450., [3] 45.

[306] [6] 48-49.

[307] [6] 46.

[308] [3] 82.

[309] [3] 35.

[310] [2] 428-430.

[311] [2] 431.

[312] [1] 108-109.

[313] [6] 49.

[314] [4] 463.

Kerékgyártó László György a 2021-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője

Illusztráció: Görgey A.

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Komáromi Gabriella: Az apáca cipője →

P. Gábor Mózes: A múlt őrei és a jövő útmutatói →

Antal Anikó Zsuzsanna: Kékfestő →

Csáji László Koppány: Agyagból születő, fénybe fonódó* →