Kovács katáng Ferenc: A turul diszkrét váza
Wehner Tibor író, művészettörténész.
1948-ban született Sopronban. 1967-ben érettségizett Budapesten a Petőfi Sándor Gimnáziumban. 1971-ben végzett a szombathelyi Felsőfokú Tanítóképző Intézet népművelés-könyvtár, majd 1982-ben a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem művészettörténet szakán.
Szinte lehetetlen felsorolni eddigi munkahelyeit, szerkesztőségi tagságait, a művészeti életben betöltött, önként vagy hivatalból vállalt szerepeit. Tanulmányai, szakkönyvei megkerülhetetlenek, némelyik a napi eligazodást segíti, némelyik a jövőnek szól.
Kovács katáng Ferenc: Új kötetedet forgatván (A turul diszkrét váza, Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2021.) – mint egy lurkó az ABC csokis gondolái között – bódultan futtatom szemem a tartalomjegyzék felett. Személyes érintettség itt-ott: Cyra (Cyránski Mária) férjével, Koffán Karcsival egy tanszéken oktattunk a Dunaújvárosi Főiskolán, a restaurálás alatt álló Turul (amúgy ez nem az a szobor, amelyikről Te írtál) alatt szinte naponta sétáltunk a Nemzeti Galéria előtt, Bencsik István szobrászról a minap olvastam életrajzi vonatkozású történeteket, a zuglói Stefánia Palota kertjében gyakran ottfelejtem magam, s a József nádor tér csili-vili posztmodernjétől könnyen megcsömörlök. Végül is sorra elolvastam a kötet minden írását, s még az ismeretlen címűek közül is sokban fedeztem fel ismerős helyeket, neveket, műtárgyakat. Kérdésem végül is Wagner Nándor dunaújvárosi “hazatérésére” vonatkozik, hiszen életművének egyik első és egyik utolsó szobra is ott került felállításra. Mit kell tudni ezekről az alkotásokról?
Wehner Tibor: Wagner Nándor, aki fantasztikus életpályát bejárt, óriási életművet teremtett szobrászművész volt, 1922-ben született Nagyváradon és 1997-ben halt meg Moka-ban, Japánban. Művészeti tanulmányait szülővárosában és Budapesten végezte, és 1956-ig Magyarországon tevékenykedett. Az 56-os forradalmat és szabadságharcot követően a svédországi Lundban telepedett le, majd 1969-ben japán feleségével, Chiyo Wagnerrel Mashiko-ban, a Tokiótól nem messze fekvő, kerámiaművészetéről híres településen építette fel otthonát és műtermét, alapította meg a Tao Világ Kulturális Fejlesztő Kutató Intézetet és Alapítványt. Magyarországi alkotóperiódusában kezdetben múzeumi állandó kiállítások rendezőjeként dolgozott, majd szobrászként számos pályázaton vett részt, s rendszeresen jelentkezett műveivel az országos tárlatokon, és egy síremlék mellett az első jelentősebb megbízásra készült munkájaként valósult meg 1955-ben a Dunaújváros központjában ma is a városlakókat köszöntő Vízhordó lány című, mészkőbe faragott kútszobor. Vérbő szocreál alkotás, de ugyanebben a periódusban olyan drámai erejű műveket is megformált, mint az 1999-ben Székesfehérváron felállított Corpus Hungaricum. Svédországi alkotóperiódusában műhelyében számos épülethez kötődő, vagy önállóan térbe illesztett, elsősorban az általa kikísérletezett technikával kivitelezett, öntött krómacél kompozíció készült el, amelyek köréből kiemelkedő a lundi temetőben 1963 óta álló, négy és fél méter magas Angyal. A második világháború lengyel áldozatainak és menekültjeinek emlékműve. Japánban is a monumentális ágazatban kifejtett alkotói tevékenység volt a jellemző munkásságára: Narita repülőtere mellett pályázatnyertes terv alapján valósíthatta meg 1974-ben az Utazók védőszentje és a Szivárvány szökőkút című munkáit, majd Tokióban talapzatra kerülhetett a Földanya című alkotás – a ma már a budai Vár lábánál is egy változatban álló gránit gömb-kompozíció –, majd az 1980-as évektől életműve megkoronázásaként haláláig a Filozófiai Kert című nagyszabású kompozícióján dolgozott. E mű egyik variánsa – már a művész halála után, az emlékét őrző alapítvány gondozásában – 2001-ben a budapesti Gellérthegy Dunára nyíló parkjában lelt végleges otthonra, de egy másik változatát 2009-ben Tokióban is felavatták.
Özvegye, Chiyo Wagner támogatásával 1999 és 2021 között számos műve kerülhetett elő múzeumi raktárból vagy térhetett haza Japánból, így ma már Wagner-szobor vagy -emlékmű állhat Székesfehérvár, Nagyvárad, Budapest és Miskolc közterein, és e program jegyében érkezett meg Dunaújvárosba a Filozófiai Kert egyik elemeként, a művész utolsó alkotásainak sorában megszületett Mózes-szobor is, s foglalhatta el 2020-ban helyét – az első dunaújvárosi munka felállítása után hatvanöt évvel – a Krisztus király római katolikus plébániatemplom homlokzata előtt. Megvallom, hogy meglehetősen nehéz és elhúzódó előzetes tárgyalásokat követően, hosszas keresgélés után – miként a budavári Földanya esetében is – a Mózes helyét is én találtam meg, annak a munkafolyamatnak a részeként, amelyben immár két évtizede dolgozom a Wagner-munkásság feltárása, feldolgozása, műveinek magyarországi megismertetése érdekében. A program indulása mesébe illő volt: valamikor az ezredfordulón egyik éjszaka telefonon hívott Supka Magdolna művészettörténész: van egy magyar szobrász, kellene írni róla egy könyvet, jövő héten utazol Japánba, mondta, és ezzel megkezdődött ez a még napjainkban is zajló, ma is sok meglepetést tartogató munkafolyamat.
KkF: Önéletrajzodban a Tanulmányok, cikkek, katalógus-bevezetők címszó alatt 1971 és 2021 között 1801 írást számoltam össze. Vélhetően tetemes időt kell kiállításokon, helyszíneken töltened. Az íróasztal melletti munka is elengedhetetlen. A 70-es években nyilván sokat jegyzeteltél kézzel. Aztán jöttek a manuális- és a “villanyírógépek”, végül a számítógép? Áruld el a munkamódszeredet!
