Sylva Fischerová: Holdfogyatkozás
Az összes hó eltűnt. Pár napja a házunk környéke és az egész falu mesébe illő tájjá változott. A téli idill azonban nem tartott sokáig, mára minden hó elolvadt és a víz a dombról a patakba csordogált. A fák reggel még integettek havas ágaikkal, fehér derekukkal meztelen testek törékeny vonalait rajzolták a tájra. Az ágakra, a szétzúzódott hólabdák mellé trillázó madarak telepedtek. Ők is hallották, milyen jól terjed a hang a fehér erdőben. Talán fizikai törvényszerűség: a hófödte, fehér tájon terjedő hanghullámok intenzitása egyenesen arányos a fehérrel lefedett sík területével…
Nincsen tiszta fehérség a földön, mondja a költő, de a hó rácáfol: a fehérség itt van előttünk. Tiszta világ, olyan tiszta, amilyet másképp nem érhetünk el, amelyre másképp nem találhatunk rá… A tisztaság feltárja a formákat.
A világnak megadatott a lehetőség: kimondatlannak maradni, csak félig kiejtettnek, kikerekedni azok előtt, akik mindezt szemlélik, legyenek bár emberek vagy mókusok. A délelőtt viszont elmúlt. Az alakzatok megszokott formájukba szilárdultak. A síró ég elutasította a fák fehér, köszöntésre nyújtott karjait.
– Az ördögbe, ez nem sár, ez moslék – mondta Martin, majd lerázta magáról az esőcseppeket és a gyerekeket, akik üdvözlésképpen rávetették magukat.
– Jó reggelt, apuka – mondta Martínek, mondta Esterka, ez volt az örökös rituálé, mely a nap bármely órájában megismétlődött, amikor az apjuk visszatért valahonnan. Ester egyszer tiltakozni próbált, hogy ezt a köszönési formulát csak reggel kéne használni, vagyis a reggel pillanatában. Udvariatlanságért viszont három nap édességmegvonás volt a büntetés, így azóta már nem nyújtott be több módosítási javaslatot. Még egy tízéves kislánynak is joga van a maga édességadagjához.
– Még ha csak moslék volna – folytatta Martin, majd leszedte a cipőjére rakódott sarat, melynek vastagsága vetekedett a legjobb vendéglők bifsztekével. – A moslék még csak a kezdet. Ma este ugyanis, fiacskám, a sárkány megeszi a holdat – simogatta meg a kisfiú fejét. A fiú az állát fogta, mintha épp valami csínyt követett volna el, majd elkerekedtek a szemei.
– Ó. Tényleg?
– Teljesen felzabálja a holdat. A hold teljesen megszűnik. Jön egy jó nagy sárkány és megeszi, nem egyből, csak úgy apránként, mert a hold nagy, és még egy sárkány se nyeli le olyan könnyen, mint egy szem málnát. De végül megeszi, és nem lesz több hold.
– Vagy úgy, holdfogyatkozás – szorította össze ajkait Ester és megrázta a fejét. A kontya meglazult, leomló hullámos, fekete haja a háta közepéig ért. Megvonta a vállát és olyan arcot vágott, mintha egy felsőbbrendű faj tagja lenne. – Ez egy természeti jelenség. Szó sincs sárkányról. Ne hagyd, hogy elhülyítsen, Tin, nincs is semmiféle sárkány. Csak holdfogyatkozás, az pedig egy természeti jelenség. – Öccse felé fordult, aki vele ellentétben még nem járt iskolába. Ötéves volt, vállig érő hajával úgy nézett ki, mint egy lovagának szolgáló apród.
– Hogy mi is az? – felelte Martin.
– Természeti jelenség. Vettük az iskolában.
– Adok én neked természeti jelenséget! Amikor apuka azt mondja, hogy a sárkány felfalja a holdat, akkor azt fogod mondani, hogy a sárkány felfalja a holdat, megértetted?
– Nem. Én…
– Azonnal befelé – förmedt rá Iša. – Esik. Semmiféle sárkányt nem fogtok látni, mert a hold se látszik. Ideért a front. Feldobhattok egy érmét vagy akár fogadhattok is, hogy mi történik az égen. De látni nem fogtok semmit. És egyáltalán, mára már az is elég, hogy elolvadt a hó.
