Macuo Basó: Észak ösvényein (おくのほそ道)
Vihar Judit
Macuo Basó (1644–1694) „Észak ösvényein” című verses útinaplója 1689-ben íródott és Japán legszebb tájaira viszi el az érdeklődőt. Az egyik legkiemelkedőbb és legnépszerűbb japán költő Edóból (mai Tokió) indult el, s haladt észak felé öt hónapon keresztül, felkeresve a legismertebb helyeket, ahol a táj szépségeit, a történelmi emlékeket haikukban örökítette meg. A haiku 17 szótagból (helyesebben morából) álló japán költemény, amely nemcsak Japánban vált népszerűvé, hanem a 19. századtól kezdődően az egész világon is. A vers az adott pillanatot örökíti meg úgy, hogy utána az olvasó önmagában továbbgondolja a rövid költeményt.
Basó útjának állomásai
Basó félév alatt 2400 kilométernyi utat tett meg gyalogosan vagy lóháton, hajón vagy csónakon, úti élményeit egy öreg, elrongyolódott füzetbe írta. Széles karimájú kalapban, sásból font megtépett köpenyben vándorolt, s hol egy kolostorban húzódott meg, hol olcsóbb vendégfogadóban töltötte az éjszakát, sokszor előfordult azonban, hogy fűpárnára hajtotta le a fejét. Vándorlásai során, ha valakivel találkozott, ernyője csúcsára virágot tűzött, s ernyőjét pörgetve üdvözölte a szembejövőt. Az utazás Basó számára a lélek és a stílus megújulását jelentette, további munkára buzdította. Szerinte a világon mindennek megvan a maga útja. Az embernek az utat kell követnie, – mondta Basó, – ugyanúgy, ahogy a hal él a folyóban vagy a tóban. Elutazásai előtt ugyanakkor sokszor félelem kerítette hatalmába. Attól tartott, hogy talán többé nem térhet haza. Ez a sejtése később igaznak is bizonyult: egyik utazása közben érte el a halál. Utazásairól, életéről, költészetéről vallott elképzeléseit versekkel ékesített költői hangnemű útinaplóban, japánul: haibun fogalmazta meg.
Basó szinte megszállottként hitt a vers erejében, abban, hogy a költészet nemesebbé teszi az emberi lelket. Lírai prózája nemcsak minden japánnak becses, hanem minden embernek, aki a létről, a lét értelméről, táj és ember kapcsolatáról elmélkedik, lebilincselő szépsége mellett a korabeli japán irodalom, történelem és földrajz ismereteinek tárházát foglalja magában.
E művet angol nyelvre kilencen is lefordították, így ezért is fontosnak éreztem, hogy magyarul is megjelenjen. 2002-ben magam is végigjártam „észak ösvényeit”, hogy méltóképpen tudjam magyar nyelven visszaadni ezt a remekművet. Erről az útról, melyet a WHC (World Haiku Club) tagjai nemzetközi társasága tett meg, a japán nemzeti tévé, az NHK filmet is készített, melyet levetítettek szerte a világon. A kötet 2009-ben a japán-magyar kapcsolatok felvételének 140., újrafelvételének 50. évfordulója alkalmából jelent meg japán és magyar nyelven Nagy Z. László fotóival és Hirosige fametszeteivel.
Hogy miért éppen ezt a fordításomat választottam? Egyrészt azért, mert ez az utazás volt életem legszebb külföldi útja. Másrészt azért, mert ha nem láttam volna a saját szememmel, nem tudtam volna lefordítani mindazt, amit Basó írt. Például volt egy hegy, amire fel kellett mászni és a hegy tetején egy hatalmas szikla, a sziklán egy ablakszerű vájat. És ha azon kitekintettünk, egy csodálatos vízesésben lehetett gyönyörködni. Miután ezt megláttam, tudtam, hogy a vízesés neve magyarul az lesz Kitekincs-vízesés. Aztán a gyönyörű lírai prózát lefordítani talán még nehezebb volt mint a 17. századi haikukat. A szöveg szépsége magával ragadott. A 300 évvel ezelőtti mondatok frissen csengtek: ugyanazok a problémák foglalkoztatták Bassót, mint amilyenek minket ma. Például utazása előtt a költő elmesélte, hogy a nadrágján hogyan varrta össze a lyukakat, hogy útnak indulhasson. Nagyon boldog voltam, amikor a fordítás elkészült, de a könyv kiadására még 10 évet kellett várnom, mert nem volt meg a kiadásra szánt összeg. Most is boldog vagyok, hogy sikerült lefordítani a legszebb japán haibunt, Basó remekművét. Jó szívvel ajánlom mindazoknak, akik szeretnek gyönyörű tájakon utazni, élvezik a szép lírai prózát és a míves verseket.
Macuo Basó
ÉSZAK ÖSVÉNYEIN
Bevezetés
Örök kísérőink hónapok és napok, s az egymást követő évek is együtt járják be velünk utunkat. Aki egész életében csónakban ül, s aki lónyeregben, kantárszárral a kezében kerül szembe az öregséggel, s napra nap bolyong, annak vándorút a hazája. A régi nagy költők közül sokan útközben lelték halálukat. Hány éve már, hogy én is, mint szél fútta felleg, folyton folyvást csak a vándorlásra gondolok, s bejárom tengerpart vidékét. Tavaly ősszel megtértem edói folyóparti lakomba, s ebben az öreg odúban végre letöröltem a sok pókhálót. Hamarosan ez az esztendő is befejeződik, s lelkemet nem hagyja nyugodni a mindenható Isten, hogy füstködből felillanó tavasz idején „milyen jó volna átkelni az őrállomásnál a Sirakaván”!
Mindig is így csábították a vándorokat az utak istenei: így vagyok én is, s bármihez nyúlok, mindig az utazás jut az eszembe. Ezért aztán bevarrtam a lyukakat a nadrágomon, kicseréltem a kalapzsinóromat, megmelengettem füstölővel a térdemet[1], s miközben az útra készülődtem, lelki szemeim előtt megjelent a Hold Macusima fölött, s többé nem hagyott nyugodni. Átengedtem hát a házam másoknak, s elindultam egy nyaraló felé Szanpú irányába:
Régi kunyhómat
új lakó díszíti fel
babák ünnepén.
Miután megírtam az első haikut, a ház bejáratánál ki is függesztettem[2].
Indulás
A harmadik hónap végén, a huszonhetedik napon, amikor a hajnali égen könnyű ködpára lebegett, a holdsugár tompán csillogott, és a Fudzsi hegy csúcsa is alig látszott, hirtelen összeszorult a szívem: láthatom-e valaha még egyszer Ueno és Janaka[3] virágzó cseresznyefáit?!
Hozzátartozóim, barátaim már előző éjszaka összegyűltek, hogy csónakba ülve elkísérjenek egy darabig. Amikor egy Szendzsu nevű helynél kiszálltam a csónakból, lelkem aggodalom töltötte el, hiszen háromezer mérföld áll előttem…, s a múló világ keresztútján búcsúkönny szökött a szemembe.
Tavasz távozik:
madársírás hallatszik,
halak szemén könny.
Úti tuskészletemmel elsőként ezt írtam le, majd elindultam, de mintha gyökeret vert volna a lábam. Kísérőim sorfalat álltak, s tekintetükkel bizonyára addig követtek, míg árnyékunk tova nem tűnt a távolban.
Szoka
Az idén, 1689-ben megerősödött bennem az a gondolat, hogy elindulok északra, messzi zarándokútra. Bár természetes dolog, hogy egy távoli vidék ege alatt keserűen tapasztaljuk, mint szaporodnak meg ősz hajszálaink, mégis úgy döntöttem: magam szemlélem meg azokat a tájakat, melyeknek híréről hallottam már, de szemem még nem gyönyörködött bennük; hátha épségben hazaérek és beteljesül ez a kívánságom… S lám, még az első napon elértem a Szoka nevű szálláshelyet. A batyu, melyet csontsovány vállamon cipeltem, eleinte csak keserűség volt a számomra. Könnyű viseletben jöttem el hazulról, mégis az éjszakai hidegekre gondolva, hoztam magammal egy pamutruhát, aztán egy nyári öltözetet, egy esőkabátot, tust és ecsetkészletet, s amit végképp nem lehetett visszautasítani: a sok-sok búcsúajándékot. Az út során semmi szükségem sincs rájuk, mégsem tehettem mást, hisz nem dobhattam ki őket!
Murói katlan
Elérkeztünk a Murói katlanhoz. Kísérőm, Szora a következőket mesélte: „Itt lakik az az istennő, akit a Fák Virágzása istennőjének neveznek. Ugyanez az istennő lakozik a Fudzsi hegy tetején álló sintó szentélyben is. Mivel kint fázott, bement hát az épületbe, imára kulcsolta kezét és tüzet gyújtott: ekkor született meg Hohodemi isten[4]. Azóta hívják ezt a helyet Murói katlannak. De egyes dalokban Füst néven emlegetik.” Az a hagyomány is elterjedt az egész világon, hogy ezen a helyen tilos zúzaheringet enni[5].
Nikkó
A harmincadik napon Nikkó, vagyis a ragyogó Napsugár-hegy lábánál szálltunk meg. A fogadós így mutatkozott be: „Az én nevem Buddha Gozaemon. Azért hívnak így, mert nekem a becsület mindennél fontosabb. Helyezzétek magatokat kényelembe, s ma éjszakára pihenjetek meg itt nálam!” Arra gondoltam, hogy ha valaki Buddha néven alakot ölt a mi zavaros korunkban, talán segíteni fog a papi öltözetű koldus zarándokon. Ám amint alaposabban megfigyeltem a gazda viselkedését, azt tapasztaltam, hogy sem nem tanult, sem nem bölcs, egyedüli jó tulajdonsága a becsületessége. S valóban, az igaz emberhez az állhatatosság és egyenesség áll legközelebb, a lelki tisztaságot pedig tisztelni kell.
A negyedik hónap első napján felkerestem a szent Hegyet. Réges-régen ezt a hegyet Kettős Vadhegyként emlegették. Amikor azonban Kúkai nagymester[6] idejében itt templomot alapítottak, Nikkó lett a neve. Valószínűleg Kúkai ezer évvel előre látta a jövőt, mert ma ennek a szent hegynek a ragyogása bevilágítja az egész eget, áldása betölti a világmindenséget, minden népnek békességes életet biztosít s bölcs nyugalmat áraszt szerteszét. S most e szent hegy szépségétől megindultan leteszem az ecsetem.
Nikkó gyönyörű:
napsugár ragyog zöld
zsenge levélen.
A Kurokami hegy vagyis a Feketehajú hegy könnyű párába burkolódzva csillant meg előttem, a hó még ott fehérlett a csúcsán.
Hajam lenyírtam
Feketehajú-hegyen
s ruhát cseréltem[7].
