Demeter Szilárd: Kéket kékért (3.)
Orrbelefütty
Egyszemjankó beköltözött a bentlakásba a szakiskolások közé. Unokatestvérei levetett ruháiból összeszedtek neki egy zsákkal, a sötétkék egyenruha kissé lötyögött rajta, de a pufajkanadrágot, és a hozzá passzoló vastag kabátot mintha rászabták volna, ilyen úri dolgod se volt még, mondta a nevelő, amikor megmutatta a szekrényét, hát becsüld meg magad. A nevelő a maga részéről ezzel letudta a dolgát, később csak akkor szólt hozzá, ha már elkerülhetetlen volt. Egyszemjankót kerülték a szobatársai, meg se próbálták betörni, te vagy az a kölyök, aki feltrancsírozta az apját, kérdezte Kagur már első este, medvékkel hált, vadászott, úgy belétek vágja a bicskát, hogy a szeme se rebben, fordult a többiekhez, Egyszemjankó bólintott a szoba közepén, vadászkést, mondta, majd az értetlenül rászegeződő pillantások miatt magyarázatként hozzátette, vadászkést használtunk fent a hegyen, nem bicskát, na, muti azt a kést, ült fel az ágyában Kagur, nincs meg, ha nem maradt fent a hegyen, akkor a milicistáknál lehet, tárta szét a kezét a kisfiú, aham, legyintett Kagur, azt akkor baszhatod, mindegy, itt van egy bicska, ez legyen nálad mindig, és felparancsolta az emeletes ágyba. Egyszemjankó lett Kagur raktárosa, a vámként vagy védelmi pénz gyanánt beszedett cigarettákat gyűjtötte és őrizte egy fémszelencében.
A kollégium és az ebédlő épülete zárta az iskolaközpont együttesét, elemitől a szaklíceumig folyt az oktatás négy helyszínen, Egyszemjankó napokig nem tette ki a lábát innen, kivéve, amikor Kagur elvitte éjszakai portyára. Az általános iskola két épülete képezte a frontot, előttük borókafenyők határolta kis háromszögű zöldövezet, mögöttük udvar, majd a teraszosított domboldalba bevágva betonelemekből összetákolt pingpong-asztalok, a domb tetejét legyalulták a vasgyári munkások, salakkal töltötték fel az egyenetlenségeket, az lett a focipálya. A domb mellett balra, szemközt az V–VIII. osztályok L-alakú épületével egy több méter hosszú fém zászlórúd mögött tornaterem magaslott, függőfolyosó kötötte össze az általánossal. A tornaterem volt a legfontosabb az egész komplexumból, általános iskolás nagyon ritkán juthatott be oda, délelőtt a középiskolások használták, délutánonként általában Malacka báék fociztak a nagyfiúkkal. És ha nagy ritkán mégiscsak sikerült a tornatanárnak kiverekednie egy órát, Egyszemjankó osztálytársai nem a függőfolyosón, hanem inkább a tornateremhez a másik oldalról simuló líceumi épületből szeretettek kerülő úton bejárni. Nyolcadikos fiúk, lányok képesek voltak értékes perceket rááldozni a szünetből, átvágtak az L kisebbik szárnyát folytató függőfolyosó alatt, úgy sétáltak a líceum udvarán, mintha piacon lennének. Szemünk sarkából stírölni a nagylányokat, illegetni magunkat a tanoncok előtt, ennek semmi értelme, döntötte el magában Egyszemjankó, aki azt sem értette, hogy mit keres a nyolcadikosok között, nem mintha nem lett volna mindegy neki. A tornaterembe se szeretett járni, miután kiderült, hogy nem tud focizni, honnan is tudott volna, még életében nem focizott, emiatt megvetéssel néztek rá az osztálytársai, a félelem és a megvetés elegye inkább viccesnek tűnt Egyszemjankó számára, mintsem szomorúnak, legalább békén hagyták.
