Chiara Barzini, Alice Rainis kisprózái
Chiara Barzini: Az elsőszülöttek
Az elsőszülöttek kicsik és deformáltak. Vigyázni kell, nehogy összetörjenek. A nővérek a karjukban tartják őket. Indián gyerekeknek tűnnek. Talán azért, mert olyan erősen szorítják őket, hogy elvörösödnek.
Az elsőszülöttek fehérneműben állnak a fürdőszobai zsámolyon. Egyik oldalukra támaszkodnak, közben a rádió slágereit éneklik. A kezükben olló, és mielőtt szóhoz juthatnánk, levágnak egy hajfürtöt.
De hát mit csinálnak? Levágják a hajukat? Kihívó tekintetettel méregetnek: „Frufrut csinálunk, rendben?” Lemásznak a zsámolyról, seprűt és lapátot fognak, és nekiállnak takarítani. Lekapcsolják a zenét, majd szó nélkül elhagyják a fürdőszobát.
Az elsőszülöttek bátrabbak a másodszülötteknél. Például, ha a másodszülöttek mellett sétálnak a járdán, mindig az úttest felőli oldalt választják. Azért teszik ezt, hogy a járművek ne üthessék el a kisebbeket. Minden elüthet, ha gyerek vagy, különösen a motorok. A fagyizóban üres tölcsért kérnek, hogy a testvéreiknek ajándékozhassák.
De kegyetlenek is tudnak lenni. Meggyőzik a kisebbeket, hogy egyenek tojáshéjat. Azt mondják nekik, hogy az erdőben szörnyek élnek. Teletömik a fejüket késekkel, lerobbant traktorokkal, denevérekkel. Először fejbe vágják őket, majd a keblükre vonják, és könyörögnek: „Ígérd meg, hogy nem mondod el anyunak!” Ismerek elsőszülötteket, akik ostorral fenyítették a kistestvéreiket. Hallottam elsőszülöttekről, akik gyalázták Istent és Szűz Máriát, és úgy tettek, mintha minden az irányításuk alatt lenne.
Az elsőszülöttek lelopják az ételt a kisebbek tányérjáról, amikor senki nem néz oda. Az anyák mérgelődnek: „Nem ehetsz salátát és sajtot vacsora előtt! Ez nem nasi, hanem főétkezés.” A gyerekek összekészítenek egy teli tányér salátát és parmezánt, aztán elfutnak a fürdőszobába, a ház leghidegebb helyiségébe. Leülnek a vécére és rágnak. Túl gyorsan esznek ahhoz, hogy igazán érezzék az ízét, de a saláta akkor is jó. A vécé mögé rejtik a tányért, és csak akkor viszik vissza a konyhába, amikor a kisebb testvérek már végeztek az evéssel.
Az elsőszülöttek felnőnek. Nyolcévesen gint visznek fel a háztetőre, és a napon kortyolgatják, míg a láthatárba vesző autókat nézik. Az autópályán a kamionok magányos zajt csapnak, ami elszomorítja őket. A nap felmelegíti a térdeiket, amik, mint azt mindenki tudja, egy ideje egyre nagyobbak és szélesebbek.
Az elsőszülöttek, amikor felnőnek, már kevésbé szépek. Túlontúl mások kedvében akarnak járni. Néha mániákusan esznek vagy alszanak. Nem türelmesek, és már nem izgatja őket, ha megajándékozzák őket, például azért, mert nem pisilnek be éjjel. Nem akarnak jutalmat a jó bizonyítványért. Ismerik ezeket a csapdákat. Tudják, hogy az életben nem fogják elismerni őket azért, mert ügyesek. Csak a kisebb testvérek hisznek ezekben a dolgokban. Az elsők tudják, hogy a fájdalom a kanyar után jön. Nincsenek mellékutak.
