Vladimír Holan: TOSZKÁNA
Vörös István
RÖVIDEN HOLAN HOSSZÚVERSÉRŐL
Van-e értelme egy kisebb kötet hosszúságú verset föltenni az internetre? Ugyanannyira van, mint megírni, megjelentetni könyvben, aztán lefordítani magyarra. A vers alapvető értelméről van szó most is. A vers értelme valami más dolog értelmében nyugszik. Az élet, a lét, a világ értelmének keresése a lényege. Van-e értelme a lényeggel foglalkozni az interneten? Mért pont ott ne?
Na de ki mondja meg, mi a lényeg? Szerencsére a vers nem is arra van, hogy megmondja, hanem, hogy rákérdezzen. Csak serkent rá, hogy belevágjunk a válaszba.
Vladimír Holan (1905-1980), az egyik legnagyobb cseh költő, az ötvenes években írta legsúlyosabb műveit. Ennek gerincét a versnovellákat összefoglaló Příběhy (Történetek) c. gyűjtemény tartalmazza, melynek fő darabja a Toszkána c. verses novella. Holan monstruózus vállalkozása nagyon emlékeztet Weöres Sándor szintén ekkoriban írt nagy elbeszélő költeményeire és verskompozícióira, melyek Csontváry-vásznak címen szerepelnek összegyűjtött művei második kötetében.
Ez a vers egy nagy itáliai körutazás története, de az út célja nem turisztika, hanem egy titokzatos nővel való találkozás. Hogy ki ez a nő? Nem tudjuk. Valaki. Akárki. A nagy szerelem, a nagy titok, a halál rokona (a halál csehül nőnemű). A találkozó folyamatosan elhalasztódik és átnapolódik. Egy semmibe, vagy a kör elejére tartó nyomozás története. Nyomozás a lét után, a halál után. Vagy inkább hajsza. Ha nem is sietős.
A művet egyszerre jellemzik Holan nagy tömörítő erővel bíró metaforái, és a komótos történetvezetés. A történet, ami a meg nem történések története. A keresés, ami a nemtalálások története, mert a keresésben benne van a találás. Maga a keresés volna a megtalálás? Dehogy, ez savanykás közhely. A lényeg, hogy a fölöslegesen megtett út mégsem fölösleges, hogy a válasz sokkal közelebb van, mint amennyire a kérdéseinkkel messze kerülünk önmagunktól.
Vladimír Holan
TOSZKÁNA
Toskána
Ha egy nő toronyban lakik, nagy megtiszteltetés
oda meghívót kapni (egy téli napon hozta a posta).
De szeptember lett, mire föltépve a borítékot
meghallhatta a vér lüktetését a vadszőlő vénáiban.
Ma levél jött tőle, Velencébe szólította. A találkozó
napja és órája ezúttal pontosan meg volt
adva. Tulajdonképpen parancs volt…
Anélkül, hogy tudta volna, miért,
a fenyegetettség szűkös érzése támadt benne.
Kevésbé szorítana ez az érzés, töprengett,
ha magam indulnék szembe önmagammal? Ám azonnal
(pedig nem látott egyet kettő helyett)
fölötlött benne, hogy a fekete szín karcsúsít,
még a hang is kisebb helyen elfér tőle, Gordanával biztos
történt valami. Mikor így szembe találkozott
az előérzettel, és feketévé keskenyült előtte a képzelődés,
meghallotta barátja, Gemens hangját – Rossz hírek? -,
és aztán magát választ adni éppen.
– Csak a szünidőnek van vége, csak a nászéjszaka közeleg,
más szóval éjjeli kihallgatás. Csak a bizonyosság,
más szóval büntetés. Az önimádat sem
választás kérdése. Még ma el kell utaznom.
Auricomam Italiam vadit. Töltsön csak,
remek ez a bor! –
– Inkább borsos pálinkára lenne gusztusom. –
– A szekrényben van, szolgálja ki magát! Nem tudom,
meddig leszek távol, odaadnám a pótkulcsot,
néhanapján ugorjon be ide, jó?
Tudom persze, hogy a túl sok nem kedvére való,
és gyanakszik, ha kép képre tolul,
ahogy nem kívánja az egyedüllétet se telezsúfolni
pótszékekkel. Csak járjon körbe
néha itt. Hogy elriassza a port. –
– Ha legalább sejteném, mi megy most végbe önben! –
– Talán olyasmi, mint amikor a türelmetlen kíváncsiság
végül meghoz valami kiszámíthatatlant… Ilyesmit érezhet
egy gyerek, mikor életében először
rácsodálkozik a keltőórára… –
– Csodálkozik? –
– Dehogy, félni fog. –
– És ha egyszerűen kézbe veszi? –
– Igen, amikor már hozzászokott… Talán akkor
fölkapja és a füléhez szorítja…
Hanem a félelme rémületté fog sokszorozódni,
amibe beletörnek az árnyalatok… Akkor már
határoznia kell… –
– Mit akar ezzel mondani? –
– Minden döntés túlmutat azon,
aki hozta… Még az öngyilkos is
önmagára vár… –
– De lehet, hogy a gyerekek habitusa más! –
– Igen, ők azok, akik csak azért kapnak játékokat,
mert gyöngélkednek… Szerencsére az út vége is
láthatatlan a túlságos közelség miatt… –
– Simon, az ön csodálója,
tegnap visszatért Achmim-Panopolisból. –
– Tudom. Egy órája sincs, hogy itt járt. Remek ember,
palotában gondolkodik, de sose tudja végiggondolni…
Ami nem jelenti, hogy albérletben kéne gondolkodnia…
Itt a kulcs! A végén még a pályaudvaron
vagy a vonatban adnám oda magának.
Vajon hová is kallódhat el mindaz,
amit az álmok semmisítettek meg?
Velem marad az indulásig, barátom? –
És kilépett A hatkulcsú ládikához címzett házból.
Úgy érezte magát, mint aki költő, de az állatoknál
arra az időre kimentette magát, ám csak azért, hogy
a tárgyakkal szemben annál jobban kínozza a lelkifurdalás…
Estére járt. De a vonatra éjfélig kellett várni.