Ráadásul Egyszemjankó volt az egyetlen, akinek nem volt pionírnyakkendője. Az iskolában a gyermekek nem barátkoztak vele, tartanak tőled, mert átok ül rajtad, ezt mindenki tudja, mondta neki Sofőr, aki buszsofőr akart lenni. Egyszemjankó nem is bánta olyan nagyon, hogy levegőnek nézik, ott gubbasztott Sofőr mellett a hátsó padban, és nem értette, hogy miért kellene megtanulnia olyasmit, ami homlokegyenest az ellenkezője mindannak, amit az apja tanított. Az apja tanításával jól elboldogult eddig, így hát Egyszemjankó úgy döntött, hogy a tankönyvek világa nem az ő világa, mindegyik ugyanazzal a fényképpel kezdődött, ugyanez a fénykép lógott minden osztály falán. Egyszemjankó azért becsülettel végiglapozta az összes tankönyvét, majd becsukta őket, és úgy határozott, hogy soha többé nem fogja kinyitni, ezt közölte a tanáraival is, akik erre csak annyit válaszoltak, hogy akkor, fiam, meg fogsz bukni. Mivel Egyszemjankó eleve értelmetlennek tartotta az iskolába járást, ez a fenyegetés nem ijesztette meg. Azért megengedték neki, hogy rajzolgasson, amit akar, látszólag soha nem figyelt, aztán mindig meglepődtek, amikor feleltették, mert Egyszemjankó fejből felmondta a tanár magyarázatait, egyszerűen beleragad a fülembe, magyarázta padtársának, Sofőr pedig lelkesen másolt dolgozatírás közben, mert Sofőrt minden elégtelenért félig agyonverte a buszsofőr apja, aki azt akarta, hogy a fiából több legyen, mint buszsofőr.
Egyszemjankó nem értette a kötelező tévénézést. Esténként, már amikor volt áram, be kellett ülni a tanulóba, ott volt az egyetlen fekete-fehér lámpás készülék, és nézték a híradót, előtte tíz perc rajzfilm, Mihaela a világ legbénább rajzfilmje, biggyesztette a száját Töpörtyű, akit az anyja szintén bekönyörögött a bentlakásba, Töpörtyű apja is lelépett, otthagyta az asszonyt öt gyerekkel az egy szoba-konyhás lakásban, a gyermekek közül egyedül Töpörtyű szeretett iskolába járni, otthon viszont nem tudott tanulni, ezért igazgatói különengedéllyel hétközben bent tanulhatott és alhatott elemistaként a szakiskolások között, szerette a rajzfilmeket, de a Mihaela, az egy fos, mondta mindig, Egyszemjankó meg a vállát vonogatta, mert ők a hegyen tévé nélkül jól megvoltak, a tévéhez annyi közük volt, hogy néha megvendégelték a hegycsúcs közelében épült tévétornyot őrző kiskatonákat. Ehhez képest a bentlakásban minden este hosszú perceken keresztül kellett bámulni a legfőbb elvtársat, amint feleségével gyárakat látogat, de legalább a román alámondást Kagur magyarította sajátosan, a nevelő rendre belesápadt. Ott ültek nagykabátban a hideg tanulóban, mert fűtést csak ideig-óráig adtak, és bámulták a bolhás képernyőjű tévét, ha megremegett vagy futott a kép, akkor versenyt ütötték a doboz oldalát, tetejét, mintha így vennének elégtételt.
Egyszemjankó azt sem értette, hogy Kagurék miért másznak ki minden este a menetrendszerűen bekövetkező áramszünetkor a hátsó ablakon, nyugodtan kimehettek volna a bejárati ajtón is, mert a nevelő ilyenkor valamelyik lánnyal bezárkózott a szobájába. A lányokat Kagur osztotta be, miután kipróbálta őket az első éjszaka jogán, Egyszemjankó ezt az első éjszakát sem értette, de amikor suttogva rákérdezett Kagurnál, az csak annyit mondott harsányan, hogy ha már mindenféleképpen egy helyre kell ganyézni ezzel a lyuksógorral, akkor inkább tőle kapja el a nevelő a kankót, mint fordítva, és Egyszemjankó nem értette, hogy ezen miért röhög az egész háló, hiszen a kankó nem lehet valami jó, ha már betegség, bár azt nem tudta, hogy pontosan mi is az, annyit mondtak róla, onnan tudod, hogy elkaptad, hogy több likon pisilsz. Egyszemjankó viccesnek találta, hogy több likon is lehet pisilni, de látni ilyent nem látott, a nagyfiúk inkább csak sziszegve vizeltek, ha elkapták a kankót valamelyik lánytól, aki már megjárta magát a nevelőnél.
