Petrozsényi Nagy Pál: ÖNMEGVALÓSÍTÁS
1
Nepomukot sosem érdekelték a híres emberek, az meg pláne nem doppingolta, hogy maga is azzá váljon. Aztán egy szép napon belezúgott Euláliába, a IV. B-ből, aki körül csupa híres srác forgolódott. Mit tehetett egyebet, minthogy belőle is híres srác legyen, különben holt ziher, hogy mellettük sosem rúghat labdába – vallotta be keserűen a barátjának, Dodinak.
– Hogyha az csak úgy menne: abrakadabra, az legyek, ami akarok.
– Tudom, hogy nem könnyű, de ha az ember nagyon akar valamit, akár egy hegyet is megmozgat.
– Egy hegyet? Nem rossz, mégis miben szeretnél kitűnni?
– Beiratkozhatnék például egy body-building csapatba.
– Hova? – robbant ki a fiúból a nevetés. – Ilyen testalkattal?
Nepomuk megsértődött.
– Miért, mi baja a testalkatomnak? – nézett végig magán értetlenül. – Elismerem, hogy nem dagadok az izmoktól, azért, hm, van olyan alakom, mint neked, barátom. Különben sem izmok a lényeg, hanem az inak, nemde bár?
– Lehet, de a testépítés nem erről szól. Mellesleg a csajszik sem az inakért vannak oda, biztosítalak.
– Ez is igaz, arra meg nincs időm, hogy megvárjam az edzések eredményét, mert pechemre pont ebben az évben érettségizek, utána, ki tudja, melyik városban folytatom a tanulást.
– Még mindig a tanári pálya érdekel?
– Igen, de addig is szeretnék Lilla közelében maradni, miközben ő… Kerek perec megmondta: kész, vége, kisfiúkra nincs időm.
– Rátarti csaj, az bizonyos. Engem kifejezetten idegesít. Én a helyedben megpróbálnám elfelejteni, hiszen a vak is látja, hogy nem komál. Sem most, sem később, akár írnak, akár nem írnak rólad az újságok. Ha viszont mégis emiatt, és csakis emiatt kattan rád, azt én dobnám, mert annyi esze sincs, mint egy gyereknek, hogy belássa, az ész a fontos, nem a haj – zendített rá a jó barát Bródy és Szörényi egyik régi-régi dalára.
– Oké, oké, megértettem! Én mégis belevágok, és bebizonyítom Lillának, érek én is annyit, mint a macsói, ha nem, még többet.
– Minek, ha a fejed tetejére állsz, sem csíp téged?
– Nono, majd elválik, én mindenképp kipróbálom magamat. Igen, engem, Lilla ide vagy oda akkor is birizgál, miben vagyok jobb, több másoknál. Szerinted?
– A fociban?
– Tényleg! Abban csakugyan jó vagyok, hiszen suttyókoromtól rúgjuk együtt a lasztit. Már holnap jelentkezem a városi ificsapatban, és ha minden flottul megy, pár hét múlva már olvashattok rólam az interneten. Hanem mondok egyet, kettő lesz belőle: tarts velem, és focizzunk együtt egy csapatban!
– Á, érettségi előtt? Majd az egyetemen, már ha egyáltalán felvesznek. Most a tanulásra kell koncentrálnom.
Mór mester, egy vékony bajszú, virgonc edző meg is ígérte, hogy felveszi, öltözzön csak át íziben, és mutassa meg, hány gólt tud rúgni 90 perc alatt.
– Igenis – nyargalt ki Nepomuk vidáman a pályára.
Hanem amit ott észlelt, igencsak elbizonytalanította. Valamennyi játékos nála egy-két fejjel nagyobb volt, izmosak, fürgék, mint a mókusok. Nem is tudott kicselezni, de még utolérni sem senkit sem. Most sajnálta csak igazán, amiért sosem atletizált. Hiszen ezek nem is futnak, hanem röpködnek. Ilyenformán nem csoda, hogy alig rúgott labdába, akkor is csak akkor, ha kapott egy passzt valakitől. Ezzel meg is állt a tudománya, mert rögtön el is kanalazták előle, hacsak nem rúgta tovább a lasztit azonnal. De még azzal sem mindig boldogult, mert gyakran odarúgta, ahova nem kellett volna. Alig várta, hogy leteljen a 90 perc. Nesze neked gólok! Még örülhet, hogy végig engedték játszani, mert amit ő ma délután itt bemutatott, az aligha nevezhető futballnak. Lába remegett, szíve hevesen dobogott, egy hétig biztosan izomlázzal fog bajlódni – roskadt egy padra meccs után.