A Kampán egy platánt sem lehetett volna már a helyén
tartani, és a Szent Borbála szobor, mintha a beszélgetés
kőtömbjén állna, a végtől nem látta a kezdetet…
Egy kisgyerek a labdáját kereste
és két egyetemista biológiát magolt. Első diák:- A sejtek
együttműködése nem kell preventíven kolloidális legyen, főként,
ha mikroszkóp alatt vizsgálják őket. A sebesülés csak fogalom… –
Második diák: – A határ tej és víz között
vagy a cukor kristályszerkezete az időtényező nélkül…
Az amőba, a papucsállatka egykettőre bezárja minden kapuját,
de aztán újra nyitnia kell… A lingam… –
Első diák: – Figyelj, Jankó, nem találod,
hogy Zsuzsa sose fogja be a pináját? Azt mondják, egykettőre
szerelőhöz kerül, ha nem vigyáz. Hogy bizonyítsam,
nem kívánok neki egyebet kilenc terhes hónapnál,
inkább háromszor lekopogom a tócsa felszínén…
Labiata! Labiata! Labiata! –
Második diák: – Noli masturbare circulos meos! – …
— — — — —
Odébb egy ló makacsolta meg magát. Gazdája,
az öregasszony, manók dadája és tejtestvére,
lángoló szalmaköteget tett a hasa alá és azt
kiabálta: – Ennek a szarosnak mindig
látványos jelenetekre van szüksége… –
– Még a végén kolbászt csinál belőle a szarmaták ünnepi asztalára. –
vélekedett egy arra járó öregember
– Persze, ha valami mágnás gyászmenete
lenne, harsogó rekviem és officio defunctorum, ugye.
Vagy -motyogta-, ha teliholdas novemberben
bort szállítanál, lovacska,
akkor talán a te fáradságod is mérlegelnék,
de mi az a pár száraz ág a kocsin…
Legjobb a dolgokat bizonyos távlatból nézni,
szenvedélymentesen… Csak semmi túlzás! –
A nap a horizont alá gurult, mint egy letépett függőpecsét…
Minden látszólagossá vált… Még az is, ami láthatatlan.
– Hallja? – kérdezte Gemens. És ő meghallotta
az egyetlen valóságos cipőben ama finom lépteket.
Hogy az egykori kőhídon cseh Szent Ágnes sétál,
azt mondva lépteivel, mire is volna az öröm,
ha nem gondolnánk a halálra, mire is volna az öröm,
ha nem lenne fájdalom… Ujjbegyeivel kórházi
pizsamákra emlékezik, miket föladni könnyebb
a reményvesztettekre, még a rosszul fölvarrt
gombok ellenére is, mint később levenni róluk…
Magában beszél: – Nem tudok összpontosítani,
túlságosan bízom abban, hogy halott halottat ölhet,
van döghalál, akadnak levelek,
melyekre nem kaphatunk feleletet
a járvány bujasága miatt; néha úgy érzem,
mintha egy próba nélkül folyó műkedvelő
előadáson lennék, aki a színpadon van, nincs jelen,
és a lélek kerekes fotelban üldögél… Bocsáss meg, Uram,
megint a közbenjárásod kérem:
valaha azt mondtam egyelőre,
és most azt mondom időlegesség… Ismétlődöm
vagy csak találkoztam magammal?
Egyetlen szó sem lehet más, mint ami… Egyszer a mulandóság
aztán az időtlenség, egyszer az éhezés
aztán a lehetetlen, hajó és zátony –
tartanak egymástól és egymás felé, segíts, Uram,
hogy ellene fordulhassak az ott nem levő semminek,
végül is a szenvedésem még csak nem is
különös vagy nagy —
Megérthessem a kígyó nézeteit… Engedj egy falást az almából…
– Hallja? – szólt Gemens.
– Naná, bár egykettő és folyóba vész
Nepomuki János, vagy inkább tulajdon titkába,
hogy elhordott ruhákból és öt pislákoló csillagból mi lehet,
annyi idő alatt, míg egy cukrászda pultja kiürül… –
A Valdštejn palota fölött férfi alakú folt
jelent meg a hold fogyó lepedőjén.
Az árnyékok is tülekednek…
Gordana!… Szerelmes voltál belé… Maradt az érzés
ki nem hűlt helye… Költő vagy, tehát szerelmes voltál…
De ő a szerelmet tudásnak gondolta,
amit épp most értett meg valaki,
és egykönnyen föl lehetne mondani fejből.
Csakhogy sose akartál biztosra menni.
Csakhogy tudtad: az alapján ítélnek meg bennünket,
hogy kit szeretünk, nem pedig, hogy kitől viszolygunk…
Gordana! Szereted azóta is. A férfi szenved,
a költő tombol… Csak a mosolya,
csak az a mosoly ne kísértene,
a sajnálat mosolya, mintha hiszékenység
és sajnálat megférhetne egyszerre ugyanazon az arcon.
De ne feledkezz el a szépségéről! A szépségéről, ami kettő
(hiszen te is tudod), ahogy a magányosnak is két halála van.
De gondolj arra, hányféleképp volt sebezhetetlen!
Érintésre kővé ugrott össze, úgyhogy
féltékenységed a gonosz egész falát építhette belőle.
Kínlódásod képei bekeretezve erre a falra
kerültek, és a keretet is belőled vágta ki.
Még az álmok is ismerik a vérbosszút… És mivel álmokon
feküdtél és kialudtad magad rajtuk, reggel nem izgatott,
hogy csupa vér mindened… Ilyen a szépség.
Csak az érinthetetlenség ujja tudja megszólaltatni…
Mit is írtak egykor arra a pellengérre?
“Nem hívok senkit, befogadok bárkit.”
– ez van a fejedben, mikor a vonatra szállsz…
Ha egy költő nem tagad és nem állít,
arra ítéli magát, hogy megtagadják
és félreállítsák, mint a szobrot, amit nem róla,
hanem a testéről mintáztak… Ki számolja
egy bronzfigura lélegzetét?… A fémtolvaj lócitromot rúg
le a lovasszobor talapzatáról… Biztató ez?
Mire a harmat körbejárja a reggelt, de még sötéttel,
olyan magam maradok, mint aki az eljegyzéséről menekül,
mondta magában a fülkébe lépve,
ahol sötét volt,
mint egy ötven éves felhő belsejében…
Ha szemébe nézel a vannak, a lehetnek, a muszájnak,
a voltot és a nem lehetet látod, gondolta.
Ez egyértelmű, akár kint a telihold, a kutyaugatás.
Egy felé kakasszót is hallott.
Hajnalodna hajnal előtt?
De egy bagoly huhogása felet neki.
Azzal a tudattal ütötte föl jegyzetfüzetét, a Babylonicát,
hogy a halhatatlanság nem zárja ki a megsemmisülést…
Olyan pont volt ez, ahonnan be lehetett látni a mesékbe,
a gyerekek kételyeibe… De egyetlen mozdulat —
és máris szakadék nyílik a helyén,
vagy tenger önti el, olyan kaland ez,
ami csak angyalok nyomtatta minikönyvben fér el,
melyet egy vándorló festő illusztrált,
s ha illetéktelen nyitja ki, eltűnnek a képek…
Vagy ott volt az ének: canta Carla Boni…
Vagy ott volt a kiáltás: mikor a közeli vadasparkban
a dámvad megrohant egy menstruáló nőt…
Vagy ott volt a szfinx: ez a rémült, mozdulatlan hátrálás
saját magától saját magába…
Vagy ott volt a nők harisnyakötője, ami utolsó a pokolban,
első az emlékek közt…
Vagy az, hogy a világ végéről egyenest a öntudatba zuhansz…
Ott aztán tudnod kell, hogyan nyisd ki a kinyitott ajtót
hogy beléphess az álomba…
Becsukta a jegyzetfüzetét és elaludt.
