EGY NŐI ÁDÁM (Levélfa, 53.)
Nemes Nagy Ágnes századik születésnapjára
Nemes Nagy Ágnes 1922. január 3-án született – száz éve immár. Száz esztendő elég nagy idő ahhoz, hogy megtartsa az arra érdemeseket. Ő közéjük tartozik. Köteteit kézbe venni nemcsak kötelesség, de öröm is. Így vagyok vele most magam is, amikor kinyitom 1969-ben megjelent Lovak és angyalok című kötetét, válogatott versei gyűjteményét. Nemcsak elolvasom, de ide is másolom fülszövegének a szerkesztő, Székely Magda nagyfokú költői érzékenységről tanúskodó szavait: „Szenvedélyes intellektualitás és intellektuális szenvedély adja meg Nemes Nagy Ágnes költészetének karakterét. Soha nem tár az olvasó elé fedetlen érzelmi állapotokat. Költészete mégis érzelmi telítettségű, a konkrét világ elemeit szinte szétfeszíti az indulati mondanivaló. Érzelmeit kivetíti a tájba, a tárgyakba, a külvilágba. A vers tárgyi rétege azonban sosem veszít érzékletes realitásából, képeit szinte páratlan anyagszerűség jellemzi – a képek szuggesztivitását sohasem csak a közvetlen szemlélet formálja, hanem a vízió belső feszültsége is, a látvány és a látomás együttes ereje hozza létre.” Pár mondat és szinte maradéktalan jellemzése Nemes Nagy Ágnes költői világának. Maradéktalan és mégse lenne az, ha nem venné nyomban számításba – az akkoriban éppen meghatározó tárgyias költészet kihívásán túl – e versvilág aranytartalékát, az erkölcsi elkötelezettséget, melynek szigorát – el ne feledjem – másokkal szemben is érvényesítette, s amelynek „megalkuvás nélküli követelése vonja költészetébe a mítosz formanyelvét, ősiségben kijegecesedett fogódzóit, nagy képleteit.”
Nemes Nagy Ágnes 1969-es versválogatása (Magvető Könyvkiadó)
A „nagy képletekhez” mindjárt és leginkább posztumusz költeménye (a minden korábbinál érdesebbnek és szakadékosabbnak bizonyuló vers), az Istenről című jut eszembe. S a döbbenet, amelyet nem sokkal a költő halála után első olvasása belőlem kiváltott. E blaszfémiát súroló, Istenre támadó prózaverse vagy versprózája. S benne is leginkább a lélek dosztojevszkiji mélységeibe vájó fölismerés. Hogy míg a természetben (s az ember számára) létezik a „fönt” dimenziója („megy odafönt, megy-megy a délután”), az Istennel kapcsolatban e föltevés elképzelhetetlen. („Van odaföntöd? Van neked fölötted?”) A kérdés költői jellegéből következően eleve ki kell zárnunk ennek (egy fölöttes énnek!) a lehetőségét. Istennél (és benne!) véget ér a fölfelé közlekedés (a filozófusok „végtelen regresszusának”) Jákob-létrája. Per definitionem ér véget. A logika e Szörnyetegénél, akitől mégis minden erkölcsi fogalmunk ered. (Még akkor is, ha a vers egyik sora Isten létét a világállapotra utalva egyenesen erkölcsi képtelenségnek nevezi.) A lélek labirintusának legmélyén vagyunk. És innen a költő számára sincs út tovább. „Egy szót se szóltam” – ezek a vers utolsó s önmagának is csapdát állító szavai.
Az Összegyűjtött versek borítója és dedikációja
Nemes Nagy Ágnessel személyesen is volt találkozásom. Ifjúkorom néhány versét küldtem s vittem neki. S mindjárt vizsgáztatni is kezdett. Hogy tudom-e, mi a „szittyós”. Persze sejteni véltem, de nekem ennyi sok évre elég volt. Aztán mégis elküldtem neki időközben megjelent első verseskönyvemet. De lakcímemet már nem adtam meg. És újabb évek NNÁ gyűjteményes kötetének, A Föld emlékeinek 1986-os megjelenéséig. Könyvhét, Vörösmarty tér. Én is beálltam a dedikációt kérők sorába. Megismert és nevemen szólított. Ha mindezt fölidézem, zavarba kell jönnöm. Miért játszottam vele a „Névtelent”? Hogy próbára tegyem érzékenységét? Éppen az övét, „az eddig nem ismert, vagy szóig nem jutott tudattartalmak”, „a névtelenek senki földjének” írástudójáét? Aki ismerte az „ineffabile”, a „kifejezhetetlen” kísértését is? No, jóval kezdtem én ki. Jóval, sőt a legjobbal, a legjobbak egyikével. Végül is nem bánom, s ha sejtené, talán ő is mosolyogna rajta. Rajtam. Megbocsátaná. A „kifejezhetetlen” e konok kifejezője, a „névtelenek” bibliai hitelű névadója. Egy női Ádám.
Suhai Pál
szerkesztő
Kenyeres Zoltán
2022. január 3.
Kedves Zoltán! Mint látod, egymást érik az évfordulók. Dante és Pilinszky után máris Nemes Nagy Ágnes (éppen ma 100 éves). Úgy tudom, foglalkoztál, méghozzá nem is egy helyütt, az újholdas lírával, az elvont tárgyiasság költészetével. Nemrég olvashattam egy ezzel kapcsolatos hosszabb idézetet a Gondolkodó irodalom [Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974] aktuális fejezetéből. E könyvvel, sajnos, nem rendelkezem, szóba hozott fejezetének szövegét azonban szeretném a Napút Online Levélfa-összeállításához elkérni. S örülnék még, ha ehhez, kifejezetten NNÁ-ról, költészetéről néhány aktuálisnak vélt újabb gondolatot is csatolni tudnál. Remélem, jól és jók vagytok! Legyetek is. Válaszodig is köszönettel és barátsággal: Pali
2022. január 3.
Kedves Palikám! Nagyon szívesen rendelkezésedre bocsátom a régi Újhold-tanulmányomat, benne NNÁ-val. A probléma csak az, hogyan juthatsz hozzá. Digitalizálnom kellene a könyvből, elég babra munka. De a kedvedért megcsinálom, csak írd meg, mikorra. (A könyvből már csak egy példányom van, azt nem adom kölcsön.) Nem biztos, hogy mai szemmel nagyon jó írás, de van tudománytörténeti értéke. Ez volt az első irodalomtörténeti érdekű munka, ami pozitív értelemben vetett fel velük kapcsolatban megfontolandó líraesztétikai kérdéseket.
Üdvözlettel: Zoltán
Az Újhold költészete (az elvont tárgyiasság lírája)*
(Részletek)
Történelmi mérföldkő után, társadalmi változás küszöbén természetes volt, hogy a költők az elkötelezett ember terveiről és aggodalmairól beszéltek, és megfogalmazták a líra nyelvén azt a szerepet, amely az ország újjáalakításában várt rájuk. A fiatal költők egyik csoportja azonban éppen arra találta alkalmasnak e felgyorsult iramú korszakot, hogy belőle általános érvényű következtetéseket vonjon le az emberi személyiség természetéről, a lét és az idő szüntelenül változó viszonyáról, és ennek fényében behatoljon a lélek látszólag lassan mozduló belső köreibe. E csoportot „az Újhold költőinek” szokták nevezni, mivel majdnem mindnyájan az Újhold című folyóiratba írtak: Gyarmathy Erzsébet, Fazekas László, Jánosy István, Lakatos István, Lator László, Mándy Stefánia, Major Ottó, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Rába György, Rákos Sándor, Somlyó György, Szabó Magda, Végh György, Vidor Miklós.
Az Újhold költészete líratörténeti szempontból szűkebb fogalom az 1946-ban alapított és mindössze hét számot megért folyóirat költői névsoránál. Csak azok tartoznak körébe, akik a negyedik nemzedék tagjai voltak, s akiknek a nemzedéki rokonság fölött költői eszményeik is összetalálkoztak. Nem tekinthető újholdas költőnek Vas István, Kálnoky László, Devecseri Gábor, Vészi Endre és Benjámin László, noha megjelentek a folyóiratban; mert idősebbek voltak, pályájuk korábban és más körülmények között indult. A negyedik nemzedékből pedig nem tekinthető újholdas költőnek Aczél Tamás, Darázs Endre és Kormos István, mert a költői kísérletezés másféle útját választották. Viszont a hasonló ars poetica az Újhold-csoportba sorolja Lator Lászlót, bár nem jelent meg verse a folyóiratban.
[…]
A háború az eszmélődés legfogékonyabb korában érte őket, s olyan sokkot idézett elő bennük, amely egész későbbi útjukra kihatott. Elveszett korosztálynak tekintették magukat, a háború testi-lelki rokkantjainak (Rákos Sándor: Rasz-Samra torzói), úgy érezték, hogy a század aknamélyeiben hánykódnak (Rába György: A magány maszkjai), hogy széthullott, füstös romhalmaz köröttük minden (Lator László: Se irgalom, se akarat), hogy hazátlanul és testvértelenül maradtak (Major Ottó: Gazdátlan űrben). E közérzetből a magyar antifasiszta költészet néhány remekműve született meg. Pilinszky János a Harbach 1944, A francia fogoly, valamint az Egy KZ-láger falára című verseiben a szenvedésről, áldozatról és kegyelemről szóló keresztény tanítás alapján nézett szembe az embertelenség emlékeivel, őszinte bűntudattal tartott lelkiismeretvizsgálatot, szava olyan gyónás volt, amelyre nem kért s nem is fogadott el feloldozást. Arról írt, hogy a kegyelem még magányosabbá teszi az embert, s csak a bűnnel számot vetve, a megtisztulás útját vállalva lehet új közösséget teremteni (Késő kegyelem, Mert áztatok és fáztatok).
