Fábián Tibor: „Még csak nem is párttag!”
Részlet a Ceausescu elvtárs, pajtás című regényből*
Bogdan kilépett a piac hatalmas kapuján és ráérősen szétnézett. Balra a környék legnagyobb élelmiszerüzlete kezdődött. „Comaliment”, hirdette a kirakatok fölött egy öles felirat. A nagy üvegvitrineket nem a sokszínűség jegyében rendezték be. Kizárólag halkonzerv és almalekvár hívogatta a vásárlókat. Ezekből viszont rengeteg, konzerv-piramisokba rakva. Mintha csak a bőséget akarnák ábrázolni általuk. A halkonzerv és az almalekvár kifogyhatatlanságát. És valóban, ebből a két termékből mindig volt, sehogy nem akartak elfogyni. Rossz nyelvek szerint egy meghiúsult külföldi üzlet miatt maradt az országon az irdatlan mennyiségű konzerv.
Bogdan unottan fordult el a hatalmas kirakatoktól. Jobb kéz felől az újságárus bódéja állt. Most ez előtt is szinte tízméteres sor kígyózott. Ez a szokatlan jelenség felkeltette a figyelmét. Az újságosnál eddig nem látott komolyabb sorokat. Talán csak a Steaua BEK-győzelmét követően. Odasietett, majd szokása szerint előbb beállt a sorba és csak utána kérdezte meg az előtte állót: „Mit adnak?” „Az irodalmi hetilap friss számát”, közölte egy iskolai egyenruhát viselő kamasz. Az egyik közeli középiskola neve szerepelt a zakóján. A férfi biccentett és maradt a sorban.
Az elmúlt hetekben a vezető irodalmi hetilap valamiért nagyon kapós lett. Már azok is olvasták, akik egyébként soha nem vettek könyvet a kezükbe. Azt suttogták, a lap egyik szerzője, Ana Blandiana egyes verseiben az Elvtársat parodizálja. A hír hihetetlenül gyorsan elterjedt. Az emberek napok alatt felvásárolták a Blandiana-köteteket. Csak egy részüket, mert a maradékot a lassan kapcsoló hatóságok hamarosan levétették a polcokról. Így aztán Blandiana is hiánycikk lett. Mint a cukor, az olaj, a hús és sok minden más.
A kitartó olvasók azért még az újságárusnál is próbálkoztak. Hátha az irodalmi hetilapban még ott találják a költőnő verseit. Bogdan is ebben reménykedett. Egy próbát megér. A költőnő verseinek egy csapásra olyan sikere lett, hogy az elmúlt hetekben az emberek még az utcán nekiálltak elolvasni Blandiana műveit. Különös látványt nyújtottak az újságos bódék környékén álldogáló emberek, amint az irodalmi lap friss számába temetkeztek. A kósza külföldi utazóknak valószínűleg úgy tűnhetett, ebben az országban minden az irodalom körül forog. A lepedőnyi újság alatt csak a buzgó olvasók lábai látszott. Nadrágok, szoknyák, kabátok. Hosszú percekig megszűnt számukra a külvilág. Lapozgattak, elégedetten csettintettek vagy hümmögtek, aztán egy-egy szatirikus Blandiana-vers olvastán jóízűen felnevettek.
Ezek a furcsa, talponálló-jellegű utcai olvasóklubok aztán a hatóságoknak is szemet szúrtak. A standok környékén egyre gyakrabban megjelenő milicista járőrök idegesen csapkodtak gumibotjukkal a szétnyitott újságra, helyrehozhatatlan károkat okozva az irodalmi hetilapban és az „Otthon olvasson, elvtárs. Ne akadályozza a forgalmat! Haladjon tovább!” felszólítással útnak indították a nyájas olvasót.
Minden hiába, az emberek Blandiana-verseit tárgyalták munkába menet, munka közben, az ötéves terv megfeszítő teljesítése alatt, a trolin és a villamoson, séta közben, és persze otthon. A kocsmák átalakultak olvasókörökké. A haverok versidézetekkel köszöntötték egymást. Kézről-kézre jártak a rongyosra olvasott Blandiana-kötetek, amelyekhez már csak a feketepiacon lehetett hozzájutni, többszörös áron. Mindig akadt egy-egy bátor, aki felolvasott, amit a többiek a legdrágább konyakkal jutalmaztak.