Első álmában rádöbbent, hogy még a bolondok
rózsáját is gyakran avatatlan kezek metszik…
De már az ígéret is jövendő. És a jövendő visszatér.
Aztán azt álmodta, hogy valaki az Appenninek
havának mindkét oldalára írt neki,
méghozzá abban a pillanatban,
mikor egy nő az árnyékának bemutatkozik.
Igen, azt suttogta álmában, hogy a szépséget
csak az érinthetetlenség ujja tudja megszólaltatni… De ott a félelem,
ott a bosszúszomjas iszonyat, és a síráshoz több
sem kell, mint megpillantani nehézkes járásukat a tömegben…
Hisz az első földöntúli üzenet a zuhogó göröngyök hangja…
Az igazi kép a valóságot a sorsból vágja ki…
méghozzá késsel…
Különösen vecsernye idején… De az emberek
az ilyesmiről úgy csevegnek, mintha a fejük felett gyöngyház
mozaik lenne, amit az anyjuk rakott gyerekkori
pufók arcképük alapján… Nem a csillagos ég…
Nem érnek föl odáig, ahogy Onan se nemzett gyereket a földdel…
Na de Gordana!… Az jutott eszébe,
amikor segíteni akart neki a hagymapucolásban.
Látta az eső vagy locsolás által bevert agyagot
a zöld szárak izzadt hajlatában… És föl kellett
állnia, mint egy zavart fiúcskának
vagy kamasznak… Hogy vizet engedjen
a hajlatra, mielőtt megfogan…
– Siess -mondta Gordana -,
mikor fogunk így ebédelni. – Volt a hangjában
valami olyasmi, mintha egy kezet akarna imára kulcsolni.
De már folytatta is: – Ne lepődj meg,
ha a hétfő keddnek adja ki magát… Ha kinyitnád
még ezt a konzervet, de közben ne bámuld
az aranyozott liliomokat az ablak mellett…
Maradj mindig háttal a zongorának… Vannak virágok,
melyek nyelvet öltenek arra,
aki a bibéjüket nyelvnek látja… Persze nemcsak
ilyen szőrös hasadékokról van szó, nemcsak a virágokról,
bár tudjuk, némelyik akkorára megnő,
hogy a terhe alatt eltörne egy vékony szár… Tudom ám, mit akarsz!
Velem akarsz hálni!
Nem akarsz a kígyó csillagképbe kerülni, sem a kígyó
és az anyarozs összeesküvésébe, nem akarod az örökkévalóságot,
ha csak az ösztönök gyenge fénye világítja be,
nem akarsz ott lenni az elragadtatásnál, inkább beáramlanál…
De ma ne, ma ne! Nem vagyok hozzá eléggé jelenvaló…
Átcsúsznál rajtam, ma lehetetlen,
halasszuk máskorra, történjen talán holnapon túl!
Tudta, hogy most még a párzó Kressida csontvelője
is kineveti. -Holnapon túl – motyogta -,
ilyesmiről még beszélni se érdemes… De mi van,
ha épp a jövendő hozza szóba?
Nem, a lehetetlent cseppet sem lehet megkerülni!
De hihetünk a csillagokban, hogy ott minden meg van írva,
ahogy hihetünk a kígyóban is, hogy még mindig van szárnya… –
Ekképp tartja a kígyó keze ügyében a csillagokat,
kiválasztva azt az egyetlenegyet, de föl se ébred teljesen,
mert nem tudja, vélheti-e ő is Dantével,
hogy Ádám csak hat órát töltött a paradicsomban…
Nem tudja, hiszen az idő maga keveset sejt
részei, a másodpercek titkából…
És a remény? A remény a tragédiából született…
A beteljesült reményből pedig a tragédia…
De könnyen lehet, hogy ámulat helyett csapdába esel,
és egy kényszerzubbony ment meg a testtől…
Még ha az akaratnak félálomban három oroszlán farka is van,
senki se nézi még macskának se… Megint csak az alvó az,
aki éhségig ette magát, most meg inni fog…
Inni az eget, mint tüzet, ami fölött átugrott.
Inni a teret és a szédülést, helyet nyitva
egy sosem apollói új térnek…
Inni a rét és a zergeboglárkák illatát!
Mert akkor a következő álmot látta
(és úgy, mintha lehetséges lenne aláírni a szédülést,
holott a szédülést lehetetlen aláírni):
kisfiú volt még, aki a mezőn csavarog,
hogy zergeboglárkákkal maradhasson magára,
de legalább pár egyszerű boglárkával…
A suttogása ott volt körülötte:
hogyan győzhetnének az ágak, ha nem fakadna virág
a szár végén? Különben csak a törzset
növesztenék, míg a túlnövekvés az eget nem veszélyeztetné,
hogy a terhét átveszi ez a belső tér és mozgás…
Unalmában a magány minden hangot megkettőzött,
és a fiút jobbról-balról kézen fogta az
együttérzés nyári ruhájába kényszeredett suttogás,
még a perc is két percig tartott…
Inkább visszahúzta a kezét… Rögtön elémelyedett a boglárkáktól,
és eszébe idézte,
hogy rákot fogni akkor a legjobb, mikor virágzik a búza…
És épp készült a legközelebbi patak megrohanására,
de hirtelen észrevette,
hogy körülötte itt is, ott is gólyák érnek földet…
Gólyák voltak, de még álnéven,
kígyófejjel, de már kígyótest nélkül,
valamiképp átvitt értelemben, de nagyon is közel,
kettesével, mint a cseresznye, létben és nemlétben,
a kezdet és a közép között épp sehol,
elhordott madarak (egy nemlétező madártan lényei),
még a nap körül csapongtak, mint lámpában a bogár,
de képzeletben más lelkét akarták
összeveszejteni árnyékával, a testtel…
Csakhogy a sírgödör pontosan tudja, mit akar…
Már annyi volt ott a gólya, mint nyelvi
hiba a vásári mutatványos bódéjában.
Sietve körbezárták a fiút,
de mintha azt is el akarták volna érni, hogy valaki viperát
fogjon nekik a pünkösdi szárazság idejére…
Körbezárták a gólyák,
mert olyan színekből lettek, amelyek nem is látszanak rajtuk,
és a félszomorúság hamujával tömték ki őket,
az árnyékukat belül hordták,
a szárnyuk rájuk csukódott, mint a gyóntatószék ajtaja,
a nap szentelt ostyává vált, amit hegynyi kéz tart föléjük,
nem vért kívántak, csak egy gyűszűnyi nemes bort —
semmi sem állíthatta meg őket,
csak a kisfiú figurája, aki körül egyre szorosabbra
vonták a gyűrűt. Közeledtek, közeledtek,
mintha a halhatatlanságnak kerülhetnének így a közelébe,
mert a gyerekben egy gyűszűnyi még megvan belőle.