Szora
Szorát eredeti néven Kavaai Szógorónak hívták. Tőszomszédságomban lakik a banánfa árnyékában, segít nekem friss vizet hordani, tűzifát vágni. Erre az útra örömmel jött velem, hogy együtt csodáljuk meg Macusimát, Kiszagatát, és hogy az út során gondjaimon enyhítsen. Elutazásunk napján korán reggel haját leborotválta, szerzetesi csuhát vett magára és megváltoztatta nevének írásmódját is: a Szógoro névben az „egész” és az „öt” jelentésű írásjegyeket a „hit” és a „megvilágosodás” jelentésű írásjegyekre cserélte. Ezt örökíti meg a Feketehajú hegyen írott költemény. Az utolsó verssor „s ruhát cseréltem” különösen megrázóan hangzik.
Ha a hegyen valamivel húsz csónál[8] följebb mászunk, egy vízeséshez érkezünk. A csúcsról egy szikla hasadékából egymásra rakódott hatalmas kövek közül tör fel a kristálytiszta zuhatag, s mintegy száz saku[9] magasságból zúdul alá. Ha felkúszunk a szikla nyílásáig, ki lehet látni a túloldalra, ezért is nevezik ezt a vízesést Kite-kincs-vízesésnek.
Egyedül ülök
vízesés tövében –
böjt nyár elején.
Naszu
Mivel Naszu no Kurobane nevű helyen lakik egy ismerősöm, elindultunk, s átvágtunk árkon-bokron keresztül, hogy eljussunk oda. Miközben a távolból már feltűnt a falu, melyhez közeledtünk, beborult az ég és eleredt az eső. Egy parasztházban töltöttük az éjszakát, s másnap amint kivilágosodott, tüstént folytattuk utunkat a földeken át. Egyszer csak egy lovat vettem észre a szántóföld közepén. Kérlelni kezdtem az aratót, aki annak ellenére, hogy egyszerű parasztember, nem maradt közömbös irántam, mint ahogy erre számítottam is.
– Jaj, mit is tehetnék?! Hiszen ezt a földet keresztül-kasul ösvények szelik át, s az ismeretlen vándor könnyen eltévesztheti a helyes utat. Kölcsönadom a lovat, menjen el vele oda, ahol meg fognak szállni éjszakára, aztán küldje vissza!” – szólt hozzám. Két kisgyereke futva a ló nyomába szegődött. Az egyikük lány volt, olyan, mint egy kis tündér, a neve Kaszane. Ilyen előkelő nevet vidéken szokatlan hallani, s így a fülnek kellemesen csengett:
Kaszane – e lány
majd szívem kaszabolja
elbűvöl már most.
Szora
Hamarosan elértük a falut, ekkor a fizetséget a nyeregtáskához erősítettem és visszaküldtem a lovat a gazdájához.
Kurobane
Felkerestem egy Dzsóbódzsi nevezetű személyt, a Kurobane, vagyis a Feketeszárnyú hegy[10] hűbérurának helytartóját. El sem lehet képzelni, mennyire megörült nekem: mást sem csináltunk, éjjel-nappal csak beszélgettünk. Öccse, bizonyos Tószui minden áldott reggel és este eljött értem, elvitt magukhoz az otthonába, aztán a rokonai is meghívtak, vendégeskedéssel teltek napjaim. Egyszer egészen messzire elsétáltam a településen túl, és végignéztem a hagyományos kutyafuttatást, aztán a Naszu környéki földeken keltem át, majd ellátogattam a Tamamo no mae nevű régi sírhanthoz[11]. Azután elzarándokoltam a Hacsiman szentélyhez. Lelkemben megindultság lett úrrá, mikor meghallottam, hogy Joicsi éppen ennél a sintó szentélynél vette célba a legyezőt, s szívének mélyéből nyílvesszős Hacsimanhoz imával itt könyörgött: „Tebenned bízom csak Hacsiman, ki hazám e tájának védőistene vagy!” [12]Amikor az alkony leszállt, visszamentem Tószui házába.
Van a Sugen szektának egy szentélye, ahonnan meghívást kaptam, így aztán elzarándokoltam a Gjodzsadóba[13].
Nyári hegytetőn
fapapucshoz könyörgök
s útnak indulok.
Ungandzsi
Ebben a tartományban az Ungandzsi nevű templomban még ma is látható Buccso apát hegyi cellájának maradványa.
Öt lábnyi magas
és öt lábnyi széles kis
fűkunyhót is bűn
készíteni itt, hol oly
ritkán esik az eső.
Már korábban hallottam, hogy valamikor régen az apát ezt a verset jegyezte fel egy sziklára szénné égett fenyőággal. Elhatároztam, hogy megnézem a cella romjait, vándorbotot ragadtam, s többekkel együtt magam is nekivágtam az útnak. A társaság tagjai közt sok volt a fiatal, akik útközben vidáman nevetgéltek, beszélgettek, s így észre se vettem, mikor a hegy lábához érkeztünk. A hegyek karéja a messzi távolba nyúlt, a völgyben vezető út hosszan folytatódott, fenyők és japán cédrusok feketén bólintgattak, még a mohát is harmat lepte be: friss volt az idő áprilishoz illőn. Amikor a tizedik nevezetes tájat is elhagytuk, egy kis hídon mentünk keresztül, majd átléptük a templom kapuját.
„Ugyan hol lehet már az a cella?”, tűnődtem magamban, miközben egyre csak feljebb kapaszkodtunk a hegyen, amikor egy szikla tetején egy kis kunyhóra lettem figyelmes, melyet egy barlang mélyedésébe vájtak. Mintha Mjó zen szerzetes sírhantját és Hóun apát barlangcelláját látná az ember!
Még a harkály sem
talál magának itt lakot –
ó nyári erdő…
Nyomban megírtam ezt a haikut és egy oszlopra erősítettem.
Gyilkoskő
Elhagytam Kurobanét és Gyilkoskő felé indultam. A hűbérúr helytartója lovat küldött utánam. A lovászfiú pedig megkért, hogy írjak egy haikut a számára. Milyen kedves kívánság! Ekkor a következő haikut vetettem papírra:
Rizsföld mezsgyéjén
fordítsd vissza lovadat:
szól a kakukk már!
A Gyilkoskő ott van a hegy lábánál, ahol a hőforrás tör fel. Ma is párolognak ki onnan mérges gázok, mind elpusztul tőlük a sokféle méh, pillangó, s tetemük úgy beborítja a környéket, hogy még a föld színét se látja az ember.
Asino
Asino település mellett, a rizsföldek mentén húzódó ösvény közelében van a „fűz a tiszta forrásnál”[14]. Egy bizonyos Tobe nevű elöljáró gyakran mondogatta, hogy szeretné nekem megmutatni. Ejnye, vajon milyen lehet az a vidék, gondoltam magamban, és most e fűzfa oltalmában állhattam.
Beültették már
mindenütt a rizsföldet –
árnyat adó fűz!
Sirakava
Szorongással teltek napjaim egyik a másik után, de amint elértem az őrállomást a Sirakava folyónál, egyszerre megkönnyebbült a szívem. Persze, mert tudtam, hogy innen hírt adhatok magamról a fővárosiaknak. A sok őrállomás közül ez volt egyik a három közül, amely a kifinomult ízlésű költők szívét megindítja. Még fülemben zúgott az őszi szél susogása, még magam előtt láttam a juharfák bíborszín lombjait[15], de az üde zöld levelek szépsége is bámulatba ejtett. A szellőrózsa, no meg a vadrózsa fehér szirmaitól mintha hóban sétált volna az ember. Kjoszuke ecsetje nyomán maradt ránk, hogy régen ezen a helyen az emberek mint díszítették fel öltözéküket, mint vettek ünnepi ruhát.
Hajamban virág –
őrállomáshoz méltó
díszes viselet!
Szora
Szukagava
Az őrállomástól egy kicsit továbbmentem, majd átkeltem az Abukuma folyón. Balra az Aizune hegye magasodott, jobbra Ivaki, Szóma és Miharu birtokai sorakoztak, melyeket hegyek láncolata választott el Hitacsi és Simocuke földjétől. Áthaladtam egy Tükör nevezetű mocsáron, mely onnan kapta nevét, hogy benne az ég tükröződésében lehetett gyönyörködni, de mivel aznap felhős volt az idő, a tükörkép sajnos nem mutatkozott. Szukagava állomáson meglátogattam egy bizonyos Tókjú nevű személyt, akinél négy-öt napot töltöttem. Elsőnek ezt kérdezte tőlem:
– Mit éreztél, amikor átlépted a sirakavai határállomást?
A hosszú út viszontagságaitól elfáradt testem is, lelkem is, s ráadásul a gyönyörűséges táj szépsége magával ragadott, majd beleszakadt a szívem, ahogy felidéztem magamban az elmúlt régi időket. Bár semmilyen határozott elképzelésem nem volt, mégsem akartam csak úgy, minden nélkül átlépni a határt:
Igaz művészet
kezdete: ó, északi
rizsültető dal.
Ezt a haikut külön lejegyeztem, majd megtoldottam még két sorral, s elkezdtem egy láncverset.
A ház közvetlen közelében, egy hatalmas gesztenyefa árnyékában a világtól elvonultan él egy szerzetes. „Hát igen,” gondoltam magamban, „hegyek között, az erdő mélyén a gesztenyeszedésről ír verset az ember”, s azzal a következő szavakat vetettem papírra:
„A „gesztenye” szót jelentő írásjegyet a „nyugat” és a „fa” írásjegyével kell leírni, ami a Nyugati paradicsomra utal. A hagyomány szerint Gjogi bódhiszatva a háza építéséhez és botnak is csak gesztenyefát használt egész életében.
Világi személy
virágot észre se vesz
s tetőn gesztenyét.
Aszaka
Elhagytam Tókjú házát, ahonnan körülbelül öt mérföldnyire[16] van a Hivada postakocsi állomás, amellett az Aszaka nevű hegy. Egészen közel az ösvényhez. Ezen a környéken sok a tó. Mivel közeledett a sás lekaszálásának ideje, érdeklődni kezdtem a környékbeliektől, hogy melyik növényt illetik ezzel a névvel. De bárkit is kérdeztem, nem tudta senki se: réti sás helyett réti sas járt az eszükben. Míg a tavat kerestem, és az emberektől kérdezősködtem, hogy nevezik ezt a növényt ezen a vidéken, a sok futkosás közben a nap lebukott a hegygerincnél. A két fenyőnél jobbra kanyarodtam, megnéztem a kurozukai Ördöglyuk–barlangot, éjszakára pedig Fukusimában szálltam meg.