De a legértelmetlenebbnek mégiscsak az tűnt, hogy minden héten négyszöget formálva felsorakoztatták az összes iskolást az udvaron. Órákon keresztül dideregtek a hóban ácsorogva, amíg Csürkeláb, a főszekus tört magyarsággal a közlekedési szabályokat magyarázta, vagy épp nyilvánosan felpofozott valakit, aki szörnyű bűnt követett el. A leggyakoribb bűn az volt, ha valakit kiskorúként elkaptak cigarettázni, az ilyeneket Csürkeláb után megpofozta az igazgató is, és Egyszemjankó cigarettázáson kapott osztálytársai arról is beszámoltak, hogy még otthon is kaptak az apjuktól. Általában nadrágszíjjal fenyítették gyermekeiket a zord szülők, az elnáspágolt egyedek meg másnap büszkén mutogatták a hurkás-véraláfutásos feneküket a budiban, miközben az apjuktól lopott cigarettán osztoztak. De ez semmi lehet ahhoz képest, amit te kaptál Csürkelábtól, tették hozzá Egyszemjankóra pislogva, bezzeg olyankor észrevették, ha nem sikerült cigarettát csórni otthonról, Egyszemjankó Kagur tartalékjából szűrőnélkülit cserélt tízóraira, cigaretta alakú rágóra, mikor mi adódott, ilyenkor hívták őt is magukkal.
Hétvégére kiürült a bentlakás, szombaton délben mindenki hazautazott a szüleihez, kivéve a két árvát, Kagurnak nem volt hová mennie, Egyszemjankó nagyapja továbbra sem engedett. Édesanyja nagyobbik bátyja, Pufarin édesapja gyakorlatilag kipofozta az első hétvégén a lakásukból, de azt már nem tilthatta meg, hogy Pufarin szünetekben óvatosan barátkozzon vele, apám ilyenkor télen teljesen megbolondul, magyarázta Kazinak a budiban Pufarin, soha nem lehet tudni, hogy mikor jön a főtitkár Bukarestből medvére, és fővadászként neki olyankor a föld fenekéből is elő kell varázsolnia egy lehetőleg díjnyertes állatot, hát etetnek, meg járják az erdőt, az elvtársak is egy feszt jönnek, azt hiszik, hogy csettintésre lőhetnek bármit, szóval nagy a feszültség, hát leisszák, oszt’ hazajön, és csinálja a fesztivált, anyám meg úgy gondolta, hogy mégiscsak az unokatestvérünk, kijár neki egy tányér étel, intett a fejével Egyszemjankó felé, ki hát, nézett csúfondárosan Egyszemjankóra Kazi, tiszta haszon, hogy van egy ilyen a családban, legalább ingyen ad cigit, csak azt ne akard, hogy vele is kössek vérszerződést. Kazi a vértestvérünk, ismertette a csapatot később Orrbelefütty a behavazott pingpong-asztalon állva, minden délben felállt az asztalra kitárt kezekkel, Pufarin, Kazi, Haver és én vagyunk az apacsok, szerintem béveszünk téged is, nézett le Egyszemjankóra, jól fog majd a tapasztalatod, amikor a karácsonyi vakációban lemegyünk a barlanghoz, na, most már fennmarad az égen a Nap, ugrott le a betonlapról a kisgyerek, szerzünk neked pionírnyakkendőt, anyámnak van egy halommal, és azt mondta, hogy hívjalak meg hozzánk hétvégére, legalább egy kicsit kimozdulsz ezek közül, intett a fejével az udvaron hócsatát vívó iskolások felé Orrbelefütty, engem debilnek neveznek, nevetett fel, mire Egyszemjankó megvonta a vállát, a legbölcsebb ember is majom az istenhez képest bölcsességben, szépségben és minden másban, szólalt meg a fejében az apja, elismételte hangosan, Orrbelefütty erre atyáskodva megveregette a vállát, mondj még ilyeneket, és téged is hülyének fognak nézni, hunyorított rá az okos szemeivel, Orrbelefütty a legolvasottabb gyerek volt az egész iskolában, színjeles tanuló és debil.
