Komáromi Gabriella: Pillanatfelvételek
Totya
Totya a hajléktalanunk. Sokáig szerettük volna hinni, hogy a maga nemében egyke nálunk. Akkor is így voltunk vele, amikor, már régesrég nem volt az. Köztudottan létezett hajléktalanszálló és kalyibák a Zaranyi-erdőben, azoknak, akik valakihez, valamihez ragaszkodtak: asszonyhoz, cicához, kutyához. Vagy egyszerűen a lapos üvegükhöz. Szóval szabadabb lelkek voltak a szokásosnál.
Totyának nem hajléka, hanem tere volt. Reggeltől estig ott lézengett a közeli bevásárlóközpont kicsi térségében, övé volt a kirakatok előtti járda, a parkoló autók közötti szigetek, néha leheveredett egy padra, de ritkán tette. Titok, hogy hol töltötte az éjszakát. Negyven és ötven között járt. Átlagos volt mindenben és mindene. Nem járt rongyokban, és nem volt fülig maszatos. Csak topis. De nagyon. Néha valahol borotválkozni is szokott. A haját is le-levágta. Arca, keze, lába volt, de a sorsát elvesztette. A valódi nevét se tudta senki. Egyszer olyasfélét hallottam, hogy Imrének hívják, hogy sírköves volt, hogy volt három felesége, három gyereke, sőt egy Wartburgja is. Mondták, hogy magán kívül nem okol senkit semmiért. Vagy igaz vagy nem, akár dicsekedhetett is. Mindenesetre volt valamiféle tartása. Érjük be azzal, hogy Totya az Totya volt. Csak ennyi biztos. Mintha nem lett volna mögötte élet, csak reggeltől estig tartó napjai voltak. Hogy mivel teltek? Tette a semmit, s közben leste, hogy tehessen valamit. Ácsorgott a kínai üzlet kirakata előtt. De nem a próbababákat tartotta szemmel, hanem a kirakatüvegben a taxikat. Ha valaki nagy cekkerekkel feléjük haladt, máris ott volt, hogy segít. Ezért mindenki hálás volt, és Totya kapott is a markába valamit. Ahogy „gazdagodott”, egyre inkább maga volt a borpárlat. De még ez se rontott azon, hogy Totyát kedvelték.
Ahogy a tér macskáját is. A fekete kandúr reggeltől estig a zöldséges fiú standja mellett üldögélt. Egy-egy jótét lélek, ha betért a zöldséges melletti éjjel-nappaliba, hozott neki valamit. A cica nem volt válogatós. Nem tudta, mi a Whiskas, a Felix fantasticnak hírét se hallotta, ellenben imádta a Luisát, amire egy igazi ínyenc macska éhesen se vetemedik rá, mert rátartibb annál. A kandúr hízott, se széle, se hossza. Nincs az az egér, akinek tartani kellett volna tőle. Mozdulni se volt kedve. Még Totyától is kapott néha ezt-azt. – Miért hagyja, hogy halálra etessék! – mondtam a zöldségesnek, pedig tőlem is kapott néha valamit. Mérget vettem volna rá, hogy a macska az övé. Hevesen tiltakozott. Dehogy is az enyém.
Hajléktalan? – kérdeztem. A szomszéd tízemeletes földszintjén lakik, neki se való az a ház. Gazdája van, hálóhelye. De reggel felkerekedik, és így keresi meg a kenyerét. Nyávogni se nyávog, kérés nélkül is kap valamit. Nevet is kapott. Döncinek kezdtük hívni, ő pedig elkezdett a térhez tartozni.
Egyszer csak bejárta a hír a környéket: meghalt Totya, a hajléktalanunk. A tér végén hatalmas tölgy áll. Az egyik virágüzlet tulajdonosa rajzszöggel csomagoló papíron kiszögelt egy gyászjelentést. A fa alá letett egy mécsest. Az emberek ácsorogtak egy ideig, aztán rájöttek, mi a teendő, s hogy milyen jó egy pillanatra jónak lenni, ráadásul szinte nem kerül semmibe. Szép és nagy ötlet volt. Három virágüzlet is van a környéken, ripsz-ropsz felvásároltak mindenféle mécsest, gyertyát, ami mindenszentekről megmaradt. Fényárban úszott a tér. Ez volt Totya temetése.
