Konczek József 80 éves
Nyolcvanéves műhelyünk jó cimborás Konczek Jóskája. Elhisszük s köszöntjük. Ha kézzel írt – rajzos-betűs – szerzés érkezik tőle: olykor örömmel közzéteszük (az áradó sokat: lehetetlen). Frissen fogalmazott öninterjúját is – ez alkalomból – begépelten-érintetlen ím: olvasóink elé bocsátjuk.
Éljél, Jóska! Élj velünk!
(Szepes Erika jelentős verseskötetét elemző tanulmányával is – párhuzamos-egyidejű közléssel – a költő előtt tisztelgünk.)
A szerkesztőség
Konczek József verseiből
DALOCSKA
Szerelmesem az erdei manók nővére volt.
És mind hozzá beszélt, a fű, a gally, a gyík, a felhőmoccanás,
és mindben társakat talált,
s mint búzatarlón száz sugárban szertefutó –
(… tán egy apró Máriácska csipkelángszobor…?)
Hozzám akár egy korom-húnyt-szempilla-pille halkan hullt alá.
Akkor a visszacsengő fényt még –
mint fölénk boruló égbolton át,
s a zárt szempillarácson át…
én az érzékek fogva tartó gyengéd hódvasát
éreztem –
MÉG
Cseréld magad vissza
a kislányra
aki a patak-
parton fut.
Giliszta-
népség közt. Esőben
háziteknőt cipel,
s kiabál.
Ragyog a sok fény.
Úgy érzi, hogy ő valami
gyermekisten,
és csónakázni akar.
Csípője,
kagylócska marka, keze
ígéret, hogy majd
érett asszony lesz.
Cibálja azt a teknőt.
Micsoda ordítozó kis szűz!
Ott van.
Észrevett. Véletlenül.
FELNŐTTKOR
Köldökzsinórján meg is fojtható az, ami megszülhető.
A nyelv a tüdőig is visszagyűrhető.
Én csigák sátorának mondtam mindig az útilaput.
Tudom, hogy nem lehet kopár az ég, hiszen a madaraktól
———————————————-énekelni tanult.
Mégis, valami fölött nincs tető.
*
Konczek József
KOMOLY ÖNINTERJÚ
vagyis önkérdezés, mivel a kérdező nem ér rá
– Hát te?
– Én csak…
– Mi?
– Mi.
– Ki vagy te?
– Író.
– Jó. Szóval nem túró. Se kefír, – bár az is ír – meg nem savó.
– No, igen.
– Te, Konczek Jóska, miért vagy te Konc? Meg Kurdics, meg Német János…
– Nézd, Gyuri, ez úgy van, hogy a Konc a becenevem, vagy művésznevem. A Kurdics egy alakváltozatom, ez egy jó kisöreg.
– És a Damó?
– A Damót te adtad ki. Damó egy 16. századi srác, afféle képzelt elődöm.
– No, állj. Ezt meg kell magyaráznod.
– Jó. Az úgy van, hogy a családi gyökereim apai ágon Koncekok – a „Z” apám játéka volt – én meg lettem Konc, mert ez a nevem a boldog ifjúságomra emlékeztet, így hívtak a fiúk… De hogy ne fokozzam a zavart, nézd. Voltak ugye a
Koncekok, meg a Dornayak
apai és anyai ág
ezekből vagyok. A leágazások a zsitvagyarmati – ma Zsitavce –
Koncekokból meg Gyulai Gaálokból
apám, (apja is József, mint ő meg én) de én már a Dornay kapcsolatból, ő Mária, az édesanyám. A háttérben vannak Holoták, Szekeresek, Szélesek, Kárék, szóval északmagyar keveredés. Apám cseh katona volt, itt vasutas, anyám egy tizennyolcéves szűz, a szokolyai főerdész lánya, aztán lettem én. Szokolyán voltam kisgyerek.
– No és?
– Aztán Tapolca, a proliudvar, a Tyúkpiac tér 2. Családneveket mondok: Wollákék, Szákiék, Némethék, Filvigék, Murayék, távolabb Sömjénék… Közben Berkenyén, Nógrádban, Szokolyán Schmuckék, Hugyeczék, Jakabék, Pfaffék, Lakatiék, szóval húsvétok, karácsonyok, nyári gyerekmunka az erdőn, Tapolcán a gimnázium, latinos osztály, egyetem, ELTE, nyáron a miskolci kohó, segédmunka, orosz szak, Anna Ahmatova, Zöldhelyi Zsuzsa tanárnő, aztán Kovács Vera szeretőm, szigorlatok, aztán Szombathely, gyakornok a Vas népénél, megint Pest, újságíró, Magyar Ifjúság, Ifjú Kommunista, Novosztyi, APN, ugye, MTI, nyugdíj…
– Közben azért az Elérhetetlen föld, a Kilencek, Oláh János, Mezey Kati, Győri Laci meg a többiek…
– Ja. Az egyetem után Szombathelyen voltam újságíró. Akkor már nős voltam. Erika.
– És a könyvek.
