Zöldy Pál: Kvikveg
Azt senki nem vitatta, hogy Kvikveg, a szigonyos járt a faluban.
Egyesek szerint tovább is ment, és most Németországban él, de mások úgy tudják, hogy ma is itt lakik valahol. Ő lenne Gitta bárónő inasa? Rövid ideig lakott a kúriában is. Mindenesetre, ha a városból Tarvágásra tartunk, az útkereszteződésnél tudunk Kissarlós puszta felé fordulni. Ha a másik irányba térünk le, az Áska tanyára érünk. Ebben a kereszteződésben áll egy bizonyos, feketére mázolt szobor, pontosabban ül, merthogy eredetileg a Fájdalmas Krisztus szobra. Kezében valamikor nádszálat tartott, ami idővel eltűnt, ahogyan a fejéről is lekopott a töviskoszorú. A homokkő bizony morzsolódik, kopik. Így aztán már csak olyan volt, mintha egy kendő, vagy ne mondjuk, turbán lett volna a fejére csavarva.
Burci, a fuvaros, Áska-tanyán élt. Az udvarház a szőlőtábla közepén szerénykedett, benne boltíves régi szobák. A házat valójában édesanyja, a bárónő, falusiaknak Baba néni lakta. A szobák tele üvegezett pohárszékekkel, csavart lábú asztalokkal, székekkel, könyvekkel, a falat festmények, képek borították. Ahogyan haladt az idő, a ház lassan csendesedett. Uzsonnavendégei, kártyapartnerei egymás után elmaradoztak. Immár Baba néni kereste fel őket, legalább évente egyszer, Halottak Napján. Burciról, a fiáról, nem szívesen beszélt senkinek, és fölmentőleg úgy emlegette, hogy a fiúnak „kultúr-pesszimizmusa” van. Váratlanul szakította meg jogi tanulmányait, vásárolt három lovat, és fuvaros lett. Csillagot, az utolsónak maradt szürkét, boldogan almozta, etette, vakarta és fényesítette a szőrét. Egyedül vele beszélgetett. Már nem fogta a kocsi elé, a fuvarozáshoz végül vett egy kisteherautót. Amikor Baba befogadta a házba régi barátnőjét, a szintén hajlott korú Gitta nénit, a melankolikus és emberkerülő Burci akkor költözött ki a melléképületbe. Ugyanis Gitta néni egyrészt zongoraleckéket adott városból kijáró tanítványainak, abból járult hozzá a kiadásokhoz, másrészt ő maga is szenvedélyesen szerette a muzsikát. Kezei idős korára is gyönyörűek maradtak. Könnyűek voltak, finom, hosszú ujjain soha nem viselt gyűrűt, nem úgy, mint Baba néni, akinek roskadoztak a kezei az ékszerek súlya alatt. Ha Gitta hangulata úgy hozta, ihletetten és elragadtatottan játszott Bachot, Chopin- vagy Beethoven-műveket. Burci viszont nem csak, hogy nem szerette a zenét, hanem egyenesen viszolygott a hallatán. Egy nap aztán dühödten kinyilatkoztatta, hogy a házban, ha ő otthon van, zongoraszó ne hallatsszék.
Anyja halála után Gitta maradt a házban a zongorával együtt. Egy idő után már őt emlegették bárónőként. Hiszen unokatestvérek voltak, mondták a falusiak. Burcit ez nem zavarta. Számára a bútorok, könyvek, festmények nem jelentettek értéket, de a zenét továbbra sem szenvedhette. Olyannyira, hogy egy napon, mikor váratlanul korábban jött haza, és Gitta kezei boldogan repkedtek a billentyűkön, féktelen indulatában baltát ragadott, és nekiesett a zongorának. Az önfeledt Gitta néni fölocsúdva menekült az udvarra, s majdnem belehalt a döbbenetbe. Azóta, bár Burcival úgymond, konszolidáltan, tisztes távolságot tartva teltek napjai, más gondolata sem volt, mint hogy innen el kell költözzön.
