Szíki Károly: Arcod a gyermekek újra összerakják
– Fucskó Miklós kötetéről (Édenkerthelyiség – Orpheusz Kiadó, 2020.) –
“a kortárs verset olvasó ember
megátalkodott csudabogár
lesz hamarosan” (F. M.)
(Hurrá! Akkor én most az vagyok? Sz. K.)
Fucskó Miklós (Penészlek, 1961). Újságíró, lap- és könyvszerkesztő. 1982-ben Debrecenben alkotóstúdiót hozott létre Csomópont néven, majd művészeti szerkesztője volt az Egyetemi Élet című lapnak. 1991-ben végzett a Pázmány Péter Hittudományi Akadémián. Alapító szerkesztője és versrovatvezetője volt a szentendrei Folyam című folyóiratnak. 2007-től alapító-főszerkesztője volt a Budakalászi Hírmondónak, amelyet 2012-ig szerkesztett. Írt mesekönyvet (Évország), portrékönyvet („Az agykápráztató” Nemere István), eddig megjelent válogatott verseskötetei: Próbazuhanás (1989), Édenkerthelyiség (2020). Jelenleg a Szószabó Stúdió vezetője. Négy gyermek édesapja. 24 évig élt Budakalászon, jelenleg Leányfalun él. Négy és fél évtizede jelennek meg publikációi, versei folyóiratokban, antológiákban. Az Édenkerthelyiség a második, válogatott verseskötete. „1986-ban az Alföld Stúdió Küszöbök című antológiája adott lehetőséget a bemutatkozásra. Innen indul az irodalommal való bűnszövetségem, ami a mai napig tart” – mondja egy interjúban.
Agyalás-irodalomfellegvárunkban nem tudom, hol van az analogikus gondolkodásnak az a remeklése, hogy csak jó verseket támogassunk, félek, a kimódolástudat versre, prózára korlátozódva inkább a hogy nem lehet írni-eszméletlenségre korlátozódik (bolondozzunk kicsit Józsikám), nem a műremek remekmű a cél, hanem a botorkálástudat homályos kilöttyintése. Ez ma a líra-próza fellegvárképlete.
Fucskó Miklós nem megy bele ebbe a realitás-szörpivásba, ő ferdít-fordít, kitalál egy példaköltőt, hogy olvassatok ezen az olvasáshiányos Magyarországon! Életének ez a szakasza már dilemma-életminta, amire aligha kínálnak zsíros állást, azt már kenegetik a recsegő rímesek, kényes mívesek, porkolábok a politika küszöbén, s bentebb, a kolbásztöltős konyhában, mint korábban az Aczél-kohóban, ma meg a Szeszfőzde úton.
Módosított valamit az emberek hozzáállásán az elmúlt időszak? Mennyiben változott a nemzeti gondolkodás Bábele azzal, hogy kiszabadult mindenki a tengerre, Nizzába, Párisba, Londonba, New Yorkba? Megszervezték, lefoglalták, elutaztak… és elfelejtettek visszajönni? Úgy tűnik, mert nagyon megvékonyult a nemzeti öntudat bázisának és vallásának jege. Sok a jégszakadás és kevés benne a hal. Sok az ég-jégszakadás, de nincs égindulás, Isten, alszol? Hol a jászol, Teremtőm? (Istenhívő GÖRÖGKATOLIKUS költő vagyok Uram, ebben az unalomszázadban!)
Most, hogy lehet beszélgetni a világgal és nem beszélünk a szomszéddal, de az apával-anyával sem, mert messze lakik, csak Skype-on gügyögünk. Légvonalban egy óra, autóval 3, és messze van! Ide jutottunk, erre tölts egy Borsodit, pajtás! Hol? Hát az Édenkertben, Debrecenben. Megvan ez még, pajtás? Hát, az emlékekben ott él, s ez is valami.
Fucskó Miklós tisztában van azzal, hogy a magyar kultúra korántsem önálló, egyre jobban szelesedik, meg jegesedik, de az európai kötődéssel mindig számol. És az olvasója ugyanezt teszi, akarva, nem akarva, feltekint a lapokról és keresi a talajt, amin áll, ha éppen otthon van.
