Demeter Szilárd: Kéket kékért (1.)
***
De ha veszedelem történik: akkor életért életet adj.
Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért;
Égetést égetésért, sebet sebért, kéket kékért.
Mózes II. könyve 21. fejezet, 23-25.
(Károli Gáspár fordítása)
A bolond doki
Először és utoljára azon a télen láttak sarki fényeket a Hargita lábánál élő székelyek. Eleve gyanús télnek indult, már szeptemberben leesett az első hó, meg is maradt, hogy a nyavalya törné ki az ilyen időjárást, morogtak. Erre még ez is. Fent, a faluban nem okozott nagyobb riadalmat a jelenség, megver az Isten, mondták aránylag nyugodtan az asszonyok, mert egy feszt isztok, tette hozzá a zsémbesebbje, a címzettek meg ott álltak pálinkás üveggel a kezükben az udvaron, hát nem tagadhatták. Pár kilométerrel arrébb, lent a városnak csúfolt tömbháztelepen viszont hisztisebb népek laktak, Máris néni adta meg az alaphangot, lepedőt terített a fejére, jön a világvége, az igazak a mennybe mennek, ti meg a pokolra, szegezte a mutatóujját a belső Eminescu utca öblében összegyűlt tömbházlakókra. Máris néninek nemigen volt hitele, neki havi rendszerességgel megjött a világvége, olyankor indult is neki lepedővel a fején a Kicsierdőnek mennybe menni. Csonti bá mondta ki először, hogy sarki fény, Bubi vitatta, Csonti bá biológiát tanított, Bubi zenét, a mellettük reszkető zilált frizurájú fizikatanárnőt viszont nem érdekelte a kérdés, mert már megint eltűntek az átok kölkei, hova a fenébe mehettek éjnek idején, dohogott a férjének, a férjét viszont még az átok kölkök sem érdekelték, cidrizett a pizsamára felkapott nagykabát alatt, adj egy cigit, mondta a mellette álló szomszédjának, Dzsesszpalibának, szűrőnélküli Kárpácim van, kaparászott a zsebében Dzsesszpalibá, tegnap elfogyott a lapos Marosestim, a Tutundzseriába meg két hete nem hoztak új szállítmányt. A Kárpáci is jó, ha szentgyörgyi, bólintott a fizikatanárnő férje, nekem van BT-m, de otthon felejtettem ebben a nagy világvégében, Dzsesszpalibá erre nem mondott semmit, mert inkább ne firtassa az ember, ha valaki a vasgyár könyvelőjeként BT-t szív.
Ott szorongott a fél negyed az Alimentára előtt, a farkasszemet néző épületek közötti szűk látótér a felnőtteknek bőven sok volt a világvégéhez, a gyermekek viszont inkább kirohantak a városszéli földekre. A több kilométer hosszú, de keskeny települést jó tempóban tíz perc alatt át lehetett szaladni keresztbe, a városmagtól induló Kazi, Pufarin és Orrbelefütty még csak meg sem lihegősödtek, jóval a többiek előtt kiértek, térdig érő hóban némán bámulták az eget. Orrbelefütty lefeküdt a hóba, széles sávban hengergőzött, nem ezt akartam, bocsássatok meg, rikoltozta, a debil unokatestvéredre már megint rájött a bolondóra, bökte oldalba Kazi Pufarint, csodálod, kapta vissza a tekintetét az égre Pufarin, mondjuk, eleve nem fix, ha lent vagyunk telepi mamáéknál, mást se csinálunk, csak megyünk utána, nehogy kárt tegyen magában, legyintett a vakációs emlékekre, de ekkor már megérkezett a többi gyermek is. A külső és belső Eminescu bandái békésen bámulták a különös fényeket, hogy be lehetnek szarva a katonák a tévétoronynál, vigyorodott el Sofőr, mire a gyerekek mintegy parancsszóra a látóhatár szélén sötétlő hegycsúcs felé néztek. Kazi ismét oldalba bökte Pufarint, terhelt egy família vagytok, csoda, hogy te normális maradtál, már amennyire, vihogott, és mindenki tudta, hogy Pufarin másik unokatestvérére gondol, aki a bolond dokival a hegyen él a földből kinőtt fiúk szomszédságában. Pufarin kényszeredett mosolyra húzta a száját, azért onnan szép lehet ez a látvány, mondta, mire a gyerekhad elcsendesedett, és csak nézték az eget.