Gőzölgő tortellinis tál, mellette friss, zöld spenótlevelek. A parmezán és a vaj úgy folyt végig rajta, mint láva a vulkán oldalán.
– Furán hangzik, de Ausztráliában ilyenkor egészen meleg van – magyarázta Martin tele szájjal.
– Természetesen – mondta Ester. – Még karácsonykor is szörföznek. Elképesztő. Tulajdonképpen bármikor szörfözhetnek. Például tavasszal. Bár a havas télnek is megvan a varázsa.
– És mit szólsz a saras télhez? – folytatta Martin. – A sár cuppog, nyúlós, egyszerűen semmihez sem hasonlítható.
– Ráadásul a hideg, nyirkos időben minden olyan melankolikusnak tűnik. Igen, minden időjárásnak megvan a maga bája – bólintott rá Ester.
– És gondoltátok volna, hogy Ausztráliában az emberek még karácsonykor is szörföznek? Megvacsoráznak, majd kimennek szörfözni egyet. Kár, hogy nálunk ilyesmi nem lehetséges.
– Igen, de a havas télnek is megvan a maga varázsa. És mit szóltok a saras télhez…
– Ne! – üvöltött fel Iša és bedugta a fülét. – Mégis mit gondoltok, meddig lehet ezt hallgatni? Mi lenne, ha kimennénk szörfözni? – utánozta Ester hangját. Martin és Ester egyszerre kiáltott fel:
– Ó! Az csodás lenne! Például Ausztráliában…
– Ott laknak a kenguruk – mondta Tínek. – A kenguruk erszényesek.
– Így van, öcskös – felelte az apja, szórt egy kis parmezánt a tányérjába és bort töltött magának. – A kenguruk szörfoktatási kísérletei…
Mindannyian kacagtak. Esta egy egész falat spenótos tortellinit köpött az asztalra.
– Apa, és az a sárkány…
– Csitt, fiacskám – kiáltott rá az apja. – Az asztalnál csak az időjárásról szabad beszélni. Bármilyen más téma a jólneveltség elleni bűncselekménynek számít. Például ezúttal Ausztráliában…
– A fiúnak igaza van – tiltakozott Iša. – A sárkány felfalja a holdat, a hold pedig befolyásolja az időjárást. Ez bizonyított tény. Ebből kifolyólag a kijelentés, mely szerint a sárkány megeszi a holdat, társadalmilag elfogadható beszédtéma.
Martin és Esta összenéztek. Végül az apa folytatta:
– Hát rendben. Mi a helyzet azzal a sárkánnyal, öcskös?
– No de apa, ha megeszi a holdat, nem lesz rosszul utána? Nem fog csuklani tőle?
Iša próbált komoly képet vágni. Esta csak forgatta a szemét, mély levegőt vett és magában tartotta. Martin komolyra fogta a szót.
– A sárkányok nem csuklanak. Nem tudnak. Nagyon hosszú a nyakuk, ezért nem tudnak csuklani.
Esta szódavizet töltött magának.
– Persze hozzá kell fűzni, hogy számos légköri jelenséget a természeti körülmények okoznak. A holdfogyatkozás például…
– Igen? – elevenedett meg Iša. – Kérem, magyarázza el nekünk, hogy milyen természeti jelenséget vált ki a holdfogyatkozás.
– Hát, tudniillik… vagyis hát… szóval egyszerűen a hold nem látható.
– Világos. Megeszi a sárkány – előzte meg Iša.
– Nem. Megeszi a sötétség – mondta Esta hirtelen kétségbeeséssel. – Például Ausztráliában…
– Apu! – kiáltozta a kisfiú, nem tudta abbahagyni. – A sárkány eszi meg a holdat, vagy a sötétség?
– Természetesen a sárkány, öcskös. Láttál már olyat, hogy a sötét egy lyukon kívül bármi mást megevett volna? De még a társadalmilag képzett emberek között is vannak olyan betokosodott ködösítők, akik mindenből természeti jelenséget csinálnak, melyekről ráadásul semmit sem tudnak.