– No, azért csak lassan.
– Most van vagy tizenhat.
– Az elsőt, a Damót te adtad ki, de az első versfüzetet, a Galambok, galambok a történelemben füzetet Vasy Géza. Pesten Juhász Ferenc irodalmi nevelőapám keze alatt éltem.
– Szóval vers, aztán próza…
– Ez később átment egyfelvonásos színdarabokba is.
– És most?
– Te se adsz ki mindent, amit írok és küldök.
– Túl sokat írsz.
– Jó. Maradnak az internetek. Az Agria, a Nagy Lajos Társaság, néha a Magyar Napló… hát így…
– Most mit csinálsz?
– Pomázon meg Magyarnándorban élek – ez a szülőfalum – hát… számon tartom a volt kedveseimet, beszélek velük telefonon, mit tudom én…
– Álmodsz?
– Most is. A szokolyai rétet. Ott állok, négy éves vagyok és köröttem a sok vadvirág… máskor madár vagyok, egy kátrányos tetejű városi ház tetejéről elszállok a hajnali derengésbe… ilyesmiket…
– Rossz álmok?
– Nincsenek. Elég volt megélni, ami rossz volt. Elhagytak, úgy kell nekik.
– Bánsz valamit?
– Már gyakornok koromban is megírtam az Optima írógépemen, azt, ahogy én láttam, gondoltam. Vagy közölték, vagy nem. De meg kell írni. Amiről látom, hogy úgysem fogják közölni, azt berakom egy nagy fekete nejlonzsákba, később néha előveszem, hátha… el kell mondanom, amit megéltem.
– Haragszol valakire?
– Pozőrök, felelőtlenek, hazugok, buták…
– No!
– Csak egy eset. Egy versemben Apollinaire-re utalva azt írtam, hogy „a HANGASZÁLAKAT is tudhatod”. Kinyomtatták: a HANGYASZÁLAKAT… no, nem baj, mondta a versrovat vezetője, leadom a verset újra… kinyomták: a HANGSZÁLAKAT… no, mondom, én feladom, mielőtt még HAGYMASZÁRAKAT szed a szövegem helyett a nyomdász… Mert néha fel kell adni… Vannak a közléseimben sajtóhibák… s még korrektúrát sem adnak… ez, kérem, nagyon helytelen, ugyebár…
– Ez azért érdekes, mert te szándékosan el szoktál térni a helyesírástól… ez játék, de az olvasónak ismernie kell a normatív alakot, hogy a játszott szóval összehasonlítva érthesse a szándékot… ezen aztán mosolyoghat… tehát „csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret”????
– Ezt nem bánom.
– De csak megkérdezem, hogy apád miért írta Konceket Konczeknak?
– Mondom, apám a cseh hadseregben szolgált. Ott Koncseknak olvasták, de a macska lengyelül kocek. Ez zavarta az öregemet, hát belelopott egy zét. Most aztán így elérte, hogy a Konczekot Koncseknak olvassák a lengyelül tudók, mert a lengyelben a cz = cs. Csöbörből vödörbe. Most már én mit tegyek? Ez apai örökség, Konceknak mondom, Konczeknak írom. Vannak Koncsekok, így is írják a nevüket. Nincs ezzel semmi baj, ők hát Koncsekok.
– Ez egyre bonyolultabb. S most a Konc…
– A konc papírköteget jelent, egy bála papír, a konc mértékegység, mint a kiló, a liter…
– Szóval egy köteg papír vagy?
– Meglehet. És ír rám az író.
– Vagy az élet?
– Az élet az íróval ír. Nem marhafertályra, hanem szép ív papírra.
– No, várj, a cseh hadseregben tudtak lengyelül?
– Az egy hegyi géppuskás osztag volt, ruszinok, svábok, csehek, szlovákok, lengyelek, még cigány is volt köztük… s apámat, a tizedest, megtették parancsnoknak, mert nem volt alkalmas tiszt.
– Szóval Koncsek?
– Váci Mihály Koncseknak mondott, de szeretetből. Van, aki Koncz Gábor színész rokonának gondol. Nem. Konc.
– Köteg. Sok papír.
– Azon töröm a fejem, hogy kellene csinálnom egy könyvet, az lenne a címe, hogy AMIT MÉG NEM MONDTAM.
– Hogy tovább növeld a zűrt? „Lássuk uramisten, mire megyünk ketten?”
– Nem. De figyeld meg, hogy az emberi csoportosulásokban, meg csoportosításokban mindig sokféle van. Ezt jó kifejezni, aztán elrendezni, megmondani, satöbbi.
– De itt most rólad van szó.
– Én sok vagyok. Csendesen, de sok. Mert aminek nevet tudok adni, az is mind hozzám tartozik.
– Én is?
– Persze, hiszen én kérdeztem magamat.
Illusztráció: Konczek80
Ezek is érdekelhetik!
Plamen Dojnov: Mások hangjai | Könyvbemutató | Meghívó →
Kettős könyvbemutató (Meghívó) →
Kettős könyvbemutató (Meghívó) →
