Demeter Szilárd: Kéket kékért (2.)
Marika néni
A milícián Egyszemjankót odakötözték a fűtőtesthez, la calorifer, Csürkeláb, a főszekus csak intett az álmos szolgálatosnak, majd a térdeplő fiatalok felé fordult, románul kérdezte, a városi párttitkár fáradtan fordította, szóval akkor mi is történt, én megkérdeztem, magyarázta a kisebbik, hogy egy sörért nem-e szopna le, erre aszonta, hogy csak a hűsítőt szereti, hát akkor azér’, mondtam, kivittük ketten izével, né, intett balra, Kalányos Arabélával, én elölről szoptattam, ő meg hátulról nyomta, mit értesz azalatt, hogy hátulról nyomta, kérdezte a parancsnok, miközben a halántékát dörzsölte, úristen, gondolta, micsoda nevek, Arabéla, így, férfiasítva, hát, baszta, mit, vonta meg a vállát a megszeppent gyerek, látott valaki, kérdezte Csürkeláb, az egész iskola, szólalt meg a cigány is, hogyhogy az egész iskola, hát ilyen zenés-táncos mulatság volt a líceum kantinjában, né, ami szok lenni, zenélt a Megaton, onnan kigyűltek, körbeálltak, és biztattak, mindketten egyszerre magyaráztak, mi az, hogy biztattak, hitetlenkedett a szekustiszt, hát, mindenfélét kiabáltak, adjál neki, jó vagy, ilyeneket, és azután, kérdezte Csürkeláb az anyja mellett némán álldogáló gyengeelméjű lánytól, semmi, mondta az, visszamentem a terembe, hányingerem is volt, mondtam is a barátnőmnek, hogy milyen hányingerem van, de ami igaz, az igaz, ők a frukolát megfizették, pedig őket is mindenki kacagta, fogta bővebbre mintegy felmentésként a beszámolót, akkor meg, elvtársnő, fordult a feldúlt nő felé a szekus, mit keresett a maga lánya a Kicsierdőben, végül is legalább egy kilométer a kantintól, az egész iskola nem kíséri ki ezeket a fiúkat csak ezért. Nem, nem, az a kicsi iskola előtti parkban volt, mert oda a borókafenyőktől nem lehet belátni az útról, azért csináltuk ott, szólt közbe a lány. Elment, hogy felakassza magát, mert ezek meggyalázták, sziszegett az anya, nem, édesanyám, szólalt meg a kislány még egyszer, csak fosnom kellett, és tudtam, hogy otthon nincs víz, vagyis nem lehet lehúzni a budit, tette hozzá Csürkeláb felé fordulva, a két fiú felröhögött, kuss legyen, majd a börtönben röhöghettek, csattant fel a tiszt, maguk most elmehetnek, intett a lány és az anyja felé, fiúk, mondta komolyan, amikor becsukódott az ajtó, a börtönt semmiféleképpen sem úszhatjátok meg, de ha együttműködtök a Szekuritátéval, talán csökkentik a büntetéseteket, tudja mit, állt fel Arabéla, megbilincselt kezét az asztalra téve, inkább megbaszom a maga feleségit, ha a pap majd ráunt, de nem vagyok árulkodós, mire a szekus irtózatos pofont adott neki, a cigányfiú orrából, füléből, szájából kezdett folyni a vér, hiába pofozkodik, ugrott fel a kisebbik is, mindenki tudja, hogy a maga feleségit a lenti pap bassza, ezért van úgy oda, ő is kapott egy pofont. A földön elterült fiúkat visszabilincselték a fűtőtesthez, majd több milicista egyszerre módszeresen verni kezdte mind a hármat.