Félszemű Dzsó, a Gitárkirály is felébredt a városszéli lepusztult lakásukban, mert Máris néni háttal az égi tüneménynek elindult a Kicsierdőbe. A város hülyéi, Rabszolgáék kísérték, így tartották számon az öt testvért, közülük Tengerész valahonnan szerzett egy lyukas bilit, azt ütögette ritmusosan, Pilóta trombitát imitált, Rabszolga pedig legkisebb öccsével, Villanyszerelővel kórusban vonított. Így vonultak ki az Eminescuból, majd végig a József Attila utcán, elég nagy zajt csaptak ahhoz, hogy a peremvidéknek számító cigányblokkok kevésbé türelmes páriái elküldjék őket az anyjukba. Félszemű Dzsó, a Gitárkirály is a fura menet után kiabált, feltekerte a kapcát, belelépett a gumicsizmájába, majd kiment és leült a tömbház bejárata előtti padra, rágyújtott, és azon merengett, hogy ha tényleg eljött a világvége, akkor az elég baj, mert úgy fog meghalni, hogy még életében nem volt saját hangszere, ez azért kibaszás a sorstól, mondta magának, majd kiegyenesítette a derekát, és göthös mellkasát kidüllesztve mereven az égre szegezte a tekintetét. Úgy ült ott, mint az utolsó mohikán, és úgy is érezte magát.
A különös fényjátékot nézte Pufarin unokatestvére, Egyszemjankó is a hegyen, valahogyan illőnek érezte, mintha végső búcsú gyanánt így tisztelegnének apja előtt az istenek. Egyszemjankó fáradt volt, sáros, véres, jólesett kicsit megpihenni, nézni az égre, és arra gondolni, hogy hát valahogy így kell meghalni, isteni tűzijáték közepette.
*
A földből kinőtt emberek háza táján sohasem egyenesedik fel a fű, mondta a néptanács elnöke másnap, kezében az út döccenőinek ritmusára himbálózó pálinkásüveg látványa betöltötte a belső visszapillantó tükröt, a sofőr mellett ülő elvtárs inkább nem is nézett oda, kétségbeesetten bámult előre. Nem ám, apjuk kínjában körbecsúszta hason a házat, míg magját a földbe tudta ereszteni, aztán medvebőr alatt erjedtek a gyerekek, emlékezett a néptanácselnök, mint ki szemtanúja volt az eseményeknek, pedig nyilvánvalóan hazudott, azt még a megyei párttitkár is hallotta, hogy lólábú asszony gyermekei a földből kinőtt fiúk.
Erőt, egészséget, húzta meg szilvapálinkáját az elnök, nem kérne maga is egy keveset, igyon, no, biztatta felettesét, nem, borzadt az össze, méreg, méreg az esze tokját, a néptanácselnök sértődötten visszahúzódott a sarokba, maguk ott a megyénél azt sem tudják, mi a jó, hát akkor fázzon, többet egy szót sem szólt, hiába kérdezte a sofőr, merre menjen, a méteres hó miatt alig tudta megkülönböztetni az utat a patakmedertől. A titkár szorosabbra vonta maga körül a bundát, fagyos leheletéből átkokat formált, az éjszaka se hagyták aludni, mert sarki fényt láttak a Hargita fölött, mintha tehetett volna bármit ellene, te jószagú Úristen, aztán hajnalban a telefon, hogy ajándék medvebocs kell a legfelsőbb lénynek, ilyen marhaság miatt didereg ezen az isten háta mögötti helyen, ahol felhőkön tapodnak a pásztorok, és a fenyvesekből reccsenve szakad ki a rettenet. És ahová soha többé nem akart jönni, de elszakadni se tudott innen, vajon az öreg hogy van, gondolkodott egy sort az apján, a doki biztosan rendezi, ahogy tudja, mert lehet, hogy bolond, de becsületes, olyan fajta.