Mert akárkiről is ír, mi tudjuk, ahol állunk, az a kultúra bölcsője, magyar hon, Attila világbirodalmának tört serclije („hol halotti anyakönyv a rög” – Ratkó J.), mely az Édenkerthelyiségbe torkollik, ami mégiscsak egy pillére a világnak, ahová inni jártak, jártunk és megtámaszkodtak/tunk rajta.
Nem kontinentális jelenség, amit tesz, hogy kezébe miket vesz, majd teremt új formát, új normát és teremt hozzá új költőt, s fogadja Csontos Jánosnak tett fogadalommal: lesz egy költői életmű, egy költőé, Seng Thu Chek – én vagyok. Így vall képzeletének poétájáról: Seng egy általam kitalált költő, aki nagyjából Krisztus kortársa volt, egész életében 52 verset írt, akinek az életművét meg akarom még írni Csontos Jancsi biztatására egy kötetben, a felénél több már meg is van. (Számomra valami ősi indiánének gyűjteménye ez, mély és mintha rovásírással lenne lejegyezve. Kiváló találmány, akár egy életmű gerendái állnak össze.) Talán a legmegrendítőbb Seng vallomás:
Seng Thu Chek – önmagáról
Majdan, mikor a gödör felé indulsz,
– húsz kiló korhadó csont, félmázsa színhús –,
lábad a keskeny úton óvakodva lépked,
próbálod olvasni azt a jelbeszédet,
mit néked hagyott, ki előtted járt itt,
hogy elbotorkálj Hozzá – odaátig,
akkor leleplez majd a hernyó-selyem
lepkeszárny-háló, a bebábozódott tetem.
(Sengre gondol, ki vére volt a szónak,
lüktetést adott a múlandónak …)
Ballagj csak. Kihullnak belőled álom-cafatkák,
de arcod a gyermekek belőlük egyszer újra összerakják.
A Seng-versek többek között a Kráter Kiadó irodalmi-kulturális folyóirata, a PoLíSz hasábjain jelentek meg. Seng egy – nagyon is valóságos – fiktív figura, s elképzelt gondolatainak lenyomatai a versek – így valójában inkább műferdítések. Erről Fucskó így vall: „Mindig kísérletező típus voltam, a forma jóleső kihívást jelentett. Ha szonett, hát legyen szonett, ha Villon lelkivilágába kellene belebújni, hát legyen ballada.” És ír egy Villon balladát, de ez a Villon sem Francois, hanem Nicolas, aki ugyancsak kitalált személy. (Egyébként létezik ilyen néven, és alkot egy híres ember. Van tehát kockázata a ferdítéseknek is, de ettől még ez a ballada a kötet 83. oldalán igazi remekmű!)
Ami fontos, hogy Villon-balladát írt, s talán nem véletlenül, hiszen ott lelkendezett maga is Csengey Dénes Villon monodrámájának bemutatója körül, melyet Jancsó Miklós rendezésében vittem színre, majd visszaköltöztünk vele Debrecenbe. Mindhárom mester nagy hiány az életünkben. Fucskó hiánymegélése megint csak specifikus:
Csengey Dénes, akivel sokat beszélgettem egy Gyöngy nevű presszóban, azt írta a Villonról szóló monodrámájában: „Ahol mindenki belesiketül saját fennhangú imádságába, kinek van ott füle az Isten szavát meghallani…”. „A hiány ad reményt a költészet túlélésére. Sosem volt célom a direkt lázadás, vagy provokatív módon megszólítani az éppen regnáló rendszert, de tudattalan őszinteségemben bizonyára elkövettem olykor efféléket.”
Megadta az alaphangot a bevezető hosszú verssel (Mindenható gyermekkorom) négy oldalon át. A digitális dilisedő világban visszatekint a gyermekkorba, majd a fiatal eszménybe, megkérgesedett lélekkel is vissza az Édenkerthelyiségbe. Olyan ez az első poéma, mint József Attila Medáliák című verse: egy-egy képröppenés, elillanás, újratermő gyerekzuhatagok, s ebben a lélekzihálásban a végére összeáll egy egész, egészséges világ, amit az elkövetkező oldalakon darabokra szed, majd a végén megint nyújtózkodik egyet, s talán nem véletlenül Krúdyra emlékezik, mert ő is itt múlatta egykor az időt Debrecenben, az Édenkerthelyiségben.