WT: Minden munka más, és minden munka összetett. Más egy kiállítás-megnyitó munkamenete, más egy katalógus-bevezető megfogalmazásáé, más egy tanulmány vagy egy kismonográfia, egy könyv megírásáé – más az írás és egészen más a szerkesztés –, másként kell felkészülni egy konferencia-előadásra, mint egy szoboravatóra. (És akkor még nem ecseteltem, hogy a szakmunkák mellett milyen speciális feltételek és körülmények, különleges pillanatok kellenek a próza- vagy versíráshoz, vagy amikor belevágok egy drámai – leginkább rendhagyó, formabontó – szöveg megírásába.) Mindenre alaposan fel kell készülni, sokat kell kutatni az előzmények, a korábbi feldolgozások, a körülmények, a részletek, a párhuzamok után, rengeteget kell olvasni, tájékozódni. És aztán a legvégén következik a dolgok leírása, az értelmezési kísérlet. Amikor aztán az utolsó pontot is kiteszem, akkor csaknem mindig megállapítom, hogy milyen felületes, összecsapott a produkcióm, és ha lenne elegendő időm, akkor milyen jó és fontos megállapításokat, következtetéseket fogalmazhatnék meg. Rohangálok összevissza Budapesten és az országban – főként azért a Dunántúlon –, kiállítótermek, múzeumok, műtermek, szoborhelyszínek között, sok a szakértői munka, a zsűri, a műterem-látogatás, a helyszíni szemle, a konzultáció stb., stb. Az 1990-es évek közepéig írógépen kalapáltam – az első írógépemet egy irodalmi pályadíjból még gimnazistaként vásároltam (nagy kincs volt akkoriban egy ilyen gépezet) –, ma már természetesen számítógépen dolgozom: napjainkban némi határidő-haladék reményében már nem lehet hivatkozni a postára, mindent e-mailben kell mindenhova elküldeni és azonnal.
KkF: Könyveid, önálló kiadványaid száma 66. Nem félsz attól, hogy a digitális őrület – tetemes súlyuk ellenére – lesöpri a papíralapú kiadványaidat a könyvtárpolcokról?
WT: Nem nagyon érdekel, hogy a digitális médiumok és a hagyományos, nyomtatott kiadványok párharcából ki kerül ki győztesen, de azt biztosan tudom, hogy egy nagyobb áramszünet – vagy kozmikus vihar – esetén a könyvek esélyei nagyobbak. A könyvek – ezt tanúsítja a mögöttünk hagyott évszázadok története – megmaradnak, a digitális hordozókról és közvetítőkről néhány évtizedes, sok aggállyal terhes tudásunk van. Én a régi idők dokumentátora (írója) vagyok, aki a hagyományos formákhoz és eszközökhöz vonzódik. A digitális megjelenés nem nagyon lelkesít: számomra elengedhetetlen, hogy belelapozhassak egy könyvbe, folyóiratba, napilapba.
KkF: Azért azt illik elárulni a kedves olvasónak, hogy szerteágazó érdeklődésed írásos anyagaiból – a kérdező munkáját segítendő –, 20 művet bocsátottál a rendelkezésemre (szépirodalmi könyvek, bibliográfiák, tanulmánygyűjtemények, kiállítási- és életmű-katalógusok, dokumentumok). Be kell vallanom, nem győztem elolvasni minden sorodat, hiszen pl. a négy vaskosabbja 531, 717, 838, illetve 927 oldalas: Kerámia, textil, üveg, Napkút Kiadó, 2016; Tapló, Enciklopédia Kiadó, 2013; Tapló 2, Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2018; Cizellőr, Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2018. Kezdjük talán a szobrászattal! Szólnál az e témakörében évtizedek óta tartó munkásságodról, ezirányú köteteidről?
WT: Az 1970-es években írtam ez első szoborelemzéseimet – meglehetősen gyilkos kritikát fogalmaztam meg az Új Forrás című folyóiratban megjelent esszében Kalló Viktor szobrászművész Tata város központjában felállított katasztrofális Szövőnő-szobráról (amely aztán a rendszerváltás utáni szoborbontások méltó áldozata lett) –, majd a hetvenes-nyolcvanas évtizedfordulótól jelentek meg az első átfogóbb tanulmányaim a monumentális szobrászatról. Ebben a témakörben írtam az egyetemi szakdolgozatomat is, amelynek továbbfejlesztett változataként a Gondolat Kiadó meglehetősen trehány, csapnivaló kivitelben (félrevezető, téves képaláírásokkal) közreadott könyveként jelent meg a Köztéri szobraink című összefoglalónak szánt munkám, amely számos felsőoktatási intézményben hosszú évekig kötelező olvasmány volt. (A korra jellemző, hogy a kiadó mereven elzárkózott a Nagy magyar szobrok-címtervemtől.) Az 1990-es évek közepétől a Képző- és Iparművészeti Lektorátus munkatársaként dolgoztam, és így a magyar, meglehetősen felfokozott ütemű szoborállítási mechanizmus működésének közeli tanúja lehetettem, csaknem minden (igencsak küzdelmes, korántsem konfliktusmentes) köztéri ügymenet történéseit követhettem úgy, hogy közvetlen kapcsolatban voltam a szobrászokkal és a megrendelőkkel, a szoborállítókkal is. Ez a fantasztikus szakmai lehetőség 2011-ig, nyugdíjazásomig tartott. A szakma, a művészeti terület történéseit 1996 óta naplófeljegyzéseimmel, a két Tapló-kötetben közreadott leírásokkal követtem – és kissé távolabbról követem ma is –, de több, a magyar szobrászat eseménytörténetét, legfontosabb műveit elemző, alkotóinak portréit megrajzoló tanulmánykötetet is sikerült megjelentetnem.
Így az 1986-os Köztéri szobraink után 2001-ben A hazugság és a hiány emlékművei. Előadások, tanulmányok, cikkek, röpiratok, feljegyzések a magyar szobrászatról 1986–1999 címmel az Új Művészet Kiadó, 2019-ben a Cizellőr. Dolgozatok a „magyar szobrászatról” 2000–2016 címmel a Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, és 2021-ben A turul diszkrét váza. Újabb dolgozatok a „magyar szobrászat”-ról címmel ugyancsak a Kalota Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó gondozásában jelent meg tanulmánygyűjteményem. Ez így harmincöt év tömény magyar szobrászat-története.
