Nina Lykke: Durr! véged van
Ott kezdődik, hogy megszületsz.
A szülésznő kihúz, fejjel lefelé tart, megüt, mert akkoriban ez volt a szokás, hogy a tüdő elkezdjen működni. Túl kicsi vagy, és a szülésznő azt kérdezi édesanyádtól – aki húsz éves, és egy napig feküdt erős fájásokkal egyedül egy szobában –, hogy evett-e egyáltalán a terhessége alatt, mert akkoriban modernnek számított nyersen beszélni a szülni készülővel. Talán azért, hogy rátaláljanak a belső erejükre, és ne mástól kelljen függniük.
Saját szobát kapsz, és meghatározott időpontokban etetnek. Ez nem elég, és nem laksz jól, de mindegy, hogy mennyit sírsz, és mennyire kíván többet a növésben lévő tested, nem kapsz többet. Nem azért, mert nincs a közelben ennivaló vagy ember, hanem azért, mert meg van határozva, hogy mennyit kapsz, és mikor kapod, és mikor kell felvenni téged. Mindez le van írva egy könyvben.
Talán az volt a terv, hogy tanulj meg egyedül elboldogulni, ne legyél teher, ne legyél lusta, ne hidd azt, hogy te mindig csak kapni fogsz.
És talán nem is volt ez az egész olyan rossz ötlet, mert idővel találsz olyan módszereket, amelyekkel elboldogulsz. Lesz egy belső életed. Képek és illatok bukkannak fel, színek és formák lüktetnek abban, amiről még nem tudod, hogy az a te fejed. De a legjobb az, amikor ringsz egy nagy feketeségben, ahol minden egyensúlyban van. Nem vagy sem tele, sem éhes, teljesen elégedett vagy, és valami felfoghatatlanul nagy közepén fekszel. Talán az anyaméhben töltött időt éled át újra – idővel elfelejted, de évekkel később a szex és a részegség feleleveníti − és ez segít át az éjszakákon.
Nagyétkű leszel. Nem leszel kövér, mert állandóan mozogsz, de az ennivalóból sosem elég.
Megtanulsz beszélni, és a képek, a hangok, a színek és a formák nyelvvé válnak, és gépezetté fejlődnek, amely magától megy, és mondatokat őröl ki neked, amelyektől felébredsz az éjszaka közepén, és csak fekszel és bámulsz a sötétbe, amíg azok fecsegnek, és nem tudod, hogy hogy kapcsold ki. A fejed több részlegre van osztva, és minden részlegnek megvan a saját beszélgetős műsora, ahol két résztvevő van, és egy közönség, ami tapsol vagy kifütyül.
Ez vajon mindenkinek így van, gondolod: Ez mindenkinek így van?
Szaladgálsz az utcákon és édességet keresel, régi rágót kaparsz fel az aszfaltról, üres üvegeket tálalsz, külföldi pénzérméket találsz a kanapé mögött és bemész a trafikba, felmutatod: Kapok érte valamit? Kapok érte valamit?
Negyven éves vagy és a metrón ülsz, nézed a többieket, és azt szeretnéd, ha te is olyan lennél, mint ők – bármelyikük −, csak néhány másodpercre, mert azt hiszed, így választ kapnál az összes kérdésedre, ha a világot más szemmel látnád, egy másik testből. De aztán arra gondolsz, hogy ez lehet, mindent le is rombolna, hogyha más lehetnél, az feloldaná a ragasztót, ami összetart téged, egészen pontosan a hitet abban, hogy te különleges vagy. A hitet abban, hogy te nem hasonlítasz másra, és hogy büszke vagy arra a sok furcsaságra, ami a fejedben van, hiszed, hogy az csak a tiéd. A hitet abban, hogy mindenki más csak valamilyen automata állat, egyedül csak te vagy az, aki tényleg gondolkodik, és tényleg érez.
Hatéves vagy, és az utcai táblák segítségével megtanulsz olvasni. Vízszerelő, Élelmiszerbolt, tej, vaj, tojás, Bútorok, TV- és rádiószerelő, Halvdan Svarte utca. Elkezdesz könyveket olvasni, és a szüleid örülnek. De aztán felfedezed az érzést, amit az olvasás ébreszt benned. Hogy elfelejtheted magad. És úgy jársz, mint az evéssel, nem tudod abbahagyni. Egy idő után azt mondják a szüleid, hogy nem jó ilyen sokat olvasni, többet kellene síelned, és megtanulnod hangszeren játszani. De te nem szeretsz síelni, és nem szereted a zenét. Te csak olvasni akarsz. Idővel titokban kell olvasnod. Azt mondják, nem szabad eltúloznod. De csak a túlzás segít.