Éles kanyar után csöppnyi tisztáson farolt az ARO, megérkeztünk, mondta a sofőr, aggódva vizsgálta az ablakokat, kibírják-e az őrjöngő juhászkutyák ostromát. Ezek a medvét úgy megfogják, mint a fene, büszkélkedett a tanácselnök, de kiszállni az autóból ő sem mert, most mi lesz, csavarodott derékból a titkár, mi lenne, valaki csak itthon van, válaszolta az elnök, s ha nem, megvárjuk, míg hazaérkeznek, mert ezek a dögök elevenen széttépnek. A kutyaúristenit, riadt fel a sofőr, alig kétlépésnyire tőle valami vagy valaki emelkedett ki a hó alól, az idősebbik fiú, nyugtatta a tanácselnök, majdnem rámentem, bassza meg, mérgelődött a sofőr, és nézte, amint a földből kinőtt fiú lerázza magáról a havat, közelebb lép, véreres szemeivel bebámul az ablakon, csak mikor a néptanácselnök bátortalanul odaintett a pálinkásüveggel, melegedett emberibbé a fiú tekintete, mindenesetre most másképp látott, mintegy visszaemlékezett, morogva csendesítette kutyáit, a titkár kényelmetlenül fészkelődve nézte, ahogyan a fekvő testmelegétől felolvadt helyen fonnyadt sárga fűcsomók között víz szivárog. Szálljon ki, Lajos bátyám, a földből kinőtt fiú nehezen formálta a szavakat, majd elvette az üveget, egy hajtásra kiitta, megrázkódott, van-e még, kérdezte, van hát, a tanácselnök egy műanyag palackot húzott elő a tarisznyájából, hát ez meg mi a franc, ilyen külföldi izé, né, hogyismongyák neki, flakony, mondta az elnök, neked adom, ha kell. Azok meg mifélék, intett az autó felé a fiú. Medvebocs kéne nekik, megfizetik, medvebocs, hümmögött a fiú, a ház felé indult, hát valami egyévesek vannak ide egy órányira, valamelyik nap láttam az anyjukat, kijárt, valamiért ezen a télen nyugtalanok a vadak, szóval bocsot éppenséggel lehet szerezni, de meg kell várjuk az öcsémet, mert egyedül nem bírok az anyamedvével. Hallom, beteg az apátok, szaporázott mellette a tanácselnök, elmaradni félt, az, hogy dögölne meg immár, csak nyűgnek van, semmit se csinál. Öcséd hol van, kérdezte az elnök, már megint elhívta valahová az a semmiházi Kagur, morogta a földből kinőtt fiú, oszt’ még benéz a bálba is, asszony kéne ide, az öreg helyett főzni. Miért nem szállnak ki, visszafordulva kiáltott az autó felé, azok ketten bent a kutyáktól félnek, mondta az elnök, városiak, beszariak, jó, mondta a fiú, majd bejönnek, ha nagyon akarnak. Üljön le, állította fel a durva fenyőfaasztalt, kicsit mulattam én is az éjszaka, megbolondítottak a fények, maga látta-e, láttam, morogta a tanácselnök, a halálomra ivott, nyögött fel a sarokból az apja, adj’ Isten, Lajos, én megdöglöm, ideje, fortyant fel a fia, na, na, csendesített az elnök, fogadj’ Isten, Bandi, hát mi a bajod, mikor ősszel lejárt a faluba, nem kapott 42-es gumicsizmát, és mezítláb kellett kaszálnia, megfázott, meg vén is, válaszolt apja helyett a fiú, ti miért nem hoztatok neki, ha már bálokba jártok, neki kell, járjon utána, vette el a tanácselnök tarisznyáját, szalonnát, hagymát pakolt ki belőle, enni kezdett.
A titkár is kiszállt az autóból, a sofőr fedezéke alatt óvatoskodott a ház felé, a kutyák ügyet sem vetettek rájuk, nézze, sofőrje lábával kaparta félre a havat egy kisebb halmocskáról, mit nézzek, üvegtörmelék, idegeskedett a titkár, ezek kékszeszt isznak, címkés üvegdarabot húzott közelebb a sofőr, mit, kékszeszt, ismételte türelmesen amaz, jókedvre derítette a felfedezése, ezek nem is emberek, vihogott, és a másik kezébe vette át a hátizsákot. Na, mi van, kikecmeregtek, kérdezte a fiú, mit hoztak. Konzervet, pálinkát, ilyesmiket, a sofőr az asztalra borította a zsák tartalmát, jó napot, köszönt a titkár, az öregnek is bemutatkozott, hogy van, kérdezte, az jól, válaszolt ismét apja helyett a földből kinőtt fiú, már vizet se kér.