Sinobu
Másnap amint hajnalodott Sinobuba mentem, hogy a sinobui kelmefestő követ megtekintsem. A kőre a falu végén, a hegy lábánál találtam rá, félig a földbe süllyedt. Odafutottak hozzám a faluból a gyerekek és ezt mesélték:
– Réges-régen ez a kő a hegy tetején volt, de jött arra mindenféle népség, és se szó, se beszéd, kiszaggatták az árpát, aztán azon a kövön zúzták össze. Egy idő után a falu lakói megelégelték ezt, s nagy mérgesen legurították a völgybe, a kő pedig felső lapjával a földbe esett. Minden bizonnyal így történhetett.
Rizst ültető kéz
ó, egykoron Sinobu
kelméket festett.[17]
Szato kormányzó várának romjainál
Másnap átkeltem a Cukunován, majd elérkeztem a Szenoue nevezetű postakocsi állomásra. Itt a baloldali hegy lábától körülbelül másfél mérföldnyire vannak Szató kormányzó várának romjai. Az iizukai Szabano településen mindenkit végigkérdeztem, aztán elindultam az úgy nevezett Kerekhegy irányába. Valamikor itt állott a kormányzó vára. Az idevalósiaktól megtudtam, hogy a hegy lábánál találhatók a főbejárati kapu maradványai. Kicsordultak a könnyeim a meghatottságtól. S lám, a közeli ősi templomban még ma is őrzik a palota területén állott sírköveket. E sírkövek közül a legmegindítóbb a két feleség emlékműve.[18] Kimonóm ujja könnyeimtől lett nedves, mert arra gondoltam, hogy még két nő is képes volt olyan dicsőséges hőstettet végrehajtani, ami miatt megőrizte nevüket a világ. Lám, itt a közelben meglátogathatunk olyan sírokat, melyek könnyeket csalnak szemünkbe. A templomba érve, kértem egy kis teát. Ezen a helyen állították ki Josicune kardját és Benkei[19] úti kosarát.
Díszes kosár, kard,
májusi ünnepen lám,
pontyzászló lebeg!
Az ötödik hónap első napját írtuk.[20]
Iizuka
Ezt az éjszakát Iizukában töltöttem. Van ott egy hőforrás, melyben megfürödtem, aztán elmentem szállást keresni. A ház igencsak nyomorúságos volt, a gyékényt matrac nélkül, közvetlenül a puszta földre terítették. Hiányzott a világítás, ezért a tűzhely fényénél vetettem meg az ágyam, aztán lefeküdtem. Ahogy beköszöntött az éjszaka, kitört a vihar: villámlás, mennydörgés, patakokban ömlött az eső, befolyt az ágyamba, miközben bolhák, szúnyogok csíptek: a szememet nem tudtam lehunyni. Ráadásul újból rámtört a betegség, majdhogynem eszméletemet veszítettem. Mikor a rövid éjszaka után kivilágosodott, felkeltem, s folytattam utamat. Az éjszakai fájdalom azonban csak nem szűnt, s a lelkem sem derült fel. Lovat béreltem, s elmentem Kooriig, a postakocsi állomásig. Hosszú út állt még előttem, s az effajta betegség aggodalmat kelt az emberben. Ezért az járt az eszemben, hogy nekem, távoli vidékek vándorának, aki tisztában van az élet múlandóságával, azzal, hogy a világtól egyszer el kell válnia, az égi parancs azt rendelte, hogy út közben leljem halálomat. Aztán valahogy visszanyertem lelkierőmet, már vidámabban jártam utamat, s meg sem álltam egészen Date no Ookidóig.
Kaszadzsima
Elhaladtam Abumizuri azaz Kengyelpecsét és Siroisi azaz Fehérkő várai mellett, s amint elértem a kaszadzsimai járást, rögtön kérdezősködni kezdtem:
– Merre találom Fudzsivara Szanekata[21] sírhalmát?
– Annál a településnél, amely ott jobbra látszik a távolban, a hegyek között. A neve Minova Kaszadzsima, ami annyit tesz: Esőkabát és esőkalap szigete. Van arra egy sintó szentély a vándorok istenének tiszteletére, ahol ma is „pampaszfű őrzi emlékét”[22] – világosítottak fel az idevalósiak.
A májusi esőktől az utak igencsak megromlottak, ezért aztán meglehetősen elfáradtam, eltévesztettem az ösvényt, úgyhogy csak a távolból tudtam megfigyelni, de egészen bizonyos, hogy az Esőkabát és Esőkalap szigete nevű hely és a májusi esők között kell valamilyen kapcsolatnak lennie.
Ó, Kaszadzsima
hol vagy esős időben,
cuppogó sárban?
Ezen az éjszakán Ivanumában szálltam meg.
A takekumai fenyő
A takekumai fenyő látványa valóságos ámulatba ejtett. Törzse kettéhasadva: látszik, hogy megőrizte ősi formáját. Rögtön Nóin szerzetes[23] szavai jutottak eszembe. A hagyomány szerint réges-régen, mikor Kiotóból, a fővárosból Mucu tartomány kormányzója ideutazott, kivágatta ezt a fenyőt, és a Natori folyó fölé fölrakatta hídnak, mire Nóin szerzetes egy költeményében a következőket írta: „a fenyőnek nyoma veszett”. Az egyik nemzedék a fát kivágta, viszont a másik újat ültetett a helyébe, most pedig úgy tűnik, mintha a fa ezer éves volna: a fenyőnek csodálatosan szép alakja lett!
Mutassátok be,
kései cseresznyefák
az ősi fenyőt!
Ezt a haikut a természetimádó Kjohaku[24]írta, amikor elbúcsúzott tőlem.
Cseresznyevirág
s kéttörzsű fenyő között
három hó van csak…
Szendai
Átkeltem a Natori folyón, s eljutottam Szendaiba. Éppen azon a napon értem oda, amikor a nősziromcsokrokat kitűzik a háztetőkre[25]. Szállást kerestem magamnak, s négy-öt napot itt töltöttem.
Lakott ezen a helyen egy Kaemon nevű festő. Miután megtudtam, hogy kifinomult ízléséről híres, megismerkedtem vele. Napokon keresztül különböző érdekes helyekre vezetett, mondván:
– Az utóbbi években bizonyos figyelemre méltó helyek után kutatok, amelyekről már megfeledkeztek az emberek.
Mijagi mezejét sűrűn benőtték a hagivirág[26] bokrai, melyek az őszi tájat idézték fel bennem. Ilyenkor virít a nőszirom Tamada, Jokono és Cucudzsigaoka vagyis az Azáleadomb vidékén. Hogy elbújjak az erős napsütés elől, bementem egy fenyőerdőbe, ahogy mondani szokták: „a fák alá”. Réges-régen a fák tövét sűrűn belepte a harmat, s ezért a régi költeményekben gyakran olvasható: „Hé, szolgák! Ide egy esőkalapot!”
Mire a Jakusido, a Tendzsin és más szentélyeket végiglátogattam, a nap is leáldozott. Később Kaemon, a festő elküldte nekem festményeit a macusimai szigetekről és a siogamai öbölről. Ezenkívül megajándékozott egy pár szalmasaruval, amelynek sötétkék fűzője volt. Hát valóban, kifinomult ízlését ez alkalommal fényesen sikerült bebizonyítania!
Nőszirom kékje –
bekötözöm sarumat
cipőfűződdel.
A Cubói kőfelirat
Tovább jártam a vidéket a Kaemon festő által készített térkép szerint. Az „Észak ösvényei” mentén a hegyek lábánál nő egy különleges sás, a neve tou. Azt beszélik, hogy minden évben egyszer learatják ezt a növényt, és elviszik ajándékba a tartomány kormányzójának.
A Cubói kő egy Icsikava nevű faluban, Taga vára mellett található.
A Cubói kő hat saku[27] magas és három saku széles. Ha ledörzsöljük róla a mohát, alig észrevehetően megjelennek a kövön az írásjegyek. Mind a négy égtáj irányában olvashatóvá válik a kormányzóság településeinek neve a tartomány határáig . Ezenkívül a kövön a következő felirat látható:
„Ezen várat Dzsinki uralkodásának első évében[28] Óno no Asszon Azumabito[29] főkormányzó és hadvezér emeltette. Mindezek után Emi no Asszon Aszakari, Tókaidó Szan no Szecudosi kormányzója és hadvezére újjáépíttette Tenpjó-Hódzsi 6. évében[30]. A tizenkettedik hónap első napján.”
A követ Sómu császár[31] uralkodásának idejében állították. Bár ősidőktől fogva a régmúlt eseményei dicső dalok szárnyán szálltak el hozzánk, és mégis a hegyek szétroppannak, a vizek elfolynak, az utak megváltoznak, a kövek elsüllyednek a föld mélyébe, a vén fák elszáradnak, s átadják helyüket a fiatal fácskáknak, korszakok változnak, s mindezek után csak a bizonytalanság marad számunkra, de abban biztosak lehetünk, hogy ez a kő ezer éves múltú emlék, s ahogy most szemünk előtt megjelenik, régen volt emberek érzéseit tesszük magunkévá. Ez hát zarándoklatom értelme, örülnöm kell ennek, míg élek, s az utazás fáradalmairól megfeledkezve a meghatottságtól csak könnyeim hullnak.
Siogama
A Tama folyón folytattam utamat egészen az Oki no isi-ig vagyis a Parti szikláig. A Fenyves-hegy tetején egy templomot építettek, ennek neve Massózan vagyis Fenyves-hegy csúcsa. Szinte mindegyik fenyőfa tövében egy-egy sír magasodik. Így ér hát véget minden esküvésünk, hogy társunktól soha el nem válunk:[32] madár két szárnya nem válik el soha, ágon növő két sarj nem válik el soha – mélységesen elszomorodtam ettől a gondolattól. Ekkor a siogamai öböl felől felhangzott az alkonyt jelző harang szava. Az ötödik hónap esős égboltja lassanként felderült, az esti hold halványan világított, a bambuszsövény, meg a sziget is egészen közelinek tűnt. A halászok kicsiny csónakjaikkal hazafelé eveztek már, hallatszott kiáltozásuk, amint a zsákmányon osztozkodnak. Szívem mélyéig hatolt a régi költő ősi verssora: „szomorú még a vontatókötél is…”[33]
Ezen az éjszakán egy vak szerzetes biva lanton játszott és egy északi dzsórurit[34] adott elő. Nem volt olyan, mint a Heike hősi ének[35], sem nem olyan, amire a fiatalok a táncot ropják. S bár falusi ritmusa volt a dalnak, s talán kicsit túl zajos is itt a párnám mellett, tulajdonképpen ennek a távoli északi vidéknek az ősi hagyományait őrizte meg, s olyan csodálatos volt, hogy örökre emlékezetembe véstem.