Burci letúrta autójáról a konyhakész fát, leseperte a platót, jó vétel volt ez a „multika”, ahogyan nevezték a kis teherautót a falusiak, és még Arnold felé kanyarodott, hogy megvitassák a világ dolgait. Arnold örült, ha Burci érkezett, mert nagyon jól lehetett vele beszélgetni. A fuvaros ugyanis kevés szavú ember volt, szeretett hallgatni, így Arnoldnak tág teret hagyott, hogy kifejtse nézeteit. Korán esteledett és miután a sörük elfogyott, Burci hazafelé indult. Útközben felvette Ramónt, a chilei szakácsot, aki hetente egyszer bement a városba, a dalárdába. Ő volt az egyetlen bariton. Judit, a nyúlánk karvezető egyik misén fedezte fel a rejtett tehetséget, és meg is hívta az énekkari próbákra. Ramónnak elsősorban Judit jelentette a vonzerőt. Az ő kedvéért tanult meg kottát olvasni is, és reménykedve, rajongva akár órákon át is bámulta volna az átszellemülten vezénylő Juditot. Érezte, hogy a nő őt nézi, neki vezényel, ő pedig boldogan és felfokozott érzelmekkel szinte „dürrögött”. Ünnep volt számára minden énekkari próba. Most is megfürdött, haját bekente, beretválkozott, szemöldökét, bajuszát gondosan igazgatta, és lekéste a buszt. Burci vette föl a szürkületben. – A keresztútig – közölte. – És tovább? Burci hallgatagon vezetett. – Ittam – mondta rekedten aztán. – Legalább a város tábláig… – próbálkozott a bariton, de Burci csak a fejét rázta. – De gyalog még egy óra! Kések… Várnak! – Burci csak ingatta kopaszodó fejét, aztán hirtelen satufék, és leállt az út szélére. Ramon is csak az utolsó pillanatban látta, hogy egy fehér tenyér integet, szinte az árokból.
Az embernek vérzett a feje, és furcsán lógatta bal kezét. A szeme fehérje, az villant néha, mert amúgy teljesen fekete volt. Nyögött. Hiába kérdezték, látták, nem ért magyarul. Valami migráns, nem a mi ügyünk, mondta volna legszívesebben Ramón, de elbizonytalanodott.
– Platóra. Tegyük fel, akkor jössz a városba?
– Be kell. Te ülsz a platón.
– Véres… ülés lesz véres… – reménykedett Ramón.
Kis vita után a férfit besegítették a vezető melletti ülésre, mert a sürgősségire csak be kellett vinni. Ramón bosszankodva mászott fel a platóra az elegáns ruhájában, de legalább nem kell gyalogolnia. Burci is kényszeredett volt, a sörök miatt, de hát itt életmentésről volt szó. Néha oldalt pillantott és nyugtázta, hogy az ember csendesen ül, de életben van.
Burci végül szerencsésen hazatért, a szudáni férfi ellátást kapott a sürgősségin, Ramón pedig nehezen akarta megérteni a próba végén, hogy az előcsarnokban gubbasztó bepólyált karú fekete ember, fehér kötéssel a fején őt várja. Burci az ő nevét adta meg az irodán. Ramón tiltakozni akart, de Juditka lenyűgözte mosolyával. – Hát igen, ilyenek az igazi keresztények! „Ramón, a szamaritánus” – bólogattak egymást taposva a sietősen távozó énekkarosok.
Péntek, így emlegették a faluban az afrikai férfit. Gyerekkorában rabolták el törzsétől a forradalmárok, gyerekkatona lett. Innen mentették ki, majd a lengyel missióban a Stanislaw névre keresztelték, ám ez a falusiak számára értelmezhetetlennek bizonyult. A nevével kapcsolatban amúgy is több nehézség támadt, mert Padre szerint őt a napkeleti bölcsek egyike után logikusan Balthazárnak, de legalább Boldizsárnak kell nevezni. És mindjárt itt az Ádvent, jön karácsony szenteste, utána Háromkirályok ünnepe, milyen szép is lenne… Hát kicsit korán érkezett ez a bölcs.
Péntek, a szudáni, Ezra bácsi házában lábadozott. Ramónnal lakott átmenetileg. Az öreg pákász szakértő szemmel méregette a hórihorgas alakot s érezte, hogy tavasszal a vízen még hasznát is veheti.
Ezen az éven nem volt igazi tél. Havazott is, olvadt is, hideg sem volt, de fújt a szél és a szomorúfűz alatt üldögélni nem volt vonzó a fiúk számára. A Hangárba húzódtak be Margit néni jóváhagyásával. Az irodát, amit Blérió még leválasztott a nagy belső térből, berendezték maguknak, és fűtötték a kis vaskályhával. Itt értekeztek, tervezgettek, vagy éppen játszottak, kártyáztak…
– Na, most már egyre hosszabbak lesznek a nappalok – mondta reménykedve a kis Feldman gyerek. – Hát éppen csak, hogy fordul. Azért még tél van – rakott a tűzre Csárli.