Közeledtek, szűkítették a kört; a szenvedés
előtti, alatti és utáni előérzet fölerősítette csőrük
zenéjét, a zenét, ami nem annyira ollószerű,
inkább tőr formájú, és vágása nyomán egymásba
nyílik pontosvesszők aortája és kettőspontok artériája…
Szűkült a kör, de mintha csak az írás tiltott
borát akarták volna táncukkal fölinni…
A fiú nem hitte, hogy tényleg bántani akarják,
de mintha egy meséből akarna menekülni,
kiabálni kezdett: meg fognak csípni, meg fognak csípni!
Kiabált, és bizony nemcsak saját magának,
aztán nevethetnékje támadt… A félelem nevetése volt ez,
a gyerekkorában lévő félelemé, ami már a tisztítótűzben
nevetéssé válik… Ahogy még az angyal is,
aki beletorpan a halandók sorsába, hozzá
fiatalodik a hirtelen ijedelemhez, úgyhogy
valaki rá is szól: – Mi van, te kis taknyos! –
Meg fognak csípni, meg fognak csípni! kiabálta a legényke,
aki a rémületre ébredt, és bátorságról álmodott,
mikor kívül kerülve a jelenet körén
saját felnőtt alakja jött vele szembe…
De ez a felnőtt félénken ezt suttogta:
– Most ez képzelt jelen idő vagy
egyáltalán nem is valóság? Szembe kell
néznünk azzal, hogy ez a nemvalóság,
bármennyire is igyekszünk elrejteni előle,
fölfalja a valóságot!!! – De inkább
ne foglalkozzunk az álmokkal…
Fölébredt (azt szokták mondani: mert elzsibbadt
a karja a kényelmetlen póztól). Az álom valóságában
kővel akarta megdobni a gólyákat,
de képtelen volt lehajolni értük.
A valóságban meghallotta az órája ketyegését, és rádöbbent,
hogy a legfőbb erő, ami az órát
működésbe hozza, a billegőkerék nyugtalansága…
Tudta: az igazi élet ott kezdődik, ahol a költészet
kibillen egyensúlyából… vagy a zene billegésében…
vagy az ellenszenv kontrapunktjában… És máris mozgásnál vagyunk,
a halál mozgásánál, ahogy rábólint az időre…
Elmerülni a mélységekben… De van abban valami
ironikus diszharmónia, valami szellemképes dráma,
mikor a sors hunyja le a szemét meglehetősen sorsszerűtlenül
és azt mondja: ki fogom bírni? mikor lesz vége?
vagy ez már a föltámadás?
— — — — —
Az ablakon túl felhők pállott szája látszott,
valami szikla, amit a források vize
jóformán szoborrá formált, a bálványimádás
vakfoltjává, de visszaadta a látását
a jó pillanatban lesújtó villám,
egy házikóban lámpát gyújtottak
(miközben a szél a padlástérben
az aszalt almák spárgáján hintázott),
a vonat hegyes-völgyes fütyülése, ami annyira lapos volt,
mintha cukorrépa ültetvényeken haladnánk keresztül,
és távolabb az Alpok (némelyik hegy olyan könnyen
megközelíthető, hogy magad vagy kénytelen megmagasítani),
aztán az egymásra fekvő gleccserek ritmikus mozgása,
ami az alvajáró ló után füttyentett a Rems völgyében —
és morénák, a gleccserszar kupacai…
Elment az étkezőkocsiba. De alig-alig
a jelenben jelen, valahol
az iskola körül időzött,
onnan súgott a jövőnek –
a pillanatok páclakján át érzékelte csak a beszélgetések foszlányait,
melyek a keserűség magasabb szintjéről hullottak elé:
– Just imagine! – …- Buveur émérite… –
– Mindenki tudja róla, hogy egy szotyka,
egy elnyűtt muff, egy szajha,
egy kurválkodó picsa! –
– Vous avez du ragout de poitrine sur l`estomac! –
– Ó, legyen az enyém! –
– Stranger? – … – Deus in contumaciam… –
– És most desszertnek: egy szerecsen vasalt ingben,
apácafing, dialógus a keserű mandulával! –
– …de vin qui rapelle son buveur! –
– A káromlásban a bizonyosság! -…
– Tombeau de la melancholie! -…
– De magyarázd el nekem, hogy mért
ne ebédelhetnének a gyerekek holdfénynél? -…
– True, lady, I am tolerably drunk:
the proper inspiration! -…
– Bár merném és engednék!
De hiszen merem és engedik!
Bár ne merném és ne engednék!
De hiszen nem merem és nem engedik… –
– Vén oinofil! -…
– Disons deux mots `a cette bouteille! –
“- Nekem Shakespeare prózája a kedvencem!
– Akkor elolvas mindent tőle, mi?
– Igen, méghozzá egy repkényből való tolószékben…”
Naná! Ezt már a szenilis Cézannocska is előhozta:
“Cela vient. Cela ne vient pas…” –
– Ásított. A férfi meg azt mondta neki: “Mintha
egy húsboltba látnék be.” Aztán miközben élő párnái
közé hagyta hanyatlani, azt súgta a férfi fülébe: “Ott csókolj,
ahol a csont nem enged tovább!” – …
– Ez csak egy ripopée! – …
– Nem illendő az emlékeket
a reménybe keverni, mondaná Izmász úr! – …
– Au fond des brocs… –
“Merdum valent omnia…”
— — — — —
Nevetve jegyezte föl a papírszalvétára:
La chiarezza `e il primo requisito delo scrittore —
és ha képes mélyebbre látni saját magába, nem suttogja:
a teljes mulandóság sem rémít annyira,
mint, hogy már a halál előtt is végesek vagyunk…
Olyan ez, mintha maga a sors lenne fatalista,
és aztán furdalná a lelkiismeret…
Fallal őrzött semmi! De azért átmászunk hozzá…
— — — — —
A következő éjfél már Velencében találta.
A vihar vastagbele jégdarával volt teletömve,
mégis befogadta őt (mint olyasvalakit,
aki útban a nappali tóhoz az éjjeli
tengerhez ér), befogadta őt, hogy végigjárja
a villámcsapás helyébe ömlött áramszünetet.
De a Fekete könyv szállót sötétben is megtalálta.
Amikor ott végre elaludt,
az orkán lehúzta ingéről fekete
könyökvédőjét, kályháról a kályhacsövet,
és így füstölgött: – Most, rögtön most, ezt akartad!,
de csak bőven terajtad túl fog megtörténni!! – …
Ez mind írva volt, de talán csak szóban…
A költő látomása megszólaltathat
ötven évvel Trója bukása előtti dolgokat,
miközben arra a bizonyos pillanatra is ügyelnie kell,
amikor a határtalan őrület
fölajánlja kezét az örök reménynek.
