Demeter Szilárd: Kéket kékért (5.)
Pufarin
Mi történt, kérdezte a doki, amikor Egyszemjankó után ment az iskolába, és félórás hangos vita után magával is vitte, azt kiabálta az igazgató elvtársnak, hogy arról nem volt szó, hogy a román osztályba teszed az analfabéták és a cigányok közé, hogy a lófaszban akartad így sokoldalú szocialista emberré faragni, mintha gúny csendült volna ki a doki hangjából, ha görögül tud, akkor tanuljon meg románul is, válaszolta az igazgató elvtárs, de hát sem görögül, sem románul nem tud egy mukkot sem, a jóistenit annak az apparatcsik, gőzös agyadnak! Igen, és akkor ez szerinted mit jelent, vált ellenségessé az igazgató elvtárs, olvasom, elővette a noteszét, mert össze van illesztve minden a saját részeivel, a ragyogó Nap, a föld, az égbolt meg a tenger, mindazzal, ami csak belőlük a halandókba űzve azokba került, és most figyelj, Tóni, azt mondja a kölyök, hogy éppen így azok, amelyek inkább alkalmasok a keveredésre, szeretik egymást, Aphroditétól hasonlóvá téve, Aphrodité, hogy az a hétszentséges Szűzmária baszott volna Pistába, Aphrodité, aki szeretetszögekkel erősíti össze azokat, akik szeretik egymást, érted, Tóni, mondja biológiaórán a cigányoknak, meg még azt is, hogy a legellenségesebbek azok, amelyek egymástól leginkább messze állnak származásukban, hallod te ezt, származásukban, keveredésükben és kialakított formájukban; együvé kerülni teljesen szokatlan számukra és igen gyászos a Viszály rendeletei miatt, minthogy ő vitte véghez a keletkezésüket. Hát ezt én hogy a jóisten faszába tudom elmagyarázni a megyénél, mi? Először meg kellene értenie, igazgató elvtárs, válaszolta hivatalos hangnemre váltva a doki, legyen nyugodt, komorult el az igazgató elvtárs hirtelen, a megyei pártbizottságnál vannak emberek, akik értelmezni fogják, doktor elvtárs, a doki ekkor felpattant, gyere, mondta Egyszemjankónak, a kezénél fogva rángatta maga után, ja, fordult vissza, ha szüksége van rá, igazgató elvtárs, akkor orvosként ki tudok állítani egy igazolást, hány bordája maradt a múltkor épen, amennyiben csatolni akarná a jelentéséhez. Isten áldja.
Amikor kiléptek az ajtón, a doktor elkacagta magát, nagyon furcsa volt, de azért jólesett Egyszemjankónak, te jószagú atyaisten, nem bírtál magaddal, mi, görögöztél, azt hiszem, mondta a kisfiú szomorúan, apámmal nem bírok a fejemben, és a falfül felfalt. Falfül, hökkent meg, Marika nénivel találtuk ki, vagyis ő mondta, magyarázta a kisgyerek, aha, értem, a doki elgondolkodott. Nem lesz könnyű, mondta magának, de mindegy, eriggy, fiam, pakold össze a dolgaidat, addig telefonálok a nagyszüleidnek, hazaviszlek, nemsokára úgyis vakáció lesz, csak nem esz meg nagyapád. Egyszemjankó vakarta a fejét a szekrénye előtt, soha nem kellett még ennyi cuccal költöznie, Kagur vigyorogva bányászott elő az ágya alól egy csöves hátizsákot, majd nyárára kell, addig küldd vissza a dokival, búcsúzott, de azért még látjuk egymást, nem, kérdezte a kisfiú, Kagur erre hátba veregette, nem a világvégére költözöl, csak ide a szomszédba, majd meglátogatunk a fiúkkal, ha kitavaszodik, jókat lehet inni a bányászokkal, csak a lányaikat ne abajgasd, mert hamar eljár a kezük, nevetett fel, Egyszemjankó is vele nevetett, ő és a lányok, na, hagyjuk, legyintett.