Korán reggel a helybéli szentélybe mentem. A tartomány kormányzója állította helyre. A sintó szentély oszlopai impozánsak voltak, a festett gerendák csak úgy ragyogtak, a kőlépcsők magasan emelkedtek felfelé, a felkelő nap sugarai megcsillantak a szentély piros kerítésén. Ím így útjaink végén, egészen országunk határáig, mindenhová elér az isteni gondviselés, gondoltam magamban, no meg arra, hogy milyen csodálatos szokásai vannak a mi hazánknak, s ekkor igen magasztos érzés kerített hatalmába.
A szentély előtt régi kőlámpás áll. Vasból készült ajtaján ez olvasható: „Bundzsi harmadik évében[36] Izumi Szaburónak[37] ajándékul.” Különös ritkaságnak tűnik, hogy több mint ötszáz év távlatából előttem áll alakja. Bátor és hűséges szamuráj volt. Neve máig is fennmaradt, s emberek sokasága őrzi őt szívében. Ahogyan régen mondták: igazából az Utat kell követniük az embereknek, s hűségeseknek maradniuk meggyőződésükhöz. Akkor természetesen nevük is fennmarad.
A nap már majdnem delelőn járt. Csónakot béreltem, s Macusima felé vettem az irányt. Út közben körülbelül két mérföld távolságnyira kikötöttem Odzsima szigetén.
Macusima
Sokszor is, régen is elmondták már, hogy Macusima, vagyis a Fenyők szigetei Japán leggyönyörűbb látványossága, szépsége semmiképpen sem marad el a kínai T’ung-t’ing vagy a Nyugati tó mögött. Délkelet felől a tenger öblöt alkot, melynek mélysége három-négy mérföldnyi, s ezt az öblöt betölti a tenger árja. Számtalan sok kis sziget terül el szétszóródva a vízben, melyek, mint felfelé mutató ujjak merednek az ég felé, s meghajolva siklanak a hullámok felett. Egyesek kettesével, mások hármasával alkotnak csoportot, úgy tűnik, némelyek bal felé válnak el egymástól, némelyek meg jobb felé alkotnak sort. Egyikük egy kis szigetet hord a hátán, vagy talán átöleli, mintha gyermekét vagy unokáját szeretgetné. A fenyőfák zöldje sötétlik, lombjuk a szellők fuvallatától meghajlik, a legörbülő ágak maguktól egyenesednek ki. S az egész táj olyan elragadó, mintha egy elbűvölő hölgy gyönyörködne arcának szépségében. Talán bizony az ősidőkben a Hegyek istene alkotta még az istenek korának idején? Akad-e olyan festő, aki ecsetjével megörökíti, akad-e olyan költő, aki versében szavakba önti ezt a pompás isteni remekművet?!
Odzsima partja egy dombról ereszkedik lefelé s fut bele a tengerbe. Itt találhatók Ungo szerzetes[38] cellájának maradványai és az Elmélkedés köve is. Valamivel később a fenyőfák oltalma alatt embereket vettem észre, akik a világtól elvonulva, tobozok s lehullott tűlevelek füstjétől megperzselt fűkunyhóikban élnek békességben. Bár magam sem tudtam, hogy miféle emberek, mégis szívélyesen közeledtem feléjük. Akkor már a hold a tengerben tükröződött, s az egész tájkép teljesen másképpen festett, mint délidőn. Visszatértem a tengerpartra, s szállást kerestem magamnak. Kitártam az ablakot az emeleti szobában s attól a gondolattól, hogy szellők s fellegek között, utazás közben alszom el, meglepően különös érzés kerített hatalmába.
Ó, Macusima!
Búj a daru bőrébe
már kakukkmadár!
Szora
Nem találtam szavakat, s szerettem volna elaludni, de nem tudtam. Amikor régi lakomat elhagytam, Szodó egy verset nyújtott át nekem búcsúzáskor Macusimáról. Hara Anteki pedig egy tankát, rövid dalt küldött Macuga Urasimáról. Kibontottam útibatyumat s elővettem a két költeményt, hogy ezen az éjszakán mellettem legyenek. S ott volt velem még Szanpú és Dzsokusi Macusimáról szóló haikuja is.
A tizenegyedik napon elzarándokoltam Zuigandzsiba. Harminckét emberöltővel ezelőtt Makabe no Heisiró leborotválta fejét, s szerzetesként elzarándokolt Kínába. Majd amikor onnan visszatért, megalapította ezt a templomot. Hála Unko szerzetes áldozatos tevékenységének, hét önálló templomot építettek fel itt, melynek mindegyikét tetőcseréppel fedték; arany és azúrkék ragyogással tündökölt e magasztos templomegyüttes, amely méltó lett arra, hogy Buddha lakhelyévé váljon. Kíváncsi vágyakozással gondoltam arra, vajon melyik templomban élhetett Kenbucu szerzetes.
Isi no Maki
A tizenkettedik napon elindultam Hiraizumiba. Hallottam, hogy az út az anevai fenyves és az Odae-hídon keresztül vezet. Emberekkel szinte alig találkoztam, csak favágók meg vadászok jártak azon az úton, én meg egyáltalán nem tudtam, merre menjek, így hát el is tévedtem, míg végül az Isi no Maki nevű kikötőben találtam magam. „Aranyló virág virít” – jutottak eszembe a híres verssorok[39], amint a távolban a tenger szintje fölött megpillantottam a Kinkazan vagyis az Aranyvirág-hegyet[40]. Az öbölben száz meg száz csónak horgonyzott, a parton az emberek házai szorosan egymás mellett sorakoztak, kéményeikből szakadatlan kanyargott felfelé a gomolygó füst. No lám, milyen váratlanul jutottam el erre a helyre, gondoltam magamban, s elindultam szállást keresni, de nem akadtam senkire sem, aki befogadott volna. Végül egy ócska kunyhóban valahogy átkínlódtam az éjszakát, s ahogy a nap felkelt, folytattam utamat tovább az ismeretlenségbe. Magam mögött hagytam a szadói kanyart, Obucsi no Makit, Mano no Kaja szántóföldjeit, s egy hosszan húzódó töltésen gyalogoltam. Ezután egy bánatosan hosszú mocsár mentén mendegéltem. Majd egy Tojoma nevű helyen töltöttem az éjszakát, s végül eljutottam Hirazumiba. A távolság, amit megtettem, több, mint húsz mérföldnyi volt.
Hiraizumi
Három nemzedék dicsősége mintha csak álom lett[41] volna, a palota romjai innen csupán egy mérföldnyire vannak. Hidehira vára a földdel vált egyenlővé, csak a Kinkei-hegy őrizte meg eredeti alakját. Először is felmásztam Takadacsihoz, onnan látszik a hatalmas Kitakami folyó, amely Nanbu irányából hömpölyög. A Koromo folyó körülöleli az Izumi erődöt, majd szemem láttára éppen Takadacsinál ömlik a hatalmas folyóba. Jaszuhira vára a koromói határőrhely mögött állott. Valószínűleg azért, hogy elzárja a nanbui bejáratot, és védelmet nyújtson az északi ainuk[42] ellen. És valóban, pompás szamurájok lakták ezt a várat, s szinte egy órányi vitézségükből mára csak néhány fűcsomó maradt. „Birodalmak buktak el, de hegyek és folyók megmaradtak, a várat tavasszal zöld fű növi be…” Kalapom levettem, s megfeledkezve az idő múlásáról, könnyeimet ontottam.
Ó, nyári zöld fű –
lám harcosok álmából
ez maradt csupán!
Hófehér virág –
Kanefuszát [43] látom tán:
ősz haja lobog!
Szora
Már régóta, ha csak hallomásból is, de csodálattal adóztam a Nido szentélynek. Most a Kjódo, a Buddhista imák terme és a Hikarido, a Szikrázó ragyogás terme is nyitva állott. A Kjódóban a három nagy hadvezér szobra látható, a színarany teremben pedig a három nemzedék koporsóját helyezték el, mellettük három Buddha szobor áll. A számtalan kincs odaveszett, a drágakövekkel ékesített kapuzatokat keresztülszabdalta a vihar, az aranyoszlopokat szétmarta a dér, olyan hely ez, ahol a hanyatlás az úr: úgy tűnik, mindent az enyészet füves bozótja nő majd be. De a palota négy oldalát kerítéssel vették körül, tetejét befedték cseréppel, hogy megóvják a széltől meg az esőtől. Ezért aztán a szentély nemsokára egy elmúlt ezredév emlékhelye lesz.
Májusi eső
sem győz le téged: fénylő
Színarany szoba!
Devagoe
A távolból feltűnt a Nanbuba vezető út, én pedig visszafordultam, s aznap egy Ivade nevű helységben szálltam meg. Szerettem volna Ogurozakiba, Mizu no Kodzsimába eljutni, majd a narugi hőforrástól a sitomaei határig menni, itt átkelni Deva tartományba, ott pedig egy Koe nevű helységet felkeresni. Mivel azonban ezeken az utakon ritkán fordulnak meg vándorok, a határnál az őrszem gyanakodva méricskélt, s csak hosszas huzavona után engedett át. Mire felértem az Ójama-hegy tetejére, a nap már lehanyatlóban volt, úgyhogy könyörgőre fogtam a dolgot: kértem a határőrt, adjon nekem szállást éjszakára. Három napig rettenetes szél fújt, zuhogott az eső, így hát mit tehettem mást, ott maradtam a hegyek között.
Tetű s bolha csíp,
a lovak meg vánkosom
mellé vizelnek.
A házigazdám így szólt hozzám:
– Deva tartomány az Ójama-hegy mögött fekszik, útjai kiismerhetetlenek, ha elindul, bizony ajánlatos kísérőt fogadnia.
Rendben van, akkor legyen úgy, felfogadok egy kísérőt. Hamarosan megindult előttünk egy jól megtermett fickó rövid karddal az oldalán, tölgyfabotra támaszkodva. Félelemtől reszketve a nyomába szegődtem, miközben elkeseredtem, mert úgy éreztem, hogy valami nagy bajnak kell történnie a mai napon! Minden pontosan úgy volt, ahogy a házigazdám mondta: a magas hegyek között a sötét erdőben még madárfütty se hallatszott, a fák tövében olyan hatalmas homály borult ránk, mintha éjszaka lett volna. Úgy éreztem, mintha föld hullana az égből! Sűrű bambuszbozóton lábaltunk át, mocsarakon gázoltunk keresztül, sziklákat másztunk meg, testemet kiverte a hideg veríték, míg végül elértük Mogamit. Kísérőm örvendezve a következőket mondta:
– Nagy szerencsénk volt, mert ezen az úton mindig szokott történni valami, de ma kivételesen nem volt semmi baj!
Ezután elköszönt tőlünk, s én még most is reszketek minden ízemben attól, amit elmondott.
