A. Gergely András: Tücsökzene mint életmeditáció…
…ideális a torzban, éjszakák és rejtekutak között
( † 12.01 Döbbenten értesültünk: Kabdebó Lóránt meghalt. A hajnalban föltett köszöntés erejű elemzés után utólag illesztjük most a közlés elé a fájdalmas hírt. Szeretett barátunktól hamarosan külön összeállításban búcsúzunk.
a szerkesztőség)
Tudományos közhelynek éppúgy elmegy, mint tapasztalati sarkigazságnak: szinte a magyar irodalomtörténet minden jeles személyiségének megvan a maga elkötelezett elemzője, emlékezeti örököse és értő ismertetője, mint példaképpen József Attilának Tverdota György, Mészöly Miklósnak Thomka Beáta, Juhász Gyulának Péter László, Weöres Sándornak Domokos Mátyás, Füst Milánnak Rákosi Marianna munkái – s ekképpen formálódott Kabdebó Lóránt szerepe is Szabó Lőrincről írott testes munkákban, emlékező tanulmányokban, forráskiadásokban, monográfiákban, egy egész miskolci kutatóhely létrehozásában. Már 2017-ben tekintélyes tanulmányt publikált az Irodalomtörténeti Közleményekben (5:631-658.) “egy Költő Agya”. Szabó Lőrinc pályaképe a „modern” európai költészetben címmel,[1] s már a nyolcvanas évek elején önálló monográfiát írt Szabó Lőrinc 1945 és 1957 közötti „összegzés idejéről”,[2] egy másikat „Nyílik a lélek” – Kettős látás a huszadik századi lírában (Szabó Lőrinc „rejtekútja”) címen,[3] majd (más egyebek között) egy további szakmonográfiát is megalkotott nemrégiben – egyszóval a hazai Szabó Lőrinc szakirodalomban kellő tekintéllyel jeleskedik. Mostani monográfiája[4] így a pályakép folytatása-kiteljesítése is, amely a hozzákapcsolt összehasonlító metodikával impozáns nagy művé kerekedett. Kabdebó eljárása többes értelemben feltáró problémafelvetéssel teljes: összhangokat és dialógusokat keres a 20. századi világirodalomban a modernség képviselőit megidézve (T. S. Eliottól Kavafiszon és Ezra Poundon át William Butler Yeatsig és másokig), de ugyanakkor keresi az áthallásokat József Attila költészetében a Szabó Lőrinc-i „egyszerre világfölmérő és világalakító poétikát, amennyire megmutatja a két költőnél jelentkező világtapasztalat egyezését, finom reflexióival annyira karakteressé is teszi az annak artikulálásában jelentkező markáns különbségeket” – ahogyan ezt a kötet ismertető szövege ígéri. S mert eljárásával kitekint az utómodernségre is, Weöres vagy éppen Pilinszky lírájában felmutatva a történő hagyomány hatását, mindeközben Szabó Lőrinc verseit a költő publicisztikájával és irodalmi tanulmányaival együtt értelmezi, így a filológiai késztetésen túl a műfajok között meglévő, irodalom- és tudományelméleti létkérdések összhangját is keresi. Ezekhez a korszak olyan filozófiai kérdéseit is elemi módon „bemozgatja” az irodalmi világképbe, amelyekben mások az erőfeszülések, az életvitelek, ugyanakkor a sors kihívásai és a technika provokációi viszonyában számos költői műben mindezek úgy mutatkoznak, mint a „mindenség”-jelképek hordozói, a világértés kísérletei, a humanizmus számvetési felelőssége vagy megoldáskereső látnoki feladata. A kötetcím egyben maga az alapkérdés megerősítése, a talányok közötti útkeresés és válaszkényszer eszközeit is életre hívó provokáció, mely „tulajdonképpen egyetlen talányos sor értelmezéséből indul ki, hogy aztán folyton ahhoz érkezzék vissza, egyre teljesebben értve, hogy mit jelenthet az: a „Mindenség is csak egy Költő Agya’” – ahogyan a „Költő Agya” kötet ajánlójában ez szerepel.