A doki 1310-es Daciáját már annyira megette a rozsda, hogy Egyszemjankó a padló lyukain keresztül látta az alattuk elsuhanó utat, és inkább azt nézte magában motyogva, mert a havat alig takarították, csicsonkázott az autó, és Egyszemjankó ebben semmi vicceset nem talált. Három kilométert kellett valahogy túlélni, két erdős hegyoldal között, a patakot követve kanyargott az út, a meredekebb lejtőkön a doki halkan imádkozott, ha az Angolt is túléljük, akkor már nem lesz baj, mondta a kisfiúnak, Angol, kérdezte a gyermek, az a legmeredekebb szakasz, utána jobb kéz felől lakik a Báró, majd két kanyar, és ott is vagyunk nagyapádéknál, hogy az a magasságos, mennydörgős istennyila csapna a Néptanácsba, minden áldott télen ellopják a sót, azzal a doktor nekifogott káromkodni, és abba se hagyta, amíg célhoz nem érkeztek, a bányatelepet rejtő szűk völgybe. Egyszemjankó nagyszülei a patakon túl laktak, emeletes házban, de a hídon már nem jutottak át, mert még ki sem szálltak az autóból, a nagyapja már ott toporgott mérgesen. Gondolja meg, mit mond, Feri bátyám, szólalt meg először az orvos, hászen épp ez a baj, Tóni fiam, hogy nem mondhatom azt, amit gondolok, mert Bözse nénéd leharapja a fejem, a nagyanyád tüzet okád, ha rólad van szó, vakkantott oda Egyszemjankónak, aki ezt köszönésnek vette, és csak annyit válaszolt, hogy csókolom, tata, ezt gyakorolta magában lefelé jövet. És hol van Bözse néni, kérdezte a doki, a gyerek vackát csinosítja, ne várassuk, indult lefelé az úton az öregember, na, álljon meg a verekedés, fogta meg a vállát utánalépve az orvos, milyen vackát, hát nem itt fog lakni, nem, az öregember meg sem fordult, megbeszéltem a fejesekkel, hogy könyvtáros lesz, és ott a hátsó szobában el is lakhat. Az orvos láthatóan megdöbbent, elengedte Egyszemjankó nagyapját, tanácstalanul a hajába túrt, majd széttárta a kezét, hát, ha ez van, ezt kell szeretni, szólt oda a kisfiúnak, annyira rossz nem lehet, ha nagyanyád beleegyezett, na de pont könyvtáros, ingatta a fejét. Egyszemjankó nagyszülei pár száz méterre laktak a bányakijárattal szemközti oldalra épített gerendaházaktól, a patak melletti főút képezte a választóvonalat, a patakon túl egy kisebb térről nyílt a bányabejárat, az út másik oldalán az irodaház mögött és kicsivel odébb laktak a bányászok gerendaházakban.
A bányamérnök az út szélén várt rájuk imbolyogva, szóval ő lenne itt Erzsike fia, nézett Egyszemjankóra, a’, morogta a nagyapja, tényleg ezt akarja, Feri bá, fordult hozzá a mérnök, megbeszéltük, rántott az öregember egyet a nadrágján, nekem aztán nyolc, köpött az útra a főnöke, majd elindult a hídon át, évek óta nincs könyvtáros, és senkinek sem hiányzott, szóval se nem oszt, se nem szoroz, tőlem aztán vigyázhat az egerekre, nevetett fel kurtán, isten hozott, kisfiam, te leszel az egérfelügyelő, és ezt annyira jó viccnek találta, hogy egészen a bányabejárat előtti kis tér eldugott sarkáig nevetett rajta. A könyvtár, vagy amit annak neveztek, egy elég nagy ház volt, összesen két szoba, a nagyobbik volt a könyvtár, hátul a kisebbiket pont akkorára alakították, hogy egy aprócska ágy és egy asztalka elfért benne. Az asztal egyszerre szolgált konyhaként és fürdőként, ha tányér van rajta, konyha, ha mosdótál, akkor feredőszoba, próbálta jókedvre deríteni a gyermeket a nagymama. A kályha viszont jó, simogatta meg Egyszemjankó fejét az öregasszony, nem fogsz fázni, persze, hogy az, Bözsi néni, bólogatott be az ajtón a mérnök, amit nálunk öntenek a vasgyárban, abban hiba nincs, ezen ismét röhögni kezdett, ezt akkoriban csinálták, amikor még rendes munkát végeztek ott is, morogta Egyszemjankó nagyapja a nagyszobából, mire a mérnök elhallgatott, ezt nem is hallottam, Feri bácsi, párdon, lőmester elvtárs, veregette meg az öregember vállát, mi száztíz százalékban teljesítjük az ötéves tervet, és mind a száztíz százalékot príma minőségben. Mit száztíz, ötszáztíz, legyintett, na, mindegy, szervusz, Tóni, ha véletlenül találkoznál a Néptanács elnökével, akkor mondd meg neki, hogy azt üzenem, hogy Laji, kapd bé a faszomat, ígért ide nekünk valami villanykörtéket az út mellé, azóta is várjuk, a bányászaim meg részegen egy feszt esnek bele a patakba, igaz-e, Feri bátyám, Isten áldjon mindenkit, a viszont látásra, au revoir, la revedere.