Orrbelefüttyék lakása tele volt könyvvel, még a konyhaszekrény tetején is tömött sorokban álltak, amióta apám lelécelt, legalább lehet olvasni evés közben is, magyarázta Orrbelefütty Egyszemjankó megdöbbenését látva, szia, anyu, kérésedre elhoztam a férjed unokaöccsét, nagyapámék kitagadott unokáját, mutatta be unokatestvérét a második hétvége péntekén. Orrbelefütty édesanyja a konyhaasztalnál ülve felnézett a könyvéből, sziasztok, mosolygott rájuk fáradtan, menjetek kezet mosni, utána vacsora, majd játszhattok még egy keveset, csak feküdjetek le korán, mert holnap hajnalban neked kell sorba állnod tejért és kenyérért, nézett a fiára, én hajnalban kiteszem a csíkos neccet az üvegekkel, de utána mennem kell a megyéhez. Orrbelefütty erre megtorpant, nem akarod, hogy még napfelkelte előtt kimenjek, ugye, kérdezte, sajnálom, kisfiam, sóhajtott az édesanyja, én próbálom tiszteletben tartani a bolondériáidat, de ez most így alakult, a fia erre dohogva bevonult a szobába, mindig ez van, azzal lefeküdt a földre olvasni, a másik gyermeknek meg nem fért a fejébe, hogy lehet úgy olvasni, hogy közben ütemesen ringatózol.
A szokásos áramszünet hamar véget vetett az olvasásnak, a két gyerek az ablakban állva nézte a szemközti tömbházat, néhány ablakot imbolygó gyertyaláng világított meg. Egyszemjankónak erről eszébe jutott a játék, amit az apjával szokott játszani, az unokatestvéréhez fordult, figyelj, képzelj el egy föld alatti, barlangszerű szálláson – amelynek bejárata a fény felé tárul, és olyan tág, mint a barlang – embereket, mondta az apja hanghordozását utánozva. Rendben, válaszolta kissé meglepetten Orrbelefütty, na szóval, folytatta az apja hangján Egyszemjankó, ezeket az embereket gyerekségüktől fogva lábuknál és nyakuknál megbéklyózzák, hogy egy helyen kell ülniük, és csak előre nézhetnek; fejüket a béklyóktól nem tekerhetik körbe. Elképzeltem, bólintott az unokatestvére. Egyszemjankó folytatta: a hátuk mögül, föntről, lobogó tűz világít; a tűz és a béklyózottak között fent út vezet, ennek hosszában alacsony fal épült, mint amilyen a közönség és a bűvészek között lévő kerítés, mikor az utóbbiak csodákat mutogatnak. Megvan? Meg, bólintott Orrbelefütty. Jó, nyugtázta a barátja, és képzeld el, hogy a kis fal mentén mindenféle holmit hurcolnak úgy, hogy a fal fölé magasuljanak: emberszobrokat, állatok kő és fa képmásait, és amint valószínű, a holmikat hurcolók egy része beszél, a másik meg hallgat. De hová akarsz kilyukadni, vakarta meg a fejét Orrbelefütty, na, ez az, most jön a kérdés, emelte fel az ujját Egyszemjankó: mit gondolsz, az ilyenek önmagukból és egymásból látnak-e valami mást, mint az árnyakat, amelyeket a tűz a barlang szemközti falára vetít? Ha le vannak láncolva, és csak egy irányba nézhetnek, akkor nem, vonogatta a vállát a debil. Így van, de menjünk tovább, második kérdés, mutatta fel a második ujját is Egyszemjankó: és mit látnak a mögöttük tovahurcolt holmikból, nem ugyanezt? Ööö, de, ugyanezt, bólintott hirtelen felismeréssel a másik gyermek. És ha társalogni tudnának egymással, mit gondolsz, nem azt neveznék valóságnak, amit látnak, kérdezte belelendülve Egyszemjankó, dehogynem, kezdett vigyorogni Orrbelefütty, a barátja is vigyorgott, és ha börtönük szemközti fala visszhangoznék, és a mögöttük járók egyike megszólalna, mi mást hihetnének, mint hogy az elvonuló árny beszél, kérdezte. Okos, szélesedett a megkérdezett vigyora, szóval egyáltalán nem is sejthetik, hogy más is lehet igaz, mint ama holmiknak összképe, állt meg egy szusszanásnyi időre Egyszemjankó.