Belátod, nem biztos, hogy tovább fogod bírni ezt az életet.
Mégis folytatod, állandóan arra várva, hogy a többiek beavassanak abba, hogy ők miért folytatják. Hogy elmeséljék a titkot.
Tizenkilenc éves vagy, házi kisegítőként dolgozol egy idős bácsinál, akinek seb van a lábán. Ahelyett, hogy a lakását takarítanád, sört veszel neki. Ő nem árulja el, hogy te nem takarítasz, te nem árulod el, hogy ő iszik, és ültök a koszos lakásában és kártyáztok, miközben ő részegre issza magát, és a tengeren töltött időkről beszél, és ugyanazokat a történeteket meséli el újra meg újra, és kint a csupasz fákon károgó varjak ülnek. Azon gondolkodsz, hogy ez az előtted ülő vén, beteg és részeg férfi hogyan tart még ki. A varjakkal és a nyílt sebekkel a combjain. Azon gondolkodsz, hogy az orvos, aki hetente jön kezelni a sebeit, hogy bírja – az orvos, aki hét évnyi tanulmány és diákkölcsön után ül a földön, és belenéz egy nyitott, gennyező sebbe. A busz elpöfög mellettetek, és te azokra gondolsz, akik a buszon ülnek, vajon mire gondolhatnak, és ezen a tél végi napon fogalmazod meg először: Miért nem leszünk öngyilkosok? Mit remélünk, mire várunk? Meg fog abból valami is történni? És arra gondolsz, hogy innen ered minden vallás, abból a tényből, hogy az emberek megállás nélkül kúsznak-másznak a föld felszínén, és hogy ezért építettünk annyi templomot és szentélyt: hogy ezt ünnepeljük.
Az öreg sörét egy szikhtől veszem a földszinti boltban. A szikh a kasszában áll, zsíros bőrű és barna, krétafehér turbánt visel, és az egész családja ott dolgozik vele, a felesége és a fia gyümölcsöt válogat, a lánya a padlót sepregeti, és egyikük sem tűnik úgy, hogy azon gondolkodna, hogy miért élnek, mi értelme van az egésznek.
Amikor egy-, kettő-, három-, négy-, öt-, hatéves vagy, azt mondják a szüleid: Szégyelld magad! Ebben a korban minden szülő ezt mondja. Minden gyerek ezt hallgatja egész nap, de te szó szerint veszed. A szégyen kiszélesedik, és idővel mindent tönkretesz, amihez hozzáérsz, beleértve a ruhákat és a bútorokat, a könyveket, és később a szerelmeidet, akik miatt mindig szégyelled magad, amikor már egy ideje együtt vagytok, és már átvették az illatodat és a színedet. Nemsokára a szégyen vissza is utazik az időben, és minden miatt szégyelled magad, amit valaha is mondtál, csináltál és gondoltál. És még amiatt is szégyelled magad, amit eddig még nem is csináltál vagy mondtál, de tipikus te vagy, hogy csinálni vagy mondani fogsz.
Életedben először iszod magad részegre. Másnap élesen és tisztán emlékszel arra, ahogy ültél és üvöltöztél, miközben a többiek rémülten tapadtak a falra. Tudod, hogy ez nem igaz, hogy ezt csak elképzeled, de nem tudod ezt a bizonyosságot beültetni a fejedbe, csak kint kavarog. A másik bizonyosság viszont − az üvöltés bizonyossága − be van vésve a csontvázadba. Miért van úgy, hogy a jó dolgok, amiket átélsz, eltűnnek, míg a rossz dolgok, még azok is, amiket csak elképzelsz, megmaradnak, és egyre több lesz, a gyermekkorod az oka ennek? Van valami, amire ráfoghatod? De a szüleid megtettek minden tőlük telhetőt. A korodbeliekkel ugyanúgy bántak, de ők megbirkóztak vele, akkor te miért nem, vagyis veled valami nem stimmel.