Egyszemjankó röviden a széles mozdulatokkal hajlongó mérnök után nézett, majd az öregasszonyra emelte a tekintetét, csókolom, mama, szólalt meg végre, egyem meg a pici szádat, drágaságom, lágyult el az öregasszony, na, hadd el, itt olyan jó dolgod lesz, mint… Bözsi néni keresett egy jó hasonlatot, de nem talált, mindegy, jó dolgod lesz. Hoztam ágyneműt, valamicske edényeket, de csak keveset, mert úgyis én főzök rád, aztán ami kell, azt majd kirendeli a Jóisten. Na, nézett be a kisszobába az orvos is, mit szólsz hozzá, hát, mélázott el Egyszemjankó, legalább olvashatok nyugodtan, a többi majd kialakul. Itt tényleg nem fognak zavarni, búcsúzott el a doki, nemigen szoktak sorban állni a bányászok a könyvekért, jöjjön, Feri bátyám, igyunk meg egy bátorító felest a kocsmában, ha Bözse nénémnek nincs ellenére, rezeg a gatyám, ha a hazavezető útra gondolok. Vacsorára nem maradsz, Tónika, kérdezte erre Egyszemjankó nagymamája, nem, még napvilág hazamennék, mert csúszós az út, szabadkozott az orvos, jól van, Isten áldjon, tényleg, te gyermek, fordult az unokája felé, azt se tudom, milyen ételeket szeretsz, húst, válaszolta gondolkodás nélkül a kisfiú, pityókát s húst.
Egyszemjankó hamar beletanult az új helyzetébe. Hivatalosan könyvmozgatónak hívták, ezt a munkakört írták be a főkönyvbe, a bányakönyvtár könyvmozgatója. Valamikor rengeteg könyvet kaphattak, talán egy nagyobb könyvtárban selejteztek, és ide küldhették a fölös darabokat, amelyek már penészedni kezdtek a dobozokban, mert ki nem bontotta őket senki. Egyszemjankó kezdte szétválogatni az adományokat, a bányamérnök elég egyszerű szabályokat alkotott, a magyarokat rakd bé a polcra, a románokat add oda a bányászoknak, jó lesz tűzgyújtani. A polcokon több sorban álltak már a könyvek, és Egyszemjankó rájött, hogy senkinek sincs fogalma arról, hogy hány könyv van épp, vagy hogy milyen műveket lehetne keresni, a katalógusba évekkel ezelőtt írta az utolsó bejegyzést valaki szép kézírással, Egyszemjankó tippje szerint nő lehetett, néha álmodozott is az elődjéről.
Nagymamája óramű pontossággal megjelent reggel, délben és este, ételt hozott neki, kitakarította a hátsó szobát, néha úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de mindig meggondolta magát, kérdezni legfeljebb az ételről kérdezett, ízlett-e, szereti-e, Egyszemjankó egyszavas válaszokat adott az épp olvasott könyvből felpillantva, mert egyfolytában olvasott, olvasott reggel, délben és éjszaka, délután az erdőben csavargott. Egyre csak az apja járt az eszében, aki, ha felöntött a garatra, mindig azt énekelte, hogy mondd: a Föld és a csillagos Égbolt gyereke vagyok, ki vagyok száradva a szomjúságtól és meghalok, gyorsan adj hideg vizet, amely az Emlékezet tavából folyik tova, itt mindig mélyebbre váltott az apja hangja, amit a kisgyerek nem tudott annyira utánozni, de leszegte a fejét és úgy dünnyögte: és a Földalatti Királyok megkönyörülnek rajtad, és innod adnak az Emlékezet tavából, és zsúfolt, szent úthoz érkezel, szent úthoz, amelyen más, nagyhírű beavatottak és bacchánsok is menetelnek. Boldognak érezte magát, mert megtalálta az apja négy forrását. Kicsinyek voltak, tiszta vizűek. Az egyik pont a nagyszülei háza fölött fakadt a hegyoldalban, majdnem a házig lehetett követni a folyását. Egyszemjankó a hátsó kertnél mindig visszafordult, nem lépett nagyapja földjére.