A kötet előképe a debreceni Szabadság étterem kertje, amiről Fucskó így romantikázik a kötetbemutatón: „… irodalmár barátaimmal ültünk le tartalmas beszélgetésekre. A negyvennégy évesen elment kiváló költő, Gábor Zoltán is gyakran ült ott egy nagy korsó habos és nyárfavirágnyálas sör mellett. Volt egy asztaltársaság, ahol csak olyan ember foglalhatott helyet, akit már legalább egyszer eltiltottak a publikálástól…”
Ide beléphetett Miklósunk alanyi jogon, mintegy kitüntetésként, pályakezdőként, s múlatta az időt többek között Ratkó Józseffel.
(Egyáltalán nem véletlen, hogy e válogatott verskötetnek ő a szerkesztője és tervezője – hiszen közel kétszáz kötet megjelenésén dolgozott eddig hasonló minőségben –, most negyven év költeményeit rostálta egybe, s mondja: Igyekeztem olyan darabokat kötetbe rendezni, amelyek vállalhatók, érvényesek évtizedek után, – ha lesz még olvasóm – évtizedek múlva is. Vitéz Feri barátom írta: „Ha csak minden tízedik versíró ember olvasná mások költeményeit, nálunk a verseskötetek fogynának a legjobban a könyvpiacon.”)
A 28. oldalon elhelyezte Ratkó Józsefnek ajánlott poémáját (Szöszök). A 14 szövegtömbből álló alkotás 10. részlete így cseng:
elvtársak
itt MÉG a fülnek is füle…
ezért kérem inkább írásban
mert a szó elszáll
az írás pedig
– történelmi igazság –
megsemmisíthet
Ő
Fucskóról azt hitte az ember ott, Debrecenben, hogy Csengey-módra egyszer majd fellázad, de ő nem lázad, nem perel a korral, csak teszi, ami íróember dolga, üzenetet hagy, korrajzot ír az utókornak. Tehetett volna többet talán a közélet porondján? Talán így van ez rendjén, mert a nagy lázadók korán haltak, mint egyik költőbarátunk, kihez írt egy-két verset:
Közel enged magához Isten
Résnyire hagyja a vég ajtaját
Nyitott lélekkel láthassam innen
Mi vár rám majdan odaát…
(Közel enged – Csontos Jánosnak barátsággal)
A politikai elit nem oka, hanem következménye valaminek. Mégpedig a választásnak. Sokszor a buta fuvallatnak, mikor a dűnék megbomlanak és homok lepi el a személy szemhéj alatti szemét, miközben rettegve hunyorog: Mi jöhet még? Ki jöhet még? Ha ennyire a torzó felé haladunk, kiderül a vizes lepedő lerántása után, hogy nem a jó irányba haladó lóra szálltunk. Kitunkoljuk a keserű szirupot és merre tovább?
Ha a lázadás szárnyait nem is csattogtatta, neki is volt meghurcoltatása és véleménye a korról meg a mai kórról, a fennálló rendről és szétesésről, rendőrről és böllérekről, a megfigyelőkről. Mind-mind megélt élményképzuhatag a verseiben: „A szomszédos országokban a gazdaság meg a politika a demokrácia is… hogy ott mennyi-mennyi baj – (a hírügynökségi jelentés szerint) nálunk persze RENDJÉN mennek a dolgok! (a hírügynökségi jelentés szerint)” (Szöszök – Ratkó Józsefnek)
Ismertük Debrecenben a vörös zsarátnok elvtársnőt, a kommunista k.vát, aki be-berendelt magához a pártbizottságra, pedig a pártot kifüttyentettük, de a fejmosást megkaptuk: Görömbeitől, Csengeytől… meg sorolta a tucatnyi nemzeti gondolkodót, határolódjunk el. Fucskó is megkapta ezeket a berendeléseket, amikor művészeti rovatvezetőként feljelentették a debreceni pártbizottságon azért, mert “klerikális ellenzéki” oldalakat szerkesztett. Nem is felejti el őket e kötetben is megörökíteni, kik átörökített hatalmukban itt bóklásznak ma is, például a Kacat versében: „Ebben a népnemzeti csalunklopunkban / A morálról némi emlék még a falon fakeretben vásik. / Tisztes polgári házban leporolják olykor titokban, / Vagy hálósodik még kicsit a sufniban – lomtalanságig.” De erről a beszorított, politikai hovatartozásnélküli létről és következményéről ír a Porhanyós versében is, a 77. oldalon.
