Sárfi N. Adrienn: Az én fiam
Látta a bal oldali visszapillantó tükörből, hogy éppen előzni készül.
Lassított, kicsit le is húzódott a furgonnal, hogy megkönnyítse neki. Büszkén nézett ki oldalra: bátran nyomta a fia a gázt előzés közben, a másik sávban, az újonnan vásárolt autóban. Amikor egy vonalba ért a fiú a furgonnal, fél mozdulattal intett az apjának. Az apa látta, vigyorog a gyerek maga elé, az útra; ezt nagyon komolyan a fejébe verte, hogy vezetés, és különösen előzés közben mindig előrenézzen, sose vegye le a szemét az útról; örült, hogy így tesz, hogy betartja, amit tanított neki, meg örült annak is, hogy boldognak látja: hiába, megvan a jogsi, megvan az első autó; a szomszéd faluban vették, egy-négyes, húszéves Opel, hatvan lóerő, alig százharmincezer kilométerrel, van benne szufla, pár évet még simán bele lehet tenni.
Idősebb Illés Pál alig ráncos, barnapiros arca egészségesen fénylett, szeme csillogott az őszi, kora esti fényben, ahogy felkacagott a Renault volánja mögött: boldog volt és elégedett a vétellel, a fiával, az élettel.
Túltette már magát a Zsuzsa halálán, biztosan így kellett lennie. Nem szenvedett túl sokat, megmondta az orvos is, ez a rákfajta elég gyorsan képes végezni az emberrel. Azóta egyedül él a fiával, jól elvannak, lehet mondani. Belenyugodott már régen abba is, hogy történelemtanári diplomával fuvarosként dolgozik, és bár szeretett tanítani az első években, még fiatalon, jobban esik most már csak az utat nézni, csendben, és igaz, ami igaz, így mégiscsak többet keres valamivel.
A fia idén befejezi a technikumot, jön a mesterképzés, simán elhelyezkedik a szakmában, egy kis gyakorlatot szerez majd, és már bele is vághat az önálló vállalkozásba. Jó gyerek, mosolygott idősebb Illés Pál. Na és persze nem egy amolyan költekezős, felelőtlen gyerek ez, tud spórolni, ahogy azt kell; hiába – dagadt a mellkasa -, jó példát kapott. Hamar felépül majd az övé melletti telken a ház, szomszédok lesznek a fiával, ifjabb Illés Pállal. A Katinkával is jól megvannak szerencsére, már közel két éve: helyes kislány, egy-két év múlva feleségül veszi a Pali, jön majd a gyerek rá egy évre, spekulált. Az élet így, a maga egyértelmű összefüggéseiben olyan könnyűnek látszott. Látta magát, ahogy kezei között tartja a legifjabb Illés Pált, aki ugyanolyan tökös, becsületes ember lesz, mint az apja, meg a nagyapja, és megbecsült mérnök lesz, víz-gázszerelő vagy tanár. Minderre elég gyakran gondolt az utóbbi időben, de most, hogy látta a fiát az Opellel elsuhanni maga mellett, újra, az eddigiekhez képest még élénkebben, végigélte a nagyszerű, magától értetődő jövőt.
Olyan gyorsan történt aztán minden. Ahogy hunyorgott az előtte sebesen robogó fehér Opelre, szája sarkában még mindig elégedett mosoly játszott, amikor az őszi lágy fény hirtelen megszürkült az égen és idősebb Illés Pál addig csillámosan fénylő arcán. Egészen sötét lett, mégis előbb vette észre a távolban, az Opel előtt vagy száz méterre, a sűrűből az út szélére, majd az út közepére szökkenő hatalmas szarvasbikát, mint a fia, aki abban az egyetlen másodpercben éppen a rádió gombjára helyezte át a pillantását, hogy csatornát váltson, mert még nem volt elég rutinja ahhoz, hogy pusztán az ujja hegyével megtalálja azt. Az apa jobb lábának talpa teljes erőből a fékre, jobb tenyere a dudára tapadt, de a megváltoztathatatlan és jóvátehetetlen jelen pillanat szempontjából ez már nem sokat számított.