A nagyapjával egyébként csak a kocsmában találkozott, ahová esténként kiment történeteket hallgatni. A Földalatti Királyok nem féltek tőle, nem féltek azok semmitől, hacsak a Bárótól nem, aki néha bejött a kocsmába, levett a polcról egy üveg Monopolt vagy vodkát, mikor mi esett kézügybe, és mindig pontosan kifizette az árát, miközben a malacai úgy vártak rá kint az ajtó előtt, mintha kutyák lettek volna. Egyszemjankó hamar rájött arra, hogy a Földalatti Királyok itala a könyv ellen beszél. A Földalatti Királyok egérfelügyelőnek nevezték, és kinevették, amikor arról értekezett, hogy tíz princípium van: határ és határtalan, páratlan és páros, egy és sok, jobb és bal, hím és nőstény, nyugvó és mozgó, egyenes és görbe, fény és sötét, jó és rossz, négyzet és téglalap, nicsak, a kis dokifattyú, hogy miket ki nem talál, mondták a Földalatti Királyok, meg azt is, hogy, no, egérfelügyelő, hozz még egy üveg Sligovicát, és az hogy volt, Laji bá, amikor esszevert a medvével, hát mi a fenefranc történt vóna, mérgelődött fel az emlékein az öreg, kaszálok, kaszálok, oszt’ jön a medve, odabaszok egy istenmáriásat, mire kaptam egy akkora pofont, hogy Gizi nénéd sem adott vót akkorát, amikor a komával három napig elé se bújtunk az Asszonboszontóból, s aztán usgyé, csak a főúton nyikkantottam el magam, én csak azt nem értem, hogy mér’ kellett visszamenni, gondolkodott el egy fiatalabb Földalatti Király, az első kocsi behozta volna a kórházig, nem veszített volna ennyi vért, mér’, hát mér’, mert ott maradt a kalapom, még a nagyapámé vót, s akkor megint esszevertek, bólintott a fiatalabb Földalatti Király, mintha csak egy lagziról beszélne, essze hát, ott ette a rosseb a kalapon, micsináltam vóna, s ezért majdnem meghalt, összegezte a fiatalabb, az öregnek nagyon nem tetszett kekeckedés, nohát, legyintett, Pista komámnak annak idején a fél tökét szakította le egy medve, s azóta is ott eszi a fene minden bálban, amióta megmurált az asszony, így vidámkodtak a Földalatti Királyok.
Egyszemjankó teljesen elégedett volt ezzel az élettel, ezért kissé sajnálkozott, amikor a téli vakáció első napján kora reggel hátizsákokkal felszerelve megérkeztek hozzá Pufarinék. Gyere velünk a barlanghoz, nézelődtek a könyvtárszobában, Orrbelefütty teljesen belehabarodott a házba, hogy neked milyen szerencséd van, mondta irigykedve, Haver és Kazi unottan lapozgatták a könyveket, jó sok pénzt lehetne kapni értük a DAC14-nál, vigyorodott el Kazi, szerintem senki se jönne rá, ha a felét elvinnénk, na mert pont te cipelnél fel a városba ennyi könyvet, húzta el a száját Pufarin, a hátizsákod miatt is nyivákoltál, pedig alig van benne pár konzerv, persze, állt bele a kakaskodásba rögtön Kazi, azért vannak nálam a konzervek, mert neked rossz a hátad, anyuka nyafka fia, Haver erre a plafonra emelte a szemét, és még igazából el sem indultunk, sóhajtotta, mi lesz ebből, te meg hozz magaddal tűzgyújtóst, és valami olyan váltóruhát, amit nem sajnálsz, szólt oda Egyszemjankónak, mert a barlangászás eléggé megviseli az ember öltözékét. A barlangban alszunk, kérdezte Egyszemjankó, dehogy, rázta meg a fejét Kazi, bár sokkal melegebb van ott bent, mint kint, de nedves a földje. Van elég száraz sziklahasadék, amiben lehet éjszakázni, Pufarin hozott sátorponyvát, azt felakasztjuk ajtónak, és kis tűz mellett úriasan megleszünk, mi tavaly és tavalyelőtt is ott szilvesztereztünk a bátyámékkal, az erdőben fa van elég, de a száraz gyújtóssal sok időt lehet megspórolni, hát ezért kellene elvigyük innen, ami van.