Nem erre szerződtünk?
Szilágyi Domokost idézve:
Nem erre szerződtem? / Nem. / Jobbra szerződtünk mindannyian, / csak épp ki kell csikarni a jobbat – / magunkban belül, és kívül is –, / mert a boldogság aktív állapot, ez az / egy titka van, / a boldogság is társadalmilag / determinált.
Debrecenben volt szerencsém megismerni ezt a kört, többükkel Nyíregyházára is átrándultunk, s tevékenykedtünk az Antall István-Ratkó József által életre hívott Hangsúly című Rádiós folyóiratban. Aztán a barátok szétszéledtek az országban, s többen, állandósult lépésekben, átköltözgettek a túlvilági írók asztalához.
Ez volt tehát az az Édenkerthelyiség, ahol a lendület és a vágy termőre fordult. És mi közben felnőttünk, a valaha Krúdy által is íróhelyként használt vendéglő, fogadó helyén pedig ma egy belga pub működik. Állandó vendég volt Dusa Lajos (1948), akihez A 6891.sz. költő verse a halhatatlanságról címmel verset írt Fucskó, ami e kötet 52. oldalán olvasható (részlet):
Tisztára mostuk vérrel e kort
Tiszta szemekkel dúsan szemeteltünk
És „nem vétkeztünk”, mert sose mertünk
Ám úrként ittunk minden lőre-bort.
Nem csak ott, az Édenkerthelyiségben volt tipikus ez a létforma, meg a legyek dünnyögésének hangja és a sörhab az ajkakon. Ez nem fantazmagória, nem fikció, ez a világ és kommunikáció. Hollári hahó!
Egy cím akkor jó, ha elgondolkodtató, mi több: alkalom arra, hogy befészkeli magát az olvasó saját emlékkazlába, hogy fellelje benne a maga Édenkerthelyiségét. S rájön: neki is van, talán több is, de egy mindenképpen. S átörökítem, ha tökélyre viszem:
Gyermekeimben leszek az emlék
a nem-vagyok csupán az leszek
Isten kertjében örökös vendég
leszek – életre holtan – ha voltam
(Pazar kilátásaim)
Van ebben felséges úr minden! Minden, amit a négy évtizedben kipróbált: hosszú, rövid és szabadvers, csengő-bongó bravúros rímekkel, de szabadon is száguldanak sorai. Van benne szonett, ballada, parafrázis, haiku és műferdítés is. A gyermekkortól a szerelmen át az elmúlás élményéig – minden. Az anyaföld matériájától az Isten transzcendenséig minden. Hangnemében intim, kitárulkozó, meghitt, de merész és karcos is. Bravúros, ahogyan az óda, szonett és hagyományos verselés mellett a japán versformákkal is gazdagítja az olvasói élményt. Kiváló a reflexiók, apró jelek, üzenetek lehorgonyzása is.
Míg Ady szerette a 3 szavas verscímeket, Fucskó így lép elő: Szeretek különös, egyszavas, feszültséggel teli címeket adni. Ilyen volt a Próbazuhanás is. Számára a vers kitüntetés, a vers talál rá és azt megírja. Ez gyönyörűen rímel Babits gondolatára, aki ugyanezt úgy fogalmazta meg: „Nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét.”
Szövegeiben őszinte, ahogy a hétköznapjaiban is az, ami persze sebezhetővé teszi, mint minden tolmácsolót, papot és ácsot, aki megmutatja nagy mélységeit és magasságait. Fucskónak van hite, boldogsága és keserűsége, áhítata, szégyene, dühe, félelme, szerelme.
A kötet 151 oldalon 101 költeményt tartalmaz, szeretethimnuszban komponált, mély érzelmi rétegeket megmozdító, de humorban sem szegény kötet, amiből nem maradhatott ki egy érett férfiember visszafogott szerelmi lírája, természetimádata sem, ezzel intenzív és gazdag irodalmi élmény lehetőségét adja az olvasónak. Így a kötet egy működő, dinamikus és nagyon kihívó monodráma is, amelyben lehullnak egyes díszletelemek, újak épülnek és mindvégig feszült figyelmet kovácsol. Professzionális, nagyívű és lélekmozgatásban igen gazdag alkotás.