Kabdebó elszántan képviseli Szabó Lőrinc európai élvonalbeli költészettel harmóniában álló, az Ady- vagy Babits-életműhöz mérhető, a modern magyar lírát európai kánon szöveguniverzuma alapján vizsgálni érdemes munkásságát, melyben egy 21. századi értékrendet fogalmaz meg egy 20. századi kivételes életmű irodalomtudományi érték-mércéjével. „Életműve nemcsak valamely történeti jelen idő eseményeinek átélése, emberi és társadalmi igények bejelentése, hanem a létezés egészében való jelenlét átgondolásának poétikai alkalma… /…/, Szabó Lőrinc verseinek sokak által dicsért formai erőssége: ennek a sokféleségnek az összefogása a kompozícióban. Sokat emlegetett merész poétikai szabálytalanságai: a változtathatatlannak látszó rend szabályain ütött sebek; az üdvözülésért kiáltó szenvedés ziháló jajdulásai. Mintha századunk világirodalmának olyan nagy lírikusai vitatkoznának ezekben a költői szólamokban, mint Gottfried Benn és T. S. Eliot, akiket ő maga is fordított. Verseinek többféle olvasata érvényes lehet, mégis, azt hiszem, a többféle tendenciájú olvasatnak egyszerre való megjelenítése adhatja a Szabó Lőrinc-i költészet világirodalmilag is érvényes jelentőségét. Ha költői alakját imigyen látom föltűnni, életműve a huszadik századot leginkább reprezentálók közé tartozhat. Azt a századot szólaltatja meg, amelyben minden következetes törekvés éppen önmaga ellentétére váltott át; ahol a kimondott szó a megfogalmazásba fogás pillanatától máris mást fedez; a tett pedig oly sokszor élt ellenkezésben az erkölccsel; és az ember végső menedéke, a magány is újabb kiszolgáltatottság terepévé lényegül át…” – összegzi az MTA Szabó Lőrinc emlékülésén elmondott szövegében, egyben arra hívva föl a figyelmet, hogy az értelmező olvasókat késztetni érdemes: „ennek az életműnek egyszerre végezzék szöveg- és adatszerű feltárását és mindig újabb és újabb szempontok szerinti értelmezését. Legyen a filológia – több évezredes hagyományait követően – egyben a szöveg rejtelmeinek is feltárója”.
A rejtelmek zengése a modern magyar irodalom kutatási területe is. Kabdebó a líra- és prózatörténet, az irodalomtudomány huszadik századi története, s ezen túl a filológia szövegkiadási felelőssége, a kritikai kiadások, az elektronikus textológia területén is „újabb és újabb szempontok szerinti értelmezését” hozza Szabó Lőrinc munkásságának, a modern magyar líra, a kánon, s így a szöveguniverzumban „a tizenkilencedik-huszadik századi modernség megnyilatkozási formái/ként/ éppen a nyugati gondolkozásban megjelenő ’hézagok’ tudatosulásának fázisait”, a monologikus jellegével a szöveg egyértelmű végigmondásának, a kompozíció megalkotottságának igényét, „az ember és világa értelmezésében fellépő zavarok leírását a hagyományos európai kauzális gondolkozás módozatainak segítségével”.[5] Elgondolkodtatónak látja, hogy „a magának vagy éppen senkinek sem beszélő költő (T. S. Eliot) szövege önállósodni kezdett, és a költő korábbi monolit szólama önmagában ellentmondásba keveredő szöveggé alakult át. Nem gondolatok vagy személyiségek dialógusa fonódott műalkotássá, hanem az elhangzó szöveg önmagában ráeszmélt az ellentmondás kényszerűségére. A szöveg hordozta önmagában a másságokat; a mű mindehhez csak helyszínt biztosított, a költő pedig ijedten rácsodálkozott az általa megfogalmazódó szövegben benne élő szörnyeteg világra: ’a mindenség két fele falja egymást / és az idill szörnyekkel van tele’” (Szabó Lőrinc: Ardsuna és Siva). Következőleg „az irodalomtörténet során a legtöbb szövegben, minden időben jelenlévő dialogikus jelleget a szerzők preferáltan kezdik alkalmazni. Szövegeikben szembeállítják a grammatikát és a kauzális logikát. A műalkotásban ezáltal a grammatikailag rigorózusan megalkotott szöveg önmaga ítélet-jellegét kérdőjelezi meg. Ad absurdum: egyazon szövegen belül egyszerre jelenik meg állítás és annak a kétségbe vonása”. Sőt, párhuzam is kínálkozik a természettudós Schrödinger „hézagok”-at felmutató határhelyzeteivel, az embert és világát felmérő hagyományos európai gondolkozásmód megoldatlanságainak tudatosításával, sőt az ezt feloldó „szintetizáló jellegre való különféle poétikai törekvések”, a „dialogikus” határhelyzetről elmozdulással, „a személyiség feloldhatatlanként feltűnő válságának felmutatása ellenében a személytelenségben való feloldódás lehetőségeinek feltalálása” segítségével, és „a tragikussal szemben az elégikus szerkezet megszerkesztése révén”. (Kabdebó 2006:9-10.)