Iša megbontott egy új csomag parmezánt.
– Ahá. És az időjárás, az tán nem természeti jelenség?
– Én nem kérek többet, már jóllaktam – felelte Martin. – Vacsora után már nem muszáj időjárásról beszélgetni. Szóval, fiacskám, mint ahogy azt mindenki tudja, a hold fő jellemvonása, hogy csak úgy szabadon lebeg az égen és teljesen jól megy dolga. Mindaddig, míg a láthatáron meg nem jelenik…
– A sárkány! – kiáltott fel a kisfiú.
– Pontosan. A sárkány. És az a sárkány…
A sárkány egyelőre még csak tartalékban, de lesben állt. Eközben a hold megtisztította az eget. Elhajtotta a felhőket és a ködöt. A sár lassan megfagyott és alakot öltött. A kisfiú teljes sárkánygyűjteményét az ágyba hordta: a pachycephaloszauruszt, a sztegoszauruszt, a diplodokuszt, a tirannoszaurusz rexet és pár másikat, amelyet eddig senkinek sem sikerült beazonosítania. A terv egyszerű volt: a sárkányok üvölteni kezdenek, de borzasztóan, így elterelik az égi sárkány figyelmét, amely így a nyomukba ered és nem törődik már a holddal. A hold megmenekül. Martin megdicsérte a kisfiút.
– Még Napóleón se tervelhetett volna ki ennél jobbat, fiacskám. Kiváló stratégia. Tökéletes csel. A sárkány ehhez kevés lesz.
– Az, csel – mondta Iša. – És mi mit fogunk csinálni, ha a sárkány idecsapódik a barátocskáihoz? Nos?
Esternek könnyek gyűltek a szemébe.
– Nekem ebből már komolyan elegem van. Miért csináljátok ezt vele, miért mondtok neki olyat, amit még ti se hisztek el? Nagyon jól tudjátok, hogy semmiféle sárkány nem eszi meg a holdat. Hogy ez egy természeti jelenség. De megetetitek vele, mint ahogy velem is meg próbáltátok etetni. Én soha nem fogom ezt tenni a gyerekemmel. Soha. – Ekkor már patakzottak a könnyei.
– Ej, bogárkám – simogatta meg Iša, de Ester félrelökte.
– Hagyj békén! Képmutató vagy. Úgy teszel, mintha elhinnéd, pedig egyáltalán nem is igaz! És az a sok lény, akivel barátkozik – nézett könyörületes megvetéssel az öccsére. – Tudod, mit mondott ez itt nekem? Hogy az összes láthatatlan barátját, akik éjjel meglátogatják, csak kitalálta! És hogy csak miattatok beszél róluk, mert ezt akarjátok hallani! Na miért csináljátok? Miért csináljátok?
A kisfiú azonban nem hallotta a nővérét. Az utolsó sárkányt is elővonszolta az ágy mögüli rejtekhelyről. Meglepően óriási sztegoszaurusz volt, a gyártó szeszélye miatt nagyobb, mint a pachycefaloszaurusz és a tirannoszaurusz együttvéve. A sztegoszaurusz megtisztelő módon előbbre volt helyezve a többinél.
– Apu, már mind itt vannak. Most már nyugodtan jöhet.
Iša az órájára pillantott.
– És jön is. Tíz perc múlva ideér.
Martínek kissé elsápadt, majd Martinra nézett.
– Tényleg?
– Nem tudom, fiacskám, de ha anyuka mondja, akkor biztos úgy lesz.
Esta az ágyon ült, kezében papír, mellette színes ceruzák, összeszorított ajakkal óriási kört rajzolt. Majd kisebb köröket helyezett el mellé, egyiket a másik után.
A fiú készen állt, a fején lovagi sisak, tincsei kilógtak alóla, mellkasán páncéllal, egyik kezében arany, másikban ezüst karddal. Az óriási kétélű fakard, még nála is magasabb, a földön hevert, bevetésre készen.
II.