Állandóan azt hiszed, hogy valami történni fog, ami majd mindent felfordít, és ez a nagy várakozás ezer apró ráncként rakódik le az arcodon. De nem történik semmi, és egy nap te vagy az idős néni a könyvtárban, aki mögött sor alakul ki, mert úgy teszel, mintha érdekelne a szerdai filmest vagy az «Internet nyugdíjasoknak» című tanfolyam. A könyvtáros rád mosolyog, mert idős vagy, és a barátságossága számodra kikapcsolódás, és úgy teszel , mintha nem értenéd, és többször is megkérdezed ugyanazt. De a könyvtáros barátságossága felszárad, és a mosolya eltűnik. Visszajönne később, kérdezi. Mert már olyan sokan várakoznak, és ugye másoknak is kell segítenem.
Jaj, elnézést, mondod, és rámosolyogsz a könyvtárosra és a hosszú sorra, de senki nem mosolyog vissza.
De még nem. Az idős néni a könyvtárban még csak egy gyanú a tudatalattidban. Még viszonylag fiatal vagy. Dolgozni jársz, és egyedül ülsz a lakásodban, szobabiciklin tekersz egy edzőteremben, vagy egy hároméves (egy barátnőd fia) szülinapi buliján vagy, és halálra unod magad. A gyerekek szülinapi buliján elő van írva, hogy mindig mosolyogni kell. Ülsz egy széken, tortát eszel, és készenlétben a mosolyod. A szülőket nézed, és arra gondolsz, hogy olyan, mintha újjászületési istentiszteleten lennétek, csak Jézus helyett a kisgyerekekért imádkoztok, nevettek mindenen, amit mondanak és csinálnak, hagyjátok, hogy beleszóljanak, amikor beszéltek, halleluja, mert most minden fordítva van, mint amikor te voltál gyerek. Most senkinek nem kell szégyellnie magát, és mindenkit felvesznek, és megetetnek, és folyamatosan ringatnak, és a csendes elméddel arra gondolsz, hogy talán egy középút lenne a legjobb.
A gyerekek sírnak, amikor kakálnak, pisilnek, megütik magukat, vagy egyszerűen csak unatkoznak. Mindig sírnak. Irigyled ezt tőlük, hogy amint valami nem úgy lesz, ahogy kellene neki, egyszerűen elkezdenek visítani, mert azt szeretnél te is, visítani szeretnél. Üvölteni szeretnél. Hányni szeretnél.
Nem biztos, hogy szeretnél gyereket, de szeretnél egy férfit, és szaladgálsz mindenfelé a városban, keresgélsz, és egyik férfit a másik után találod, azzal hiteted magad, hogy egy nyugodt hétköznapi életre vágysz egy férfival. De ami történik, az mindig eltúlzott és mohó.
Mindig nagyszabású, mindig új, és minden egyes alkalommal megesküdhetsz rá, hogy ilyen még sosem volt. Izzadsz, nem alszol, és fogysz öt kilót. Mindig új dolgokra jössz rá, hasist szívtok, pezsgőt isztok, túl sok pénzt költetek drága utazásokra, hotelszobákat túrtok fel és koszoltok össze, szobaszervizt rendeltek, és meztelenül fekszetek az ágyban, amikor bekopognak.
Parkokban, a munkahelyeden és a repülőgép vécéjében dugtok. Látványosan veszekedtek, üvegeket törve, fenyegetőzve, sírva kibékültök, és utána még többet dugtok.
Mintha csak egy bizonyos utazómagasságot tartva tudna működni. És ahhoz, hogy tartsd ezt az utazómagasságot, a tested minden izmát meg kell feszítened.
Két vagy három hónap után vége. Van, amikor csak pár hétig tart. Sokszor a szétválás több időbe telik, mint maga a kapcsolat. Üzeneteket küldtök, telefonáltok, e-maileztek, az éjszaka közepén is felhívnak. Még többet vagy ébren éjszaka, és fogysz még pár kilót, elárasztod az utcát, felhívsz embereket.
De aztán egy nap az történik, hogy fekszel az ágyban és borozol, fél szemmel nézed a tévét, és túl akarsz jutni még egy drámai szakításon, amikor felhív egy barátod. Reménykedsz, mert nemsoká történni fog valami. Hiszen mindig történik valami.