Hiszen lehetséges, hogy az őrület
még mindig remél valamit, ahogy létezhet könny
mit nem jegyzet föl egy angyal sem…
A találkozó napja és órája Velencében
ezúttal pontosan meg volt adva.
Tulajdonképpen parancs volt…
A fekete szín karcsúsít.
Különösen akkor, ha az a nő háttal áll a zongorának,
hogy átváltozhasson Turner sárgájává,
Trakl kékjévé…
De a megadott helyen mégsem talált ott senkit…
A nemlevő találkozás oszlopának dőlve,
a jegyzetfüzetébe ezt írta, miközben a hold
maréknyi férges lisztet rázott bedugult szitájában:
– Mint a rosszul őrölt búza a fehér kenyérre,
úgy hat a test kiölhetetlen durvasága az érzelgős
halálra, aki néha testet ölt, és talán öl épp most is…
Idén már másodszor hajtanak ki a fák…
Hogy a hazugság is teremt,
attól lesz elviselhetetlen az élet… –
Nem tudni, mi az élet, annyi, mint nem tudni, mi a fájdalom.
Alighogy mindezt lejegyezte, egy iskolás lány
szaladt oda hozzá egy levéllel: “Jöjjön Firenzébe,
várom Magát! Örök híve, mi több
egy kézcsók is várja…”
A papírt olyan pontosan tudta olvasni ujjbegyeivel,
mintha a tapintás lenne a legfontosabb érzékünk.
Az tudna legtöbbet esendőségünkről.
Tudom, motyogta, hogy nem szükséges
alábecsülnünk a megismerést, hogy romboljon…
És nem szükséges pénzt gyűjtenünk koszorúra…
A testi öröm, ha nincs test, a lélekben keres lelket magának…
Végesség nektek, két szegény vándor!
Elutazás előtt betévedt egy templomba,
ahol az egyik angyal lábujja alatt a felirat:
Rapit omnia finis,
mintha azt mondta volna: a firhang, ím, összecsapódik!…
Kevéssel ez után már Firenzében volt, ahol épp a
Scoppio del Caro ünnepségéhez építették az állványokat,
és ő máris az új találkozóhely felé sietett, egy szoborhoz,
melyet korlát véd, és melyen a felirat így kezdődik:
Ille hic est Arnulphus… Igen, de
mit is kellett volna tennie a kislánnyal,
aki ott hozzálépett, és kötényére
oda volt hímezve a neve: Luniana?
Luniana! Miközben átvette tőle a levelet,
fölötlött benne, hogy virágot kéne neki venni,
virágot, amivel ugyan egylényegű,
de mégis legalább egy óra távolság választja tőle el,
hiszen az ő ideje még csak most tanul járni…
Meggondolta magát, és inkább egy doboz
bonbont vett, valami köszönet félét mormolt,
és már ment is, a levelet, mondjuk, a Via
Cherubinin bontotta föl, arrafelé, ahol
Beatrice szeméremből fölfalta Dante szívét…
Azt olvasta, hogy Sienában várják…
De nem magának, tehát nem is hangosan,
és mint valami megalázó emlékeztetőt,
egy elkendőzött arcú öregasszonyt látott,
aki a negyedik emeletre kötélen húzta föl zöldséggel
és egy leölt báránnyal megrakott kosarát;
a vér visszacsöpögött a járdára, macskák nyalták
a foltot, minden túlexponáltan fehér lett.
Per me si quis introierit, salvabitur…
A felhők, a lobogó ciprusok tűzbe hoztak
(Credette Cimabue pintura tener lo campo)
pár festménymásolót
(Ora ha Giotto il grido),
megállította őket a giccs kanyarója,
pedig épp a palazzo Pittibe siettek,
lábuk alatt a naplemente, kezükben nagyító…
De az emlékek lábnyomában már meglátta őt,
Gordanát (mi az: titok vagy találós kérdés?),
ahogy szökik előle a kastély könyvtárában,
ahogy szökik valamikor rég, a haja hosszabb,
mint az azóta eltelt idő, ahogy szökik: az zene…
A szívét máris érzelgősség vette ostrom alá,
ahogy csak egy borzas próféta tud ostromolni,
a gyűlölet fölhabzott benne, úgyhogy ő, a fasorok nagy
barátja, legszívesebben fejszével járta volna végig a fasort
a kastély mellett, hogy minden törzset vágásra jelöljön ki…
Mindig hazudott, mormogta, a lakájjal fekszik,
de a hercegre gondol, ez a tövises hazugságfű,
most is mással van, mindig hazudott, mért van az,
hogy a férfi dönti ki a májusfát, de a nő gyűjti össze a gyökereit,
hazudik neked, hazudik!… Előbb főzi puhára az emlékművedet,
mint te őt… Hazudik neked!…
Hanem a hazugság is láthatatlan —
és a féltékenység a hiúsággal karöltve
(hóhér, kínzóeszközök, halotti anyakönyv)
nagyképűen és türelmetlenül bizonygatják,
hogy valaki kitartóan szeret téged,
hogy nem szűnt meg szeretni, és egyedül téged,
persze, hogy téged, akiről a tudós halálod után
följegyzi majd, hogy tested alsó és felső fele
a hímvessző tövétől számítva épp három-három láb,
doriforoszi arányok; egyedül téged, mert egyedülálló
vagy, mert valaki vagy, mert költő vagy, mert engeded
a lehúzott ágat fölcsapódni az istentől az istenig,
és a vers akkor zúgni kezd —
mert felhagysz az idővel és a lehetetlenbe fogsz,
szeret téged, mert bár nem vagy a legfiatalabb, de mégiscsak
te vagy: te-én, te-ő, ám elsősorban te-én,
hiszen ő (az a kurva, az a kifejtett hüvely,
az a túlburjánzó értelem, az a szotyka!)
olvasás előtt becsukja a könyvet,
a könyvet, amit még meg sem írtál…
Később látni akarván Firenzét maga alatt,
ahogy mindent látni akart ilyen perspektívából,
mintha már egyedül az alvilág népe érdekelné —
és mert valamikor tényleg járt erre a döghalál,
a mindent utolérő, mert elképzelni semmit nem tudó;
meglátogatta hát Fiesolét, ahol a verebek
apokrif csiviteléséből megértette,
hogy hazudott saját magának,
és még az önmegsemmisítés is éltetheti a gőgöt…
És azt se kérdve, hogyan megy le a nap
(mondjuk az etruszk nyelvben), ha a szavai
ilyen hosszú árnyékokat vethetnek,
elővette a menetrendet és lapozni kezdte…
Ez az a negyedóra, amire szüksége volt Bachnak,
hogy fölhangolja a spinétjét. Ez az a félóra,
mialatt a vándorunk útra kel Sienába…
Siena… A találkozó helyén
még az a küldönc-kislány se volt ott…
Csak egy névkártya a fakorláton
(kevesebbet jelentett ez, vagy ugyanannyit?), mindenesetre
a névkártyát ragasztószalag tartotta, és ez állt rajta:
“Az Appenninek havának mindkét oldalára írok most…
San Gimignanóban várom Magát! Mindent meg fogok magyarázni!!!” —
Letépte a kártyát és olyan apró darabokra szaggatta,
mintha az állt volna rajta, hogy a fájdalom nem szenved…
A világ végén csak deszkák vannak…
Evett valamit Guido Piéria kocsmájában,
klozetpapírt téve a billegő asztal lába alá…
Nem tudjuk, merre járt még, csak azt lehet tudni,
hogy dél tájban megtekintette Szent Katalin házát.