Obanazava
Obanazavában meglátogattam egy Szeifú nevezetű személyt. Gazdag ember, ugyanakkor lelkiekben is nemesnek mondható. Időről időre felmegy a fővárosba, így aztán jól tudja, milyen a vándorsors. Néhány napra magánál tartott, és különböző dolgokkal próbált kedveskedni nekem a hosszú vándorlás fáradalmai után.
Hűs szobácskával
várt engem a házában:
elszunnyadni jó!
Másszatok már ki!
magtár mélyén lapuló
brekeki sereg.
Arcpirosító
pamacsvirág – épp, mint egy
szemfestő ecset.
Szövőmunkások –
régi korok divatja:
keskeny ruhaujj.
Szora
Rjúsakudzsi
Jamagata tartományban van egy Rjúsakudzsi nevű hegyi templom. A híres buddhista szerzetes, Dzsikaku[44] alapította, különös nyugalom uralja azt a helyet.
– Mindenképpen meg kell nézni! – mondták a környék lakói, így aztán elindultam visszafelé Obanazavából. A távolság mindössze hét mérföldnyi. A nap még nem bukott le, nekivágtam az útnak. Egy szerzetes házában szereztem szállást éjszakára a hegy lábánál, majd elindultam a csúcs felé. A kőszirtekre sziklák nehezedtek, évszázados fenyőfák és tölgyek vettek körül, a vénséges vén kövek szinte kibillentek a helyükről, csúszós moha lepett be mindent, a hegytetői sziklacsúcson zárva találtam a templom kapuját, sehol egy árva hang! Körbejártam a sziklacsúcsot, majd a sziklák és kövek között leereszkedtem, fejet hajtottam a buddhista templom irányába, s a csodálatos tájkép látványától visszatért bennem a csöndes nyugalom, szívemet tiszta világosság járta át.
Ó, mily nyugalom!
kősziklán is áthatol
a kabócaszó!
Óisida
Szerettem volna csónakba szállni a Mogami folyón, de a megfelelő időjárást egy Óisida nevű helyen kellett kivárnom. Itt hintették el hajdanában az ősi haiku-iskola magvait, s én még ma is e régi feledhetetlen virágra vágyom, szívemben újra szól a bánatos furulya hangja. „Bizonytalanul járjuk ezt az utat, s nem tudjuk: az új vagy a régi ösvényt kövessük. És lám, nincsen senki sem, aki ismerné az utat…”[45] Így hát megnyugtatásképpen egy tekercsnyi verset kellett itt hagynom. Mostani utazásom során azt tapasztaltam, hogy ami a haikut illeti, művészeti szempontból ezen a vidéken érte el csúcspontját.
Csónakázás a Mogami folyón
A Mogami folyó Micsinokunál ered, és Jamagata tartományban van a felső folyása. Gotennél, Hajabukinál és másutt a sodrása meglehetősen veszélyes. Majd az Itadzsiki hegy északi oldalán folyik végig, s végül a szakatai öbölnél ömlik a tengerbe. Jobb és bal partján hegyek magasodnak, bozótosaiban csónakok ereszkednek alá. Többnyire rizzsel vannak megrakva ezek a csónakok, nevük kettős értelmű: „magos csónak”[46]. A Siraito vagyis Fehérfonál vízesés zöld lombok között csillogva zuhan lefelé a magasból. A Remete szentély a folyóra néz, s közvetlenül a parton áll. A folyó vize megduzzadt, csónakok számára veszélyes.
Májusi eső
gazdagítja vizeid
Mogami folyó!
Haguroszan vagyis a Feketeszárnyú hegy
A hatodik hónap harmadik napján megmásztam a Haguroszant vagyis a Feketeszárnyú hegyet. Felkerestem egy Zusi Szakicsi nevű személyt, találkoztam Bettódai Egaku adzsarival[47]. A Minamidani vagyis a Déli völgy nevű templomban szálltam meg, házigazdám együttérzéssel, melegséggel viseltetett irányomban. A negyedik napot a főpappal együtt haikuk bemutatásával töltöttünk.
Dicsérjük neved
friss hóval illatozó
csodás Déli völgy!
Az ötödik napon tiszteletemet tettem a Gongen szentélyben. Magam sem tudom, mikor élhetett Nódzso szerzetes, aki ezt a templomot emelte. Az Engisiki[48] törvénykönyv Ususzato[49] hegyi szentély néven említi. Később valószínűleg elírás történt, mert a „falu” szó és a „fekete” szó írásjegyét hasonlóságuk miatt véletlenül felcserélték. Majd az Usukuro hegy nevet rövidebb alakban Haguro[50] hegynek kezdték hívni. Eredeti neve onnan származik, hogy a régi évkönyvek szerint innen küldtek madártollakat ajándékként a császári udvarba. A Feketeszárnyú hegyet, a Hold-hegyet és a Hőforrás-hegyét a Három Szent hegynek szokták nevezni. Jelenleg az edói Tóei nevű terület része, a Tendai szektához[51] tartozik, s a Hold fényétől való megtisztulásban és megvilágosodásban ragyogva, a nyugodt és békés, minden köteléktől mentes megvilágosodás lángját tartja magasba. Egymás mellett sorakoznak itt a szerzetesek cellái, az önmegtagadók még több tudásra serkentik magukat, s ennek a szent hegynek, ennek a szent földnek az isteni kegye tiszteletet és félelmet vált ki az emberekből. Mivel virágzása hosszú ideje tart már, ezt a hegyet áldott hegynek kell neveznünk.
A Hold-hegy
A nyolcadik napon a Hold-hegyet másztam meg. Fehér lepellel csavartam körbe a testem, fejemre fehér kendőt tekertem, s egy vezető kíséretében, akit itt kulinak neveznek, nyolc mérföldnyi utat tettem meg végig jeges havon haladva, ködfelhőkön át, tiszta hegyi levegőn. Már az is felötlött bennem, hátha a Nap és a Hold nagy égi útján járok, még lélegzetet is nehezen vettem, testem szinte jéggé dermedt. Mire végre a csúcsot elértem, a nap lement, s feljött a hold. Bambuszleveleket raktam halomba, kis bambuszszárakból párnát készítettem magamnak, lefeküdtem és vártam a hajnalt. Feljött a Nap, eloszlottak a felhők, én pedig megindultam lefelé a Hőforrás hegyének irányába.
A Hőforrás hegye
Útközben a völgy mélyén egy kis kovácsműhely húzódik meg. Ezen a vidéken a kovácsok szent vizet találtak, amellyel megtisztítják, majd kikalapálják a pengét, ezután rásütik a „Gassan”[52] feliratú bélyeget, hogy a kard dicsőségét hírül vigyék a világban. Úgy, ahogy Délnyugat-Kínában kovácsolták a kardot a híres Lunghszüan forrásnál. Régi idők dicső kardkészítőihez, Kansó és Bakuja művészetéhez fordultak, alkotásaiknak mívessége akkoriban köztudott volt.
Leültem egy sziklára kicsit megpihenni, s ekkor vettem észre, hogy mintegy három saku[53] távolságban egy cseresznyefa bimbói már félig nyiladoznak. Milyen megindítóam kedves ennek a kései cseresznyevirágnak a lelke, amint megszületik a hóbuckák alatt, de a tavaszról semmiképpen sem feledkezik meg! Éppen olyan, mintha a tikkasztó napmelegben szilvavirág illatozna. Gjószon püspök[54] verssorai jutottak eszembe, de ennek a cseresznyevirágnak a bánata jobban a szívemig hatolt. A zarándokok törvényei szerint a Hőforrás-hegyről másoknak beszélni szigorúan tilos. Ezért most leteszem az ecsetet.
Amikor visszatértem a cellámba, az adzsari kérésére haikut írtam a Három szent hegyen tett zarándoklatomról.
Hűvösség honol
Feketeszárnyú hegyen –
égen holdkaréj.
Felhők fodrai
örökkön változtok, jaj
a Holdhegy fölött!
Csöndben maradok:
kimonóm ujja könnyes
Hőforrás hegyén.
Hőforrás hegye –
pénzérméken lépkedek,
hullnak könnyeim.
Szora
Szakata
Elhagytam a Feketeszárnyú hegyet, mert egy Nagajama Sigejuki nevű személy curugaokai házában már várt reám. Láncverset írtunk. Szakicsi is eljött velem. A folyónál[55] csónakba szálltunk, s a szakatai kikötőig hajóztunk. Ott egy En’an Fugjoku nevű orvos házában kaptunk szállást.
Ó, Acumi hegy,
szemközt meg csodás öböl –
hűvös az este.
Napsugár tüzét
tengernek ajánlod fel
Mogami folyó!
Kiszagata
Amikor már kigyönyörködtük magunkat a számtalan öböl, hegy, víz, és szárazföld szépségében, elfogott a vágy, hogy meglátogassam Kiszagatát. A szakatai kikötőből elindultunk északkelet felé, átkeltünk a hegyeken, majd a tengerpart mentén a homokban gyalogoltunk, s eközben tíz mérföldnyi utat tettünk meg. Amikor a nap már lenyugodni készült, feltámadt a szél a tenger felől, felkapta a part menti homokot, az eső is szemerkélni kezdett, és eltakarta előlünk a Csókai hegyet. Szinte tapogatózva haladtam előre, s arra gondoltam, hogy ha esik, akkor minden olyan különös, ha pedig kiderül, a táj olyan, mintha valami vidám utánzat lenne. Eközben bebújtam egy halász kis kunyhójába, és vártam, hogy elálljon az eső.
Másnap reggelre kiderült az ég, egy felhő sem látszott, szikrázóan sütött a reggeli nap, így hát csónakba ültem és elindultam Kiszagata irányába. Először is Nóin szigetén kötöttem ki, hogy megnézzem, mi maradt a költő[56] hároméves remeteségének színhelyéből. A szemközti parton szálltam ki a csónakból, ahol egy öreg cseresznyefa állott Szaigjó emlékére, melyet versében egykoron így énekelt meg: „a cseresznyevirágok fölött halászok eveznek”. A parton szent sírdomb emelkedik, azt beszélik, Dzsingú császárné[57] nyugszik benne. Kicsit meglepett, hogy lehet ez, mert eddig még hírét sem hallottam, hogy a császárné itt valaha is látogatást tett volna!
Leültem ennek a buddhista templomnak az egyik cellájában, s amint fölemeltem a bambuszfüggönyt, tekintetem előtt egy szempillantás alatt kitárulkozott a táj szépsége: délen a Csókai hegye tartja vállain az égboltot, s képét visszatükrözi a tenger öble. Nyugaton ellátni egészen a Mujamuja nevű határállomásig, keleti irányban töltés húzódik, s messziről feltűnik az Akita városába vezető út. Északon elnyújtózik a tenger, s annak a vidéknek, melyet amott a hullámok csapkodnak, Siokosi a neve. Széltében, hosszában az öböl mindössze egy-egy mérföld, s nagyon hasonlít Macusimára, a Fenyők szigeteire, de azért különbözik is. A Fenyők szigetei mintha mindig nevetnének, Kiszagata pedig mintha mindig búslakodna. Magányosságához valamiféle szomorúság társul. Az egész környék valahogy lehangolja az embert.