– Fáradt vagy? – vert a vállára váratlanul Mór mester.
– Egy kicsit.
– Hja, ilyen a foci, Mukikám. Neked, ahogy elnézem, még sokat, nagyon sokat kell edzened ahhoz, hogy ne pihegj így egy szimpla meccs után. Sajnos gyengék a lábaid, a pályalátásod pedig még rosszabb, emellett olyan lassú vagy, mint a reumás csiga fékernyővel.
– Értettem – kémlelt körül Nepomuk, hallja-e más is, hogy humorizál vele az edzőjük.
– Viszont van egy erényed: nem hagyod magadat. Ez sem semmi egy olyan sportágban, melynek egyik pillére a kitartás.
– Akkor mégis bevesznek? – csillant fel a fiú szeme boldogan.
– Be, aztán csak igyekezz, igyekezz, ne okozz nekem csalódást! A jó munka mindig meghozza a maga gyümölcsét, és pár év múlva akár Puskás Öcsi is lehet belőled.
– Pár év múlva? Rendben, köszönöm a bizalmat.
Az elkövetkező hetek nagy részét Mór mester alapozásra fordította.
– Hiába, itt nincs mese, ezen mindenkinek át kell esnie, mert a fizikai erőnlét minden sport alapja, és csak utána jön a labdakezelés, pályaorientáció, összjáték stb. – hajtogatta makacsul.
Nepomuk morogva, de engedelmeskedett, amíg el nem szakadt a cérnája, akkor köpött egyet, és elbúcsúzott a mestertől. Nem mintha elege lett volna belőle, a mester szempontjából teljesen igaza van: a sikerért meg kell ám dolgozni. De nem ennyire, legalábbis amatőr szinten, ami pedig az önmegvalósítást illeti, úgy tűnik, mégsem a foci az esete.
– Ahogy akarod – rántotta fel a vállát Mór mester. Jobb is, hogy feladod, mert épp most akartam közölni, keress más csapatot magadnak.
– Kész, vége, bemondtam Mórnak az unalmast – hívta fel Dodit Nepomuk a mobilján.
– Mert?
– Semmi mert, bemondtam és kész.
– Jó, nem faggatlak. Mégis… Lilla, az önmegvalósítás?
– Nem is tudom – igazította meg a szemüvegét. – Lilla, az Lilla, ő, öregem, olyan, amilyen. Bármilyen komisz, én elfogadom, ugyanis fából sosem lesz vaskarika. Csupán az a kérdés, megéri-e sorba állni egy ilyen csajsziért, ha egyszer csakugyan nem komál.
– Ez nem igaz, te még mindig reménykedsz?
– Szó sincs róla, csak hangosan gondolkozom. Tudod, szeretek tisztában lenni a dolgokkal. De hát nehéz, minden olyan zavaros beleértve az önmegvalósítás kérdését. Ha jobban belegondolok, akár azt is kijelenthetem, tulajdonképp nem is Lilla miatt akarok kitűnni, sőt, tovább megyek: eszem ágában sincs kitűnni.
– Hanem?
– Kár, hogy nem a múlt héten kérdezted. Akkor még tudtam volna rá válaszolni. Most csak annyit érzek, hogy valami nagyon hiányzik az életemből. Pénz, csajok, elismerés, izgalom? Is, de hogy pontosan mi, arról halvány lila gőzöm sincs. Csak jönnek, jönnek, körülvesznek és hívogatnak, mint Odüsszeuszt a szírének.
– Állj, állj, állj, mi ez a zagyvaság! Azért hívtál fel, hogy ezt közöld velem? Éjjel tizenegy órakor? – mérgelődött a vonal túlsó végén Dudás Dodi.