Hasonló erkölcs irányította a csoportnak azokat a tagjait is, akik nem a keresztény bölcselet mércéjével alakították ki fogalmi értékrendjüket. Állapotukat önsajnálat nélkül tárták föl reflexióikban, s a rémület éveiben összegyűlt indulataikat arra használták, hogy konok hűséget fogadjanak a józan értelem rendjének. E magatartás jellemző példája volt, ahogy Nemes Nagy Ágnes az Elégia egy fogolyról című versében megemlékezett a fasizmus áldozatául esett barátnőjéről, s a nehéz élményektől gyötörve az igazsághoz fohászkodott. Lakatos István A Pokol tornácán című húsz részes, hexameteres költeményében az ostrom heteit idézte föl, lírai képeket váltogatott novellába illő epikus jelenetekkel, látomásokat oldott fekete humorral, de az elbeszélt részletek s a felhasznált műfajok kavargása közben önmaga helyét keményen cövekelte le: „Én nem futhatok el.” A szembenézés Pilinszkyéhez hasonló igénye volt ez, szavában a felelősséget kereső ember szólalt meg. „Aki túlélte ezt a kort, megölheti a gyógyulás” – írta Szabó Magda is (Aki túlélte ezt a kort), elutasítva az élet katarzis nélküli, könnyű újrakezdését. E magatartásból természetesen következett a keserű nemzedéki önbírálat: „miért most sikoltod, hogy segítség! Ki segítsen? És hogy segítsen? És min segítsen? S mért neked? Mard, mint farkas, önmagad, megmaradt, éld az életet! Most eszmélsz fel? Későn kiáltod. Tömd meg új lomokkal lakásod: egy holt se kéri tőled számon, te mért maradtál a világon” (Segítség).
[…]
Bár mesterüknek legtöbben Babits Mihályt tekintették, közvetlen elődjük Szabó Lőrinc volt. Az ő útján indultak el, amikor elmélyítették a lírai tárgyiasság kifejezési lehetőségeit, és segítették meghonosítani a magyar költészetben azt a széles körű áramlatot, amely Európában Rilkétől egészen Reverdyig terjedt. E költészet az elvont tárgyiasság költészete volt: tárgyias az ábrázolásmód, és elvont a kifejezendő tartalom okán. A tárgyiasságnak ez a fajtája némely hasonló stíluselem és szerkezeti tulajdonság ellenére megkülönböztethető az expresszionizmust követő Neue Sachlichkeittől és az Illyés-féle tárgyiasság típusától is.
Az Újhold költőinek elvont tárgyiassága az élmény és mű ama viszonylag új összefüggéseiből fejlődött ki, amely a szimbolizmus és impresszionizmus óta jött létre. A költő többé már nem elégedhetett meg azzal, hogy élményeit születésük állapotában, a közvetlen benyomás szintjén ragadja meg és a látványban rögzítse, hanem arra törekedett, hogy a hangulatok szüntelenül változó, megbízhatatlan szűrője helyett valami szilárdabb és tartósabb katalizátor közvetítsen tudata és a valóság között. Erre szolgált az elvont tárgyiasság. Noha sem „izmus”, sem manifesztumos mozgalom nem szerveződött köréje, a szabad asszociáció mellett ez volt a modern európai líra legnagyobb területen alkalmazható versalkotó módszere. Számos változata alakult ki, alapelvét mégis két elmélettel lehet körülhatárolni. Az egyiket többek között Ezra Pound és Rilke hangoztatta. Pound kifejtette, hogy a modern lírában a természetes tárgyak a legmegfelelőbb szimbólumok (Pavannes and Divisions, 1918), Rilke pedig már korábban fölfedezte, hogy a tárgyi világ ábrázolása olyan eszközökkel gyarapíthatja az új költészetet, amelyek föloldják célkitűzésének paradoxonját, hogy objektíven akar a lírában érzelmeket ábrázolni, és szubjektíven akarja föltárni a valóság lényegét. „A tárgyakon, melyekkel visszatértem, a furcsa lényeg itt is átragyog” – írta A magányos (1902) című versében, a hozzá tanácsért fordulót pedig arra biztatta, hogy „önmaga kifejezésére használja fel környezetének tárgyait” (Levelek egy ifjú költőhöz, 1903). A másik elméletet T. S. Eliot fogalmazta meg a legtömörebben, amikor a tárgyi korrelációról (objektive-correlative) írt. Szerinte „az érzelem művészi kifejezési formájának egyetlen módja, hogy ‘tárgyi megfelelést’ találjunk hozzá; más szavakkal, egy tárgycsoportot, egy helyzetet, egy eseménysort, amely annak a bizonyos érzelemnek formulájaként szerepel; annyira, hogy amikor a külső tényezők megvannak és eljutnak az érzékelésig, azonnal felkeltik az érzelmet” (Hamlet, 1919).
[…]
Az elvont tárgyiasság etikai eszményük közvetlen megfogalmazásából szűrődött le, lassan, fokozatosan járta át verseik szövetét a képektől az egyszerű szókapcsolatokig, és évek alatt alakult ki a jellegzetes „újholdas” stílus, amelynek egyik fő eleme a dezantropomorfizáló nyelvi kifejezésmód lett. Verseikben megszaporodott a száma és megnőtt a jelentősége azoknak a szóképeknek, amelyek emberit nem emberivel és élőt élettelennel minősítettek, érzékeltettek, vagy vetettek egybe. Hagyományos képekben és egyszerű hasonlatokban ott készülődött egyéni formanyelvük: „Én nem akartam emberi sorssal, mint hinta lengeni…” (Szabó Magda: Sohasem), „Kemény szerettem volna lenni, s a sorsom, lám e lágy varázs – orkán: a Végtelent bezengeni!” (Végh György: Játékos ifjúság), valamint feszesre húzott metaforákban: „eleven táplálék vagyok” (Pilinszky János: Parafrázis), „koponyám, kerek, fanyar gyümölcs, magányom mégis csonthéjas zárja” (Nemes Nagy Ágnes: Alázat).
Szerkesztésmódjuk másik sajátossága a végletes sűrítés volt. A szavakkal takarékosan bántak, kerülték a díszítéseket, és azon iparkodtak, hogy tömör, kavicsszerűen lecsiszolt verseket írjanak. E versalkotás eszménye szerint a költő kihagyott a költeményből minden feleslegesnek tekintett személyes elemet, s az így összesűrített képeknek az olvasóban kellett feloldódniuk: sokrétű értelmüket költői magyarázkodás nélkül illett elnyerniök. Bár az 1949-ig terjedő korszak e tekintetben is csak első állomás lehetett pályájukon, már ekkor kitűntek racionalizált és fegyelmezett alkotómódjukkal kortársaik közül. Pedig Pilinszky János ekkor még szenvedélyesebben szólt, és hangjában több volt a pátosz, mint később, Rába György versei még gyakran öltöztek az impresszionizmus színeibe, Végh György a modern rokokóval kísérletezett, Szabó Magda romantikus alkattal indult, Somlyó György intellektualizmusa olykor bőbeszédűséggel társult, és Rákos Sándornál még sok volt a pályakezdőre jellemző disszonancia.
Stílusuk és alkotómódszerük még kísérleti állapota magyarázhatja, költészetük miért keltett aránylag kevés figyelmet a korabeli irodalomkritikában. Ami utólag, későbbi verseskönyveik tükrében, az ötvenes-hatvanas évek fényében már 1949 előtt új törekvésnek és kezdeményezésnek látszik, ez a kortársak számára természetesen nehezebben volt észrevehető. A kortárs bírálók elsősorban nem az alkotómódszer újszerűségét elemezték – kivéve az újholdas költők kritikáit, mindenekelőtt Nemes Nagy Ágnes Pilinszky Trapéz és korlát című kötetéről írott recenzióját, amely először fogalmazta meg tételesen az elvont tárgyiasság stíluseszményét (Újhold 1946. 2. sz.) –, hanem verseik filozófiai tartalmát igyekeztek felderíteni. Az elvont tárgyiasságból az elvontra vetették a hangsúlyt.
Az esszéíró Nemes Nagy Ágnes egy későbbi kötete (Metszetek, Magvető Könyvkiadó, 1982)
Verseikben nem az intellektuális tartalom volt új, hanem az, ahogy az intellektualitást sikerült bevonniok az élményköltészet körébe. A 20. századi magyar lírában már korábban is megvolt a törekvés arra, hogy lebontsák azt a falat, amely az érzékletesség és a gondolatiság közé a romantika után épült, Babits Mihály, József Attila és Szabó Lőrinc is munkálkodott ezen. Az elvont tárgyiasság módszerével mégis az Újhold költői dolgozták ki azt az alapvetően reflexív verstípust, amely a legtágabb lehetőséget adta az élményszerű intellektualitásra, amelyben a gondolat és az élmény legharmonikusabban illeszkedett egymáshoz.
[…]
Az Újhold költői a társadalom alapjainak rendezését rábízva a politikusokra, az öncsonkítás ellenszerét keresték az emberi alkotótevékenységnek abban a körzetében, amely rájuk tartozott: a lírában. Nem arról írtak, hogy tenni kellene valamit az elidegenedés ellen, mert nem mozgósító tartalmú, közéleti lírát hoztak létre, hanem verseik anyagából lassan, észrevétlenül körülkerítettek egy gyakorlóterepet, amelyen bebizonyították, hogy az ember legalább a saját tudatállapotait rendezheti. Az a költészet, amely azt hirdette, hogy a gondolat élmény, vagy mindenesetre élmény lehet, az máris elkezdte újraegyesíteni az emberi lélek mesterségesen elválasztott belső övezeteit, és ezáltal előkészítette – a szubjektum oldaláról – az ember és a világ megromlott viszonyának rendbetevését.