KkF: 1985-től az iparművészet területéről (kerámia, textil, üveg) is jelentek meg írásaid. A korábban már emlegetett 531 oldalon hiába kerestem egy-két nevet, főleg a keramikusok között. Sajnos türelmetlenségemben átugrottam a bevezetődet, amiből kristály tisztán kiderült, hogy “A kötetben való szereplés – illetve az esetleges mellőzés – oka maga a (művészeti) élet: minden dolgozat, kritika, ismertető, beszélgetés a művészektől, a művészeti szervezetektől, a kiadóktól, a szerkesztőségektől, a múzeumoktól, a galériáktól, a kulturális-művészeti intézményektől érkezett megtisztelő felkérésre született meg.” Nehezen tudom elképzelni, hogy önszorgalomból, kíváncsiságból nem szervezel, nem mégy elébe különleges feladatoknak. De most szólj kérlek néhány szót e kötet tartalmáról!
WT: Az 1970-es évektől – amikor a tatai Kuny Domokos Múzeumban, illetve Komárom megye múzeumaiban és kiállítótermeiben sorozatban rendeztem a képzőművészek mellett iparművészek kiállításait is – szoros volt a kapcsolatom ezzel az alkotóterülettel is. Végső soron úgy tekintettem e szféra művészeti történéseire, mint a szobrászat egyik ágazatára. A XX. század utolsó harmadában a kerámia-, a textil- és az üvegművészet is fantasztikus megújulás, átalakulás színtere volt: háttérbe szorultak, illetve teljesen eltűntek a funkcionális tényezők, az iparművészek által tervezett és megvalósított, leginkább egyedi műtárgyak autonómmá váltak, és ugyanúgy a művészi gondolat megfogalmazására, kifejezésére vállalkoztak, mint egy festmény, grafika vagy szobor. Mindemellett lényegi jellemző volt a plasztikai megformáltság, a térbe illesztettség, illetve a tér áthatása. Ezeket a folyamatokat, jelenségeket próbáltam nyomon követni, megfogalmazni a különböző felkérésekre, művészeti eseményekre írt, a Kerámia, textil, üveg-kötetben összegyűjtött szövegekben, amelyek hátterében két nagy, a Képző- és Iparművészeti Lektorátus által közreadott kiadvány feldolgozásai rejlenek: tevékenyen részt vettem az 1999-ben megjelent A magyar kerámiaművészet I. Alkotók, adatok 1945–1998, és a 2006-os A magyar üvegművészet. Alkotók, adatok 1945–2005 című lexikális összefoglalások éveken át zajló munkálataiban. Mint ezek a munkák is sejtetik, folyamatosan kaptam, és kapom a munkamegbízásokat, a feladatokat, érkeztek és érkeznek a felkérések – az önálló, saját munkatervemben megjelölt, izgalmas problémákat feszegető témakörök feldolgozásai rendre a később megoldandó, egyszer majd elvégzendő munkák jegyzékeibe szorultak és szorulnak.
KkF: A 2002-ben jelent meg Keretek című beszélgetés-könyved…
WT: Megszületése az Új Forrás című folyóiratnál végzett szerkesztői tevékenységemhez kapcsolódik. 2001-ben a folyóirat minden számában – évente tíz füzet jelent meg – sorozat-jelleggel jelentek meg a beszélgetések, amelyek egy-egy alkotói portré megrajzolásán túl az ezredfordulós magyar művészet állapotát, természetét, jellegzetes vonásait körvonalazta. Hogy e szándék valóra válhasson, a magyar művészet eltérő generációinak képviselőit, más és más szemlélettel alkotó, különböző ágazatokban dolgozó művészeit igyekeztem megszólaltatni. Talán ezt a törekvést jelzi a meginterjúvolt művészek névsora is, amelyben szerepelt Barabás Márton és Radák Eszter, Gerber Pál és Kecskeméti Kálmán, Gaál József és Deim Pál, Pázmándi Antal és Varkoly László, Paizs László és Bodóczky István. A sorozat és a beszélgetéseket közreadó kötet sem keltett különösebb érdeklődést vagy visszhangot, bár számomra komoly visszajelzés, hogy Barabás Márton a közelmúltban megjelent Zongoraátirat című könyvében húsz év elmúltával újraközölte a 2001-es interjú szövegét. És sajnos forrásértékűvé vált a már időközben eltávozott Deim Pál-, Paizs László- és Bodóczky István-beszélgetés. E sorozatot követően már nem nagyon készítettem beszélgetéseket, feladattáramban ezek helyét átvette a leírás: a Tapló, a kíméletlen művészeti naplóírás.
KkF: Görgényi István (1917–1973) Hazádnak rendületlenül című emlékkiállításán hallottam a megnyitóbeszédedet, ezúttal festészetről (2021. október 22. Pesti Vigadó). Mit lehet tudni arról, hogy hogyan alakul e különleges gyűjtemény sorsa?
WT: Görgényi István festőművésszel – és műveivel – már az 1970-es években, tatai muzeológusi működésem során találkoztam, akiről mint mindenki más, én is csak annyit tudtam, hogy szokványos táj- és városképeket festő, konzervatív szemléletű – egykori Rudnay-tanítvány – alkotó. A véletlenek különös összjátékaként, évtizedekkel a halála után, a 2000-es évek első évtizedének elején derült fény arra – amikor egy gyűjtő a hagyatékát megvásárolta –, hogy a szocializmus ipari fellegvárában, Tatabányán élt és dolgozott művész 1956 forradalmának és szabadságharcának eseményeit megörökítő, illetve a forradalom és szabadságharc emlékét őrző és éltető, szellemiségét szimbolikus kompozíciókban összegző nagyszabású olajkép-sorozatot is festett. Természetesen mindezt teljesen titokban tette, mert ha nyilvánosságra kerülnek ezek a művek, akkor megalkotóját súlyos retorziókkal sújtják. Ezért az olajképek 56-os kompozícióit könnyen eltávolítható fedőréteggel takarta el, semmitmondó tájábrázolásokkal álcázta, s ezek alatt rejtőztek a valóságos művek. Ezt a gyűjtemény megvásárlója egy restaurátor segítségével a hagyaték feltárása során fedezte fel. Így az 56-os forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolható képzőművészeti alkotások meglehetősen szórványos együttese egy különleges, mintegy hetven alkotást felölelő, különleges képciklussal lett gazdagabb. A műgyűjtemény új tulajdonosa, Szücs Attila vállalkozó már korábban is számos tárlatot rendezett ebből a műegyüttesből, és most, 2021 őszén reprezentatív kiadványokkal kísérten a budapesti Vigadó Galériában mutatta be a különleges kollekciót. Úgy tudom, további tervei is vannak az együttessel: minél szélesebb körben – idehaza és külföldön – szeretné megismertetni a Görgényi-életmű 56-os történelmünkhöz kapcsolódó, az illusztrációkon messze túlmutató alkotásait.