Kabdebó magát a modernség korát is, ezen belül a történetileg mégsem tisztán elhatárolható önálló irodalomtörténeti korszakolást két, egymást „irreverzibilisen feltételező kategóriákként” megjelenítő modernség-sémát az avant-garde (a monologikus és a dialogikus jelleg átmenetét kikísérletező) monumentális alkotásokban nevezi meg, valamint a posztmodern törekvését, „amely a szintetizáló jelleg ad absurdum való végiggondolása, az alkotónak szerkesztővé való átminősülése által, a szövegek egymást kiegészítő, opponáló illetőleg értelmetlenül egymásra meredésének folyamatát szervezi a gyönyörszerzés megvalósulásává” (uo. 11. old.). Vagyis oly korok, alkotók és életművek vidékére kalauzol, ahol az európai költészet a század nyitányaként a klasszikus modernséget átalakító elbeszélés-paradigmával kísérletezik, az epikus történetmondás helyébe tolakszik a mítoszát elveszítő egyén, aki a „nem-történeteket”, poétikailag mítoszt imitáló mindennapi szereplőket, a társas elszigeteltség új dialogikus formáit, az én-vesztés folyamatában a létező létezésére rákérdezést tekinti méltóbb kifejezési módnak és értelmezési keretnek (uo. 20.). Nehéz tehát e „harc az elégiáért” alcímű kötetben közölt gondolatmenetben, majd konkrétan a Szabó Lőrinc metafizikai felfogását tükröző szövegértelmezést anélkül mérlegre tenni, hogy ne kívánnánk egyszerre és egyszersmind áttekinteni a modernség korának súlyos sodrásait, a „mélyen megélendő személyes számvetés” súlyosságát, a tudati rétegzettség Szabó Lőrinc-i szöveguniverzumában megjelölhető funkcióit, és a poézis helyének „más költőkre figyelve értelmezni akaró és tudó” metafizikumot is. Hiszen, ahogy Szabó Lőrinc fölidézi Ady vallásos költészetének szentelt elemzésében: „leírni a másik költőről valamit – korrekt irodalomtörténet. De utánamenni, elfogadni a másik vívódásait, és belegondolni ő maga hogyan látja saját helyzetét ugyanebben a mezőben? Ez már sajátos alkotói feladat” (uo. 310.) – s majdnem egyértelmű Kabdebótól a kihangosítása annak, hogy az efféle elemző megközelítés (amellett, hogy „a gyönyör-elv imába emelésére” eszméltető szövegsorok milyen zeneiséget és a halandóság közeliségének poétikus véghelyzetét előlegeznek a Tücsökzene verssoraiban) a tudatosság felelősségét is szükségképpen tartalmazza. Sőt, mint írása záró mondatával Kabdebó külön hangsúlyt is ad ennek: a költői és metafizikai művet egyaránt mérlegelheti a másik költő is, vagy „a racionális gondolkodó előadó. De hozzátehette öntudattal a modernségben az istenkeresésre ítélt költő: ’Igen, a költő csak szavakat mondhat; de ezek a szavak néha az Igének, a Logosznak a szavai’” (uo. 317.).