Van-e szivarjuk, böffentett az evés végeztével a fiú, csak vegyen nyugodtan, a titkár tele csomag Kentet tett az asztalra, a fiú leharapta a szűrőt, kiköpte, rágyújtott, szóval medvebocs kéne, nézett a titkárra, az, megfizetem, jó, bólintott a fiú, meg kell várjuk az öcsémet, addig igyanak. Nem lehetne begyújtani, kérdezte a titkár, minek azt, tápászkodott fel a házigazda, hatalmas termete szinte teljesen betöltötte a teret, jön az öcsém, pillantott ki az ablakon, asszony is van vele, dörmögött elégedetten. Öccse ugyanolyan magas, mint ő, csak a szakálla rövidebb valamivel, rosszkedvű, asszonyát belódította az egyik sarokba. Medvebocs kell nekik, intett fejével a nagyobb, megittad az összes pálinkát, rontott neki az öcs, van még, ezek hoztak pár üveggel, gyere, menjünk.
Fejszét ragadtak, kifordultak a házból. A nagyobbik fiú vitte a pálinkát is, ezt nézd meg, külföldi üveg, nyújtotta hátra a palackot, és ebben mi a jó, lapogatta öccse, nem törik el, ha földhöz vágod, tiszta bolondok azok a külföldiek, válaszolta a kisebbik, ivott, hát az asszony, lassított a báty, váll váll mellett haladtak szűk erdei ösvényeken, hát, bementem a bálba, verekedés után nézem ezt a lányt, hogy néz-e, hát néz, no, odamegyek, kérdem, ejszen szeretsz, ühüm, mondja. Kapom, kiviszem a csűrbe, kezdem matatni, s egyszer nézem, hát szopik. Na, mondom, te leszel a feleségem. S az apja, testvére nagyon élvezte a történetet, az apjának vittem egy üveg köményest, megittuk, csak annyit mondott aztán, hogy templomba’ ne házasodjunk, miért ne, lepődött meg a társa, merthogy összeveszett a papokkal, mikor a feleségét nem akarták eltemetni, mi a fenéért nem akarták, mert felakasztotta magát, s aszongya, a papok akasztott embert nem engednek be a temetőbe. S akkor mit csinált vele, kérdezte a nagyobb, mi mást, bevetette a disznóknak, azok megették, felnevetnek, a disznóknak, hitetlenkedett a nagyobb, azoknak hát, az istenit, röhögött fel ismét a nagyobb, a disznóknak.
Sziklás hegyoldalon másztak, disznó, disznó, üvöltöttek át egymásnak. A barlang szája előtt megcsendesedtek. Bent van a nőstény, szimmantott az öcs, bent hát, igazolta a másik is, na, én bemegyek, kicsalom az anyát, s te itt a bejáratnál elbújva fejbe vered, jó, fogadta el a tervet a másik, miért nem hoztuk inkább a kutyákat, minek, hogy aztán két hétig ne kerüljenek elő, legyintett az idősebb befelé indulva. Ej, komám, te félsz, fordult hátra, fél a nyavalya, miből gondolod, háborodott fel a másik, reszket az árnyékod, öcsém, ne mind járjon annyit a szád, inkább hallgass, szólt vissza a leselkedő, híjnye, a szentségit, ez már itt van, üvöltött fel a csali, rohant kifelé, ahogy csak bírt, üssed, üssed, kiabált, ütöm no, csak legyen mit, a kisebbik földből kinőtt fiú a fejsze fokával odacsapott a medvének, a báty is megfordult, ketten csépelték, vágták a saját vérétől megvakult állatot. Megdöglött-e, meg az, ne foglalkozz, igyunk erre, s menjünk be a kölykei után, kettő kell legyen, nétené, kapta össze a lábát az öcs, a medvebocsok pánikba esve próbáltak kitörni, harapna az istenadta, vigyorodott el, no, induljunk, markolta el a másikat marján a testvére, még lemegyek a faluba velük, veszek két láda szeszt, lakodalmazzunk.