KkF: Ha valaki ilyen sokoldalú, a képző- és iparművészet minden műfajára nyitott és szépirodalmi vénával is bír, akkor biztosan valami nagyon inspiráló családi háttérből kellett indulnia, vagy olyan szívós, mint a macska, hogy ilyen gazdag életművet épít. Beszélnél az őseidről, a kezdő lépéseidről?
WT: Sopronban születtem, anyai ágon egy soproni polgárcsalád tagjai a felmenőim. Az apai ág már budapesti: nagyapám, Wehner Géza orgonaművész, a Zeneakadémia tanára, a századelő és a két világháború közötti periódus koncertező, zeneszerző és improvizációkat előadó zeneművésze volt. Jeles zeneművész volt nagybátyám, a Liszt Ferenc-díjas Wehner Tibor is, aki édesapját követve ugyancsak zeneakadémiai tanárként, idehaza és külföldön rendszeresen fellépő zongoraművészként tevékenykedett: munkásságáról összefoglalón Szirányi Gábor és Szirányi János Zongorabillentyűk 2. Keéri-Szántó Imre és Wehner Tibor emlékezete címmel a Gramofon Könyvek sorozatban 2015-ben megjelent könyvében olvashat az érdeklődő. De nagybátyám volt Zolnay Vilmos is, akinek szerteágazó munkásságát a Járom a pesti utcát című, a Budapest Könyvek-sorozatban 2008-ban megjelent könyve körvonalazza. Többek között ő volt az első magyar bridge-könyv kiadója (A bridge-rummy szabályai, 1929.), de különleges feldolgozása a Gedényi Mihállyal közösen jegyzett Budapest a fattyúnyelvben (1996) című munkája is. A Járom a pesti utcát olvasva tudtam meg, hogy nagybátyám a pályakezdésem színterén, Tatán is működött: ő volt a rendezője a múlt századelőn rendezett lóversenyeknek. És persze fontos műve az a kézírásos Napló-sorozat is, amelyet az Országos Széchenyi Könyvtár őriz. Így, bár édesapám mérnök volt, valamilyen szórványos művészeti vagy irodalmi motivációkat a közvetlen környezetemben is kaphattam, jóllehet a szűkebb családi körben igencsak furcsa fogadtatása volt irodalmi érdeklődésemnek és próbálkozásaimnak. Viszont gyermekkoromban – a család az ötvenes évek elején költözött Sopronból a fővárosba – , a sűrű rokoni látogatások során rendszeresen vizitáltunk zongoraművész nagybátyám várbéli, Tóth Árpád sétányra, vagyis a budai hegyekre tekintő lakásában, ahol az egyik zongora fölött a falon egy babérkoszorú függött, amelyet Tibor nagybátyám egy zenei versenyen még nagyon fiatalon nyert el. Akkor én ott elhatároztam, hogy valamilyen művészeti produkcióval én is megszerzek majd egy ilyen koszorút. A célkitűzés beteljesülése egyelőre még várat magára.
KkF: Első komolyabb interjúmat Örkény Istvánnal készítettem 1970-ben a Budapesti Műszaki Egyetem Vári kollégiumában. Rólad pedig több helyen is olvasható, hogy kezdeti, drámaírói próbálkozásaidat Örkény segítette. Mesélnél a találkozásotokról?
WT: Miután irodalmi próbálkozásaimmal kapcsolatban alig-alig kaptam pozitív visszajelzést – a lapok, a folyóiratok mereven visszautasították közlési kezdeményezéseimet (nagyon szép, tipikus szabvány-elutasító levelek vannak a korszak irodalmi potentátjainak aláírásaival gyűjteményemben), vagy egészen egyszerűen nem válaszoltak – a hatvanas-hetvenes évek általam legkorszerűbbnek gondolt írójának, Örkény Istvánnak küldtem el írásaimat, aki – miután többször is erre vetemedtem – mindig röviden, de nagyon kedvesen válaszolt: jelezte, hogy elolvasta szövegeimet, és további munkára biztatott. Máig őrzöm leveleit. Egyszer-egyszer – miután egy drámapályázat kapcsán feleségével, Radnóti Zsuzsa dramaturggal is kapcsolatba kerültem – pasaréti lakásán is fogadott. Aztán amikor az Új Írás próza-rovatának szerkesztője lett, az én írásaim közlésével is próbálkozott, de nem járt sikerrel, szokványosnak nem nagyon minősíthető munkáimmal nem tudta áttörni a korszak vaskalaposainak szerkesztői korlátait, és ezért röviddel kinevezése után lemondott. Az utolsó lényeges fejezet ebben a kapcsolatban számomra az volt, amikor – nem kis büszkeséggel fogadtam – Örkény István azt írta, hogy formabontó kalandjaimat már nem tudja követni, ezért továbbította küldeményemet Hernádi Gyulának, és ezután forduljak inkább hozzá. Na, hozzá aztán teljesen hiába fordultam, különböző alkalmakkal, amikor találkoztunk, szépen bemutatkoztam (erre hétszer vagy nyolcszor is sor került), de az írásaimmal kapcsolatos érdeklődő kérdésemre rendszerint meglehetősen közönyösen nézett el a fejem fölött a távolba.
KkF: “…menjünk vissza. Csak összehorzsoljuk magunkat. Már éppen eléggé… Tudod, milyen kényes vagyok a testi és lelki sérülésekre. Kinyúlt a bokagumim is. Ráadásul. Illetve ez a fő tényező, a többi, ami van, az a ráadás.” (Ki akar itt éjszakai portás lenni? – Drámák, drámai szövegek 1971–2009, Napkút Kiadó, 2012, 43. oldal – szerintem ez az évtized drámakötete!)*. Olvasása közben rám törnek egyetemista emlékeim. A hatvanas évek végére (végre, valahára) Magyarországon is fellendült – nem elhanyagolható lengyel behatásra – az amatőr színjátszó mozgalom, annak is diákos vonulata. Elsősorban felsőfokú intézmények falai között, de középiskolás szinten is. Gondolnám, korai darabjaid után kapva kaptak, hiszen benne volt a levegőben az efféle groteszk iránti igény. Mesélnél a hetvenes évekről s benne a Te helyedről?