A nagy hó dacára gyorsan leértek a barlanghoz, mindenütt találtak kitaposott ösvényeket, néhány óra múlva már a barlang környékén kerestek egy szárazabb sziklahasadékot, aminek a száját elfedte Pufarinék sátorponyvája. Orrbelefüttynek még mindig kímélnie kellett az idegeit, ezért lefeküdt egy kicsit pihenni, a hálózsákok alatt ringatózni kezdett, a többiek Kazi javaslatára elindultak egy nagyobb adag tűzifát összegyűjteni a hó alól, karvastagságú elhalt ágakat halmoztak fel, nem biztos, hogy sötétedés után lesz kedvünk az erdőben mászkálni, megfagyni meg nem akarunk, ugye, biztatta társait Kazi, mindenki lelkesen keresgélt, látszott a csapaton, hogy borzasztóan élvezik a kalandot, Haver meg is állapította, hogy ez már igazi indiánpróba.
Lélegzik a hegy, állapította meg később magában Egyszemjankó, miközben kúszott felfelé, mozdulj már, mordult maga elé, nem látta ugyan Orrbelefüttyöt, de a feje tetején érezte a lábát, és hát eléggé kényelmetlen volt feküdni a nedves, agyagos kürtőben, miközben az egész sziklatömeget, érdekes módon, nem a hátán, hanem a mellén érezte. Az unokatestvére meg sem moccant, mozdulj, te debil, motyogta Egyszemjankó, megpróbálta a lámpáját előkotorni az övéről, oldalt kötötte fel, bár az elképzelésükből, hogy a barlang sötétjében majd fénykardozni fognak, nem lett semmi, a kínai elemlámpa gyenge és szórt fényt adott, tulajdonképpen alig lehetett hasznát venni, az éjsötét mélység teljesen elnyelte a fényét, legföljebb a lába elé világíthatott az ember, ami szükségesnek is bizonyult, hiszen a barlang alja igencsak csúszott, a nedves agyagra még rátevődött a denevérszar is, ebben a denevérszarban feküdtek most ketten, a többiek már rutinos barlangászként rég kiértek a Nagyterembe, csak neki kellett ezt a hülyét maga elé engednie, mit csinálsz, kérdezte Egyszemjankó, Orrbelefütty megtámasztotta a fején a lábát, és megpróbált ringatózni, jaj, ne, még ez is, Egyszemjankó kissé visszább csúszott, ne kezdd, kérlek, itt ne, és ne most, menj már, a másik kisfiú is elkezdett motyogni, ritmusra, ahogy a testét ringatta, debil, debil, mondikálta, Egyszemjankó megfogta a lábát, húzni próbálta lefelé, ami könnyen sikerült volna, ha Orrbelefütty nem kapaszkodik meg egy kiálló szikladarabba, istenem, mondta Egyszemjankó, Pufarin, kiáltotta bele a sötétbe, Pufarin, ismételte, semmi válasz, Orrbelefütty hirtelen elengedte a követ, mindketten visszacsúsztak a kürtő aljába.