Maga elé néz. Időnként pislant. Néha bejön a nővér valamiért, aztán kimegy. Amikor ül az ágyban, a háta mögött nagypárna van. A falat nézi. Amikor fekszik, akkor a plafont nézi. Néha jövés-menés támad a helyiségben, ilyenkor távoli, érdektelen hangok rezegtetik az ablaktáblákat. Nem érti a szavakat. Az agya csak a legszükségesebb feladatokat látja el: ki-és belégzés irányítása, egy-egy mozdulat, ami a felüléshez vagy a lefekvéshez kell.
Néhány hét után az első, teljes sötétségből kibontakozó gondolata:
„Anyám az öcsémet szerette jobban.”
A kis herceg arcú, bújós Lacikát.
Megint sötétség napokig, aztán a fekete űrben, mint egy nem várt, ellenséges űrhajó, támad a következő gondolat:
„Apám sosem szeretett.”
Újabb támadás:
„Engem senki sem szeretett.”
Egy megkeseredett, romlott múlt teljességgel hamis képei bombázzák a sötétségen át. Az agyában dagadó vérömleny ezek hatására pulzálni kezd, a fájdalom hamar kikapcsolja az agyat, fekete függönyt húz a hamis képek elé.
Ahogy Illés Pál majdnem teljesen öntudatlanul fekszik és ül, ahogy alig pislogva bámulja a plafont, a falat, az eredeti, szép és boldog gyerekkorát tartalmazó valódi emlékei eltűnnek, kiegyensúlyozott felnőttkora sűrű ködbe burkolózik. Csak néhány, mindentől független érzés: a megbántottság, a harag és a félelem lebeg tudatában a homályon túl, magányosan, semmihez nem kötődve.
Látni vél maga előtt, az árnyak között, egy-egy – a múltban sosem létezett – mozdulatot, ahogy az apja ütésre emeli a kezét az arca előtt, vagy ahogy az anyja gondterhelten tér ki a nagyobbik fia ölelése elől. Jön a fájdalom a fejbe, Illés Pál keze görcsösen szorongatni kezdi az ágy szélét, remeg a teste, hangtalanul szorítja össze a fogát. Az ápolónő lenyugtatózza. Egy ideig megint csak a néma, moccanatlan sötétség az, ami van, de ahogy a szer hatása gyengül, a hamis képek, mintha csak erre vártak volna, erőre kapnak, felbátorodva támadnak újra a szeretetlenség hideg tüzével, és a hamis árnyakkal telített agymosás folytatódik.
Apa gorombán kiált:
„Mit képzelsz?!”
Anya idegesen csapja a törlőrongyot az asztalra.
„Meg ne lássam még egyszer, fiam!”
Elméjében valótlan és kusza múltbéli sérelmek gerjesztette haragok sündörögnek, az árnyak, mint ártó démonok, tolakodón nyomakszanak egyik sérült idegsejtről a másikra.
Csattanás.
„Apa, ne!!”
Hosszú sötét periódus következik. Lassan, de megindul a gyógyulás, az agyi vérömleny kezd felszívódni, az árnyak elhalványulnak.
Üdítő jelenetek sejlenek fel valódi emlékekből:
Ül a kanapén a nappaliban, a dohányzóasztalra terített jegyzetei fölé hajol, vázlatot ír éppen az érettségiző osztálya következő órai, érettségi tételhez tartozó anyagához.
Zsuzsa puhán érinti a vállát:
„Kész a vacsora.”
„Mindjárt megvagyok” – simogatja meg a felesége kezét.
Fia játékos vijjogással az ölébe szökken, mire ő leteszi a tollat, megcsiklandozza Palikát, a gyerek felszabadultan vihorászik, apa dögönyözi, felnéznek anyára, anya fiatal, egészséges arcán mosoly fénylik.