Amikor felbukkant az erdész, Egyszemjankó már a hant fölött sírt. A hóban ült, nekivetette a hátát a mohos sziklának. Nagy nehezen kettőbe hasított egy kisebbfajta fenyőfarönköt, és szénnel ráírta: θάνατος. Alája azért még odakaparta: 4. megöli (a test kívánságait). Nagyon figyelt, amíg a görög betűket átmásolta, igyekezett pont úgy írni, ahogyan az apja kedvenc könyvében látta. Gondolkodott még azon, hogy a többi jelentést is odaírja, de úgy döntött, nem érdemes, például, hogy 1. megöl, 2. halálra ítél, 3. kivégez, nem érvényesek, az viszont, hogy meghalt, halott, teljességgel nyilvánvaló, mi másért sír itt, nem is evett, csak épp egy kevés vizet ivott a közeli forrásból, és csak nézte a hantot, az összetákolt fairkát. A betűket figyelte, mintha világítottak volna, mintha a tegnap éjszakai égi tünemény halvány visszfénye vibrált volna a kereszten, vagy csak ő képzelte így, nincs túlvilág, szokta mondogatni az apja, nincs semmiféle üzenet, inkább csak alvilág van, a Hádészé, a hegyoromhoz legközelebb eső csermelyt nevezte Sztüxnek, ha megtalálod a másik négyet, akkor bejártad a világom, somolygott, ilyenkor határozottan szomorúnak látszott, szóma széma, tette hozzá, szám ma szótlan, egészítette ki mindig, ilyen napokon bárhová mehetett, észre sem vette. Egyszemjankó apja a legfurább ember volt, akivel valaha is találkozott, és a legnagyobb kujon, legalábbis ezt állították a városban, ahová viszont az erdésszel együtt a rendőrök vitték le.
Az erdész dühösen érkezett, hogy rakná belé Ákhábel a medvebocsokba, ezek a földből kinőtt fiúk teleüvöltözik az egész hegyet, dohogta magának, hol az apád, kérdezte, Egyszemjankó csak a fejével intett a hant felé, de az erdész észre sem vette, egyenesen a házba ment. Onnan üvöltött ki, hogy az apád úristenit, mit csináltatok már megint, te zabigyerek, mindig így szólította, csurom vér itt minden, megmondtam az apádnak, most nem szabad vadászni, mert jön a főfasz, ilyenkor nincs vadászat, hogy az a hétszentséges, bicikliző jóistenit annak az ingyenélő fajtátoknak. Egyszemjankó nem szólt semmit, tudta, ha az apja itt lenne, akkor doktorelvtársozna, esetleg Pistázna, ha már a pálinka vége felé járnának, nézte a sírt, szám ma szótlan, dünnyögte, szám ma szótlan.
Az erdész kijött a házból, hol az apád, látszott, most nagyon mérges, vagy inkább fél, be van szarva, ezt is az apjától tanulta, ha valaki fél, arra azt mondják, be van szarva, beszari alak volt ez az erdész, az apjától is félt, hátha visszahelyezik a bányához, akkor már megint fejes lesz, a kevés fejes közül az egyik, kevesebb, mint a főnök, de több, mint mester, doktor elvtárs vagy doki. Ez a beszari alak most ott állt Egyszemjankó előtt, szétterpesztett lábakkal, na ki vele, mit lőttetek, a gyerek nem válaszolt, csak megint a hantra intett, az erdész észrevette a táblát, hát ez meg mi, kérdezte, pedig láthatta volna, rosszul is esett a fiúnak, hogy nem látta egyből, sírfelirat, mondta akkor tagoltan. Sírfelirat, röhögte el magát az erdész, hát ejszen megmurálta magát a vén lator, meghalt, mondta halkabban Egyszemjankó, legszívesebben az erdészbe vágta volna a kését, ezt mondom én is, bólintott most már kissé engedékenyebben, és te eltemetted, mi, kérdezte vihogva, el, mondta, kurvaisten, Egyszemjankó látta, már megint megijedt, te, ha megint medvére mentetek, megmondtam, hogy azok a fejeseké, hol, egészen elsápadt. Nem medvére, meg nem is