Napút-köszöntők (56.)
Liptay Katalin
NAPÚT-köszöntő
A NAPÚTnak már a nevét is jó kimondani és olvasni, hiszen e szó hallatán vagy láttán óhatatlanul rögtön a fantasztikus festőművészre: Csontváry Kosztka Tivadarra gondol az ember. A jeles folyóirat ötletes elnevezése egyéb asszociációkat is előhív, például azt, hogy a NAPÚTnak nem csupán festője volt, hanem költője is: Fazekas Mihály. Az ő nevezetes mondata áll minden lapszám első borítójának alján: „A szélességet az ég derekán keresztül méltán nevezhetjük hát Napútnak.”
Igazi költőre vall az irodalmi-művészeti-környezeti folyóirat elnevezése, miként a lap összes címadása, a rovatoké és a mellékleté is. És persze a folyóiratból megszülető NAPKÚT könyvkiadó neve ugyanígy.
Nomen est omen – tartja a régi latin mondás és Szondi György főszerkesztő is ehhez tartotta magát. Gondolat-sziporkáiból mindig futja efféle kisebb-nagyobb leleményekre. Könnyű neki, hiszen költő és műfordító is, nem csupán nyelvész, irodalomtörténész, kritikus, lapszerkesztő. Ez utóbbi minőségében akár Osvát Ernőhöz, Babits Mihályhoz hasonlítható. Ilyen kvalitású szerkesztő pedig a mai korban már igen kevés találtatik, ezért is vívhatta ki sokak elismerését.
Fogalommá vált ez a fórum az elmúlt két évtized magyar folyóirat-kultúrájában. Mindenkori magas színvonala okán, szekértáborokra tekintettel nem lévő széles látóköre, értékközpontú szemlélete és erős szerzői-konzulensi gárdája jóvoltából. Mindenki tudja, aki valaha bármilyen médiumban szerkesztői munkát végzett, hogy tematikus számokat jól összehozni a legnehezebb feladat. Ez a magasrendű szellemi tevékenység nem csupán kiváló ötleteket feltételez, hanem emberfeletti munkát is jelent. Szondi György főszerkesztőnek és munkatársainak hosszú ideig: huszonkét évfolyamon át sikerült a legnehezebbet évente tízszer úgy előállítani, hogy az mindig élvezetet, örömet és épülést, tanulást jelentett az olvasóinak.
Egy búcsú egy kicsit mindig fájdalmas és nekünk, akik még papír alapú folyóiratokon, könyveken szocializálódtunk, nehéz elengedni a lapot ebben a formában. De az idő múlása könyörtelenül elhozta az írott változat megszűnését. Hiányozni fog a NAPÚT kézbe fogható változata, de örülünk annak, hogy online tagjai maradhatunk ennek a közösségnek, amely szerzők és olvasók kapcsolatában oly erőteljesen létezett, megbízható tájékozódási pontokat mutatott, erőt adott.
Őszinte örömömre szolgál, hogy nem csupán rendszeres olvasója lehettem a NAPÚTnak, hanem olykor szerény szerzője is – a nagyok árnyékában. Emlékezhettem Gyurkovics Tiborra, vallhattam arról, mit jelent nekem Arany János költészete. Legutóbb Czigány György 90. születésnapjára írtam kis köszöntőt a Levélfa-rovatba, s ezzel már én is az online változatban szerepelek, mert hát haladni kell a korral, illetve a nyomtatott változat – fájdalom! – ősztől már nem létezik.
Nagy megtiszteltetés volt, hogy 2020-ban bekerülhettem a NAPÚT hetvenesek évkönyvébe.
Az pedig kifejezetten büszkévé tesz, hogy kétszer lehettem műsorvezető háziasszonya a NAPÚT-folyóirat jubileumi születésnapjának, amit a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartottunk, szép számú érdeklődő közönség előtt. Ezek a rendkívül jó hangulatú, személyes találkozások megerősítettek abban, hogy a folyóirat minden rokonszenvet és támogatást megérdemelt.
Tartsuk fenn érdeklődésünket az online folyóirat iránt is! Készítői a bizalmunkat a nyomtatott lappal már bőven megszolgálták. Köszönet az élményt adó huszonkét évfolyamért – ezúton is!
Jó egészséget és töretlen munkakedvet kívánunk mindazoknak, akik az interneten munkálkodnak tovább! Szondi Györgynek, akit a Rádióban nem egyszer „egyszemélyes intézményként” jellemeztünk, neki pedig emellett kedvet, ihletet ahhoz, hogy – több ideje lévén – tovább gazdagíthassa költői/műfordítói és bolgarista munkásságát. Ezen kívül is minden elképzelhető jót, hiszen mást nem is lehet kívánni egy olyan, már életében legendás szerkesztőnek, aki aranyKatinak szólít és mindigderűvel zárja leveleit.