– Bocsánat, azt hittem, érdekel – mentegetődzött csalódottan Nepomuk, letette a telefont, és azontúl nemcsak a begyeskedő Euláliát meg Mór mestert, hanem a barátját, Dodit is messze elkerülte.
Egyik kutya, másik eb – szögezte le mélabúsan. – Akkor hagynak cserben, amikor a legnagyobb szükség volna reájuk. Sebaj, amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten – igyekezett túltenni magát a csalódáson, és ezúttal nekikezdett komolyan tanulni.
Így röppent el az ősz, lassan közeledett a tél is, amikor megint elfogta a nyugtalanság. Ezúttal a film és színház világa kápráztatta el, tudniillik látott egy filmet, amitől egyszerre újból meglendült a fantáziája. Vajon jó irányban kutyagol? Nem volna spécibb, ha a tanári pálya helyett inkább a film- és színházművészetet választaná? Hű, még csak az kéne! – öntötte el a forróság. Meg is ütné a guta a faterét, aki gyerekkora óta a tanári pálya felé terelgeti. Ugyanis ő is az volt, kémiatanár, és az ősök, ugye, mindig a maguk hasonlóságára formálnák őket. Még egy tipp-topp labort is berendeztek neki, hadd kísérletezgessen ott kedvére.
– Nagyon szívesen. Köszi, apu, köszi. Te vagy a világ legklasszabb apuja.
Csak arra nem számított idősebb Richter Nepomuk, mekkora robbanást fog ezzel okozni. Egyrészt a laborban, másrészt Richter Nepomukné lelkében, aki ettől fogva hallani sem akart többé a vegytanról. Nem úgy az apuka, amiből aztán hetekig tartó vita kerekedett, és még ma is ezen civódnának, ha Nepomuk összeszedvén bátorságát be nem jelenti, hogy ő bizony színész lesz.
– Ne, fiam, ne csináld! És a kémiai emelt szintű érettségi? Arról is lemondasz? Pár hónappal a matúra előtt? – huzigálta csokornyakkendőjét a régi vágású apuka. – Persze, megértem, a robbanás elvette a kedvedet, de ez már a mesterséggel jár, velem is előfordult, mégis tanár lett belőlem. Megvalósítottam önmagam – tette hozzá önérzetesen.
– Úgy, szóval veled is előfordult – csóválta meg a fejét az anyuka. – Ezt most hallom tőled először. Egy okkal több, hogy Nepomuk biztonságosabb pályát válasszon.
– De hát miért, ha egyszer neki ez tetszik? Vagy már nem tetszik?
– Dehogynem, csak a színészetben több a lehetőség, fantázia, azonkívül ez az egyetlen mesterség, ahol nemcsak megfizetnek, hanem meg is tapsolnak a munkámért – villant fel Nepomuk előtt Lilla arca hirtelen.
Ajjaj, már megint ez a boszorkány! Még a végén kiderül, csakis az ő kedvéért akarja megvalósítani önmagát.
– Tanár, bodybuilding, focista, színész – sorolta idősebb Nepomuk félhangon. – Van még valami a tarsolyodban?
– Egy marsallbot.
– Ez jó – nevette el magát. – De félre a tréfával: a kémia marad, ha másért nem azért, mert jelenleg ebből tudsz a legtöbbet, és minden jel szerint osztályelsőként is fogsz végezni. Fel tudod fogni ennek az előnyét?
– Fel tudja, ezért tanul, illetőleg vizsgázik továbbra is a terv szerint – válaszolt Nepomuk helyett a kissé molett, de még mindig csinos anyuka. – Addig is kiókumláljuk, melyik egyetemen kamatoztathatja majd a tudását. De a kémia, ismétlem, kimarad a… Hogy is szoktátok ezt ti szlengesen mondani? Tarsolyból? – fordult a fiához.
– Pakliból.
– Tehát kémia… nuku. Márpedig enélkül, hölgyeim és uraim, elég nehéz lesz – babrált a nyakkendőjén a tanár úr, mint mindig, valahányszor felkavarta valami.