Néhány nap múlva valaki megkérdezte a zöldségest: Hova lett Dönci? Napok óta nem láttam. Hoztam neki valamit. Hát elment Totya után – hangzott a válasz. Hát ilyen hamar múlik a világ dicsősége, mire eljött a tavasz, egyikükre se emlékeztek. Csak egy rajzszög maradt az elázott gyászjelentésből a tölgy derekán. De ettől még Totya is, Dönci is éltek egyszer. És egy pillanatra miattuk mindenki jó volt. Nemcsak halhatatlanság van. Pillanat is.
Citromfagylalt
Ibolyának hívták. Sokáig csak szép virágnevét tudtam. Anyánkkal egy nyáron át éltek szomorú szomszédságban a kórteremben, aztán Ibolya egyszer csak meghalt. Sötét hajú, sötét szemű, átlátszóan sovány teremtés volt. Jaj, de szép lehetett valaha, gondoltam gyakran. Tudtam, mondták is, ez már a rák végstádiuma. Eleinte félénken néztem rá, mintha nem illene. Azután elkezdtem figyelni, szeretni, csodálni. Hogy is lehet ezt ennyi méltósággal elviselni?
Eleinte olvasott, aztán rejtvényt fejtett naphosszat. Kétnaponta láttam ugyanabban a pózban. Nem fáradt bele. Nagy ritkán meglátogatta egy barátnő. Tiszta ruhát hozott, néhány finomságot, jó szót. Rajta kívül senki nem fordult meg nála. Élőben legalábbis.
Az éjjeliszekrénye tele volt fotóval. Bájos lánykák, csinos fiúk. Némelyik hasonlított rá. Alig fértek el. Az unokák nem hordtak már matrózt, de a fotók tablóképeknek látszottak. Hogy hogy s nem, egyszer csak kért egy pohár vizet. Rekkenő meleg volt azon a nyáron, az ápolási osztályon meg nincs még klíma. Én segítettem, ő megköszönte. De a dolog nem maradt ennyiben. Megdicsérhettem a fotókat, ő meg mesélhetett. Igen, érettségi képek. Már egyetemisták. Egyikük külföldön tanul, ösztöndíjas, a többi is sikeres, ki ebben, ki abban. Másoktól hallottam, Ibolya régóta egyedül él. A férje elhagyta, a barátait elriasztotta a szenvedés. Egyszer megkérdeztem tőle, fagylaltot hozhatok-e ebben a hőségben. Citromfagylaltot, mondta gyerekes örömmel. Ahányszor mentem, vittem neki. A citromfagylalt azóta is Ibolyát jelenti.
Egyik nap arra érkeztem, hogy meredtem bámul egy jelenetet. A szemközti ágyon egy majdnem kilencvenöt éves beteg feküdt. Ilyen hervadásában is szép öregasszonyt sose láttam még. Senkinek sem volt néni: mindenkinek Apollónia, Apolka, Pólika. A nevét is szerettük. Nemsokára megünnepeljük a születésnapját, mondták a nővérek. Egész nap bolyongott, a kleptomániája a szórakozása volt, meg másoké. Játék. Amit napközben elemelt, másnapra visszalopták a nővérek. Biztos, hogy soha életében, egyetlen fillért se vett el senkitől. De a játék egyszer csak véget ért. Némán feküdt, a szeme csukva volt, a lelke útra indult. Körülötte ott állt a nagycsalád. Törődtek vele eddig is. Az egyik színész unoka így könyörgött:” Főnixmadaram, nézz ránk még egyszer! Kérlek, tedd meg!” Így is lehet búcsúzni, gondoltam – és talán Ibolya is. Lehet, hogy mélyen irigyeltük, s már nem csak a nevéért.