Ez nekem nagyon tetszik, ütögette a fejét Orrbelefütty, várj, mert még van, és Egyszemjankó nekiállt szavalni: most azt képzeld el, milyen is lenne béklyóból oldoztatásuk és oktalanságból gyógyulásuk, ha véletlenül természetes állapotba jutnának. Ha valamelyiküket föloldoznák és kényszerítenék, hogy álljon föl, tekergesse a nyakát, lépkedjen, pillantson a fénybe, mindezt kínlódva tenné, és a nagy sugárzástól képtelen volna észrevenni, aminek az árnyképét látta; mit gondolsz, mit szólna, ha valaki azt mondaná neki: előbb csak üres semmiségeket látott, most viszont sokkal helyesebben lát, mert közelebb került a valósághoz, és igazibb lét felé fordult, és rámutatva az úton járókra, kényszerítené őt, hogy feleljen a kérdésre: mi az? Szerinted nem volna zavarban, és nem azt hinné, hogy amit előbb látott, sokkal igazabb valóság, mint amit most mutatnak neki?
Te most valami verset mondasz nekem, billentette oldalra a fejét Orrbelefütty, olyasmit, somolyodott el a barátja, apám egyik könyvében olvastam, ez volt a kedvence, és sokszor játszottuk el jelenetben. Apád nem is volt olyan hülye, veregette meg a társa vállát Orrbelefütty, ha jól értem ezt a költeményt. Még nincs vége, mondta Egyszemjankó. Az jó, bírom ezt a szöveget, de nem tudnád rövidebbre fogni, mert holnap hajnalban kell kelni, indult az ágy felé a házigazda. Nem, sajnálkozott a vendég, csak úgy tudom mondani, ahogy apámtól hallottam. És nem is szabad összecsapni. Apám szerint akiben nincs elég türelem, annak nem is való a bölcsesség. Jó, jó, akkor mondjad, bújt be az ágyba Orrbelefütty, na szóval, hol is hagytuk abba, nézett maga elé röviden Egyszemjankó, megvan, ha ezt a feloldozott embert valaki kényszerítené, hogy a fénybe pillantson, ugye megfájdulna a szeme, és menekülve fordulna el afelé, amit látni képes, és azt valósabbnak vélné a neki mutatottaknál? Orrbelefütty bólintott, Egyszemjankó fél lábra állt, kitárta a karját, így szavalta: és ha valaki erőnek erejével fölvonszolná a szirtes meredélyen, és nem bocsátaná el, míg ki nem vezette a napvilágra, vajon nem kínlódnék szegény, nem zsémbelődnék, hogy miért húzzák-nyúzzák, és mikor kijutna a fényre, a nagy sugárzástól káprázó szeme látna-e valamit is abból, amit igazi világnak tekintünk?
Orrbelefütty tagadólag megrázta a fejét, nem mintha az ablakon beszűrődő holdfényben bármi is látszott volna, de Egyszemjankó már nem is várt választ, folytatta: előbb hozzá kellene edződnie, hogy a fentieket láthassa. Először csak az árnyképeket látná, aztán emberek és más dolgok vízi tükörképét, később magukat a dolgokat; aztán már könnyebben szemlélhetné a csillagokat és az eget, persze csak éjjel, amikor a csillag és a Hold fényét pillantaná meg, mintha nappal nézné a Napot és annak fényét. Legvégül megláthatná, és szemlélhetné a Napot, de nem a tükörképét a vízben, sem egyéb közegben tükröződő mását, hanem önmagát a Napot, eredeti helyén és mivoltában. Azután azt következtetné felőle, hogy ő teremti az évszakokat, az éveket, ő kormányoz mindent a látható térben, és mindennek, amit látott, valamiképp ő az oka.
Ezt mondom én is mióta, csapott a paplanra Orrbelefütty. Erre már Egyszemjankó is bebújt az ágyba, a barátjához fordult, és megkérdezte: szerinted ha emberünk ismét lemenne, és visszaülne régi helyére, a nagy napsugárról jövet, nem vakulna belé a szeme? Dehogynem, fordult a fal felé az unokatestvére, vaksi lenne. Utolsó kérdés, ült fel hirtelen Egyszemjankó: és ha ismét amaz árnyak böngészésében kellene versengenie az ottani örökös rabokkal, és vakoskodnék csak, míg a szeme meg nem szokná a sötétet – és ez az idő, míg megszokná, nem is volna rövid –, hát nem kacagnák ki, nem mondanák-e róla: úgy kell neki, miért ment fel, íme szeme világát vesztve jött vissza, hát lám, nem éri meg a felmenetel! És ha valaki eztán megpróbálná béklyóikat megoldani, és felvezetni őket, azt, ha nyakon csíphetnék és megölhetnék – vajon nem ölnék-e meg?