A témára többször visszatértek, miközben Nepomuk beiratkozott az iskolai színjátszó csoportba. A képzelet, akarat persze szép dolog, de azért tenni is kell ám értük egyet-mást, mert mit mondjon például, ha a felvételin megkérdezik, melyik darabban játszott idáig. Egy ideig szorgalmasan járt a próbákra, de csak addig, amíg a tanára el nem kezdett szőrözni:
– Mozgasd a szádat, ne nyeld le a szavakat, ha azt akarod, hogy megértsünk! Neked kőből van az arcod, vagy csak Buster Keatont[1] akarod utánozni? – reccsentett rá egyre sűrűbben.
Nepomuk lelkesedése szinte napok alatt elillant. Hát még, amikor kiderült, hogy a zenei hallása sem hibátlan. Nem éppen botfülű, de ahhoz bőségesen elég, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem kapui örökre zárva maradjanak előtte. Újabb fiaskó! Pedig milyen szépen elképzelte, hogyha előadják a darabot, elfelejti a Lilla iránti sérelmét, és díszmeghívót küld a csajszinak. Az lenne ám a telitalálat, hiszen akkor nemcsak mások, hanem maga Lilla is megtapsolná. Utána már csak egy lépés ahhoz, hogy megkérje, dobja a francba a macsóit. Hát ennek most lőttek, meg a színháznak és a többi összes hóbortnak is.
Aznap éjjel nehezen aludt el. Sokáig forgolódott, amíg lassan-lassan, de csak sikerült az álmok világába csúsznia.
– Éljen! Hogy volt!
Vajon kit éljeneznek ilyen harsányan? Jé, őt ünneplik! A nézők is ismerősök, csupa tanár és iskolatárs, az első sorban pedig az ősei, plusz Dodi és Eulália tapsolt neki felállva.
– Ezt a marhaságot! – vigyorgott, mihelyt reggel felébredt.
Azért kellemes élmény volt. Ha nem is valóságos, de az arca még mindig ég a benne kavargó érzelmektől. Csakhogy hasztalan, amíg ott van az a hibácska a torkában, addig sajna legfőbb, amit elérhet, az Mengyelejev periódusos rendszere – számolt be szüleinek az álmáról.
– Na látod! – dörzsölgette kezeit elégedetten az apuka. – Mindegy, nem téma, elvégre emellett még nyugodtan kipróbálhatod magadat. Amatőr színészként, merthogy ilyen is létezik, és ott nem lesz, nem is volt soha feltétel a zenei kompetencia. A többire meg, mint beszédtechnika, mimika stb. rávezet majd a tanulás, gyakorlat.
– Amatőr színészként? – biggyesztette le ajkát az anyuka. – Ripacsok, komoly ember nem foglalkozik ilyen magamutogató marhasággal. Ne haragudj, de tényleg, gondolkozz! Inkább festegess, rajzolgass, az hasznosabb és kellemes is, bár az igazat megvallva, eddig még nem fedeztem fel benned efféle késztetést.
Nepomuk ráhagyta. Már kezdett belefáradni a többnyire kudarccal végződő önmegvalósításba. Ezt a színjátszást még kiteszteli, aztán ha ez sem működik, marad az alma maternél. Folytatta hát a színházi próbákat, lássuk, mi sül ki belőle. Egy zenés Esterházy-drámát akartak színre vinni előreláthatólag a téli szünidő előestéjén.
– Ha sikerünk lesz, és miért ne lenne sikerünk, a gimnázium szervez nekünk jutalmul egy egyheti sítúrát az osztrák Alpokba – jelentette be a körvezető tanár ünnepélyesen. – És ez még nem minden: röviddel ezután bemutatjuk a darabot a városi tévében is.
– Hip, hip, hurrá! – ujjongtak a színjátszó kör jövendő sztárjai.
Vajon Lilla is eljön majd? – dobbant meg Nepomuk szíve önkénytelenül, meg is haragudott egyből magára. Ugyan bizony mit akar egy többször lerágott csonttól, a kiskésit. Az, hogy Eulália álmában megnézte, még semmit sem bizonyít, mert az álom egy, a valóság kettő, és ezek sokszor köszönő viszonyban sincsenek egymással.