Szia, hogy vagy, ismerek valakit, aki illene hozzád, és te azt mondod, hogy Igen, igen, végre, most már hamarosan valami jónak kell történnie, teljesen tönkre vagyok menve. A barátod azt mondja: Szervezzek valamit, hogy találkozzatok? És te azt kérdezed: Hogy néz ki? Mivel foglalkozik? Mennyit keres? És a barátod azt válaszolja, hogy valószínűleg Al Pacino játszaná egy filmben, és valami üzletek, és milliók, és érzed, amint a pulzusod emelkedik, még sosem voltál gazdag férfival, a többségüknek, akikkel eddig voltál, alig volt határozatlan idejű munkaviszonya, és arra gondolsz, hogy most jött el az én időm, és érzed a gombócot a torkodban.
Pár nappal később ennél a barátnál ebédelsz, mert minden olyan gyorsan történik, és addigra már egy egész életet képzeltél el ezzel az Al Pacino-férfival. Rákerestél a neten, luxuséletet képzelsz el magadnak, készen állsz rá, most már megérdemled, például még soha nem volt autód. Nem találsz róla képet, de kideríted, melyek a birtokai és mely bizottságoknak tagja.
Eljön a nap, bemutatnak benneteket egymásnak, és a férfi kopasz, alacsony (úgy néz ki, az egyetlen közös benne és Al Pacinóban a magasságuk), és sörhasa van. De gazdag. És van benne valami. Amikor megy, úgy néz ki, mint egy kiskakas. Akaratod ellenére elbűvöl. Vagyis, helyesebben mondva, azt gondolod magadban, hogy akaratod ellenére elbűvölt. Akaratom ellenére elbűvölt, gondolod este hazaúton.
De másnap randiztok, és kiderül róla, hogy unalmas, rossz szaga van, és csak azokról beszél, akiket legyőzött, akik le akarták őt győzni, de akiket megelőzött, és inkább ő győzte le őket. Ásítasz a sercegő kis alakjától. Nem érted, valaminek csak kell lennie, ami kompenzálja, nem? Megvizsgálod minden egyes testrészét. De az ujjai rövidek és görbék, a szája össze van nyomulva és mogorva. Biztosan vannak valami rejtett jó tulajdonságai, az nem egy általános törvény, hogy az összetevők összege állandó? De az összeg nem állandó. A férfi csúnya, rosszindulatú és büdös. Az étterem előtt álltok az utcán, autók suhannak el, és elnehezedik a tested, még ha arra is gondoltál – igen, valóban arra gondoltál a desszert közben −, hogy mégis adj neki egy esélyt, hazamenj vele, volt már, hogy meglepődtél. Nem lehetsz olyan válogatós, az a probléma a korodbeli nőkkel, hogy annyira válogatósak, mindenhol azt írják. De már az, hogy itt állsz vele az utcán több, mint amit el bírsz viselni, és hogy a távozásra felbátorítsd magad, arra a jelenetre gondolsz az étteremből, amikor azt éreztette veled, hogy nem vagy éppen fiatal (nyolc évvel vagy tőle fiatalabb), miközben ott állsz, és sajnálod őt, mert csúnya és rosszindulatú, és még csak nem is tudja, és dühös vagy magadra is és a barátodra is, aki szerint összeilletek. Lehajolsz homlokon puszilni a kis varangyot, és lelépsz.
Felhívod a barátodat, aki azt mondja: Nem volt muszáj randiznod vele, saját magad okold. És szerintem akkor is hasonlít Al Pacinóra.
Tudod, hogy igaza van, Al Pacinót leszámítva, nem jutsz messzire vele. Csak te vagy és ez a lakás a város közepén, ahol mindig szirénát hall az ember, és ahol minden férfival van valami baj, mert már abba a korba értél, amikor már minden férfival van valami baj.
Eldöntöd, hogy végzel a férfiakkal. Fel-alá járkálsz a lakásban, és felhívod az ismerőseidet, bejelented ezt az új elhatározásodat, és reméled, hogy tovább mondják, hogy tűzként megy végig az egész városon. Boldog vagy, és reméled, úgy fogsz ragyogni ettől a boldogságtól, hogy mégis elcsábítasz egy férfit, elképzeled, hogy mész lefelé az utcán ezzel az új, magabiztos járásoddal, ami azt sugallja rólad, hogy nekem nem kell senki, én szeretek egyedül lenni, pont olyan a kisugárzásod, amit mindenki vonzónak talál.