„Kisfiam, hagyd most apát!” – húzza le Zsuzsa finoman a gyereket apa öléből.
„Mindjárt készen vagyok” – mondja Illés Pál, és elégedetten néz a családja után.
Pár perc és apa asztalhoz ül, a gyerek tarkójára simít, Palika nevetgél, férj, feleség összemosolyog, a porcelántányérhoz koccan a villa, a hagymás rántotta illata betölti a frissen felépült ház, még festékszagú, tágas földszintjének terét.
Pali bá’-t, a lelkes, fiatal tanár urat szeretik a diákjai. Élvezetesen mesél a történelem eseményeiről, nem „feszkósak” az órák; nem a magolás a lényeg, szokta mondani, hanem az összefüggések. Néznek dokumentumfilmeket, elemeznek eseményeket, diktátorokat, jól telik az idő töriórán.
Sajogni kezd a feje egyik, aztán a másik oldalon, erek pulzálnak benne, erőlködik egy-egy agyterület, Illés Pált újra görcsös fejfájás kínozza a kórházi ágyon.
Helikopter rotorját hallja, lövéssorozat a távolban, pálmalevelek hajladoznak a feltámadt mesterséges szélben.
„…Vietnám?!” – nyög fel riadtan. „Ez Vietnám!”
Alacsonyan szálló repülőgép sivít, zajlik az őrült amerikai bombázás, napalm csorog az elszenesedő fákon és emberi testeken.
Nővér jön, valamit megigazít, ellenőriz, valamit bead intravénásan a csuklóhoz rögzített branülön át.
A rátelepedő sötétségből váratlanul válnak ki a horogkeresztes, birodalmi sas-jelképes rohamsisakok. Nem lehet nem felismerni a rettenthetetlen német hadsereget. Wehrmacht! Keleti front. A világháború és a történelem legnagyobb hadszíntere, nemsokára sor kerül a legvéresebb ütközetre, a sztálingrádi csatára. Ezt élvezni fogják a 4.b-ben a fiúk, bizsereg az ajka, az ujjai. Felpattan a szemhéja, a fehér plafont látja. Súlyos küzdelem közeleg, szorítja össze újra.
Kopasz figura áll mikrofonok előtt fekete-fehér filmen; Illés Pál szinte kuncog, olyan nevetséges és hátborzongató figura ez a Rákosi.
„…szilárdan és keményen haladunk tovább a megkezdett úton a magyar dolgozó nép, a nemzetközi proletár fölszabadulás szolgálatában, az emberiség jobb jövője, a szociálizmus, a kommunizmus felé!” – Rákosi golyófeje minden szónál előrebiccen, szinte lefejeli a mikrofonokat, beszéde után fergeteges tapsvihar tör ki. A dokumentumfilmet néző osztály vihog, ő is mosolyog a ma már csak karikatúrának tűnő jelenségen. „Szociálizmus…” – így mondta a nagy vezér.
Az Andrássy út hatvanban vannak a diákokkal. Osztálykirándulás. A pincebörtönben, az egykori kínzások helyszínén magyaráz: nyilasok, kommunisták, kegyetlen bűnösök és szerencsétlen ártatlanok; volt itt 60×50 cm alapterületű, 180 cm magas egyszemélyes büntetőzárka, szemmagasságban két égővel, hogy a büntetés egész ideje alatt a rab szemébe világítson. Vizes cella, rókalyuk, siralomház…
„Szabadság, elvtársak!!” – kiált Rákosi.
Illés Pál szája ferde mosolyra remeg, roppan az állkapcsa.
Sztálin ül egyenes háttal a dolgozószobájában, arcán rideg, élettelen mosoly, szeme üveges, éppen egy parasztember teljes vagyonának (két tehén, egy szoba-konyhás parasztház, fél hold föld) elkobzásáról határoz, és egyben aláírja a kötél általi halálos ítéletét is.