„Bátran viseld magányodat… ne hagyd a sorsod csillagokra” – írta Pilinszky János (Magamhoz). „Nem torzulok” – írta Nemes Nagy Ágnes (Dagály után). Az ember önmagához való hűsége, a személyiség belső szellemi-érzelmi integritásához való ragaszkodása volt az az archimedesi pont, ahonnét ki akarták fordítani sarkaiból az elidegenedett világot. Individuális programot hirdettek: hiányzott belőle a társadalmi tett és az emberi közösségbe vetett hit, de még a legelkeseredettebb pillanatokban is kifejeződött benne valami „új fényre várás” (Rába György: Nyugtalan határon), vagy valami „szomjúság” (Nemes Nagy Ágnes: Az ismeret), amely előrehajtotta őket, egy új, teljesebb értékű szellemi kultúra és mélyebb humanizmus felé.
* A szöveget végül A magyar irodalom története VIII. kötetéből [Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986] sikerült kiemelni. Digitalizált változata az alábbi linken:
https://www.arcanum.com/hu/online-kiadvanyok/Spenot-a-magyar-irodalom-tortenete-1/viii-kotet-a-magyar-irodalom-tortenete-19451975-ii-a-kolteszet-81D8/liratorteneti-folyamatok-es-mufaji-valtozasok-8207/iranyzatok-folytonossaga-es-megujulasa-19451948-kenyeres-zoltan-8208/ivelo-palyak-uj-arcok-823E/az-ujhold-kolteszete-az-elvont-targyiassag-liraja-823F/
Szabó Ferenc SJ
2022. január 3.
Kedves Feri Bátyám! Mint látod, egymást érik az évfordulók. Most éppen Nemes Nagy Ágnesé (ma 100 éves). Úgy tudom, járt ő is Rómában, méghozzá Pilinszkyvel, de talán előbb, mint Te oda kerültél volna. Ha mégis lenne róla őrzött emléked vagy gondolatod vele kapcsolatban, szeretném elkérni a Levélfa számára. De ha nincs is, kérlek, küldd el nekem Lator László e-mailjét, egyik NNÁ-verselemzését szeretném elkérni tőle. Neked minden jót kívánva, köszönettel és barátsággal: Pali
2022. január 3.
Pali, Te fáradhatatlan vagy, nekem is munkát adsz, pedig különben is hajszolom magam. Nemes Nagy Ágnes korábban járt Rómában, én már csak volt férjét, Lengyel Balázst ismertem meg személyesen. Egyszer Nemes Nagy Ágnessel kezet fogtam itthon, amikor a Hubay által szervezett „Márai hazatér”-konferencián a Kossuth Klubban én is előadtam. Mellékelem NNÁ halálára írt versemet (Balázsnak is tetszett) és egy 2016-os naplójegyzet részletét. Ha tetszik, közölheted. Üdv: Feri
2022. január 3.
Kedves Feri Bá’! Ha így folytatjuk, én nem tudlak követni téged. Nem elég az interjú – itt van még ez a napló is. De milyen? Igazi meglepetés: verses! Hálás szívvel köszönöm. Jó egészséget kívánva és barátsággal üdvözöllek is: Pali
KÓBOR LOVAK ÉS ANGYALOK
Nemes Nagy Ágnes halálára
Kóbor lovak és angyalok száguldtak-szálltak
villámokkal vemhes eged alatt
számba vetted a tárgyakat
főleg a dolgokat
a sziklát a tavat a fát
megpróbáltad Te villámértelem
szétválasztani a fényt s az éjszakát –
Mereven állsz az alkonyatban
a szépség és rettenet között
ég és föld között
ég és ég között
között
figyeled az üzenetet
Elhaló angyalszárny-suhogások
lerogyó lovak nyerítése
vérnyomok a hóban
felnyög egy sürgönypózna
majd minden néma
dér száll az Idő szakállára
Gyémántcsillagok koporsószög-sora
villog a mélyülő éjszakában
valahol a világűrben
virradatra várnak
a lovak és az angyalok
(1991)
Nemes Nagy Ágnest olvasva
Végül csak a végtelen vágy marad –
az is eltűnik a mérhetetlen éjszakába
a galaktikák közt sisteregve szállva
megcsodálják csecsemőcsillagok…
Eljutnak-e hozzánk égi üzenettel
a szegett szárnyú sebzett angyalok?
Kettős világban
„Hazám: a lét – de benne ring a mérték,
mint esti kútban csillagrendszerek,
és arcát is az ég tükrébe mérték
elektronoktól zizzenő erek.”
Mily különös: mindig a test az arc erek
csontok koponya és csillagrendszerek
meg a Szíriuszig villódzó végtelen vágy
kútmélyi fájdalom égig nyújtózó fák
Szétszórt tárgyakban széttört világ
de marad a Mérték, a Rend szilárd!
A lovak és az angyalok
„Mert végül semmisem marad,
csak az angyalok s a lovak.
Csak állnak lent az udvaron,
az angyalok meg a szobámban;
csellengnek néha szinte százan –
egy lény mit is tesz önmagában?
Feldobrokol, s ismét megáll,
vagy szárnyát csattogtatja olykor,
mint egy szellőzködő madár.”
Föld és ég között ez marad csupán
dobogó lovak szárnyszegett angyalok:
csattog az utcakő s a villogó paták
jelei füstbe szállnak: égboltnyi madár
kering kering körben az esti ködben
fentről már leskel a mélyülő éj: a rettenet
kering kering majd földre száll egy
villámsebezte szárnyú angyalsereg
majd mindent elnyel a néma éjszaka
Nem jött hát égi üzenet?
Végül csak a végtelen vágy marad –
az is eltűnik a mérhetetlen éjszakába
a galaktikák közt sisteregve szállva
megcsodálják csecsemőcsillagok…
Ekhnaton jegyzeteiből
„Valamit mégis kéne tennem,
valamit a gyötrelem ellen.
Egy istent kellene csinálnom…”
„Ha a lovaknak kezük lenne s festeni tudnának,
lóformájú isteneket festenének…”
A görög Xenophanész megelőzte az egyiptomit.
Teremtőnk művét visszafordítjuk, amikor egyre
saját képünkre faragjuk bálványisteneinket!
Hévíz, 2016
Lator László
2022. január 6.
Kedves Gyuri!* Mégis csak fölhívtam Lator Lászlót. Bár ennek az Isten-teremtette Levélfának telefon nem elég. De valahogy csak megoldom, gondoltam. S éppen most, e levélben (levélben!) játszom meg történetét.
– Jó napot kívánok, Suhai Pál vagyok, a Napút Online egyik szerkesztője.
– Jó napot, de csak gyorsan, nem érek rá, legföljebb egy pillanatra. A kádban ülök, éppen fürdök.
– Bocsánat. Csak Vihar-elemzését szerettem volna elkérni, Nemes Nagy Ágnes verséről írt esszéjét. Szövegével rendelkezem.
– Rendben. Használják egészséggel!
– Köszönöm – és további jó fürdőzést kívánok.
Kedves Gyuri, ilyen se volt még: „Kértek már asszonyt ilyen hangulatban?” Neked minden jót, mindigjobbakkal: Pali
Ui.: S ha már levél, ennek örvén hadd csatoljak majd egy másik írást is ide: Domokos Mátyás szóba hozott sírkőavatóját.
*A levél Szondi Györgynek címezve – beszámoló a Lator-verselemzés engedélyezésének mikéntjéről.
Kinek mi jut eszébe
[Nemes Nagy Ágnes: VIHAR]
Egy ing rohan a réten.
Nap-éj-egyenlőségi viharban
a szárítókötélről elszökött,
s most rogy-rohan Medárd-zöld fű fölött
egy sebesült katona testtelen
koreográfiája.
Ott futnak ők. A vásznak.
Villámok torkolattüze alatt
már hadseregnyi végső mozdulat,
ahogy rohannak, zászlók, lepedők,
egy hasonlíthatatlan szisszenéssel
lehasadt orrvitorla, rongy,
a szünhetetlen zöld mezőben
bukóban, kelőben,
egy tömegsír legvégső vásznait
mutatják lobbanásaik.
Kilépek én, bár mozdulatlan,
körvonalamból kifutok,
s az árnyalatnyit áttetszőbb futó
elnyúlt testtel utánuk és közöttük,
s mint féleszű, ki elszállt madarát,
mint puszta fa, ki elszállt madarát
úgy hívja vissza nyujtott karral őket –
Most arcra buknak.
S egy fehérszárnyú, széles mozdulattal
egyszerre csap fel az egész sereg,
úgy csap fel, mint egy mozdulatlan ábra,
úgy csap fel, mint a test feltámadása,
egy vízről induló
öröklét, pisztolycsattanásra.
Utánuk nem marad
a réten, csak a hívó mozdulat,
s a fű sötétzöld színe. Tó.