Erre felült Orrbelefütty is. Mit akarsz ezzel mondani, nézett gyanakodva a sötétben barátja felé. Semmit, feküdt vissza Egyszemjankó, semmit. Csak úgy eszembe jutott ez a játék. Orrbelefütty nagyon elgondolkodott, majd ő is visszahanyatlott az ágyba: tiszta bolond volt apád, hogy ilyenekkel tömte a fejed, morogta. És egyébként is: én nem felviszem az embereket a fényre, hanem elhozom nekik a Napot, nagyon nem mindegy. Egyszemjankó erre csak hümmögött, tudja a tököm, zárta rövidre a témát, apám szerint majd megértem, ha eljutok a Sok Árnyék Völgyébe. Aham, ott laknak a nagyszüleink, de most már aludjunk, mondta ki a végszót Orrbelefütty.
Másnap reggel Egyszemjankót unokatestvére dohogása ébresztette, csak tudnám, hogy miért kell szombaton iskolába menni, mérgelődött Orrbelefütty, miközben rohamtempóban forgatta fel a lakást, kész időpocsékolás, a tanárok is lazáznak, én nem emlékszem olyanra, hogy szombaton bármit is tanultunk volna, hová a búbánatba pakolta el ismét anyám a pionírcuccait, Egyszemjankó csak nézte, hogy az unokatestvére milyen hatékonyan rámolja ki a szekrényeket, amióta apám lelécelt, ennek a fehérnépnek sincs soha ott az esze, ahol kéne, csóválta a fejét a kisfiú, hagyd a fenébe azt a nyakkendőt, elkésünk, indult neki az ajtónak Egyszemjankó, nem is az, de ígértem Haveréknek nyakkendőgyűrűt, az apacsok egyik fő biznisze, hogy én mindig megvámolom anyám készletét, tudod, ő a városi pionírparancsnok, annyi szokott lenni nálunk, mint a tetű, Haverék elcserélik, akkor nagyon megy, ha Icuka tanító néni a szolgálatos.
És aznap Icuka tanító néni volt a szolgálatos, könyörtelen cerberusként szobrozott az iskola bejáratánál, röntgenszemekkel vizsgálta az udvaron osztályonként felsorakozó nebulókat, a bogra kötött nyakkendő nála minimum egy fülhajhúzást ért, a visszaeső nyakkendőbűnözők magaviseletét viszont levonatta. Pufarin és Haver az általános iskola főbejárata előtti háromszögű zöldövezet csúcsánál, Kazi a líceum felőli oldalbejáratnál várta a klientúrát, és mindig volt jó pár olyan általános iskolás, aki valahol elhagyta az átlátszó műanyag gyűrűt, ők ilyenkor nagy árat fizettek az apacsoknak, egyszer Kazi megszerezte Söjjetmici kövesparittyáját is, mesélte Egyszemjankónak Orrbelefütty elismerően, pedig az a parittyák királya, s hát az apjuk nem visszapofozta tőlünk, na, mindegy, mi meg megvertük Söjjetmicit, és ezzel a dolog le volt tudva. Örülök, hogy nem találtuk meg a nyakkendőket, bökte oldalba unokatestvérét Orrbelefütty, úgy nézel ki így, mint aki lázad a rendszer ellen, vihogott, majd beállt a sorba, onnan kiabált át Egyszemjankónak, délben a pingpongasztalnál találkozzunk, van egy ötletem. Egyszemjankó visszaintett, ő is beállt Sofőr mögé, Isten őrizzen a debil unokatestvéred ötleteitől, fordult hátra a padtársa, a nyáron rávette az öcséméket, hogy játszanak disznóvágásost, és kint a Berki-kertben majdnem megölték Kisfuszulyt, Egyszemjankó kérdőn felkapta a fejét, azt tedd ki, az idétlen öcsém még haza is szaladt vérestálért, értettedé, ezek ketten egy csavarhúzóval ki akarták engedni Kisfuszuly vérit, az a bogyán ott bőgött anyám mosóteknője fölött a fűben, meg se mert moccanni, és ha nem jár arra Berki bá, akkor ejsze nyakon is szúrják, csóválta a fejét Sofőr.