Csürkeláb valamiért kiszúrta Egyszemjankót, bikacsökkel kezdte ütni. A fiú igyekezett védeni a fejét, behúzta összebilincselt karjai közé, és közben csak arra tudott gondolni, hogy soha nem lehet majd gyermeke. Mert az apja megtanította, hogy amikor természetellenes állapotban van a levegő és nem keveredik, akkor, minthogy a vér megalvad, és erőtlenebbé, illetve sűrűbbé válik, fájdalom ébred. Ezt már sokszor látta, tehát nem is igen gondolt rá, viszont amikor már több milicista verte egyszerre, már szó sem volt a fájdalomról vagy fájdalomérzetről. Csak a leendő gyermekéről. A már eleve nem létező gyermekéről, akinek esélyt sem adnak ezek a rendőrök. Hiszen tudta, ott ment Egyszemjankó fejében az apja hangja, az emberben levő erekkel a következő a helyzet. Két nagy ér van. A hasüregen keresztül húzódnak a hátgerinc mentén, az egyik jobbra, a másik balfelé, mindkettő a megfelelő oldalon levő lábszárba, valamint felfelé a kulcscsont mellett, a torkon át a fejbe. Ezekből erek ágaznak szét szerte az egész testbe, a jobboldaliból jobbfelé, a baloldaliból balra: az utóbbiak közül a két legnagyobb a hátgerinc táján a szívbe fut, másik kettő pedig kissé fentebb, a mellkason keresztül a hónalj alatt a megfelelő oldali kézbe. Az előbbit a lép, az utóbbit a máj erének nevezzük. A fenti kettőből egy másik, finomabb ér-pár is elágazik a gerincvelőn keresztül a herébe. További kettő a felhám alatt a húson keresztül a vesébe ágazik, s ezek a férfiaknál a herében, nőknél a méhben végződnek. A hasüregből jövő erek kezdetben szélesek, majd elkeskenyednek, mígnem elfordulnak a jobboldaliak balra, a baloldaliak jobbra. Ezeket nevezzük sperma-ereknek. Az a vér a legsűrűbb, amelyet a húsos részek szívnak magukba; miután ellenben áthúzódik ezekre a részekre, ritka lesz, meleg és habos. Az élőlényeknek a spermája is légszerű, mondta magában tovább a fiú a leckét, mondta a fejében az apja, és az értelem tevékenységére akkor kerül sor, amikor a levegő a vérrel együtt az egész testet birtokba veszi az ereken keresztül. Ezek meg szétverik az ereit, igyekezett úgy lélegzetet venni, hogy levegő csak az agyába menjen, a gyermek látta az apját, amint a ház előtt ül, és komolyan magyaráz. Sokkal komolyabban, mint amikor a házban vadakat boncoltak, az agy, mondta, a legfontosabb szervünk, mert valahányszor az ember magába szívja a lélegzetet, az először az agyba jut, és így szóródik szét a test fennmaradó részébe, hátrahagyva az agyban a maga legkiemelkedőbb részét, és mindazt, ami benne értelmes és ítélettel bír, ezek meg felnyitják a testét, jajdult a kisfiú, beengedik a levegőt értelem nélkül, legalább az agya maradjon épen, ha már oda a mája, lépe, veséje, heréje, oda a gyermeke, csak az agyát ne, ott hagyjanak neki vért, dörömböltek a vérerek a fejében, és ettől megnyugodott. Hiszen működik. Egyszemjankó elájult.
A kórház elkülönítőjében tért magához. A szolgálatos nővér megkérdezte, hogy érzi magát. A fiú ennél butább kérdést még nem hallott, úgyhogy nem is válaszolt. Az apja mindig azt mondta, a nőstények alakulnak a hideggel találkozva, mert a melegebb közegben hímmel viselős a has, ezért feketék és erősebb tagúak a férfiak és szőrösebbek. Ez a nővér meg határozottan erős tagúnak, feketének és borzasztóan szőrösnek tűnt, idegen húsköpennyel volt beborítva. Ahogyan ránézett, már látta, hogy bár hideggel találkozva alakult, meleg, túl meleg, amolyan dunyhaféle, máris tovább gügyögött, kis árvám, jól elbántak veled, pedig semmi bűnöd sem volt, a doktor elvtárs is megmondta, hogy a bányaorvos elvtárs szívelégtelenségben halt meg, meg a mája sem bírta volna sokáig, igaz, ami igaz, régecskébb is sokat ivott, mielőtt felköltözött volna oda a hegyre veled, szegény árvám, hát hogyan lehetett ott élni, abban a vad világban, biztos beszélni sem tudsz, ne marháskodjon, Rózsika, ez a gyerek ógörögül írt búcsúztatót Pistának, lépett be egy férfi a szoba ajtaján, jó napot, doktor elvtárs, éppen azt magyarázom a gyereknek, hogy ő nem hibás, maga is megmondta, de nem szól semmit, lehet, hogy kuka, na, ebből elég legyen, Rózsika, hagyjon magunkra.