A Szentírás tudós ismerője vezette körbe,
de ha izzadtság ült az arcára, rögtön
Mussolinira kezdett hasonlítani…
De a vándor közben Katalin szavaira emlékeztette magát:
Tutto passa, imába merült, és két óra felé
elutazott Poggibonsiba, ahonnan gyalog akart
nekiindulni San Gimignanónak… És indult is,
jobban mondva csak úgy lődörgött, így beszélve: Még nekem
kell a börtönkulcsot megkeresnem! Ráadásul
egy hétmérföldes kiscipőbe van eldugva. Ha beszabadulhatnék
végre!… A jelen nem mozdul, csak a hely telik el lassan…
Toszkána! Tosco – azaz toszkán. T`osco – azaz méreg!…
A szőlőhegyek. Az Elsa patak. Megállt,
elnézte a szőlőkarókat, az út menti kőrakást, az ágakat
(a különbséget két ág között, ha van rajta kabóca vagy ha nincs),
szándékosan húzta az időt, mintha
az elszántság nélküli szenvedély
csalódást okozna a halálnak…
Csakhogy ez egészen másképp van:
az ilyen szenvedély azt akarja, hogy a halál ne tudhasson
az ő magányosságáról, vagy ha tud, elfelejtse…
Ó élet, mért nem a lélek formáival, mért a hallgatással
kísérted meg a szenvedélyt?…
Egy paraszt, aki épp arra járt
(és mert az imént jó üzletet csinált áldomást ivott rá),
felfigyelt a támolygó férfira.
Így csak az támolyog, aki izzó reményét
a hit viaszoszlopához kovácsolta oda…
A férfi így jajongott: Hiszen még csak nem is szép!
Fél halállány, fél halálfiú!
Egy ilyennek szobrot állítani! Hanem,
bátorság! Igen, de mihez? Gondolod,
hogy a remény nélküle is jól ellenne? Talán ha idejekorán
a gyűlöletet választaná… Ja, az az erő
a tétlenkedéshez! Adósnak maradni! Nem indulni
önmagammal szemben! Megsemmisíteni a folytonos öntudatot!…
Kibújni a bújócska mögül!… Jaj, az az erő
a tétlenkedéshez!…
A halál csakugyan kiáll a semmittevők mellett?
— — — — —
Hogy lehet az, hogy tudunk beszélni sírás közben?
A paraszt fölvette a szekerébe, és megkérdezte,
hová tart… A vándor a táj változtathatatlan
hullámaira mutatott, észre se véve,
hogy a mozdulattal eligazította a kabátja ráncait…
A paraszt kérdésére, hogy mért sír,
azt felelte: Mert vannak könnyeim…
Ezek miatt a könnyek miatt nem látta aztán San Gimignanót,
ahová egykettőre megérkeztek, nem látta a tornyokat,
pedig az utcagyerekek mindegyiknek a nevét beírták
neki a jegyzetfüzetébe, nem látta a karnevált,
hiába ült az Oroszlán szálló ablakában, nem látta
az étvágygerjesztő havat a távoli Appenninek csúcsain,
nem látta a kislányt sem, akit Marie mariének neveztek,
ahogy a sárgarigót hívják Oriolus oriolusnak —
nem látta a levelet, amit a kezébe nyomott,
hogy aztán annál szánandóbban betűzgesse
az estilo desornamentando alatt egy taknyos gyertya
fényénél a macskakaparást, mely Volterrába hívta…
Ami a kísértőnek nem sikerül, sikerülhet a naptárnak,
hiszen könnyen lehet az a pokol naptára… Akkor aztán
a szobaasszonynak gyorsan inget kell vasalni,
még ha csak kutyafuttában is, hogy a legnagyobb
gyűrődéseknek csontját törje legalább,
hiszen sietünk! Hiszen csak a halotti inget
nem vasalják… Hiszen vannak felületek,
medrükből kilépő formák… Hiszen vannak felületek
a halott öltöztetésekor… Hiszen a sors néha az emberek
szájába hugyoz… Hiszen vannak füstölgő varázsigék…
Hiszen a valóság olyan szorongató is tud lenni,
hogy legszívesebben odabújnánk egy kísértethez…
Hiszen premierre készülődünk, azért a sietség!
A dolgok középpontjánál tudakozódni. Play till he comes!…
Akkor hát busszal… Erdősávok
szédítő kanyarok után, aranyló por,
pillanatnyi eltűnések önmagad elől,
a látvány, mint a rüh, széteszi
saját valószerűségét,
száraz nyári nap,
de fönt egy felhő
épp kilép a vihar kocsmájából,
kárhozott olajfák, meg az a részeg is
aki alájuk hever: ott éri halála —
autókürtök asztmás skálája szól érte,
kitombolatlan indulatok, távoli hang (mint a haramiák beszéde) —
de a természetről csak röviden:
erdők nyújtóztatják fapapucsos lábukat…
Volterra! Végre egy hely, ahol
az együttérzésnek mintha nem lennének tapasztalatai!
Miféle nem-falat lehetne függeszteni erre a képre?
Mit kéne ígérni a bűnnek, hogy megváltozzon,
ha teljesítjük a kívánságát?
Mikor maga a mozgás menekülés,
és a mozdulatlanság gyilkosok kezére ad —
akkor mért ne legyünk az állandónál is többször
úton a nők magasröptű irgalmáért?
De miután erről meggyőzte magát,
a találkozóra úgy ment el, mint a szobor,
aki azzal védi magát, hogy egyszer
úgyis össze fogják törni, vagy a dublőr,
akit hamis eredetije megszólalásig megtévesztett…
A benzinkútnál (még legalább harminc
lépésre a megadott vízköpőtől)
egy lány jött vele szembe,
és a száraz ágak illatának óceánja fölött
átnyújtott neki egy üres borítékot…
A valóság olyan szorongató is tud lenni,
hogy legszívesebben egy kísértethez bújunk…
A lelki szegénység áttetszővé tesz,
aztán láthatatlanná…
A reménnyel együtt hullott ki belőle a kíváncsiság…
pedig a kíváncsiság ha a szemrehányások parazsára fúj,
föléled a tűz, és a szemrehányásokat az a veszély fenyegeti,
hogy elégnek saját erejüktől…
Egyszerre belátta, hogy Gordanát
már nem pillanthatja meg… Igen, látta!