Olvasom Schein Gábor lenyűgözően okos-tudós Nemes Nagy Ágnes-könyvében, hogy a Vihar-ban „a napéjegyenlőségi vihar tüzérségi rohamba tűnik át, de valójában sohasem vihar dúl, vagy háború, mert a versben e szavaknak nincs önálló entitásuk, jelentésüket egyszerre nyerik el egymásban és vesztik el”. Nem tudom, jól értem-e, mire gondol, de én ezt az egészet másképpen képzelem. Szentül hiszem, hogy a versbeli rét mögött egy valóságos rét van, s hogy egy valóságos ing rohan rajta. Nem a nyelv (még csak nem is Nemes Nagy Ágnes) teremtette sem ezt, sem azt. Fantáziája rendkívül röghöz kötött, mondta magáról nem is egyszer. Nagy képei mindig a látványból születnek. Látta ezt a vihart is, nem akármilyet, hanem nap-éj-egyenlőségi vihar-t, bár közel már a nyári napforduló, amikor nem egyszerűen zöld vagy üdezöld, hanem Medárd-zöld a fű. Ez a két jelző nemcsak azért érdemel figyelmet, mert odaköti a verset a versindító alkalomhoz, hanem azért is, mert, ha nem is nagyon feltűnően, Nemes Nagy Ágnes közismert természettudományos érdeklődéséről tanúskodik. (Más verseibe nemcsak természettudományos szakszavakat, hanem ismereteket is belerak: a mind homlokán hordozza mását például a periódusos rendszerre, a percenként hússzor lélegezni a fiziológiára utal.) És hogy a természettudomány elemeit szereti használni a versben, nemcsak azért van, mert, szerinte, a modern ember világképe hézagos nélkülük, hanem azért is, hogy a lírát letérítse hagyományos kényszerpályáiról.
Lator László tanulmány- és esszékötete
Nemcsak a közvetlen élményből, tapasztalatból alkotott kép (Nemes Nagy Ágnesnek esze ágában sem volt, hogy „egyre nagyobb erővel kitörli a képből a mimetikus referencialitás nyomait”, ellenkezőleg, ő szavakba akarja átpakolni a látványt, tudja, hogy nincs érzékletesség éles érzékelés nélkül, s annak, aki a tárgyakat bele akarja állítani a versbe, darabonként kézbe kell vennie őket), a forma, a megformálás is érzékletes, testes anyaga lehet a versnek. Nem Nemes Nagy Ágnes fedezte fel, tudták előtte mások is, milyen fontos a vers irama, íve, Füst Milán remek szavával: indulatmenete. Hogy a vers természetét, sőt jelentését is módosítja, formálja a jó prozódia. Az ötvenes években Nemes Nagy Ágnes szemlátomást ráunt a szabályos-arányos, zárt strófaszerkezetekre. Nemcsak versei, hanem esszéi is tanúsítják, milyen nagy jelentőséget tulajdonított a mondatok, a verssorok-szakaszok hatékony tagolásának, a metrikai-ritmikai, szintaktikai mozgékonyságnak. Verseit úgy rendezte, hogy a formai alakzatok együttese közvetítse a versben moduláló indulatot. A XVIII. századi Chladni kísérletét hozza példának, s később, megjátszott bosszankodással, felfedezi, hogy így gondolta már Arany János is: „Mint Chladni üveglapján a nyirettyű által előidézett hangra mozgásba jő a ráhintett föveny, s a hegedűrezdület minősége szerint különböző, de mindig szabályos csoportokba fut össze: úgy változtatja helyét, úgy sorakozik szó és mondatrész az indulat által rezgésbe jött költői beszédben, szemközt a próza nyugalmas folyékonyságával.” Ha a Vihar metrikai-ritmikai, hangzásbeli, mondattani íveit pontosan ki tudnánk preparálni, előttünk volna jelentésértékű indulatmenete. „Ha a különféle versek dinamikai ívét nézem, már-már hajlok rá, hogy a világon csak egyetlen lírai vers van, és ez az érzelmi intenzitás és az elernyedés (feloldódás) viszonya. A kiáltás és suttogás, az erős és a gyenge, a gyors és a lassú, valamint a közöttük lévő teljes hangtartomány, illetve mozgási energia adja ki a mindenkori vers vázát, s az egyes versek nem(csak) tárgyuk, szándékuk, stílus szerint különböznek, hanem főként abban, hogy az intenzitás és az oldottság milyen sorrendben, mennyiségben, elosztásban található bennük”, írja Nemes Nagy Ágnes. A Vihar minden formai elemén ott van a jellegzetes Nemes Nagy Ágnes-bélyeg. Abban, ahogy az első (önmagában még abszurdba, nonszenszbe hajló, figyelmünket éppen azzal felébresztő) képet a csak egy határozóval bővített majdnem-tőmondatban egy rövid sorba zárva odateszi, ahogy ezt a sort ritmizálja: a két (lassú) spondeus közt az a három rövid szótag fellazítja, mozgással telíti az egyébként tárgyilagos közlést. Várjuk a magyarázatot, s már jön is a hosszú, egyenletes sodrú periódus, képeivel is, tempójával is teret teremt. A sebesült katona még csak metaforának hat, szinte-szinte belesimul a környezetébe. De, a nyugodt szöveg alatt, a prozódiai ingatagság még szembeszökőbb, a második sor jambusból átvált trocheusba (a metrikai szabálytalankodást is akkoriban szerette meg Nemes Nagy Ágnes), majd két helyen is daktilikusan megugrik (nap-éj-egyenlőségi viharban, egy sebesült katona), lökésekben mozdul, mint a szél sodorta ing, mint a sebesült katona. A katona egyébként megismétli a rohan a metrumát, és ezzel meg a két elem véletlen összecsendülésével kapcsolat támad egy lehető alany és egy lehető állítmány közt. A hosszú sorokat (drámai jambusokat) egy rövid, hét szótagos állítja meg. Műveltségszó, szakszó. Arra is jó, hogy egy kicsit fékezze a verset, s arra is, hogy egy kicsit lefokozza: semmi izgalom, ez csak színpadi játék. Ilyen apróságok is alakítják a verset: olvassuk el egymás után az első versszak kezdő és záró sorát. Mind a kettő többé-kevésbé hasonlóan metrizált hét szótagos, de mert az első sorban öt, az utolsóban egyetlen szó tölti ki ugyanazt a teret, más-más a két sor prozódiai hatása. A hosszú szavas hézagtalanul, tömbszerűen éri hallásunkat, elnyújtott hangzattal zárja le a szeszélyes futamot. A második strófa késleltetéssel kezdődik. Újabb majdnem-tőmondat, benne a bizonytalan helyzetű személyes névmás egy villanásnyira megnyitja, de aztán a vásznak el is fedi a sebesült katona egy lehető asszociáció-sorát. Az ők mintha hirtelen megvilágítaná, kiemelné a sorból az iménti metaforát. Mert többesben van, nyelvtanilag nem illeszkedik az inghez. Értelme szerint inkább a sebesült katoná-hoz: az önálló életre kel, megsokszorozódik. A következő, egyetlen szónyi mondat (Nemes Nagy Ágnes ekkortájt egyre jobban kedveli, egyre hatásosabban használja a súlyos mondatroncsokat) visszatérít a jelen idejű látványhoz. De ez a mondattagolás nemcsak arra való, hogy bizonytalanságot teremtsen. Váratlan, a szabályos mondathangsúlynál erősebb nyomatékot tesz az ők-re is, a vásznak-ra is. Azzal, hogy azt is, emezt is kilöki a mondatból, mondhatni, külön erőtérbe helyezi őket. Ez az erős hangsúly végigfut az egész versen, egyenrangúvá teszi a két képsort, a jelen idejű látványt meg az emlékezetből előhívottat. Ez utóbbi is látványerejű, az akkor is, ha Nemes Nagy Ágnes ezt vagy azt a részletet nem a saját szemével látta. A villámok torkolattüze, a hadseregnyi, a zászlók erősíthetik ugyan egyszerű metaforaként is a viharban bukdosó ruhák ábrázolását, és Nemes Nagy Ágnes mindent meg is tesz, hogy a mozgókép-vers egy pillanatra se legyen egyértelmű, de lehet önálló életük, jelentésük is. Mintha egy vetítőgépben két filmszalag futna, képeik összecsúsznának, átütnének egymáson. Hol ez, hol az képzik meg élesebben. Látszólag szabadon, lazán-szeszélyesen társulnak, mégis valami határozott, bár nem nyilvánvaló logika szerint. A lepedőhöz a zászló, a villámhoz a torkolattűz, ez igazán egyszerű. A tömegsír vagy a pisztolycsattanás váratlanul ér, az előadásmód hézagos. Vagy miért éppen orrvitorla? Mert a réten, a fákon túl, karnyújtásnyira, ott van a Balaton? Nagyszerű mutatvány egy elvont jelzővel tenni hallhatóbbá a szisszenés-t, láthatóbbá a zöld mező-t! Nemcsak a valót és hallucinációt minduntalan összevétő képsor, meglódul a mondat is. Megbomlanak a pontos kötések, hol felcsapó, hol ereszkedő, változó tartamú futamok kergetik egymást, a strófa végén megsokasodnak a rímek, megkötik a túlmozgásos szöveget. Most egy Nemes Nagy Ágnes akkoriban már eltökélten tárgyias lírájában szokatlan szólam