Először egy kis fekete sapka jelent meg a hold tetején. A fekete sapkából sötétszürke árnyék omlott ki, kiemelkedtek belőle a hold kráterei és hegyei. Semmi több. Kis fekete sapka.
A kisfiú reszketett a hidegtől, mert a pajzsra nem volt hajlandó kabátot húzni.
– Apu! Nézd! Már eszi! Apu!
Martin felemelte a kétélű kardot.
– Na gyere! Mutasd meg, mit tudsz!
A sötét ég felé döfött, majd a fiú felé intett.
– Hozd a sárkányokat!
Felemelt karddal a kezében a kisfiú elkezdte a sárkányok költöztetését, az előszobából az udvar közepébe. Ez a legelőnyösebb helynek számított stratégiailag, mivel a kert teljes egészét fű borította, volt még egy magas fenyőfa, a sarokban pedig mászókeret hintával, egy homokozó és egy kis faházikó a gyerekeknek.
– Miért nem üvöltenek? – kérdezte Martin. – Nem fogjuk idevonzani, ha csendben vannak.
A sárkányok szörnyen üvölteni kezdtek. Martin, Iša és Martínek hátborzongató hangokat adtak ki. Ester bennmaradt a melegben, az ágyon ülve festett. Megvannak az előnyei annak is, ha az ember a természeti jelenségekben hisz. Rekedt hangon szólalt meg Martínek:
– Apa, továbbra is eszi! Talán nem hallotta.
Mindannyian megtöbbszöröződött erővel ordítottak újra.
– Tisztára gyerekes – hallatszott bentről, az üvegezett tolóajtó mögül. – Tisztára gyerekes, csúnya dolog, egyáltalán nem hiszik, amit mondanak, mégis miért csinálják?
A sárkányok körbeugrálták a kertet, fel-felszökelltek az időközben színt váltott ég felé. Pachycefaloszaurusz, tirannoszaurusz, diplodokusz, sztegoszaurusz, moszaszaurusz, éktelen üvöltésükkel vonzották maguk felé az ellenséget.
A feketeség tovább terjedt, fekete válaszvonalat hagyva maga után. A világosságnak azonban még mindig hatalma volt a sötétség felett. A holdnak csak a csúcsa tartozott a sötétséghez, miközben az alja világos és érintetlen volt, tovább ragyogott a zarándokok és mindazok számára, akik tekintetüket ráemelték.
– Apa, nem is látja, nem is hallja őket – mondta Martínek. Remegett. Iša a keze után nyúlt, amivel még mindig az ezüstszínű kardot markolta.
– Jesszusom, teljesen át van fagyva. Be kell mennünk.
Martin az elsötétedő hold felé célozva megrázta a kétélű kardot.
A képen bolygók teljes gyűjteménye vette körül a gömböt. Az óriási Jupiter, a gyűrűs Szaturnusz, a megégett Merkúr, a vörös Mars és a rózsaszín Vénusz a gömb és a világegyetem többi része közötti térben lebegtek.
– Egyáltalán nem értem, miért csináljátok ezt. Gyerekesek vagytok, érted, tisztára gyerekesek! – Esta az öccse felé fordult. – És te miért nem mondod meg nekik, hogy semmit se hiszel el ebből az egészből? Mondd, hogy az Iluska Medence nem létezik. Mondd már – noszogatta, de a kisfiú kitartóan fújta a forró teáját és nem mondott semmit. Iluska Medence, Fet Honza és Karel Karel Martínek láthatatlan barátai voltak, velük ment reggelente az égi moziba. Máskor a fiókmoziba vagy a narancsmoziba. Ezeken kívül még ott volt a fateteji meg a tengeralatti mozi is… A kisfiú minden reggel elmesélte, hogy melyik moziban volt és milyen filmet látott. Néha A medve szemét játszották; máskor A nagy fáraók szfinxét. Elsők között látta a Tolvajok negyedét és a Lótestvéreket. Felettébb nagy sikernek örvendett A nagy kínai és a lova. Amikor pedig Martínek beteg volt és nem mehetett ki, a barátai legalább magukkal vitték Az összes sziget földgömbjére, egy másik reggel pedig A víz kilincsére…
Röviden szólva jó, ha az embernek van pár barátja és mozik teljes készlete, amiből válogathat. A kisfiú csak szürcsölte a teáját és hallgatott. Esta hajthatatlan volt.
