Száva Csanád: Egy sör, Fogoly utca (két kispróza)
Egy sör
A gyimesközéploki diszkóban éppen a Final Countdown-t játszották be, és a fülsiketítő hangerőből meg a kidobófiúk erőteljes, sietős részeg-kirángatásaiból is tudták, akik még ott voltak: ez a buli végét jelenti. Hajnali fél négy vagy fél hat lehetett, és miután megkérdeztem rossz románsággal pár, az állomáson ácsorgó vénasszonyt, kiderült, hogy épp jön egy vonat, amelyik megáll Lóvészen is. Felugrottam a vizelettől bűzlő vonatra, miközben éreztem magamon azt a rettentő izzadtságszagot, amit ilyen reggeleken szoktam. A velem szemben ülő fiatalember egy üveg sört iszogatott és cigarettázott. Hanyagul verte le a hamut a székkarból kinyitott hamuzóba. Egyszer csak fogta magát, kinyitotta az ablakot és kidobta a sötétítő végét. Sosem értettem, ezt miért csinálják egyesek, valószínűleg ő sem tudta, mert az ablaktól megfordulva rám nézett és megkérdezte: miért is csináltam ezt.
– Te érted ezt? – kérdezte kis idő múlva, azután, hogy semmilyen választ nem adtam az előző kérdésre. Nem értettem, illetve nem voltam biztos abban, hogy mire is vonatkozik. És életemben először láttam a fickót.
– Hogy lehet az, hogy már egy éve járok bulikba, és még mindig nincs csajom? – a kérdés után röhögött egy rövidet. Belekortyolt a sörébe, szívott a cigijéből és azt kérdezte: kérsz egy slukkot?
Nem voltam valami barátkozós hangulatomban, csak azt a pár percet szerettem volna valahogy kibírni, amíg elzötyögünk Lóvészig és gyorsan hazaiszkolok, hogy végre bebújhassak a meleg ágyba. Itt, ezen a füstös, hideg vonaton legszívesebben csak némán üldögéltem volna, örülve annak, hogy békén hagynak.
– Neked sincs csajod, tudom. De nézd csak, ott a folyosón van kettő is. Nem tetszik valamelyik? Hirtelen hátranéztem, abba az irányba, amelyik fele hadonászott. Menj, most – mondta.
Pár perc múlva vissza is jöttem.
– Felszedted? – kérdezte.
Csak annyit mondtam, hogy épp leszállt. De nyilvánvaló volt, mert ezt ő is látta, mármint azt, hogy leszállt a lány, sőt azt is, hogy egy hosszú-hosszú csókot kapok tőle, ahogy leszállni készül a vonatról. Én sem tudom, hogy történhetett ez meg, de így sikerült.
A következő hétvégén ismét ott voltam Gyimesközéplokon, de a lányt nem láttam sehol. Az a fickó a vonatról az első ember volt, akivel összetalálkoztam. Úgy beszélgettünk a bejáratnál, a sorban állás alatt, mintha mindig is ismertük volna egymást. Tartottuk a tenyerünket, hogy belepecsételjenek, és a visszajárót nem külön-külön kaptuk meg, hanem egyben nekem adta a bodyguard, aki a jegyeket intézte. Ahogy beléptünk a terembe, azonnal nekünk esett egy fickó, úgyhogy alig tudtuk megtartani a lábán. Kiderült, hogy épp most dobják ki, valami hülyeséget csinálhatott. A bodyguard segédje éppen most ragadta meg újból, hogy pár teátrális ütéssel befejezze a kidobást. A diszkóban olcsó illatszerek és felhígított sör szaga keveredett. A fickó megkínált egy slukkal, és közben a sörét kortyolgatta.