Miért akartad elengedni Kisfuszuly vérét, kérdezte délben Egyszemjankó Orrbelefüttytől, aki már megint a pingpongasztalon állt széttárt karokkal, hát hogy lássam, mennyi van neki, nézett le az unokatestvére, de utána meggyógyítottam volna, csak Berki bá közbelépett, engedte le a kezét a kisgyerek, húúú, az akkorákat rúgott belénk, ember, hogy azt hittem, elrepülök, na, az jutott eszembe, hogy csináljunk szamizdatot, kezdte volna Orrbelefütty, amikor Tengerész elüvöltötte magát egy fél dombbal lejjebb az iskolaudvaron.
Magának az annya pisáája, visszahangozta a tornaterem fala Tengerész kiáltását, az első emeleti ablakból kihajló Ilike tanítónőbe azonmód belefagyott a pedagógia. Pedig vele tényleg nem szoktak szembeszegülni, ráadásul Pilóta is az ő osztályába járt, Tengerész bátyja, ketten próbáltak belopni egy fél labdát a havas udvaron a szemetes és többméteres zászlórúd közé, biztatták magukat, a kiabálásért szólt le a tanítónő. Ők a város hülyéi, mind az öten, mert öten voltak testvérek, a legidősebb, Börtöntőtelék, telente szeretett visszakerülni a cellájába, az ellátás miatt, sunyítottak össze a háta mögött a kisváros lakói, szemébe nem mert nézni senki, félelmetes ember hírében állt. Rabszolga következett a sorban, két moslékosvödör ingamozgása nevelte ruganyos járásúvá, önfelpörgetős dührohamaival úttörő volt az iskolában, már ami a testvérekre irányuló megkülönböztetett bánásmódot illeti. Jó pár évvel később született Pilóta, ő a harmadik emeleti – hátranéző – nagyszoba ablakában ülve próbálta vasalójukat kirángatni a faldugaszból. Kijött. Ruhaszárító kötelek védték ki az eséssel járó súlytöbbszöröződést, csak a jobb karja törött el. Másfél évvel később startolt Tengerész, a vasüzem vízgyűjtő gátja volt a keresztelőmedencéje, lopott biciklivázak, rozsdás konzervdobozok és a martról támadó szemét közt térdig iszapban csapkodva kiabált, úsom, úsom, mintha nyelvét hátrakunkorítva egyfolytában a nyálát szürcsölné, úgy beszélt, ami a visítás legmagasabb regisztereiben a megértéshez már némi gyakorlatot igényelt, mint például akkor is, amikor Pilótának címzett segélykiáltását hallatta, „A bujimat visi a víízs!!” Utoljára Villanyszerelő tévedt be a világba, aki az áram alatt lévő tévékészüléküket egy szál csavarhúzóval szedte szét. Hármat közülük az anyjuk otthon szült meg.
Hogy miért szült téged anyád a világra, fejezte be Icuka tanító néni is a válaszát, miután megtalálta a hangját, majd utasította a szolgálatos diákokat, hogy a két pernahajdert vigyék az igazgatói irodába. Azok vitték volna, ha a testvérpár hagyja magát, azonban Tengerész belefejelt az egyikbe, Pilóta előkapta a dereka köré csavart ujjnyi vastag gumicsövet, amelynek a végébe vascsavart rögzítettek, azzal hadonászott, ahová ütött, ott vér serkent, hát segítsetek a szolgálatosoknak, adta ki a parancsot sikítva a tanítónő, mire tucatnyi kisfiú indult fenyegetően a testvérpár felé. Pilótáék okosabbnak tartották, ha elszaladnak, és mivel az utca felé elzárták az útjukat, a dombon felfele kezdtek hátrálni. Egyszemjankó nem akart belekeveredni az ügybe, Orrbelefütty is inkább szemlélőnek maradt volna meg, így próbáltak elhúzni az üldözöttek útjából, Pilóta félreérthette a mozdulataikat, mert a gumicsővel váratlanul Egyszemjankóra sújtott, aki nem számított erre, és nem is védekezett, Orrbelefütty viszont rohamot kapott az unokatestvére fejéből sugárban ömlő vér látványától, ezt már Pufarinék sem nézhették tétlenül, össznépi hajsza kezdődött. A két üldözött a focipályán át, a líceum háta mögötti réten vágtatott a városszéli disznópajták felé, nyomukban