WT: A hetvenes években nem volt helyem (és később se nagyon). Ekkor vidéken, Tatán éltem és dolgoztam, távol az irodalmi szerkesztőségektől és színházi műhelyektől, néha elküldtem ide-oda egy-egy írást, de érdemben nem történt semmi. Még a Komárom megyei folyóirat, a Tatabányán megjelenő Új Forrás – amely 1972-től sorra közölte művészeti írásaimat – sem vállalta szépirodalmi szövegeim közlését. Sárándi József költő-szerkesztő jegyezte a visszautasító szerkesztői közleményeket. Egyik levelében tegezett, aztán meg magázott. Az amatőr színjátszók mozgalmának magam is résztvevője voltam – a szombathelyi Tanítóképző Intézet Benke Éva tanárnő-vezette színpadával 1969-ben Szegeden elnyertük az egyetemi és főiskolai színjátszó fesztivál fődíját –, és aztán egy-egy amatőr társulat egy-egy produkció erejéig bemutatta valamelyik darabomat is. Ezen a téren a legfontosabb a Ki akar itt éjszakai portás lenni? című drámám volt, számtalan feldolgozással, de az állami színházi szféra érdeklődését is felkeltette ez a munka: a békéscsabai Jókai Színház a bemutató plakátját is kinyomtatta, de aztán a miniszteriális szervek, illetve az elvtársak még időben észbe kaptak, és sürgősen leállították a próbákat. Azt hiszem, ezt nevezik betiltásnak.
Miként a prózaírói működésemet, a drámai szövegek, a színházi produkciók, az akció-forgatókönyvek írása során is a kezdetektől igyekeztem eltávolodni, vagy pontosabban elszakadni a hagyományos, konvencionális műformáktól. Ebben nagy segítségemre volt Samuel Beckett, Harold Pinter, Eugène Ionesco, Déry Tibor, de bizonyos fenntartásokkal ide sorolhatnám akár Örkény Istvánt is. A megszokott dramaturgia, a sablonos párbeszéd, a szokványos szereplőmozgatás nem érdekelt. A színház-eszményem tökéletes reprezentánsa a „régi” Mozgó Világban 1980-ban megjelent A második széncsata – bemutató előadás című „színjátékom”: egy fehér brikettel megrakott vagon gurul be a színpadra, amelyről két alak lelapátolja a szállítmányt a zenekari árokba, illetve a nézőtérre, majd miután végeztek, fáradságos munkával hozzálátnak a visszalapátoláshoz. De említhetném A proszcéniumpáholy: félig című színházi játékleírásomat is – amelyet Éless Béla rendező-színművész a tatabányai Jászai Mari Színházban 1992-ben emlékezetes előadással állított színpadra –, amelyben az intézmény gazdasági ügyintézője – az egyetlen ember, aki még a színházban a helyén van – azzal szembesül, hogy az épületet fokozatosan elönti a puding-folyam. Vagy korunk aggasztó színházművészeti jelenségeinek szimbolikus látomásaként is értelmezhető A valóság és a művészet második találkozása című lassú, színpadi dráma, amelynek a végkicsengése: „az egész színház összedől”. És nemcsak jelképes értelemben, hanem ez egy konkrét „írói-rendezői utasítás”. Talán ezek a példák is érzékeltetik, hogy nem nagyon kapkodtak a színházak a „drámáim” után, és nem volt könnyű ezeknek a szövegeknek a közzététele, megjelentetése sem.
KkF: Önszócikkedből – szépirodalmi előmeneteled kapcsán – sok keserűség árad (Önlexikon, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2017, 508. oldal). Olvastam valahol, hogy a szerző ismeri leginkább saját alkotásainak értékét, minőségét. Magad is leírtad (halálversek – halálrajzok, Új Forrás Könyvek, 2013. – szerintem ez az évtized verskötete!): “mindig tudtam hogy egyszer nagy költő leszek”. Ezek szerint Te rossz ajtókon kopogtattál az alkotásaiddal?
WT: Azt hiszem, akkoriban csaknem minden ajtó rossz volt. 1976-ban nyílt meg számomra egy rés: a régi Mozgó Világ, amely fogadta, vállalta, közölte a szövegeimet. Aztán lassan megnyíltak előttem a publikálás lehetőségei az Új Forrásban – ehhez az kellett, hogy csodák csodája, a Magvető Kiadónál 1980-ban megjelent A japán tűzoltók című kötetem.
Az 1991-ben megjelent A babaszemfestő pillantása című füzet után némiképp igényesebb formában jelenhetett meg 1996-ban a Szigorúan tilos a fűre líz című szöveggyűjteményem. Mindkét kötetet az Új Forrás című folyóirat, illetve kiadó nagyvonalú támogatásának köszönhetem. Mindkét (alacsony példányszámban megjelent, ugyancsak teljesen visszhangtalan) kötet rendhagyó, jobbára műfajtalan szövegeket: szabadverseket, akció-leírásokat, szürreális látomás-fogalmazványokat közöl, s a nyelv csapdáival, az irodalom hiábavaló próbálkozásaival, a létezés abszurditásaival szembesít.
A kötetzáró Látnok című szöveg önéletrajzi ihletésű: a szerző ókori beavatottjaihoz – akik vakok voltak – való csatlakozásáról értekezik.
Az önhalottimaszk készítésének néhány szabálya című szöveg – amely eredetileg még a Párizsban szerkesztett Magyar Műhely című folyóiratban kapott nyomdafestéket, majd egyszer az 1990-es években egy Vigadó Galériában rendezett Szabó Tamás-kiállítás vernissage-án is (megütközéseket keltve) elhangzott – azt taglalja, hogyan tudjuk, hogyan kell elkészíteni úgy önnön halotti maszkunkat, hogy közben valóban meghalunk, mert csak e két cselekményszál együttes érvényesülése esetén teljesedik ki, illetve teljesül be a halotti maszk-jelentés. (A mai világban ne számítsunk arra, hogy majd valaki más fogja elkészíteni a halotti maszkunkat – könnyen megjárhatjuk, ha ebben reménykedünk.)
Majd a Magyar Műhelyben, később a Napútban, néhány vidéki folyóiratban, antológiában is megjelenhettem. De ekkor már olyannyira lekötött a művészettörténeti munka, olyan sok megbízást, sorozatos, nagy feladatot kaptam, hogy a szakmunkák mellett az irodalommal egyre kevesebbet foglalkozhattam. Szó mi szó: az ún. magyar irodalomnak soha nem váltam írójává vagy költőjévé, és ez összefügghetett azzal, hogy nem léptem be egyetlen brancsba sem, nem voltak nagy irodalmi haverjaim, a kutya se figyelt arra, amit írtam. Később, az ezredforduló után két kitűnő irodalomtörténésztől kaptam értékes reflexiókat, elismerő kritikai visszajelzéseket: Szakolczay Lajostól és a közelmúltban elhunyt Monostori Imrétől.