Elmeséltem neki, hogy egy csoda történt. Az a lány a vonaton. Valahogy meg akartam köszönni neki, hogy segített. Meghívtam egy italra, de nem fogadta el, csak röhögött és bámészkodott a táncosok felé. Legalábbis biztatott – ezt mind ismételgettem neki. De ő csak röhögött, és ivott egyet a söréből. A baj az, hogy nincs itt. Elfelejtheted azt a csajt. A sörét nézegette. Miután megitta, kért még egyet. – Egy sört – mondta. Közben beszélt, mint valami eszement. Nézd meg, hogy pattannak el a bugyborékok! Nem is veszi észre senki, mert a sör ízére figyel, nem a bugyborékra. És kit érdekel, hogy elpattan egy bugyborék.
Vagy húsz év telt el azóta. Sem a következő, sem más hétvégén nem láttam többet a fickót. Még arra sem volt idő, hogy a nevét megkérdezzem. Egyesek azt mondják, meghalt autóbalesetben. Mások azt, rákos, kemózzák. De a legvalószínűbb, hogy az a köpcös, kalapos-gumicsizmás figura, aki a lovasszekérrel minden héten megérkezik a Lóvészi kocsmába, és italt kér. Egy sört. Kint ül a legnagyobb hidegben is a teraszon, és cigarettázik. Abból gondolom, hogy ő lehet, mert egy alkalommal hallottam, ahogy maga elé mondja, mintegy a sörének: kit érdekel, hogy elpattan egy bugyborék.
Fogoly utca
A Fogoly utcában most nincs vásár. Viszonylag csend van, csak egy kocsma teraszáról hallatszik be a röhécselés. Ilyenkor, nyár elején kinyitjuk a dolgozószoba ablakát, hogy jöjjön be egy kis friss levegő, mert jövő hónapban már dohos forróság van, semmit sem lehet kinyitni. Amúgy meg nem is vagyunk itt, hazamegyünk, – apa így mondja – nyaranta megyünk Vásárhelyre.
Sok a tanulnivaló, és még gyakorolnom is kell. Még nem vásároltuk meg az új pianínót, és ez a régi, szegény, itt kornyikál nekem minden nap, mert aztán, ha már elmentünk, akkor nem lesz még ez sem. Ott majd – úgy döntöttem – olvasni fogok. Nem hülyeségeket, hanem igazi könyveket, mert sosincs erre időm. Végre sorra vehetem: Ishiguro, és monjuk Atwood – ők a választottaim. Márti nem lesz ott, úgyhogy olvashatok.
De addig van még egy kis idő és ma jön hozzánk Benedek. Igen, Benedek, igen, ő egy igazi professzor és úgy is néz ki. Kisasszony, a megszólításom: Burger professzor úr, vagy elnök úr, mondta, amikor először találkoztunk évekkel ezelőtt, aztán kacagott és hozzátette: szarok az egészre, kérsz egy rágót? Aztán rágóztunk, mint valami kiskamaszok, és beszélgettünk, de valahogy mindig ugyanoda lyukadtunk ki. Valahogy sose kerültük el a pókok témáját, bár sokszor a kortárs klasszikus zenéről, vagy mondjuk a mangától indult a beszélgetés. Ja, és ma jön, hogy megbeszéljünk egyet s mást, mert most már nincs sok addig, amíg egyetemre megyek.
Még meg kell írjak egy esszét, amit Mártival közösen választottunk. Mármint a témát: ez végül Bánffy lett, apa segített, mert Márti József Attilából akarta írni, az meg milyen. Ő mindent József Attilából szeretne írni, ami nem rossz, de én inkább preferálnék valami különlegesebbet. Én Hervayt választottam volna, de végül is, hogy a tanárnőnek is tetszedjen, az apu javaslata lett a nyerő. Márti meglepődött, és nem is értette, hogy ő miért is velem társult. Még sosem hallott Bánffyról, mármint az íróról.