Egyszemjankó óvatosan kiseggelt a szűk bejárón, leült a földre, lámpáját a lyuk felé irányította, bekapcsolta, várta az unokatestvérét, aki folyamatosan rázta a fejét, és alighogy kiért az átjáróból, rögtön hasra is feküdt, ujját a szájába kapta, hintáztatni kezdte magát, debil, debil, kántálta, cseszd meg, mondta Egyszemjankó, kelj fel a földről, te majom, megrázta a másikat, de az rá sem nézett, folytatta végeérhetetlen ringatózását, Egyszemjankó ezen most nem tudott röhögni, pedig milyen jól szórakoztak Kaziékkal, amikor még a sziklahasadék szájához erősített sátorlapot is megmozgatta, Kazi bemászott a kisfiú mellé, egy darabig vele együtt mozgott, te, ez azt mondja, hogy enni, enni, hát most ettünk, bolond, persze, a másik rá se bagózott, mintha egy teljesen másik világban lett volna, Kazi fel is mérgelődött, nem enni, enni, hanem debil, debil, megfogta az aligsrác tarkóját, debil, debil, verte a fejét a földbe a ringatózás ritmusára, kint a többiek is átvették, debil, debil, üvöltötték kórusban, a kisfiú erre magához tért, de Kazi akkor sem engedte el, erősebb és idősebb is volt, debil, debil, verte tovább a másik fejét a földhöz, jó, nyöszörögte Orrbelefütty, debil, debil, csak engedj el, kérlek, Kazi teljesen bevadult, Egyszemjankó is bemászott a hasadékba, alig tudta kiszedni Kazi kezei közül a gyermeket. Akkor sajnálta egy kicsit az unokatestvérét, de most, a barlangban csak dühös volt, szeretett volna már a Nagyterembe medveagyarakat keresgélni, erre itt hullámzik a nedves, szaros talajon ez a majom, hallod-e, te majom, kelj már fel a földről, mondta, leguggolt mellé, lámpájával egészen közelről az arcába világított, ez még hülyébb lett, állt fel, megvonta a vállát, a lámpát úgy helyezte le a földre, hogy megvilágítsa a másikat, itt hagyom a lámpát neked, én visszamegyek, el ne menj innen, szólt még vissza, ahogy a fénykörből kilépett, majd a vaksötétben tapogatózva kereste a bejáratot.
Hát a debil hol van, kérdezte Pufarin, behülyült, mondta Egyszemjankó, hunyorogott a fénytől, ne süttess a szemembe, behülyült, kérdezte Kazi, oldalról bukkant elő, elkezdett ringatózni a fejemen, se előre, se hátra, hát leráncigáltam a kürtő aljába, ott fekszik a földön, mondikál, vonogatta a vállát Egyszemjankó, a szarban, vihogott fel Kazi, ott, hát otthagytam, nála van a lámpám is, majd csak megnyugszik, kiabáltam nektek, hol voltatok, nem hallatszik fel semmi, fordult meg Pufarin, s mintegy demonstrálandó, körbevilágított nagyapja karbidlámpájával, de az üreg oldaláig ennek sem ért el a fénye, na ez jó nagy, ámult el Egyszemjankó, az, mondta Kazi, be kellett volna hozni a parittyákat is, kővel nem tudom a denevéreket ledobálni, a gyerekek a mennyezet felé fordították a fénykévéket, valami sötét, mozgó tömeg látszott, azok ott mind denevérek, szegte fel a fejét Egyszemjankó, ha mondom, mérgelődött Kazi, de gyertek, másszunk el a medvetemetőig, Haver már leereszkedett a kötélen, a denevérek nem fognak a hajunkba kapaszkodni, lihegett mellette Egyszemjankó, ismét nedves sziklákon kellett mászni, a tiedbe esetleg, vigyorgott Kazi, legalább ennyi előnyöm származik abból, hogy kopaszra nyírtak, szólt vissza még, na, itt a kötél, végre, Haver meg hol a tökömben van?