Aztán a bátrak pár nap alatt eltűntek. A szóbeszéd szerint fekete autóval vitték el őket szocialista átnevelésre. Gumibottal kiverni belőlük az irodalom iránti hajlandóságot. De a Blandiana-versek népszerűségét ez sem állíthatta meg. Minél inkább tiltották, annál nagyobb volt a kereslet iránta. A szerelmespárok séta közben Blandiana-verseket suttogtak egymás fülébe. A parkok megteltek suttogókkal. Egyszer egy nyugdíjas párt is elvittek a Herastrau-parkból. A hallókészülékes bácsi ugyanis ordítva szavalta Blandiana verseit párja fülébe. A hatóságokat persze nem érdekelte, hogy mindketten halláskárosultak. Közösségi izgatás vádjával három hónapra rács mögött találták magukat.
A fiatalember a sorral együtt haladva, lépésről-lépésre közelebb került az újságárus bódé ablakához. Az emberek csendben és türelmesen álldogáltak a decemberi, hó nélküli télben. Itt-ott halk beszélgetés és suttogást követő nevetés hallatszott. A csendet ekkor egy hangos kiáltás törte meg. Valaki szétszakított és a földre dobott egy újságot. Az irodalmi hetilap volt az. A dühös férfi végighaladt a sorban állók mellett. „Jobb, ha hazamennek. Nincs értelme, tovább várjanak. Egy szem Blandiana-vers sincs benne. Egyetlen egy sem! Letiltották!” Azzal a háta mögé mutatott, ahol a lap darabjait hagyta.
Valaki közben már felvette a gyűrött újságoldalakat, majd hamarosan megállapította, előbb halkan, csak úgy magának, majd hangosabban, a tömegnek is: „Igazat mond. Ebben csak Vadim és Paunescu van benne. Azoknak meg úgy csorog a nyáluk, mint a kérődző tehénnek.” Azzal köpött egyet, további darabokra tépte az újságot és visszadobta a földre. A sor sűrű méltatlankodás és káromkodás közepette feloszlott. Néhányan egy bizonyos láthatatlan ellenséget emlegettek, hozzátéve, hogy mikor dobja már fel a talpát? Megnevezni azonban nem merték.
Már csak pár megrögzött Sportul-olvasó maradt a sorban. Mögéjük csatlakozott a két, piacon látott öregúr, akik éppen a csalódott tömeg távozása közben érkeztek és leplezetlen örömmel vették tudomásul, hogy nem kell várakozzanak, máris az eladóhoz kerülnek. Megigazították fejükön a fekete báránybőrkucsmájukat és szokásuk szerint jó hangosan kifejtették nézeteiket a témában. Az volt a rögeszméjük, ily módon az egyszerű, tanulatlan, utcai emberekhez is eljuthat a Párt szava. Amit ők, nyugdíjas párttisztviselők nagyon a szívükön hordoztak és közben mérhetetlenül hasznosnak érezték magukat.
Mindig abban a jóleső tudatban indultak haza térítő körútjaikról, hogy ma is sok ember hallotta tőlük a szocializmus útjára vezető igazságot. Mert ők jó hangosan elmagyarázták. Talán majd kapnak egy érdemérmet a Párttól a szolgálatukért. A forradalom után sem maradtak abba utcai körútjaik. Igaz, akkor már új gazda, az országba beáramlott szekták egyikének szolgálatába szegődve hirdették tudományukat. Amerre csak jártak, visszhangzott az utca a mennyei királyságról. A járda pedig tele volt a hátuk mögött eldobált színes brosúrákkal.
A tömzsi jelentőségteljesen krákogott és közben óvatosan körbenézett, vannak-e még néhányan a közelben, a szétoszlott sorban állókból? „Még, hogy Blandiana. Az meg ki? Értenek is ezek az irodalomhoz. Egy nevenincs költőcske, akit felkapott a divat, valami értelmetlen kis versikéjéért. Két hónap múlva már senki sem emlékszik rá.” És, ha még ez nem lett volna elég, mondandója végén ledobta az atomot: „Még csak nem is párttag!” Társa, a hórihorgas, megállás nélkül helyeselt. „Úgy van! Úgy van! Hagyjuk az amatőröket. Vannak nekünk élő klasszikusaink. Corneliu Vadim Tudornál nincs nagyobb költő az országban! Ő szívből lelkesedik a szocializmus ügyéért. Minden sorából árad a hazaszeretet. Nincs hozzá fogható. Na jó, esetleg Paunescu.” „Esetleg”, tette hozzá a tömzsi megengedően, azzal mindketten kértek egy-egy friss irodalmi újságot.
*mj. ez a kispróza egy, a könyvben nem szereplő, frissen írt, “elmaradt fejezet”
Illusztráció: Ana Blandiana, Totul
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