A költészet, s ezen belül a modernitás, a 20. század elejének lírai útjai, majd a Szabó Lőrinc pályaívének szentelt munkásságában (az OSZK Magyar Elektronikus Könyvtára tizenhét Kabdebó-művet tesz közvetlenül is elérhetővé!) már az első „összegzés ideje”[6] alkalmával „A költő életmeditációja”, Az egyensúlykeresés évei (1947-1949)”, „A költő életmagyarázata”, a „Szemben a halállal (1950-1952)”, a „Zárójelbe tett évek” és „A stilizált téridőben” fejezetcímekkel is leírható áttekintést adja a költői életmű szakaszolásának, struktúrába helyezésének, így a szintetizáló, majd a személyiség válságát a saját „dialogikus határhelyzet” megjelenítésével hitelesítő alkotót mutatja be. Efféle rálátással egyértelművé teszi, amit Kabdebó az Irodalomtörténeti Közlemények 2017/5. számában is megfogalmaz, de a pályakép egészét magába foglaló összegzésben így hangzik: „Szabó Lőrinc a költészet keresztútján áll. Költői teljesítményét leírhatjuk úgy is, mint olyan konok és következetes alkotóét, aki állandó igazságra törekvésével az egy Igazság létezését kérdőjelezi meg; költői alkatát bemutathatjuk mint célratörő egyéniséget, aki pályája beteljesítésével éppen a célját veszíti el; életútját követve a hit szolgálatában álló kálvinista papi-tanítói nemzedékek (a gáborjáni Szabók) utódát és a Debreceni Református Kollégium neveltjét mutathatjuk fel benne, akiben megbicsaklik a hit is: Istenhez vágyódását az érzékelhető tényekhez való rideg kötődése minduntalan visszametszi. Ugyanakkor ugyanezt az életművet leírhatjuk úgy is, mint olyan reménytelen alkotóét, aki az egy Igazság széthullásának tudatosodásakor az Egy igazságának védelmét vállalja magára, vívva a személyiség szabadságharcát; költői alkatát bemutathatjuk úgy is, mint aki történelmi-szociológiai célját elveszítve költői pályáját teljesíti be; életútját pedig a hitetlenség mélypontján láthatjuk feltűnni úgy is, amint költészetében sajátos üdvtant is izzít. Nem megoldásokat ad, de elszánt eltévedést és hiánytól szenvedő keresést. A másság megtestesülése költészetének maradandó eredménye.
Szabó Lőrinc verseinek sokak által dicsért formai erőssége: ennek a sokféleségnek az összefogása a kompozícióban. Sokat emlegetett merész poétikai szabálytalanságai (mint például versbeszédét meghatározó, a mondat és a sor összhangja ellenében alkalmazott, mindkettőt külön-külön egyszerre erősítő és bontó áthajlásai): a változtathatatlannak látszó rend szabályain ütött sebek, az üdvözülésért kiáltó szenvedés ziháló jajdulásai…”.[7]
E sebek és jajdulások, istenkeresés és kiábrándulások, politikai függések és átértelmező szerepfelfogások egyaránt tudatosítják, hogy „versei céltudatos szellemi teremtmények, amelyek nemcsak felépítenek egy gondolatmenetet, de egyszerre meg is bontják azt”… /…/ Ezt a költészetet nem lehet teljesen megérteni az alkotó személyes életétől függetlenül: hiszen éppen az az egyedisége a Szabó Lőrinc-i lírának, hogy az életrajz esetlegességeiből építi fel verseit. Így nemcsak az egyes gesztusok válhattak vitathatóvá, hanem a versek alapján az embert is ismerni vélték, szenvedve átélt életcsapdái, magánéleti jelenetei nemegyszer a személye iránti érdeklődést is befolyásolták. És mivel éppen az ő életpályája idején zajlott az európai történelem egyik legválságosabb időszaka, róla írni egyet jelentett vagy a csalódás élesítette támadással, vagy a dacosan mentegető apológiával. Pedig esetében az életrajz és életmű kapcsolata csak egy irányban érvényes: életének tényei valóban nyersanyagot szolgáltattak költészetéhez, de költészetének egésze független személyes életútjától. Költészete: a klasszikusok között számon tartható nagyság. Ezért is érthető a költő nagy népszerűsége még azokban az években is, amikor a magánember életútját szenvedélyesen vitatták. Költészete értékét legtöbbször még azok is elismerték, akik az embert megtagadták” /uo./.