következik. Azért első személyű, mert a háborúra való visszaemlékezés heves emóciókat ébreszt? Bizonyosan, de még inkább azért, mert a vers kívánja ezt a váltást, ez a hirtelen támadt felindulás tölti fel nagyfeszültséggel az elvillogó képeket. Még az én-t is odateszi Nemes Nagy Ágnes, az állítmány után, hogy helyi értéke legyen, rásegít a metrummal, a szokatlanul tiszta jambussal is. Az én-t csak hosszan, hangsúlyosan lehet kiejteni. Hogy értsük ezt a képet, miért fut ki körvonalából a mozdulatlan szemlélő? Azért-e, mert „ahogy a Vihar katonája testtelen, úgy a képet elfogadó énnek is mindinkább vissza kell vonnia szubjektivitását, de az élve csak addig lehetséges, amíg maga is már csak körvonalaiban van jelen”? Tekintsük ezt a részletet ismeretelméleti, fenomenológiai drámának? Én a verset sokkal egyszerűbbnek látom. Gondolom, csak arról van szó, hogy az én elképzeli, hogy a futók után ered, ott akar lenni köztük, fausti mozdulattal meg szeretné állítani őket. Elvontabban: sorsközösséget vállal azokkal, akik a háborúban szenvedtek, megsebesültek, elestek, akiket, sajnos, nem hermetikus metaforába, hanem valóságos tömegsírba lőttek. Egyszerre él két helyzetet, mozdulatlan is meg szalad is, ahogy, egy másik versben, Ekhnáton fölkelt, feküdt, egyetlen mozdulattal. De azt hiszem, a szöveg megfejtésénél fontosabb a technika. Az a mód, ahogy Nemes Nagy Ágnes ezt a jelenetet színre viszi. Az akkor is testes képek, ha csak a képzelet szüli őket. Ahogy az árnyalatnyit áttetszőbb futó, elnyúlt testtel szalad, mint a rövid távon rajtoló atléta. Ez Nemes Nagy Ágnes nagy tudománya: úgy teszi a versbe a testet, a tárgyat, hogy akár meg is érinthetjük, ha akarjuk. Mondják a magukét, meglátjuk fölöttük a fényt. És persze, megint a mondat, hézagaival, befejezetlenségeivel, elhagyott állítmányaival (utánuk és közöttük), célszerű kisiklatásaival (a hasonító mellékmondatokban a vonatkozó névmás rontja el a kötést, a mondatszerkezetet), zenei lebegésével. A mondat végére a vers olyan magasra csap, hogy nem is lehet utána pontot, csak a befejezetlenséget kifejező gondolatjelet tenni. A következő sor, a rövid, kopár, letört végű, metrikailag lebukó mondat hosszú szünetet iktat a versbe. Úgy tetszik, a látvány ismét jelen idejű: az elülő szél leejti, majd újra felkapja a fehérneműt. A dallam megint meredeken emelkedik, erősödik a háttérderengés, a test feltámadása és az öröklét bibliai kötődésű, éteri ragyogású, lélekkel telített szavak, s hozzá a sokféle képzetet sűrítő fehérszárnyú. A hatásosan zenei hangszerelés, a háromszor ismételt, egyre nagyobb hangerővel szóló csap fel motívum, a párhuzamos szerkezetek erős lüktetése félreérthetetlenül tudatja, hogy valami csodának vagyunk tanúi. A vers elhiteti velünk, hogy a bukásba, halálba futó sorsokat jó irányba lehet fordítani, jóvá lehet tenni a katasztrófát. Van test szerint való feltámadás, a színjáték katarzissal végződik. Olyan magasan, olyan elragadtatott tenorban, hogy vissza is kell téríteni a földre. A feltámadás, mint egy futóverseny, startpisztolycsattanásra indul (de azért mögéje gondolhatunk egy igazi pisztolyt is), ez a furcsa motívum vesszővel elválasztva egy kicsit le is szakad a más anyagú mondatról. A jelenések elvonultak, csak az üres színtér marad ott. A képsort nem is a pont zárja le, hanem a mondatnyi súlyú szó. A vizes, Medárd-zöld rét és a viharos zöld Balaton képe egymásra csúszik. Ha úgy tetszik, akár valami jelentést is érezhetünk abban, hogy a tó az induló-ra rímel vissza: eszünkbe juthat, hogy a vízhez ősidők óta születésmítoszok, teremtésmondák kapcsolódnak.
Lábjegyzet: nemrég olvastam egy kitűnő angol irodalomtudós tanulmányában, hogy „az irodalomteoretikusok többé-kevésbé bevett véleménye szerint egyszerűen tévedés feltételezni, hogy a szerző személyes véleménye egy szöveg jelentéséről megbízható. Néhány teoretikus egyenesen azt állítja, hogy a szerző véleménye még csak nem is fontos adat – jóformán édes mindegy, hogy a nagybácsinkat vagy a szerzőt kérdezzük-e meg.” Mit csináljak: engem nemhogy a nagybácsim, de olykor még egy-egy kitűnő irodalomtudós versértelmezése se nagyon érdekel. Szégyenkezve kell megvallanom, hogy szeretem, talán koromnál fogva, a legnagyobb titokban, persze, „a megértést pszichologizálva hegyezni fülemet”. Ideírom hát, már csak azért is, mert nagyon eldugott helyen, egy rég eltűnt füzetecskében jelent meg, s hátha valakit mégis érdekel, hogy mit gondolt a Vihar-ról Nemes Nagy Ágnes: „Saját véleményem szerint földhözragadt realista vagyok. Én mindig csak abból tudok kiindulni, ami van. Ez a Vihar című vers is egy élményből származik. Nem igaz, nem egyből, többől… Szigligethez kapcsolódik – bizonyos fokig – ez a versem. Van ott egy szép nagy zöld rét, egy libalegelő. És erre a libalegelőre, úgy június elején, kiteregettek egy nagymosást. Szép, nagy fehér vásznakat. De mivel épp június volt és medárdos idő, rögtön jött a vihar, fölkapott egyet a vásznak közül, elkezdte kavarni őket, és láttam már, hogy elszáll az egész nagymosás. Rohant a fél falu összeszedni. Igen ám, de addig én már láttam abban a haragoszöld háttérben és az előtt táncolni, forgolódni ezeket a vásznakat, ingeket, lepedőket. Olyan volt, nem is tudom megmondani, mintha a szél megtestesült volna. A szelet ugye nem látjuk, de ott látni lehetett, mert vitte, forgatta magával a kölcsöntesteket. És sajnos, az én nemzedékemnek megvannak a maga asszociációi, tudniillik a háborúsak, az például, hogy milyen is volt a háborúban a menekülés. Eszembe jutottak azok a rohanó testek, amelyek még testek voltak, de a következő percben már halottak.”
Úgy látszik, nemzedéki kérdés is, hogy egy versről kinek mi jut eszébe.
1996
Lator László: Kakasfej vagy filozófia?
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000
PIM Digitális Irodalmi Akadémia
https://reader.dia.hu/document/Lator_Laszlo-Kakasfej_vagy_filozofia_-671
Ács Margit
2022. január 8.
Kedves Mara! Olvasom a Könyves Magazin 2015/5-ös számának Nemes Nagy Ágnes-megemlékezését, s benne egy tőled idézett hivatkozást (mely szerint 1975 szilveszterén Latoréknál jártatok, s ott NNÁ költői szerepével kapcsolatos eseménynek voltál a tanúja). Ennyi nekem éppen elég, hogy most, a Levélfa centenáriumi összeállításába kérjem bármilyen, a költővel vagy költészetével kapcsolatos megemlékezésedet. Szeretném kérni. Remélem, életed és egészséged folyása ennek nem lehet akadálya. Válaszodig is minden jót kívánva és szeretettel: Pali
2022. január 8.
Kedves Pali! Épp a napokban meséltem el a történetet Völgyi Tóth Zsuzsának az Irodalmi Újság (Kossuth Rádió) most vasárnapi számába, szívesen meg is írom a Levélfára. Egy-két nap múlva küldöm.
Üdv, M.
A sebezhető Nagyasszony
1975-ben jelent meg Nemes Nagy Ágnes tanulmánykötete, a 64 hattyú, és recenziót írtam róla a Magyar Nemzetbe, ahová akkoriban rendszeresen dolgoztam. A környezetemben óriási tisztelettel és elfogódottan, úgyszólván gyerekes megszeppentséggel beszéltek a szigorú ítéletű, szépséges költő-asszonyról, de én magam akkor még nem találkoztam vele. Akkoriban az irodalmi élet házi összejöveteleken, bulikon, vacsorákon zajlott, éppen Lator Lászlóéknál ünnepeltünk valamit vagy valakit, Ágnes is ott volt Lengyel Balázzsal. Ágnes csöndes és kedvetlen volt. Balázs a barátoknak ecsetelte, hogy szegény Ágnes napok óta sírdogál, mert az ÉS-ben egy nagyon lekezelő, méltatlan kritika jelent meg róla. Ő megtudva, hogy a Magyar Nemzet is készül megjelentetni egy kritikát a könyvről, és kihasználva a lappal való jó kapcsolatát, bement a szerkesztőségbe, hogy szükség esetén leállítsa a megjelenést, ha ez a kritika is megsebezné Ágnest. De szerencsére nincs vele gond, egész jó írás. Ki ez az Ács Margit? Tudtok róla valamit? – kérdezte. – Ott táncol – mutattak rám a barátok. Így ismertem meg személyesen Ágnest és Balázst.
