Gabriela Mistral (1889-1957): Paradicsom
Stanczik-Starecz Ervin
Lucila Godoy Alcaya 1889-ben született egy apró andoki faluban, Chilében. Apja baszk, édesanyja indián származású volt. Szülőfalujában, Vicuñaban kezdte tanulmányait és választotta a tanítónői hivatást. 1915-ben egy irodalmi verseny győzteseként váratlanul megnyílt előtte a világ. Legelső verseit elragadtatással olvasták a chileiek. Poémái elkerültek New Yorkba is, ahol a kortárs írók, költők ösztönözték verses kötet megjelentetésére. 1922-ben jelent meg Vigasztalanság c. versgyűjteménye, mely már a címével is meglepetést okozott, hiszen még csak 33 esztendős volt. Az írói név felvételével sokáig nem barátkozott meg, hisz fogalma sem volt az amerikai írói hírnév mesterséges fényezéséről, menedzseléséről.
Gabriela Mistralban erős harcot vívott a világ felé fordulás és a világtól való teljes elzárkózás (Egy időben fontolgatta, hogy a ferencesek szolgálatába áll). Látván a gyötrelmes, keserves emberi sorsokat, folyvást felmerült benne, hogy mily hiábavalóság versírásra fordítani szabadidejét, ahelyett, hogy konkrétan segítséget nyújtana az elesetteknek. Az empátia költeményeinek sokaságán átvilágít éles fénnyel. A Mistral-versek fordítására elsősorban ez a hozzáállás sarkallt. Másodsorban az ragadott meg, hogy a világ bonyolultnak tetsző jelenségeit, így az emberi érzelmeket is drámai egyszerűséggel, szinte kubista „vonalszerkezetekkel” tárja elénk. A mélység a magasságba olvad; a magasság szétterül a mélység színén – mondhatnám.
A Tala c. kötetének dedicatiojában azt sejteti, hogy a versek fontosságát a költő dönti el: „Lassan fizetem adósságaimat. Tizenkét éve nem láthattam az én Mexikómat, mert nem volt békém, hogy összeszedjem a szétszóródottakat és az elhurcoltakat.” Természetesen a poémákról és a szerencsétlen sorsúakról van szó.
1945-ben Gabriela Mistralt Nobel-díjra érdemesítették. Három nagy jelentőségű verses könyvet hagyott ránk. Néhány versét gondolatiságában rokonnak vélem a mi Pilinszkynk lírájával.
Lapidáris tömörség, nehezen formálódó szavak a létezés présében. 1945-től haláláig (1957) nem ír több verset. A próza irányába már csak kísérletei vannak…
***
Gabriela Mistral
Paradicsom
Aranyhártyák burkában
két összefonódó test simul egymásba
s kettejükből aranygömb születik.
A Dicsőséges Test, amely hall,
és a Fenséges Test, amely beszél
a térben, ahol senki sem beszél.
Egy lehelet, ami a lélegzethez röppen,
egy arc, mely reszket a Mindenségben,
Ahol semmi sem mozdul.
Emlékezz a szomorú időre,
mikor mindkettejüknek volt Ideje,
és gyötrelmesen éltek.
Az aranyszög órájában
az Idő megtorpant, mint küszöbnél
a kóbor kutyák.
Paraíso
Lámina tendida de oro,
y en el dorado aplanamiento,
dos cuerpos como ovillos de oro;
Un cuerpo glorioso que oye
y un cuerpo glorioso que habla
en el prado en que no habla nada;
Un aliento que va al aliento
y una cara que tiembla de él,
en un prado en que nada tiembla.
Acordarse del triste tiempo
en que los dos tenían Tiempo
y de él vivían afligidos,
A la hora de clavo de oro
en que el Tiempo quedó al umbral
como los perros vagabundos…
Illusztráció: ~”G. Mistral: Paraíso”
Ezek is érdekelhetik!
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
Giuseppe Ungaretti: Reggel (Búzás Huba felvezetőjével, fordításában) →