Ó, Kiszagata!
esőben ázó bús Szeisi, [58]
alvó virágszál.
Ó, Siokosi!
darvak lábukat mossák
hűs tengervízben.
Ünnep
Ó, Kiszagata!
vajon mit fognak enni
e szent ünnepen?
Szora
Kis halászkunyhó,
ajtódeszka hever kinn –
hűvös az este.
Teidzsi (Mino tartománybeli kereskedő)
Szora észrevett a tengerben egy sólyomfészket egy szikla tetején:
Csak ha hullámok
lepik, akkor hagyja el
sólyom a fészkét.
Szora
Ecsigo felé
Borzasztóan sajnáltam, hogy Szakatában eljött a búcsú, az elválás ideje, de ugyanakkor már nagyon vágyódtam arra, hogy végre megláthassam észak hegyeit, dombjait. A szívem is belesajdult a gondolatba, hogy még milyen messzi út áll előttem! Azt hallottam, hogy Kaga városáig százharminc mérföldet kell megtenni. Miután átkeltem a Nezu határállomáson, beléptem Ecsigo tartomány földjére, majd eljutottam a tartomány központjában levő Icsiburi őrállomáshoz. Az eltelt kilenc nap alatt teljesen kimerített a hőség és a párás idő. Meg is betegedtem, és egy darabig egy sort se írtam.
Hetedik hónap
elején mily különös
itt az éjszaka!
Tenger morajlik –
Szado szigete fölött
Tejút kanyarog.
Icsiburi
Ma veszélyes sziklás vidékeken keltem át ezen az északi tájon: az Árvahegyen, az Elveszett gyermek hegyén, a Kutyakanyarnál és a Paripahágónál[59], s mire végre fáradtan párnámra hajtottam fejem, a ház elülső részében lévő szomszéd szobából két fiatal nő hangjára lettem figyelmes. Örömlányok voltak Ecsigo tartomány Niigata nevű városából, éppen egy idős férfival beszélgettek. Zarándokútra jöttek, az iszei szentélybe[60]tartottak, s az a bizonyos férfi pedig eddig a határállomásig kísérte el őket. A két örömlány meglehetősen kenetteljes és zagyva levelet írt az otthoniaknak, amelyet másnap már a szülőföldjükre visszatérő úrral akartak elküldeni:
„Mint a hófehér hullámok, barangolunk a tengerparton, s mint a szegény halászgyerekek, szégyenszemre ezen a vidéken éjszakára nem tudjuk hol lehajtani fejünket. S napról napra előző életünkben elkövetett bűneink miatt senyvedünk. Micsoda szörnyűség!”
E szavak hallgatása közben aludtam el. Másnap, amikor már éppen útnak indultunk, a következő szavakkal fordultak hozzánk:
– Szomorú annak a vándornak a sorsa, aki nem ismeri az utat. Mi is nagyon bánatosak vagyunk és félünk. Ezért tisztelettel kérjük, engedjék meg nekünk, hogy félrevonulva kövessük útjuk nyomát. Tisztelendő urak, szánjanak meg minket, legyenek könyörületesek velünk és segítsenek nekünk abban, hogy mi is Buddha útjára térhessünk – mondták, miközben könnyeik hullottak.
– Bármennyire is sajnálom, de mi egyik helyről a másikra vándorlunk. Olyan útitársakat kell keresniük, akik ugyanabba az irányba tartanak, amerre maguk mennek. A Jóisten segítségével bizonyára sikeresen megteszik az útjukat. – Válaszoltam búcsúzásképpen és elindultam, de a szánalom még jó darabig nem hagyott nyugodni.
Egy házban háltam
Én és az örömlányok –
Hold, s hagivirág. [61]
Mondtam Szorának, és ő lejegyezte ezt a haikut.
A nyílt tenger
A Kurobejondzsúhacsigasze[62] nevű vidéken számtalan folyón s patakon keltem át, melyeknek a nevét sem tudom, s végül elérkeztem a Nagói öbölbe. Bár nincs tavasz, gondoltam, de itt a környéken a szellőben ringó takói lilaakác szépségét még koraősszel is érdemes megcsodálni. Ezért aztán érdeklődni kezdtem a helybéliektől.
– No igen, úgy öt mérföldnyire lehet innen, ha a hegyek lábánál, a part mentén haladnak tovább. A halászkunyhók parányi kis viskók, nem valószínű, hogy bárki is beengedi magukat egy éjszakára!
Ettől bizony megijedtem, és elindultam egyenest a Kaga nevű tartományba.
Bódít a zsenge
rizs illata, vándorlok –
jobbra: nyílt tenger.
Kanazava
A Mezei Napraforgó hegyén, majd a Tüzes Feketesárkány völgyén[63] haladtam át, végül a hetedik hónap tizenötödik napján megérkeztem Kanazavába. Éppen ekkor tartózkodott itt egy Kaso nevű oszakai kereskedő. Ugyanott szállt meg, ahol én.
Ezen a vidéken élt egy Issó[64] nevű személy, akinek nevét széles körben ismerték itt, hozzánk hasonlóan a költészet útját járta. Tavaly télen azonban egészen váratlanul elhunyt, a bátyja pedig a következő haikuval búcsúztatta:
Sírhalom, nyílj meg!
zokogó hangom hallik –
ó, az őszi szél!
Amikor az egyik cellába vendégségbe hívtak, ezt a haikut írtam:
Hűs őszi idő –
ajándék két kezemben:
tök és padlizsán.
Komacu
Út közben költöttem:
Izzóvörös nap,
tüzel, perzsel, de azért
fúj az őszi szél!
Akkor írtam, mikor megérkeztem Komacuba, a Kisfenyő nevű helyre:
Ó, mily kedves név:
Kisfenyő! S szélfútta sás,
kis hagivirág.
Ezen a helyen tiszteletemet tettem a Tada nevű sintó szentélyben. Itt őrzik Szanemori[65] sisakját és brokátruhájának egy darabját. Úgy mondják, hogy amikor réges-régen Szanemori a Minamoto-ház szolgálatában állt, ezt a sisakot maga Jositomo ajándékozta neki. Ilyen sisakot azonban nem viselhet akármilyen katona! A kulcscímertől a tarkóvédőig mindenütt míves ötvösmunka díszítések borítják: kínai stílusú krizantémok és fűminták arannyal futtatva, a tetején felfelé fordított, élével kifelé álló sarlók! Miután Szanemori elesett a csatában, Kiszo no Josinaga hadvezér egy oklevél kíséretében elküldte ajándékba a sisakot ennek a templomnak. Megtekinthettem a templom krónikáját, amelyből kiderült, hogy futárnak Higucsi no Dzsirót[66] használták.
Ó, kegyetlen sors!
Sisak alól hallatszik
tücsökcirpelés.
Nata temploma
Amikor a jamanakai hőforrások irányában folytattam utamat, hátulról feltűnt a Sirane nevű hegy csúcsa. Balról a hegy oldalában Kannon istennő temploma áll. A legenda szerint, miután Kazan császár[67]zarándokútja során végigjárta a harminchárom szent helyet, itt állíttatta fel a Könyörületesség szobrát, melynek a Nata nevet adományozta. A Nacsi és a Tanigumi földrajzi nevek első szótagjait vonta össze, így keletkezett ez a név. Csodálatos sziklák között évszázados fenyőfák sorakoznak, nádtetős kis kápolna magasodik egy kőszirt csúcsán, egyszóval gyönyörűséges vidék.
Még fehérebb a
Kőhegy köveinél
az őszi szél.
Jamanaka
Megfürödtem a jamanakai hőforrás vizében. Azt mondják, hogy ez a legjobb gyógyvíz az arimai hévíz után.
Ó, Jamanaka!
Krizantémot ne szakíts:
a víz illatos!
A gyógyforrás melletti szálloda tulajdonosát Kumenoszukénak hívják, még egészen fiatalember. Az édesapja nagy haiku rajongó volt. Egyszer régen eljött ide a fővárosból az ifjú Teisicu, akit az apa művészi tudásával alaposan megszégyenített. Ezek után Teisicu visszatért Kiotóba, beállt Teitoku[68] mesterhez tanítványnak, majd híres költő lett belőle. Úgy mesélik, hogy miután dicsőséget aratott, a haikuval kapcsolatos bírálataiért nem fogadott el fizetséget e község lakóitól. Napjainkban azonban ez már legendának számít.
Szora megbetegedett, megfájdult a gyomra, s mivel Isze tartomány Nagosima városában rokonai élnek, úgy döntött, hogy azonnal elindul, s odamegy hozzájuk. Búcsúzóul ezt a haikut írta:
Utamat járva
fekszem betegen – hagi
virít a mezőn [69].
A távozó bánata, s az itt maradó panasza olyan, mint amikor a felhők közt vándorló bíbic elválik a párjától. Én így búcsúzkodtam:
Lám a mai nap
törölni kell szavaim –
kalapomon dér [70].
Daisódzsi
Éjszakára a Daisódzsi vár mögött a Zensódzsi templomban szálltam meg. Ez a vidék is még Kaga környékéhez tartozik. Az előző éjszakát Szora is itt töltötte:
Egész éjszaka
őszi szél hangját hallom,
zúg a hegy felől.
Miután megírta ezt a haikut, a templomban hagyta. Bizony, ugyanazt jelenti, ha egy éjszakányi távolságra, vagy ezer mérföldnyire vagyunk valakitől. Így feküdtem én is a cellámban, miközben az őszi szél zúgását hallgattam. Mikor a hajnal közelgett, a szútrákat olvasó szerzetesek hangja felerősödött, megszólalt a gong, én pedig az ebédlőbe mentem. Ma reggel Ecsizen tartományba készülődtem, így hát türelmetlenül lépkedtem lefelé a templom lépcsőin, de a fiatal kispapok papírral és tussal a nyomomba szegődtek egészen a lépcső aljáig. Éppen ekkor fűzfalevelek hullottak le az udvarban:
Udvart söpörtem [71];
kilépek a templomból:
fűzfalevél hull!
Sebtében ezt a haikut írtam, majd lábamra kötöztem szalmasarumat.
A siokosi fenyő
Csónakommal a josizaki öböl felé indultam, amely Ecsizen tartomány határállomása. Itt felkerestem a siokosi fenyőfát.
Egész éjszaka
csapkodtak a hullámok:
tombolt a vihar!
Fentről hold ragyogta be
a siokosi fenyőt.
Szaigjó
A táj megannyi szépségét egy költeménybe tömörítette a költő. Ha csak egy szóval is többet írt volna a versbe, olyan lett volna, mintha egy hatodik ujjal toldotta volna meg a kezünket.