A megtagadás, majd utólagos „visszaértékelés” nem kiszabott feladata a Király Istvánoknak, Sőtér Istvánoknak, Tóth Dezsőknek vagy Ilku Páloknak. De a fennebb jelzett irodalomtörténeti „kánonba” illő életpálya-körképek megalkotói bizonyosan a legbőségesebb, legmélyebben ismerő tudói egy-egy teljes oeuvre-nek és azok mögöttes szféráinak. Kabdebó megannyi publikációja, tematikus köteteinek összeállítása is tükrözi olykor e dialogikus költői megjelenítés eszköztárát. Nem kétséges, hogy könnyű egyetérteni értékelő soraival, mikor úgy ír: idővel „a modernség dialogikus beszédmódja, amely Szabó Lőrinc érett költészetének meghatározó jellemzője lesz. Pályája derekán pedig megformálódik a tudat és az univerzum szembesülése a dialógusban, amelyet mostanában későmodernségként írnak le. A modernség beszédmódbeli változatai ugyanakkor nem (vagy nem csak) időhatárok közé zárható, történeti jellegű kategóriák, sokkal inkább a modernség költőinek pályáját alul- és felülíró poétikai jellegzetességek” (u.o.). A pályakép digitális kiadása, az ehhez fűzött szerzői betoldások, kiegészítések, a folyóirat-tanulmányként megjelenő, majd utóbb kötetekbe is beszerkesztett kutatómunka-kompozíciók szinte követik is azt a szintézis-kísérleti megoldást, amely az önreflexió szüntelen mértékéig újra-meg-újra olvassa, átérzi, olykor átminősíti a maga korábbi leiratait, értelmezési közegét, „antropológiai pozícióját” és értelemadási horizontját. E kettős pozíció, avagy „kétarcúság” egyben az a nyitás-technika is, melyet Kabdebó a Szabó Lőrinc-i életmű elemzésekor talán a legtöbbet hangsúlyoz (szó szerint is a „Nyílik a lélek” kötetben, 231. old.).[8]
A „Nyílik a lélek” a kettős látás oksági, szinte „természettudományos” relációját jeleníti meg – nem utolsósorban a kötet „Egy ember kinéz magából” kéziratos Szabó Lőrinc-rajzon is látható borítóján. Ez a felnagyító kiemelés, a keretezett valóságszelet, a kimetszett világkép-folt a fennebb idézett „üdvtan”, „elszánt eltévedést és hiánytól szenvedő keresést”, a másság megtestesülésének, „a sokféleségnek az összefogása a kompozícióban” akár a merész poétikai szabálytalanságokkal együttes mutatkozását tartalmazza a Nyílik… kötet előszava is (7. old.). Mivel e kötet „Kettős látás a huszadik századi lírában” alcímmel, s még ezen túl is „Szabó Lőrinc rejtekútja” kettőzött alcímmel jelent meg, nem véletlen, hogy hangsúlyt nyerten ismétlődik a korábbi pályakép szövege, de lényegi (és címadó!) pontosításokkal: „(»De, hogy a / Mindenség is csak egy Költő Agya, / úgy látszik, igaz.« Tücsökzene, 350); életútját pedig a hitetlenség mélypontján láthatjuk feltűnni úgy is, amint költészetében sajátos üdvtant is izzít. Nem megoldásokat ad, de elszánt eltévedést és hiánytól szenvedő keresést. A másság megtestesülése költészetének maradandó eredménye. Sokat említett formai erőssége: ennek a sokféle másságnak az összefogása a kompozícióban. Sokat magyarázott merész szabálytalanságai: a hitetlenség szabályosságán ütött sebek; az üdvözülésért kiáltó szenvedés jajdulásai. Műveinek poétikailag jellemezhető műfaji sajátossága: a csalimese, amelyben benne él az üdvtörténet is: a magam értelmezéseiben a kétféle olvasatnak az egyszerre való érvényességét keresem, a másságok egybeolvasását gyakorlom” (7. old.).
E széttartó poétikák meglelése és megnevezése, példákkal illusztrált feltárása is szándéka a Szerzőnek: „…alkalmul szolgáltak, hogy rátaláljak arra a poétikai kettőslátásra, amely a Szabó Lőrinc-i pálya képét – és egyben a 20. századi líra olvasását – átgondoltatja velem. Mintha Rilke Befejezetlen elégia című írását (1920) folytatnák: T. S. Eliot Az üresek című verse 1925-ben a személyiség ’pokoljárása’, ’kiüresítésének’ szenvedtető Golgotája és egyben a derűért vívott küzdelem megképzése, a poklok kísértéseinek elviselésére felerősítő poétikai újraszerveződés. /…/ 1927-1928-ban pedig Szabó Lőrinc költészetében nemcsak a Te meg a világ tragikus szemléletű személyiség-látomása születik meg, de megjelenik a ’harc az ünnepért’ jellegű elégikus poétikájú Tücsökzene lehetősége is. Ekkor írt – utóbb publikálatlan, vagy így-úgy átdolgozott – versei egyszerre felépítenek egy-egy gondolatmenetet, és meg is bontják azt. Kétségbeejtő elkeseredése egyben a létezésen való elcsodálkozásának alkalmává nemesedik. Poétikájában megtalálja, amit emberként elveszteni vélt egy életen keresztül. A kétségbeesés végigkövetésének paradox gyönyöre a kifejezés örömén érzett ’hálaadást’ telepíti versei rejtett megoldásaiba. A meg nem értett világ a versalkotás fájdalmas gyönyörében kap értelmet – az életében magát otthontalannak érző, pusztulására elszántan tekintő ember versével helyet találhat az Univerzum teljességében. A ’de profundis’ a ’lux perpetua’ visszhangjára vár. Kötetem egy új századi olvasó kísérlete a most hagyománnyá magasodó líra olvasására” – hangzik az áttekintő összegzése a „Nyílik a lélek…” rejtekút-feltáró hátlapjáról.