Sári László
Ráhu beleharap a Napba
„A Nap soha nem állhat meg pályáján, olykor
mégis úgy látszik. Ha megszűnne útja,
elérkezne a világvége. Az univerzumot és
korszakait örökre elnyelné a dermedt, jeges
sötétség.” (Hszing Ji-hszüan)
Az Ég kegyelméből úgy döntöttek egyszer az istenek, hogy megjutalmazzák az embereket. A világon semmi okuk nem volt rá, talán hirtelen támadt jókedvükben jött rájuk a jótékonykodás, vagy az is lehet, hogy unatkoztak. Ki is szólhatott volna rájuk, hogy az ilyesmit komolyabban kell venni, nemcsak így szeszélyből? Az istenek azt csinálnak, amit akarnak.
A Kínai Birodalom nyugati tájain, az óriás hegyek egyik mesebeli völgyében teremnek az egész világ leghíresebb barackjai. Aki ezekből akár egyetlen szemet is eszik, örökké él. Csakhogy nem könnyű dolog ám a Halhatatlanság Kertjéből megszerezni ezeket a barackokat, úgy tartják, nem sikerült még senki emberfiának. Egyedül talán a hírhedten fortélyos majomkirálynak, Szun Vu-kungnak volt szerencséje, ő is csellel jutott egykor a csodatévő gyümölcshöz. Hatalmas életereje támadt a lopott barackoktól, híre is ment ennek az egész birodalomban. Ettől kezdve az emberek még jobban akarták maguknak a halhatatlanság barackjait. Ezért gondolta a Nyugati Kert istenasszonya, a szépséges Hszi Vang-mu, hogy a háromezer évenként egyszer érő barackokat fölajánlja az embereknek.
Ezen a nagylelkűségen túlmenően az égiek tanácsa megkérte az indiai Visnu istent is, hogy ossza szét az emberek között híres varázsitalát, az ambróziát. Tudvalevő volt ugyanis, hogy India földjén ugyancsak pont a halhatatlanságra vágynak olthatatlanul a földlakók. És mivel nekik is van bőven csodaitaluk, és az indiai isteneknek se kerül semmibe, hát ne sajnálják, osztogassák csak, amíg a készlet tart. Visnu fogta magát, felöltötte a legszebb indiai lány, Mohiní gyönyörűséges alakját, és szépségével az embereket magához csalogatva megszólította őket, majd örök életet, véget nem érő boldogságot ígért nekik. Kaptak is rajta az emberek, egy sem akadt, akinek ne kellett volna ilyen jóféle portéka.
Nagyszabású jótékonysági akciójukhoz az istenek a Föld minden sarkából találtak maguknak szövetségeseket, mindenütt akadt jelentkező, aki érdemesnek találta az embereket a halhatatlanságra. A hegyek őskirályának, a Himalájának legnevezetesebb csúcsáról, a Suméru hegy tetejéről fölragyogó fény jelére aztán a legkülönfélébb istenek mindenütt hozzá is láttak az emberek megajándékozásához. Szerte a világon ott álltak halomban a kijelölt helyeken az elixírek, és várták az emberek, hogy hozzájuthassanak.
Csakhogy hamarosan kiderült, a csodaszerekért sorban álló emberek közé mindenhol emberformát öltött démonok vegyültek, méghozzá számosan. Ők sem érték be a démonsorshoz természetesen kijáró átlagos életkorral, ami pedig igazán nem mondható kurtának, és bizony kevesellték a nekik jutó boldogságot is. Azt meg különösen zokon vették, hogy az istenek föl sem ajánlották nekik a halhatatlanságot. Így vetemedtek arra, hogy becstelen módon, csellel szerzik meg az emberek jutalmazására szánt elixíreket.
A Nap és a Hold azonban odaföntről arany és ezüst fénysugarakat bocsájtottak a Földre, és e sugarak világosságánál kilesték szervezkedésüket. Amikor látták, hogy mire készülnek a démonok, nem sokat teketóriáztak, elárulták őket az isteneknek. Azok mindjárt belátták, hogy a helyzet komolyra fordult. Mulatságuk, szertelenkedésük alaposan megbolygatta a földi rendet. Tisztán látható volt, amint a szörnyetegek villámgyorsan alakot váltottak, és még mielőtt a halhatatlanságosztás elkezdődött volna, máris ott álltak tökéletesen utánzott emberi külsővel a sorok élén. Sőt, mint később fény derült rá, nemcsak emberalakot öltöttek, hanem észrevétlenül meg is sokszorozták magukat. Egyszerre csak többen voltak már az egész földkerekségen, mint az emberek. Végül az elixírek osztása el sem kezdődhetett. Az istenek kénytelenek voltak visszavonni az ígéretüket.