– Egy ilyen lény sem létezik. Tin, mondd utánam: Ilyen…
Iša felmérgelődött.
– Ja, és a te láthatatlan tündéred? Akkor mondd, hogy nem létezik, na mondd!
– Nem tehetem. Hallottam őt, tehát létezik – utasította vissza Esta, majd bekarikázta a Jupiter némileg kónikus holdjait. A láthatatlan tündér, noha rendszertelenül, de néha meglátogatta, mindig olyankor, amikor a legnagyobb szüksége volt rá.
– Jó, és ő is hallotta vagy látta őket, akkor mi a különbség?
– Nem látta őket, mert láthatatlanok. Ezek az ő lát-ha-tat-lan barátai. – Alig lehetne ekkora megvetést egyetlen szóban kifejezni.
– Az égi mozi létezik – szólalt meg a semmiből a fiú. – Iluska Medence is létezik. A fatetejiben voltunk ma, A részeg joghurtot adták.
– Igen? – Tündökölve és büszkén, mint egy pulyka, Iša a fiúra nézett. – Miről szólt, kicsim?
– Hát a joghurtról, bort ivott és aztán berúgott. Teljesen részeg volt, ledőlt és aludt. Majd megérkezett a joghurtgyógyász, eperfőzetet adott neki, a joghurt pedig elaludt utána.
Iša úgy hallgatta, mint hívők a szentírást. Esta is abbahagyta a vonalak húzogatását, letette a ceruzát.
– Aztán megint eljött a joghurtgyógyász, adott neki italt, de nem joghurtosat. A joghurt ledőlt és aludt. Aztán újra eljött a joghurtgyógyász, adott neki banánt és azzal meggyógyította. A részeg joghurt meggyógyult.
– Ezt csak kitaláltad – mondta Esta.
– Csodálatos – hüledezett Iša. Martínek belekortyolt a teájába.
– Láttam. Medencével, Karel Karellel és Fet Honzával. Ma. A fatetejiben. Jó volt.
– Még mindig nem kaptam el – tolta be Martin az ajtót, kipirosodott arccal, az összes működőképes karddal felaggatva.
– Ma a fatetejiben volt – jelentette be Iša. Martin megtorpant.
– Tényleg? Kiváló. Mit adtak, fiacskám?
– A részeg joghurtot – tájékoztatott Iša.
– Az biztos óriási volt. Mi lett vele aztán?
– Eljött a joghurtgyógyász. Banánt adott a joghurtnak. A részeg joghurt meggyógyult – ismételte unottan Esta. Martínek a fejét rázta.
– Nem, Esta, elfelejtetted, hogy előbb eperfőzetet adott neki és a joghurt aludt utána! S aztán ivólevet is kapott, de nem joghurtosat. Esta, te teljesen összekeverted. Másképp nem működne a dolog, tudod, apu?
Martin szeretetteljes pillantást vetett rá.
– Tudom, fiacskám. Azonban a holdnak rosszul áll a szénája. A sárkány szörnyen éhes és a te sárkányaidat egyáltalán nem hallja. Nem ismersz egy jó sárkánygyógyászt? Vagy holdgyógyászt?
– Végül milyet, apu? Sárkányosat vagy holdasat?
– Nem tudom. Talán mindkettőt. Van itt valahol egy kis bor?
– Nincs. Megitta a joghurt – mondta Esta.
III.
A holdból előbb
Csak egy darab tűnt el
Majd egy nagyobb darab
És végül már
—-Csak a fele!
Majd aztán tényleg
Csak egy negyed
Aztán pedig
Sötét kör
Legvégül a hold mintha
—-Véres lett volna
Sötét gyöngyök hullottak belőle
S ahova estek, mi nőtt helyükbe?
Félig véres, félig megkövült
Emberi szívek.