Az orvos a gyermek ágyához lépett, leült a szélére, jól ellátták a bajodat, de szerencsére csak bordatörésed van, amennyire meg tudtam állapítani, egyetlen belső szerved sem ment tönkre, bár ez nem biztos, mert amikor behoztak, nem tudtalak megröntgenezni, nem volt áram, erős kis kölyök vagy, de azt mondd meg nekem, honnan tudtad, hogyan kell feltrancsírozni egy testet, mindezt egy szuszra. Sok vért veszítettem, kérdezte a fiú, az orvos meglepődött, nem, nem olyan sokat, illetve hát megjárja, láttam rosszabbat is, de miért olyan fontos ez, kérdezte. Egyszemjankó egy darabig hallgatott, azon gondolkozott, vajon maradt-e esélye a gyermekének ezek után, lehet-e gyermekem, kérdezte, gyermeked, kérdezte az orvos, gyermeked, eléggé meglepetten nézett Egyszemjankóra, kisfiam, te talán még csak nem is vagy ivarérett, tudod, hogy hány éves vagy? Nem tudom, mondta Egyszemjankó, mi apámmal nem számoltuk az időt, mert kialszik a keletkezés és nincs tudás a pusztulásról. A férfi meghökkent, ja, értem a görögöt, mormolta, szóval miért érdekel a gyermek. Erre a kisfiú megismételte a leckét, ami a verés alatt is a fejében járt, és hát ezért éltem túl, magyarázta, csak az agyamba engedtem levegőt, így megmaradt az értelmem, tudja, a lógoszom, mert egy a bölcs dolog, felfogni az értelmet, amely kormányoz, áthatva mindenen mindent, az orvos meg csak hümmögött, nem tudom, mondta végül, nem tudom, hogy lehet-e még gyermeked, szerintem, véleményem szerint, igen, bár ez később válik majd el, a sejtés nyavalyatörés, replikázott Egyszemjankó az apja replikájával, mire az orvos szomorúan bólintott, felállt, kisfiam, mondta, erre én nem tudok válaszolni. Ez nem is kérdés, mondta a kisgyermek a fal felé fordulva.