S maga a kötet ezt a léleknyitogató szertartásosságot is tiszteletben tartja. Az Előszóban ekként illusztrált Szabó Lőrinc-i életmű még szisztematikusabb körüljárása maga a kötet, melyhez e bevezető szavak csupán koncert előtti hangolások… „A kétségbeesés egyben a kifejezhetés örömén érzett ’hálaadást’ telepíti versei utólag megfogalmazott narratívájába. Amit a világból megérteni nem tudott, azt a versalkotás fájdalmas gyönyörében élte meg. A meg nem értett világ a megalkotott versben kap értelmet – ezáltal találja meg a magát otthontalannak érző véges ember maradandó helyét az Univerzum teljességében. A kötet tanulmányainak műfaji megjelöléseként azt az alcímet is adhatnám: 21. századi kísérlet a 20. századi líra olvasására” (8. old.).
E kísérlet azután kiteljesedik a tizenkét tanulmány végenincs árnyaltságai között. Ady hatása, materializmus és ateizmus, Jeszenyin, T. S. Eliot, Ezra Pound, Gottfried Benn, Baudelaire, Kosztolányi, Weöres Sándor, József Attila, Goethe Faustja, s egy sereg további világirodalmi és magyar hatás, „lenyomat”, eljárásmód és kihívás, válaszkísérlet és újraformálás, amit a könyv kétésfélszáz oldalán Kabdebó fölvonultat. Valóban mai kísérlet a tegnapi líra (nemcsak olvasására, de) továbbgondolására is. Mert „egy Költő Agya” és a Tücsökzene, a Tékozló Fiú és az Univerzummal lehetséges összehangolódás zárófejezete erről több mint meggyőz, sőt inkább a rejtekutak ismerőjének eszköztárával „legyőz”. Tovább kell hát írnia, s teszi megújuló energiákkal…
Ugyanis ha József Attila fejből el tudta mondani Szabó Lőrinc egész Te meg a világ kötetét (Pantheon, 1932), akkor „az Eszmélet poétikáját” időben megelőző, és a versbeli ént egy univerzális feltételrendszerben értelmező narratíva még idekínálkozik…: „a versbeli én kettősségét, figyelmet fordít az én önmagával folytatott dialógusára (Kabdebó 1974:61.) Ez a szempont (a „dialogikus poétikai paradigma”) Kabdebó későbbi tanulmányainak, valamint a kortárs Szabó Lőrinc-értelmezéseknek is kiindulópontja. Eszerint az én megkettőződik, illetve kettéosztódik, ez határozza meg a versek retorikai struktúráját: a kiteljesedésért küzdő „lázadó”, „cselekvő”, „aktor”, valamint az aktor kudarcait figyelemmel kísérő, szkeptikus „elemző”, „megfigyelő”, „néző” rendhagyó dialógusa, egymást ellenpontozó szólama az önmegszólító verstípus sajátos változatának is tekinthető, ahol a megszólalás nyelvi magatartás, a beszédaktus-elmélet értelmében a szituációból és a nyelv retorikai természetéből adódó előismeretek, elvárások és korlátozások függvénye (Kabdebó 1996:50.).[9]
S akkor már ne lehessen pár sor vers nélkül Szabó Lőrinc életút-képet sugallani:
Az Egy álmai
Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmaradt
sértetlenűl?
Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
Ott lehetünk szabadok!
(Nyílik a lélek, 159-160. old.)