Eljött! – lesett ki a függöny mögül előadás előtt pár perccel. Ott szorongott az őseivel, és Dodival egy sorban. Hihetetlen! Pontosan úgy, ahogy álmodta. Égi jel lenne? Nana, már megint! Égi jel nincs, ideje lenne felébredned, te holdkóros.
Felgördült a függöny, kezdetét vette az előadás. Kb. tíz percig semmi különös nem történt. A színészek jöttek-mentek, nyomták a betanult szöveget, a közönség pedig figyelt, amikor Nepomuk egyszer csak megrázta magát, és neki fogott igazából játszani. Hangja, arcvonásai megelevenedtek, ha kellett, gesztikulált, egyszóval végre úgy játszott, ahogy a szöveg és rendező kívánta. Hát ebbe meg mi ütött? – figyelt fel rá legelőször a magyartanár. Csak nem fogta fel végre, hogy mimika, hang- és mozgástechnika nélkül elképzelhetetlen a színművészet. Egész beleérzéssel játszik, szinte rá sem lehet ismerni.
– Ragyogó! Nagyon jól csinálod – dicsérte meg tanítványát a szünetben. – Azért nem árt, ha egy kicsit visszafogod magadat. Látom, hogy átérzed a szereped, de csak mértékkel, öcsi, mértékkel, különben nem adok tíz percet, és mindenki rajtad fog röhögni – figyelmeztette tapasztalatból tudván milyen hatást keltenek a túlzott pátosszal deklamáló színészek.
Nem hallgatott rá, vagy meg sem hallotta? Mindenesetre a nézőkből csakhamar ki-kibuggyant a nevetés. Először csak diszkréten, itt-ott kuncogtak, de amikor Nepomuk énektudását is bevetette, már az egész nézőtér jobbra-balra dőlt a kacagástól.
2
Hat évvel később Nepomuk, immár egri gimnáziumi tanár, elhatározta, hogy leugrik a barátnőjével a Balatonra nyaralni. Nehéz évet zárt, kimerült, megérdemli a pihenést, s mivel imádta a Balatont, mi sem természetesebb, hogy, kerül, amibe kerül, ebben az évben a magyar Riviérán fog üdülni. Kivettek egy szobát, majd felkaptak egy gyékényszőnyeget, és a partra siettek.
– Mekkora tömeg és ez a kánikula! – törölte meg homlokát Nepomuk csinos barátnője. – Talán mégiscsak jobb lett volna a Bükk-hegységben nyaralni. Állítólag az erdei és hegyi levegő a legegészségesebb levegő a világon.
– Ja, nini, egy szabad hely! Sprinteljünk oda, míg el nem foglalják.
A férfi gyorsan leterítette a gyékényt, és szinte megállt a szívverése: két méterrel odébb Lilla nézett vele szembe.
– Nem hiszek a szememnek, Lilla te vagy az? – lépett közelebb a leányhoz.
– És te? Nepomuk, de régen nem láttalak. Hogy vagy, mi a mesterséged? Sikerült megvalósítanod önmagad?
– Szerinted? Dóra, idejönnél egy percre? Hadd mutassalak be egyik régi iskolatársamnak, Lillának.
– Szóval. Mit is kérdeztem? Sikerült megvalósítanod önmagad?
– Hogyne.
– Színészként? Emlékszel még az Esterházy-darabra? Akkor hetekig rólad beszélt az egész gimnázium.
– Kémiatanárként – komorodott el egy pillanatra.
– Jesszus! De hát kinek a pap, kinek a papné.
– Te? Megkérdezhetem, hogy te megtaláltad-e a csillagod?
– Meg.
– És kicsoda?
– Hát ő – mutatott egy feléjük araszoló, Nepomukhoz hasonló, csapott vállú, szemüveges emberre.
Dudás Dodi volt, Nepomuk hajdani jó barátja.
[1] A kőarcú zseni. Amerikai színész, filmproducer, forgatókönyvíró és filmrendező.
Illusztráció: E. Munch
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