Tényleg ide jártak a medvék meghalni, kérdezte Egyszemjankó, miközben késsel kapirgálta az agyagot, azt mondják az öregek, egyébként is a medvék döglenek, nem halnak, halni csak az emberek halnak, kuporodott mellé Haver, hallom, a debil behülyült, Egyszemjankó megint csak a vállát vonogatta, minek kellett idehoznunk, Haver unottan köpködött, telement a szám denevérszarral, majd’ leestem, amikor másztam le a kötélen. Nagyanyám erőltette, guggolt melléjük Pufarin, csak így engedett el, korábban is így viselkedett, kérdezett vissza Haver, Pufarin felállt, hát, még mindig gumilepedővel alszik, meg ez a ringatózást is csinálta már, nem idegesített, kérdezte Haver, de, dehát örüljek, hogy engem legalább volt, aki ölébe ringasson, nagyanyám mindig ezt válaszolja, kis édes, bukkant fel mellettük Kazi, téged a mamika az ölében ringatott, aranybura alatt tartott, fogadjunk, hogy még ma is kitörli a segged, hülye, Pufarin fel sem vette a piszkálódást, megszokták már Kazit, találtál valamit, kérdezte, arrébb valami csontokat. Ez nem medve, kiáltott át hozzájuk pár perc múlva Pufarin a sötétből, megkeresem a koponyát, honnan tudja, kérdezte Haver, mit, hát hogy nem medve, ha még a koponyáját sem látta, az apja a fővadász, állt fel Egyszemjankó, s Pufarin most a koponya nyomait keresi, tette hozzá Kazi, erre mind a hárman felvihogtak, minden kiránduláson elmegy vadászni, nevetett Haver, és hol azzal jön vissza, hogy látott három őzet, hihihi, meg egy rókát, igenis láttam, hallatszott a sötétből Pufarin sértődött hangja, jól van, Sólyomszem, elhisszük, találtál valamit, semmit, de nem is igaz, hogy ez medvetemető lenne, már mér’ lennének olyan hülyék, hogy több mint egy kilométert bandukoljanak vaksötétben, csakhogy itt aztán feldobják a talpukat, Pufarin a lelógó kötélhez ment, s ha máshol jöttek be, kérdezte Haver, ki van zárva, mondta Kazi, a barlangnak nincs más kijárata, csak még egy a túlsó végén, a forrásnál, de az nagyon kicsi, és messzebb is van, menjünk, szedjük össze a debilt, mert megéheztem, enni, enni, utánozta a kiskölyök hangsúlyát.
Most hol a kürtő, állt meg tétován Pufarin, arrébb, a szikla mögött, amikor először jártam itt, vagy két órát kerestük, majd belehülyültünk, betojtunk rendesen, tényleg, a debil is csupa pisi lehet már, majd kimossuk, röhögött Kazi, Egyszemjankó kesernyésen mosolyodott el, ki kell magunkat is, azt hiszem, mi van, tele a gatyád, kérdezte Kazi, nekem mindenem, denevérszarral, guanóval, vigyorgott Pufarin, a debil ezt mondta befelé jövet, ez guanó, és hogy jó a földeket trágyázni, na, megnézném én, amikor szekérrel lejönnek a patakon, bújt be a kürtőbe Pufarin, kanyon, utánozta Orrbelefüttyöt Egyszemjankó is, a kanyonon jöttünk le, tudod, tudom, előzte be vigyorogva Kazi, ha a kopasz fejemre lépsz, lecsaplak, bebújt Pufarin után, tényleg, miért nyírták le a hajad, Egyszemjankó nem akart utoljára maradni, semmi közöd hozzá, mondta Kazi, ne oda tedd a lábad, nem látok semmit, a debilnél van a lámpám, világíts vissza egy kicsit, Kazi felmordult, elég baj az, hogy Pufarin visszafelé nyomul, nem arra, hé, kifelé, a debil nincs sehol, mondta rémülten Pufarin.
Arrafelé mi van, kérdezte Egyszemjankó, a négy gyermek pánikba esve kutatott, a másik bejárat, ült le fáradtan Kazi, de odáig nem tud eljutni, legalább három kilométer, azzal a pöcs lámpával semeddig sem tud eljutni, mondta ki végre Pufarin, Orrbelefüüütty, kiáltotta kétségbeesetten, mire Kazi rávetette magát, még az hiányzik, hogy az üvöltözéstől ránk omoljon az egész barlang, dühöngött, gyerünk kifelé, mert ha ránk esteledik, én sem találom meg a bejáratot, egyszer már éjszakáztam háromszáz méternyire tőle, kurvára hideg volt, és Orrbelefütty, kérdezte kétségbeesetten Pufarin, nézd, mondta Kazi, szerintem kivitték, elég sok a turista, s nem csak mi ismerjük a járást, és ha meghalt, mondta ki mindannyiuk kérdését Egyszemjankó, nem halt meg, rándította meg karjától fogva Haver, ne beszélj marhaságokat, a debilek különben is szívósabbak, mint a normális emberek, nekem ne debilezd őt, kapta fel a vizet Pufarin, Kazi hozzájuk lépett, ne hisztizz, irtózatos két pofont adott Pufarinnak, kifelé, indulás, parancsolta.