Vöröscsillagos kucsma, orosz katona, vállán géppisztollyal, fiatal fiút lökdös valahová. A gyűjtőhelyre. Malenkij robot… Nehéz téma ez is, a mai fiatalok nem is értik, fel nem foghatják. Közel egymillió embert hurcoltak el az országból egy „kis munkára”.
A történelmet nem magolni kell, hanem az összefüggéseket kell látni…
Olyan ismerős a fiú, a mozgása, a fejformája, akit az orosz katona lökdös, de homályos az elé vetülő kép a fejében, nem látja tisztán.
Tömör cellaajtók sorakoznak egymás után, az egyik ajtaja nyitva, kiabálás, egyenruhások tuszkolnak ki a cellából egy elítéltet, vonszolják végig a folyosón. Az udvaron már előkészítve a bitófa, a fiatal fiú rémülten fújtat az egyenruhások között, vizelet csorog a nadrágján, ezek az utolsó percei, a fejére zsákot húz a hóhér.
Illés Pál megremeg az ágyon:
– Állj!! – üvölt minden erejét beleadva, visszhangzik tőle a kórterem, a folyosón elcsitulnak a látogatók, az udvarról az ablak felé kémlelnek a sétálók.
Egy ápolónő tenyerét a beteg homlokára szorítja:
– Semmi baj – suttogja.
A branülön át a vénába folyik valami.
Sötétség, csend, erek gyógyulnak be és repedeznek meg újra a fejben.
„Engem senki sem szeretett” – fojtogatják, hengergetik megint hamis árnyak az elmét, amit aztán ismét lassú tisztulás követ.
Először ül az apja mellett az anyósülésen. Régóta várta már ezt a pillanatot. Így is két párna kell alá, hogy kilásson a szélvédőn, a biztonsági öv lazán lötyög csenevész teste előtt. Az apja jobb keze elengedi a kormányt, ujjaival finoman megcsiklandozza fia felnyírt, puha kis tarkóját. Ő kacag a csiklandozástól, aztán együtt kacagnak; az apja megígérte, hogy ha hazaérnek, az ölébe ülhet, és tekergetheti egy kicsit ő is a kormányt. Mindketten észreveszik az út szélére szökkenő szarvasbikát, apa fékez, rátenyerel a dudára, ő a szélvédő felé lendül, de a laza öv azért megfogja időben a testét. A szarvas patája megcsúszik a nedves aszfalton, bicsaklik a lépte, megtorpan, apa kerül nagy ívben balra, a szarvas áll, kérődzve nézi a járművet, hatalmas az agancsa, a füle billeg. „Hát, nédd a’, bolond búbos óriásmókus!” – rikkant apa, robognak tovább sebesen az úton, kacagnak.
Illés Pál szélesen elmosolyodik, mire erős fájdalom áll törött állkapcsába.
Disznóölés van a szomszéd Lajos bácsiéknál. Sűrű, meleg vér gőzöl a vájdlingban, anya Gyöngyi néninek segít a konyhában, kinyitja a gázpalack csapját, sercen a gyufa, a tűzhelyen kék láng gyúl, ráteszi a vájdlingot, fakanállal kevergeti a sűrű vörösséget. Gyöngyi néni közben a koca zsírját vagdossa kockára tepertőnek. Beszélgetnek dolgokról, amikről az asszonyok szoktak beszélgetni, Pali nem sokat ért belőle.
Kintről a pörzsölő hangja hallatszik, égett szőr-és bőrszag jön be, apa Lajos bácsival odakint tüsténkedik. Pali sajnálja a kocát, de látja, hogy mindenki jókedvű, a koca megdöglik, ez akkor mégiscsak valami jó dolog, somolyog, áldott állapotban lévő anyja nagy hasához simul, a kötényébe fúrja az arcát. „Kisfiam” – göcög az anyja, tiszta kezével megsimogatja Pali fejét.