Alice Rainis: Tegyük fel…
Tegyük fel, hogy Valéria anyja nem volt alkoholista. Tegyük fel, hogy Valéria nagyanyja nem hagyta el a lányát. Tegyük fel, hogy Valéria dédanyja nem szökött el otthonról 14 éves korában egy nála 10 évvel idősebb férfival, aki aztán nyolcszor ejtette teherbe. Tegyük fel, hogy a múlt számít. Akkor talán Valéria nem őrült volna meg.
Tegyük fel, hogy azon az augusztusi reggelen az ébresztő nem csörgött. Tegyük fel, hogy Valéria késésben volt, mert nem találta a kulcsát vagy mert a vezetékes telefon pont akkor szólalt meg, amikor a küszöbön állt: „nem, köszönöm, nem érdekel az ajánlata, meg vagyok elégedve a jelenlegi internet-előfizetésemmel”. Tegyük fel, hogy ha már egyszer kint volt, a ház előtti lámpa éppen piros volt, és Valéria nem tudott átkelni az úttesten. Tegyük fel, hogy ez alatt a pár értékes perc alatt Valéria lekéste a buszt. Akkor talán Valéria nem őrült volna meg.
Ehelyett ez történt:
7 óra 26 perckor, mert szereti a páros számokat, Valériát Beethoven 5. szonátája ébreszti. ’90-es évek végi Sony rádiós ébresztője van, olyan, amit be tudsz állítani a kedvenc rádióállomásodra (az ő esetében ez a Klasszikus Rádió), így a legrosszabb esetben is Debussy rángat ki az ágyból és nem egy éles, ismétlődő hang. Valéria nem bírja a mobilja hangját, éjszakára mindig egy másik szobába teszi a telefont. A természetgyógyásza felhívta a figyelmét az elektromágneses hullámok negatív hatásaira. Ezek a hullámok, ahogy a bio-energetikus teszt kimutatta, nyugtalanító mennyiségben találhatók meg a testében. Mivel megijedt az eredménytől, úgy döntött, hogy a laptopját, a tabletjét és a mobilját éjszakára az ebédlőbe helyezi át. Vásárolt még fél kiló diót is, amit egy kerámiatálban tart a számítógépe mellett, amíg dolgozik, mivel a dió – a természetgyógyásza szerint – képes lekötni a káros sugarakat és (részben) megmenteni mit sem sejtő testünket a szörnyű következményektől.
Így hát egy régi dobozból kiszabadította a 23 centiméter átmérőjű, még tökéletesen működő Sony rádiós ébresztőt. Vezetéknélküliség-mentes, USB-mentes, csak egy csatlakozó a konnektorba, és az érzés, hogy ez az ősi doboz soha nem hagy cserben. Bár egy kicsit öregnek érezte magát tőle.
Mint mikor a romagnolai tengerpartra magával vitt egy hordozható hűtőládát, hogy frissen tartsa az italait, egy nagy Fanta-logós narancssárga hűtőt, amit néhány hónappal anyja halála után talált a házában. Nem törődött a hűtő méreteivel vagy szokatlan kinézetével, csak kiment a strandra. Mígnem az előtte lévő napernyő alatt ülő fiúk fel nem hívták a figyelmét hangoskodásukkal:
– Asszonyom, ez fantasztikus! Gyönyörű ez a vintage hűtő! Hol találta? Nem vehetnénk meg?