Ester F. verse
A sárkány tovább tátotta óriási torkát. A csillagok elhalványultak. A fák, a házak és a föld elsötétedtek. Az utcalámpák majdnem kialudtak. Az egész világ elfeketedett. Árnyék hullott rá.
A csillagok némák maradtak, nem tiltakoztak. Még a kertben álló lucfenyő is visszafogta sikoltozását. A csendben nem lehetett beszélni, a csendet nem lehetett megkerülni, kitöltött mindent.
– Kérlek, csinálj már valamit! – kiáltott a sapkába-sálba csomagolt kisfiú, közvetlenül a sötét hold alatt állt, úgy nézett fel az égre.
– Semmit sem tehetünk. A sárkány felfalja a holdat, de aztán majd kiköpi.
Most, hogy szemtől szemben állt a sötétséggel, Iša taktikát váltott.
– Ne! Kérlek! Ne falja fel a holdat! Hagyja békén!
– Felfalja, majd kiköpi. Mindig ez lesz a vége. Sose tudja igazán megenni – mondta az apja, majd kézen fogta a kisfiút.
– De mi van, ha most sikerül neki? Megeszi az egészet és nem köpi ki, mert nincsenek itt a sárkányok, hogy elűzzék? – A kisfiú remegett. Összekucorodott. Az arca lilulni kezdett. Iša nyugtatgatta.
– Nem tudja megenni. Hallod? Nem tudja megenni. Csak lenyelni és kiköpni. Az aztán az igazi vagányság, amikor a sárkány kiköpi a holdat.
A kisfiú kacagni kezdett.
– Mekkora vagányság? Muti!
Iša mély levegőt vett, majd sziszegve kifújta, mint egy gőzmozdony.
– Úgy sziszegsz, mint egy gőzmozdony – mondta Martin. Esta kikukucskált a tolóajtó mögül.
– Ti még mindig azt bámuljátok? Csak egy természeti jelenség. Nincs annál semmi unalmasabb.
– Esta! Esta! Nézd! A sárkány felzabálja a holdat! – kiáltotta a kisfiú.
– Ez borzasztó, komolyan. Ti még mindig ezen szórakoztok?
– A fenébe, most már tényleg felfalja – mondta Iša.
A kék és sárga éjszaka barnás színbe váltott át. A földön minden barna volt. Vagy legalábbis barnás. A megbarnult házak mellett megbarnult fák álltak. A megbarnult kémény füstöt eregetett. A barnaság beivódott a tárgyakba, mintha alakjuk egy alkatrésze lenne. Talán soha nem térnek vissza ragyogó voltukhoz. Barnák maradnak és barna fényt szórnak mindenre maguk körül.
A kisfiú már fejhangon kiabált.
– Megeszi! Anyu, megeszi! Csinálj valamit!
A sárkány már a hold felét megette. A világ barnából hirtelen vörösbe váltott. A hold is. Vér volt. Árnyéka mindent kitöltött: az emberek pupilláit, arcát, gesztusait. Az egész világ vérzett, megsebezte és kitöltötte a csend.
A kisfiú viszont annál hangosabban kiabált:
– Kérlek, sárkány, ne fald fel a holdat! Nem bántott az téged! A hold jó! Kérlek, sárkány, ne edd meg azt a holdat!
– Dedós vagy – mondta Esta. – És ti is. Miért nem magyarázzátok meg neki, hogy ez csak egy természeti jelenség? Úgyis tudom, hogy ezt gondoljátok.
Az asztalnál ült, befejezte a rajzolást. A középső golyó a megfeketedett és megvörösödött holdat ábrázolta, csak a teteje világított aranylóan. Mögötte az ég világos volt, tele bolygókkal és csillagokkal. A holdon Anička ült, a legjobb barátnője, frufruval és szabadon leomló hosszú, szőke hajával, térdig érő kék, pöttyös ruhában.
Iša követte őt a házba. Enyhe megvetéssel nézett a képre.
– Láttad valaha, hogy mint falja fel a sárkány a holdat?
– Ezt úgy hívják, hogy holdfogyatkozás, nem hogy a sárkány felfalja a holdat. Igen. Például ma – felelte Esta.