Látogatóid jöttek, nyitott be egyik reggel Rózsika néni, maga előtt terelve két öregembert. Ők édesanyád szülei, mutatta be a kisfiúnak, vagyis Feri bácsi a nagytatád, Bözsi néni a nagymamád, mosolygott az apró termetű öregasszonyra, aki hálásan visszamosolygott. Egyszemjankó nagyapja morgott valamit, amit akár köszönésnek is lehetett venni, nagymamája egyből tüsténkedni kezdett, megigazgatta a párnát és a takarót, befőtteket pakolt az ágy mellett álló fiókos asztalkára, szegény kis árvám, mondta, jól ellátták a bajodat, hogy száradna le a keze annak, aki ilyent csinál, nem tehetsz róla, hiszen csak egy gyerek vagy, te nem tehetsz semmiről, ismételgette, mintha magát is győzködnie kellene, persze, hogy nem, lépett be a doki is, csókolom, Bözsi néni, adj’ Isten, Feri bátyám, megmarad-e, fordult feléje az öregember, meg hát, bólintott az orvos, erős kölyök, az öreg horkantott, hogy a fene ette volna meg, és senki nem tudta, hogy a verés miatt dühös-e, vagy azt sajnálja, hogy az unokája életben maradt, Ferenc, villant a szeme a nagymamának, jól van, jól van, legyintett az öreg, azzal beharapta a száját, és kiment a szobából. Azért jó ember, nézett utána Bözsi néni, tudom, lépett az ablakhoz az orvos, Rózsika, kérem, hozzon nekünk valami teát, fordult vissza, mire a nővér duzzogva kiment. Az orvos és az öregasszony hosszasan hallgattak, mindketten el voltak foglalva a gondolataikkal. Most mi lesz, nézett végre egymásra a két felnőtt, jaj, nem tudom, Tónika, szakad meg a szívem, sírta el magát az öregasszony, de az öreg nem engedi, hogy hazavigyem. Amióta megizented, hogy elékerült a gyermek, nem lehet bírni vele, a bányából is hazaküldték szabadságra, mert nem ott járt az esze, ahol kéne. De hát az unokája, kaparászott a zsebében az orvos, ezt mondtam neki én is, bólogatott szaporán az öregasszony, átok ide, átok oda, a mi vérünk. Az átkot levette rólunk a lólábú asszony, amikor apám meggyógyította a nagyobbik földből kinőtt fiút, szólt közbe Egyszemjankó, a nagymamája feléje fordult, könnyein keresztül rámosolygott, tudom, kisfiam, elmondta nekem az az asszony, amikor egyszer találkoztunk a vásárban, de hiába magyarázom nagyapádnak, és arra emlékszel-e, hogy kicsi baba korodban én ringattalak, kérdezte szeretettel, akkora voltál, mint egy kukoricacső, és nem sírtál soha, de soha. S a fiai, kérdezte az orvos, az öregasszony csak legyintett, a nagyobbikkal nem lehet bírni, a kisebbről azt se tudjuk, merre van a nagyvilágban, az is itthagyta a feleségit a gyerökkel, azt mondják az emberek, hogy átszökött a határon, a menyemnek épp elég bajnak a fia. Tudja mit, Bözsi néném, vette ki a kezét a zsebéből az orvos, egyelőre elintézem, hogy vegyék be a bentlakásba, vakációig ott ellesz valahogy, addig Feri bátyám is megbékél. Az átok pedig marhaság, legyintett, azért, mert az apja megbolondult, még nem kell nekünk is megbolondulni, pedig Pista tanult embert volt, mondott óvatosan ellent az öregasszony, tanult embereknek is mehet el az esze, mordult fel az orvos, a lényeg a lényeg, hogy a gyerek akkor bentlakásba megy, maga meg valahogy vegye rá Feri bátyámat, hogy fogadja vissza. Ha leszoktatta a szivarról, akkor ez is menni fog Bözsi nénémnek, oldotta a hangulatot az orvos, ne is mondjad, Tónika, azt tedd ki, hogy rajtakaptam, amint a csűr megett titokban szípja azt az istenverte Kárpácit, nevette el magát az öregasszony is, utoljára a lánya elől bujkált, homályosodott el a tekintete, nagyon szerette édesanyádat, fordult vissza az unokájához, ez lehet igazándiból a baja, hogy eszibe juttatod. Egyszemjankó fáradtan lehunyta a szemét, nem emlékszem édesanyámra, szólalt meg végül, és arra sem, hogy maga ringatott volna. Erre a végszóra érkezett vissza Rózsi nővér a teával, a nagyapa kísérte, erős dohányszagot árasztva, aszongya Jankó is, hogy levette róluk az átkot a lólábú asszony, látod-e, hogy nem hazudott, győzködte a felesége, az lehet, bólintott az öreg, és az is lehet, hogy a hegyen meg is védte őket, de visszavinni a völgybe, ahol kimondták rá, az szerintem istenkísértés, a szűzmáriáját annak a makacs fejednek, emelte fel a hangját Egyszemjankó nagymamája, babonás vén bolond, ami vagy, az az istenkísértés, hogy hiszel mindenféle bűbájban, megver érte a Jóisten, tudom, amit tudok, vakkantotta az öreg, azzal hátrafordult, és távoztában becsapta az ajtót. Azt hiszem, jobb lesz, ha nálam, a kisházban isszuk meg a teát, terelgette ki az asszonyokat az orvos, a gyereknek is pihennie kell, és legalább maguk is ott lesznek, amikor felhívom a Néptanácsot.