Ilyenkor, szombaton reggel nagyon korán, még azelőtt felkelek, hogy megvirradna, mert ez az egyetlen alkalom, hogy kiüljek a lépcsőkre és olvassak. Bardugot viszem magammal. Muszáj, ilyenkor üljek ki, máskor nagy a zsúfoltság, az a sok franciául, meg tört angollal halandzsázó turista. Így végre élvezhetem a lábam alatt a kockaköveket, üres az utca, a nagy, utcára nyíló kapu a hátam mögött, fenekem alatt a lépcső. Csak pár partizásról hazafele tántorgó fiatal bukkan fel néha-néha. Jól esik a kávé. Csak ilyenkor van megengedve.
Írtam Mártinak, persze nem válaszolt. Tizenegy előtt fel nem kelne. Nekem az a része a napnak már arról szól, hogy tovább már nem kell gyakoroljak. Leteszem a húrt, becsukom a hegedű tokját, és utána azt csinálok, amit akarok, hacsak nincs még tanulnivaló. Bár hétvégén ez elég gyakori, és sokszor elutazunk, most épp itthon vagyok és különösebb tanulnivalóm sincs. De öt előtt biztosan nem megyünk sehová Mártival, mert ő lehet, még akkor kezd el gyakorolni. Pedig rég nem beszéltük ki a fiúkat.
Fél tizenkettőkor végre válaszolt Márti, azt írja, találkozzunk egy másik nap, most ki van ütve. Ahogy írta: maga alatt van, és mindjárt bealszik. Visszaírtam, hogy OK, semmi emoji, semmi írásjel, semmi más.
Fél hatkor írt, hogy ki kellene menjünk. Insomnia? – kérdezte. Ja, válaszoltam, esetleg a Rhédeyben. De még nálunk volt Benedek. Gondoltam, lezuhanyozok, mielőtt elindulok. De alighogy elindultam volna a fürdő irányába, belebotlottam Benedekbe. Mindig nehéz eljutni a fürdőbe, ezekben a régi épületekben előfordulnak furcsaságok, és nálunk az előszobából (ahová a szobámból toppanok be vagy ki) az egyik szobán át vezet az út a konyhába, és a hűtő mellett van a fürdőajtó. Tehát a konyhából nyílik a fürdő. Van másik ajtaja is, de az apu hálószobájába nyílik. A szobában általában apu nézi a tévét vagy olvas, és attól függően, hogy hol ül, vagy a rálátást vagy a fényt zavarom meg, amikor átmegyek. Most nem volt bent, mert a konyhában ültek Benedekkel. Mikor cigarettáznak, a gőzelszívó mellé állnak és ott szívják. A konyhának nincs ablaka.
– Schwarzburg professzor lánya hová megy? – kérdezte Benedek bárgyú arccal.
– Nem, csak egy pillanatra megyek be, elmegyek itthonról. – válaszoltam, miután fintorodtam a lánya szó hallatán.
– Nem is szóltál erről nekem – apu meglepettnek mutatta magát, pedig igazából sose volt az.
– Most. És most megyek is. Mindjárt.
– Így megy el a lányod, itt hagy téged – mondta erre Benedek.
– Pedig mondtam neki, hogy még le kell üljünk öt percre.
– Tanulni mentek? Már megbeszéltük, hogy tiéd egy hely a hegedűn. Azért nem kell ettől még rögtön hülyére gyakorold meg tanuld magad. Nem fog összezavar a pianínó sem, ígérem. – Benedek hangja kissé fura volt.
– Van még valami, amit meg kell beszélni? Azt hittem, el lett intézve minden? Vagy nem, Benedek?
– Persze, minden el lesz intézve – megígértem neked. Még csak egy dolog maradt. Egy apró dolog.
– Mi lenne az?
– Légy szíves, ne dobd így hátra a hajad, kitől tanultad? – apu hangja nagyon fura volt. Sosem szokott izgatottnak látszani, de most gyanús volt. A hajad jól van úgy, ahogy van, biztosan attól a csajszitól láttad a hülyeséget – hogy is hívják?