Zúgás hallatszik. Aztán mintha szél támadna, árnyak hajladoznak. Égett szőr-és bőrszag.
„Vietnám?”
„Nem Vietnám.”
Lajos bácsiék udvarán nem is disznó fekszik, hanem egy szarvasbika. Apa és Lajos bácsi a pörzsölővel bíbelődnek, anya merőkanállal meri ki az állat testéből a vért, Gyöngyi néni a beleket húzkodja kifelé.
Éles nyilallás a halántékban.
A széttrancsírozott szarvastetem nem is Lajos bácsiék udvarán, hanem szürke aszfalton hever.
Illés Pálnak megcsikordul a foga, mintha egy hirtelen fékezés által okozott sivítós, fejhangú keréksúrlódás hangja volna.
Felismerhetetlen autóroncs az úton.
Kié lehet.
És kié a vér. A belek.
Csend.
Sötétség.
– Fiam – suttog Illés Pál, és már éppen elöntené a fejvesztett kétségbeesés, amikor bevillan, hogy az ő fiát elvitték az oroszok malenkij robotra. Néhány év, gondolja, és hazatér, hiszen erős gyerek a Pali, szívós, találékony!
Büszke és elégedett, milyen tökös gyerek is az övé, de az agyban hirtelen zsibbadás támad, a sejtek oxigénhiánytól fuldokolnak; most tisztán látja, hallja, érzi, hogy helikopter rotorja zúg: hősiesen harcol az ő fia a keleti fronton, vagyis nem, hanem Vietnámban; de aztán azt látja, ahogy tuszkolják kifelé a cellából és viszik az ő hős fiát a vesztőhelyre, zsákot húz a hóhér a fejére…
– Fiam! – kiált Illés Pál, és egy reszkető lélegzetvétellel nagy adag oxigén áramlik be nyitva felejtett száján át.
Idén befejezi a Pali a technikumot, jön a mesterképzés, egy kis gyakorlat, majd a saját vállalkozás, két év, és elveszi a Katinkát, a ház hamar megépül, élére rakja ez a gyerek a garast, jön a baba, legifjabb Illés Pál…
Csend.
Sötétség.
Mi lehet ez a roncs. A vér. A belek.
A szeme nyitva.
Pislog.
Nem bír megmozdulni.
A szeme lecsukódik.
Kusza képek futkosnak az idegrostok hálózatában.
Kék villogó, sárga villogó, sziréna, tűzoltók, mentők, rendőrök.
Fekete zsák.
Hangok:
– A szerencsétlen! Elölről a szarvas, hátulról a furgon…
– Ja, durva!
– Haladjunk!
– Na, most húzzad, Jani! – kitépődik a furgon ajtaja, levágják Illés Pálról a biztonsági övet, vér csorog le a torkán, emelkedik magatehetetlen teste, valami puhára fektetik.
Sötét és csend.
Anya meri a vért a szarvasból. A beleket Gyöngyi néni pakolássza tálcára.
Belemászik apa ölébe, onnan tekergeti a kormányt, együtt kacagnak.
Rákosi halott. Milyen szerencse.
Hadifoglyok tömege kígyózik végeláthatatlan sorban a behavazott orosz pusztában.
Az oroszok elmentek.
A fogságból valaki hazajött, de sokan nem.
A megtorlásoknak vége.
Az összefüggéseket kell látni.
Kádár is meghalt.
A kommunizmusnak is vége.
Egyszer elcsitul minden.
A tag, akitől az Opelt vették, eltapossa a csikket a kocsi mellett, rátámaszkodik, azt mondja nekik, „megbízható kis gép ez”, sosem hagyta még cserben, és nem érte még töréskár sem, megütögeti az autó tetejét, „elketyeg ez még jó darabig”.
Sárfi N. Adrienn a 2021-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott szerzője
Illusztráció: E. Landseer
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