De jellemző, hogy a magyar irodalom reprezentatív kiadója, a 2010-es évek körül kezdeményezett könyvkiadási tervemet, beadott kéziratomat két éven át még egy elutasító válaszra sem méltatta. Aztán csak-csak kiderült, hogy a kéziratot elvesztették. Tiltakozásképp kiléptem a Magyar Írószövetségből, de persze ez se sok vizet zavart. A kiadó a Kortárs Kiadó volt, a kézirat meg a Ki akar itt éjszakai portás lenni? című drámakötetem, amelyet aztán a Szondi György által vezetett Napkút Kiadó jelentetett meg 2014-ben.
KkF: “amiként hallatlan aktivitással / vetettem bele magam / az irodalmi életbe / hasonló vehemenciával / csapok bele / az irodalmi halálba” (szép irodalmi tereim, lmf. 15. oldal).
“mondhatni egész életem során azért / dolgoztam hogy ne hétköznapi szokványos hulla / hanem Saját Halott legyek / […] persze az sem mindegy hogy ki / birtokol hogy kinek vagy (vagyok) a sajátja… (S. H. lmf. 41. oldal). Verseid manapság is feltűnnek irodalmi portálokon**. Ugye 73 évesen sem adod fel?
WT: Ugyan miért adnám fel. Ama babérkoszorú még mindig a szemem előtt lebeg. De az elérhetőbb céljaim hosszú ideje változatlanok: én lábjegyzet és mottó szerettem volna, szeretnék lenni. A lábjegyzet az viszonylag könnyen elérhető, és ez az óhajom a szakirodalmi működésem során tulajdonképpen már teljesíttetett is: sok-sok művészettörténeti hivatkozás részese, sok-sok irodalomjegyzék tétele, bibliográfia szereplője vagyok. A mottó már nehezebb, mert ez az irodalom felségterülete, de elmondhatom, egyszer már sikerült, és ezért igen boldog vagyok: Cukor György költő egyik versének mottója gyanánt egy irodalmi Wehner-idézetet jelentetett meg.
KkF: Létezik egy egészen egyedülálló publikációd. Ilyesmit keresve sem talál az ember…
WT: 2001 és 2011 között csaknem kétszáz levelet írtam Szent Varecza (Varecza László) váci születésű, különös sorsú költőnek – aki egykor, az 1960-as években Tatabányán tanárkodott, és az 1970-es években a tatai tó partján fekvő kórház (amelynek ablaka alatt akkoriban naponta magam is többször elsétáltam) pszichiátriai osztályának lakója, majd aki a szombathelyi főiskolán tanító algebrista volt –, s akivel azután keveredtem levél-kontaktusba, hogy megküldte néhány magán kiadásban megjelentetett verseskötetét. Ezeknek a köteteknek majdani alapanyaga, a Majakovszkij-versformákban írt költemény-szekvenciák vaskos borítékokban hetente-kéthetente érkeztek címemre, majd megérkeztek maguk a kötetek is, amelyekből immár több mint százötven sorakozik könyvtáram polcain. E kötetek fő szólama a rablógyilkos magyar állam ostorozása a történelmi párhuzamok megvilágításával, illetve a tudományos munkásságához és nevéhez kötődő algebra Varecza-tétel általa méltánytalannak ítélt megcáfolása, illetve negligálása. Az ekkor már piaci régiségkereskedőként dolgozó, önmagát szentté avatott Varecza küldeményeire és költeményeire igyekeztem az aktualitásoktól elszakadó, költői válaszokat adni, aki nemegyszer emelte be költészetébe szövegeimet, és így többször is teljesült legtitkosabb irodalmi vágyam: mottóvá váltam. A 2010-es évek elején, amikor arról értesültem, hogy öregek otthonbeli délutáni táncmulatságokban múlatja a túlfűtött erotikus vágyakkal hajtott mindennapjait – és ezzel párhuzamosan költészetének íve is lehanyatlott – hirtelen elhatározással lezártam ezt a levelezés-történetet. A tíz éves levélfolyamból, az általam Szent Vareczának írt levél-szövegekből a 2010-es évek derekán állítottam össze azt a gyűjteményt, amely aztán számos próbálkozást követőn a Magyar Műhely Kiadó gondozásában, a címlapon Prutkay Péter képzőművész zseniális szobrának reprodukciójával 2019-ben, a legcsekélyebb kritikai visszhangot sem keltve megjelenhetett. A könyv esszéisztikus hangvételét, atmoszféráját az alábbi montázs-szöveg is reprezentálhatja:
Nyitó-frász (telefonszavazásos kívánságműsor)
Szent Varecza (nem-posztmodern költő) ma nem küldött verset.
Kaptak egy nap haladékot – de tudták, hogy nyugalomra és elalélásra semmi ok – a rendszergyilkosok.
Sóhajtásnyit megpihenhettek babérjaikon az öntelt, hazug akadémikusok. (De ne ünnepeljünk: nem fúltak önnön cinizmusukba.)
Fellélegezhettek egy pillanatra az adóhivatal iktatójában a túlképzett adminisztrátorok.
Végre egy gondtalan szünnap – örvendezhettek a szép szőke szerkesztőnők önfeledt sétára indulva, de a madarak is egészen máshogy csicseregtek, mint egyébként, így hát visszafordultak.
Valamifajta önmaga számára is megmagyarázhatatlan hiányérzettel hunyta le este a szemét a városi ügyészség próbaidős fogalmazója.
A nagy égi költészet-nyilvántartóban üresen maradt egy rubrika, de ez a számos, már korábban is üresen tátongó rubrika miatt nem okozott különösebb fennakadást.
Az idő malmai – bár az időmolnár az ügyeleti naplóba helyesírási hibáktól hemzsegő megállapítást rögzített a szükséges karbantartások fennforgása miatti leállásról – azért szüntelenül forogtak tovább. Zavartalanul működött a gravitáció is, jóllehet a raktárban néhány kéziratpapírral tömött zsák megmagyarázhatatlanul lebegett.
Homokszem került a gépezetbe, vonták meg nagy okosan a tanulságot a helytörténetíró krónikások, holott valójában ezúttal a homokszemek közé került gépezet esete forgott fenn.
Reggel nem nyitott ki a piac, de ezt sem az árusok, sem a vásárlók nem vették észre: mint korábban mindig, zavartalanul lebonyolították virtuális üzleteiket. Hatalmasak voltak a bevételek és a kiadások, de a nagy összesítésben a végeredmény mégiscsak nulla volt. Csak az esti záráskor regisztrálta a piacfelügyelő azt, hogy valami nincs teljesen rendben.