Nemes Nagy Ágnes és életének két meghatározó férfi szereplője:
Szerb Antal, illetve későbbi férje, Lengyel Balázs
(az utóbbival közös felvételen)
A férjemmel, Domokos Mátyással régi barátság fűzte őket össze, habár Mátyás nem az Újhold körhöz, hanem Sárközi Márta Válasz-köréhez tartozott, de például az öccse, István egy ideig albérlő volt Ágneséknál. Ágnes és Mátyás szeretett vitatkozni. Vehemensen szócsatáztak, rendszerint a népi írók megítéléséről, viselt dolgaikról, ugyanis Ágnes igen nagy fenntartással viseltetett irántuk, sőt sokuk iránt ellenszenv izzott benne, jobbára azért, mert amikor a fordulat éve után őket, az Újholdat földbe döngölte a rendszer, a népieket (legalábbis egy részüket) körüludvarolta, a fiatal generációból a népi származékokat díjakkal halmozta el, s bár a legjobbak közülük hamarosan ráébredtek a rendszer aljasságára, Ágnes nem tudott irántuk megenyhülni. Egyszer ugyanabban a turnusban nyaraltunk Szigligeten, mint ők. Jean-Luc Moreau, párizsi professzor, a finnugor nyelvek tudósa és fordítója a családjával együtt szintén az Alkotóház vendége volt. Minden áldott nap együtt kávéztunk reggel és ebéd után, és eközben mi Ágnesékkel vállvetve mindenről fel akartuk világosítani Moreau-t. Persze, hogy nem mindenben értettek egyet a „népi” és az „urbánus” színekben pályára lépő felek, francia barátunk csak kapkodta a fejét, mert Ágnes és Mátyás még egy kicsit rá is játszott a vehemenciára a számukra (s számomra is) igen élvezetes csörtéik során. Előfordult, hogy elmaradt a strandolás is, mert ott ragadtunk a szobában, az asztal körül. Hogy mit értett meg mindebből szegény Jean-Luc Moreau, rejtély.
Ma már alig hihető, hogy olyan tekintélyes irodalmárok, mint Ágnes és Balázs, rendesen elolvasták a hozzájuk forduló fiatalok kéziratait és könyveit, és komoly, részletes széljegyzeteket készítettek. Ágnesben amúgy is egy igazi pedagógus lakozott. Én is részesültem a figyelmében. Alapjában véve jó véleménye volt a novelláimról, csak az erotikát sokallotta, nem tetszett neki a női nemiség hangsúlyos jelenléte. Szemérmessége alkati is volt, és a protestáns etikából is következett. Volt másféle kritikája is: azt a novellámat, amelyben egy gyári munkás (és munkásőr) apáról kiderül, hogy mélyen gyászolja 1956-ban fegyverrel harcoló, és nyoma veszett nevelt fiát, úgy értelmezte, hogy a hivatalos kultúrpolitikai követelménynek teszek eleget a rokonszenvező munkásábrázolással, és rám szólt, hogy ne hízelegjek a rendszernek, már nem muszáj. Félreértett tehát, ez meglepett. Jól tudtam, hogy egy 56-os szabadságharcos fiúról fájdalmas szeretettel írni a hetvenes évek elején nem épp vonalas magatartás. A körzeti orvosom mondta is, hogy ez az elbeszélés rekviem egy forradalmár fiúért.
Ám Nemes Nagy Ágnes engesztelhetetlen haraggal utasított el mindent, ami az úgynevezett szocializmus-építés címén történt, a használatos toposzokkal együtt. Ezért nem vettem szívemre a fenti kritikát, nem berzenkedtem nyilvánvaló elfogultságai ellen sem, hiszen nagyszerű dolgokat lehetett tanulni még ezekből is. És nagy hatással volt rám voltaképpen a munkásosztállyal szemben táplált előítélete is. Csodálkozott, hogy én egy igazi proletárcsaládból származom. Firtatta, hogy mégis, hogyan és milyen kapaszkodókat találtam, mi indított arra, hogy kiváljak ebből a környezetből. Nagy téma, ez a te nagy témád – mondta, és én csaknem ötven évig készültem a regényre, amit csak nemrég sikerült tető alá hoznom.
A sebzettsége szíven ütött a rendszerváltozás idején, 1990-ben is. Megjelent a Kortársban egy tanulmány a költészetéről Grezsa Ferenc tollából. Grezsa Ferenc a népi írók kutatója volt, kellemes meglepetést okozott, hogy tisztelettel, teljes nyitottsággal közelített Nemes Nagy Ágnes lírájához is. Örvendve felhívtam Ágnest, s ő kifakadt: jó-jó, de arról egy szava sincs a szerzőnek, hogy mi az, amit ő NEM írt meg. Hogy nem írta meg a Rákosi-dicshimnuszokat, és nem tette meg, amit elvártak volna tőle. Inkább nem írt semmit. Csak gyermekverseket, és versfordításokat publikált. Rengeteg idő esett ki az életéből. Önkéntelenül vigasztalni kezdtem, hogy de hiszen most pótolhatja, amit elmulasztott, de magam is tudtam, hogy ez fals gondolat. Késő. Láthattam, hogy az Újhold címmel megindított féléves periodika szerkesztése is mekkora erőfeszítést kíván Ágnestől és Balázstól. És akkor Ágnes már beteg is volt.
A periodikát 1986-ban indították. Az Újhold körnek engedélyt adott a lapindításra a pártállami irodalompolitika, szemben a Hitel folyóirattal, amelynek engedélyeztetéséért hiába instanciáztak a népi ellenzék képviselői. Ágnes pontosan felmérte az újholdasoknak való kedvezés jelentését, és felajánlotta Csoóriéknak, hogy adjanak írásokat az évkönyvbe. A Hitel hiányát ez persze nem oldotta fel, de Nemes Nagy Ágnes etikus magatartására emlékezetes adalék.
Utolsó interjúját, amelyet Kelevéz Ágnes készített, már halála után olvastam. Szó van benne a népi írókhoz való negatív viszonyáról is. És az interjú e pontján, ahogy esszéiben is, elém magasodott sziklakeménységű, tiszta logikája és a szellemi tisztesség: kimondta, hogy könnyebb annak ellenállni a kísértésnek, akit nem környékeznek meg, mint annak, akit igen, és a retorzió fenyegetését kellett megélnie elutasítás esetén. És azt is kimondja, hogy azoknak a népieknek nem tud megbocsátani, akik – éppen ők! – elárulták a népet.
Zárásul elmesélek még egy epizódot találkozásaink sorából. Aznap Gion Nándorral beszélgettem a kiadó szerkesztőségében, akinek egyik könyvéről szintén írtam a Magyar Nemzetbe, és ő „hálából” elolvasta novelláskötetemet. Nagy megtiszteltetés volt ez a számomra, de a véleményének nem örülhettem. Azt mondta, hogy túlságosan naiv vagyok, túl jó és tiszta a világ, amit megidézek az írásaimban. A világ kegyetlen, gonosz, förtelmes, tele van kínnal és szennyel, ezt kell megírnia az írónak. Összeomlottam. Lelkem mélyén én is éreztem valami ilyesmit, éreztem, hogy milyen kevés az igaz valósághoz képest az a sok finom érzelmi rezdülés, amikkel az én novelláim foglalkoznak. Úgy adódott, hogy délután Ágneshez kellett mennem, és elpanaszoltam neki, mit mondott Gion, hozzátéve saját kétségeimet is. Nemes Nagy Ágnes teljes magabiztossággal válaszolt: A művészet nem arra való, hogy együtt ordítson a szenvedőkkel. Olyan fájdalomüvöltésre, amilyen egy kínban fetrengő emberé, nem is képes.
Nem tudom, igaza volt-e. Neki volt-e igaza, vagy Gionnak? A művészet mindig imitáció, emiatt akár még blaszfémiának is érezhetjük a művészi jajongást az élő, nyers, tűrhetetlen emberi fájdalom mellett. Csak hát másfelől meg ki mondhatná ki „a néma kínt”, ha nem a művész? Például így:
Egy madár ül a vállamon,
ki együtt született velem.
Már oly nagy, már olyan nehéz,
hogy minden léptem gyötrelem.
Súly, súly, súly rajtam, bénaság,
ellökném, rámakaszkodik,
mint egy tölgyfa a gyökerét,
vállamba vájja karmait.
(Madár)
Domokos Mátyás
Csillag Ninivében
Szemközt e kővel, amely a Nemes Nagy Ágnesé, valóban nem gondolhatunk másra, mint amit a felirata hirdet és üzen a költő utókorának. Hiszen kőszobrokat cipelt szakadatlanul a verseiben ő is, ameddig közöttünk élt. Az eszmélet kőnehéz-súlyos absztrakcióit, amelyek ugyanakkor gorombán és szikrázóan valóságosak is voltak. A nagy költő „irtózatos indulatától” lettek azzá, amellyel „egy tárgyba dobod, egy kőbe dobod / eleven nyakadat” – hogy ismét csak az ő szavaival idézzem a világ szakadékony emlékezetébe „a látvány és a látomás” költőjének az áldozatát, amelyet „a nehezen mondhatóért” vívott küzdelmében meghozott naponta. Meg kellett hoznia, egy életen át.
„Egy villámszaggatta táj szikláiból” bontotta ki verseit, a felfénylő realitás és a kimondhatatlan között, „a feldobrokoló lovak” és a „szárnyukat csattogtató angyalok” költőjeként. Szerette az anyagot, az élet, minden élet testét, és harcolt az angyallal, mint mindannyian, csak éppen az angyal is ő volt. S tudta azt is, hogy a „Szörny agyvelőnk tavában” lakik. Ezzel a halálos tudással a szívében és az eszméletében küzdött a Szabadság reményének a háború utáni első káprázatától a világtörténelmi méretű napfogyatkozás véget nem érő éjszakáján át a kiirthatatlanul szívós remény újabb káprázatáig a magyar Írástudó – minden Írástudó – becsületéért egy förtelmes kor fenyegetései és bizantin kísértései ellenében. Verseinek kanócában az élete is égett, a sorsa, és sokszor magára is maradt, predestinációját követve, a kora szellemi, erkölcsi, egzisztenciális kézitusáiban, amelyekben ez a magányos asszony sokszor bizonyult erősebbnek és engesztelhetetlenebbnek mindenkinél. Egy pillanatra sem feledkezve meg arról, hogy bár az emberrel sok minden – minden! – megtörténhet, íróhoz méltatlan körülmények és kényszerek vermébe vetve sem lehet, sohasem lehet Szép az, amiből hiányzik az elme és a szív erkölcse.