Az ízléses, elegáns külső már puszta megjelenésében is fajsúlyos tartalmat ígér. Létérzés kötet ez, aligha tagadható, s ezen létérzékelések egyszerre kor- és kórképek is, benne ott lebeg a szűkebb és tágabb környezetéhez, a világhoz való viszonya, de ott van a legszeretettebb kishaza is: az otthon melegének felemlítése.
Tökéletes keretet épít: hosszú felhőtlen gyermekkor megidézésével kezd és hosszú Krúdy In Memoriammal zár, lecsengeti még 4 személyes utánégetéssel, hogy a füstben felhőt rajzoljon műve egére. Megrázóan kedves a szülőkre, hajdan volt pályatársakra való emlékezés. Késő üzenet ez, s lapoz egyet az elmúlás lapjain és egy gyors váltással grimaszt mutat a kornak, a rendszernek.
Istenhitéről kérdeztem: Én mélyen hívő görögkatolikus ember vagyok, aki hálás a Teremtőnek a versekért is, amiket lejegyezhet. De mindez valóban titoktalanul kiderül a versekből, a könyvbemutatókból, tévés beszélgetésekből. Istennel perlekedése a 79-80. oldalon (általad… általam) olvasható, de érzelmekről, magánylepte csendről és szorongásról szólnak haikui is:
Negyvennégy évem
havazik: kint, s bent porzik
Halálka tánca…
És az elmúlás szele csapdos a 3 sorosaiban is:
fűben heverve
kóstolgat már a föld gyógy-
sárpakolása
Fűben heverve
elő-emlékszem: szívem
zöld hajat növeszt
A kötet utolsó, záró versében, a Pazar kilátásaimban megrázóan összegzi létét:
Szobor nem lesz belőlem
se „saját halott”
legfeljebb mi már vagyok
imitt-amott
lexikon-szócikk
vagy ágyszám az elfekvőben
netán ki vesémbe látott
a sebész tud több részt belőlem
„fejből” ha visszaidézi
nyitott mellkasom képeit
sejti a kórság okát vagy tudni véli
s hogy mi romlott ott meg itt
de emléktábla sem leszek
se válogatott se összegyűjtött
se bőr-díszkötéses
(csak a magaméban)
és ünnep se leszek se díj –
gyermekeimben leszek az emlék
a nem-vagyok csupán az leszek
Isten kertjében örökös vendég
leszek – életre holtan – ha voltam
Több könyvét elolvasva úgy tűnik, hogy ő egy hungaricum-specifikum. E tarka, zegzugos, acsarkodó világban – a kishazában is – kevesen olvassák őt, s ha mégis, nem vagyok biztos abban, hogy kellő mennyiségű visszajelzést kap. Hódít a digitális világ, egyre kevesebben vesznek könyvet a kezükbe, így csak remélni tudom, hogy idővel utat talál, értelmet kap a szó.
Betegsége. Miben, miért? Vagy csak az a bizonyos Babits sors? („… Régtől kering a halál köröttem / Súlyos árnya beleng éjt, s napot / Botladozik szívem vérrögökben / Nyelőcsövem savakban tocsog…”) Mikor e sorokat írom, Fucskó optimista, készül a szabadulásra, majd a felszabadulásra, amikor a Könyvhéten itt-ott könyvét bemutatjuk. Már szervezzük. Még levelezünk, a kórházból jönnek az üzenetek, én megírtam ezt a reflexiót!
És az újra- és visszaharapás után vállaljuk a te Nikolas Villon-ságodat, Miklós.
tudod: a csibészség egyeseket az árokparton hagyott véglegesen…
téged még visszavárunk a kórteremből!
mely megöl
ha hagyod
hagyd ott
otthon jobb
otthon, édes otthon…
Tiszta lelkiismerettel és lelkesedéssel ajánlom az olvasók figyelmébe ezt a mély lélekkel írt kötetet.
Illusztráció: Fucskó Miklós: Édenkerthelyiség
Ezek is érdekelhetik!
Lajtos Nóra: Tunikák alatt s felett a szépség →
Németh Léna: A szelek fogságában →
Turai Kamil: Már hazai lépcsőket járván →