A késő délutáni napsütésbe kilépő négy fiút a barlang szája előtti kis placcon egy egész csapat várta. Az első pofont Kazi kapta, de a többieket is rendesen megrugódták a félrészeg fiatalok, míg a velük lévő lány meg nem elégelte a verést. Hogy jutott eszetekbe bevinni azt a szegény kölyköt, és miért hagytátok ott, kérdezte a lány, kit, a debilt, hüppögött Kazi, mire egy hosszú hajú srác hozzávágott egy üveget, az ilyeneknek én az apjuk helyében szíjat hasítanék a hátából, köpött, hol van, kérdezte Egyszemjankó, bevitték az útra, mondta a lány, hátha jön egy kocsi, s fel tudják szállítani a kórházig, sokkot kapott, úgy találtuk meg a földön rángatózva, nincs annak semmi baja, mindég ezt csinálja, üvöltötte Kazi, te, az anyád kurva úristenit, nekem te ne üvöltözz, emelte a kezét a hosszú hajú, te az én anyámat ne kurvázd, Kazi dühösen elővette az övébe tűzött kisbaltát, különben sem vagy az apám, hogy üssél, na, nézd csak a kiskakast, teszed le azonnal azt a fejszét, te gyermek, a többi fiú vigyorogva nézte a koszos kölyköt, ahogy szembeáll a barátjukkal, Haver is, Pufarin is Kazi mellé álltak, Egyszemjankó elővette a bicskáját, ha valamelyikőtök meg meri emelni a kezét, még a meleg szart is kipofozom belőle, mondta a hajas, te meg tedd le azt a bicsakot, kit pofozol te, hallatszott hátulról egy hang, két magas, csontos fiú mászott fel épp a placcra vezető vaslépcsőn, na, végre, Kámpec, engedte le a zsebkését Egyszemjankó, ezek itt megrugódtak, Kámpec kissé véreres szemekkel körülnézett, szóval megrugódtátok a földijeimet, bólogatott, az egyik fiú kezéből kivette a rumos üveget, bevittek egy epilepsziás kölyköt a barlangba, és otthagyták egyedül, a lány érezte, hogy a jövevényeket ez aligha fogja megnyugtatni, szóval megrugódtatok négy kölyköt, ismételte vontatottan Kámpec, nyomás, intett Egyszemjankóék felé, belefeküdni a hóba, csupa szar a ruhátok.
A négy fiú felszabadultan elrohant, de a vaslépcső aljában megálltak hallgatózni, most jól megmossák ezeket a faszkalapokat, mondta Kazi, engem ne üssön senki, de ezt már csak úgy hozzátette, nem fognak verekedni, feküdt bele a hóba Egyszemjankó, mér’ nem, feküdt melléje Kazi is, mert ezeknek van piájuk, Kámpecéknek meg nincs, és csak rájuk ijesztenek, meglásd, együtt fognak inni. Pufarin elindult a sziklahasadékuk felé. Hova mész, ült fel Kazi, haza, mondta Pufarin, előtte még a kórházba, lám, mit csinál a debil. Ilyenkor, kérdezte Kazi, mindjárt beesteledik. Holnapra így is, úgy is megérkezne apám agyonütni, Pufarin hátra sem fordult, akkor meg várd meg itt, ült fel Egyszemjankó is, éjszaka csak nem akarsz átmenni az erdőn, farkasok is tanyáznak a környéken. Bánom is én, válaszolta a kisfiú, bár megennének. Kazi is felállt, leverte magáról a havat, na, menjünk, gyújtsunk tüzet, és öltözzünk át, mielőtt még tüdőgyulladást kapnánk, mondta, tetű, kiáltotta oda Pufarinnak. Mi van, kapta fel a fejét mind a három gyermek. Kazi elvigyorodott, a tetű miatt nyírtak kopaszra, megtetvesedtem, azért.
Erre mindannyian nevetni kezdtek, Haver a földre huppant, úgy nevetett, jaj, ne, mindjárt bepisilek, lihegte, na, még egy debil, mondta erre komolyan Pufarin.
(Az előző részt ld. →http://www.naputonline.hu/2022/02/06/demeter-szilard-keket-kekert-4/)
(Folyt. köv.)
Illusztráció: Kéket kékért (a könyvborító s a szerzői portré [forrás: kmtg.hu] felhasználásával)
Ezek is érdekelhetik!
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/4) →
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/3) →
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/2) →