Minden erejüket a démonok megfékezésére kellett fordítaniuk, ám máig nem sikerült kettéválasztani a tömeget: kik az emberek, és kik a szörnyetegek. A halhatatlanságosztás csődöt mondott a Földön, az istenek máig nem tudnak eligazodni a fölfordulásban. Kihirdették hát, hogy mindaddig, amíg a helyzet nem tisztázódik, halhatatlanságosztásról szó sem lehet, sem az emberek, sem a démonok nem kaphatnak örök életet. Az emberek persze zúgolódtak, morgolódtak, az isteneket okolták a kudarcért. A démonok – nehogy elárulják magukat – nem szóltak egyetlen szót se, látszólag csendben lapítottak. Ám egyáltalán nem törődtek bele a lelepleződésbe, bosszút esküdtek a Nap és a Hold ellen. Félelmetes vezérük, Ráhu, már támadásba is lendült.
Visszavette magára szörnykülsejét, sárkányfejét és üstökösként sistergő, ezerfelé csapkodó hatalmas, lángvörös farkát, és nyolc fekete ló húzta szekerén nekivágott az Égnek. Egyenesen a Nap és a Hold irányába hajtott, szélsebesen. Bizony nem telt bele sok idő, oda is ért, egészen a bolygók közvetlen közelébe. Azóta is ott ólálkodik körülöttük egyfolytában, nem nyugszik egy pillanatra sem. Nem ismerve félelmet, csak haragot, gyakorta nekik támad: amikor csak teheti, kegyetlenül a testükbe harap. Ilyenkor az ősbolygók az ijedtségtől meg a fájdalomtól hirtelen összerándulnak, kioltják fényüket, elsötétülnek. Kis időre láthatatlanná válnak az égboltozaton. Ezekben a hátborzongató pillanatokban a földlakók a karjukat rémülten az Ég felé nyújtogatják, és szörnyű jajgatásba kezdenek, úgy érzik, itt a világvége.
Ám a Nap és a Hold e közben is rendületlenül járják útjukat, nem szűnnek meg pályájukon haladni. Való igaz, hogy a tünékeny, amúgy is változékony, halovány holdfényt az emberek gyakrabban veszítik szem elől, ám a Nap vakító fénye erősen ellenáll Ráhu démon támadásainak. Olykor-olykor megfogyatkozik ugyan az ereje, de aztán megint erőre kap. Bárki jámbor emberi szerzet tanúsíthatja, ha jól odafigyel a firmamentumra. Aki így tesz, mind hálás, reménykedő hódolója marad az Ég Szemének, bizodalma nemhogy meggyengülne, sokkal inkább megerősödik a Napban.
Kristálytisztán látja ugyanis, hogy a Napúton nincs megállás. Akik egyszer a Nap útjára leltek, azok már örökkétig együtt utaznak a Bolygók Urával tovább. Céljuk a végtelenség és a három múlhatatlan idő, a Múlt, a Jelen és a Jövő. Ezektől az utazóktól már karnyújtásnyira az üdvösség. Míg ők égi útjukat járják, a közönséges földiek odalent az istenek diadalát várják a démonok fölött. Ezek az emberalakú szörnyetegek még ma is gyűlölik az embereket, és elszántan állják útját halhatatlanságuknak. Ám az istenek végső sikeréhez nem férhet kétség, s a tetejébe még a Nap és a Hold jótékony sugarai is az emberek igyekezetét szolgálják. Így válnak valóra a jóérzésű földlakók vágyai, amint ennek az ideje elérkezik.
(A klasszikus han mesét feljegyezte Su-la-ce, a Hopej tartománybeli Rév Szomszédsága kolostorának egykori szerzetese, a Csien-ning korszak negyedik esztendejében, mely a kígyó éve volt)
Illusztráció: Napút-köszöntő
Ezek is érdekelhetik!
Virginia Sol: Lélekkapcsok →
Kilián László: Niomé III – Az idő mítosza (regényrészlet) →
Rácz Mihály: A megértés fonala, Nyolcvannyolc tavaszán →