mentünk, hanem csak úgy, reggelre meghalt, ne motyogj, te gyerek, mi az, hogy reggelre csak úgy meghalt, hát reggelre csak úgy meghalt, és te eltemetted, igen, bólintott Egyszemjankó, mibe, kérdezte, hát a ládájába. A ládájába, hitetlenkedett az erdész, igen, a ládájába, ismételte meg a fiú, de hiszen abba bele se fér, onnan a sok vér, magyarázta a gyerek, feldaraboltam, aztán a sírfeliratot faragtam, nem volt időm még felpucolni, feldaraboltad, döbbent meg az erdész, igen, igen, türelmetlenkedett Egyszemjankó, feldaraboltam, ahogyan az állatokkal szoktuk csinálni. Nekem ne hazudj, te gyerek, emelte ütésre kezét az erdész, hogy a kurvaisten faszába tudtál volna feldarabolni egy felnőtt férfit, Egyszemjankó fáradtan megvonta a vállát, ne izéljen már, egy őzet nehezebb szétszedni, az emberi test gyengébb, még a csontfűrészt is alig kellett használni. Mindent szépen külön pokrócdarabokba csombolyítottam, magyarázta a fiú, így könnyedén elfért az egész teste, belső szervei külön, kivéve a szívét, amit a jobb kezébe raktam, igaz, a balba kellett volna, lendült bele Egyszemjankó, de azzal a tökeit markolászta, nem tudtam volna kiműteni onnan azokat, csak ha levágom az ujjait, tudja, a hullamerevség, de a kéz, az kéz, nem, kérdezte, de az erdész már nem válaszolt, nem tudott válaszolni, ugyanis hányt, pont a sírra. Menjen arrébb okádni, szólt rá ingerülten Egyszemjankó, ilyen egy dikránoj, ezt is az apja szokta használni, szent isten, nyögte az erdész, te tényleg átkozott vagy, azzal elrohant, dikránoj, üvöltött utána a gyerek, kétfejű, fordította le neki üvöltve, az apja ezeket nagyon csendesen és élvezettel magyarázta, kétfejűek, szavalta, mert tanácstalanság kormányozza keblükben a tévelygő gondolkodást, így sodródnak, süket és vak, elkábult, különbséget tenni nem képes népség, akik azt hiszik, hogy lenni és nem lenni ugyanaz és nem ugyanaz, és mindannyiuk ösvénye a visszájára fordított, ezt a verset különösképpen sokszor mondta, ahányszor csak lenéztek a völgybe. Oda meg sokszor néztek, szomszédjuk nemigen volt, vagyis hát kicsit arrébb laktak a földből kinőtt fiúk, ehejt. A völgy volt az ahajt, a hegy az ehejt, legalábbis nekik, a hegyen csak két család lakott, a doki Egyszemjankóval, meg a földből kinőtt fiúk, nem jártak össze, mert a földből kinőtt fiúk féltek a dokitól és Egyszemjankótól, hiába vette le róluk a lólábú anyjuk a rontást.
A földből kinőtt fiúk háza előtt már megfordult az autó, a párttitkár az első ülésen kucorgott, a sofőr a néptanács elnökével halkan beszélgetett. Mi van, torpant meg a két fiú, apátok meghalt, szólt ki a lány, meg-e, kérdezte az öcs, na itt van, fogja, nyújtotta a sofőrnek a remegő állatokat, mi csak egyet kértünk, húzódozott a sofőr, nem kell, visszük vissza, fordultak is volna már a földből kinőtt fiúk, nem, nem, szökkent ki a titkár is, megvesszük mind a kettőt, itt van, né, ötszáz lejt adok értük, majd a városban ideadja, kászálódott be a kocsiba az idősebbik, lemegyek pálinkát venni magukkal, és a két bocsot lába közé szorította. A sofőr vállát vonogatva indított, ide ne szarjanak nekem, morogta, a főnöke ránézett, fogja be a száját, ez pártmunka, mondta csendesen. Mielőtt beértek volna az erdőbe, az idősebbik földből kinőtt fiú kinyitotta az ajtót, veszek egy disznót is, kiabált hátra az öccsének. Az nem válaszolt, hitetlenkedve nézte a ház háta mögé kerülő asszonyának patkó alakú nyomait.
