Napút-köszöntők (60.)
Toót-Holló Tamás
Az Aranykor egy személyes tér
A név mindent meghatároz.
Vegyük azt hát, hogy Napút. Most elhagyva a Fazekas Mihálytól citált idézetet, amelynek egyébként mindig helye van a lapról szólva. A lapszámok borítóján is, a lapot bemutató estek szónoklataiban is.
Mert most ez nem számít. Most csak a Nap számít. Mert jó ideje nekem már csak a Nap számít. Bármit írok, mindenütt a naphéroszokkal közösködöm. Mindenütt a Nap fényének fényköreiben körözöm. Minden történetben az érckorszakok váltakozásait keresem. Hát hogyan is ne lenne ez megint csak így, ha a Napút sorsának fordulóin töprenkedem?
Azt elgondolva, hogy hogyan is van az, hogy napom, napom, fényes napom. Hogy süss le reám világoson. Ha már olyan sokat sütöttél rám homályoson. De akkor legyen megint minden így. Ahogy az érckorszakok váltakozása is akarja. Ahogy az Aranykor után jön az Ezüstkor, a Bronzkor, a Vaskor. De aztán az Aranykor magamagát újra csak előhívja.
A Napút kiadója a Cédrus Művészeti Alapítvány. Ahogy az újonnan megjelenő királyregényemé is. Ami úgy szól Mátyás királyról, hogy persze dehogy is róla szól. Bováryné én vagyok. Ahogy a Napnak útján is csak magam járok. Amikor velem is csak úgy van már, hogy árva ősök árva sarja. Nem maradott föld, se ház. Hogy ételem mint ég akarja, s majd az Isten felruház. S ha így esik, ami velem is csak megesik, akkor a fényes napomnak is csak azt mondhatom: napom, napom, fényes napom: eljövél, megsegítél. Rossz törvény búsít, ha hagyom, igából felderítél.
Rossz törvény, hogy a Napúttól búcsúzni kell? Nem. Rossz kérdés, hogy a Napúttól búcsúzni kell-e. Mert a Napúttól nem kell búcsúzni. Marad. A Gutenberg-galaxis nem halott ugyan, de megváltozott. Akár még azt is mondhatnám, hogy a tetszésem szerint változott meg. Már csak könyvek benne a bolygók a Napok körül keringve, s a művészet galaktikus csillagködeibe veszve. A papír egyre nemesebb lesz. Egyre több mocskot vet ki magától, hogy azok a Naumann-galaxisban legyenek inkább az űr szemetei. De a Naumann-galaxistól sem kell félni – az online tér számomra már nagyon régen egy üdítően izgalmas tér. Tele szeméttel, tele gyönyörrel. A szemetet felszedjük vagy elkerüljük. A gyönyörűséget pedig megkeressük, megóhajtjuk.
Nem rossz a törvény. Változás van. Soha nem fejlődés, mindig csak változás. A változatosság pedig hadd gyönyörködtessen minket is. Minket, a →naputonline.hu mostani és leendő olvasóit is.
A Nap útjával megszentelt Aranykorok részeseit is. És akkor vissza a regényhez. De csak az Aranykor kedvéért. S hozzá még a Napút kedvéért.
A regény – a Naputat is kiadó Cédrus Művészeti Alapítvány által kiadott regény – végén Mátyás tucatnyi egymás követő, alternatív befejezéssel zárja történetét. Ezek sorában az a legutolsó, amikor eljön hozzá önként vállalt száműzetésébe, a Királyok Hegyén töltött magányába az udvari mágusa, Regiomontanus. És az udvari táltosa, Kampó táltos. S őket is megkérdezi egy hossza szellemi utat lezáró sok-sok lezárás egyikében Mátyás, hogy szerintük mi is volna az Aranykor. Amit ő a saját személyes művének tekint az örökkévalóság saját maga által meghódított tartományában.
Mátyás elmondja nekik, hogy számvetést készített, de még örökséget is hagyott. S most már csak arra lenne kíváncsi, hogy ők mit tartanak erről az egészről. Az ő Nagy Művéről. Ha nem sértenék meg vele.
Akkor most lenne az, hogy búcsúzóul – ami úgy búcsúzás, hogy nem búcsúzás – egy olyan ajándékot adok a Napút főszerkesztőjének, aminél páratlanabb ajándékot egy regényíró tényleg nem adhat.
Megengedem, hogy Szondi György is Bováryné legyen. Aki egyszersmind Mátyás király. Aki egyszersmind én is vagyok. De helyettem most ő lehet én. Ahogy én lehetek ő. A számvetést készítő.
Az Aranykor egy személyes tér – mondja a regényemben Kampó Mátyásnak. Úgy, hogy Szondi György is hadd legyen ennek a kinyilatkoztatásnak a méltó részese. Mert a lányomnak mondom, hogy a menyem is értse.
Az Aranykor egy végítélet – mondja a regényemben Regiomontanus Mátyásnak. Úgy, hogy Szondi György is hadd legyen ennek a kinyilatkoztatásnak a méltó részese. Mert a barátomnak mondom, hogy a főszerkesztő is értse.
Az Aranykor egy égi ország, s beláthatatlanul sokan lakják. De ez a sokaság mind én vagyok. Mert egy vagyok, és sokan vannak bennem – feleli erre a regényemben Mátyás a mágusnak és a táltosnak egyszerre. Basilus Valentinus szavait idézve. Hogy az Aranykort elemezze, de a Napnak útját is szem előtt tartsa.
Akkor legyen hát most a mi értelmezésünk szerint a Napút is egy aranykori tünemény. Egy szellemi aranykor múlhatatlanul csodás jelensége.
Róla is csak azt tartva, hogy olyan, mint egy égi ország. Hogy beláthatatlanul sokan lakják. S az a sokaság egy kicsit mind Szondi György – jelenthetem ki, hogy a regényem zárlatán kívül az egyik legkedvesebb alkimista szentenciám tanulságát is Gyurira értsem.
Hogy az én napom, az én fényes napom most hadd süssön rá is egy kicsit világoson.
Hiszen tehetem. Egy vagyok, és sokan vannak bennem.
Néha ő is ott lakik bennem.
Ha a Napútnak és a Napútról írok, akkor meg aztán különösen.
És hát nincs ebben semmi különös. Minden csak úgy van, ahogy ez már csak szokásos.
Amikor velünk is csak úgy van már, hogy árva ősök árva sarjai vagyunk. Akikre néha nem maradott föld, se ház.
Hogy ételem mint ég akarja, s majd az Isten felruház.
Megyünk. Isten hírével megyünk. S közben a megmaradás parancsával megyünk. S közben váltig csak az Aranykor személyes terében időzünk.
Mert idővel a szélességet az ég derekán keresztül méltán nevezhetjük tehát Napútnak.
Mert a Napút búcsúünnepét méltán nevezhetjük személyes térnek. Végítéletnek. Égi országnak.
Bováryné pedig virágcsokrot tart a kezében, s Szondi György elé libben. Ugyanazzal a galantériával, amellyel Őszondisága köszöntött minden hölgyvendéget a Napút-estek hölgykoszorújában.
Cuppanós a csók. A Gutenberg-galaxisban pedig megzizzen a lapozás közben egy papír. A Naumann-galaxisban pedig megzizzen böngészés közben egy számítógépes csip.
Minden megy tovább. Semmi nem megy tovább.
Hovatovább és nemkülönben. Egyebekben és különösen. Mindközönségesen és egyetemlegesen.
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Szabó Aida (Jampa drolma): Vörös láng a fákon (vers), A kamaszszoba álma (próza) →
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