– Úgy ülünk itt, mint Jónás a cetnek a hasában – szólt megint valami okosat Boldi.
– Jó sötét lehetett ott!
– Én láttam olyan képet, hogy asztal is volt ott és égett rajta egy gyertya – emlékezett a képeskönyvre Zolika. – Persze, Jónás meg ott olvasgatta a Bibliát – röhentett kajánul Csárli.
– Ti hallottátok, hogy Pénteknek gyereke is van?
– Ki mondta?
– Nélike. Az tud vele beszélni. Angolul. Lánya van.
– De miért hívják Pénteknek? – kérdezte Zolika.
– Miért, miért, hát a Robinsonban van. Ezt se tudod?
– De, tudom, csak ez nem egy lakatlan sziget. És ki lenne itt a Robinson?
– Hát a Pádre!
– De neki ott vannak a chileiek. És ha Pénteknek fia lenne, azt idehozhatná.
– Aha. És ő sem lenne olyan szomorú. Mi meg tanulhatnánk tőle tüzet csiholni, meg nyomokat olvasni. Sőt, még vadászni is… – lelkesedett Boldi.
– Na, beszéljünk a pásztorjátékról, mert az éjféli misében is benne lesz – terelte a szót komolyabb mederbe Csárli, akit a Pádre kitüntetett a szervezéssel. Mindent megbeszéltek, és még Pénteket is betervezték. – Legyen ő az angyal, aki ébreszti a pásztorokat és majd hirdeti az örömöt. – De milyen nyelven? – kérdezte Zolika…
– Majd halljuk – legyintett Nózi.
És az éjféli misén, mikor Péntek, a szudáni felállt, hogy elmondja nehezen betanult szövegét, miszerint „Dicsőség az Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek”, csak állt és meg sem szólalt. Tekintetét végigjáratta az embereken, aztán kimért léptekkel elindult, és lassan, ahogyan a Nap kel fel reggel, megállíthatatlanul fellépkedett a szószékre. Padre is csak ült tágra nyílt szemmel, de moccanni sem tudott. És a szénfekete ember akkor ott fönn, harsány hangon beszélni kezdett. Lassan, egymás után mindenkihez szólt. Egyszer előre dőlve mennydörgött, majd meggörbedve suttogott, kérlelte az embereket, és ismét teleszívta tüdejét, hogy kiáltson. Mondta és mondta. Hízelgő, lenyűgöző búgással vagy éppen rengeteg csettintéssel és hörgéssel vegyítve, fröcsögő nyállal mondta a magáét. Hogy angol, szuahéli vagy dongotona nyelvén beszélt? Ki tudja? Az emberek néztek, először egymásra, majd mellükre csuklott a fejük, s behunyták a szemüket. Burcinak, aki hátul állt a kápolnában, könnyek csorogtak végig az arcán. És Gittát, aki vékony talpú cipőjében gyalog jött be Áska-tanyáról, mise után hazavitte az autóján. Arnoldtól pedig a következő napon megvette a pianínóját, és Vízkeresztre el is hozták Gittának.
Csárli izgatottan érkezett a Hangárba. – Emberek, ez Kvikveg volt! Valóban ő! A szigonyos. Ahogyan ott ült, a Jézus mellett, a Kálvárián. Láttam, én láttam. Kezében lapát vagy mi… és pihent. Vissza is kell rakjuk a szobor kezébe a szigonyt! Mert az szigony lesz! Sose volt az nádszál, vagy jogar… – legyintett Csárli.
– Elmegyünk Feketesimonhoz, ő kikalapálja.
– Én olvastam a fehér bálnás könyvben. Emlékszel, Boldi?! A vágások is ott voltak az arcán, meg a tetkók. Minden!
– Mi ismerjük, ő a miénk! – bólogatott Boldika.
Kvikveget ugyanis karácsony után, megint elcsapta egy autó. Éppen hazafelé ballagott, persze a szabálytalan oldalon. A mentők bevitték, de a faluba már nem jött vissza. Eddig…
Illusztráció: a kiskunfélegyházi Fájdalmas Krisztus homokkő-szobor (bacskiskunmegyenemzetiertekei.hu)
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