Érzed ezt magadon, már el is kezdted. Iszol, már esteledik, de olyan sok mondanivalód van. Felhívsz olyanokat, akikkel már évek óta nem beszéltél. Felébreszted azokat, akik már lefeküdtek.
Bekapcsolod a számítógépet, ki akarsz menni a világba, megmelegedni egy kicsit másokon, és akkor észreveszed, hogy már jött is tőle egy e-mail. A varangy küldött neked egy e-mailt. Ő, akivel még csak pár órája szenvedtél végig egy ebédet, küldött neked egy e-mailt. A pulzusod felgyorsul. Gondot fog ő jelenteni neked? Fel fog bukkanni a munkahelyeden, ez most egy probléma lesz az életedben? Lehet, hogy ő nagyon-nagyon őrült, mert gazdag, hozzá van szokva, hogy megkapja amit akar, és igenlő választ adó emberekkel van körülvéve, nem tanulta meg korlátozni magát?
Megnyitod az e-mailt.
Köszönöm a kellemesen együtt töltött ebédet. Te egy nagyszerű nő vagy, és biztosan jól meglennénk együtt. De ahhoz, hogy én valakivel összekössem az életem, kell egy villámcsapás, egy „durr!” És nem éreztem úgy, hogy ez megvolt veled. További sok sikert, meglátod, biztosan fogsz találni valakit! Ölelés
Ui.: Ha adhatok egy tanácsot: Próbálj lazítani. Látszik, hogy nagyon vágysz valakire. És a kétségbeesés sosem vonzó.
Még át se gondolod, már írod is a választ. Versként tagolod, nagy és félkövér betűtípussal.
DURR!
véged
van
Az e-mailt kidekorálod koponyákkal, mert olyan hangulatodban vagy, amikor már nem lehet túlzásba vinni a túlzást, és gyengének tartod azokat, akik nem túloznak állandóan, szerinted meg sem érdemlik, hogy éljenek, és rányomsz a Küldésre.
Másnap felébredsz, és reméled, hogy az egészet csak álmodtad, fekszel, fejed a párna alatt, és azon gondolkodsz, hogy lehet-e így öngyilkos az ember, amikor megcsörren a telefon.
A rendőrség az, és közlik, hogy a Varangy ügyvédje életveszélyes fenyegetést jelentett be.
Azt kérdezik, hogy van-e ennek igazságalapja. Hisztérikus sírásban törsz ki, telefonkagylóval a kezedben állsz meghajolva, és zokogsz, miközben azt gondolod: „A rendőrség, a rendőrség van a vonalban, most aztán tényleg rossz irányt vettek a dolgaim.” De magadban nevetsz a gondolaton, hogy a három szó, a „rendőrség” és az „életveszélyes fenyegetés” rád talált, hogy ez a három szó a nevedhez van kötve valami hivatalos papíron, és mostantól bármikor felbukkanhat, és kísérthet téged. Még soha nem hallottál ennyire vicces dolgot, mégis sírsz, és azt mondod, soha többé nem fogok ilyet csinálni, soha többé nem fogok ilyet csinálni, és a férfi a vonal másik végén azt mondja, rendben, de ezt írásban kell kapniuk, küldened kell egy e-mailt a rendőrségnek, az ügyvédnek és a Varangynak is, és egy pillanatra arra gondolsz, hogy most megint csapdába estem, arra gondolsz, hogy most van egy kristálytiszta pillanatom, most végre megláthatom, hogy szoktam csinálni a dolgokat, és eltérhetek tőlük, új irányt vehetek. De már vége is a pillanatnak.
Nekilátok, gondolod elégedetten, és miközben e-mailt írsz a Varangynak, a rendőrségnek és az ügyvédnek, megfogalmazod a történetet a fejedben, onnantól, hogy azon az ebéden megismerkedtél a Varanggyal, hozzáadsz és elveszel, dramatizálsz és utánozod az emberek hangját, mert már elképzeled, hogy meséled el a történetet egy bulin, egy ebéden vagy egy kiállítás megnyitóján.
Újabban több hétköznap is részegre iszod magad.
Görcs kezdi húzni a lábadat, felébredsz az éjszaka közepén, és sírva járkálsz fel-alá a szobában, olyan mintha valaki egy vastag fémrudat nyomna fel a lábadban egészen a csípődig.