A területileg illetékes rendőrkapitányság éber civil nyomozói szellemi robbantásra alkalmas szerkezetek nyomára bukkantak, de a helymeghatározó radar elérhetetlen magasságot jelzett: csak álltak a város főterén, és tanácstalanul felfelé nézegettek. Az est leszálltával a jegyzőkönyvbe azt rögzítették, hogy a radar meghibásodása miatt a nyomozást szüneteltetni kényszerülnek. (A sétálóutcában eközben háborítatlanul grasszált fel-alá a közveszély. Miután senki sem hederített rá, az egyik kávézóban rendelt egy kapucsínót, és megpróbált belekötni a felszolgálónőbe.)
A versmentes nap éjszakáján megeredt az eső. Néhány hajléktalan érzékelte csak, hogy eső helyett ezúttal verssorok zuhogtak, de ők sem hittek nagyon a szemüknek. Zugokba, árkádok alá, lakatlan épületekbe húzódtak az égi áldás elől, és aludtak tovább. A városlakók reggel csak nehezen gázoltak át az éjszakai ítéletidő hordalékán – az alacsonyabban fekvő városrészekbe a tűzoltókat is kihívták –, de aztán kisebb-nagyobb késéssel (a tűzoltókon kívül) mindenki megérkezett rendeltetési helyére, és megkezdhették rendes, oly nélkülözhetetlen működésüket a bíróságok, a rendőrségek és a börtönök is. A piac a nehézségekre hivatkozva ismételten nem nyitott ki, a piacfelügyelő kis cédulát ragasztott a bejárati kapura: ÍGY JÁR MINDEN ÖNMAGÁVAL ÖSSZEESKÜVŐ.
† Buda, 712014. május 18-dikán.
† Olvasás-, írás-, másolás-, hivatkozás-, idézés- és halálvédett szöveg.
W.
KkF: “A lektorátusi szobámban időközben elkészült polcrendszerre bepakolom a még péntekről fennmaradt beosztatlan katalógusállományt: így egészen jól kezelhető az anyag, minden pillanatokon belül visszakereshető, kiemelhető.” (2008. február 18. hétfő Tapló 2. Kíméletlen Művészeti Napló 2007-2016. 82. oldal) Ha valaki a fentieket így, az örökkévalóságnak feljegyzi, annak biztosan sokat jelent a rend, a fegyelem. Személyes dolgaidban is ilyen akkurátus vagy? Mindig megtalálod a zokni párját, a lakáskulcsot, a szemüvegedet?
WT: Igen, úgy vélem, rend van körülöttem. Ez valószínűleg családi örökség, de összefügg könyvtárosi tanulmányaimmal, képzettségemmel is.
Sajnos a könyvtáram számítógépes katalógusának elkészítésére még nem volt időm és energiám, de ezért a mulasztásért némiképp kárpótol könyvtáram rendezettsége: külön traktusban a szépirodalom – próza, költészet, dráma –, a művészeti irodalom, ezen belül a szobrászati különgyűjtemény, a katalógusok, valamint Komárom-Esztergom megye irodalma. Mindennek megvan a pontos helye, és így viszonylag könnyen és gyorsan megtalálom azt, amire épp szükségem van. (Egyébként a könyvtáram jövőbeni sorsa könnyen borítékolható: kuka.) Számítógépes nyilvántartásom két nagy témakörben van: a magyar szobrászat és a Komárom-Esztergom megyei művészet tárgykörében. Ezeket lassan már negyedszázada építem, illetve vezetem. A munka megkezdésének és mai napig tartó folytatásának indítéka a hiány volt: az 1980-as évek óta megszűnt a magyar művészet korábban évenként megjelent bibliográfiai összegzése, így ha valaki bármely témakörben tájékozódni szeretne, akkor igen nagy kutatómunkát kell végeznie, és ebben csak részben segíthetnek az internetes programok. A szobrász-lexikonom a művész-életrajzokra alapul (egy-egy alkotó tanulmányainak, tagságainak, kiállításainak, köztéri műveinek, közgyűjteményben őrzött munkáinak és a működésére reflektáló irodalomjegyzék tételeinek, az időpontokat, a helyeket, az intézményeket pontosan feltüntető dokumentációja). Mintegy háromezer ilyen életrajzot ölel fel ez az együttes, amelyet nap mint nap továbbépítek a művészeti hírek, a művészeti szakirodalom, az internetes híradások követésével, no meg a személyesen átélt művészeti események segítségével. (Meglehetősen nagy kiállítási katalógus-gyűjteményem van, amely az egyik elsődleges forrás.) Csaknem hasonló a Komárom-Esztergom megyei dokumentáció, amelynek alapja a még a hetvenes években, a tatai Komárom megyei Múzeumok Igazgatóságán végzett muzeológusi munkám, amikor még cédulákon rendszereztem az adatokat. Miután ezek a művészeti és irodalmi kapcsolataim Budapestre költözésem után sem szakadtak meg, sőt, bizonyos fokig nagyon is szorosak maradtak, az elmúlt évtizedekben ezt a dokumentációt is folyamatosan továbbépítettem. Ennek rész-feldolgozásaiként jelentek meg az Art Limes című, országos körben alig-alig ismert művészeti folyóirat Esztergom, Dorog, Tata és Tatabánya művészeti múltját és jelenét különleges formában feldolgozó és közreadó, lexikon és antológia ötvözeteként megszületett vaskos tematikus kötetei.
Azért vagyok rendszerető (a határidők, a terminusok pontos betartásával), hogy a rendetlenségből eredő fölösleges dolgoktól megkímélhessem magam. Utálok pepecselni.
KkF: A Forrás Rádióban elhangzott beszélgetésedben*** megütötte a fülemet a következő, meghökkentő kijelentés: “Dunaszentmiklós zajából Budapestre menekülök”. Sokat jelenthet neked a főváros, annak is a budai oldala. Például a Bécsi kapu bejáratánál Te találtál helyet Wagner Nándor Földanya című szobrának. A Tóth Árpád sétányon közeli rokonaid laknak, és nem messze tőlük volt a munkahelyed. Új és régi szobrokban gazdag a Budai Vár. Hogyan él az emlékezetedben ez a környék?
WT: Igen, mint már említettem, a budai Vár már gyermekkoromtól fontos színtere életemnek. Emlékszem, hogy az ötvenes években a helyőrségi templom romos tornya mellett hatalmas víztároló medence tátongott. A hatvanas években a Várhegy lábánál felépült, a krisztinavárosi (volt Verbőczy) Petőfi Sándor Gimnáziumban tanultam, az órák után sokat csatangoltunk a Várban és környékén. És aztán 1993 és 2011 között csaknem húsz évig az Úri utcában székelő Képző- és Iparművészeti Lektorátuson dolgoztam, naponta jártam fel és le gyalogosan a vári lépcsőkön.