Nemes Nagy Ágnes síremléke a Farkasréti temetőben (Szobrokat vittem című versének szövegével)
Az alkalom Múzsája arra kötelezne, hogy e kővel szemközt, amely az ő emlékét őrzi, arról próbáljak dadogni, hogy miért szerettük őt. Miért fogadtuk el szigorúságát és megvesztegethetetlen ítéleteit, amelyekben nem volt tekintettel senkire és semmire, csak elméje és szíve és indulata kardos igazságára, mint akire egy nagyobb Ügyet bízott a seregek Ura? Hogy a század új magyar irodalma elindítójának, Ady Endrének költői-erkölcsi imperativusát, „az ember Szépbe-szőtt hitét” egy másik kor, a mi korunk esszenciális értékomlásával – hit- és értékrombolásával – szemben a hitvallók bátorságával védelmezze, ahogy ezt Ady „kétfelé harcos” társától s az ő Napistenétől: Babits Mihálytól tanulta. De én e kővel szemben most mégis azt kérdezem magamtól, hogy miért nem akkor beszéltünk erről többet, amikor köztünk volt, s „mintha a víz alól, fulladozva szólt volna” értünk a tárgyias létlíra maszkjai mögül. A szeretet bonyolult; ez is tőle van. S a mi gyarló példánk hitelével tehetjük most hozzá: a szeretet mulasztásai megérthetetlenek és jóvátehetetlenek.
Így lett a sorsa „a bűntelen büntetés” – életfogytiglan. Lidércnyomásként nehezedett a lelkiismeretére a magyar költőt korról korra megülő „bűntelen bűn” tudatának kínja. De gyönyörű elégtételt vett a balsorson, mert az a förtelem, amelyet „erkölcs és rémület között” átélt, s amely „félhalott” állapotra kárhoztatta, a körülmények ellenére mégiscsak egyik nagy és gazdag korszaka volt irodalmunknak. A föld alatti ég telis-tele volt a szellem fényes állócsillagaival, s közöttük ragyogott ő is, még ha tilos csillag volt is a történelem egy bizonyos zónaidejében, sugárzását nem tudta eltakarni a ninivei fényelnyelő közeg.
„Hiszem a test feltámadását.” Ágnes írta ezt is. Mi pedig hisszük a vers örök életét. A Nemes Nagy Ágnes-versét is, hiszen ez a hit hozott ide, gondolom, mindannyiunkat. Hogy ez a hit mit ér, és mennyit nyom a latban, azt nem tudnám megmondani. Csak azt tudom, hogy elég. Tökéletesen elég. Író, művész többet nem kívánhat; többre nincs szüksége.
(Kortárs, 1994. június)
Elhangzott 1994. április 11-én, Nemes Nagy Ágnes sírkőavatásán. Az emlékmű Jovánovics György alkotása.
Domokos Mátyás: Hajnali józanság
Kortárs Kiadó, 1997
Kabdebó Lóránt †
2022. január. 3.
Kedves Lóri Bá’! Már el is olvastam könyvedet [„egy Költő Agya” – SP], méghozzá mindvégig a neki kijáró elismeréssel és útmutatásod nyomán a ráismerés örömével is. A húszas-harmincas évek válságából a „vers kimentése”: „a homogén igazság” álláspontjáról „a dialogizált hangoltságú versre” való áttérés gondolata, a paradigmaváltás hangsúlyozása különösen megfogott, ennek a közelmúlt költészetében folytatódó vonulatára, az újholdasok tevékenységére tekintettel is. Ezúttal főleg. Nos, közülük Nemes Nagy Ágnes éppen ma, január 3-án száz éves. Ebből az alkalomból a Levélfa rovatában összeállítást tervezek, melyhez szeretném könyved előbbi gondolatmenetét idézni, esetleg egy-két mondatos kiegészítéseddel is. Örülnék, ha kérésem megértéssel fogadnád. Válaszodig is köszönettel és baráti üdvözletekkel: Pali
2022. január 8.
Palikám, nem kell ehhez írnom. Vezesd be ennyivel: Most olvasom K. L. „egy Költő Agya” című esszékönyvét. Ott éppen az évfordulóhoz kapcsolható gondolatmenetet találtam, vele egyeztetve kimásoltam könyvéből gondolatmenetét.
Ez így kész egész. Szerintem. Üdv, L-t.
A Szabó Lőrinc-i vershagyomány és az „újholdas” líra
[A] húszas évek második felében és a harmincas évek elejére nem nemzedék- vagy tematikai és nem is stílusváltás következik be (illetőleg csak részben és járulékosan az), hanem paradigmaváltás. Ugyanekkor részben maradnak a korábbi témák és stílussajátságok is. Így lehetséges az, hogy a két, egymást követően hasonló új poétikai paradigma szerint gondolkozó költő, Szabó Lőrinc és József Attila esetében a folytonosságot is konstatálhatták. Mint láttuk, Illyés a váltás egy másik paradigmája szellemében éppen tematikailag kapcsolja össze a változás előtti és a változás utáni Szabó Lőrinc-köteteket, legfeljebb technikai tökéletesedésről és csupán versforma-váltásról beszélve. József Attila esetében pedig (talán személyes magatartását figyelve?) végig a kommunista költő fikcióját érvényesítették (kortársak egy része az eretnekséget még így is kiátkozva, az utókor valamely alapvető ragaszkodást feltételezve).
A paradigmaváltás lényege tehát nem tematikai, hanem szemlélettől ihletetten szerkezeti: a homogén versszemlélet dialogizálttá alakul át. A történelemben beteljesedő egy Igazság helyébe az Egy igazságának története lép. A megformáltság eltűri, sőt kiváltja a hangnemi különbség egyszerre való jelenlétét, a pszichológiai és a logikai hangoltság egymást kiegészítő szervező erejét: a mindennapi életben való jelenlét logikai tudatosítását és az e jelenlét viszonyainak átélésében megszólaló pszichológiai minősítést.
Azzal, hogy Szabó Lőrinc vagylagosságot tételez fel az „idegállapot” és a „megfogalmazás” között az általuk kiváltandó homogén igazságot illetően, magát a homogén igazságot kérdőjelezte meg. Ez, mint láttuk, az ő esetében is olyan személyes válságot eredményezett, amely – éppen a dialogizálódásra utaló életrajzi (személyes és politikai) válságokkal társulva – az elhallgatás és az önpusztítás veszélyét is magával vonta. József Attila esetében – szintén életrajzi válságokkal súlyosítva – ugyanez utóbb a megsemmisüléshez vezetett. De mindketten tudták, hogy ebből a válságból a vers kimenthető: a homogén igazságot feladva a dialogizált hangoltságú vers. Idézzem József Attila egy későbbi versét:
———————S mit úgy hivtam: én,
az sincsen. Utolsó morzsáit rágom,
amig elkészül ez a költemény…
Mint űrt a fényszóró, csupasz tekintet
kutatja bennem: Mit vétettem én,
(Ki-be ugrál…)
Ezt a dialogizált hangoltságú költeményt a korábbi „első mester”, Babits sem követi, Szabó Lőrinc számára ő mindig csak az elindító, mértékadó kezdet és majd a költő-lét mértékének szimbóluma lesz, pályájuk történésében minden közeledési kísérlet a különbözést hangsúlyozó csalódásba hanyatlik. Babits magatartásában az Illyés szuggerálta nemzeti költő feladata felé mozdul, költészetében a keresztény-humanista elhivatottságú versbeszédben teljesedik ki; Weöres Sándor meg kezdetektől másfajta utat választ, ő az egzisztenciális analitika poétikai adekvációjának megkerülésével csodával határos módon szinte belezuhan a fundamentálontológiai jellegű poétikai adekvációjú költészetbe (ezt a poétikát gondoltam át a visszhangos sikerű Weöres-évforduló rendezvényeire készített előadásaimban, majd összegeztem Párhuzamosak? Weöres Sándor irodalomtörténeti pillanata címmel, szembesítve Szabó Lőrinc és európai kortársaik poétikai megoldásaival a „Nyílik a lélek”: Kettős látás a huszadik századi lírában címmel a Ráció Kiadónál összeállított kötetemben, 2015-ben. Szabó Lőrinc pedig mintha legfontosabb eredményeivel csak egy nagy teljesítményű epizód maradna a magyar líra történetében, akit így-úgy más, hagyományos paradigmákhoz igyekeznek viszonyítani (Illyés) vagy egyszerűen negligálni (Weöres). A lényegi folytatást (vagy pontosabban: a kapcsolás lehetőségét) én másutt látom. Ezt a költői passiót, a kreatúra-lét egyszerre tudomásulvételét és a belőle való kivágyódás undorát, szeretetét, kíváncsiságát az újholdasok között keresném ismét, talán éppen Pilinszky, a későbbi Rába és a kései Nemes Nagy Ágnes költészetében.
Kabdebó Lóránt
„egy Költő Agya”
Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021
A könyv borítóképe
Buda Attila
2022. január 3.