Maruoka
Maruokában, vagyis a Kerekdombon felkerestem a Tenrjúdzsi templom apátját, aki meghívott ide, hiszen régtől fogva ismertük egymást. Ráadásul egy kanazavai Hokusi nevű személy erre az időre kísérőmül szegődött, s eljött velem egészen idáig. Izgatottá, kíváncsivá tett, mert szebbnél szebb tájakról, vidékekről mesélt, melyeket érdemesnek tartott arra, hogy felkeresssek, s haikut írjak ebből az alkalomból. Most, amikor végül eljött az elválás ideje, így búcsúzott tőlem:
Miközben írok,
szétszakítom legyezőm,
fáj a búcsúzás! [72]
Eiheidzsi
A Godzsúcsó hegyek[73] felé vettem utamat, ahol tiszteletemet tettem az Eiheidzsi templomban. Ezt a szent helyet a híres zen buddhista szerzetes, Dógen[74] alapította. A kiotói fővárostól mintegy ezer mérföldnyire eljött ide, s e hegyek ölén jelet hagyott magáról. Úgy beszélik, hogy erre bizonyára komoly oka lehetett.
Fukui
Mivel Fukui csupán három mérföldnyire van innen, vacsora után, alkonyatkor útnak indultam. Régóta lakik Fukuiban egy férfi, akit Tószainak hívnak, s remetei elvonultságban él. Hány éve már, hogy eljött hozzám Edóba és meglátogatott engem! Bizony lehet, hogy több mint tíz esztendeje! Azóta valószínűleg alaposan megöregedhetett, vagy talán már nincs is az élők sorában? Érdeklődtem utána, s az emberek felvilágosítottak: Tószai él, és itt, meg itt tartózkodik. Odamentem. A városban csendesen elvonulva éldegél egy kis kunyhóban, melynek oldalát befutotta az estike, no meg a lopótök indái. A kaput pedig teljesen benőtte a kakastaréj meg a rekettyés. „Ez az, nem lehet más!”, gondoltam magamban. Miután bekopogtam, egy kopottas öltözetű asszony nyitott ajtót:
– Messzi földről érkeztél ide, tiszteletreméltó szerzetes. A ház ura nincs idehaza, egyik szomszédját kereste fel. Ha e házban van dolgod, parancsolj, fáradj beljebb!”
Biztos voltam benne, hogy csak a felesége lehet. Úgy történt minden, ahogy a régi nagy regényekben. Beléptem a házba és két éjszakát töltöttem ott. Aztán újból útnak indultam, hogy láthassam a kikötőt a telihold fényénél. Tószai kísérőmül szegődött, a ruhája alját különös formában föltekerte, s komótos léptekkel ment előre, hogy az utat mutassa nekem.
Curuga
Időnként előbukkant a Sirane csúcsa, a Hina hegy pedig megmutatta magát. Átkeltem az Aszamuzu hídon, majd amikor Tamae környékére értem, eszembe jutott a régi dal, mely azt énekli meg, hogy már előtűntek a tamaei nád bársonyos bugái. Elhagytam az Uguiszu vagyis a Csalogány nevű határállomást, átkeltem a Junoo hágón, majd amikor elértem a Kaeru vagyis a Hazatérők hegye tetején álló Hiucsi várat, először hallottam az őszi vadludak gágogását. A tizennegyedik napon alkonyatkor megérkeztem a curugai kikötő szállodájába.
Ezen az éjszakán a hold különösen fényesen ragyogott[75].
– Holnap is ilyen gyönyörűen fog világítani? – kérdeztem.
– Ezen a vidéken az időjárás nagyon könnyen változik, ezért aztán nem lehet előre megjósolni, hogy milyen idő lesz holnap este – válaszolta házigazdám, miközben szakéval kínált.
Késő este ellátogattam a Könyörületesség Kei nevű sintó szentélybe. Csúai császár[76] itt van eltemetve. A szentély környéke isteni fenségességben pompázik: holdsugárözön a fenyőfák között, melytől úgy tűnik, mintha zúzmara borítaná az épület előtti fehér homokot. Házigazdám a következőket mesélte:
– Hajdanában II. Jugjó szerzetes szigorú fogadalmat tett: maga kaszálta le a füvet, követ és földet hordott, kiszárította a mocsarat, s az ide zarándokló vándoroknak nyugalmat biztosított. Ez az ősi hagyomány a mai napig is folytatódik: az ide érkező zarándokok homokot hoznak a szentély elé. Ezt a szokást „Jugjó homokhordásnak” nevezik.
Holdfény szikrázik
Jugjónak tisztelegve
áldott homokon.
A tizenötödik napon, telihold idején, ahogy házigazdám szavai is előre jelezték, eleredt az eső.
Fénylő telihold!
Északon az idő mily
gyorsan változik.
Az Iro part
Mivel a tizenhatodik napon kiderült az ég, csónakba szálltam, s elindultam Iro partjai felé, hogy kis rózsaszín kagylókat szedjek. Hét mérföldnyi út a tengeren. Házigazdám, Ten’ja rengeteg dobozt, kis bambuszedényeket gyűjtött össze, egy csomó szolgát ültetett a csónakba; jó szelet kaptunk, s hamar partot értünk. Elszórva itt-ott halászok kunyhóit láttuk, no meg egy szomorkás templomocskát, a Hokkederát. Itt aztán teát ittunk, szakét melegítettünk, s eközben időről időre az alkonyi magány érzése tört fel a lelkemben.
Ó, magányosság!
Szuma öble feledtet
sivár őszi part.
Hullámok között
elvegyülnek kis kagylók,
s hagi szirmai.
A nap eseményeit Tószai ecsetje lejegyezte, s az írottakat ott hagyta a templomban.
Ógaki
Rocú[77] is eljött ebbe a kikötőbe, hogy Mino tartományba kísérjen. Lóra ültünk, s eljutottunk egy Ógaki nevű helységbe. Szora is visszatért Iszéből, épp egy orrhosszal megelőzött minket, Ecudzsin pedig lovon vágtatott el ide, s ahányan voltunk, mindannyian Dzsokó[78] házában gyűltünk össze. Zenszensi és Keikó, apa és fia, no meg egy csomó rokon és ismerős éjjel-nappal jöttek-mentek a házban, sírtak és örvendeztek, mintha újra születtem volna és a halálból tértem volna vissza. Még nem tudtam kipihenni az út fáradalmait, de a kilencedik hónap hatodik napján ismét csónakba ültem, hogy tiszteletemet tegyem az iszei Szengú szentélyben.
Kéthéjas kagyló
kettős öblét elhagyjuk
én, s társam, az ősz.
Japán eredetiből fordította: Vihar Judit
Jegyzetek
[1] A japán orvoslás szerint könnyebben megy a járás, ha füstölővel megmelegítjük térdünket.
[2] A haiku 17 (5–7– 5) morából álló gyöngyszemnyi költemény. (A mora olyan szótag, melyben vagy csak egy magánhangzó, vagy egy mássalhangzó és magánhangzó van, ezen kívül az n is lehet önálló mora.) Gyakran előfordult, hogy egy-egy haikut folytatni is lehetett. Ez a renku, mely a 17 morára 14 (7–7) morával válaszol. A 17 és a 14 mora váltakozása a végtelenségig tarthat.
[3] Ueno és Janaka – Edo, a mai Tokió két kerülete.
[5] A legenda szerint ezen a vidéken élt egy gazdag ember, aki a lányát a Hitacsi tartomány urának ígérte feleségül. Eközben azonban a lány teherbe esett. Apja úgy próbálta megmenteni a biztos halál elől, hogy lányát halottnak nyilvánítatta, koporsóját pedig elküldte a Hitacsi tartomány urához, hogy ott buddhista szertartás szerint égessék el. A koporsóba viszont zúzaheringet helyezett, melynek égetése ugyanolyan szagot áraszt, mint az emberi hamvasztás. A zúzahering japánul ko no siro, ez a kifejezés még azt is jelenti: „gyermekem helyett”.
[6] Kúkai más néven Kobo daisi (774-835) a Singon szekta, az egyik legnagyobb japán buddhista iskola alapítója, a buddhizmus elterjesztője Japánban.
[7] A haj leborotválása, a ruhacsere azt jelenti, hogy a világi életet egyházi életre cseréli az ember. Öltözete ellenére azonban Basó és Szora mégsem volt szerzetes.
[8] Egy csó – 109,09 m vagyis kb. 2200 m magasan.
[9] Egy saku – 30,3 cm vagyis kb. 30 m magasból
[10] Feketeszárnyú hegy – azért nevezték el így, mert a hollók kedvenc lakhelye.
[11] A legenda szerint Konoe császár ágyasa, Tamamo no mae, annak idején rókából változott lánnyá. Egy éjszaka azonban, mikor a fáklyák kihúnytak, észrevették, hogy a lány fénysugarakat bocsát ki magából. A császár belebetegedett, a jósok pedig úgy magyarázták, hogy bajának okozója Tamamo no mae. A lány erre visszaváltozott rókává és elmenekült. Hajtóvadászatot indítottak ellene. A hajtók kutyákat küldtek előre, rajtuk próbálták ki célzó képességüket. A róka azonban varázslatos kővé változott, mert aki hozzáért, azon nyomban meghalt. Erre az emberek engesztelő sírhantot emeltek eléje.
[12] A történet a 12. századba, a Taira és a Minamoto család harcárnak idejére nyúlik vissza. Amikor a Tairák még közvetlenül a jasimai csata előtt az egyik csónakból kihívásuk jeléül a Japánt jelképező piros napot egy legyezőn kifüggesztették, Minamoto Josicune kiválasztotta Joicsit, hogy nyilával szúrja át a legyezőt. Joicsi ekkor a hadak istenéhez s a vidék védőszentjéhez, Hacsimanhoz fordult könyörgéssel.
[13] A Sugen szekta alapítója En no gjodzsa élete nagy részét remetelakban a hegyek között töltötte. Ennek emlékét őrzik a hegyi kápolnák, melyeknek neve: Gjódzsadó. Ezekben gyakran ábrázolják En no gjodzsát japán fapapucsban. Különösen a vándorútra kelők könyörögtek hozzá egészségért, hogy lábuk jól bírja az út fáradalmait.
[14] Azt beszélik, hogy Szajgjó (1118-1190), Basó nagy elődje is éppen e fűzfa alatt pihent meg. A következő tanka, vagyis rövid dal, amely 31 morából áll, ezen a helyen íródott:
Fűz a tiszta
forrásnál – az út mentén
megpihentem ott,
már-már indulnék tovább,
de árnyéka marasztal.
[15] Utalás Minamoto Jorimasza, Noin szerzetes és mások a Sirakava folyóról írott költeményeire.