Elmész az orvoshoz. Az orvos azt mondja, az ivás miatt van, abba kell hagynod. Azt mondod, jó, de arra gondolsz, hogy ezt sosem fogom megtenni, akkor inkább élek ezzel a fémrúddal, és rájössz, hogy rossz úton haladsz, és most már csak enyhíteni lehet. Most már csak a vigasztalásnak van értelme.
De legeslegbelül még mindig hiszel benne, hogy valami történni fog, ami mindent visszafordít.
Eközben egy irodában dolgozol, és a többiekkel beszélgetsz az ebédszünetben, és utálod a munkát is és az embereket is ott, és ez az utálat az, ami valahogy megmaradt, a nagyszerűségről szóló bizonytalan álmokból ez a csendes gyűlölet forrt ki, amikor mosolyogsz és telefonálsz (a telefon másik végén lévő személy hallja, hogy mosolyogsz), vagy az ebédszünetben nevetsz egy történeten, ami nem vicces. Olyankor azt gondolod, utállak, utállak, mintha így hangsúlyoznád, hogy ezzel te nem vagy megelégedve, hogy te igazából nem tartozol ide.
Egy kiállításmegnyitón meglátod a Varangyot. Valami biztosan megváltozott, mert messziről most egész helyesnek tűnik. De nem mész oda hozzá, mert egy hivatalos papíron valahol az áll, hogy száz méternél közelebb nem mehetsz hozzá.
Belátod, hogy azok, akik eddig öregnek néztek ki, kezdenek fiatalnak kinézni.
Egy nap rájössz, hogy a saját tükörképedhez hasonlítod őket.
Észreveszed, hogy kezdesz furcsán kinézni a fényképeken.
Már nem hasonlítasz magadra. A ruháid nem állnak jól, furcsán nézel ki.
A Varangy vírusként telepszik a fejedbe. Ő az utolsó, akire lefekvés előtt gondolsz, és az első, akire felébredéskor gondolsz, azóta megy minden rossz irányba, hogy vele találkoztál.
Újra a régi akarok lenni, csak ennyit akarok, gondolod szerényen, miközben időpontot egyeztetsz valahol, amit úgy hívnak: „Plasztikai Sebészeti Centrum”. A várószobában ülőknek felfújt az arcuk és feldagadt az ajkuk, a szájuk sarka felfelé húzódik, úgy néznek ki, mintha bohócok lennének túl hosszú metszőfogakkal. Régebben ezt betegség jelének vetted, de most arra gondolsz, hogy csak megváltoztatod magad, hogy a Varangy ne ismerjen meg, meg fogod változtatni a neved, a hajszíned és az öltözködési stílusod, és akkor véletlenül találkozni fogsz a Varanggyal. Hogy azután mi fog történni, még nem tudod. Tudod, hogy teljes sebességgel mész egy zsákutcába, mégis mész tovább, mert ez a bosszúállás a Varangyon az egyetlen, ami megmaradt neked.
Minden más kimaródott, és azon veszed észre magad, hogy minden a végzete felé indult, lefelé. Érzed, hogy érinted az aljzatot, a talajt, a legalsó réteget.
Belátod, hogy amiről eddig azt hitted, a személyiséged része, az csak azzal volt összefüggésben, ahogyan a világ fogadott téged. A te válaszod a világnak.
Tudod, hogy bármire képes vagy.
Fordította: Kunkli Edit
Nina Lykke (1965) norvég írónő első könyvével, az Orgien, og andre fortellinger c. novellagyűjteménnyel 2010-ben jelentkezett. Ezt 2013-ban az Oppløsningstendenser, majd 2016-ban a Nei og atter nei c. regénye követte, mely utóbbit a kritikák irodalmi áttörésként jellemezték. Full spredning regénye 2019-ben kiérdemelte a Brage-díjat, és bestseller lett Norvégiában. A fenti novella a 2010-es első kötetből (Orgien, og andre fortellinger: ~Az orgia és egyéb elbeszélések) való.
Kunkli Edit a 2021-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója
Illusztráció: Orgien, og andre fortellinger
Ezek is érdekelhetik!
Uladzimir Nyakljajeu: SZARHÁZI →
Kis dalok a szerelemről →
Pascal Mérigeau: Mikor Angèle egyedül volt, Roger Jouet: A gyűjtő →