Kedves Attila! Emlékezetem szerint pár évvel ezelőtt Nemes Nagy Ágnes-konferenciára került sor a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Ha nem tévedek, ennek éppen Te voltál az egyik spiritus rectora. Örülnék, ha most, a századik évfordulón egy Nemes Nagy Ágnesről szóló írásoddal, bármely írásoddal megtisztelnél bennünket s a Napút Online Levélfa rovatának olvasóit. Engem személy szerint külön érdekel, hogyan, milyen megfontolásból vagy alkalomból tűztétek napirendre Nemes Nagy életművének kérdését akkoriban, s ha még ezt is lehet: a konferencia milyen eredménnyel zárult? Válaszodig is köszönettel és barátsággal: Pali
2022. január 3.
Kedves Pali, a 2016-os NNÁ-konferencia ötlete, amit említesz Pataky Adrienné volt még 2015-ben, amikor bekapcsolódott az újholdas kutatásokba. A konferenciát együtt csináltuk, de neki nagyon sok munkája van/volt benne, főleg utána, amikor a konferenciakötetet kezdtük szerkeszteni. De nem tudom, hogy mennyire van elfoglalva – mindannyian sok kívánság alatt próbálunk egyenesen maradni… Természetesen én is írok erről szívesen, hiszen ugyanúgy benne voltam a konferenciában, mint ő, ha nem nagyon sürgős, értve: nem azonnali, a születésnaphoz kötődő. Barátsággal kívánok kellemes hétkezdetet: Attila
2022. január 3.
Kedves Attila! Válaszod kellőképpen megnyugtató a számomra, tekintve, hogy nem add uram Isten, de rögtön alapon képzelem. Csak éppen a születésnapon fogalmaztam meg kérésemet, megelégszem ennek szimbolikus tényével. Egy-két hét elég lesz? Mert azt türelemmel, sőt boldogan ki tudom várni. Jó munkát kívánva, köszönettel és barátsággal: Pali
A költő és utókora
Nemes Nagy Ágnes 1991. augusztus 23-án meghalt. Ennek az elmúlt évben harmincadik évfordulója volt – idén pedig születésének centenáriuma. 1991-ben, amikor az életút véget ért, kezdetét vette az életmű helykeresése. Ebben az évfordulós alkalmak is segítettek, ahogy az életmű egyre tágabb megismerése, az új kiadványok, a szellemi kör bemutatása, amelynek ő is tagja volt. Érdemes felidézni ezek közül néhányat, egyfelől bemutatva azt a sokszínű intézményrendszert, amely az egyes programokat befogadta, másfelől a formálódó szakembergárdát, amely a halál utáni befogadás első évtizedeinek élén állt.
2011. november 18-án a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia emlékkonferenciát rendezett a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az előadók, a szervezők és a hallgatóság három évfordulóról emlékezett meg: Nemes Nagy Ágnes halálának huszadik, az Újhold első számának hatvanötödik és az Újhold-Évkönyvek első kötetének a huszonötödik évéről. A konferenciát E. Csorba Csilla, a múzeum főigazgatója nyitotta meg, a két szekció elnökei Ferencz Győző és Buda Attila voltak. Az előadások centrumában Nemes Nagy Ágnes életműve állt: Hernádi Mária, Lehóczky Ágnes, Nemeskéri Luca, Szabó T. Anna, Tamás Ferenc, Z. Urbán Péter egy-egy verd- vagy dokumentumcsoportról tartott előadást, Kelevéz Ágnes és Szilágyi Judit bemutatták a PIM kézirattárának Nemes Nagy-gyűjteményét, illetve honlapját. Konferenciakötet nem készült, de a tanulmányokká bővített előadások később folyóiratokban megjelentek.
Egy évvel később, 2012. október 1-jén és 2-án a Magyar Írószövetség tartott konferenciát Nemes Nagy Ágnes születésének kilencvenedik évfordulója alkalmából, az Írószövetség székházában. A résztvevők elsősorban az idősebb generáció írószövetségi tagjaiból kerültek ki, akik még személyes találkozásokból emlékeztek rá: Albert Zsuzsa, Alföldy Jenő, Gergely Ágnes, Jókai Anna, Pomogáts Béla, Szakolczay Lajos, de jelen voltak a fiatalabbak is: Erős Kinga, Prágai Tamás, valamint az életművel foglalkozók: Buda Attila, Hernádi Mária, Honti Mária, Lengyel Valéria és Z. Urbán Péter. A konferencia előadásaiból készült kötetet az Orpheusz Kiadó jelentette meg Rózsássy Barbara szerkesztésében. A kötetet gazdagítják a Nemes Nagy Ágnesről készült fényképek, valamint saját rajzai.
2013. május 7-én szintén a Petőfi Irodalmi Múzeumban az ELTE BTK Magyar Irodalom és Kultúratudományi Intézetének egyik kutatócsoportja az Újholdra emlékező irodalmi estet tartott, abból az alkalomból, hogy megkezdődött a Nemes Nagy-hagyatéknak a múzeum számára átadott dokumentumainak a feldolgozása. A beszélgetést Kelevéz Ágnes moderálta, a folyóiratról és szerkesztőiről Ferencz Győző, Buda Attila, Hernádi Mária, Nemeskéri Luca, valamint Z. Urbán Péter beszélgettek. Ekkor mutatták be az ELTE Toldy Ferenc Könyvtárának honlapján elérhető, digitalizált Újhold-számokat, ezt a munkát Zahari István végezte el.
2016. szeptember 29-én és 30-án elsősorban Nemes Nagy Ágnest középpontba helyező, de egyéb újholdas alkotókra is kitekintő konferencia volt a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a másik rendező egy közös pályázat révén az MTA–ELTE Általános Irodalomtudományi Kutatócsoportja volt. Akkor már több éve folyt az életmű kutatása, 2014 és 2016 között három kötetben a kutatócsoport közre is adta az elért eredményeket. Ennek a konferenciának az ötletadója és legfőbb szervezője Pataky Adrienn volt, aki 2015 elején kapcsolódott a munkákba. Az előzetes terv szerint lehetőleg minden, Nemes Nagy Ágnes életművével foglalkozó kutatót szerettek volna bevonni a szervezők, mellettük azonban olyan fiatalokat és idősebb irodalomtörténészeket is, akik számára bizonyos szempontból a konferencia az életművel való ismerkedés kezdetét jelentette. És emellett a Petőfi Irodalmi Múzeum különböző tárainak tárgyi hagyatékát is be akarták mutatni, Nemes Nagy Ágnes tárgyain kívül más újholdas alkotókét is. A múzeum vezetése, külön említve E. Csorba Csillát az első pillanattól a terv mellé állt, s nagyjából féléves szervezés eredményeként egy színvonalas konferenciát sikerült tartani, valamint a Nemes Nagy-recepcióban fontos konferenciakötetet szerkeszteni. Az előadók között eltérő felfogású és módszerű szakemberek – Kulcsár Szabó Ernő, Ferencz Győző, Kelevéz Ágnes, Mártonffy Marcall – tárgyaltak egy-egy kérdést, a múzeum gyűjteményeiből pedig két tárlónyi, addig nem vagy csak ritkán látott tárgyi emlékkel ismerkedhettek meg a jelenlévők. Előadtak a korábbi konferenciákon is résztvevő kutatók, és bekapcsolódtak az újholdas költészetet nagyobb egységekben szemlélők: Dánél Móna, Kiss Georgina, Palkó Gábor, Vincze Ferenc. Volt Pilinszky-blokk – Bányai Tibor Márk, Lénárt Tamás, Varró Annamária – és prózaíró-szekció: Dobás Kata, Tamás Péter, Vásári Melinda. A délelőtti és a délutáni előadások egyaránt egy-egy beszélgetéssel végződtek. Először a Ráció Kiadó gondozásában az előző években megjelent újholdas kötetek bemutatója volt, amelyen Kelevéz Ágnes moderálása mellett Buda Attila, Hernádi Mária, Lajtai László, Nemeskéri Luca és Pataky Adrienn vett részt. Délután pedig az egész konferencia zárásaként is Ferencz Győző vette át a moderátor szerepét, s Darvasi Ferenccel, Kukorelly Endrével és Mesterházi Mónikával beszélgettek az újholdasokról. Az előadásokból készült tanulmányok egy évvel később konferenciakötetként jelentek meg.
2016.
A bal oldali képen az Újhold-Évkönyv 1986/1-es kötete, a jobb oldalin a konferencia közönsége
A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy a születési centenárium alkalmából az Irodalmi Magazin Nemes Nagy-emlékszámot jelentet meg, amelynek szerzői 2021. november 12-én a Petőfi Irodalmi Múzeumban konferenciát tartottak. Ezen új kutatók is bekapcsolódtak egy-egy előadással, változatosságot hozva a már kialakult kutatói névsorba: Bartal Mária, Berszán István, Borbás Andrea, G. István László, Horváth Kornélia, Mudriczki Judit, Osztoluczky Sarolta, Szekeres Nikoletta, Szénási Zoltán, Tüskés Anna. Az emlékszám 2022 első negyedévében fog megjelenni.
Nemes Nagy Ágnes Fák című versének 1963 januárjában kelt kézirata
Illusztráció: Levélfa, 53.
Ezek is érdekelhetik!
ÚJ „ÚJVILÁG-SZIMFÓNIA” – BABICS IMRE »POSZT A HUMUSZON« CÍMŰ VERSESKÖNYVÉRŐL (Levélfa, 84.)* →
„Bábeli” barangolások. Báthori Csaba és Suhai Pál levélváltása (Levélfa, 83.) →
»A mi Lóri bátyánk!« Angol nyelvű esszékötet Kabdebó Lóránt emlékére (Levélfa, 82.) →