Kabdebó a „Falba léptem s ajtót nyitott a fal” költői kamaszkort (1928 elejét) idéző írásával kezdi a Nyílik-kötetet, amikor még talán esély volt arra, hogy a torznak és ideális reménytelenség honának tekintett világok egyúttal egy létezéstörténet megkerülhetetlen elemei, s ezt nemcsak az elemző érzékíti, Szabó Lőrinc még lekonyultabban követi is. A „Mindenség is csak egy Költő Agya” gondolat (Tücsökzene, 350.)[10] azonban további késztetést sejtet arra, hogy „ebben az azonosítássá átalakított metaforában” érje be Szabó Lőrinc „az egész ’felnőtt’ pályáját követő kriminalizált oximoront, amely éppen ennek a kétágú keresztény-eredetű ellentétes szemléletnek az egyben érzékelésévé alakul a Szabó Lőrinc-i poézis rejtekútjaiban” (Nyílik…, 22. old.).
Kabdebó erőteljesen tudatosítja olvasójában, hogy a minden megszólalást poétikai megoldásokkal érvényesítő, másoktól elkülönbözött, mégis összeköttetésben maradó, s „a magány kétségbeesését kibeszélő szöveguniverzumot” az Univerzum nagy csodájára rádöbbenő ember helykeresésére, önmaga értelmezésének alkalmaként felfogását pedig „a költők személyes kivágyódása a költészetnek az imádság rangjára emelkedését” létrehozó poétikai megszólalásra fókuszáló alkotói én mutatja be. „A személyes költészet megszólalása szertartássá válhatott. Az útonlét és a keresés aktusává ’Ima a gyönyör, a gyönyör ima’” – idézi meg röviden és tónusmeghatározóan.[11] A Nyílik kötet szándéka a többszólamúságot meghonosító elemzési tónussal, s „a tájékozódás egymást kiegészítő és nem leromboló ’polilogicitását’ megszólaltatni” szándékozó irodalomkritikai attitűd már csak azért sem pusztán a 20. század hangja, mert „ahogyan ők – még nem vagy alig ismerve egymást – ’külön-külön’ kerestek eszmélkedni, hogy azután utólag mi, az utókoruk, mindnyájuk ismeretében összeolvasva őket, keressük magunk számára a választható utakat”.[12]
E késztetés már kétségtelenül a 21. század hangja. Az „egy Költő Agya” kötet alaphang-meghatározója elbeszéli,[13] hogy olyan „korszakfordulóra bukkantunk, a húszas évek végének, a harmincasok elejének vizsgálata során, olyan paradigmaváltás tanúi lehettünk, amikor a magának vagy éppen senkinek sem beszélő költő szövege önállósodni kezdett, és a költő korábbi monolit szólama önmagában ellentmondásba keveredő szöveggé alakult át. Nem gondolatok vagy személyiségek dialógusa fonódott műalkotássá, hanem az elhangzó szöveg önmagában ráeszmélt az ellentmondás kényszerűségére. A szöveg hordozta önmagában a másságokat; a mű mindehhez csak helyszínt biztosított, a költő pedig ijedten rácsodálkozott az általa megfogalmazódó szövegben benne élő szörnyeteg világra: „a mindenség két fele falja egymást / és az idill szörnyekkel van tele…”.[14] A kötet-kezdő írás (9-180. old.), melyben Kabdebó „a klasszikus modernség egy jellegzetes pillanatát” exponálja szemünk elé, a klasszikus modernségből a „másodmodernség” felé, a monologikus versbeszédtől a dialogikus paradigmához vezet közelebb. A „klasszicizálás mint intertextualitás a modernségben” (100-110.), a „káosz utópiái a szövegben” (120-180.), „A Te meg a Világ személyiséglátomása” (181-229.), „Az ideális megjelenése a torzban” (230-263.), a „Rejtekutak Szabó Lőrinc pályaképében” (264-319.), „A Tücsökzene életmeditációja” (320-362.) és a befejező „A Tragic joy” Sorsköltészet? Életmeditáció létköltészetben!” (három korábbi tanulmányból komponált összegzés, 363-404.) egyértelműen jelzik Kabdebó kitartó, sokszori és egyre árnyaltabb „nekifutásait” a Szabó Lőrinc életmű mind komplexebb értelmezésének. Amit tanulságlevonásként megírt „A magyar költészet az én nyelvemen beszél” (A kései Nyugat-líra összegeződése Szabó Lőrinc költészetében című kötetében (1992), vagy amit „Szabó Lőrinc Hálaadása, és az abból kinövő Tücsökzene, valamint a mostanában eléggé háttérbe szorult Weöres Sándor-i költészet rácsodálkozásának metafizikájához” még el lehetett mondania, az részben ki is teljesedik ebben az új kontextusban, vagyis talán átkerül (Kabdebó kifejezésével) „az antropológiailag átélhető derű állapotába”.