Az erdész még aznap éjjel visszajött a rendőrökkel, no, dragul meu[1], szólította meg a kisfiút egyikük, hol a papa, fiule[2], az apám a sírban van, felelte Egyszemjankó, a sírbán, fordult az erdész felé, a murit[3], mondta ő, si[4], izé, hogyismondják, na, este mormânt[5], a fost înmormântat[6], kérdezte a rendőr, Egyszemjankó a milicista tányérsapkáját nézte, fehérlett az éjszakában, da, da[7], bólógatott az erdész, aici[8], mutatott a sírra, cutie[9], gesztikulált, a fiulé dab-dab, csitt-csatt, darabokra, értik, dab-dab, mutatta a kezével, hogy a gyerek dab-dab, azok meg röhögtek, bă[10], mondta a tányérsapkás, linişteşte-te[11], dab-dab, intett a beosztottjainak, hogy ássák ki a sírt, ő addig a tákolt keresztet nézegette, ce scrie aici[12], fordult volna vissza, de közben rájött, fölösleges, legyintett, şi-n ce limbă[13], végighúzta az ujjait a θάνατος szón, ógörögül van, mondta a fiú, bement a házba, kihozta az apja könyvét, látja, ebből másoltam ki, ógörög, mutatta neki, a rendőr kinyitotta, belenézett értetlenül, erre Egyszemjankó kinyitotta arra az oldalra, ahonnan kikereste a szót, automatikusan oda nyílt ki. Az apja csak ezzel foglalkozott, semmit sem ér a latin nyelvű orvostudomány, jegyezte meg többször, a görögök sokkal többet tudtak a halálról, nem is volt más könyv a házban, csak az ógörög–magyar nagyszótár, a Platón-összes, illetve néhány gépelt oldalon töredékek Thalésztól Démokritoszig, Egyszemjankó ezeken tanult meg olvasni, hát elolvasta őket ezerszer, az apja is szavalta eleget részegen, vegyük csak az orphikusokat, ugye, idézte a gyerek az apját a rendőrnek, Orpheusz volt az, aki megjárta az alvilágot, és lantjátékával meglágyította Hadész és Perszephoné szívét, a nőjéért ment, ő még tudott szeretni, az apja mintha a fejéből szólt volna, hallotta a hangját, szóval Eurüdikéért ment, aki egy nimfa volt, és halálra marta egy kígyó, erre a rendőr adott a kölyöknek egy pofont, taci, mă[14], mondta halkan, és nézte, ahogyan a többiek kiemelték a ládát.
A láda tetejét Egyszemjankóék fejszéjével verték szét, az elemlámpák fénye igencsak gyatrának tűnt, a gyermeknek nevethetnékje támadt, amikor elkezdték kicsomagolni az apja testrészeit a pokróccsíkokból, összehajoltak, mintha egy boszorkánykörben tennének fogadalmat az új beavatottak, ce pula dracului[15], kiáltott fel egyikük, az erdész távolról nézte őket, Egyszemjankó meg csak nevetett, és megint apja hangját hallotta, amint éjszakánként szavalja, először Khaosz volt és Éj és fekete Erebosz és széles Tartarosz, és sem Gé, sem Aér, sem Uranosz nem volt, Erebosz határtalan kebelében a feketeszárnyú Éj először egy szél-tojást szült, amelyből az idők beteltével előugrott a vágykeltő Erósz, arany szárnyaktól ragyogó háttal, örvénylő szelekhez hasonlón, a széles Tartaroszban a szárnyas, éjsötét Khaosszal szerelembe vegyülve ő keltette ki a fajtánkat és vezette fel először a fényre, nem létezett a halandók neme azelőtt, hogy Erósz mindent összevegyített, hát ezért fogta a tökeit bal kézzel, mindig így aludt el.
[1]Dragul meu (rom.): „kedvesem”, „drágaságom”
[2] Fiule (rom.): „fiam” vagy „te fiú”
[3] A murit (rom.): „meghalt”
[4] Şi (rom.): „és”
[5] Este mormânt (rom., helytelen): „sír van”, azazhogy „a sírban van”, „eltemették”
[6] A fost înmormântat (rom.): „el volt temetve”, „eltemették”
[7] Da (rom.): „igen”
[8] Aici (rom.): „itt”
[9] Cutie (rom.): „doboz”
[10] Bă (rom.): „hé”
[11] Linişteşte-te (rom.): „nyugodj meg”
[12] Ce scrie aici? (rom.): „mit ír itt?”
[13] Şi-n ce limbă (rom.): „és milyen nyelven?”
[14] Taci, mă (rom.): „hallgass, te”, „fogd be”
[15] Ce pula dracului? (rom.): „mi az ördög fasza?”
(Folyt. köv.)
Illusztráció: Kéket kékért (a könyvborító s a szerzői portré [forrás: kmtg.hu] felhasználásával)
Ezek is érdekelhetik!
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/4) →
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/3) →
Leonyid Nyikolajevics Andrejev: A Sátán naplója (IV/2) →