Az orvos tényleg elintézte Egyszemjankó bentlakási helyét, és ugyancsak ő kísérte el az iskolai beíratásra is. Egyszemjankó írni, olvasni, számolni tudott, tehát az alsósok között nem volt mit keresnie. Ezt az igazgató elvtárs döntötte el, aki, miután fogadta és kikérdezte, felforgató elemnek könyvelte el. Pedig Egyszemjankó semmi rosszat nem mondott neki, csak az apja szólalt meg a fejében, amikor az igazgató a sokoldalúan fejlett szocialista embertípusról beszélt a titkárnője előtt, nézze, Marika, mondta fel-alá járkálva az irodában, íme, mit nem tesz az emberrel a gőgös individualizmus. Itt van ez a gyerek, mutatott Egyszemjankóra, a nevelőapja, hangsúlyozta, miután bűnös kapcsolatokban élte ki világát, Marika kuncogott, ez nem tréfa, elvtársnő, szigorodott az igazgató, mennyit költött rá az állam, míg kitaníttatta, és mégis, bizonyos burzsoá ideológiákkal fertőzte meg az agyát. Emlékszik, Marika, mennyire tehetséges ember volt, kérdezte, Marika megszeppenve bólintott, de hát aki nem képes teljes egészében alávetni magát pártunk célkitűzéseinek, az indéundé, csücsörített, szembekerül az életünk jobbátételén munkálkodó párttitkár elvtárssal. És ő könyörtelenül lesújt pártunk ellenségeire, öklözött a levegőbe, kö-nyörr-te-le-nül. És nem elég, hogy önmagát pusztította, még ezt a gyereket is, borzalmas, el-lop-ta, és felvitte magával a hegyekbe. Tűrr-he-tet-len! És engedték őket ott élni! Mert nem elég, ha valaki ellene beszél a Rendnek, nem, ha magasabb pártfogói vannak, s tudja, Marika, én tudom is, hogy ki védi a megyénél, ezt csak bizalmasan súgom, és tudja meg, már ő sem olyan nagy legény, ha-ha-ha, előbb-utóbb lesújt rá az igazság acélökle, tehát nem elég, hogy pártunk és népünk ellenségei a köz vagyonában szabadon garázdálkodhatnak, hanem törekvő ifjúságunkat is megrontják. Mondd, fiam, fordult hirtelen a gyerek felé, hiszel te Istenben? Egyszemjankó megvonta a vállát, ha a lónak, ökörnek, oroszlánnak keze volna, s festeni tudna kezük, mondta tagoltan, mondta az apja a fejében, s vele azt tennék, mit az ember, akkor a ló is a lóra, ökör meg ökörre hasonlón mintázná meg az isteneket, testük meg olyannak alkotná, amilyen formát épp önmaga hordoz. Ezért hát, folytatta az apja a fejében, folytatta Egyszemjankó, egy isten, ki az isteni s emberi nem legerősbje, ám a halandóknak formára sem, észre sem mása. Szent Isten, csapta össze a kezét Marika, ez a gyerek szaval. Nem szaval, elvtársnő, csapott az asztalra az igazgató, ez nem vers, ez egyenesen fölháborító klerikális burzsoá propaganda, nem vers! Nem is mondtam, hogy az lenne, jegyezte meg Egyszemjankó, apám szokta mondani. Ő pedig nem szerette a papokat.