Ez a szó, „vintage” (egy mondatban, nem messze az „asszonyom” szótól) furcsa hatást gyakorolt rá. Öregnek érezte magát, nem is a hűtő tényleges kora miatt, hanem mert ő távolról sem ítélte „coolnak” a külsejét. Mindazonáltal Valéria nem is olyan öreg. Csak 43 éves. Még nincs benne a változókorban, a szomszédja, Glória 42 évesen szült, Martina Colombari pedig, aki vele egyidős, a múlt héten nyerte meg a Miss Italiát. Ellenben ő úgy érzi, hogy rossz korban él. A nagymamák az eBayen vásárolnak az unokáikkal, az anyák lájkolják a gyerekeik fotóit, a Márványerőd nyugdíjasai pedig Uberrel járnak a bowlingklubba. Ő nem. Mintha nem sikerülne lépést tartania a korral. Persze Valériának is van iPhone-ja. A pontosság kedvéért, iPhone 8-asa, amit a 40. születésnapjára kapott a kollégáitól, akik – ki tudja, miért – megelégelték, hogy még mindig a Nokiáját használja. Pedig a fényképezést és a WhatsAppot leszámítva, nem sok hátránya származott belőle. A dolog ott kezdődött, hogy ez az egész őt egyáltalán nem izgatta, míg – ki tudja, miért – a körülötte lévőket annál inkább. Valéria, regisztrálnod kell a Tinderre, Valeria, fizess elő a Classpassra, de Valeria, hogy-hogy nem tudtál Carmine szülinapjáról? Fent volt a Facebookon! Valéria, el se tudod képzelni, mit láttam… Mario bátyjának történetét, szűzanyám, Valéria, ha akarod, a lányom telepíti neked az Apple Payt, akkor érintés mentesen fizethetsz, jajj, Valéria, ne viselkedj ilyen öregesen.
Valéria nagyon lelkesedik viszont a húsevő növényekért. Belépett a HNOE-ba (Húsevő Növények Olasz Egyesülete), van otthon vagy ötven virága, és öt éve egyszer sem hagyta ki a gyűjtők országos találkozóját, amit évről évre Venezia tartományban, Mirában rendeznek. Egy tucat jóbarátra tett szert a vásárok és a rendezvények során, akikkel üzeneteket vált és hosszú telefonbeszélgetései vannak. Volt egy rövid ideig tartó kapcsolata egy Paolo nevű ötvenes bergamói férfival, aki fejből ismerte a hét családba és tizennégy nembe sorolt majd hatszáz faját ennek a csodálatos növénynek, mely különös odafigyelést és gondozást igényel.
Tegyük fel, hogy Valéria antiszociális. Tegyük fel, hogy Valériát csak a húsevő növényei érdeklik, mint ahogy léteznek olyan emberek, akiket csak a kutyák és a kennelek érdekelnek, vagy akármi. Tegyük fel, hogy Valériával beszélgetni rém unalmas. Tegyük fel, hogy ő is azok közé tartozik, akiknek nincs Facebookjuk, mert az „butít”. Tegyük fel, hogy Valéria ápolatlan és zsíros hajú. Tegyük fel, hogy Valéria nem szokott szeretkezni.
Mert ha így lenne, a legrosszabbat kívánnánk Valériának.
De Valéria mindig, mikor Mirába megy, szeretkezik egy vagy néha két húsevőnövény-rajongóval. Valéria nem ápolatlan és nem zsíros hajú. Nem túl szép, de azért vonzó nő. Olyan fajta, aki után nem fordulsz meg, ha elsétál melletted, de ha elkezd hozzád beszélni, akkor rabul ejt. Valéria egy ellentét, egy elbűvölő ellentét. Kifinomult vonalú, jelentékeny orra van. Kissé oldalvást ülő spánielszemei örökké bánatos kifejezést kölcsönöznek neki, mintha már számtalan életet megélt volna. Amikor találkozol vele, többet akarsz megtudni róla, felfedezni a titkait.
Órákig képes beszélni kismillió dologról anélkül, hogy elfáradna, olyan eltökéltséggel, hogy egy egyszerű találkozásból is különleges cserealkalmat csinál. Órákig képes beszélni nemcsak növényekről, hanem földrajzról (fejből tudja a világ összes fővárosát), a popzenéről a ’60-as évektől kezdve (különös tekintettel Marvin Gaye-re, a Carpentersre, a The Turtlesre és a Supremesre), az olasz neorealizmusról (A sorompók lezárulnak című filmet 12-szer, a Vihar előttet 7-szer látta), trópusi betegségekről (egyszer megijedt, hogy az import virágai valami veszélyes csírát hozhatnak be az otthonába), kortárs amerikai írókról (nagy lelkesedéssel Philip Roth iránt) és Kuba történelméről.