– Hm. És azt láttad valaha, hogy milyen az ég közvetlenül előtte, és hogy hol kezd a hold elsötétedni legelőbb? És azt láttad, hogy milyen az, amikor valaki a holdon ül?
Ceruzával a kezében, Esta tüntetően fütyörészett.
– Néé… – hallatszott be kintről.
Iša kilépett a kertbe. A világ már nem vöröslött. Már csak a hold pompázott vörös és narancssárga színben. A föld teljes felülete fekete volt. A megsebesített föld megrepedezett, a repedésekből előjöttek a fogva tartott erők és lények, akik eddig nem találták a kiutat. Megtöltötték a levegőt, amely már-már fojtogatóan nehézzé vált. A lények csendesen fütyörésztek, úgy hangzott, mint valami temetési ének. Minden sikertelen nap, minden apró árulás, minden nagy árulás, minden, ami révén Isten elmenekül a világból, helyére pedig behatol a gonosz, most kiszabadult a megnyílt repedésekből, bele a sötétbe és terjedt, egyre tovább.
– Én félek – mondta a kisfiú és Išába kapaszkodott.
– Micsoda? Mit mondtál? – fordult felé Martin.
– Félek – mondta a kisfiú.
– A fiúk nem sírnak és a fiúk nem félnek, megértetted? – mondta Martin.
– Jó. De én félek. A sárkány felfalja a holdat. Már eszi. Már falja épp! Mentsétek meg!
– Maradj csendben és figyelj. Csillagokat köp. Látod?
A sárkány zsinórban köpte ki egyik csillagot a másik után. Az eget hirtelen teleszórta új és eddig még sosem látott csillagokkal. A megtébolyodott eget új csillagképek népesítették be. Ott lehetett az Élet fája, az Éden, az Alma, az Angyal csillagképe, ott lehetett a Részeg joghurt is. Vagy a Víz kilincse. Vagy a Tolvajnegyed.
– Estí! Estí! Gyere ide! – hívta Iša. De Esta bent maradt és kitartóan rajzolt tovább.
Végül az ég elcsendesedett. A sok új csillagkép vészjelzőként villogott az égen. A kis gonosz szellemek visszamásztak üregeikbe. A repedések beforradtak.
– A sárkány megette a holdat! – kiáltott ki Martin a vérző, fekete világba.
– A sárkány kiköpi a Holdat! – kiáltotta teli torokból a kisfiú.
Esta rajzolt.
Iša csak állt és az eget nézte.
A holdból sötét gyöngyök hullottak. Ahová leestek, félig megkövült, félig vérző emberi szívek nőttek.
– A sárkány kiköpte a holdat!
Esta a kész rajz fölé hajolt. Az űrben ott lebegtek a bolygók: a megperzselődött Merkúr, a narancssárga Vénusz, a kék Föld és a vörös Mars, az óriási Jupiter és a gyűrűs Szaturnusz… Ott voltak mind, bevonta őket a feketéskék űrpor. Középen a hold, feketén-vörösen, aranyszín csücskét leszámítva, rajta pedig ott ült Anička. A holdba oldalról egy nagy zöld sárkány harapott. Szőke Anička az aranyló csúcson üldögélt, lenézett a földre, a bolygókra és a sárkányra, ahogy szörnyű fogaival a holdba harap, és lábával elölről hátra, hátulról előre kalimpált, az űr feketéskék bársonyába.
Fordította: Deák Anna
Az 1963-ban született Sylva Fischerová nemzedékének egyik legmeghatározóbb cseh írója. Tíz verseskötet, három novelláskötet, két regény és két gyerekkönyv szerzője, klasszika-filológus. Ez a novellája a Zázrak (Csoda) c. kötetében jelent meg.
Deák Anna a 2021-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója
Illusztráció: ~”Zatmění měsíce”
Ezek is érdekelhetik!
Uladzimir Nyakljajeu: SZARHÁZI →
Kis dalok a szerelemről →
Pascal Mérigeau: Mikor Angèle egyedül volt, Roger Jouet: A gyűjtő →