Akkortájt az éjjeliszekrényről elkezdtek fogyni a fotók, ám nem maradt üresen. Két cica képe került elő valahonnan. Az egyik fotón valószínűleg Ibolya keze látszott, ahogy a kocsija kormányán pihen. Jobbról egy cirmos, balról egy kormos hajtja a kormányra a fejét. Talán még dorombolnak is.
Amióta meghalt, soha többet nem jutott eszembe, hogy citromfagylaltot vegyek. De a cirmos cicám olyan, mint az övé, simogatom helyette.
Altató
Oltakozunk. Helyén való, mégsem tudom megszokni a szót. De az megnyugtató, hogy hosszú a sor. Mindenki maszkban, sehol egy hangos szó, sehol egy türelmetlen gesztus. A kórház bejárata előtti oltópontnál vagyok. Mindenféle ácsorgók között. Ki taxira vár, ki regisztrációra, kik egymásra, oltásra, no meg arra, aki éppen oltakozik. Nézelődöm. A sokféle ember együtt, egy helyen valahogy mindig vonzza a szemem. Ilyenkor átlépem életköröm határait másféle világokba. Ez sose sikerül annyira, mint a kórházban, ahova mostanában mintha hazajárnék.
Rátéved a szemem egy babakocsira. Hát már ez is divatcikk, gondolom. De még mennyire! Amiben engem tologatott anyám, azt már antiknak hívják. Fehér volt, steppelt vízhatlan vászonnal borítva, apró ablakokkal, hogy kilásson a baba, és kicsi kerekeken lehetett tologatni. Mintha egy gyermekágy vagy bölcső kelt volna útra. A játékbabámat is ilyenben toltam, amikor a babakocsit már valamelyik kisebb testvérem bitorolta. – Aztán jött a retró. A 60-as években még megcsodáltunk egyet a Fő utcán. Híressé lett építészünk kisfiáé volt. Mi tagadás furcsa jószágnak tűnt. Hatalmas kerekeken egy mózeskosár. Múló divat, gondoltuk. Tévedtünk. De még mekkorát! Amikor a 18.században feltalálták a babakocsit, óriási kereke volt. De azt a kisbabát ott a retróban sose felejtem el. A 70-es évek derekán Sütő András drámájában Kolhaas Mihály kisfiaként láttam a Csiky Gergely színpadán. Hallottam, hogy nagykamaszként meghalt, az is lehet, hogy meggyilkolták.
És most itt van az oltakozókra várva ez a babakocsi. Mindent tud, amit akartok. Egyetlen mozdulattal átalakítható másfélévé. És van mindene: lábzsákja, esővédője, napernyője, bevásárló kocsija s ami csak elfér rajta, benne. Persze a babán kívül. Fiatal cigányfiú tologatja. Biztosan nincs még húsz, gondolom. Oltakozik az anyja, rábízta a kisöccsét. De mintha nem testvéri gonddal lenne a pici iránt. Tologatja, ringatja, takargatja, előkapja a cumisüveget, ha sír. S nagyon gyakorlottan teszi mindezt. Gyönyörködik is a piciben. Meglesem én is. Kislány, csupa rózsaszínben. Barna hajú, bűbáj kisbaba. Lassan rádöbbenek, ez a fiatal fiú az apa. De mennyire, hogy az! Minden mozdulata elárulja. Gyerekapa, mondogatom, ilyen lehet az anya is. Két gyerek felnőttszerepben. A kicsi egyre türelmetlenebb, én meg egyre kíváncsibb leszek. Közelebb lépek. A pici fel-felsír, az ifjú apa mindent megtesz, hogy vigasztalja. Cirógatja, ringatja, végül dünnyögni, dúdolni, énekelni kezd az anyanyelvén. A cigány altatók improvizációk, azt, hogy anya mindjárt jön, megígérheti. Én meg mintha Lakatos Mónika hangját hallanám valahonnan: Mátyilem mé mámo…, olyan szép a pillanat. És olyan szokatlan.
Illusztráció: “Pillanatfelvételek” (fh. A. Warhol)
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