Valéria keveset tud mindarról, ami körülötte történik, de ismer olyasmiket, amikről kevesen beszélnek.
A társas készségei és az azonnal feltámadó kíváncsisága ellenére gyakran elszomorítja egy kicsit, hogy kimarad dolgokból. Beszélt erről a terapeutájával, aki így nyugtatgatta:
– Valéria, Ön egy nagyszerű ember. És nagyon érzékeny. Ne hagyja, hogy a szóbeszéd befolyásolja. Ön nem naiv, Ön ártatlan.
Valéria viszont gyakran bosszankodik.
Például a moziban. Nemrég elment megnézni Tarantino utolsó filmjét. A kisterem tele volt. Ő érkezett először, egy folyosó melletti helyet választott, hogy legalább az egyik oldalról biztosan ne ülhessen mellé senki. Lassan-lassan megtelt a terem, majd, mikor már elkezdődött a film, megérkezett az örök késő, és mint az várható volt, a sor közepére szólt a jegye.
Szerencsére, gondolta magában Valéria, Tarantino filmjei nem a nagy csendekről híresek, sok a kiabálás, verekedés, lármás jelenet, amelyek minden más zajt elnyomnak. Sajnos hamar rácáfoltak. Már korábban szemügyre vette jobboldali szomszédját, aki gondtalanul tartott ölében egy zacskó San Carlo csipszet. Ott zörgött a combjai között, és Valéria tudta, hogy nemsokára ki fogja bontani, mely látomás néhány perc múlva valóra is vált. A lány pontosan úgy kezdte el majszolni a csipszet, ahogy Valéria előre látta, félig nyitott szájjal, egyiket a másik után, néha kettőt vagy egy egész maroknyit. Ne, mindjárt az ujjait is lenyalja, gondolta Valéria. És ha ez nem lett volna elég, a lány különösen csúnya is volt. Fénylő, szinte áttetsző bőre volt, kócos haja, a sasorra hegyén vékony keretes szemüveg. Csúnya volt és nyitott szájjal evett. Hirtelen hőség öntötte el Valéria testét a lábujja hegyétől a feje búbjáig, a szíve majd’ kiugrott a helyéről, szemét nem bírta a képernyőn tartani. A fülét hegyezte. Mintha ez az erőszakos rágcsálás az agyán csámcsogott volna. A kivetített képek nem voltak elegendőek ahhoz, hogy megszabadítsák a zajtól.
A szomszédja felé fordult, aki, nem tudván a készülő viharról, Di Caprio viccein nevetgélt. Nevetgélt és rágcsált. Valéria az ülésébe süppedt, mint egy teknős, ami behúzza a fejét, azt remélve, hogy így tompítja azt, ami számára merő zajnak tűnt.
Alig pár perc múlva valaki a teremben megjegyzést fűzött egy jelenethez. Megesik az ilyesmi. Néha Valéria száján is kicsúszik egy-egy szó, egy kontrollálatlan megnyilvánulás, mint mikor Muccino egy filmjén ráismert egy jelenlévőben egy lépcsőházi szomszédjára: „nahát, Gelsomina!” De ezek ritka, nagyon ritka események.
Ez viszont egy olyan nő volt, aki imád megjegyzéseket fűzni a filmekhez, aki pont azért megy moziba, hogy elmondhassa a véleményét, akit a férje is hiába csitít, ő csak mondja-mondja, halkan, nagyon halkan, de olyan S-ekkel, hogyha öt sorral messzebb ülsz, akkor is behatol a fejedbe.