egy kisebb hadsereg, végre, mondhatni, hatósági engedéllyel tették azt, amit egyébként rendszeresen tenni szoktak, Pilótáékat átlag hetente megverte valamelyik kölyökbanda, így tudták, egyetlen esélyük az, ha valahogyan haza tudnak menekülni a tömbházlakás biztonságába. Csakhogy most hiába tettek hatalmas vargabetűt, és hiába futották le üldözőiket, a tömbház bejáratánál ott vigyorgott Kazi, aki ravaszabb volt, mint az összes többi, előre végiggondolta a lehetőségeket, és miután Egyszemjankó fejére rögtönzött kötés került, nyugodtan beballagtak Tengerészék lépcsőházához, és elbújtak az ajtó mögé. Pilóta az utolsó pillanatban vette észre a csapdát, továbbszaladt, utolsó erőfeszítéssel megkerülték a háztömböt. A tömbház mögötti kis térséget magánházak magas betonkerítései határolták, szűk átjárón keresztül lehetett bejutni a nyaranta ruhaszárításra használt közös térbe. Az átjáró végén Pilóta egymaga próbálta távol tartani az üldözőket a gumislag gyors csapkodásával, és talán sikerült is volna neki, ha valaki fejbe nem dobja egy fagyott kővel. Tengerész látta, amint bátyja vérző fejjel összecsuklik, rémült sikítását talán még a központban is meghallották, apja, kiáltotta, páttyát dobd le, s a botot küldd le! A báty, így, Tengerészéknél Börtöntőteléket jelentette, a lehetséges otthontartózkodása egy pillanat alatt lenullázta a gyermeksereglet harci kedvét, a nemrég még vérszomjas üldözők olyan gyorsan tűntek el, hogy Pilóta is csak pislogni tudott utánuk. Egyedül Egyszemjankó maradt ott, felemelt kézzel közelített a vérző fejű támadójához, nem haragszom, mondta, nem akarok verekedni, csak be kéne kötni a fejedet. Pilóta kutatón nézett a korábbi vélt ellenségére, úgy döntött, hogy a másik nem akarja átverni, leengedte a vascsavar végű fegyverét, biztos, hogy nem akarsz bosszút állni, kérdezte, meg vagytok ti veszve ezzel a bosszúállással, csóválta meg a fejét Egyszemjankó, mindenki ezzel a bosszúállással csesztet, azzal elővette a zsebkendőjét, és átnyújtotta Tengerésznek, aki belemártogatta a hóba, majd a fejére szorította.
A három gyermek békésen bandukolt a tömbházak melletti játszótér felé, pártmunkában rendes gyermekbirodalmat izzadtak ki a vasgyári munkások: a keskeny sávon a Házalakú Csúszda, a Csak Hátrafelé Forgó Körhinta, a Mászórúd, a Fejnélküli Faló és egy alacsony Tornagerenda – behavazva idomtalan vízválasztók. A lépcsőház ajtajában Rabszolga tűnt fel vederrel a kezében, jobb oldalán Villanyszerelő fogózkodik a veder peremébe, belenyúl a moslékba, kenyérdarabokat halászgat. Senki sem látja, Rabszolgában viszont munkálkodik valami, ráreccsen, hagyd békén a moslékot, az isten faszába, ne egyél belőle, megennéd te is kutyakorod-baa, válaszolt orrhangon a kisöcs, nem affektált, születési hiba. A hármasfogattal egyszerre értek a játszótér közepéhez, Tengerész felkapaszkodott a mászórúdra, Pilóta a hóba mártogatta a zsebkendőt, Egyszemjankó kissé lemaradva követte őket, mintha velük is lenne, meg nem is. Rabszolga megállt, letette a vedret, nézte a szótlan gyermekeket. Apja szíjat hasít a hátatokból, ha nem mentek fel ebédelni, szólalt meg végül Rabszolga, és a megszeppent arcokat látva elégedetten indult tovább.
(Az előző részt ld. →http://www.naputonline.hu/2022/01/31/demeter-szilard-keket-kekert-2/)
(Folyt. köv.)
Illusztráció: Kéket kékért (a könyvborító s a szerzői portré [forrás: kmtg.hu] felhasználásával)
Ezek is érdekelhetik!
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/4) →
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/3) →
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/2) →