Ezért van az, hogy mindig a tragikus
esik följebb… még a szakadékban is…
Mi az életkorod? kérdezte a levélhozó lányt.
Hogy hívnak? Nem vagy te mindig ugyanaz a személy?
Nem ismétlődsz? Nem te vagy Helena Cornaro?
Először nem értette, de aztán, mintha rózsába harapna, így szólt:
– Alka! — Mi az életkorod?
kérdezte újra… – Nunziata! – volt a felelet.
Mivel mezítláb volt, vett neki egy cipőt,
és elnézte aztán, ahogy a cukrászdában egy rózsa éhes élete
helyett evett és ivott… Megint faggatni kezdte:
— Akkor tehát te vagy: Livia Cardinale?
– Nem, nem vagyok Luniana! – mondta békétlenül
és valami szűzies daccal…
— Persze, hiszen a kép azért még lehetőség,
de ezt te úgyse érted.
– Az előzmények nem énekelnek – mondta -,
csak illatuk van, hogy illatuk legyen… –
— Borókára bukkansz, ha édes gyökerű páfrányt keresel, felelte.
– Fel kéne varrni a gombját -jegyezte meg a kislány.
— De honnan szerezzünk, múzeumból vagy szeméttelepről?
próbálta megnevettetni.
De a kislány azt mondta:
– Csakugyan sírnak a költők is? –
— Mért kérded, Isabela (azaz te: Luniana, Marie marie,
Alka, Nunziata, Helena Cornaro!).
– De -mondta a lány – járt hozzánk
egy, verseket írt,
Tibaldeonak hívták, az mindig nevetett.
Egyszer hozzám hajolt és azt mondta:
“Ha nagyobb leszel, fölfallak téged, tudod,
fölfallak merő szeretetből…”
Lehet az költő, aki nevet és rémítget?
— Nagyon is.
– Na igen, de én arra vagyok kíváncsi, hogy tényleg
sírnak-e a költők, sírnak-e úgy istenigazából,
amikor a könnyeik szakállukra peregnek,
ha ugyan van szakálluk. Ha nincs,
ha ismeretlen okból borotválva vannak,
akkor pedig az ajkukra
és az állukra, onnan pedig
a mellkasukra potyognak, ami azt jelenti,
hogy nincs rajtuk ing. Vagy az ing elengedhetetlen? –
— Szoktak inget hordani, Isabela, de fölül kigombolják,
mert magas vérnyomás gyötri őket…
– Az a költő is, aki hozzánk járt,
beszélt valami magas feszültségről. –
— Szó szerint így van, Isabela, nem hazudott!
– Lehet, de mért sír egy költő? –
— Mondjuk azért, mert tilos válaszolnia
bizonyos kérdésekre, kedvesem!
— — — — —
Miután a lányt hazavitte (egy kis utcába,
nem messze az Inghiramik palotájától),
és már azt se tudta, melyikük lesz tizenhat éves,
felkereste az In contumaciam bárt…
Rögtön a ruhatárban ezt hallotta:
— Az ég ma valahogy rossz hangulatban van, mi?
— Ja, de te vagy az, aki már két napja
nem merészkedtél a meredek oldalra… Mindenki tudja,
hogy az ellenőrzés még nem bizalmatlanság! — —
Alighogy leült, máris egy jajveszékelő
és szüntelen locsogó ember karolta át a vállát:
– Tudja, amice carissime, a feleségemnek,
és ezért vagyok én itt, elgurult egy kerék a fejéből,
érti mire célzok? Valami regény rozsdás szege akadt
a tengelyébe… Ő maga talán nem is tudja…
Ne tudjam, hogy kiestem egy kenyérből,
és beszakadt alattam a Hoffman-csepp üvegcséje…
Folyton csak a stex után kutat… Rejtettem már
az ingaórába, a kávédarálóba,
egy kalap bélésébe, de mindig megtalálta…
Most a seggembe dugtam… Nyilvánvaló,
én is tudom, hogy legjobb lenne
leszarni az ő még meleg, kleopátrai fosát…
Uram, kár keseregni, a konkolyt úgyis közénk hintik!
Színész vagyok, a pénzt sose vesztem szem elől…
Állandó változás vagyok! Próbakő…
Egyszer hajat találtam a sajtban…
A hajat megtartottam, az ő haja volt,
a sajtot meg kidobtam… Alkalom az emlékezésre…
Villásreggeli… Őzsuta… Die Frau változata a baknak…
Aki a saját lélegzetünk fújtatóját nyomja… A nő szőrszálai
a férfi hajába kerülnek, nézze csak meg a kobakomat!
De már olvasok a cselekedeteiben! Baj van abból,
ha a libát tehénnek nevezi! Rögtön nyálazni
kezd… A rózsa az ő, de nekem van
tövisem… Ha meg el akarom vinni megexaminálni,
hát még az ereimet is az ujja köré csavarja a dumájával:
ma nem lesz jó, fiúkám, ma premierem van!…
…Hát akkor most uram, kinek
tartozom az én nagy aszályom miatt,
egy apácának vagy egy kurvának? A rózsa
az ő, de nekem van tövisem… Húsz éve
él velem in sterilitate… Engem a sors
baszott át… Tudja, még nevemmel
se vagyok elégedett, mintha nagy meleg lenne,
aztán gyerünk, barom menjünk mászkálni,
párszor belenyomjuk a lábnyomunk az aszfaltba,
az meg összezárul utánunk… Aztán ráhugyozni,
de mi történne, ha a tenger nem bírna
vizet látni? Bár itt minden bűzlik,
mint a menstruáló nő vizelete, az a hely ott van,
ahol a tenger lábszagát megérzed… Most hányjak
vagy okádjak? Az embernek döntenie
kell… Uram, maga költő, tudja, hogy
az embernek döntenie kell, különben oda a stílus…
meg a gondolkodás tisztasága… Tehát jogom van kiabálni.
Jogom van kiabálni: Tőlem akár föl is akaszthatja őt!