A két óra ötven perces film alatt Valéria huszonhárom megjegyzést számolt össze S asszony részéről, ami kb. nyolc komment egy óra alatt, négy fél óra alatt, tízpercenként egy. Valéria pár percre lehunyta a szemét, és elképzelte, hogy felemelkedik meleg, zöld bársonyfoteljéből, átlebeg a gyanútlan nézők feje fölött, megérkezik öt sorral hátrébb, és anélkül, hogy az észrevenné, megáll Szerencsétlenség asszony feje felett, rázuhan, és összenyomja. Puff, eltűnt. A férj észrevenné Valériát, hálás mosolyt küldene felé, és mintha mi se történt volna, végre csendben, folytatódna a film. Ehelyett Valéria száját időnként elhagyta egy hatástalan pszt. Néha hátrafordult, és gyilkos tekintetet lövellt a sötétbe, de úgy tűnt, senki és semmi nem képes leállítani ezt a bántó emberi viselkedést. Így, mikor nem azzal szórakozott, hogy megsemmisítő akciókon képzelődött, visszarántotta a valóságba egy újabb csipsz, pattogatott kukorica vagy Ricola cukorka zörgése. Az egyetlen tartós gondolata az volt: „nem szabad többet moziba jönnöm, le kell töltenem a filmeket”.
Valéria gyakran, talán túlságosan is gyakran szeretne egyedül lenni. Sok barátja, számos szeretője van, szeret beszélgetni, bulizni, nem tudná elképzelni az életét új emberekkel való találkozások, véleménycserék nélkül. De néha, például amikor moziba megy, egy ellentétes, embergyűlölő érzés tör rá, és átalakítja a gondolatait.
Aznap reggel, amikor megszólal az ébresztő, Valéria érzi, hogy a mai egy fontos nap lesz. Kikel az ágyból, csinál egy kávét, felvesz egy könnyű vászonruhát, felkapja mindig túl nehéz táskáját, elindul otthonról, át az úttesten, a lámpa zöld. Felszáll a buszra, ami tíz éve minden reggel elviszi őt a munkahelyére, a városházára.
Ezen a reggelen a buszon egy nyolc év körüli fiú játszik az anyja telefonjával. Vöröses hajfürtjei vannak és már-már szimpatikus arcocskája. Az anyja szórakozottan bámul ki az ablakon, míg ő nyomogatja a telefont. Minden leütésnél vagy mozdulatnál, vagy hogy mondják, az okostelefon egy hangot ad ki. Bip. Bip. Valeria úgy képzeli, Tetris, ha létezik még egyáltalán. A bipek folyamatosak és élesek, de láthatóan senki nem figyel rájuk, csak Valéria.
Néhány perc múlva idegesen az anya felé fordul, merőn nézi, remélve, hogy az majd megérti, hogy ez a bip mennyire udvariatlan, zavaró, tolakodó így kedd reggel 8. 20-kor. Amin nem változtatna semmit, ha csütörtök vagy este 8 lenne, de ez most nem sokat számít.
Talán ezen a ponton Valériának udvariasan meg kellett volna kérnie, hogy némítsák el a telefont. Talán le kellett volna szállnia. De nem. Épp készül belépni a nyitott szemmel látott álmai egyikébe, amiben kiszáll a testéből és megoldja a problémát. Kivéve, hogy most nem álmodik. Hirtelen a gyerek felé fordul, a karjaiba kapja, és erősen megrázza, majd a földhöz vágja az utasok és az anya döbbent tekintete kíséretében, akiknek nincs idejük reagálni. A gyerek narancs üstökű feje a földhöz csapódik, és Valéria, talán most először, lecsillapodva, nyugodtan érzi magát.
Letartóztatják. Intézetbe zárják. A terapeutája, aki hamar megérkezik, tudja, hogy Valéria veszélyeztetett személy. Korábbi depressziói, függőségei, az a néhány pszichotikus epizód mind egy olyan státuszba skatulyázzák be, ahol minden lehetséges, az őrület a sarok mögött vár.
Soha nem hitte volna, hogy idáig jut, azt, hogy magát bántja, azt igen, de azt, hogy mást üt meg, az már egy másik történet.