Nem érdekel, hogy kit szeretett, kit nem, csapott az asztalra az igazgató elvtárs, teszünk róla, kisfiam, hogy kineveljük belőled az effajta polgári csökevényeket! A tudományos ateizmus nem tűr meg sem lóistent, sem ököristent, és ne fogdossa azt a kis keresztet olyan rémülten, elvtársnő, mert elkobzom, nekünk csak egy istenünk van, folytatta, Ő, halkult el hirtelen, aki a mi szeretett apánk, hajtotta meg tisztelettel a fejét, aki, látod, és itt megfogta a gyerek nyakát, a fejét egészen közel húzta az íróasztalán álló, bekeretezett fényképhez, Ő az, mondd utánam, Ő a mi szeretett apánk, hát, Egyszemjankó mondta, mi mást tehetett volna, Ő a mi szeretett apánk, első az egyenlők között, a kisfiú elismételte, első az egyenlők között, és ha mást is hallok tőled, hát beleverem az orrod ebbe a képbe akár százszor is. Nekem itt nem lesz agitáció, megértetted, kérdezte egy picit lecsillapodva. Buta ember minden szóra magán kívül van, ezt is sokszor hallotta az apjától Egyszemjankó, de hangosan kimondani nem merte, mert nagydarab ember volt az igazgató elvtárs, és izzadt is, nem szerette a szagát, igyekezett elhúzódni tőle. Látja, megijesztette, mondta Marika, úgy is kell, féljen ez a bagázs, mert az igazság vasökle lesújt az árulókra, huppant bele a foteljébe az igazgató, most elmehetsz, és ne halljak rólad semmi rosszat, viseld jól magad, és akkor a munkásosztály megbecsült tagja lehetsz. Sipirc az osztályodba, Marika, mutassa meg neki a VIII. C-t, oda való. Kifele menet Egyszemjankó még hallotta, ahogy a szomszéd szobából benyit a doktor elvtárs, isten szerelmére, te Csaba, hisz még csak egy gyerek, mondta, fészkében kell elpusztítani a viperafajzatot, az ilyen felforgató elemeket, átkozott fattya, pihegte az igazgató elvtárs.
Nem kell félned, ölelte át a kisfiút a titkárnő a folyosón, fiatal volt, jó szagú, az ő szagát Egyszemjankó egyből megszerette, odabújt hozzá, Marika ezen egy kissé meglepődött, de jóleshetett neki, szorosabban megölelte, jó ember az igazgató elvtárs, mintha magát akarta volna győzködni, de neki is sok nyomja a vállát, hetente meg kell küzdenie a megyei tanfelügyelőségen, hogy hagyják békén az iskolát. Miért, kérdezte Egyszemjankó, mi a baj ezzel az iskolával, tudod, az a baj, nézett körül összeesküvő módjára, hogy nem tudunk rendes román osztályokat beindítani, mert ezek az emberek nem akarják román osztályba íratni a gyermekeket, és ez fekete pont a megyénél. A tévétoronynál a kiskatonák is románok, bólogatott Egyszemjankó, egy mukkot nem tudnak magyarul, a földből kinőtt fiúk viszont románul nem tudnak, és nagyon vicces, amikor mindenfélét kiabálnak egymásnak, ha a fiúkat arra eszi a fene, az egész hegy zeng. Hallgass már, mondta inkább szomorúan, mintsem mérgesen Marika, itt a falnak is füle van. Ezen Egyszemjankó elnevette magát, az jutott eszébe, hogy ha a levegő hasonló alakú testekké töredezvén tovagördül a hang töredékeivel, elég vastagak lehetnek a falfület rejtő falak. A falfül szó Marika néninek is tetszett, ő is elkacagta magát, falfül, fülfal, a fülfal felfal, kacarászta. Majdnem úgy hangzott, mint az apja szóma szémája, gondolta a fiú, akkor itt inkább ennek van értelme.
(Az előző részt ld. →http://www.naputonline.hu/2022/01/28/demeter-szilard-keket-kekert-1/)
(Folyt. köv.)
Illusztráció: Kéket kékért (a könyvborító s a szerzői portré [forrás: kmtg.hu] felhasználásával)
Ezek is érdekelhetik!
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/4) →
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/3) →
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/2) →