Igaz, hogy megszökött tőlem, uram,
(aki nem talál kurvát a családfájában,
már tépheti is szét azt a hamisítványt),
de itt van az arcképe, egy fotócska…
Rajta, akassza fel az arcképét! Ugye,
hogy fény az éjszakában, mi,
de maga is megéri ám a pénzét, haver, nem igaz?…
Hiszen csak a hagyományokról beszélek.. –
— — — — —
És ahogy így, akárcsak egy visszapillantó tükör segítségével,
mindenféle átkot szórt egész addigi életére,
a fekélyes lelkű, bűzlő szájú sorsra, és beleveszett
a tükör ezüstjébe, mintha nem is ő, de a ruhája lépkedne,
a vándor azt mondta magában:
– Megint egy alak, aki türelmi rendeletet bocsátott ki
az ösztönöknek, megint egy alak, akinek szünidei szomorúsága
tisztán optimizmusból fakad… Kicsit se zavarná,
ha meg kéne csókolnia egy agarat a két szeme közt,
vagy egy lovat a patáján… –
A bor, mint Gordana haja, olyan színű volt, a zene távoli,
néhány alig összekapaszkodó pár táncolt
a mélysötétben. Annál zajosabban
ünnepeltek valami nőt a túlsó
sarokban. Ahogy ez a jelenet
az előtérbe hátrált, kiderült, hogy
egy híres színésznőről van szó… Néhány öreg
édesgyökeret rágcsált vágyakozva,
a felszolgáló fiú, aki a harmadik nemhez tartozott,
de már készült behozni a lemaradását, mint elveszett
ütemet a cimbalmos, hiszen hódolattal vette
körül a színésznőt, és töltött konyakot is neki; A füst
hátában némi fény sajgott, de mindig ott,
ahol az emlékezetkiesés már biztosította uralmát,
és a levegőt lehajtotta földig… Mert van olyan tragédia,
amelyik a közömbösség ellen fordul… Néha még örömet is hoz…
Carla Boni! Megint valaki, akinek szünidei optimizmusa
tisztán szomorúságból fakad… Persze… A bánat,
amelyik belefér egy verébbe,
sohasem lesz már több verébbánatnál…
— — — — —
Felejteni kell!
Felejteni az őszi erdőben… vagy saját magunkban…
De a felejtés is, és az álom is
folytonos öntudat…
Van ebben valami embertelen… Embertelen a szereteten át…
Jobb nem is kérdezni, hogy meddig húzódik el…
Legjobban a halotti ing barokkját szeretem,
bár az az ing, legszívesebben levetné a díszeit,
a mosónő az Acherónon majd kiöblít belőle minket…
Befejezni, minél előbb befejezni!
De a halál nem monológ, ez csak
az öngyilkosok tévedése!… Ők se olvasnák el,
ők se mondanák végig maguk után!…
Egy ilyen pillanathoz az a hang dukál,
amilyet a szédülő szakadék hallat…
Ha a dolgokról van szó, azok mintha
néha ki akarnának jutni magukból. Némelyiknek
már sikerült is… És akkor ezek
a kívüldolgok akadályozni kezdik a megfontolást,
kiforgatnák a létet, ha nem vigyázunk
a lélekbe is belenyúlnak,
különösen ha a test szemhatárán belül került,
és virraszthatunk annál,
amit álmunkban sose láttunk…
Így mutatkozik meg az a lehetetlen pohár,
amelyiknek átlátszó üregében a nemeslelkűség
jelenik meg színről színre;
ím, így mutatkozik meg,
hogy a mulandóság mindent széttörő erejéről
legtöbbet a keserűségnek tudunk elmondani…
Gordana! mondta magában. Meg kéne ölni! mondta magában,
de lehetetlen volna,
hiszen túlságosan is szembe tartok önmagammal…
— — — — —
De aztán kereste még Gordanát Pisában is,
ahol mare vidit et fugit…
— — — — —
Másnapra már Csehországban akart lenni,
mikor még megállt Mozartsburgban,
ahol a géniusz ott nem levő sírja
a senki után érdeklődik a senkinél…
ahogy az élet kérdez meg minket arról, mi az az élet –
és épp abban a pillanatban,
amikor mi magunktól azt kérdezzük, hogy élünk-e…
Aztán éjszaka lett…
És éppen azon az éjszakán a vándor rosszul aludt…
Mit jelentett Velencéig neki az a
Rapit omnia finis —
mit Sienáig a
Tutto pasa —
mit Rómáig a
Plaudite, amici! —
mit Faust gyűrűsujja és Helena gyűrűje —
mit Európa,
amikor az utolsó szentjeit is elkártyázza!…
A dolog egészen egyszerű volt:
a kislányt Oriolus oriolusnak nevezték,
ahogy a sárgarigót hívják Marie Mariénak…
Még csak nevetésre se volt szükség,
és valami kétbalkezes tragédiát idézett elő,
mert annyira félt tulajdon ujjongásától…
Még csak kérdésekre se volt szükség,
hogy idősebbek vagyunk-e a betegségnél, aminek tudjuk a nevét…
Nem volt szükséges megsúgni magunknak, hogy az első földön
túli itt, a koporsóra hulló göröngy… Hogy lehetne
igazunk… Se a végünkről, se a kezdetünkről nem tudunk semmit.
Igazán csak Isten az, aki a gyereke, a bolondok,
a költők és a részegek fölött virraszt…
Ne hidd, hogy a sors dörömbölni fog…Főként nem kétszáz kalapáccsal!
Aki a csendességet ismeri, az gyakorolja a létezés művészetét.
Délelőtt tizenegy felé a szálloda
portása azzal ébresztette,
hogy telefonja van…
De mire a hallba ért,
az interurbán hívás megszakadt…
Délután az utcák labirintuséban kerengett…
A felhők alacsonyabban jártak,
mint egy kiszáradt folyó…
Tény, hogy már csak a szorongás ideje telik árral szemben…
Quid plura?… Tény, hogy már csak a szorongás
ideje telik árral szemben…
A Viola pomposa téren
meg akarta nézni, hány óra,
de a torony helyett egy fölépítetlen ház állt ott,
és a kínlódó gyepüket sánta palánk óvta
rikácsolva, akár az erkölcsi
rendet, amely még kinő itt,
kinő, mint egy bölcsességfog…
Aztán gyerekek kiabálását hallotta…
A gyerekeket mindig szerette, végül is az ember
sosem győzheti le a titkok
titkát, önmagát önmagában… Hű marad hozzá…
Gyerekek kiabálását hallotta,
és elindult a játszótér felé… És ott meglátta ŐT…
Hirtelenjében szinte undort érzett… De nem
volt az más, mint a távolságok váratlan összecsúszása…
A hóhatáron túli levegő lehet csak
fiatalabb a bőrénél…
Vagy most azonnal, vagy jobb
tartózkodni még a kezének is a látásától…
Vajon vele teszi be a félig olvasott
könyvet? jutott eszébe,
mikor üdvözlésképpen csak két ujját nyújtotta neki…
– Gyerünk! – mondta rögtön.
– Még szeretnék kicsit búcsúzkodni, mondta.
– Mennyi időt vesz az igénybe? – mondta rögtön.
– Egy végességnyit, akarta mondani…
1956-1963
Fordította: Vörös István
Illusztráció: ~Toscana (felhaszn. “la bella Simonetta”, Botticelli)
Ezek is érdekelhetik!
Brian Evenson: A fiatalabbik testvér →
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