Hogyan magyarázhatta volna meg Valéria, hogy abban a bipben hallotta a pusztulást? Hogyan magyarázhatta volna meg, hogy az a bip engedte szabadjára mindazt a dühöt, ami benne felgyűlt? Félt és bűntudata volt, nem annyira azért, amit a gyerekkel tett, hanem azért, amilyen büntetést kiszabtak rá. Ezek után a mindennapjai már nem lesznek ugyanolyanok. Egész nap meg fogja figyelni valaki, és minden cselekedete veszélyforrást rejt. Most megijesztette, hogy mire volt képes.
Ez egy mechanizmus, amit fight or flight-nak, támadj vagy menekülj-reakciónak hívnak, egy élettani válasz, amit a testünk ad, ha veszélyben, sarokba szorítva érezzük magunkat. A tiszta túlélésről szól. Csakhogy néhányaknál, mint Valériánál, az ellenség nem visel fegyvert és nem rossz szándékú. Egy telefon hangja egy rossz pillanatban, egy ismeretlen, aki véletlenül rálép a lábadra, egy lány, aki buborékot fúj a rágójából, a pénztáros a szupermarketben, aki túl lassan üti be a kódokat. Valéria mindig lenyeli ezeket a sérelmeket, amelyek mások által érzékelhetetlen problémaforrásokból fakadnak. Apránként nyeli a frusztrációt és a dühöt.
Tegyük fel, hogy Valéria ezen a kedd reggelen, a buszon is nyelt. Talán a dühe fékezhetetlenné vált volna, és valahogy meg kellett volna szabadulnia tőle. Talán ordított volna, talán tépte volna a haját, talán leszállt volna a buszról, vagy ki tudja, talán a busz alá vetette volna magát.
De most Valéria egy új, hideg, fehér szobában ül az ablaknál, és kifelé szemlélődik.
Napsütéses idő van, néhány másik páciens a kertben beszélget, a fejében kevés, zavart gondolat, a jobb kezében kicsi húsevő növény, amit a kollégája küldött be neki. Bal kezének mutatóujjával a virágot simogatja, furcsán nyugodtnak érzi magát. Mígnem belép az ápolónő a szobába az ebédjével.
Belép és bevágja az ajtót.
Bevágja az ajtót, mit sem törődve az okozott nagy zajjal.
Bevágja az ajtót, és Valéria lenyeli, miközben a virág kiesik a kezéből.
Fordította: Sokcsevits Judit Ráhel
Chiara Barzini olasz író, forgatókönyvíró. Élt és tanult az USA-ban, ahol a Vanity Fair, a GQ Italia, a Flair, a Rolling Stone Italia, az XL di Repubblica és a Marie Claire tudósítójaként dolgozott, és tanulmányokat, cikkeket publikált olyan amerikai folyóiratoknak, mint a T: The New York Times Style Magazine, a Vogue, a The Village Voice, az Interview Magazine, a Harper’s és a Rolling Stone. Írója a Sister Stop Breathing című elbeszélésgyűjteménynek (Calamari Press, 2012) és a Things That Happened before The Earthquake című regénynek (Doubleday, 2017), melyet olaszra Terremoto címmel fordítottak le (Mondadori, 2017). Ez a kisprózája (I primi figli) a Nuovi Argomenti online irodalmi folyóiratban jelent meg, 2019-ben.
Alice Rainis médiaművészeti kreatív ügynök, vizuális és előadóművészeti tanulmányokból Velencében diplomázott, Londonban él. Korábban Párizsban dolgozott fotográfusként.
Ez a novellája (Supponiamo che…) a Stanza 251 online irodalmi folyóiratban jelent meg 2020-ban.
Sokcsevits Judit Ráhel a 2021-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója
Illusztráció: Chiara Barzini, Alice Rainis fotóival
Ezek is érdekelhetik!
Uladzimir Nyakljajeu: SZARHÁZI →
Kis dalok a szerelemről →
Pascal Mérigeau: Mikor Angèle egyedül volt, Roger Jouet: A gyűjtő →