[16] Egy mérföld – 3,927 km, vagyis kb. 20 kilométernyire
[17] A legenda szerint a jellegzetes sinobui kelmét úgy készítették, hogy frissen szedett füveket helyeztek a kőre, majd a ráterített vásznat egyenletesen a kőhöz lapították, s így jött létre a fűmintás anyag.
18 Basó itt Szato Motoharu két fiának feleségeire utal. Szato kormányzó két fia hősi halált halt a Minamoto Josicune által vezetett északi hadjáratban a 12. században. A két ifjú özvegy felöltötte a férjek harci vértezetét és fegyverét, s győzelmi menetben tért haza, hogy az elesett fiúk anyjának vigasztalan fájdalmán enyhítsen. Ezt a hőstettet örökíti meg a templomban álló emlékmű.
[19] Benkei szerzetes volt Josicune leghűségesebb védelmezője. Még holttestével is elállta az utat, hogy Josicune életét megmentse.
[20] Az ötödik hónap ötödik napja a fiúk ünnepe Japánban ősi időktől fogva. Ekkor papírból készült pontyzászlókkal díszítik fel a fiús házakat. A ponty a bátorság és a kitartás jelképe, mivel az egyetlen hal, amely a folyó folyásával ellentétes irányban képes úszni.
[21] Fudzsivara Szanetaka (998–?) udvari költő. Egy alkalommal összetűzésre került a sor közte és a szintén elismert udvari költő, Fudzsivara Jukinari között. Jukinari elismerte Szanetaka tehetségét, de költői fogásait elmarasztalta. Emiatt a megbántódott Szanetaka letépte Jukinari kalapját és a porba taposta. A jelenetnek a császár szemtanúja volt, s ezért Szanetakát északi száműzetésbe küldte. A költő ott is halt meg, sírját Basó nagy elődje, Szaigjó is felkereste, s egy költeménnyel adózott emlékének.
[22] Az idézet Szaigjó (1118–1190) előbb említett híres verséből való.
[23] Nóin szerzetes (988–1058) a Heian-korszak kiemelkedő költője volt.
[24] Kjohaku (?–1696) Basó egyik tanítványa volt Edóban, a mai Tokióban.
[25] l. 20. lábjegyzet, vagyis a fiúk ünnepe volt.
[26] Apró rózsaszín és lila virág Japánban (Lespedeza bicolor), mely általában ősszel nyílik.
[27] 1 saku = 30,3cm
[28] Dzsinki császár uralkodásának első éve 724-ben volt.
[29] Óno Asszon Azumabitót Fudzsivara no Umakaija (694–737) küldte a messzi északra.
[30] Tenpjó-Hódzsi 6. éve 762-ben volt.
[31] Sómu császár uralkodásának ideje: 724–748.
[32] Basó itt Po csü-ji (772–846) kínai költő Japánban nagy népszerűségre szert tett elbeszélő költeményére, az Ének az örök bánatról címűre gondol, melynek részletét Weöres Sándor fordításában közöljük: „úgy leszünk, mint összeforrt erű ágak a mennynek: mint közös röpte két fél-szárnyú madárnak”.
[33] Basó itt a Kokinvakasú, a Régi és új dalok gyűjteményének (10. század) egyik rövid versére utal.
[34] A dzsóruri hangszeres zenével kísért hősi elbeszélő költemény a 16., 17. századi Japánban. Később bábelőadás segítette a történet megértését.
[35] Heike monogatari, vagyis a Heike hősi ének a 13. században íródott, a Minamoto és a Taira család harcairól szóló japán eposz.
[36] Bundzsi 3. éve 1157-ben volt.
[37]A 11., 12. századot Japánban feudális anarchia jellemezte, állandó háborúk zajlottak Észak és Dél között.
Izumi Szaburo vagy más néven Fudzsivara no Tadahira (1167–1189), Fudzsivara Hidehira harmadik fia, aki hű maradt Minamoto Jusicunéhoz, majd annak meggyilkolása után saját testvére, Jaszuhira végzett vele.
[38] Ungo szerzetes (1582–1659) Kiotóban és Macusimában élt.
[39] Basó itt az első japán versantológia, a Manjósú, vagyis a Tízezer falevél című gyűjtemény költőjének, Ótomo no Jakamocsinak (718–785) híres verssorát idézi.
[40] Azért nevezték így a hegyet, mert a tetején aranyat találtak.
[41] A három nemzedék alatt Basó a 11., 12. században élt Fudzsivara családra gondol. Hirazumi, vagy akkori nevén Hiraizumi a Fudzsivara-család fellegvára volt. Az első nemzedék Fudzsivara Kijohira, aki az északi területek első kormányzója lett. Utána Fudzsivara Motohira és Hidehira követte a kormányzói székben. Hidehira, majd később fia, Jaszuhira nagy szerepet játszott az első sógun, Minamoto Joritomo és testvérbátyja Josicune által vívott harcban. Hidehira birtokot adományozott Josicunének a Koromo folyó vidékén, s megparancsolta fiainak, hogy Josicunét támogassák. Jaszuhira azonban nem követte apja tanácsát, megtámadta Josicune várát, Takadacsit, megölte Josicunét, s fejét elküldte Joritomóhoz, a sógunhoz Kiotóba. A sógun erre csapatokat menesztett északra, és elfoglalta az egész területet. Jaszuhira erre menekülni próbált, de saját szamurájai végeztek vele.
[42] Ainu – japán őslakó, ma már csak Japán északi részén élnek.
[43] Kanefusza (1127–1189) – Josicune feleségének hű testőre. Mikor értesült Josicune haláláról, felgyújtotta Takadacsi várát és a lángok közé vetette magát.
[44] Dzsikaku (794–864), a Tendai szekta tagja, ismertebb neve Ennin.
[45] Egy helybéli haikuköltő fordult e szavakkal Basóhoz útmutatásért.
[46] Az „inabumi” kifejezés egyrészt rizses csónakot jelent, másrészt a szó első része, az ina akkoriban azt is jelentette: „nem”.
[47] Az adzsari cím magas rangú szentatyát jelöl a buddhista egyházban. Egaku adzsariról annyit tudunk, hogy 1707-ben temették el a Gifu tartománybeli Kegondzsi templomban.
[48] Engisiki vagy röviden Engi törvénykönyv kiadatását Fudzsivara no Tokihira (871–909) rendelte el.
[49] Az Ususzato hegy neve azt jelenti, hogy Madárszárnyak vidékén levő falu hegye.
[50] Az Usukuro szóból a vidék jelentésű su szótag elhagyásával kapjuk meg a Haguro szó leírt alakját. A japán nyelvben azonban egy-egy kínai eredetű írásjegynek többféle olvasata, hangzása van, ezért lesz ebben az esetben az U-ból Ha. Így a Haguro Feketeszárnyút jelent.
[51] A Tendai szektát kínai mintára Szaicsó szerzetes (767–822) alapította meg Japánban. A szekta tagjai hittek a Hold megvilágosító erejében.
[52] „Gassan” – ejtése: Gasszan, Hold-hegyet jelent.
[53] Körülbelül 1 méternyi távolságról van szó.
[54] Basó itt Gjószon püspöknek (?–1135) a Heian-korszakban készült Kinjósú című költői antológiában szereplő versére utal:
Mindketten bánattal
telt szívvel sóhajtsunk fel!
Te is olyan vagy,
mint én, cseresznyevirág:
minket senki se lát!
[55] Basó itt a Mogami folyóra utal.
[56] lásd 23. lábjegyzet.
[57] Dzsingú császárné a 192–200 között uralkodott Csúai császár hitvese volt.
[58] A szépséges Szeisi a legenda szerint egy régi kínai császár kegyeltje volt, akit a császár annyira szeretett, hogy eközben megfeledkezett országa kormányzásáról. Emiatt Szeisi búskomorrá vált.
[59] A helynevek japánul így hangzanak: Ojasirazu, Kosirazu, Inumodori, Komagaesi.
[60] Az iszei szentély az egyik leghíresebb sintó szentély Japánban.
[61] A haikuban Basó önmagát a fenséges holdhoz, az örömlányokat pedig az egyszerű kis hagivirághoz hasonlítja.
[62] A vidék nevének jelentése: Negyvennyolc Feketepart.
[63] Japánul a helynevek: Unohana és Kurikara.
[64] Issó (1653–1688) mindössze harmincöt évet élt kanazavai költő volt.
[65] Szaitó Szanemori (1111–1183) híres hadvezér, aki Minamoto Jositomo (1123–1160) oldalán küzdött a Taira családdal szemben.
[66] Higucsi no Dzsiróról csak annyit tudunk, hogy Szanemori egyik jóbarátja volt.
[67] Kazan császár 984–986 között uralkodott.
[68] Teitoku (1571–1653) kiotói haikuköltő, aki inkább tanítómesteri képességeivel tűnt ki, semmint saját költeményeivel.
[69] Szora arra céloz, hogy ha útja során meg kell halnia, a hagivirág borította mezőn temessék el.
[70] A vándorló haikuköltők azért írták fel nevüket és útitársaik nevét a kalapjukra, hogy felismerjék őket, ha út közben lelnék halálukat. Most, hogy Basó egyedül marad, törölnie kell Szora nevét. A dér mindig könnyet jelent a haikuban. Tehát a költő könnyeivel törli le társa nevét.
[71] A zarándokok, mintegy az ingyen szállásért fizetségképpen, indulás előtt felsöpörték a templom udvarát.
[72] Szép japán szokás: verset írni a legyezőre. A hideg idő közeledtével azonban már nincs szükség rá, no meg az elválás tehetetlensége miatt is a költő széttépi legyezőjét.
[73] A földrajzi név ötven csót jelent. 1 csó = 109,09 méter.
[74] Dógen zen szerzetes, más néven Dógen Kigen vagy Eihei Dógen (1200–1253) 1223-ban Kínába utazott, s ott négy éven keresztül tanulmányozta a zen buddhizmust, majd Japánba visszatérve bevezette a szótó hagyományt, mely a kolostori élet formáira vonatkozik. Dógen tíz évet élt különböző kiotói kolostorokban, majd remeteségbe vonult.
[75] Ősszel a japánok megcsodálják a teliholdat. Curuga vidékén különösen gyönyörű az őszi telihold látványa.
[76] Csúai császár 192–200 között uralkodott a japán trónon.
[77] Rocú (1651(?)–1739), költő, szerzetes.
[78] Dzsokóról csak annyit tudunk, hogy szamuráj volt Ógakiban.
Illusztráció: 奥 の 細道
Ezek is érdekelhetik!
Pablo Neruda: XCIV (»Ha meghalok, élj túl engem roppant, tiszta erővel…«) →
Alain de Botton: SZERETETHIÁNY →
Giuseppe Ungaretti: Reggel (Búzás Huba felvezetőjével, fordításában) →
