Napút-köszöntők (57.)
Benkő Ildikó
Azúr lazúr
Szondi Györgynek
Kajla pitymallat porlik, gyűrött tegnap lötyög rajta. Kavicsbocsánat.
Ciróka bodroz a borostás, kacatkocka csöndből, kunkorillat, jajkócos érdek nélkül szép, sarkig tárt bolgár, román, magyar, szlovák, szlovén, cigány, német szójátszótér, halandzsás útifű, aranyalma fácska, malasztmosoly, dombszelíd álom, rajongó üstökös zsongás. Csiribiri hajtás csorgatja fejét, hátát. Pihegő fogócska a nyelvnyújtogatással, a vitázó nyelvelőkkel. A készület nyájas, pásztoros. És naputas, ő a ló, a lovas, a vágta, gyeplő rántja, gép, számlák, hátizsák, banduk, könyvesbolt, posta. És kertészes, ontja, neveti a rózsát, a szó virágzását, bujtását. Száll az est. Fönt mutogat, te is építs naputat. Dudorászik.
Stanczik-Starecz Ervin
A Napút kertje
Igaz-e, hogy honunkban az irodalom halottai mélyebben vannak eltemetve, mint máshol e világon? Már jó Babitsunk is tépelődött e kérdésen, imigyen egy platformra hozta Komjáthynkat Shelley-vel. És jól tette a poeta doctus. Amink van, azt merjük megmutatni egymásnak és a világnak! S tesszük-e? Vagy mindent bízunk időre és emlékezetre, mint rég-kezdetkor? Ez utóbbinak erősebb a húzása ma is. Legalább az egymásnak kalapot emelő auctorok társalkodhatnának egymással…
A 21. század első negyedében a magyar irodalom égboltozatán 22 esztendeig világított egy Napút nevű planéta, ami a korfelfogáshoz képest retrográd irányban forgott. Minden leszállópályát megnyitott a tehetséges fiatal vagy már érett korú művészek, tudósok, gondolkodók előtt.
Visszapillantva, látom Vitézt, ki korától messze előbbre futott, s bolondnak vélte azt, magával együtt, ki poétává lett Magyarországban. Vörösmarty és szabadcsapata a forradalom bukásának keserűségébe hullt. Reviczky, Komjáthy, Ady Hortobágyon senyvedő pálmafaként sínylődött a száraz közönyben és értetlenségben. De manapság látni az eget? Kis sziporkák, augusztusi hullócsillagok, némi derengés Csaba királyfi csillagösvényén… A legnagyobb baj, hogy nem váltanak jeleket egymással a kék, fehér, sárga fényű csillagok, sem a kisbolygók. Süket csönd honol abszolút nulla fokon, és óriás erejű vákuum fojtogat minket az irodalom kozmoszában.
A Napút aszteroidáján mindenki megvethette lábát. Kis égitestként tűnt fel, mégis volt légköre, s a felszínén sok-sok szín. Időnként virágba is borult. Szondi György virágoskertjében, fiorettijében megpihent a kamasztollú, csendes dekadens, fejjel lefelé író avantgárd; Emmauszba úszó Jézus-scriptor; piktorok, bálnacsonttal rajzolók, homokfúvó szobrászok, kőbe arcot kövezők, pápaszemes magiszterek, kihalt nyelveken tudók, haiku-varázslók, szonett-szövögetők. És nem is oly ritkán beszéltek egymással. Nem kommunikáltak, nem információcserét folytattak! Beszélgettek, kvaterkáztak, diskuráltak, uram bocsá`- pletykálkodtak. Kortyoltak hozzá kevéske szekszárdit vagy csopakit, aztán elégedetten leültek barokk zenét, vagy Brahms izgatott hegedűjátékát hallgatni, s nézték a világmindenséget a nagy, színes ólomüveg ablakokon át. Igen, ott, ahol a Batthyány-család egykoron imádkozott…
Mára, a hatezer éves sumer ékírásból, melyet finomra csiszolt, háromszög alakú kalamusokkal húztak nagy gonddal, hozzáértéssel az írástudók – csupán egy elektromos jel maradt a képernyőn. A fejlődés utat tör! Már nem lehet látni egymás mellett görnyedő scriptorokat, színezőket, iniciálé-mestereket. De nem látunk írókat, költőket sem, akik heves vitát folytatnak a vasárnapi számban megjelent tárcanovelláról vagy tanulmányról, mely minden konvenciót sutba dob, mégis nagyszerű.
Huszonkét év alatt ezernyi tollforgató tűnt fel a Napút hasábjain. Mennyi mű, mennyi gondolat!
Tíz év múlva tán eljön az okos gépek új nemzedéke: az okos irodalom. Ledőlsz a pamlagra, elmondod, milyen kedved van, s állapotodhoz szabott gépi szövegekből kapsz butuska, nyafogó, giccses, negédes, izgató, megható turmixot, amitől elandalodsz. Arcodon leírhatatlan elégedettség terül el, s belebuksz az öntudatlan lebegésbe, mint hízott légy a meleg szilvalekvárba. Ez nem utópia: ez a diffúz, amorf irodalmi kocsonyás maszlag már rég folyik be a kéményeken, a rosszul záródó ablakokon, belecsúszik a tányérodba s elveszi az étvágyad.
Szondi György virágoskertjében, fiorettijében megpihent a kamasztollú, csendes dekadens, fejjel lefelé író avantgárd; Emmauszba úszó Jézus-scriptor; piktorok, bálnacsonttal rajzolók, homokfúvó szobrászok, kőbe arcot kövezők, pápaszemes magiszterek, kihalt nyelveken tudók…
E megriadt időben jó volt itt a Napút kertjében, gyöngykavicsos, girbe-gurba ösvényeken, hatszirmú hexameterek, szapora szívverésű anapesztuszok között, ahol a táj mindig új színt kevert.
Most megpihentünk, s közösen kiraktuk a tízezer kavicsos mandalát, de nem volt szívünk eltörölni, égi madarakra bíztuk, csipdessék fel a magokká vált köveket.
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Csanda Mária: Négydimenziós történetek →
Tárnok Attila: Korai exitus →
Derzsy-Ben Ond: PONTOS MÉRETEIM. Verses poszttraumák* →