1993-ban Osskó Judit, a „királyi” Magyar Televízió képzőművészeti osztályának vezetője –miután hallotta egy Pótó János történésszel adott, Markovits Ferenc szerkesztő által készített hosszabb interjúnkat a Kossuth Rádióban – meghívott osztályára, hogy a köztéri szobrokkal, az emlékmű- és szoborállításokkal foglalkozó filmeket forgassunk. A lektorátusi munka mellett több évig – néhány esztendővel később már a Szemadám György festőművész által vezetett osztályon – szerkesztőként, esetenként forgatókönyv-íróként dolgoztam együtt M. Nagy Richárd rendezővel, akivel megcsináltuk a budapesti terek emlékmű- és szobortörténetét archív felvételekkel feldolgozó Jelenetek a szobrok életéből című, később sokszor megismételt sorozat filmjeit, valamint számos magazinműsort – Picasso-k kalandjai, Itt artunk –, kiállítási riportot, alkotói portrét (Melocco Miklós, Pázmándi Antal). Az ezredfordulón ezt a munkát a Duna Televízióban is folytathattam – itt emlékezetes volt az Almásy Aladár festőművészről készített portré –, de aztán, amikor a millenniumra állított magyarországi és határon túli műalkotásokat feldolgozó csaknem egy hónapig (!) forgatott, csaknem egy órás időtartamú produkciónkat a csatorna az egyik vasárnap délben, egy órakor tűzte műsorára, elment a kedvem a filmcsinálástól, és úgy döntöttem, hogy ezt a sok energiát felemésztő munkát befejezem. Közben a Várpalota egyik saroktornyában berendezett stúdióban, az Országos Széchényi Könyvtár Történeti Interjúk Videotára egyik dokumentációs programjaként kiemelkedő jelentőségű életművet teremtő magyar alkotók munkásságát kezdtük feldolgozni a hosszabb forgatásokat követő, egy órás portréfilmekben. Sikeresen elkészült Szemethy Imre grafikusművész és Gyarmathy Tihamér festőművész filmje, de a későbbi tervek megvalósítását megakadályozta, hogy a produkciók szerkesztő-rendezője, Bak Béla váratlanul meghalt.
De a budai mellett a tatai Vár is fontos szerepet játszott az életemben, még 1971 és 1984 között: számos kiállítást rendeztem középkori falai között, és egy válságos időszakban évekig az egyik, Öreg-tóra néző benyílójában laktam, ami a téli, fűtetlen időszakokban nem volt túlságosan romantikus vállalkozás.
KkF: Egy 2017-es interjúban Schneller János feltette neked a következő kérdést: “Elképzelhetőnek tartja, hogy valaha hasonlóan nagy rajongótábora legyen a vizuális művészeteknek, mint a zenének, vagy a színjátszásnak? “**** Mit válaszolsz erre 4 év távlatából?
WT: Azt válaszolom, hogy nem. A vizuális szférában a villogó, gyors vágásokkal operáló manipulatív mozgókép tarol, a mozdulatlan, józan képeknek (műtárgyaknak) egyre kevesebb az esélye.
KkF: Itt a nyakunkon 2022. Új tervek, fogadkozások, összegzések ideje. Tegyünk pontot az interjú végére a Te 2021-es mérlegeddel és jövőbeli feladataiddal!
WT: 2021-ben semmi különösebb nem történt, ugyanúgy dolgoztam, mint a korábbi években. És ugyanez lesz a program 2022-ben is: meg kell írnom néhány könyvet és tanulmányt, és továbbra is táplálnom kell az új és új adatokat a számítógépes nyilvántartásokba. (Lassan majd ki kell találnom, hogy ezeknek mi legyen a sorsa.) És persze tovább kell írnom a Taplót, az 1996 óta íródó kíméletlen művészeti napló-folyamot, amelynek két, 2013-ban és 2018-ban megjelent kötete után a harmadiknak majd 2027-ben kell kikerülnie a nyomdából (ha még lesznek akkor nyomdák, és lesz a naplónak írója). Vagyis most még öt éven kell valahogy átkecmeregnem, hogy a magyar művészet személyes dokumentációja három teljes évtizedet – 1996–2026 – foghasson át. De addig még… Abban reménykedem, hátha közli az új esztendőben a Magyar Műhely az öt új koncept-szövegemet, és talán megjelenhet az Új Forrásban a múlt év utolsó napjaiban elküldött Gólöröm a bundameccsen című monodrámám is, csendesen jelezvén, hogy a magyar irodalom elnyesett nemzedékének egyik tagja még mindig feltartóztathatatlanul működik.
* szépirodalom
– A japán tűzoltók, Budapest, 1980, Magvető Kiadó;
– A babaszemfestő pillantása, Tatabánya, 1991, Új Forrás Könyvek;
– Szigorúan tilos a fűre líz. Szöveggyűjtemény, Tatabánya, 1996, Új Forrás Könyvek;
– A szellem láthatatlan lénnyé válása (Lévai Ádám rajzaival és Szamódy Zsolt fotóival), Tata, 2003;
– Ki akar itt éjszakai portás lenni? (Drámák, drámai szövegek 1971–2009), Budapest, 2012, Napkút Kiadó;
– halálversek – halálrajzok, Tatabánya, 2013, Forrás Könyvek – Kovács Péterrel
–Szent Varecza elveszett levelei, Budapest, 2019, Magyar Műhely Kiadó
** https://irodalmijelen.hu/05242013-1558/lelkek-szekrenyben-wehner-tibor-versei
*** Forrás Rádió interjú: https://soundcloud.com/forrasradio/wehner-tibor-interju-a-forras-radioban 2018, riporter
****http://profetagaleria.hu/blog/2012/10/24/vannak-itt-erdekes-dolgok-de-oriasi-problemak-is-amelyekkel-foglalkozni-kell—rovid-interju-wehner-tiborral
Illusztráció: Beszélgetés Wehner Tiborral
Ezek is érdekelhetik!
»…a szeretet erősíti az immunrendszerünket« (Beszélgetés Dr. Felszeghi Sárával) →
»Antigonéról másképpen« – Dettre Gábor filmrendezővel Domokos Johanna beszélget →
Az ember, aki valamiért is tudott élni, nemcsak valamiből…* (IV/4. rész) →