– Apu! Apu! Nem hiszem el, hogy nem jut eszedbe a neve. Ő a legjobb barátnőm.
Benedek és apu összenéztek, és nagy lett a csend. Nem értettem, mi a bánat van. Aztán elmentem, és ott, a fülük hallatára zuhanyoztam kb. egy félórán keresztül. Alig hallatszott valami halk, suttogásszerű beszélgetés közben. Mikor kijöttem, még mindig ott álltak a gőzelszívó előtt és hosszan végignéztek. Szaladtam a felkötött hajammal meg a köpenyekbe burkolózva, aztán magamra kaptam valami kis nyári cuccot és már ott kopogtam a macskaköveken, végig az utcán, majd az Egyetem utca sarkán át az Insomnia meg a Főtér felé. Épp csak a Búza utcáig értem el, amikor valaki hátulról karon fogott. Még sosem volt ilyenben részem, azt hiszem, úgyhogy persze megijedtem kicsit. Benedek volt. Ezek szerint mégsem beszéltünk meg mindent?
– Vele találkozol ugye? Mártival, ugye? – egész közel volt az arca. Furcsa volt közelről látni a ráncokat a homlokán és szaglászni a cigaretta meg a whiskey illatát, ami a leheletén érződött. Pár perc múlva ott ültünk ketten egy üveg borral. Aztán megérkezett Márti is. Ugyanúgy dobálta a haját, ahogy mindig szokta. Megfogta két kézzel a végét és hátradobta, át a homlokán. Eddig nem is nagyon tűnt fel. Miután elbúcsúztunk, Márti eloldalgott a Farkas utca irányába, Benedek pedig megszorította karomat a könyökömnél.
Egy bő hét múlva megkezdődött a vásár a Fogoly utcában. Apu is meg Benedek is egész nap kint ültek, mert a nemrég megjelent, új könyveiket próbálták elsózni, ahogy ők mondták. Nem sok kelt el belőlük. Napi egy-kettő. Benedek ettől teljesen le volt hangolva, apu higgadtnak látszott, de valójában teljesen felvillanyozta minden eladott könyv. Arra mentünk Mártival, nekem volt a kezemben egy fresh, Mártinak pedig egy fagyi. Arra számítottam, hogy örülni fognak nekünk, és oldottan elcseverészünk. De amikor megérkeztünk, egyiküket sem láttuk a könyvekkel telezsúfolt asztal környékén, sőt az elárusítót sem, aki állítólag valami költő. Végül nagy sokára előkerül ez a lány, aki most elárusító, azelőtt pincérnő volt az Insomniában, szabadidejében meg, vagy mittudomén, mikor, költő. Azt mondja, elmentek egy sörre, de mindjárt kell jöjjenek. Benedek most szólt, hogy megitták már és jönnek. Aztán felbukkant végre, de nem is köszönt, odament az elárusító-költő lányhoz és neki adott valami szívélyes, mégis szigorú utasításokat.
Odamentem hozzá, de csak kérdezett valami hülyeséget, nem is köszönt, bele volt bújva valami papírokba. Márti kérdezett valami hülyeséget a hegedűről, már nem is tudom, mit. Benedek nem válaszolt, túl hülye kérdés volt. Na, gyere, mondta nekem.
Elmentünk, hogy megigyunk egy bort. Mártit otthagytuk a vásárban. Azóta nem láttam, szinte furcsa is, hogy volt egy ilyen nevű barátnőm, töröltem az ismerőseim közül, a telefonszámát letiltottam. Igazából nem tudom, miért. Azt tudom, hogy nem szerettem, hogy neki azt jelentette megtanulni egy darabot, hogy egyszer végigjátszotta, és utána csettintett a szájával és egyet köpött. A Fogoly utcában véget ért a vásár, de Benedekkel mindig jó volt borozni. Ő csak a mosdóban szokott köpködni.
Illusztráció: Jarra de cerveza (J. C. Chica-festményrészlet)
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