A Gyakrabban idézett források, a névmutató és a tanulmányok eredeti megjelenésének kommentárokkal ékesített mutatója fontossá és gazdaggá teszi a majdani érdeklődők, XXII. századi olvasók, kutatók, Szabó Lőrinc-kedvelők és mai életmediátorok eligazodási lehetőségét ama Univerzum felé, melyben Kabdebó már hivatásos „guide” szerepét, az ismertetésen túl a megismerés, a kalauzoláson túl a kalandozás, az irányításon túl a példamutatás irányában segít. Az antropológiai derű akár a költői életművekre is értelmezhetővé válik. Ha másképpen nem, a meghaladás, a megértés, a ráismerés, a fölbecsülés, a rajongástól sem mentes értelmezés értelmezése alapján bizonyosan.
[1] ItK 2017/5:631-658. old. Online: http://docplayer.hu/106602551-Muelemzes-egy-kolto-agya-kabdebo-lorant-21-szazadi-kiserlet-a-20-szazadi-lira-olvasasara.html
[2] Kabdebó Lóránt: Az összegzés ideje (Szabó Lőrinc 1945-1957). Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1980., 581 oldal
[3] „Nyílik a lélek” – Kettős látás a huszadik századi lírában (Szabó Lőrinc „rejtekútja”). Ráció Kiadó, 2015.
[4] Kabdebó Lóránt: “egy Költő Agya”. Szabó Lőrinc pályaképe a „modern” európai költészetben. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2021., 420 oldal
[5] Kabdebó Lóránt: „Ritkúl és derűl az éjszaka”. (Harc az elégiáért), 2006., 10. old. Online: http://mek.niif.hu/05600/05654/05654.htm
[6] a konkrét opusz, Az összegzés ideje 1980-ban, a Szépirodalmi Könyvkiadónál megjelent kötet címe is, elérhető itt: https://mek.oszk.hu/05500/05590
[7] forrás: Osiris Kiadó, Budapest, 2001. Digitális kiadás: https://konyvtar.dia.hu/xhtml/_szakirodalom/szabo_l_kabdebo_szabo_lorinc_palyakepe.xhtml
[8] Kabdebó Lóránt: „Nyílik a lélek”. Kettős látás a 20. századi lírában. Szabó Lőrinc „rejtekútja”. Ráció Kiadó, Budapest, 2015., 240 oldal
[9] Kabdebó Lóránt: „A magyar költészet az én nyelvemen beszél”, Budapest, Argumentum, 1996. Lásd Irodalomtörténeti kézikönyv, online: http://kezikonyv.iti.mta.hu/20-szazad/iii-1920-1944/szabo-lorinc-te-meg-a-vilag
[10] Tücsökzene. Szépirodalmi, 1988:361. oldal, online: https://mek.oszk.hu/01000/01068/
[11] http://mek.niif.hu/05600/05654/05654.htm. Szerencsére az irodalomtörténeti összegzést nem kell magam elvégezzem, a szakmai referenciák és értékelő áttekintések sokaságához lásd például Horányi Károly MŰÚT-ban közölt tanulmányát: http://www.muut.hu/archivum/16847
[12] In „Ritkúl és derűl az éjszaka…”, Bevezetés, lásd https://muhaz.org/ritkl-s-derl-az-jszaka.html
[13] A forrásszöveg megjelent a Literatura 24. évf. 2. szám, 1998/2:147-172.
[14] Szabó Lőrinc: Vers és valóság. Összegyűjtött versek és versmagyarázatok 1-2. Magvető, Bp., 1990. 1. 807.
Illusztráció: Kabdebó Lóránt és Szabó Lőrinc
Ezek is érdekelhetik!
Turai Laura: A „figyelem iskolája” Pilinszky János és Simone Weil írásainak tükrében, Pilinszky lírájában →
Tasnádi Edit: A 100 éves török novella Magyarországon →
Mezey László Miklós: A FELVIDÉKI NEMZETISÉGI SORSREGÉNY ÉS VÁLTOZATAI →
